8. Fejezet: Az utolsó kötelék

– Csak két verset írtam egész életemben, és valljuk be, a tiéd elég hosszúra sikerült.

– A másik is szép. Olyan... aranyos....

Billel épp a vallomásának szánt verseket tárgyaltuk, miközben Hamburg felé kocsikáztunk. Életem egyik legnagyobb csodájaként élhettem meg, mikor kijelentette, hogy vezethetek – bár nem az Audit, vagy a BMW-t, meg kellett elégednem a saját Mercedesemmel, de az is megfelelt a célnak. Bill szerencsére nem oktatott ki, ami azt jelentette, hogy egész ügyesen teszem a dolgom.

– Szép? – vonta fel a szemöldökét. – Hogy tudod megállapítani pár sorból? Szerintem nagyon béna lett...

– Attól még lehet szép, hogy rövid – vágtam vissza az ellenvéleménnyel.

– Friedának nem tetszett annak idején – harapta be az ajkait.

– Azt valamiért nem csodálom – vontam vállat. – Elvégre is, rímekbe szedve adtad ki az útját.

Kuncogott.

– Sosem vett komolyan. Nem hitte el, hogy semmit sem akarok tőle. Sőt, én sem hittem el. Becsaptam magam és becsaptam őt is. Igazából néha még ma sem tudom, mit vártam tőle. Talán semmit. Talán csak az kellett, hogy legyen velem valaki Tomon és Andreason kívül.

– Ez teljesen érthető, Bill – jegyeztem meg nagy bölcsen. – A siker kapujában állva nem számíthattál másra, csak a családra és a barátokra. Kamasz voltál, nem tudtad, mit válthat ki belőled egy lány, nem voltál tisztában az érzéseiddel. Mégha csak egy kicsit is szeretted Friedát, talán azt hitted, ez minden, amit érezhetsz egy lány iránt. Nem vetted észre, hogy a gyermekkori játszótárs veled együtt nőtt fel és, hogy ő már nem úgy tekint rád, mint egy barátra. A versedben azt írtad, ha életben marad, akkor is elvesztetted volna. Miért gondolod így?

– Semmi sem volt köztünk. Még egy napja sem volt velem, mikor meghalt. Most elmondok valamit, angyal. Nem azért fájt a halála, mert a barátnőm volt. Azért szenvedtem, mert elvesztettem azt a kislányt, akit igazán, barátilag szerettem. Ha életben marad és tovább erőltetjük, hogy együtt legyünk, előbb-utóbb belefáradtam volna. Persze, boldog voltam, mikor azt mondtam neki, hogy „szeretlek”, mert láttam, hogy örül. De… aztán lelkiismeretfurdalásom támadt, mert tudtam, hogy nem tarthat örökké, és Frieda még csak nem is sejtette, hogy én már tudom, hogy hetek múlva minden véget ér és talán barátok sem leszünk többé. Azt azonban nem gondoltam, hogy nem kell heteket, csupán órákat várnom! Szörnyű érzésem volt, úgy hittem, én kergettem a halálba, elvégre is, én gondolkodtam azon, mi lesz, ha szakítunk. Gyerek voltam és féltem, hogy Frieda tudta, mire gondolok és... sokszor megfordult a fejemben, hogy talán nem is volt teljesen véletlen az a gázolás. Frieda észrevehette volna a kamiont, hiszen egy akkora dögöt még a sötétben is jól ki lehet szúrni!

Az ajkaimba haraptam és közben bevettem egy kanyart. Bill éppen azt öntötte szavakba, amire én csak egyszer, egyetlenegy óvatlan pillanatban gondoltam. Frieda talán öngyilkos lett? Nem, az képtelenség – zártam le végül magamban a kérdést – a képen látott lány nem tűnt szomorúnak, pedig a fotó a versben leírt finom elutasítás után készült. Billt sem értettem teljesen. Miért mondta a lánynak, hogy szereti, ha úgy érezte, hogy kapcsolatuknak hamarosan véget kell vetnie? Boldoggá akarta tenni a lányt? Nem gondolt bele, mi lesz ennek a következménye?

Talán tényleg gyerek volt még.

Bill telefonja csörögni kezdett. Előkutatta a zsebéből, kirakta a műszerfalra és kihangosította. A vonal másik végén David Jost épp magyarázott valamit, de hamar észrevette, hogy Bill felvette a telefont, így előadta mondanivalóját.

– Oh... Hol vagy, Bill?

– Autóban – felelt Bill. – Hamburg felé tartunk. Történt valami?

– Baj van – mondta David, s a hangja hirtelen nagyon morcos lett. – Elhalászták előlünk a házat. Nem sikerült időben megírni az adásvételi szerződést. Egy filmproducer lecsapott az ingatlanra. Nem értem, hogy történhetett, hiszen előre megbeszéltem az értékesítővel, hogy a ház nekem kell. Ez azt jelenti, hogy nem költözhettek... legalábbis még nem... Sajnos nem tudom rávenni az új tulajt, hogy adja el nekem a birtokot, mert simán túllicitálná akármelyik ajánlatomat. Ígérem, találok nektek valami helyet, de ne várjatok túl gyors eredményt. Addig, vagy beköltöztök a stúdiólakásba, vagy továbbra is ingáztok a két város között. Sajnálom, Bill. Egyelőre nincs jobb ötletem. Bírjátok ki még egy kicsit!

– Semmi baj – Bill hangja vidámnak hangzott, s ez nemcsak nekem tűnt fel.

– Ettől van jókedved? – szinte láttam, ahogy David magasra vonja a szemöldökeit – Bill, nem figyelsz rám? Most mondtam, hogy nem vehetjük meg a családi házat! Nem lesztek a szomszédaim. Be vagy tépve, vagy mi a fene van?

Bill már rázkódott a nevetéstől. Nem értettem a hirtelen rátörő röhögés okát, így csak kérdően néztem felé, de egyelőre nem tudott megszólalni.

– Én... – kezdte, mikor lenyugodott – találtam helyet... mármint nem mindenkinek... csak...

– Mi? – David kérdése félbeszakította Bill elcsépelt mondatát – Mondd mégegyszer! Mit találtál? Hol? Kinek? Mennyiért? Közel van Hamburghoz? Ugye nem akarsz a világ végére költözni?

– Nem költözöm a világ végére, csak Geißleinwegbe – mosolygott Bill. – de a többit majd elmondom, ha odaértünk.

David azonban nem hagyta magát és tovább kérdezősködött

– Merre?

– Ha odaértünk, mindent megtudsz.

A menedzser mormogott valamit, de nem kérdezett többet, majd letette a telefont.

– Bill, mi ez az egész? – néztem az énekesre, aki az útra figyelt és láttam, hogy megjegyzést készül tenni a vezetési stílusomra.

– Először is: Az utat nézd! Másodszor: Előrelátó voltam. Kicsit körbenéztem lakásvásárlás terén. David fejreáll, ha megtudja, hogy Tomot, Georgot és Gustavot is beszerveztem a buliba.

– Ezt úgy érted, hogy azalatt az idő alatt, amíg David azon fáradozott, hogy megszerezze nektek azt a nyomorult házat, ti másfelé kacsintgattatok?

– Fogalmazhatunk így is – vigyorgott. – de mondd, hogy nem jól tettem! Valahogy sejtettem, hogy az a ház kelendőbb lesz a vártnál, hiszen szép környék, hatalmas birtok, meg minden. Néhány hete egy lakáslízinges oldalt böngésztünk Tommal, mikor ráakadtam a megfelelő helyre. Megláttam és tudtam, hogy az kell nekem... nekünk... Akkor már úgy voltam vele, hogy ha mégis összejön a ház, nem költözöm a csapattal, mert mi azért is Geißleinwegbe megyünk … Hidd el, angyal, nagyon szeretni fogod azt a környéket!

– Várj! – szakítottam félbe. Arcom értetlenséget tükrözött. – Még mindig úgy áll a dolog, hogy veled megyek?

– Miért, szerinted kedvem támadt nélküled költözni?

– Hát nem, de... – kezdtem, majd hatalmas vigyorra húztam a számat. Az a gondolat, hogy egy házban fogunk lakni, mármint tényleg egy házban, csak mi ketten, nagyon felvillanyozó volt.

– Tudtam, hogy tetszeni fog az ötlet – lelkesedett Bill. – Már csak az a kérdés, mit szólnak majd a rokonaid. Gondolom, a terv megváltozását velük is közölni kell.

– Azt hiszem... de ez most kit érdekel? Mikor nézhetem meg a házat?

Bill nagyot nevetett.

– Türelmetlen vagy. Előbb hadd adjam be Davidnak a dolgot, és célszerű lenne a nagynénédékkel is megvitatni a döntést. Aztán, ha mindenki fejet hajtott az akaratunk előtt, mehetünk. Oké?

– Ezt úgy mondod, mintha már megvetted volna a házat.

– Mert meg is vettem – bólintott Bill. – Tegnap írtam alá az utolsó papírt. Tom és a szüleim tudnak róla, így a családból senki sem furcsállta, hogy jelentős összeg tűnt el a bankszámlámról. Davidnak azonban fogalma sincs az egészről. Remélem, nem kapok túl nagy fejmosást, amiért önállósítottam magam.

– Tehát, ha jól értem, csak akkor fogom látni a házat, mikor odaköltözünk? – vontam le a konzekvenciát.

– Úgy van. Izgis, nem?

– Nagyon izgis – fintorogtam. – Ez nem ér! Te már láttad, én meg nem! Honnan tudod, hogy szeretni fogom? Legalább egy képet mutass róla!

– Óh, Lotte. Ismerlek. Bízz bennem!

Megadóan sóhajtottam és inkább az útra szegeztem a pillantásomat, igyekezve kizárni a kíváncsi gondolatokat. Az összeköltözés terve még sosem volt ennyire közeli, ennyire valóságos. Eddig csak beszéltünk róla, de semmit sem tettünk. Most viszont óriási változás állt be. Bill az utolsó szerződést is aláírta, így a ház már az övé... a miénk...

Nemsokára leparkoltam a stúdió udvarán. Megkaptam a jóleső dicséretet Billtől, miszerint nem is vezetek olyan rosszul, mint ahogy képzelte. Magamban kuncogtam, ő hangosan nevetett.

Szegény kicsi Kaulitz, lehet, hogy mára ennyi volt a jókedvének, elvégre hamarosan Davidnak kell beszámolnia arról, hogy házat vett magának.

A bejárat előtt elváltak útjaink – én az udvaron maradtam, ő azonnal besietett és az irodák felé vette az irányt. A jó hír még annyira friss volt, hogy muszáj volt elmondanom valakinek, és ez a valaki természetesen csakis Florenz lehetett.

– Szia, húgocskám. Mi újság? – kérdezte a nővérem, mikor felvette a telefont. Nem rohant, s egyáltalán nem zihált úgy, mint máskor. Azt gondoltam, most ráér beszélgetni.

– Lehet, hogy elköltözöm Sofie néniéktől – mondtam kertelés nélkül. – Bill házat vett Hamburg egyik külvárosában, Geißleinwegben. Mit szólsz hozzá?

– Húha... hát erre... mit mondjak? - Florenz hangja tele volt nehezteléssel. Nem nagyon örülök neki… féltelek… ismerem Billt, mégis… jaj, ezt nem tudom elmagyarázni… Úgy érzem, azzal, hogy összeköltözöl Billel, ketyegni kezd egy óra… tiktak… tiktak… Felnőtté válsz… én pedig nem akarom, hogy felnőtt legyél, mert… ha az leszel, akkor már nem lesz szükséged rám…

- Ne beszélj már ilyen őrültségeket, Florenz! – torkoltam le határozottan. – Mindig szükségem lesz rád!

Florenz hallgatott. Szinte el tudtam képzelni kínos zavarban őrlődő arcát.

- De… - mondta végül – akkor már Billé leszel… úgy értem, teljesen az övé… és… ez olyan felelősségteljes dolog, tudod… Te pedig nem állsz készen erre… Várj még egy kicsit, húgom. Kérlek!

Éppen Florenz oktat ki, aki ha tehette volna, az első adandó alkalommal összeköltözik Johannesszel. Én viszont lényegesen megfontoltabb voltam.

– Még nem tudom, mikor költözünk – jegyeztem meg elkedvetlenedve. – Előbb be kell adni a dolgot Sofie néniéknek.

– Szerintem belemennek – biztosított Florenz. – Ismerik Billt. Nem fognak annyit akadékoskodni, mint én.!

– Az se nagyon tetszett nekik, mikor úgy volt, hogy mindannyian egy hatalmas házba költözünk. Apa meg aztán végképp nem volt elragadtatva az ötlettől. Szerinted, mit csináljak?

– Apával nem kell foglalkozni. Zsarolhatja Sofie néniéket, kitálalhat a rendőrségnek Rodolpho bácsi ügyeiről, de könyörgöm, húgocskám, fogd már fel, hogy a világ egyik leghíresebb pasijával jársz! Gondolkozz! Bill a legjobb ügyvédeket szerezheti meg, ha arra lenne szükség. El ne hidd, hogy nem birkózna meg ezzel! Nem is értem, miért nem gondoltál erre, mikor apa először próbálkozott zsarolással. Eszedbe juthatott volna! Bill nem sajnálta volna a fáradtságot, hogy csúcsszuper aktakukacokat szedjen össze neked, ha megkéred rá. Persze, te nem így tettél. Inkább eldobtad őt... de erre most nem térek ki. Beszélj Billel! Csendben várjátok apa lépését. Lehet, hogy magával akar majd vinni Budapestre, de nem kell félned. Bill nem fogja engedni. Különben is, testőrök mászkálhatnak körülötted, ha azt akarod. Tudom, meguntad a védőkíséretet – tette hozzá kuncogva – de mégiscsak jobb kísérettel élni, mint Bill nélkül, nem igaz?

Vigyorogva konstatáltam, hogy a kezdeti ellenkezés semmivé foszlott. Florenz nem emelt több kifogást a költözés ellen. Mellettem állt. A kedves, igazat sejtető szavaktól megnyugodtam. Hidegen tudott már hagyni, mit szólnak majd a rokonaim, az meg végképp nem érdekelt, ha apa fejreáll dühében. Költözöm és kész. Senki nem állíthat meg többé

– Ráérsz holnap? – kérdezte Florenz, csak úgy mellékesen.

– Szerintem rá – vontam vállat – miért?

Hallani véltem Johannes kacagását, miközben Florenz nagy levegőt vett és titokzatosan körülírta, miért kellene holnap ráérnem:

– Partit szerveznénk – mondta, fogain keresztül préselve a szavakat. – Tudod, Johannesszel úgy véljük, itt az ideje magasabb szintre lépnünk. Érted, mire gondolok, ugye?

Elvigyorodtam.

– Ha eljegyzésről van szó, akkor értem – mondtam nevetve.

– Arról hát! – kiabálta Johannes – A nővérkéd csinos kezecskéjén már ott virít a gyűrű!

– Te megkérted Florenzt?

– Igen! – felelt nevetve Florenz – Hát nem szuper? Ennyi jó hírt egy napra!

Tényleg szuper volt.

Florenz hamarosan letette a telefont, én pedig szökdécselve indultam el a stúdió bejárata felé. Az üvegajtó döngve csapódott be mögöttem, de én addigra már az emeleti lépcsőkön futottam, messzire elkerülve a földszinten található irodák részlegét.

Nem akartam kihallgatni Bill és David párbeszédét. Nem akartam tudni, hova fogunk költözni. Gyötört a kíváncsiság, mégis megálltam, hogy csillapítsam azt. Tudtam, hogy Bill meglepetést akar szerezni nekem. Bíztam benne. Ismertem őt és sejtettem, hogy nem venné jó néven, ha valahogy mégiscsak rájönnék, hol lesz az új – közös otthonunk.

A stúdió lakás küszöbét átlépve kisebb vitára lettem figyelmes. Nem igazán vita volt, inkább csak túl hangos véleménykinyilvánítás.

– Nem érted, Tom? – hangzott Linda kiáltása, aki ezek szerint hazatért a frankfurti diáktáborból. – A szüleim nem fognak belemenni! Szépen eltervezted a dolgot, de engem nem kérdeztél meg! A szüleim döntenek helyettem! Nem fogják megengedni! Nem költözhetünk össze!

– Mégis miben lenne más a helyzet? – Tom kissé gunyorosan tette fel a kérdést.

– Az olyan... szabályok nélküli lenne – Linda halkabban beszélt, de ahogy egyre beljebb siettem a lakásban, tisztán értettem a szavait.

– Szabályok nélküli élet. Hát nem frankó?

– De, az – értett egyet Linda – csak... Tom, a francba! Értsd meg, nem lehet! Még nem!

– Érdekes – jegyezte meg Tom. – Mikor arról volt szó, hogy mindannyian egy házba költözünk, nem volt kifogásod. Mi ez a hirtelen változás, Linda? Inkább örülnöd kéne, hogy senkivel sem kell megosztanunk az életünket!

– Most sincs kifogásom – ellenkezett Linda – csak... félek... a saját élettől... attól, hogy együtt kell élnem valakivel...

– Az a valaki én lennék, bébi – nevetett fel megkönnyebbülve Tom – Ismersz engem!

– Jó, egye fene – sóhajtott a lány – de velem leszel, mikor elmondom anyámnak?

– Hogy tudsz ekkora marhaságot kérdezni? Még szép!

– És Bill mit szól majd? – kíváncsiskodott Linda

– Mit szólna? – a hangokból ítélve Tom összecsapta a kezeit.

– Hát... hogy elúszott a ház és nem fogunk együtt lakni... hogy mindenkinek gondoskodnia kell magáról...

– Bill úgy örül, mint majom a farkának! – vihogott fel a gitáros – Tudod, már egy jó ideje saját lakás után kutattunk, mikor ráakadt egy geißleinwegi házra. Mióta meglátta a környéket, teljesen meg van veszve. Állandóan azt hajtogatja, hogy Lotte imádni fogja és… hogy csak az ő érdekeit nézi...

Besétáltam a szobába. A jelenlévők ijedt pillantásokkal mértek végig, majd Tom nagyon halkan megkérdezte.

– Mennyit hallottál?

– Mindent. .

– Akkor tudod, hogy a ház... – kezdte Linda, de közbevágtam.

– Igen, tudom, hogy a vétel már elúszott. Azt is tudom, hogy mind a négyen saját ház után leskelődtetek. Bill mindent elmondott. Linda, te meg miért nem akarsz összecuccolni a pasiddal? Úgysincs mit takargatnotok egymás előtt – tettem hozzá gonoszul vigyorogva.

– Haha, de vicces – gúnyolódott a lány, de már ő is mosolygott.

– Akkor tuti, hogy Billel tartasz? – kérdezett közbe Tom és közelebb lépett Lindához.

– Valószínűleg – feleltem vállvonogatva. – Tudod, már nem nagyon érdekel, ki mit szól hozzá. Nem hiszem, hogy az eddigieknél is jöhet rosszabb. Biztos vagyok a dolgomban. Különben is, ha összevesznénk, nálatok lesz elég hely, nem?

Tom és Linda kedélyesen felnevetett.

– Óh, igen, lesz hely – mondta Linda. – Ha gondolod, nem is kell Billhez költöznöd. Jöhetsz hozzánk is!

– Mégiscsak jössz, bébi? – vigyorgott Tom

– Megmondtam. Ha együtt mondjuk el anyámnak, megyek – bólintott a lány és megragadta Tom kezét.

Elmosolyodtam. Milyen szépek voltak! Magukra hagytam őket és lesiettem a stúdióba. Bill az előtérben állt és nagyban magyarázott Davidnak. Láttam, hogy a kezében tartja az iPhone-ját – valamiért az a gyanúm támadt, hogy az apró készülék fotókat rejt az énekes titkáról. Csendben sétáltam ki az udvarra. Néhány perccel később vitára lettem figyelmes.

Ez nem hangos szóváltás volt, hanem kőkemény vita.

– Bill, hogy tehettétek? – tajtékzott David. Közelebb merészkedtem az ajtóhoz és hallgattam az eseményeket.

– David, értsd meg, nem akartuk, hogy együtt kelljen élnünk! – védekezett Bill – Mire lett volna jó?

– Eddig is megvoltatok! – a menedzser már egészen magán kívül volt. – De tudod, nem is ez a legrosszabb. Kellemetlen helyzetbe hoztátok a menedzsmentet! Próbáltam megszerezni nektek a birtokot, és fogalmam se volt arról, hogy saját lakást vesztek magatoknak! Bill, felfogtad egyáltalán, mibe kevertél, mikor előálltál azzal az ötlettel, hogy el kéne költöznötök otthonról? Nem mondtam rá semmit, tettem, amit kellett. Azért tettem, hogy jobb legyen nektek! Hatalmas kiadással számoltam, mert a ház piszok drága volt. Letettem az előleget, mire te mit lépsz? Rábeszéled az értékesítőt, hogy nyugodtan adja el! Bill, nagyot csalódtam benned!

– Úgy csinálsz, mintha csak az én hibám lenne – morogta Bill. – Oké, elismerem, nem volt szép tőlem, hogy a hátad mögött intézkedtem, de tudtam, hogy a ház nagyon kelendő lesz. Különben is, visszakaptad az előleget, nem? David, értsd már meg!

– Eddig mindent megértettem, tűrtem, elnéztem – szűrte a fogai között a férfi – de nem tudom, meddig bírom még.

– Nem az együttes pénzéből vettük a házakat! – mondta végül elkeseredetten Bill – A saját bankszámlánk bánta, nem a közös! Hidd el, David, ez még nagyon jól jöhet! Gondolj csak bele! Az utolsó centig megmaradt az az összeg, amit a házra szántál, tehát beszerezhetnénk néhány olyan eszközt, melyek csak a los angelesi stúdióban állnak rendelkezésre. Képzeld csak el! Nem kéne Amerikába utaznunk az albumok felvételei miatt!

– Mindenből ki tudod húzni magad – mérgeskedett David, de szavai már jóval enyhébb hangsúlyt kaptak. – Rendben. Legyen, ahogy akarod. Viszont, ha már így alakult, fel kell állítanunk pár szabályt. Tehát, ha azt mondom, találkozzunk ekkor és ekkor, ott lesztek. Ha azt mondom, most rögtön utaztok, indultok. Világos?

– Világos – egyezett bele az énekes. – Akkor nincs harag?

– Nincs, de keményen fogsz törleszteni – a menedzser hangjában alig leplezett mosoly bújkált. – Többször ne avatkozz üzleti ügyekbe. Fogd fel, hogy nem értesz hozzá!

Végre valaki kioktatta Billt – hiszen felfoghatná, hogy ő sem ért mindenhez. Meglepett és dühös voltam Billre, amiért elhallgatta előlem, hogy tulajdonképpen ő maga tehet arról, hogy elúszott a ház, de miután elmondta Davidnak, hogy a banda jövőjére gondolva cselekedett, már nem is voltam rá olyan mérges.

– Az ajtó előtt álló hölgytől kérdezem, hogy mennyit hallott az előbbi párbeszédből?

Bill kérdése gunyoros volt és az a gyanúm támadt, hogy nekem szól. Ezt továbbá az a tény is megerősítette, hogy rajtam kívül senki sem állt a bejárati üvegajtó előtt.

– Mindent – biccentettem és most már kezdett elfogni a lelkiismeretfurdalás. A mai napon ez volt a második beszélgetés, melyet direkt, vagy nem direkt, de sikerült kihallgatnom. Kezdek hasonlítani egy kísértetre, mert mindenütt ott vagyok, ahol nem kéne.

Bill csak elmosolyodott és intett, hogy menjek be.

– Nem kezdek magyarázkodni – jegyezte meg, mikor odaértem hozzájuk – habár tudom, hogy nagyon is érdekel, miért nem mondtam el, hogy mindent én intéztem el.

– Nem érdekel… annyira – ráztam határozatlanul a fejem. – Már hallottam. Nem kell többet tudnom róla.

Bill arca meglepettségről árulkodott.

– Hogyhogy? Pont te hagynád annyiban a dolgot?

– Igen. Nem feltétlenül kell tudnom a magánügyeidről. Most boldog vagy?

– Határtalanul – vigyorodott el, majd távolabb szökdécselt és nemsokára eltűnt az egyik ajtó mögött. David sóhajtva nézett utána, majd ő is távozott.

Úgy gondoltam, ideje hazamenni. Mostanság nem sok időt töltök otthon és féltem, hogy a nagynénémék előbb-utóbb a szememre vetik eme furcsa és merőben újszerű szokásomat. Elővettem a kocsikulcsot és a Mercedesemhez siettem, majd lassan elhajtottam a stúdiótól és felkészültem egy két és fél órás autókázásra. Hideg eső kopogott az ablakon, az ég csúnya, szürke felhőkkel volt terhes. Szórakozottan tekergettem a rádió állomáskereső gombját, mígnem ráakadtam valami alternatív rock adóra és úgy döntöttem, egy időre jobb lesz belefeledkezni a gitárok vinnyogásába meg a dobok zúzásába.

A Friedensallén megálltam egy piros lámpánál, ujjaimmal türelmetlenül doboltam a kormányon, miközben a hangszórókból üvöltött valami, amit jóformán nem lehetett zenének nevezni. A telefonom folyamatosan rezgett a zsebemben, de nem kerestem elő, mert utáltam evzetés közben telefonálni. Elhajtottam a kereszteződésből és ráfordultam egy bekötőútra, miközben figyeltem a szakadó esőt. A rádiós műsorvezető szerint délután öt óra volt, így beszámolt a legfrissebb hírekről, majd közölte, hogy az évszakhoz képest meglehetősen pocsék időjárásunk van.

Ráhajtottam az autópályára és gyorsítottam. Sofie néni biztosan vacsorával fog várni – gondoltam bizakodva és halvány mosoly ült ki az arcomra.

Ma még alig ettem.

A sötétített ablakok még borúsabbnak mutatták az időjárást, mint amilyen valójában volt, s miközben ezen bosszankodtam, a hangszórókból élesen ordított fel egy pasas, aki azt kiáltozta, hogy „Az ő neve Alice”

A Marcello-ház előtt egy túlzottan is ismerős, kék Ferrari parkolt. Összeszorult a gyomrom, miközben kikerültem a méregdrága kocsit és felhajtottam az udvarra.

Mikor beparkoltam a garázsba és leállítottam a kocsi motorját, hallottam, hogy a bejárati lépcsők felől sietős léptek közelednek felém. Nem lehetett meghátrálni, így erőt vettem magamon, kiszálltam a Mercedesből, kisétáltam a garázsból és szembenéztem azzal az emberrel, aki kint várt rám. Nagy szerencsémre Sofie néni volt az, tehát nem kellett egyből belenéznem apám izzó tekintetébe.

– Apád bent van – a nénikém hangja remegett. – Haza akar vinni. A nője épp a cuccaidat pakolja... Nem tudják, hogy megérkeztél, hiszen nem ismerik az autót, mi pedig nem mondtuk, hogy te vagy az.

– Jaj! Most mit tegyek? – rémüldöztem – Sofie néni, nem akarok elmenni!

– Tudom, tudom – csitított a nagynéném. – Az lenne a legjobb, ha most rögtön eltűnnél innen. Bill Hamburgban van? Menj vissza hozzá, vagy… tudod, mit? Inkább menj Loitschébe! Gyorsan, gyorsan!

– Nénikém – kezdtem hadarva, mert mindenképp el akartam mondani neki a terv megváltozását, mielőtt túl késő lesz – a költözés... úgy áll, hogy külön házba költöznénk Billel... Hamburg környékére... Geißleinwegbe.

– Rendben, kicsim – Sofie néni talán fel sem fogta, mire bólintott rá – költözzetek. Belátom, hogy nem tarthatlak vissza és őszintén szólva már eszemben sincs ellenkezni veled. Bill tud vigyázni rád! Most viszont hajts el az udvarról!

Gyengéden megszorítottam a kezét, majd visszaültem a kocsimba és fékcsikorogva elhúztam a ház környékéről. Dobogó szívvel hajtottam végig az utcákon, az ismerős, kedvességgel teli tájakon. Most semmire sem figyeltem. Kezem remegett, ereim lüktettek, testem minden sejtje segítségért kiáltott. Átkoztam a közlekedési táblákat, a rendszabályokat és mindazt, ami ellehetetlenítette a száguldásomat. Minél messzebb akartam kerülni magdeburgtól, el akartam érni Loitschébe, hogy biztonságos menedékhelyet keressek a Kaulitz-házban. Valahogy úgy képzeltem, hogy apa karmai ott nem érhetnek majd el. Minden autó, minden ház csak elsuhant mellettem, a világ színes kavalkáddá olvadt össze. A sebességhatárt merőben túlléptem, de most még az sem érdekelt, ha elkapnak a rendőrök.

Az alternatív rock adó újabb és újabb zúzós dalokat sugárzott, én pedig úgy éreztem, hogy szívem dobogása pontosan igazodik azok ritmusához.

…

Jobbra, balra

Harcolunk a halálig

a földön a célig

Ez egy vadonatúj világ

(30 Seconds To Mars – This is war)

…

– Gyerünk, bébi! – veregettem meg a kocsim műszerfalát. – Gyorsabban... csak még egy kicsit...

Túlhaladtam a Kaulitz-házon, s ezt csak akkor vettem észre, mikor kifordultam a Bahnhof utcából.

- A rohadt életbe! – szitkozódtam magamban és megpróbáltam visszafordulni, azonban valami utamat állta.

A másik autó csikorogva fékezett és hátrébb tolatott. Azt hittem, menten elájulok, de sajnos nem ez történt, pedig most nagyon jól jött volna az öntudatvesztés. A kék Ferrarival, s annak igencsak dühös utasaival találtam szembe magam. Apa és Rosanette kiszállt az autóból. Mindketten felém igyekeztek.

– Gyerünk, kislányom – kopogott az ablakon apa – beszédem van veled.

– Nekem viszont nincs veled – mondtam és újra elfordítottam a kulcsot a gyújtásban, hogy továbbhajtsak. Sajnos azonban nem juthattam messzire, mert Rosanette ügyesen elállta az utamat a Ferrarival. Elég szerencsétlen helyzetbe kerültem, mert rükvercbe se kapcsolhattam, ugyanis egy kapubejáró képezett akadályt az autóm mögött. Mérgesen felbőgettem a motort.

– Nem hallasz? – apa erősebben ütötte az üveget. Megelégeltem és lehúztam az ablakot – ennek következtében egy újabb ütése kis híján az arcomba talált, de még időben visszahúzta a kezét.

– Hazaviszlek – mondta kertelés nélkül és megpróbálta kinyitni a kocsiajtót, de az csak belülről volt nyitható.

– Nem viszel – feleseltem dühösen, majd kivágtam a kocsiajtót és szembenéztem a hívatlan családtagjaimmal.

– Mi a francot akartok tőlem? – kiabáltam magamból kikelve – Teljesen meg vagytok őrülve? Hagyjatok már békén!

– Ejnye, hogy kinyílt a kislány szája, mióta Mercedeseket hajigálnak utána – jegyezte meg csípősen apa. -Szép autó, és milyen leleményes tulajdonos. Ki akartad használni, hogy nem ismerem a kocsit... el akartál tűnni a környékről... De pont olyan ügyetlen vagy, mint régen. Észrevettelek és követtelek. Szerencséd, hogy nem kaptak el a rendőrök. A büntetést egész biztos nem fizettem volna ki helyetted.

– Senki nem kérte volna – mondtam hanyagul. – Mellesleg nem hajították utánam a kocsit. Kaptam.

– Óh, el is felejtettem – gúnyolódott apa – A te Billedtől, ugye?

– Igen – bólintottam büszkén. – Billt nem érdekelte a pénz. Fontosabb volt számára, hogy elegáns, és egyben biztonságos autóm legyen. Te pedig, aki az apámnak vallod magad, még azt is sajnáltad, hogy kifizesd az útiköltséget, mikor elköltöztem tőled. Felfogtad egyáltalán, mi történhetett volna velem azon az éjszakán? De… tudod… már mindegy... Apropó, mi a francnak akartok visszavinni? Megegyeztünk, hogy ideköltözhetek. Akkor meg mi a probléma?

– Frhédéric – nyekeregte Rosanette – délutáni felűgyelethre szorhul és én nem tudók vele lenni.

– Óóó, tehát legyek bébiszitter? – kérdeztem csípőre tett kézzel. – Ez tök vicces, de kösz, nem kérek belőle.

– Szereted a kisbabákat – jegyezte meg semleges hangnemben apa.

– Igen, szeretem őket. De most komolyan, egy ártatlan gyereket használnátok fel arra, hogy rávegyetek a hazaköltözésre? Szánalmasak vagytok! Az a gyerek nem tehet semmiről!

– Rendben, igazad van. Bill a baj – sóhajtott végül apa. – Megmondtam, hogy nem költözhetsz össze vele.

– És? Úgy néz ki, mintha összeköltöztünk volna? – gúnyolódtam.

– Nem...

Apa elbizonytalanodott, félre nézett, majd újult erővel folytatta

– ... de biztosra veszem, hogy hamarosan össze fogtok!

– Látnok vagy – prüszköltem. Saját magamat is megleptem azzal, hogy így vissza mertem szólni neki, de már mindegy volt. Most elszakadt az utolsó kötelék is. Nem tartottam többé az apámnak és már nem érdekelt, ha újra megpróbál visszaédesgetni magához. Megfogadtam, hogy ezúttal nem fogok hinni neki. Pár hónapja sikerült manipulálnia, most viszont nem fog. Többé nem!

– Hogy beszélsz velem? – sziszegte, de a fenyegető hang már hidegen hagyott. A jelenet ismerős volt, csaknem két éve is pontosan ugyanilyen helyzetbe kerültünk. Akkor azért kaptam komoly leszidást, mert Billel mertem tölteni az estét.

– Úgy beszélek veled, ahogy megérdemled – tagoltam. – Már megmondtam. Egy olyan ember, aki sorsára hagyja a lányát és csak azzal mutatja ki a gondoskodást, hogy összepakoltatja a cuccait, nem érdemel mást, csakis megvetést. Az apám vagy, de nem tartalak annak. Már nem. Néhány hónapja sikerült elbizonytalanítanod... azt mondtad, mindent újra fogunk kezdeni... Hittem neked! Reméltem, hogy igazad lesz! Annyira akartam, hogy újra egy család legyünk! Édes volt, ahogy a karjaimban tartottam Frédéricet, te pedig nevettél... de ennek vége.... Mindörökre vége! Soha többé nem akarlak látni!

A hangom határozottsága meglepte apámat, sőt, talán még Rosanette-et is.

– Inkább választod Billt, mint a családodat? Ő elhagyhat, összetörhet!

– Te nem azt tetted? – már roppant elegem volt ebből a társalgásból, de apa még nem hagyott elmenni.

– Bill – kezdte, de közbevágtam.

– Bill egy olyan biztos pont az életemben, mely szinte megingathatatlan és talán örök érvényű – susogtam vészjóslóan. – Amúgy, miért csak engem szekálsz? Florenzt már eljegyezték! Na ehhez mit szólsz?

– Végre – sóhajtott apa, amivel sikerült nagyon meglepnie. – Legalább ő rendben lesz.

– Micsoda? – a hangom magassága az egekig csúszhatott – Nem zavar téged, hogy gyűrű van az ujján. Akkor én miért érdekellek annyira? Fogd már fel, hogy nem akarom, hogy az apám legyél! Remekül érzem magam Rodolpho bácsiéknál, és hamarosan összeköltözöm Billel. Csak ketten leszünk! Nem érdekel a véleményed, mert a nagynénémék és Florenz rábólintottak a dologra, másnak pedig nem engedek beleszólást. Nagykorú vagyok és kész!

– Indulás – szólalt meg Rosanette és felém tipegett, hogy rózsaszínre lakkozott, hegyesre manikűrözött körmökben végződő ujjaival körbezárja a csuklómat.

– Nem megyek sehova – húztam ki a kezem a szorításából. – Hagyjatok már békén.

– A lányom vagy! – kiabált apa. – Azt teszed, amit mondok!

– Nem vagyok a lányod! Nekem nincs apám!

Apa arca elszürkült, látszólag legmélyebb érzelmeibe tapostam. Nem érdekelt.

– Így állunk? – kérdezte és elindult felém, hogy megragadjon és a kék Ferrariba lökjön.

– Így – hátrébb léptem és az egyik közeli fához húzódtam.

Apa léptei egyre gyorsabbak lettek, de mielőtt elért volna, megdermedt. Távoli fékcsikorgás ütötte meg a füleimet, s egy közeledő autó reflektorainak fénye elűzte a ránk boruló sötétséget.

– Mi a jó büdös francért állsz meg az út közepén, ember?!

Az ismerős hang hallatán majdhogynem felnevettem. Tom!

Apa is megfordult és szembenézett az idősebbik Kaulitz-ikerrel. Tom ekkor vette észre, hogy én is jelen vagyok. Az Audi lámpájának fényében láttam, hogy arcára ül a meglepetés. A fiú azonnal elindult felém, de apa gyorsan elém ugrott.

– Mit akarsz a lányomtól? – kérdezte, mielőtt Tom megszólalhatott volna.

– Jó tudni, hogy a maga lánya – Tom megvonta a vállát és félretolta apám kezét, majd hozzám sietett és azt kérdezte. – Mit keresel itt, havercsaj?

– Hullát, hát mit keresnék? – morogtam. – Apa és Rosanette haza akar vinni.

– Ki maga? – kérdezett közbe apa, de Tom nem felelt. Az autó fényszórói kialudtak, s egy fél másodperccel később újabb bosszús hang törte meg a csendet.

– A rohadt életbe...

A lámpák ismét felgyúltak, majd becsapódott az autó utasfelőli ajtaja és újabb lépések közeledtek felénk.

– Tom, mi van itt?

– Bill!

Ezt nem lehetett kihagyni, a kiáltás csak előtört belőlem, bár nem futottam oda az énekeshez. Tom keze gyenge szorításban tartotta az enyémet. Vártuk, hogy a fiatalabb Kaulitz is odaérjen hozzánk. Bill lassan fogta csak fel, mit lát és nagyot káromkodott.

– Hát nem megint Herr és Frau Krügerhez van szerencsénk? – vetette oda apámnak és a mostohaanyámnak. – Még mindig az a szándékuk, hogy elviszik Lottét? Megjegyezném, ez a próbálkozás kudarcra van ítélve. Lotte nem megy sehova!

– Óh, mert talán épp te akadályozod meg? – kérdezte apa és Bill felé mutatott.

– Én ugyan nem. Nekem nincs elég hatalmam hozzá – Bill gyanúsan vigyorgott – de néhány ügyvéd könnyen elintézheti. A bíróságon megfelel?

– Bíróságon? – gúnyolta apa – Mégis mit akarsz? Gyámság alá venni a lányomat?

Bill elnevette magát.

– Maga ostobább, mint hittem. A lánya már nagykorú. Nincs szüksége gyámra.

– Akkor miért cipelnél a bíróságra? – bosszúskodott apa és közelebb lépett Billhez, aki nyugodtan sétált mellém.

– Hogy távoltartási végzést kérjünk maga ellen – a srác szavai olyan megnyugtatóak, annyira biztosak voltak, hogy nem lehetett nem elmosolyodni rajtuk. Nyertünk! Nyertünk!

– Nem tehetnéd. Nincs rá felhatalmazásod – apa próbált biztosnak tűnni, de hallottam a hangján, hogy határozatlan.

– . Bármit megtehetek – Bill is hallhatta apám bizonytalanságát, mert győzedelmesen vigyorgott. – A lehető legjobb ügyvédeket szerezhetem meg, ha úgy tartja kedvem. David Jost, a menedzserünk biztosan segítene. Ön talán nem tudja, de a lánya igencsak befolyásos hölggyé lépett elő az utóbbi időben. Ha ön esetleg újra zsarolással, vagy bármi mással próbálkozik, örök időkre megfoszthatják a mentelmijogaitól, sőt, talán a munkájától is... csak egy szavamba kerül...

– Nem fogom feladni – köpte apám és ellépett az autó reflektorainak fényköréből.

– Hülye, ha tovább próbálkozik – morogta Tom. – Testőröket fogadunk a kiscsaj mellé, ha kell. Nincs esélye.

– Jó – bólintott apa. – Álljon Lottén a döntés joga. Kislányom, mondd csak, mit szeretnél?

Bill és Tom keze a kezemben nyugodott, s én határozottan mondtam ki a döntésemet.

– Már megmondtam. Nekem nincs többé apám.