Az augusztus első napja olyan pocsékul kezdődött, hogy azt szavakba se lehet önteni. Reggel, mikor felkeltem, egy bírósági idézést találtam az asztalomon. Végig se kellett olvasnom, tudtam, mi áll benne. A vádpontok listája azonban hosszabb volt, mint amire számítottam. Apa nemcsak a nénikéméket perelte be, hanem Billt is. Az énekest testi sértésért, a rokonaimat pedig – nem is akartam hinni a szememnek – erőszakos fogvatartásért. Tudtam, hogy a bíró ejteni fogja a vádat, nincs olyan ember, aki hinne apám baromságainak.
Visszalöktem a papírt az asztalra, majd lesétáltam reggelizni. Sofie néniék már tudtak az idézésről – bizonyára ők hozták fel nekem a lapot – és érthető módon nagyon parásnak tűntek, miközben figyeltem őket, ahogy reggeliznek és újságot olvasnak. Sajnálatot éreztem irántuk. Tudtam, hogy miattam fordult fel az életük, de mégis mit tehettem volna? Nem értettem apám indokait, nem tudtam, miért akar visszakapni, fogalmam se volt, hogy a fenébe lehetett képes ilyen légből kapott mesét előadni az ügyészeknek. Hiszen még a hülyének is leesik, hogy a vádpontok hamisak!
Csendben elkészítettem a reggelimet, majd anélkül, hogy szóltam volna valamit, a hátsó kertbe vonultam, hogy ott fogyasszam el az elkészített szendvicset. Nem akartam fárasztani a nénikéméket a fecsegésemmel, s tudtam, ilyenkor csak a trópusi virágok érthetnek meg, hiszen hozzájuk még csak beszélnem sem kell.
Zúgott a fejem, nagyon kimerült voltam. Kezdtem hozzászokni ehhez, s kétségbeesetten vágytam a normális, nyugodt életre. Nem tartottam fairnek, hogy a sors mindig velem húz ujjat, hogy én szenvedjek az igazamért, hogy nekem legyen rossz. Utáltam ezt, mégsem változtattam volna meg a dolgokat, hiszen ez a zűrzavarokkal teli világ volt az életem – a Billel közös életem.
Izgultam a tárgyalás miatt. Nem tudtam, mikorra idéztek be, de délutánra kiderült, hogy másnap reggelre. Na, de hát ez hogy lehet? Egy tárgyalást legalább három-négy hétig húznak… aztán rájöttem, hogy apa biztos megmozgatott néhány szálat, hogy előrehozzák az ügyét. Totál kiakadtam. Féltem, ideges voltam. Nem akartam szembenézni az ügyvédekkel, a bíróval, a vádlókkal. Féltettem Billt – mi van, ha elítélik? A rokonaimat ért vád alaptalan volt, de Bill valóban felpofozta apámat, tehát az ellene felhozott vád némileg helyesnek bizonyult.
Bill azonban cseppet sem volt ideges. Augusztus első napjának reggelén jött haza a megszakított – így csupán három napos ázsiai turnéból, s nekem rögtön ilyen hírrel kellett fogadnom. Abszurd volt, de ő csak nevetett és arról biztosított, hogy újra és újra megtenné, ha úgy hozná a szükség. Ezen kijelentései nyomán rendszerint hisztirohamot kaptam, de nem törődött vele. Túlságosan nyugodt volt.
– Nem akarom, hogy elítéljenek, érted? – kérdeztem, mintha egy kiskölyöknek magyaráznám a legegyszerűbb matekpélda megoldását.
– Hé, teljesen értem, nyugi – vigyorgott és védekezően felemelte a kezét. – Viszont fogd már fel, hogy nem fognak elítélni! Ha meg mégis, hát mi lesz? Kifizetem a büntetést és el van intézve.
– Bill – próbálkoztam, de lepisszegett. Az arcomra tette a kezeit és tagoltan kezdett beszélni:
– Nem lesz semmi baj. Senkit sem fognak elítélni. Megszereztük Németország legjobb ügyvédeit. Dr. Blumewitz nagyon jó. Miközben turnéztunk, Silke azon fáradozott, hogy rábírja, hogy elvállalja az ügyet, szóval neki kell majd köszönetet mondani. Tanúkat is szerzünk, rendben?
– Tanúkat? – rémüldöztem – Mégis kiket?
– Az engem érintő ügyben Tomot, Gordont, azt a két rendőrt, akiket apád hozott, meg persze téged hallgatnak majd ki – magyarázta nevetős hangon. – Ja, téged mindkét esetről meg fognak kérdezni. A rokonaid ügyében a nővéred, Johannes, Linda és Anni tanúskodnak majd, mert én a saját perem miatt ki vagyok lőve és azt hiszem, anyámat nem rángatnám bele ebbe...
A következő nap reggelén úgy éreztem, még soha életemben nem paráztam ennyire, mint most. Remegő kezekkel aggattam magamra az egyik legünnepélyesebb göncömet, mely egy világoskék kosztümből állt, fehér magas sarkú cipővel kiegészítve. Még a hajamat is illően feltűztem, csakhogy biztosítsam a tökéletesen határozott megjelenést. Mikor késznek nyilvánítottam a külsőmet, lesétáltam a földszintre. Rodolpho bácsi érvelését követve a Mercedesszel indultunk a bíróságra – már csak azért is sugározzuk magunkból az eleganciát. Mivel a kocsi az enyém volt, én vezettem. Sofie néni még sosem ült úgy autóban, hogy én ültem volna a volán mögött, de most olyan ideges volt, hogy nem is ellenkezett. Beült hátra, a bácsikám pedig az anyósülésen foglalt helyet és kritikus szemmel figyelte, hogyan bánok a piros csodával. Mondanom se kell, most lett is volna mit kritizálnia! Olyan szétszórt voltam, hogy ha még egy kicsit szétszórtabb vagyok, talán szét is esek. A bácsikám azonban nem szólt semmit, szemlátomást ő is küzdött saját idegességével, így némaságban vezethettem.
– Merre forduljak? – kérdeztem, mikor beértünk Magdeburg zajos forgatagába. Reggel nyolc körül járt az idő, de a kisváros már pezsgett az élettől.
– Fordulj jobbra a következő kereszteződésnél – mutatott ki a szélvédőn a nagybátyám, majd pillantását az ablakra emelte és inkább a járókelőket nézegette.
A bíróság hatalmas, ódon épülete előtt jól ki lehetett szúrni apám luxusautóját. Külön kijelölt parkolóhelyen állt, s igaz, csak egy fél pillantást vetettem rá, mégis láttam, hogy a privát terület el van kerítve.
– A rohadék – köptem és kicsit erősebben fordultam az épület mellé, mint ahogy kellett volna. Sofie néni fel is sikkantott, de mikor látta, hogy nem kerültünk életveszélybe, megnyugodott és újra elhallgatott.
Az épület előtt temérdek jármű parkolt: Fordok, Toyoták, Audik, Volkswagenek, Maseratik és még ki tudja, miféle autócsodák – bizonyára a jól pénzelt ügyvédek és a talpnyalóik járgányai lehettek. A sok-sok tisztára suvickolt, metálfénnyel bevont kocsi között szinte jelentéktelennek tűnt az én autóm.
A rokonaim kíséretében léptem át az épület aranyozott küszöbét. Cipőm halkan kopogott, ahogy átsétáltam a folyosón, körbe-körbe lesve, hátha meglátok egy ismerős arcot. Azonban nem volt nyoma sem apáméknak, sem Billéknek.
– Jó napot – közeledett felénk egy magas, szőke nő. Szép, márványfehér arcán vörös keretes szemüveg díszelgett, mely egyáltalán nem passzolt világos bőréhez. – A Krüger kontra Kaulitz tárgyalásra jöttek, ugye?
A nő piros blézerét igazgatta, miközben hozzánk beszélt, majd választ se várva elindult egy bársonyszőnyeggel borított folyosó irányába. Követtük őt. Krüger kontra Kaulitz? Nekem akkor esett le, hogy ez Bill és apa tárgyalása lesz. Óh, te jó ég! A gyomromba gombócok költöztek, kezeim vad remegésbe kezdtek.
Pont jókor érkeztünk. Mikor megálltunk egy sötétbarna ajtó előtt, egy hang már harsogta is:
– A tanúk padjára várjuk Lotte Krügert!
Anyám, most segíts – gondoltam és besétáltam a hatalmas helyiségbe, hátrahagyva a rokonaimat és a piros ruhás nőt. A terem óriási volt. Széksorok közt haladtam, a cipőm sarkainak kopogását pedig elnyelte a vörös bársonyszőnyeg. Velem szemben egy hosszú asztal húzódott, melynek egyik oldalán négyen vagy öten ültek. Középen, egy trónusszerű emelvényen a bíró terpeszkedett, két oldalán egy-egy ügyvéddel és ügyésszel, azok mellett pedig még ketten kaptak helyet. Az asztal végén – mint kitüntetett figyelemnek örvendő egyének – apám és Rosanette ült, egymás kezében tartva kezeiket. Elfogott a hányinger, ahogy rájuk néztem. A hosszú asztallal szemben két kisebb asztal állt. Az egyikknél Bill ült és unalmas képpel a bizottságra meredt, a másik asztal mellett álló szék üres volt – az bizonyára rám várt.
Sóhajtva leültem és felkészültem egy hosszúnak ígérkező faggatózásra. Először nem néztem a jogi tudósok és aktakukacok szemébe, inkább kibámultam a hatalmas, gótikus stílust idéző ablakokon és figyeltem, ahogy a barátságos napfény táncot jár Bill arcán. Aztán mégiscsak rá kellett vennem magam, hogy szembeforduljak a hosszú asztal túloldalán ücsörgő, vészes tekintetű férfiakkal.
– Tisztelt megjelentek – hangzott a bíró mély baritonja. Ki sem néztem volna belőle, hogy ilyen erős hangja van; az alkata alapján reszketeg nyolcvan évesnek gondoltam.
Felállt egy ügyész, aki magas volt és ősz hajú, hosszú, fekete kabátot és csontkeretes szemüveget viselt – egyszóval valódi aktakukacnak látszott. Felemelt egy kisebb stócot az előtte heverő papírhalomból és hivatalos hangon felolvasta a vádat:
– Krüger kontra Kaulitz... Az itt megjelent, Bill Kaulitz-Trümper, a továbbiakban „vádlott” a mai napon, 2011 augusztusának második napján beidézendő és vád alá helyezendő „Könnyebb sérülést okozó testi sértés” vádjában. A vádat emelte: Martin Krüger és Rosanette de Rénal-Krüger. A tárgyalást vezeti: Dr. Marcus Brechtold. Ügyészek: Dr. Alfred Löffelholtz és Dr. Johann Strauß. Ügyvédek: Dr. Cristoph Blumewitz és Dr. Sebastian Rosemberg. Frau Krüger, a továbbiakban „másodrendű vádló” felkéretik vallomástételre.
Rosanette felköhintett, majd kihúzta magát a székében. Elengedte apa kezét és kevélyen a bíróság tagjaira meredt.
– Esküszik, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat vallja? – kérdezte az ügyész és Rosanette-re tekintett.
– Eskűszőm – felelte a nő. Gyors oldalpillantást vetettem Billre, aki gúnyosan elmosolyodott Rosanette szavai hallatán.
– Kérem, részletezze a július 26-án történt eseményeket – mondta az ügyész és leült.
– Rhendben – Rosanette büszkén bólintott, majd megigazította szemüvegét és belefogott a mondókájába. – Eljőttün’ Magdeburhgba, ’ogy ’azavi’esűk á lányunkat Marhtinnal. Á kislány nem vólt ott Á Marhcello-’ázban, várhnunk kellet rhá. ’Amarósán megérhkezet, de el is ment. Marhtin és én kővetűk őt. Prhóbáltuk job belátáshrá bírhni, de nem túdtúk...
– Térjen a tárgyra! – szakította félbe a nőt az egyik ügyvéd és mérgesen pillantott az ügyész felé. – Az, hogy mi történt a július 26-a reggelét megelőző napon, nem ehhez az ügyhöz tartozik. Ne felejtse el, most Herr Kaulitz tárgyalása folyik!
– Tiltakozom! – kiáltott fel az ügyész – A vádló nem fejthette ki a véleményét!
– A tiltakozást elutasítom! – csapott az asztalra a bíró – Maradjon a tárgynál, Frau Krüger!
Apa arca keményen megfeszült, Rosanette pedig fülig vörösödött.
– Ígen – suttogta a nő, majd folytatta. – Te’át aznáp rheggel szintén elmentűn’ Marhcelloék’oz, ’ogy elvi’esűk Á kisi lányunkat. ’Iszen mi ánnyírhá szerhetjűk őt! Marhcelloék ázónbán nem ’agyták... megérhkezett á vádlót, két másik férhfi tárhsáságában, ákiket nem ismerhek... áz indúlátók elfájúlták és á vádlót megütőte á férhjemet...
– Volt már azelőtt személyes találkozása a vádlottal? – kérdezte az az ügyvéd, aki az előbb is félbeszakította Rosanette-et. Azt hiszem, ő volt Dr. Blumewitz. Már értettem, miért tartják Németország egyik legjobb ügyvédjének. A kérdéseivel hihetetlenül össze tudta zavarni a vádlókat, sőt, talán a tanúkat is. Félni kezdtem.
– Tiltakozom! – kiáltott ismét az ügyész – Ez nem a tárgyhoz tartozik!
– Elutasítom – morogta a bíró. – Az ügy szempontjából ez meglehetősen fontos kérdés. Talán nem tanulmányozta át kellőképpen a vádiratot, Dr. Löffelholtz?
Az ügyész lesütötte a szemét és nem felelt, a bíró pedig újra a mostohám felé fordult.
– Válaszoljon a kérdésre! – utasította a nőt.
– Vólt egyszerh – nyögte ki Rosanette. – Másfél évvel ezelőt. Ákorh is ’asónló ’elyzetbe kerhűltűn’...
– Úgy érti, hogy akkor is elcsattant egy-két pofon? – kérdezett ismét Dr. Blumewitz.
Apa helyeslőleg bólogatott – na ne már, hogy még ezt is Billre verné – de Rosanette megrázta a fejét.
– Nem... Ákorh ’sak szóváltásig fájúlt á ’elyzet.
– Mit gondol, asszonyom, ezúttal mi válthatta ki, hogy Herr Kaulitz indulatai tovább fokozódtak puszta szóváltásnál? – faggatózott az előbb is megszólaló ügyvéd és óvatosan kiemelt egy papírt az előtte heverő halomból. – Tudomásom szerint a fiatalember elég nyugodt természetű, sőt, kedélyes.
– Nem történt különleges eset – szólt közbe apa, pedig ehhez nem is lett volna joga.
– Csendet! – kiabált a bíró – Martin Krüger, magának nincs joga válaszolni a másodrendű vádló helyett!
– De én – kezdte apa, de az ügyész egy mérges pillantással elhallgattatta. Na, ki is állt jobban?
– Kíván hozzátenni még valamit, Frau Krüger? – kérdezte Brechtold bíró és Rosanette felé pillantott.
– Nem – felelt Rosanette, amivel kivívta apám mérgeskedő ciccegését.
– Martin Krüger, mint elsőrendű vádló – nézett apára Dr. Löffelholtz. – Folytassuk az ön kihallgatásával?
– Igen – felelte apa és büszkén körbetekintett, majd kérdést se várva belefogott a mondanivalójába.
– Azon a reggelen csak és kizárólag azért érkeztem rendőri kísérettel a Marcello-házhoz, mert féltettem a kislányomat. Tudja, tisztelt bíró úr, másfél évvel ezelőtt az én kicsikémnek szörnyű balesetnek álcázott késelésen kellett átesnie. Gyanítom, hogy a drága rokonok művelték vele azt a borzalmat.
Helytelenítő arcot vágtam, s csak reméltem, hogy valamelyik bizottsági tag észreveszi. Úgy láttam, mintha Strauß és Rosemberg felfigyelt volna a reakciómra, de egyikük sem mutatta ennek jelét.
– Maradjon a tárgynál – szólt közbe a bíró. – Mint ahogy azt a feleségének is említettük, most Herr Kaulitz tárgyalása folyik!
– Igen, igen – kapott észbe apa – szóval... Herr Kaulitz két ismeretlen férfival érkezett a házhoz, nem sokkal azután, hogy odaértünk a feleségemmel. Már bepakoltuk Lotte dolgait az autóba, mikor a már előbb említett három fős társaság berobogott a Marcello-család nappalijába és hangos szóváltásba keveredtünk. Lotte nagyon megijedt, rögtön indulni akart, de ekkor a vádlott felém lépett és ütlegelni kezdett.
– Nem! – kiáltottam hirtelen, mert már nem bírtam ki, hogy csendben üljek, miközben apám Billt mocskolja.
– Tudom, ügyészúr, hogy most tiltakozni akar – folytattam idegesen – de az egészből egy szó sem igaz! Apáék erőszakkal akartak hazavinni! Eszem ágában se volt velük menni! Bill pedig csak egy pofont adott...
Bill hitetlenkedve rám meredt, s még a bírósági tagok közül sem tudta senki, mit kéne mondani. Nem szóltam többet, inkább próbáltam másfelé terelni a gondolataimat.
Azon gondolkodtam, miért hívtak be, ha még Rosanette és apa tanúvallomásaival sem végeztek. . Idegesített továbbá az is, hogy a mögöttem sorakozó székeken egy árva lélek sem ült, holott a filmekben mindig azt láttam, hogy a vádlott és a vádló hozzátartozói foglalnak helyet azokon. Most miért nem lehet beengedni a rokonaimat?
– Martin Krüger, kíván hozzátenni még valamit? – kérdezte Dr. Löffelholtz.
– Igazat mondok. Lotte nem tudja, mit beszél – felelt apa és hallatszott a hangján, hogy roppant dühös az ő édes kislányára, amiért az meg merte kérdőjelezni a szavai hitelességét.
– Miért gondolja így? – kérdezte a bíró.
– A kislányom az anyja halála óta beszámíthatatlan – mondta apa rezzenéstelen arccal.
– Van erről papírja? – kérdezte Blumewitz.
– Nincs, de... – bizonytalanodott el apa.
– Ha nincs papír, úgy veszem, hogy a lánya teljes mértékben beszámítható – vetette közbe Brechtold bíró .
– Indítványozom, hogy kezdődjék el a vádlott kihallgatása – szólalt fel Rosemberg ügyvédúr, miközben Bill felé kacsintott.
– Helyt adok – csendült Dr. Brechtold határozott hangja, majd éles tekintetét az ügyészre emelte. – Kezdheti a kihallgatást!
– Khm, khm… nos – köhintett az aktakukacszerű ügyész, talán DR. Löffelholtz és Billhez fordult – Herr Kaulitz, volna szíves előadni a saját verzióját az esettel kapcsolatban? Valóban megütötte Martin Krügert, mint ahogy azt ő és a felesége állítja?
– Igen – felelt Bill határozottan, s egyben győzedelmesen. – Viszont bátorkodom megjegyezni, hogy a tárgyalás során még nem esett szó arról, hogy miért tettem.
– Eltőrht á férhjem orha! – kiáltott közbe Rosanette.
– Krüger asszony, kérem, tartogassa máskorra a megjegyzéseit! – torkollta le Rosemberg ügyvéd – Az ön kihallgatása már befejeződött!
– El se mond’attam minden’! – sikította a mostohaanyám.
– A kihallgatás során csendben volt – jegyezte meg Dr. Strauß. – Akkor kellett volna beszélnie!
– Csendet, csendet, vagy a tárgyalástazon nyomban berekesztem! – erélyeskedett Brechtold bíró – Kérem a feleket az egymás iránti tisztelet fenntartására!
Dr. Löffelholtz és Dr. Rosemberg megvetéssel pillantott egymásra, majd Löffelholtz ismét Billhez fordult.
– Folytassa, kérem! – utasította a srácot, aki nem is habozott.
– Mint azt bizonyára tudják, az említett vita Krüger kisasszony elhelyezésének ügyében zajlott – jelentette ki Bill, s a hangja olyan édes volt, hogy majdnem elolvadtam tőle
– Ez egy másik perhez tartozik – szólt közbe Dr. Strauß.
–, Amennyiben a vádlott nem tér ki a részletek ismertetésére, az elhelyezés ügye ide tartozik – vetette közbe a bíró. – Folytassa, Herr Kaulitz!
– Nem kívánok kitérni a részletekre – Bill finoman a bíró felé bökött a fejével, majd nekilátott, hogy tovább meséljen. – Az incidens reggelén Krüger kisasszony azt a hírt közölte velem, hogy Herr Krüger rendőrök társaságában érkezett a Marcello-házhoz, hogy szándéka szerint, magával vigye őt. Ezzel csak annyi volt a gond, hogy Lotte már nagykorú. Nem kötelezhető arra, hogy helyeselje és megtartsa szülei döntését. Vagy talán tévedek?
Dr. Brechtold elismerően biccentett, majd intett Billnek, hogy folytassa.
– Mikor a házhoz értem az ikertestvéremmel és a nevelőapámmal, láttuk, hogy a rendőrök már tisztában vannak azzal, hogy Herr Krüger nem adott kellő tájékoztatást a lánya életkorát illetően, ezért meg sem próbáltak közbeavatkozni. Bevallom, az én indulataim ekkorra már fékezhetetlenné dagadtak, s nem tagadom, mit tettem.
– Elismeri a vádakat? – kérdezte kaján vigyorral Dr. Löffelholtz.
– Elismerem – bólintott Bill.
– Kérdezem én: Miért kellett bírósági tárgyalást folytatni egy jelentéktelen, aprócska pofon ügyében? – értetlenkedett színpadiasan Dr. Blumewitz. – A vádlott elismerte bűnösségét. Javaslom, hogy szabjunk ki rá némi pénzbüntetést és menjünk haza.
– A pofon jelentősen összefügg egy másik vádirattal , s ezzel szeretném is berekeszteni ezt az ügyet. Ítéletet a második tárgyalás után hirdetek!
– A kisasszonyt nem hallgatjuk ki a pofonos ügyben, tisztelt bíróúr? – nyájaskodott Löffelholtz és felém pillantott.
– A kisasszony kihallgatáson kívül ugyan, de elmondta a véleményét – ingatta a fejét Dr. Brechtold. – Különben is, a másik ügyben sokkal nagyobb szerepe van.
– Kezdenénk is vele, ha nem bánja – szólalt meg Rosemberg ügyvéd, majd rám villantotta a tekintetét.
– Kezdheti, ügyvédúr – bólintott Brechtold bíró és hátradőlt faragott trónusszerű székében.
– Tiltakozom! – szólt közbe Dr. Strauß. – Alkotmányellenes egy tárgyalást ítélet nélkül befejezni!
– Herr Strauß, egyelőre az én hatásköröm eldönteni, mikor hirdetek ítéletet, s mikor nem. Jogomban áll tárgyalásokat összevonni és egy apró pofon miatt nem fogok bírósági hercehurcát indítani! Amennyiben mégegyszer becsmérlés alá vonja a munkámat, kivezettetem! Ez magára is vonatkozik, Dr. Löffelholtz!
Az ügyészek inkább befogták és mindketten helyet foglaltak. Rosemberg ügyvéd felállt, majd intett Billnek, hogy hagyja el a vádlottak padját. Bill ezt örömmel tette meg és könnyű léptekkel sietett a terem végében helyet foglaló széksorok felé, majd leült az első sorba és csendes szemlélődéssel figyelte a tárgyalás további menetét.
– A vádirat – morogta Rosemberg és felemelt egy paksamétát az előtte heverő papírhalomból – Krüger kontra Marcello... A mai napon, 2011 augusztusának második napján Rodolpho és Sofie marcello, a továbbiakban „vádlottak” beidézendők és vád alá helyezendők „Erőszakos fogvatartás” vádjában. A vádat emelte: Martin Krüger és Rosanette de Rénal-Krüger. A tárgyalást Brechtold bíró felügyeli, ügyészek: Dr. Löffelholtz és Dr. Strauß, ügyvédek: Dr. Blumewitz és Dr. Rosemberg. Kérem a vádlottakat a vádlottak padjára!
Az ügyvéd hangján hallatszott, hogy nincs túl nagy kedve ehhez az egész pereskedéshez – talán ezért is hagyta el a bizottsági tagok keresztneveinek említését.
A terem hátsó ajtaja kinyílt, s belépett a szürkés arcú Rodolpho bácsi, nyomában a reszkető nénikémmel. Leültek oda, ahol az előbb még Bill foglalt helyet, s riadt tekintettel végigpáztázták a velük szemben ülő bizottságot.
– Mivel speciális esetről van szó, kezdeném a tanú kihallgatását – emelkedett szóra Blumewitz, holott az előbb még Rosemberg akart kihallgatni engem.
– Elkezdheti – mondta a bíró és egy halom papír fölé görnyedt.
– Esküszik, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat vallja? – kérdezte Blumewitz és szigorú pillantásával fürkészni kezdte az arcomat. A tekintetében azonban némi sajnálat ült.
– Esküszöm – feleltem, s a hangom visszhangot vert a műgótikus stílusú teremben.
– Krüger kisasszony, mit tudna elmondani a váddal kapcsolatban? Mesélne valamit a Marcello-családról? Tudomásunk szerint ön az utóbbi másfél évet náluk töltötte.
– Igen – bólintottam és összekulcsoltam a kezeimet. Minden szempár rám szegeződött, még apámé és Rosanette-é is. A szívem hevesen vert, nem tudtam kellően összeszedni a gondolataimat, s csak reménykedtem, hogy nem hangzik teljesen értelmetlenül, amit mondok
– Másfél évvel ezelőtt, miután anyám sajnálatos módon elhunyt, apám eljegyezte de Rénal kisasszonyt – szándékosan hivatkoztam Rosanette-re a lánykori nevével. – Rosanette meg sem próbált anyaként viselkedni... tudom, én is hibás voltam talán, mert nem közeledtem felé, de egy édesanya elvesztése szerintem elég nagy sokk egy tizenhét éves lánynak. Az eljegyzés után apám: az itt megjelent Herr Krüger, egy hónapra Hamburgba költöztetett a Marcello-családhoz. Nem tudom, milyen okból kifolyólag, de a megbeszélt egy hónap helyett csak három hetet tölthettem a rokonaimnál... Mint ahogy azt Frau Krüger volt szíves megemlíteni, másfél évvel ezelőtt hasonló esetre került sor, mint azon a bizonyos július 26-i reggelen. Másfél évvel ezelőtt apám nem számított arra, hogy Hamburgban végre sikerül barátságokat kötnöm és... hogy megtalálom a kedvesemet is, Bill Kaulitz személyében. Mikor ez világossá vált számára, azonnal haza akart vitetni, de a nagynéném és a nagybátyám: az itt megjelent Marcello-házaspár, nem tartotta jó ötletnek. Végül mégiscsak visszavittek Budapestre, ahol csúnya veszekedésekre került sor. Apa nem nézte jó szemmel, hogy Billel... nos, hát... hogy járunk... Sokszor vitáztunk emiatt, míg végül azt találtam mondani, hogy... hogy inkább költöznék a rokonaimhoz. Apa végül beleegyezett és pár nap múlva már indulhattam volna vissza Hamburgba... Csakhogy nem ez történt. Egy családi ügy miatt meg kellett látogatnom a nővéremet, aki akkor még Magyarországon tanult. Az egész napot nála töltöttem, s mikor estefelé visszaértem Budapestre és felküzdöttem magam a lakásunkig, az ajtó előtt két megrakott bőrönd fogadott... a bőröndökben a ruháim és néhány személyes holmim pihent... Ezzel tehát el voltam engedve... Még aznap éjjel repülőre ültem és Németországba jöttem. A rokonaim magukhoz vettek, óvtak, féltettek. Szó sem volt erőszakos fogvatartásról! Önszántamból maradtam! Igaz, akkor még nem voltam nagykorú, de apám az ajtó elé tette a csomagjaimat, ezzel jelezve, hogy nincs szüksége rám!
Nem folytattam. Vártam, hogy kérdezzenek. Mindenki csendben ült. Nagy sokára aztán Brechtold bíró megkérdezte.
– Van kérdés?
Az ügyvédek és az ügyészek egyaránt megrázták a fejüket. Tudtam, hogy a beszédem során megragadtam pár olyan momentumot is, ami nem feltétlenül tartozott a tárgyhoz, de furcsamód senki nem kötött bele.
– Akkor, tehát... köszönjük, Krüger kisasszony. Kérem, fáradjon le a tanúk padjáról.
Teljesítettem a kérést és botladozva elindultam a széksorok felé. A térdeim majdhogynem összecsuklottak, szinte az ájulás kerülgetett. Csak akkor nyugodtam meg kissé, mikor helyet foglaltam az első széksorban, Bill mellett.
– Nagy voltál, angyal – súgta a srác és a kezébe vette egyik remegő kezemet.
– Mi lesz veled? – suttogtam, de ő csak mosolygott és összefonta ujjait az enyémekkel.
A tárgyalás tovább folytatódott, s most apámék kerültek kihallgatásra.
– Rosanette, de Rénal-Krüger, kérem, kezdje meg a vallomástételt! – utasította a mostohaanyámat Brechtold bíró.
– Tisztelt bírhóság. Á vádát ázérh emeltem á férhjem nevében áki viszá ákárhjá kápni ’őn szerhetet kisi leánykáját, de á Marhcello-család fógva tártjá áz édes kisi Lottét. Másfél éve prhóbáljúk meg viszákápni őt és eddig sikerhtelen vólt á prhóbálkozásún’. Ázérh góndóltúk, ’ogy végrhe bírhóság elé tárhjuk áz ügyet. Jób á kislánynák, ’a velűn’ van!
– Miért gondolja így, Frau Krüger? – kérdezte Dr. Rosemberg.
– Azért – kezdte apa, és csodák csodájára a bírósági tagok hallgattak, így folytatta – mert Lotte az én lányom. Senkinek nincs joga elvenni tőlem! Rosszul bánnak vele, hisz Lotte könyörög, hogy vigyük haza!
– Érdekes, én ezt nem így látom – kajánkodott Dr. Blumewitz. – Maguk szerint a kisasszony tett volna hamis tanúvallomást?
– Tiltakozom, manipuláció! – harsogta Dr. Strauß.
– A tiltakozást elutasítom – mondta a bíró. – Krüger úr, felszólítom, hogy gondolja át a szavait!
Apám nem kívánt többet mondani. Arca lilára, majd vörösre változott, nyakán kidagadtak az erek. Az ügyészek és az ügyvédek nem kérdezték tovább, pedig megtehették volna. Helyette inkább a rokonaimhoz fordultak.
– Mit gondol, Herr Marcello, mi késztette arra Lotte Krügert, hogy végleg magukhoz költözzön? – kérdezte Dr. Löffelholtz és valahova a semmibe bámult, legalábbis biztos, hogy nem Rodolpho bácsit nézte.
– Egyértelműen az apja, ügyészúr. Lotte nálunk lakott talán már több, mint egy hónapja, mikor Herr Krüger egy reggel felhívott minket és nagyobb pénzösszeget ajánlott mondván, hogy besegít a lánya eltartásában. Félre ne értsenek, sosem voltak anyagi gondjaink, én egy fúrógyárban dolgozom, a feleségem pedig irodavezető volt egykor, tehát megéltünk a magunk kis jövedelméből. Mivel a fiúnk már régen kirepült a családi fészekből, maradt is felesleg, abból pedig teljes mértékben el tudtuk látni Lottét. Azonban örültem, mikor Martin felajánlotta az anyagi segítséget, mert úgy gondoltam, belátta, hogy gyereknevelésben csődöt mondott, és talán így próbálja kiengesztelni a lányát. Az első havi összeget félre is tettük, mert úgy véltük, odaadjuk Lotténak, vagy veszünk neki egy laptopot, mert a lányka nagyon nyavalygott már egy olyan kütyüért.
A bírósági tagok közül többen felnevettek és még nekem is kuncognom kellett.
– Mi történt ezután? – kérdezte Dr. Blumewitz.
– Miután megkaptuk az összeget, Martin újra telefonált. Azt mondta.... úgy rendelkezett, hogy el kell érnünk Lotténél, hogy elhagyja az akkori... és egyben a jelenlegi kedvesét... . Tudtuk, hogy Lotte ezt sose mtenné meg, mégsem szegülhettünk ellen a parancsnak, mert... Martin megfenyegetett minket. Nos, mint azt bizonyára tudják, avagy sejtik, én Olaszországból érkeztem... Mikor először léptem át az országhatárt, illegális bevándorlónak számítottam, s csak azért kaphattam meg az állampolgárságot, mert német nőt vettem el. Martin kezébe jutottak azok a dokumentumok, melyek a bevándorlást igazolják. Azt mondta, átadja őket a rendőrségnek, ha nem tesszük meg, amit kér... csakhogy a sors nekünk dolgozott... Bill és Lotte maguktól szétmentek...
Hálát adtam az égnek, hogy Rodolpho bácsi nem kezdte el részletezni, hogy miért és hogyan mentünk szét Billel. Az összeszedett beszédéből arra következtettem, hogy meglehetősen sokat készült erre a tárgyalásra.
– Mit tudna mondani ezekről a bevándorlást igazoló dokumentumokról? – kérdezte Dr. Rosemberg.
– A dokumentumok többsége nem rólam, hanem a barátaimról szól, akik a mai napig bevándorlónak számítanak. Nem magamért aggódtam, hanem értük...
– Köszönjük – mondta Brechtold bíró és bólintott, majd felírt valamit egy üres jegyzetfüzetbe. – Kérem, folytassa az ügy részletezését.
– Azonnal felmondtuk az egyességet – vette át a szót a nénikém, és láttam rajta, hogy örömmel nyugtázza, hogy a bírósági tagok nem szólnak közbe. Sofie néni is vádlott volt, tehát neki is joga volt beszélni – legalábbis én így gondoltam.
– Visszautaltuk a pénzt Martinnak és igyekeztünk mindent megtenni, hogy újra helyrehozzuk Lotte életét. A gyerek kórházba került. Egy gondos apa nem azt tette volna, hogy akár több száz kilométer távolságból is meglátogatja a lányát? Nos, Martin Krüger nem ezt tette. Ő inkább új család alapításába kezdett.
– Ezek után sokáig Lotte felé se néztek – folytatta a bácsikám, időt se hagyva az ügyvédeknek és az ügyészeknek a kérdezésre. – Lényegében mi neveltük a kislányt. Mi iskoláztattuk, mi etettük, mi gondoskodtunk róla. Martin nem érdeklődött a lánya iránt egészen mostanáig. Minden áron vissza akarja vinni őt Budapestre. Július 26-a reggelén rendőrökkel állított be hozzánk, bár a hatóságoknak nem említette, hogy Lotte időközben nagykorú lett és saját döntését megtartva továbbra is velünk szeretne élni. Martin természetesen nem vette figyelembe ezt az apróságot... És aztán jött a pofon, meg a többi...
A befejezés esetlen volt, mégsem szólt közbe senki. Szerencsére a bácsikám mellett ott ült a nénikém, aki ügyesen kiigazította az elcsapott mondatokat.
– Július 26-a reggelét megelőző este is váratlan vendégeink érkeztek – mondta fennhangon és apám felé pillantott. – Martinék egész egyszerűen ránk törtek. Lottét követelték. A gyerek nem volt otthon. Hamburgban töltötte az időt Billel. Mikor hazajött, kisiettem elé és közöltem vele, hogy az apja el akarja vinni. Lotte nagyon megrémült... Azt tanácsoltam neki, hogy hajtson el az udvarról, amilyen gyorsan csak lehet. Martin nem ismerte Lotte autóját és úgy gondoltam, a gyerek észrevétlenül eltűnhet a közelből... Azonban a kis drágám nem volt elég ügyes, mert Herr Krüger észrevette. Hiába próbáltam lebeszélni Martint arról, hogy kövesse, de egyszerűen nem lehetett megállítani... Követte Lottét, és gondolom, a méregdrága luxuskocsijával hamar utol is érte. Nagyon ideges voltam. Attól féltem, hogy magukkal viszik a gyereket… csak úgy… bőrönd nélkül… a személyes holmiai nélkül… búcsú nélkül… Semmit sem tudtam, már mindenre felkészültem. Lottét órákkal később hozták haza a Kaulitz-ikrek. A gyerek elmondta, hogy sikerült megegyezésre jutnia az apjával. Martin azt mondta neki, rajta áll a döntés joga, Lotte pedig minket választott Budapest helyett... azt hittük, minden rendbe jött... de tévedtünk...
Ezzel be lett fejezve a vádlottak kihallgatása. A bíró most Rosanette felé fordult.
– Kíván hozzátenni valamit, Frau Krüger? – kérdezte a nőt, mire Rosanette újra elvörösödött és nemet intett. Apa arcán látszott, hogy majd’ felrobban a méregtől. A tárgyalás nem úgy sikerült, ahogy várta.
– Lenne egy kérdésem – emelkedett fel Blumewitz ügyvédúr. – Persze, csak ha a bíró úr is engedélyezi. A kérdést Martin Krügerhez szeretném intézni.
– Tegye fel a kérdést, utána mérlegelek – biccentett Brechtold bíró és szürkés szemeivel apámra meredt.
– Mint ahogy azt a Marcello-házaspár is megemlítette, nem világos számukra, miért akarja visszakapni a lányát, holott már nem egyszer megegyezésre jutottak, miszerint Krüger kisasszony saját döntésének értelmében a rokonainál maradhat. A vádlottak nem tehetnek fel kérdést, de mivel ez a helyzet számomra sem világos, és én, mint ügyvéd, megtehetem, erre várnék választ öntől. Öntől – hangsúlyozta újra az ügyvéd – nem pedig a feleségétől.
– Válaszoljon a kérdésre – határozott a bíró, majd szórakozottan lapozgatni kezdte a jegyzeteit, mintha nem is érdekelné apám válasza... mintha magában már meghozta volna az ítéletet.
Apa arca elfehéredett, majd nagy levegőt vett, hangosan kifújta magát, csak aztán felelt. Láttam, hogy Rosanette is elsápad – tudtak valamit, amit én nem... Miféle sötét titkuk lehet?
– Lotte olyan, mint az anyja... Azt hiszem... beleszerettem a saját lányomba – suttogta apa, de a beálló csöndben mindenki tisztán hallhatta a szavakat. A terem falai visszaverték a hangot, így hozzám úgy jutott el a kijelentés, mintha valaki százszorosára erősítette volna fel azt.
A megdöbbenés mindenkin nyomot hagyott. Még Löffelholtz ügyészúr is levette a szemüvegét, majd visszatette az orrára, mintha ezzel a cselekvéssel megmásíthatta volna az elhangzott kijelentést. Brechtold bíró őszes hajába túrt, Blumewitz idegesen meresztette kék szemeit, Rosemberg a nyakkendőjét húzogatta, Strauß pedig a papírjai közé temette az arcát. A rokonaim – akik még mindig a vádlottak padján ültek – összenéztek és hitetlenkedő pillantásokat váltottak. Bill rám nézett, én pedig úgy éreztem, a világ süllyed és süllyed, egészen addig süllyed, amíg teljesen el nem tűntet a föld színéről. Erősen megszorítottam a srác kezét, mintha ezzel próbálnám kivédeni a súlyos szavak okozta sokkhatást. Igyekeztem más indokot találni, azon voltam, hogy megértsem, mi lehet ez az egész. Próbáltam úgy tenni, mintha más jelentést keresnék a szavaknak, de ennek a néhány szónak nem volt más jelentése. Pontosan azt jelentették, amit jelenteniük kellett.
– Ez... ez... – habogta Dr. Löffelholtz – merőben megváltoztatja a tárgyalás végkimenetelét. Bíró úr, ha engedélyezi, részletesen kikérdezném erről az... érzésről Krüger urat.
– Tegye meg – legyintett megsemmisülten a bíró. Látszott rajta, hogy efféle fordulatra még ő sem számított.
– Krüger úr, kérem... írja le részletesen, mit érez pontosan a lánya iránt és... indokolja az eddigi cselekvéseit, beleértve az ajtó elé helyezett csomagok esetét is.
Apa felállt, lesétált a pulpitusról, majd szembefordult a bírósági tagokkal.
– Nincs mit részletezni ezen. Lotte pont olyan, mint amilyen az édesanyja volt. Nagyon szerettem Emmát, bár... megcsaltam őt... Rosanette-tel – tette hozzá és a csinos kis feleségére pillantott – de sosem akartam ártani a gyerekeim anyjának. Emma halála után egy teljes hónapra Hamburgba költöztettem Lottét. Megtudtam, hogy... hogy az én édes kicsikém talált magának valakit... akkor házasodtunk össze Rosanette-tel... De, mikor megtudtam... olyan harag gyúlt bennem aziránt a valaki iránt, aki elvette a kislányomat, hogy... nem tudtam fékezni magam... Sejtettem, mit érzek a lányom... a saját lányom iránt, és undorodtam ettől. Igyekeztem minél több időt tölteni Rosie-val, hogy elfelejtsem... hogy elfelejtsem Lottét... Úgy hittem, Emma halála okozta bennem ezt a törést, hogy Lottében őt látom… istenem, borzalmas ember vagyok... Nem bírtam sokáig. Elmentünk Lottéért, és végre láthattam, kit választott magának... Korábban volt szerencsém hallani Billről, aki mindig nagyon rendes volt a lányomhoz. Lotte azelőtt is sokat mesélt az énekesről, mikor még nem ismerte… A lelkes rajongással teli áradozás csak fokozódott, miután eljutott egy koncertre, ahol találkozott vele… Tudtam, hogy azzal nem szedhetem szét őket, ha azt mondom, hogy Bill rossz ember... Így erkölcstelenséggel vádoltam meg őket, majd hazavittem Lottét. Mikor a lányom bejelentette, hogy Hamburgba akar költözni, hirtelen jó ötletnek találtam... nem akartam, hogy közel legyen hozzám... ezért tettem ki a csomagjait... mégsem bírtam... Emiatt zsaroltam Marcellóékat és ezért tettem mindazt, amit az imént Lotte a fejemre olvasott. Ezért jöttem el újra... Remélem, kielégítő volt a magyarázat.
– Csak még egy kérdés – kérdezett Rosemberg ügyvéd – A felesége mióta tudott erről?
– Rosanette-nek akkor mondtam el, mikor Lotte Hamburgba költözött. Ő megértett engem. Nem hagyott el, nem undorodott tőlem.
Na persze, mert a pénzed kellett neki – gondoltam és már alig vártam, hogy végre elhagyhassam a bíróság épületét.
– Köszönjük. Ítélethirdetés két óra múlva – hangzott a bíró elhaló hangja. – A tárgyalást berekesztem.
Billel az elsők között voltunk, akik kisiettek a teremből. A folyosón a többi tanú fogadott minket. Rájuk nem volt szükség. Falfehér arcomat látva azonnal kérdezgetni kezdtek, de Bill hamar eltávolított a közelükből.
Florenz azonban egy olyan nőszemély, akit akarattal sem lehet lerázni. Pincsiként követett minket az egyik félreeső sarokhoz.
– Mi történt, Lotte? Olyan sápadt vagy! Mit mondtak? Mikor lesz ítélethirdetés? Mondjatok már valamit, az istenért!
Nem feleltem. Hátat fordítottam Florenznek és megöleltem Billt. A srác elvonszolt a kanapéig, leült, az ölébe ültetett, majd elmesélte a nővéremnek, mitől akadtam ki ennyire.
– Összevonták a tárgyalásokat. Valószínűleg nem lesz szükség a tanúkra. Két óra múlva hirdetnek ítéletet... mindkét ügyben…
– Hogyhogy nincs szükség a tanúkra? – kérdezte Florenz és lehuppant Bill mellé. Gyengéd ujjai a hajamat simogatták: teljesen gépies és nem megtervezett mozdulatok voltak, mégis jólestek.
– Apád egyik kijelentése teljesen megváltoztatta a tárgyalás végkimenetelét – sóhajtott Bill és magához szorított, majd elsuttogta Florenznek a hallottakat.
– Apád... nem egészen úgy tekint Lottére, mint a lányára… vagyis… már nem úgy… Vetélytársnak tart engem… szóval érted, mire gondolok, Florenz? Még rágondolni is rossz, nemhogy kimondani... Felfordul a gyomrom, ha eszembe jut… a saját apja… Még szerencse, hogy nem tanácsoltam neki, hogy menjen el Budapestre, aztán majd kitaláljuk, mi legyen… Ki tudja, mit tett volna vele Herr Krüger… Szegény kicsi Lottém! Az apja egy lehetséges társnak, igazi nőnek tekinti, nem pedig a lányának…
– Micsoda? – Florenz felpattant a helyéről. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy félrelökje az időközben hozzánk settenkedő Johannest. – Bill ,mondd mégegyszer! Mit mondtál? Az nem lehet. Mondd, hogy csak viccelsz! Hülyéskedsz... ugye???
– Viccelnék ilyesmivel? – kérdezte Bill szomorúan.
– Nem... azt hiszem, nem... Tényleg nem hülyéskedsz… – Florenz járkálni kezdett, majd mérgesen toppantott a lábával és észveszelytő ordításban tört ki – Megölöm! Esküszöm, megölöm azt a...
– Florenz – nyugtatta Johannes és megragadta a lány kezét – ne kiabálj! Azzal nem segítesz!
A többiek is felfigyeltek Florenz dühkitörésére, mert egy csapásra mindenki körülöttünk termett. Úgy éreztem, apa kijelentésének súlya teljesen összeprésel. Olyan volt, mintha egy vékony pallón állnék, s bármelyik percben lezuhanhatnék. Bill az ölében tartott, de az ölelése most nem a biztonságot nyújtó menedék volt. Ki akartam tépni magam a karjai közül, el akartam futni. Menekülni szerettem volna, hátrahagyni minden gondot. Mégsem tettem. Hagytam, hadd öleljen és én is átfontam a karjaimat a dereka körül, hogy minél közelebb lehessek hozzá.
Ha eddig nem voltam összezavarodva apámat illetően, hát, most megkaptam a hideg zuhanyt. Mindennek ez lett volna az oka? Az agyam kérdéseket gyártott: Mióta? Miért? Hogy kapcsolódik ehhez Rosanette? A kérdésektől azonban csak méginkább feszültté váltam. A közelben lévő emberek suttogtak, valaki már orvost akart hívni – mindegyik hang olyan volt, mintha kígyók sziszegnének a fülembe.
– Engedj elmenni – súgtam Billnek.
– Nem lesz semmi baj – nyugtatott és megsimogatta az arcomat.
Az ítélethirdetésig hátralévő idő lassacskán eltelt. Szinte meg sem mozdultam egészen addig, amíg Blumewitz ügyvéd ki nem dugta az orrát a fényes faajtón és el nem hadarta, hogy most már be lehet fáradni. Bill és Florenz két oldalról támogattak, miközben átküzdöttük magunkat a többieken. Gordon és Tom nagy szemeket meresztett, Simone tekintetében aggódás tükröződött, a rokonaim megértően pislogtak, Linda és Anni pedig értetlenkedve nézett össze.
A terem leghátsó sarkában foglaltunk helyet. Mikor mindenki beért, Blumewitz ügyvéd becsukta az ajtókat, majd visszasietett a hosszú asztalhoz, ruganyos léptekkel felsétált az emelvényre és helyet foglalt Brechtold bíró mellett. A két ügyész és a másik ügyvéd már az asztalnál ült és mindannyian az előttük heverő papírhalmokat tanulmányozták.
– Ítélethirdetés a Krüger kontra Kaulitz és a Krüger kontra Marcello ügyben! – emelkedett szóra a bíró, majd felállt a székéből, felemelt néhány papírt és olvasni kezdett.
– Ítélet a Krüger kontra Kaulitz ügyben, melynek tárgyalására 2011. augusztus 2-án került sor. Felek: Martin és Rosanette de Rénal-Krüger, valamint Bill Kaulitz-Trümper. Ügyész: Dr. Alfred Löffelholtz. Ügyvéd: Dr. Cristoph Blumewitz. Összevont kihallgatások folyamán sor került a koronatanúk vallomástételére. Az ügy részleteinek pontos ismeretében én, mint a tárgyalást felügyelő bíró, Dr. Marcus Brechtold úgy döntöttem, hogy „Könnyebb sérülést okozó testi sértés” vádjában az itt megjelent Bill Kaulitz-Trümper...
A bíró szünetet tartott, s ezzel szinte táncolni kezdett az idegeimen. Mondja már ki azt a nyomorult ítéletet!
-.... nem bűnös!
Megkönnyebbülten felsóhajtottam és átöleltem Billt, de nem volt időnk, hogy örüljünk.
Hátra volt még a rokonaim ügye.
– Ítélet a Krüger kontra Marcello ügyben, melynek tárgyalására 2011 augusztus 2-án került sor – folytatta a bíró. – Felek: Martin és Rosanette de Rénal-Krüger, valamint Rodolpho és Sofie Marcello. Ügyész: Dr. Strauß. Ügyvéd: Dr. Rosemberg. Összevont kihallgatás folyamán sor került a koronatanúk vallomástételére. Én, mint a tárgyalást vezető bíró, Dr. Marcus Brechtold a körülmények pontos és tisztázott részleteinek ismeretében úgy döntöttem, hogy a Marcello-házaspár „Erőszakos fogvatartás” vádjában nem bűnös. Indítványozom, hogy Martin és Rosanette Krüger „Egy rendbeli zsarolás” és „Hamis tanúzás” vádjában bíróság elé állíttasson. Kijelentem, hogy a birtokomba került információk alapján Martin Krüger mindennemű kötelezettségéből a mai naptól fogva felmentetik, mentelmijogaitól megfosztatik. Az ítélet nem jogerős, fellebbezni a főügyésznél lehet.
Vége volt. Mindennek vége volt! Megragadtam Billt, nevetni és sírni kezdtem. Nem akartam többé elengedni őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése