Néhány nap múlva hazaérkezett a Tokio Hotel. Mint ahogy az várható volt, Tom és Linda szinte azon nyomban elhagyták Loitschét, hogy Hamburg centrumába költözzenek. A lány anyja mindenben segítette a fiatalokat, bár Linda elmesélte, hogy az első nap nagyon vészes volt, ugyanis Frau Tóth nem nézte jó szemmel, hogy a lánya ilyen hamar önállósodott és szó szerint mindent megosztott a pasijával. Bár sejtettük, hogy a nő előbb-utóbb megnyugszik – főként azért, mert Simone elég nagy hatással volt rá. Gyanítottam, hogy az ikrek anyja elbeszélgetett Linda anyjával, és ha az ember egy olyan nővel beszél, mint Simone Trümper – tapasztalatból mondom – még a haragját is elveszti.
Természetesen mi is besegítettünk a költözésnél, csakúgy, mint a Tokio Hotel többi tagja. Billel madarat lehetett volna fogatni. Nemcsak azért, mert néhány napig kizárólag az övé lesz a loitschei ház emelete, hanem azért is, mert tudta, hogy a mi költözésünk is nagyon közel van már. A srác egész nap vigyorgott, dúdolt, táncolt – úgy festett, mint egy szülinapos kisgyerek. Örömmel haverkodott össze Vadikkal és Lenával – a lányt mellesleg folyton-folyvást Mike hogylétéről kérdezte.
Tom már nem volt ennyire barátkozós hangulatban. Illemből kezet fogott a Gorlache-vfiúval, de nem nagyon tetszett neki, hogy a srác stílusa egy az egyben megegyezik az övével. Kritikus szemmel nézte Vadik fonatait, a ruháit, a napszemüvegét és a sapkáját, nem törődve azzal, hogy a fiú épp a költözködésben segít neki.
Mikor Tom az utolsó dobozt is kicipelte a Cadillachez, ránézett a szüleire, akik a ház kapujában álltak és büszke tekintettel mérték végig a költöztetőket meg a fiatalokat.
Amint Tom belökte a dobozt a Caddy csomagtartójába, Simone odalépett hozzá és átölelte őt.
– Nyugodj meg. Nem lesz semmi baj, anyu – nyugtatta Tom és megsimogatta Simone fekete tincseit. – Mindennap eljövünk, ha akarod. Oké?
– Tudom, kisfiam – mosolygott Simone és elengedte a srácot. – Csak furcsa. Annyira üres lesz a ház.
– Olyan, mintha turnézni mentünk volna – próbálkozott Bill. – Gondold azt, hogy egy hihetetlenül hosszú turnén vagyunk.
– Te, meg a remek ötleteid – nevetett Tom és megpaskolta öccse vállát.
– Mi bajod az ötleteimmel? – kérte ki magának Bill, de ő is nevetett.
– Semmi, semmi – csóválta a fejét az idősebbik Kaulitz és bepattant a kocsiba, majd szépen lassan letolatott az udvarról.
Hamarosan Linda is követte, s ezúttal ő vezette az Audit. Néhány másodperc múlva mindkét autó – a költöztetők után haladva – beleveszett a késő esti szürkület gomolygó ködfelhőjébe.
Mindenki olyan arcot vágott, mintha meghalt volna valaki. A kutyák körbe-körbe futkostak, nem találták a helyüket. Bill leguggolt az egyik kutyához és simogatni kezdte annak fekete buksiját, hogy megnyugtassa, míg Lena a szürke macskát kapta ölbe.
– Holnap mi megyünk, azt hiszem – jegyezte meg Gustav és rápillantott szőke barátnőjére.
– Hol fogtok lakni? – kérdezte Simone, miközben elsétált tőlünk, hogy felkapcsolja a kinti világítást.
– Az egyszerűség kedvéért a stúdió mellett – ásított a dobos. – Én tuti, hogy nem fogok korán kelni azért, hogy időben beérjek a megbeszélésekre, vagy a lemezfelvételre.
– Mi a külvárosi próbateremhez költözünk – mondta Helga, miközben odalépett Lenához, hogy átvegye tőle Casimirt. – A ház hálistennek jó messze esik a munkahelyemtől.
– Most mondjam el én is? – meresztgette a szemeit Bill, mert minden tekintet rá szegeződött. Vadik vigyorogva oldalba bökte, mire Bill felsóhajtott, majd kénytelen-kelletlen elmondta a „nagy titkot”.
– Hamburg külvárosa. Geißleinweg. Elég ennyi?
– Ne már, Bill – méltatlankodott Anni – Áruld el!
- Geißleinweg… - morfondírozott Georg. – Mondd, Bill, nem túl veszélyes az? Van néhány elhagyatott környék arrafelé. Az erdőszéli lakónegyedek gyönyörűek, de különösen rizikósak. A helyedben jól átgondolnám a döntést, különösen a történtek után.
- Nem lesz semmi baj – mosolygott Bill. – Jó okom van arra, hogy oda vigyem Lottét….
- Gitty nem – kezdte Helga, de gyorsan el is hallgatott.
- Még börtönben van – tette hozzá Anni, de ő is befogta.
- Vannak ismerősei – morogta Gustav kedvetlenül. Bill helyeselt, majd elfordult a többiektől.
- Mindenben csak a rosszat látjátok – morogtam magam elé meredve, de senki nem reagált, a többség csendbe burkolózott.
– Menjetek haza – kérte Bill megjátszott könnyedséggel, majd felfutott a bejárati lépcsőkön. – Na, oszolj! Álmos vagyok!
Georgon látszott, hogy mondani készül valamit, de azért csendben maradt és Helga társaságában elballagott a Seatjáig, majd gyorsan elhúzott a környékről. Gustav és Anni is készülődni kezdett, majd Vadik és Lena is útnak indult. Nem akartam, hogy a barátaim utazással töltsék az éjszakákat – hisz Lena nagyszülei Hamburgban laktak - ezért rábeszéltem Sofie nénit, hogy nálunk maradhassanak. A nagynéném nem emelt kifogást ez ellen, így beköltöztettem az orosz csapatot a házunkba.
– Mennem kéne – mondtam és elindultam Vadikék után, akik már a számukra rendelt taxiban ültek.
Gordon vigyorogva intett a taxisnak, aki elhajtott a két barátommal, én pedig ott maradtam a Kaulitz-ház udvarán.
– Ne már – méltatlankodtam – hogy fogok hazamenni?
– Sehogy – mosolygott Simone és besietett a házba. – Gyere!
– Miért akarjátok, hogy itt maradjak éjszakára... már megint? – vontam fel kissé mérgeskedve a szemöldökömet. – Vadik és Lena nálunk vendégeskedik. Nem fair egyedül hagyni őket.
– Jól ellesznek – jegyezte meg Simone. – Te pedig azért maradsz, mert úgy döntöttünk.
– Mi az, hogy úgy döntöttetek? – tettem csípőre a kezem.
Gordon nem felelt és Simone is hallgatott. A nő felém lökött egy reklámszatyrot, melyből előkerült néhány ismerős ruhadarab.
– Linda hozta el – magyarázta Gordon, mikor felfogtam, hogy a szatyorból a saját ruháim kacsintgatnak rám.
– Tehát mindenki összefogott ellenem – sóhajtottam lemondóan.
– Ez nem összefogás, édesem! – nevetett fel csilingelve Simone.
– A nénikémék tudnak róla? – kérdeztem, hátha bele tudok kapaszkodni az utolsó fűszálba.
– Persze. Az ő ötletük volt – vigyorgott Gordon. – Nem menekülsz, Lotte.
– Miféle ötlet? Mi ez az egész? .
– Hamarosan össze fogsz költözni Billel – világosított fel Simone. – Ez hatalmas kihívás lesz számodra. Furán hangzik, de meg kell szoknod, hogy melletted van.
– Én megszoktam – bizonygattam és elvettem a reklámszatyrot. – Na jó. Itt alszom, de nem Bill szobájában. Oké?
A szülők végül belementek az alkuba, bár látszott rajtuk, hogy ellenkeznének, ha megtehetnék. Mérgesen felcsörtettem a lépcsőn és a Bill szobájától legtávolabb eső vendégszobába siettem. Ez nem ér! Miért kell mindig így kicseszni velem? Aztán persze megszólalt egy másik hang is a fejemben. Ugyan, Lotte, miért vagy dühös? Miért nem örülsz? Bill hazajött a turnéból, és te épp azon pufogsz, hogy nem dumálhatod át az éjszakát a barátaiddal? De hát ez nem felér mindennel? Billel lehetsz!
De, a fenébe is. Ez felért mindennel. Kisurrantam a szobámból és átsétáltam a sötét folyosón.
Bill még ébren volt. A szobájában halvány fény pislákolt, mikor beléptem az ajtón. A srác az íróasztalánál ült, és gyanítottam, hogy ugyanazon a dalszövegen dolgozik, mint amelyiken aznap dolgozott, mikor először megláttam Frieda képét. Most viszont nem állt szándékomban csendben figyelni őt. A háta mögé léptem és megszólítottam.
– Helló, Kaulitz.
– Mi? – nézett hátra, majd finoman elmosolyodott. – Óh, angyal. Milyen kellemes meglepetés.
– Erőszakkal tartanak itt – panaszoltam és gyászos arckifejezést öltöttem.
– Tehát úgy gondoltad, ha már muszáj itt töltened az időt, velem töltöd el azt? – nyugtázta kérdés formájában az énekes, majd felállt az asztaltól és elsétált az ablakig. Elhúzta a sötétítőfüggönyöket, beengedve a szobába Loitsche utcáinak színes kis fénysugarait.
– Nem tudom, ki mással tölthetném el – gondolkodtam hangosan. – Tom a mai naptól fogva Hamburghoz és Lindához van kötve. Azt hiszem, be kell érnem veled.
– Gondolatolvasó vagyok – nevetett fel és intett, hogy lépjek közelebb hozzá. Mikor odaértem mellé, felkuncogott.
– Nézd! Szerintem lélegzetelállító. Ez most oltári nyálasan fog hangzani, de sosem a csillagokat figyeltem, mikor kicsi voltam. A szobám ablakából, mint ahogy láthatod, csodás kilátás nyílik a faluramég úgy is, hogy a házakat fák takarják. Ha rossz kedvem van, mindig a fényeket kémlelem. Akkor is ezeket néztem, mikor Frieda meghalt és akkor is, mikor elhagytál. Gyönyörűek.
Billnek igaza volt. Az apró, színes fénypontok, mint megannyi földre hullott csillag fénylettek fel, néha-néha elrejtve egy-egy fa lombjai között, máskor egészében ragyogva. A fekete égbolton nem tündöklöttek a csillagok, de a lámpafények amúgyis szebbnek tűntek bármelyik csillagnál. Loitsche csendes volt és nyugodt. Az utcákon nem jártak autók, semmi sem törte meg a békés némaságot. Sokféle természeti szépséget láttam már, köztük a csodálatos oroszországi telet, de ilyesmit látni – a hazámban látni – fantasztikus volt. Noha csak egy fényárban fürdő falucskát néztem, mégis észveszelytőnek találtam.
– Az otthonom – hajolt ki Bill az ablakon. A hűvös szél meglobogtatta fekete haját, ő pedig mélyen beszívta a nyár illataival terhes, édes levegőt.
– Menjünk ki... csak úgy, sétálni – javasoltam felvidulva.
Bill kapva kapott az alkalmon. Vállára vetette a farmerdzsekijét és megvárta, hogy én is elkészüljek, majd együtt indultunk el az éjszakába.
– Nem nagyon mászkáltam a faluban éjszaka, már... húha... nem is tudom, mióta – nézett körbe az énekes. Szemei csillogtak, arca mosolygott.
– Akkor ideje – nevettem és húzni kezdtem az utca felé.
A langyos szellő lágyan simogatta az arcomat, miközben a főutcán sétáltunk. Lépteink halk zaja és a tücskök ciripelése egyfajta aláfestése volt az egész idillnek. Soha nem éltem át ilyet. Ha éjszaka az utcán tartózkodtam, az vagy a Bill utáni hajtóvadászat, vagy utazás miatt eshetett meg, hogy kéz a kézben sétáljak valakivel, eddig még nem fordult elő.
– Néha tömve vannak az utcák. Kismillió autó jár erre – jegyezte meg Bill. – Most pedig olyan ünnepélyes minden... mintha még az utca is búcsúzna.... mintha tudná, hogy hamarosan végleg elmegyek innen...
Tovább sétáltunk, beleveszve a mély csöndbe.
– Maradhatsz, ha szeretnél – kezdtem, de felnevetett.
– Nem szeretnék. Loitsche örökre az otthonom marad, de el kell szakadnom tőle. Jobb hely vár ránk, azt hiszem…
– Egyre kíváncsibb vagyok – mosolyogtam remélve, hogy sikerül kiszednem belőle némi információt. – Mesélj még a helyről... kérlek...
– Már majdnem mindent tudsz – ingatta a fejét. – Geißleinwegbe megyünk. Szép környék és közel van az erdő… Többet nem mondok. Pár nap múlva úgyis megnézheted.
– Mindenki tudja, hol fog lakni – durcáskodtam – csak én nem.
– Annál nagyobb lesz a meglepetés. Már kértelek, Lotte. Bízz bennem!
– Jó, jó – sóhajtottam bosszúsan. – Akkor mesélj valami mást... valamit Loitschéről... Az itt eltöltött gyermekéveidről...
Arca felderült és sietős léptekkel haladt előre. Szinte futnom kellett, hogy utol tudjam érni.
– Van egy park a közelben – magyarázta és befordult egy olyan utcába, ahol még sosem jártam azelőtt. – Régen mindig ott cigiztünk Tommal. Ott szedtük fel az első csajokat, meg minden... rengeteg emlék köt oda...
Pár perc séta után megérkeztünk a keresett helyre. A park most kihalt volt, a szomszédos játszótér hintái gyengéden lengedeztek a szélben. A hinták felé pillantgattam, majd óvatos léptekkel elindultam feléjük. Átugrottam a kis sövényfalat, ami elválasztotta a parkot a játszótértől, s hamarosan már az egyik öreg, nyikorgó hinta előtt álltam. Bill természetesen követett és mikor ránéztem, borostától sötétlő arcán olyan kifejezést láttam, melyet talán még sosem. Újra gyermek volt. Felállt a hintára és hagyta, hogy az ide-oda libegjen, aztán belepréselte magát a játékszer apró ülésébe, majd felszabadultan nevetve hintázni kezdett. Vele hintáztam én is. Kacagásunk visszhangot vert az üres parkban. A hinták magasan szálltak, feljebb és feljebb repítve minket, szinte egészen a mindent beborító, éjfekete égig.
– Már nem akarod, hogy meséljek? – kérdezte Bill, miközben újra a magasba lökte magát.
– Dehogynem – nevettem, – viszont azt itt is megteheted.
– Így? Nem lenne jobb egyhelyben ülni?
– Így érdekesebb – vontam vállat és ismét löktem egyet a hintán. – Rajta, pacsirta, dalolj szépen!
Bill nevetése felerősödött és meg kellett állítania a hintát, nehogy kiessen belőle. Most viszont a szokásától eltérően hamar megnyugodott, így újult erővel tudta belevetni magát a hintázásba, s egyben a mesélésbe is.
– Körülbelül hét évesek lehettünk, mikor ideköltöztünk. Először nem igazán szerettem a környéket. Túl csendes volt Magdeburg után. Aztán persze rá kellett jönnöm, hogy a csend megváltás. Hamar sikerült barátokat szereznünk, legfőképpen Friedát és Andreast. Ebben a parkban töltöttük minden egyes szabad percünket. Emlékszem, mikor Andreas először hozott le cigit... mennyi is lehettem? Úgy tizenkettő talán. Andreas akkor már a menők közé tartozott, tehát alap dolognak számított, hogy cigi lóg a szájából. Mi is menők akartunk lenni, így beszálltunk a buliba. Frieda persze nem. Ő volt a jókislány. Cukkoltuk is rendesen...Én már akkor is meglehetősen fura egyéniségnek számítottam a nyakláncaimmal meg azzal a mottómmal, hogy márpedig énekes leszek, ha törik, ha szakad. Andreas és Frieda megértett, de a többiek nem. Mondanom se kell, igencsak elcsodálkoztak, mikor Tommal, Georggal és Gussal végül megalapítottuk a Devilisht. Aztán, mint ahogy azt te is tudod, mert rendes rajongó vagy, elmentem egy tehetségkutató versenyre. Itt figyelt fel rám, illetve velem együtt a bandára Peter Hofmann ... Gondolom, a történet folytatását nem kell részleteznem. Egész Loitsche büszke volt rám. Milyen szép emlékek... hm. Viszont nem bánkódom. Örülök, hogy elhagyom ezt a helyet... örülök, hogy veled leszek...
A hintázás véget ért. Kipattantunk a játékszerekből és – még kissé szédelegve a gyorsan váltakozó fel-le mozgástól – elindultunk a park irányába. Leültünk egy padra és csak hallgattunk. Néhány másodperc múlva Bill megszólalt.
– Édes otthon... Menjünk innen, angyal...
– Várj még – húztam vissza, mert felállni készült. – Muszáj mennünk?
– Ha szeretnéd az éjszakát a parkban, egy padon ülve tölteni, felőlem akár itt is maradhatunk – ingatta a fejét, de közben vigyorgott, szóval neki is tetszett az ötlet.
Ismét a csend burkolt be minket. Körülöttünk hullámzott a sötétség, érzékeinket fel-felkorbácsolták a nyári éjszaka édes illatai.
– Ez most olyan békés – állapította meg Bill. – Nincsenek kattogó kamerák, sem sikoltó rajongólányok... milyen rég hallgattam magát a csendet... Az életem egy merő rohanás. Alig van időm megállni...
Nem mondtam semmit. A vállára hajtottam a fejem és néztem, ahogy a hold lassan előbújik néhány kósza felhő mögül és ezüstös fénybe vonja a park harmattól csillogó pázsitját.
– Örökké ezt akarom – mondta Bill csendesen és végighúzta egyik kezét néhány hajtincsemen. – A végtelenségig el tudnám viselni... A holdfényben ücsörögni, a csöndben, a békességben...
– Milyen szentimentalista lettél – gúnyolódtam, megtörve minden romantikus varázst. Hűha, én aztán tudom, mikor kell elrontani a dolgokat.
Bill jókedvét azonban nem lehetett túlságosan megcsapolni. Elmosolyodott, kicsit úgy nézett rám, mint egy öt évesre, de megjegyzés nélkül hagyta az előbbi közbeszólásomat.
– Jó, tényleg szép – mondtam, mikor már legalább két perce némán üldögéltünk.
– Teljesen kiismerhetetlen vagy, angyal – nevetett fel Bill. – Egyszer úgy viselkedsz, mintha le tudnád hozni a csillagokat az égről csupán néhány szavaddal, máskor pedig szentimentalistának tartasz azért, mert néha próbálok úgy beszélni, ahogy te szólalsz meg a verseidben.
– Sajnálom – motyogtam és tényleg elszégyelltem magam – elég jó érzékem van ahhoz, hogy a kellő pillanatban rontsak el mindent.
– Nem rontottál el semmit – biztosított és puszit nyomott a homlokomra. – Ez a jelenet inkább megédesítette, nem összetörte az éjszaka varázsát. Igen, beismerem – tette hozzá – szentimentalista vagyok. Látod, mit ki nem hozol belőlem?
– Óh, igen – duruzsoltam és a mellkasára tettem egyik kezem. – látom, hogy a ketyegő teljesen megőrül odabent, ha a közelben vagyok.
– Rosszabb, mint egy iránytű, mikor mágnes közelébe viszed – értett egyet színpadiasan.
– Szeretem összezavarni az iránytűket – vigyorogtam, kiérdemelve ezzel egy gyengéd csókot.
– Hé, angyal. Bánod még, hogy a taxi nélküled fuvarozta el Lenáékat? – kérdezte suttogva, miközben ajkai gyengéden végigsiklottak az arcomon.
– Nem... de, honnan tudod, hogy bántam... egy kicsit? – kérdeztem, bár a gondolataim fonalszálai lassacskán szétcsúsztak. Nem tudtam, képes vagyok-e értelmes szavakat préselni magamból.
– Láttam rajtad – mondta, de nem nézett rám, arcát a hajamba temette. – Figyeltelek az ablakból.
– Muszáj állandóan utánam leskelődnöd? – ez a mondat megint nem volt túl találó, akár mindent el is ronthatott volna, de Bill megtanulta figyelmen kívül hagyni a megjegyzéseimet.
– Nem utánad leskelődtem. Tudtam, mit terveznek Gordonék és látni akartam a következő lépésedet. Őszintén szólva, jobb volt, mint amire számítottam. Azt vártam, hogy elkötöd valamelyik autómat és hazahajtasz vele.
– Csak hülyéskedsz – állapítottam meg, miközben hagytam, hogy az ölébe húzzon.
– Te mondtad, hogy a ketyegő megőrül a közeledben. Lehet, hogy nemcsak az, hanem minden más is.
Édes istenem. Hozzá kellett volna szoknom az efféle kijelentésekhez, én mégsem tudtam nem megremegni a suttogó szavak hallatán. Bill újra és újra Ajkaival finoman megérintette az arcomat, a kezeimet és az ajkaimat, miközben karjai erős bilincsében tartott fogva. Hallottam, ahogy tőlünk távol, talán a főutcán elhúz egy sportautó, de ez cseppet sem zökkentette ki bénító révületéből. Kellettem neki és ezt csak ott, a parkban, azon az ócska padon ülve fogtam fel igazán. Rájöttem, hogy ez valódi kihívás számára. Saját magával vív végzetes játszmát, harcolva az idővel és a vággyal, várva a végjátékot... A kínzó, önmagával vívott csatában volt az élvezet, nem a jutalom elnyerésében. Nagyon jól tudta, hogy bármelyik rajongó örömmel engedett volna neki akkor, amikor csak akarja, csupán egyetlen szavába került volna az egész. Egy pillanat alatt megkaphatta volna azt, amit akar... ő mégsem érzett örömet ebben és nemcsak azért, mert szeretett engem. Az kellett neki, amiért küzdött. Nem volt híve a könnyű zsákmányszerzésnek.
– Meddig játszod még ezt a játékot? – kérdeztem, bár nem voltam teljesen tudatában annak, hogy milyen szavak hagyták el az ajkaimat.
– Addig játszom, ameddig kell. Ne játsz a tűzzel, mert könnyen megégetheted magad
– Tudod, hogy most mégis azzal játszol? – érdeklődtem, bár korántsem érdekelt, mit válaszol, ha válaszol egyáltalán.
– Tudom. Üdv a pokolban.
Az ajkamba haraptam. Ez maga volt a lángoló, kénköves, mindent felemésztő édes pokol.
Kezei elengedték az enyémeket, hogy olyan helyekre vándoroljanak, ahol még nem jártak azelőtt. A szemeimbe nézett. Tekintetében mintha tűzcsóvák táncoltak volna, minden pillantása összetört, szinte elégetett. Teljesen ki volt fordulva önmagából. Ezt az énjét még soha nem láthattam. Arca piros volt, ajkai úgy csókoltak, hogy az már fájt. Én mégsem mondtam neki, hogy elég...
Néhány másodperccel később ő maga húzódott el tőlem. Szemeiben kialudt a tűz, az arca pedig lassan visszanyerte eredeti színét. Beharapta kissé megduzzadt ajkait és szégyenlős pillantásokkal mért végig.
Azon imádkoztam, nehogy bocsánatot kérjen, mert azzal tönkretenné az estét, de azt hiszem, ő is gondolhatott erre, mert csak elmosolyodott és elvette a kezét onnan, ahol annak normális körülmények között egy másodpercig sem kellett volna lennie.
– Nem szabad elvesztenem a fejem... még nem – mondta és óvatos mozdulattal leemelt a térdéről, majd felpattant és felsegített engem is. – Menjünk haza, oké?
Bólintottam. Még nem voltam képes egészen lenyugodni. A szívem őrült tempóban kalapált, ereimben tűzzé vált a vér. Tudtam, hogy az arcom is gyönyörű vörösben pompázik. Az ajkaim kiszáradtak, a torkom szinte égett.
– Szerintem... le kéne nyugodnunk, mielőtt hazaérünk – javasoltam, de Bill már hajthatatlan volt.
– Ha megállunk valahol, nem tudok uralkodni magamon – mondta és a kezébe vette a kezemet, majd meggyorsította a lépteit.
Vajon miért nem álltam el az útját? Hiszen ugyanúgy akartam őt, mint ahogy ő engem. Elvégre Anni és Gustav, Helga és Georg, sőt, még Linda és Tom is régesrég túljutottak ezen a témán. Nekünk miért nem megy? Újabb fura felfedezés: én mint kezdeményező? Na ne! Maradjunk csak nyugton.
Próbáltam másfelé nézni, igyekeztem másra gondolni, azonban az érintései, a csókjai nem hagyták. Az emlékek és az érzések őrjítő kavalkáddá olvadtak össze, újra és újra követelve a megismétlődést.
Szinte megváltás volt, mikor odaértünk a Kaulitz-házhoz. Bill ügyesen kinyitotta a kaput, majd átsétált a kivilágítatlan udvaron, felsietett a bejárati lépcsőkön, óvatosan kinyitotta az ajtót és megvárta, hogy én is átessek a küszöbön. Gyorsan beakasztotta a kulcsot az ajtó melletti kulcstároló megfelelő fakkjába, majd elindult az emeleti lépcsők irányába.
– Azt hiszem, ma éjjel be kell zárnom a szobám ajtaját – mondta és a vörösség ismét elöntötte az arcát. – Szerintem neked is ezt kéne tenned.
Fájt beismerni, de igaza volt. Kezdtem sejteni, mire vár, miért vív pokoli harcot önmagával. Azt akarta, hogy egyedül, teljesen egyedül legyünk, mikor megtörténik... Ez pedig nem lehetséges máshol, csak a leendő, közös otthonunkban...
Nem bírtam magammal. Járkáltam a szobában, százszor kinéztem az ablakon, leültem, felálltam, ismét csak járkáltam. Hideg, lázas remegés futott végig rajtam, s csak gyötört, mígnem feladtam és kisétáltam a folyosóra, majd Bill szobája felé vettem az irányt. Óvatosan belestem a kulcslyukon. Bill a szoba közepén ült, de hogy mit csinált, azt már nem tudtam kivenni. Átfutott az agyamon, hogy vajon tényleg bezárta-e az ajtót. Lassan a kilincsre tettem a kezem, majd finoman lenyomtam azt. Az ajtó engedett. A szobában Bill laptopjának kékes fényén kívül nem volt más fényforrás. Bill mint ahogy azt a kulcslyukon keresztül is láttam, a földön ült. Arcát kezeibe temette, s néha-néha megrázkódott egy kicsit.
- Bill – suttogtam, remélve, hogy nem tűnik túl elhalónak a hangom. Nem tudtam, mit mondjak neki. Valljam be talán, hogy át akartam jönni hozzá?
- Épp arra gondoltam, hogy rád töröm az ajtót – emelte fel a fejét és finoman elmosolyodott.
- Kényelmes a földön ücsörögni? – kérdeztem és lehuppantam mellé. Kezeit szorosan kulcsolta össze az enyémekkel, majd biccentett, de nem mondott semmit.
Mennyire szép is volt ez… Érzékeink már lenyugodtak, de érezhető volt, hogy a szünet csak ideiglenes: újabb kitörés volt készülőben. Bill rágcsálta az ajkait és folyton-folyvást félrenézett, én pedig nem tudtam levenni róla a tekintetemet.
- Miért kell gyötörnöd magad? – kérdeztem nagy sokára.
- Nem gyötröm… csak várok – mondta, bár nem tűnt határozottnak.
- Mégis, mire?
- Majd megtudod…
Utáltam, ha így beszélt. Nem szerettem különös, titokzatos viselkedését, bár vonzott, hogy ilyen.
- Nem kellene várnod – a szavak csak úgy előtörtek belőlem, s talán végig se gondoltam, mit mondok.
A következő pillanatban már az ölében voltam, s úgy tűnt, semmit sem érez tilosnak, mégis ura volt önmagának. Csókjai fagyosan perzseltek, érintései újra meg újra összetörtek bennem valamit. Boldog voltam, s nem akartam mást, csak azt, hogy ez mindörökké tartson. Szemei csillogtak a holdfényben, fehér arcát újra és újra széles mosoly járta át. És tudtam, hogy többet akar, bár tisztában voltam vele, hogy nem lesz több… legalábbis ma éjjel nem…
- Velem alszol? – kérdezte, csibészes vigyort villantva rám.
- Hát, azt ígértem, hogy a világért se, de vajon tudnék-e nemet mondani egy ilyen ajánlatra?
- Óh, igen… Ravaszak ám a szüleim. Ha elterveznek valamit, ember legyen a talpán, aki el tud menekülni előlük.
- Talán tényleg igazuk van. Meg kell szoknom, hogy mellettem vagy.
- Látod, angyal, mennyit ér ez a másfél év? Hiszen alig voltunk együtt!
- Azt hiszem, minden másképp alakulhatott volna, ha több időnk van. De gondolj bele, Bill. Jobb lenne úgy?
- Nem hinném… - gondolkodott el. – Szerintem ennek csak így van értelme. Próbára kellett tennünk magunkat…
- Talán átestünk a nehézségeken.
- Örökké, angyal…
- Örökké, Kaulitz.
Kuncogni kezdtem, mikor a hajnal első sugarai Bill szobájában értek utol. Eszembe jutott az esti hisztizésem, hogy én márpedig biztosan nem alszom Billel… Ennyit a szavamról…
A srác még mélyen aludt. Néztem egy darabig, majd otthagytam és nekiláttam, hogy megkezdjem az új napot. Először természetesen lesétáltam Simonéékhez és tettetett durcássággal közöltem velük:
- Ez is miattatok van. Nem tudom betartani a szavam.
- Na nézd már, csak nem jobb belátásra tért a hölgy – gúnyolódott Gordon, miközben kávét töltött magának.
Elnevettem magam.
- Nos, a hölgy jobb belátásra tért és ezennel bocsánatot kér a tegnap esti hisztiért… és köszönetet mond, amiért maradásra bírtátok.
Aznap új feladatoknak néztünk elébe, hisz összeköltöztettük Gustavékat, valamint besegítettünk Georgéknak is, akik a látszat ellenére már rég az új házukban laktak, csupán néhány bútor hiányzott még. A költöztetésben a nálam vendégeskedő orosz barátaim már nem tudtak részt venni, de küldtek egy e-mailt, hogy indulniuk kell, így mikor hazasiettem, hogy elbúcsúzzak tőlük, már csak azt az üzenetet találtam, hogy „Erről Mike is értesülni fog”.
Fogalmam se volt, miről fog értesülni Mike, mígnem megnéztem az üzeneteimet, s egy olvasatlan SMS tudatta velem, hogy Lena igencsak kajánkodik az esti kimaradásom miatt. Hiába írtam neki egy e-mailt, hogy ugyan már, nem volt semmi, nem nagyon hitt nekem. Végül hagytam, hadd árulkodjon Mike-nak, mert úgy gondoltam, egyszer majd csak kimagyarázom a dolgot.
A Georgék költözését követő harmadik napon Bill váratlanul beállított hozzánk és hivatalosan is bejelentette, hogy másnap mi is költözünk. A nénikém kellőképpen bezsongott és heves sopánkodások közepedte azonnal összerakott három tányérkészletet – mondván, csakhogy legyen miből enni – és a kezembe nyomott vagy ötven receptet, meg tíz szakácskönyvet. Bill mosolyogva figyelte a jelenetet, én pedig a pokolba kívántam az egészet.
Természetesen nem úszhattam meg Sofie néni felvilágosító kiselőadását sem. Az este folyamán, miközben a ruháimat csomagoltam, sor került arra is. A nagynéném kihasználta, hogy el vagyok foglalva és nem tudok sikítva elrohanni, így részletesen magyarázni kezdte mindazt, amit már rég tudtam. Szerencsére nem érezte szükségét, hogy sokáig húzza az időt, mert röpke félóra alatt befejezte és a továbbiakban inkább segített pakolni.
A következő nap reggelén arra ébredtem, hogy a már jólismert költöztetőautó visítva lefékez a házunk előtt. Álmosan kikászálódtam az ágyból, összeszedtem magam és levittem néhány táskát a földszintre. A legtöbb holmim dobozokba lett csomagolva, így azokat Rodolpho bácsi, Bill, Tom, Georg, Gustav és néhány költöztető cipelte ki, nekem csak a könnyebb táskákat kellett vinnem.
Hamar végeztünk a pakolással, hiszen Bill dolgai már szép doboztornyokban foglaltak helyet az autó platóján. Vetettem néhány búcsúpillantást Sofie néniék házára, majd bepattantam a kocsimba és követtem az előttem haladó Billt. Utánam a fehér Audi és annak utasai igyekeztek beférkőzni a láncolatba, leghátul pedig Georg és Helga haladt a Seattal és két pótutassal, azaz Gustavval és Annival. Néhány másodpercnyi zűrzavar után az autólánc megkezdte útját Hamburg egyik külvárosa, Geißleinweg felé... az új otthonom felé...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése