Apa szörnyű kijelentésének nyoma egyre inkább fakult, ahogy múltak az augusztusi forró napok. A bírósági pereskedést követő éjjelen a Tokio Hotel tagjai újra elutaztak, mert az ázsiai turnét csak azért szakították félbe, hogy Bill és Tom hazajöhessen a tárgyalásra.
A bíróságon történtekről természetesen mindenki hamar tudomást szerzett. Nem titkoltam el apa vallomását, bár nem voltam büszke rá. Igazság szerint utáltam visszaemlékezni azokra a szavakra. Felkavartak, megrémítettek, de már kezdtem feledni őket. Összeraktam magamban pár képet – például azt, hogy mire is kellett Rosanette. Apa úgy gondolta, Rosanette-tel felejthet, a kis Frédéric megszületése pedig csak elősegítette ezt – de ezek szerint mégsem tudott annyira elfelejteni engem. Pocsék volt mégcsak gondolkodni is erről, így mindig igyekeztem elterelni a figyelmemet valamivel.
– Jó hírem van, Lotte! – csörtetett be a szobámba Linda. Felnéztem és kérdően tekintettem a lányra, mire ő folytatta – Vadik és Lena hamarosan idejön! Beszéltem Mike-kal... és hát... izé... elmondtam neki, mi a szitu. Ő az egyetemi gyakorlatok miatt nem tud jönni, de Vadik és Lena néhány napon belül megérkezik. Hát nem csúcs? Sajnos még soha nem találkoztam velük, de biztosra veszem, hogy jó arcok!
– Azok – mondtam, majd egy sürgető kérdést tettem fel – Miért jönnek? Azt ne mondd, hogy apa kijelentése miatt!
– Dehogy – nevetett Linda. – Lena szeretne Németországba jönni. Meg akarja látogatni a nagyszüleit és ha már itt jár, hát ide is beugrik. Vadik meg csak elkíséri. Rég látott téged és gondolom, hírt kell majd vinnie Mike-nak.
– Na és mesélj csak… Mike mit szólt a bírósági perhez? – érdeklődtem leplezett izgalommal.
– Húúúúú – Linda szemei vidám fényben csillogtak – hát azt hallanod kellett volna! Elég rendesen szentségelt, meg minden, egyszóval nagyon kiakadt. Mikor elmondtam neki, hogy apukád.. hogy ööö... beléd esett.... húha... kár, hogy nem láttam az arcát!
– Szegény Mike – mosolyogtam kényszeredetten. – Mindig akad valami, ami miatt idegeskedhet.
– De már minden rendben lesz, nem? – csapta össze a kezeit a lány és leült az ágyam szélére – Úgy értem, apád kilőve, Gitty kilőve...
– Az ítélet ellen fellebbezést nyújthatnak be – lomboztam le a kedélyét – és azt hiszem, apa meg is fogja tenni ezt.
– Miért tenné? Most járatta le magát a fejesek előtt!
– A tárgyalás nem volt éppenséggel hivatalos – ingattam a fejem – hiszen nem jogszerű két ügyből egyet csinálni... és tudod, hogy a tanúk kihallgatása is elmaradt. Az egészet azért rövidítették, mert Blumewitznek nem volt kedve sokáig ücsörögni a bíróságon… na és persze apa kijelentése megváltoztatta a dolgokat. Ettől függetlenül fennáll az esély, hogy megvétózzák a döntést.
– Nem tehetik – rázta a fejét Linda. – Hiszen elvették apád jogait, meg minden.
– Rosanette benyújthatja a fellebbezést.
– De miért tenné? A férje belezúgott a saját lányába! Ez szerinted normális dolog?
– Dehogy normális – ellenkeztem hisztérikusan. – De Rosanette-t csak apa anyagi helyzete vonzza. Pénz, luxuskocsi, franciaországi utazások, gyémántgyűrűk...
– Hihetetlen – csóválta a fejét a barátnőm. – Komolyan, egyszerűen hihetetlen. Nem tudok magamhoz térni. Te azért elég rendesen kezelted, leszámítva az első napot... mármint, amikor megtudtad. Akkor azt hittem, orvost kell hívni hozzád.
– Csak sokkolt egy kicsit, ennyi az egész – nevettem, bár abban a pillanatban korántsem tűnt ennyire viccesnek. – Bill ott volt... és jó volt, hogy velem volt...
– Jaaj, jó, hogy mondod – szontyolodott el Linda. – Nagyon hiányzik Tom. Képzeld, megmutatta, hol fogunk lakni! Azt mondta, amint hazajönnek, cuccolunk, úgyhogy már el is kezdtem a pakolást. Ezt lesd meg!
Elővette az iPhone-ját, pötyögött rajta egy kicsit, hogy megkeressen egy képet, majd felém nyújtotta a készüléket, hogy szemügyre vehessem a fotót.
Elismeréssel füttyentettem, mikor megláttam a házat és azt, hogy pontosan milyen környéken fognak lakni.
Tom stílusát ismerve – a belváros közepén. A ház hatalmas alapterületű volt és csillogó kaszinók magasodtak a környéken, csodás – már-már vegasi – fénybe vonva az egész utcát. Nem tűnt éppenséggel meghittnek és békésnek, de tudtam, hogy Lindának is nagyon bejön a hely.
– Annyira szuper! – lelkendezett a lány – Elmondom, hogyan is néz ki a valóságban. Nemrég ott jártam. Olyan hihetetlen és annyira überfantasztikus! Ahogy belépsz a kapun, egy kis udvaron találod magad, ami tele van apró, színes lámpákkal. Amúgy a környék mindig fényárban úszik, tisztára, mintha állandóan karácsony lenne. A ház nagyon cuki, mert minden pasztel árnyalatú… a bútorok, a falak… és az egész olyan... valahogy biztonságot sugároz. Van egy óriási LCD TV, meg mindenféle zenész kütyü Tomnak. És ha van kedvünk, csak leugrunk valamelyik közeli kaszinóba és bulizgatunk kicsit. Egy az egyben Tom stílusa! Félt is szegénykém, hogy nem fog tetszeni nekem, de milyen kis buta volt! Hogyne tetszett volna? Képzeld, még egy hatalmas könyvespolcot is szerzett a nappaliba, hogy jól érezzem magam! Hát nem édes?
– De, az – nevettem fel könnyeden. – Nagyon édes.
– Na, mi van? Te még nem láttad, hol kell töltened életed hátralévő éveit?
– Linda, ne rohanj már ennyire előre – szóltam rá kicsit erélyesebben, mint ahogy azt kellett volna – Életem hátralévő éveit?
– Miért? – értetlenkedett – Billel képzelted el a boldog megöregedést, meg minden... vagy talán nem?
– Boldog megöregedés? – vihogtam el magam – Hé, Linda. Mostanság majdhogynem állandó életveszélyben élek. Mikor van időm azon gondolkodni, milyen lesz a boldog megöregedés?
– Hát most! – nevetett – Rajta, gondolkodj el most!
Elgondolkodtam, de nem jutott eszembe semmi értelmes, csupán az emlékek. Nem tudtam a jövőnek élni, mert a jelenben éltem.
Bill, mint öreg nagypapa, én meg mint öreg nagymama, körülöttünk a sok-sok unoka – áhh ez nem az én világom volt.
– Meglátjuk, mit hoz a jövő – mondtam végül, bár az öreg nagypapás képet mélyen elraktároztam az agyam egyik hátsó zugába.
Linda az órájára nézett, majd felpattant az ágyamról.
– A fenébe, mennem kell!
– Hova mész?
– A reptérre, anyám elé – mondta és felkapta a táskáját.
– Anyukádék idejönnek? – néztem értetlenkedve.
– Csak anya jön – helyesbített. – Tudod, mindennap beszélünk és... hát... mondtam neki, hogy Tom meg én... és csak mostanra tudott időt szakítani, hogy megbeszéljük ezeket a dolgokat.. .És ha Tomék hazajönnek, anya segít költözni...
Linda választ se várva kisurrant az ajtón. Az ablakból néztem, ahogy a fekete Cadillac eldöcög a kapubejáróról.
Odalent megcsörrent a telefon. Mivel se Sofie néni, se Rodolpho bácsi nem volt otthon, lesiettem és felvettem.
– Tessék? – szóltam bele kifulladva.
– Jó napot kívánok – felelt egy hűvös, hivatalos hang. – Dr. Blumewitz vagyok. Tudnék beszélni Herr és Frau Marcellóval?
– Sajnálom, de jelenleg nincsenek itthon – mondtam és elszorult a torkom. Ha ügyvéd keresi a nagynénéméket, az bizonyára nem jelenthet semmi jót.
– Rendben – sóhajtott kissé fáradtan – akkor elmondom önnek, Krüger kisasszony. A Krüger kontra Marcello, valamint a Krüger kontra Kaulitz ügyben fellebbezést nyújtottak be a legfelsőbb bíróságon.
– Tudtam – jegyeztem meg csüggedten. – Túl szép lett volna, ha apa szó nélkül hagyja a döntést. Most mi lesz, ügyvédúr?
– Annyi biztos, hogy a körülményekre való tekintettel sem önnek, sem a Kaulitz-ikreknek nem kell újra tanúvallomást tennie.
– De... – kezdtem – miként fogadhatták el apám fellebbezési kérelmét? Hiszen hamis tanúzás vádjában folyik eljárás ellene!
– A vádat ezúttal csak Frau Krüger emelte – mondta Blumewitz – és azt hiszem, őt nem fosztották meg a mentelmijogoktól. Az ő esetében a hamis tanúzás vádja a kiváltságainak köszönhetően semmisnek lett nyilvánítva.
– És... szólnom kell Billnek, hogy szakítsák meg a turnét? – kérdeztem lelombozva, mert valahogy cseppet sem volt kedvem ilyesmit közölni az énekessel.
– Nem. Mivel említettem, hogy a Kaulitz-ikreknek, ebbe beleértve a vádlottat is, nem kell újra tanúvallomást tennie, nem szükséges megszakítani a koncertsorozatot. Úgy gondolom, a bíró a Herr Kaulitzot érintő ügyben azonnali hatállyal elutasítja a fellebbezést és van némi remény arra is, hogy a rokonait ért vádak többségéből szintén jól fogunk kijönni.
– Tudja, hogy a vádak alaptalanok, ugye? – tettem fel egy olyan kérdést, amelyet egész biztos nem lett volna szabad.
– Természetesen. Brechtold bíró is el volt szörnyülködve, mikor elé tették a fellebbezési kérelmet. Nyugodjon meg, Krüger kisasszony. Nem lesz semmi baj.
– Mindig ezt mondják, aztán mégis máshogy sülnek el a dolgok – morogtam, de az ügyvéd csak nevetett.
– Elnézést a zavarásért – mondta végül. – Kérem, tájékoztassa a rokonait. A tárgyalás időpontjáról levélben fogjuk értesíteni őket. Köszönöm!
– Én köszönöm – sóhajtottam és letettem a telefont.
Felvánszorogtam a szobámba és körbenéztem, mi újság Facebookon. Szerencsére épp jókor pillantottam a képernyőre, mert láttam, hogy a Tokio Hotel hivatalos oldala közleményt adott ki. Az információ nem volt lényeges, nem is olvastam el, de azon nyomban kommenteltem valamit.
...
Közlendő
...
Tudtam, hogy ennyiből is leesik nekik, miről van szó. Silke gyorsan választ is pötyögött, majd – a gyanúm szerint – azonnal értesítette Billt és Tomot, mert az ikrek néhány perccel később már Skype-on zaklattak.
– Mi történt? – kérdezte Bill, mikor (némi bénázás után) sikerült fogadnom a hívást.
– Benyújtották a fellebbezést – mondtam sietve – de nem kell hazajönnötök.
– Nem kell újra vallomást tennem? – érdeklődött a srác.
– Nem. Sem neked, sem Tomnak.
– Ez azért megnyugtató – morogta Tom. – Ne aggódj, havercsaj. Minden oké lesz.
– Ezt mondta az ügyvéd is.
– Mit? Azt, hogy minden oké lesz?
– Nem pont ezekkel a szavakkal – nevettem fel; Tomnak ismét sikerült mosolyt csalnia az arcomra.
– Ne idegeskedj – szólt rám Bill. – Nemsokára hazamegyünk és mindent megoldunk.
– Remélem – mondtam csüggedten.
A srácok elköszöntek, majd megszakították a hívást. Miért pont most kellett turnéra menniük? Igazán maradhattak volna még néhány napig, vagy legalább addig, amíg ez a bírósági baromság véget nem ér.
– Lotte!
A nénikém hangja áttörte a házra boruló némaságot. Nem is hallottam, mikor az ütött-kopott Schevi felhajtott az udvarra. Lesiettem a földszintre, hogy üdvözöljem a hazatérő rokonaimat.
– Ralph, kisbabám! – kiáltottam, mikor megláttam, hogy Sofie néni a keresztfiamat tartja a karjában. – Gyere ide, édesem!
Sofie néni a földre tette Ralphot, aki totyogva elindult felém. Arcán hatalmas mosoly ült, szemei vidáman csillogtak. Leguggoltam elé, hogy rám tudjon támaszkodni, ha elér hozzám. Mikor meggyőződött arról, hogy elég közel van, kinyújtotta apró kezeit, majd a vállamra tette őket.
– Szia – mondta nevetve.
– Szia – kaptam az ölembe – Na, feljössz velem?
– Igen – bólogatott. Annyira aranyos volt! Már elmúlt egy éves, néha beszélt is, de legtöbbször még inkább gagyogásnak lehetett titulálni szavait, velem azonban valahogy mindig kivételt tett. Ha a közelben voltam, az értelmetlen babanyelv érthető beszéddé formálódott.
– Mit akarsz csinálni, angyalom? – kérdeztem a kicsit, mikor felértünk az emeletre.
– Totóóó, totóóó, totóóó – kiabálta és csapkodni kezdett a kezeivel.
A „totó” egészen pontosan egy betűkirakós játék volt. Ralph természetesen nem ismerte a játékszabályokat, ő még csak egymásba illesztette a betűkockákat és hatalmas tornyokat épített belőlük.
– Várj meg itt, baba. Mindjárt hozom, rendben?
Ralph leült a szoba közepére és a pulóvere bojtocskájával játszott, én pedig elindultam megkeresni a játékot. Hamar ráakadtam, az egyik vendégszobába volt bepakolva a többi játék közé. Sofie néniék rengeteg babacuccot szereztek be – a többségét még akkor, mikor Ralph csecsemő volt és a szülei pótnászútra mentek Ausztriába, így a kicsi nálunk volt pár napig.
Mikor visszatértem – kezemben a társasjáték dobozával, Ralph kacagva felvisított és tapsolni kezdett.
– Na jó, kezdjük – mosolyogtam és kiborítottam a földre a betűkockákat, majd összeraktam a lépcsőzetes táblát.
– Nem – mutatott Ralph a téglavörös műanyagtábla felé.
– Micsoda? Nem kell?
– Nem – ismételte meg a kisgyerek és elhúzta a fehér műanyagkockákat.
– Dehogynem kell, Ralph. Nem tudod majd felállítani a tornyodat. Mindig így csináljuk. Már elfelejtetted?
Ralph csak megrázta a fejét és letette az első kockát, majd rápakolt még hármat.
– Oké – adtam meg magam. – Majd meglátod, hogy el fog dőlni a torony. Nézd, én a táblán csinálom. Az enyém sokkal szebb lesz.
Elkezdtem felépíteni a tornyot. Már vagy húsz kockát egymásba raktam, mikor Ralph sírni kezdett. Láttam, hogy a szőnyegre felállított toronykezdemény darabjaira esett.
– Megmondtam – simogattam meg a gyerek szőke fejét. – Sosem hallgatsz rám.
Ralph ezek után inkább a táblán próbálkozott és sikerült is felépítenie három tornyot. Mikor végzett, apró kezeit az instabil építmények felé emelte és nézte, ahogy a fehér betűkockákból épített toronyegyüttes pillanatok alatt omlik össze. Nevetni kezdett, majd újra nekilátott, hogy felépítse a kockavárat.
– Le kell mennem egy percre. Addig itt kell, hogy hagyjalak, kicsim. Nem lesz baj, ugye?
– Nem – vigyorgott Ralph és a kezébe emelt négy betűkockát.
Lesiettem a földszintre és megkerestem Sofie nénit, akire a konyhában találtam rá.
– Mi történt? – kérdezte, mikor meglátott az ajtóban.
– Semmi – feleltem. – Ralph fent játszik. Délután telefonált az ügyvéd... Dr. Blumewitz. Azt mondta, hogy Rosanette benyújtotta a fellebbezést mindkét ügyben.... Ez azt jelenti, hogy újra tárgyalás lesz. Ezúttal rendes... minden tanút kihallgatnak...
A nénikémet látszólag nem lepte meg a hír. Vállat vont, majd újra a tűzhely felé fordult és kavargatni kezdte az egyik gőzölgő fazék tartalmát. Óh, csak ne szalsza-szósz legyen – gondoltam magamban, majd visszatértem a szobámba, ahol Ralph pontosan úgy játszott, ahogy otthagytam.
Egy óra múlva kiderült, hogy tényleg nem szalsza-szósz rotyogott a tűzhelyen, hanem pároltrizs főtt, melyhez mézes-mustáros csirke is sült.
Vacsorára befutottak Santiagóék is, akik örömmel vetették rá magukat a frissen elkészült ételekre. Tipikus olaszos este kerekedett, meccsnézéssel és hangos vitákkal. A jókedv mégsem volt töretlen, mert a felnőttek a közelgő tárgyalásokról is szót ejtettek, én pedig, hogy ne halljam az idegesítő társalgást, újra magammal vittem Ralphot és játszottunk még egy kicsit.
Az este hamar véget ért, a keresztfiamat pedig elvitték tőlem. Sabine és Santiago már Berlinbe költözött, s tudtam, hogy hosszú lesz az út és Ralphnak aludnia kell az autóban, hogy ne legyen nyűgös éjszaka.
Úgy döntöttem, én is elvonulok aludni. Nem voltam ugyan fáradt, de nem tudtam mit kezdeni magammal.
Hiányzott Bill. Oké, ez nem túl meglepő, tekintve, hogy kontinensek választottak el minket, de most minden eddiginél jobban éreztem a hiányát. Forgolódtam, nem találtam a helyem. Nagy sokára aztán végre sikerült átadnom magam az álmaimnak.
– Ébredj, ébredj!
– Mi van? – motyogtam a párnámba. Olyan volt, mintha semmits em aludtam volna, mintha csak most nyújtóztam volna el az ágyon.
– Kelj már fel! – rázogattak tovább. Felnyögtem, majd megfordultam és szembenéztem az ébresztőmmel.
– Lena! – kiáltottam, mikor felfogtam, kit bámulok.
– Még szép, hogy Lena! – nevetett a lány és megölelt. Hosszú, hollófekete hajából ezúttal sem hiányoztak a szőke tincsek, mélyzöld szemeiben vidámság csillogott. Markáns arcát – mely nem volt túl nőies – most megszépítette a hatalmas mosoly, mely a szája egyik sarkától a másikig húzódott.
– Hány óra van? – néztem körbe pislogva és igyekeztem kidörzsölni az álmot a szememből.
– Reggel tíz. Jövünk korán mi! Utaztunk éjjel egészen. Hé, Vadik! Gyere be!
– Lehet? – kukucskált be az ajtón egy másik ismerős arc.
– Persze – nevettem és hívogatóan a srác felé intettem. Vadik belépett a szobába és finoman becsukta az ajtót maga mögött. Fonatait ezúttal nem takarta baseballsapka, de a jól megszokott napszemüveget most sem volt hajlandó levenni.
– Szép – nézett körül a szobámban.
– Kissé rendetlen.
– Mesélj! – utasított Lena – Mi újság?
– Halljuk mi, kibékültetek Billel – mondta Vadik és leült az egyik fotelbe. Pont úgy terpeszkedett el az ülőalkalmatosságban, ahogy rajta kívül csak Tom tudott.
– Igen – bólintottam és valószínűleg kissé el is pirultam – már minden rendben van.
– Ennek örül mi. Mike is – jegyezte meg Lena. – Küld puszit sokat. Jönni tud nem az egyetem miatt. Tanul sokat.
- Nagyon hiányzik – jegyeztem meg halkan. – Szeretném már látni.
- Ő is látni akarna téged már – biztosított Lena. – Mond, hogy eljöjjünk, ha megyünk Hamburgba. Kér, hogy kell téged látogatni meg. Ha mondja nem is, én teszek akkor is ezt, mert hiányoztál nagyon nekem.
- Te is hiányoztál, Lena… meg te is, Vadik – mondtam meghatódva.
- És Artinak hiányzol még – motyogta Vadik határozatlanul. Úgy tűnt, nem tudja eldönteni, hogy említse-e meg a fiút, vagy sem.
- Arti? – kérdeztem meghökkenve. – Komolyan hiányzom neki?
- Igen – felelt Lena és beharapta az ajkait. – De említek nem, ha akarod nem, Bill miatt. Hiszek azt, hogy nem örül neki, ha tud, hogy mit tettél te meg Arti.
- Nem örült, mikor megtudta, de azért nem nagyon akadt ki. Nem szereti, ha a jelenlétében emlegetem, de mivel most nincs itt, nyugodtan mesélhettek róla. Hogy van?
- Arti? – Lena finoman végighúzta nyelvét a fogsorán, csak aztán folytatta. – Arti fura nagyon mostanság. Jár egy lánnyal és a lány is nagyon nagyon furcsa. Nem ismerek én őt, mert Arti mutat be nem neki, csak látok őket utcán együtt. A lány csúnya nagyon, de ha Artinak ő kell, hát legyen. Mike-nak könnyebb ez, mert így kell nem félnie attól, hogy Arti miattad készen van még mindig teljesen. Persze gondolok, hogy szeret még téged mindig és ha alakulna úgy, biztosan ejtené azt a csúnya lányt, de erre nincs esély, igaz? Nem alakul úgy te és Bill közt és jobb is, hogy nem. Ti vagytok teremtve egymásnak, hiszem azt!
Lena szónoklatából mindössze annyit fogtam fel, hogy Arti furcsán viselkedik. Nem fért a fejemben, miért.
- Mondd, Lena. Hogy érted azt, hogy Arti furcsán viselkedik?
Lena elgondolkodott, majd sóhajtott.
- Ó, hát értek én azt úgy, hogy állandóan jár úgy csukott szemmel és soha néz nem szemébe senkinek, még annak a lányénak a szemébe se, akivel jár együtt. Beszél keveset és sápadtabb, mint lenni szokott. Lehet, hogy beteg.
- Remélem, nincs komoly baja- mondtam őszintén. Tényleg aggódtam érte.
- Azért mondd ne el Billnek, hogy beszélek neked Artiról. Nem akarok, hogy legyen köztetek megint vita. Én még érzek most is nagyon rosszat, mikor gondolok arra, hogy Artit én hoztam ide. Tudok, hogy fontos volt és bánt nem téged soha, de akkor is… Nem akarok, hogy Arti miatt Bill gyűlölje családunkat.
- Nem fogja gyűlölni – biztosítottam nevetve Lenát. – Bill okos. Különbséget tud tenni az érzelmek és az ész érvek között. Tisztában van vele, hogy sokkal tartozik a családotoknak. Ha pedig mégis arra hajlana, hogy Arti alapján ítél meg titeket, én majd helyrehozom a gondolkodását.
- Köszönök, Lotte. Mindent köszönök! – hálálkodott Lena.
- Ugyan, Lena – legyintettem hanyagul. – Semmit sem kell megköszönnöd. Hálás vagyok, amiért átsegítettetek a gondokon. Nektek köszönhetem, hogy karácsonykor is biztonságban voltam.
- Mike-nak az volt egy nagyon jó ötlete – kuncogott Vadik. – Érdekes karácsony volt veled. De jó volt nagyon. Bár láttuk szenvedésedet akkor, mikor Tommal beszél te Skype-on és az rossz volt, mert akartuk mi azt nem látni. Mikor elmentél, utána Mike újra járt egyetemre és olyan, mint máskor. Írsz te neki múltkor, aztán sokáig meg nem és ő volt nagyon készen ettől. Nem tud, mi volt veled, aztán mondod neki, hogy Bill tűnt el és keresni kellett őt. És később hír jött békülésről és most már lesz rendben minden. De Mike mond még most is, hogy írsz neki keveset. Tudod, hiányzol neki nagyon. Tud nem jönni vissza, mert egyetem miatt nem lehet és ő tudja, hogy ha jön vissza, akkor marad is itt hónapokra és azt most teheti nem meg a család és a tanulás miatt. és persze barátok vannak ott Szentpéterváron is, akiket ismersz te, mert mutatok be őket karácsony után. Daria és Katrinka hagyná nem, hogy Mike legyen itt megint. Ők szeretik nagyon és viselik nem el, ha van tőlük távol.
- Ki ne szeretné Mike-ot? – kérdeztem nevetve.
- Vannak olyanok – vetette közbe Lena. – Hiszen látsz te videót róla eleget és te tudod, hogy mindenki nem szeretheti, ha egy fiúnak szeme van kifestve és öltözik úgy, mint Mike. Billen is láthatod ezt, bár hallok, hogy ő már szemét nem nagyon festi és borostát növeszt. Igaz ez?
- Igen, igaz – sóhajtottam kicsit mérgesen.
Nem igazán tudtam megbarátkozni Bill stílusváltásával.
- De érdekes lehet! – nevetett Lena. – Mutasd meg majd, jó? Leszünk Hamburgban napokig és akkor majd találkozhatunk néha!
- El fogom ráncigálni hozzátok, megígérem – fogadkoztam és végignyújtóztam az ágyon.
Túlságosan álmos voltam még
- Azt hiszem, lemegyek reggelizni – mondtam végül és feltápászkodtam, majd csoszogva elindultam az ajtó felé. – Maradjatok itt! Reggeli után elugrunk fagyizni, oké?
Lena és Vadik egyszerre bólintott. Megeresztettem egy biztató mosolyt, majd jószerével lebotladoztam a földszintre.
Sofie néni a konyhában tevékenykedett. A bácsikám már nem volt otthon.
- Jó reggelt, nénikém – ásítoztam, miközben helyet foglaltam az asztalnál. – Miért engedted fel Lenát és Vadikot a szobámba?
A nénikém elmosolyodott.
- Mike szólt, hogy jönnek – magyarázta, miközben elővette a kedvenc csészémet és tejet töltött bele. – Mikor megérkeztek, még aludtál. Mike húga, Lena mondta, hogy nyugodtan rájuk bízhatom az ébresztést. Úgy látom, sikerrel jártak.
- De még mekkora sikerrel – morogtam álmosan és megvajaztam magamnak egy pirítóst.
- Ne morgolódj, drágám – torkolt le Sofie néni. – Január óta nem találkoztál velük!
- Tudom, tudom, csak… - heveskedtem, de aztán elhallgattam és inkább a reggelimmel kezdtem foglalkozni.
Kavargott a gyomrom. Artira és Mike-ra gondoltam. Az egyiket hiányoltam, a másikat sajnáltam.
Egyikük arcát sem tudtam elfelejteni igazán. Mikor utoljára láttam, Arti elégedett volt attól a csóktól, amit adtam neki. Nevetve hátrált az erdő fái közé. Vajon miért olyan letört mostanában? Talán miattam?
Mike ezzel szemben elgyötört volt. Szomorú, féltő pillantása végigkísért az Oroszországból hazafelé vezető úton. Folyton beugrott a kép, ahogy ott áll a hóban, barátoktól körülvéve és zöld szemei arcomra tapadnak még néhány másodpercig. Mit csinálhat most? A könyvei felett görnyed és fontos vizsgákra készül? Szórakozik a barátaival? Csendben ül a szobájában és éppen rám gondol?
Megtörten sóhajtottam. Rájöttem, hogy a gondolkodás helyett inkább Lenáékkal kellene foglalkoznom. Egész éjjel utaztak, csak azért, hogy lássanak.
- Elviszem őket fagyizni – mondtam kicsit később. A nénikém szórakozottan intett, hogy jól van.
Amint befejeztem a reggelit, visszamentem a szobámba. Vadik és Lena ugyanott ült, ahol eddig.
- Mehetünk? – kérdezte Lena, mikor látta, hogy én léptem be a szobába.
- Egy pillanat – mondtam sietve és felnyaláboltam néhány ruhadarabot. Villámgyorsan elkészültem, majd megvártam, hogy ők is összeszedjék magukat.
- Látni akarok kocsidat – jelentette ki Vadik. – Mit mond Mike róla?
- Angyal – felelte Lena. – Egy Mercedes angyal, igaz?
Büszkén mosolyogtam és kitártam a garázsajtót, hogy szemügyre vehessék a kocsit.
- Azta…
- Jézusom… Fantasztikus.
A lelkes dicsérgetés jót tett az önbizalmamnak, habár tudtam, hogy a kocsimat rajongják körül. Kedvtelve figyeltem, ahogy Vadik odabotorkál az autóhoz és figyelmesen tanulmányozza. Megkopogtatta az ablaküveget, végigsimította az egyik hátsó lámpát, tüzetesen vizsgálta a sárvédőket.
- Induljunk! – harsogtam és bepattantam a volán mögé. Vadik és Lena kissé kábultan követett. A lány letelepedett a hátsó ülésre, a fiú az anyósülésen foglalt helyet.
A lejátszóba csúsztattam a Green Day American Idiot című albumát, aztán elhajtottam az udvarról.
- Sötét ablakok, páncélozott ajtók – jegyezte meg Vadik. Hangjában mintha irigységet véltem volna felfedezni. – Szép autó nagyon. Csak nyomasztó kicsit, nem?
- Miért lenne? – kérdezett vissza Lena. – Én szeretek ezt kocsit, mert olyan, mint ami van filmekben. És egyébként meg, Vadik, te is azt tudod jól, hogy Lotte kellett, hogy legyen biztonságban, mikor a gonosz lány volt még szabad. Ez a kocsi védi őt. Billnek volt fontos kedvese élete, ezért ad neki ilyen autót. Te nem adnál ilyet kedvesednek, ha tehetnéd meg és ha kedvesed lenne veszélyben mindennap?
Vadik kuncogott.
- Nincs, aki lenne veszélyben, mert semmilyen kedvesem nincs – mondta halkan. Szomorúan biggyesztette el piercinges ajkait.
- Majd lesz – jegyeztem meg és finoman rácsaptam a vállára. – Mindennek eljön az ideje.
- Ne mondd, hogy nincs, mert lenne, ha akarod! – pirított rá Lena. – Tudod te azt, mit mondott Tonya Kat három napja?
- Tudok – felelt Vadik. Bosszúsnak tűnt.
- Hát akkor?
- Tonya Kat kell most nem nekem. Most inkább egyedül jobb. Ne nyaggass ezzel, Lenocska! Vagyok túl fáradt ehhez. Jaj, Lotte, tudod nagyon te jól, hogy milyen fárasztó sok baráttal lenni együtt? Mindig mindenki csak szart kever… de azért szeretek én az összeset…
- A Tokio Hotel tagjaival se könnyebb az élet – mondtam vigasztalásképp.
Tíz perc múlva leparkoltam egy zsúfolt kávézó előtt. Nagyon meleg volt, tehát meglehetősen örültem a hideg finomságnak. Megvettük a kelyheket és helyet foglaltunk egy kisasztal mellett, hogy ott fogyasszuk el a fagylaltokat. A Coca Cola reklámfeliratú ernyő pirosra színezte a nap fényét. Káprázott tőle a szemem.
Lena és Vadik szórakozottan fecsegett valamit. Szavaik idegenek, érthetetlenek és kemények voltak. Tudtam, hogy sosem fogom megkedvelni az oroszt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése