Apa nem felelt, amit nagyon furcsálltam. Sarkon fordult, megragadta Rosanette karját, belökte a nőt az autóba, majd elhajtott. Dermedten álltam. Sosem hittem volna, hogy egyszer efféle szavak hagyják el az ajkaimat. Szörnyű érzés volt, mégsem bántam... egy pillanatig sem bántam... Tudtam, hogy helyes volt, amit tettem és eszemben sem volt megváltoztatni a véleményemet. Úgy éreztem, ez volt a legjobb döntés, amit jelen helyzetben hozhattam, bár fájt, hogy az utolsó családi köteléket is el kellett szakítanom... most már nem volt családom...
Az ikrek még mindig fogták a kezeimet, de ők sem szólaltak meg. Nem tudták, mit mondjanak, nekem pedig nem volt kedvem beszélni. Bill végül sóhajtott egyet és azt motyogta:
– Nem fogja feladni.... érzem, hogy nem fogja feladni...
– Bill, ne hozd már rá a frászt! – torkollta le az öccsét Tom és átkarolta a vállamat.
– Ne aggódj, Tom, hiszen tudod, hogy Billnek igaza van – mondtam és rámosolyogtam az idősebbik ikerre. – Apa addig húzza a dolgokat, ameddig csak lehet. Szerintem fel kéne készülnünk. Mit gondoltok, David segítene ügyvédet szerezni?
– Komolyan távoltartási végzést akarsz kérni? – hüledezett Tom.
– Még szép! – heveskedett Bill – Lotténak már mi vagyunk a családja!
Szívem nagyot dobbant erre a kijelentésre. Ők a családom! Tényleg ők a családom!
– Ne feledkezzünk meg a nővéréről és a nénikéjéről sem – szólt közbe Tom vigyorogva.
– Ők biztosan mellettünk tanúskodnak majd – lelkesedett Bill csillogó szemekkel. – De most legjobb lenne hazavinni Lottét. A nénikéje biztosan aggódik már.
Elengedtek és a fehér Audi felé vezettek. Becsusszantam a hátsó ülésre és egész út alatt egy szót sem szóltam. Az járt a fejemben, mi lesz, ha tényleg bíróságra kell vinni az ügyet. Tudtam, hogy ez a drasztikus lépés szinte elkerülhetetlen, mer tbiztos voltam benne, hogy apa addig piszkálja a kialudt tüzet, ameddig csak rá nem bírja, hogy ismét lobogjon. Reméltem, hogy Billnek igaza lesz és az ügyvédek el tudják intézni a dolgot. Nagyon vártam, hogy végre kimondják, hogy apa sosem jöhet többé a közelembe.
A házunk előtt Sofie néni állt. Kezeit tördelte idegességében. Mikor meglátta, hogy az Audi leparkol a közelben, kiült az arcára a megkönnyebbülés. A kocsi felé szaladt, feltépte a hátsó ajtót és ölelgetni kezdett.
– Azt hittem, elvittek! – sápítozott és kihúzott az autóból – Komolyan azt hittem, tényleg magukkal vittek!
– Majdnem úgy volt – mondtam és átöleltem – de Billék még időben érkeztek.
– Óh, köszönöm! – a nagynéném elengedett és a két srácot kezdte ölelgetni – Nem is tudjátok, mennyire aggódtam! Nem viseltem volna el, ha csak úgy, búcsú nélkül viszik el!
– Ami azt illeti, tudom, mire gondol, Frau Marcello – mosolygott Bill és hagyta, hogy a nénikém cuppanós csókot nyomjon az arcára.
– Gyertek be! – mondta Sofie néni és a kapu felé sietett. Rögtön követtem, de az ikrek nem mozdultak. Ekkor eszembe jutott, hogy az autóm Loitsche főutcájának közepén maradt.
– Visszamegyek a kocsidért – mondta Bill és kezét nyújtotta a slusszkulcsokért. Átadtam neki a fémesen csörgő kulcscsomót, majd elindultam a ház felé, eközben láttam, hogy a Kaulitzok bepattannak az Audiba és elhajtanak.
– Mi történt? – kérdezte a nénikém, miközben leült és remegő kézzel hátrasimította szemébe lógó szőkés tincseit.
A nénikém folyton-folyvást a bejárati ajtót kémlelte. Nem tudom, hogy arra várt-e, hogy Bill visszatérjen, vagy azt leste, mikor törik ránk az ajtót.
– Miután elmentem, Loitsche felé hajtottam... el is értem a Kaulitz-házat, de figyelmetlen voltam és már nem tudtam megfordulni, mert Rosanette beállt elém a kocsival… mögöttem meg egy kapubejáró volt… Jaj, Sofie néni! El se tudod képzelni, milyen rossz volt! Ronda dolgokat mondtam apának… megtagadtam őt… De hidd el, nem bánom. Egyáltalán nem érdekel! Ezek után semmiképp sem… Szánalmasak mind a ketten… Frédérickel zsaroltak… Azt mondták, a gyerek miatt kell hazaköltöznöm…
- Azt se tudják már, hogy mit akarnak – morogta az orra alatt a nénikém és nagyot kortyolt a csészéjéből. – Azon gondolkodtam, hogy rendőrt hívok... Martint lehetetlen volt megállítani... pedig azt mondtam, nem te jöttél... de mégsem tudtam kijátszani... Azt mondta, felismert.
– Semmi baj – mosolyogtam és esetlenül megveregettem a vállát. – Az a lényeg, hogy minden rendben van.
– Ha az ikrek nem értek volna oda… – sóhajtott a nénikém – te jó ég, bele sem gondolok.
– Elvittek volna – mondtam egyszerűen. – Túléltem már ehhez hasonlót.
– Ez nem olyan lett volna! – a nénikémben erős idegrángásszerű folyamatok játszódhattak le, mert a kezében tartott csészéből fodros, rózsaszín ruhájára löttyent a tea – Lotte, nem voltál itthon! Martin fogadkozott, hogy bentlakásos iskolába írat… és azt mondta... azt merészelte mondani, hogy tönkreteszi a Tokio Hotelt!
– Mivel tehetné tönkre? – vontam fel a szemöldököm. A kijelentés nagyon meredeknek tűnt.
– Valami olyasmit magyarázott, hogy azt fogja hangoztatni az újságoknak, hogy a srácok erkölcstelenek.... és világgá kürtöli, mit tettek veled...
– Rólam tud a média – nevettem fel megkönnyebbülten. – Senki nem fog hinni neki!
– Ez a szerencsénk – suttogta a nénikém. – Apád nem tudja, hogy már nem titkolnak az újságírók előtt. Természetesen egy szót sem szóltam neki...
– Köszönöm és ne aggódj. Billék majd segítenek.
Félóra múlva a Mercedesem ismerős hangja átkúszott a némaságon. Megkönnyebbültem. Valahogy minden egyszerűbbnek tűnt, ha tudtam, hogy Bill közel van hozzám.
Az énekes hamarosan belépett a házba és a nappali felé vette az irányt. Lehuppant az egyik fotelbe, de nem szólt, sokáig csak meredten ült. Biztosra vettem, hogy a történteken gondolkodik.
– Szívás az élet – mondta végül. – Sose hittem volna, hogy kisebb és nagyobb problémám is akadhat, mint az, hogy milyen napokon kell koncertet adnunk.
– Ismerd el, hogy izgalmas – vigyorogtam, amivel ki is vívtam a nagynéném rosszalló pillantását.
– Egy szóval se mondtam, hogy nem az – emelte fel a kezét Bill és már ő is nevetett – de néha napján leállhatnánk. Szeretnék végre egy kis időt... érted... olyan nyugodt kis időt... hogy ne kelljen turnékra rohanni, hogy ne legyenek médiás megjelenések.... hogy ne kelljen tartanunk az apádtól, vagy Gittytől, vagy az isten tudja, kitől...
– Bill – szólalt meg a nénikém és tekintetét az énekesre függesztette – sajnálom a múltkorit... hogy nem engedtük Lotténak a költözést... de meg kell értened az indokokat... Gondolom, Lotte beszámolt arról, mit mondtunk neki, mikor először hozta fel a dolgot.
– Megértem – bólintott Bill magabiztosan. – Az önök helyében valószínűleg ugyanezeket mondtam volna neki. Kevés volt az együtt töltött idő, ezt mindannyian tudjuk. Ha önök úgy látják jónak, várhatunk még. Lotte bizonyára említette, hogy a terv megváltozott és saját házba költöznénk... csak ketten...
– Említette, bár nem nagyon volt időnk beszélni róla – a nénikém most valamiért hadarni kezdett. – Őszintén szólva úgy vélem, tényleg jobb lesz, ha költöztök. Részemről teljesen rendben van... Rodolpho is helyeselni fogja. Bill, bebizonyítottad, hogy meg tudod védeni őt... nekünk pedig ez a legfontosabb …Azt hiszem, Geißleinwegben már nem érhetik el… Érted, mire gondolok, ugye?
– Igen – felelt Bill. – Mindent megteszek, hogy ne tudják elvinni őt tőlem...
Nem hívtam fel magamra a figyelmet, pedig ismét úgy beszéltek rólam, mintha ott sem lennék. Most azonban inkább találtam ezt édesnek, semm int idegesítőnek.
Fáradt voltam és féltem. Nem tudtam koncentrálni a rólam folytatott beszélgetés további részleteire. A figyelmem irányítása kicsúszott a kezeim közül, s erőteljesen sodródtam az álomvilág felé. Utáltam, hogy minden stresszhelyzetet alvással próbálok levezetni, de mindig úgy hittem, mikor felébredek, rájövök majd, hogy csak álom volt... persze ez soha nem jött be, én mégsem változtattam az elképzelésen. Elmosolyodtam, mikor eszembe jutott, hogy Bill hányszor láthatott már elaludni, s ez a szám most csak mégegyel nőni fog...
Az álom könnyűnek ígérkezett, néhány röpke órára elfelejthetem a kétségeket, amik szinte már a mindennapjaim részévé váltak... nem érdemeltem ezt... Nem érdemeltem a félelmet, a szenvedést, a gyötrődést. Már nem...
A könnyű álom, mely olyannyira csábított, hamar rémálommá vált. Újra a kihalt bekötőúton jártam. Minden ugyanolyan volt... pontosan ugyanolyan... elölről kezdődött az ismerős álom... Tudtam, mi fog történni és nem tehettem semmit, hogy megakadályozzam... Gitty helyett azonban most apám állt Bill nyöszörgő alakja fölött, ő tartotta a fiú torkához a vértől csillogó kést. A ködben tisztán kivehető volt az égő, összetört autó Bill közelében és a lámpaoszlopok szilárd, egyenes sorrendje... Apám látványa még sokkolóbbnak tűnt, úgy éreztem, jobb lett volna, ha Gittyt látom... borzalmas volt...
Nem sikoltottam. Próbáltam kiküzdeni magam az álom béklyóiból, próbáltam felébredni. Az viszont nem engedett, erős bilincsekkel tartott fogva. Igyekeztem elérni Billt, valami azonban hátrébb és hátrébb húzott.
Aztán oszlani kezdett az álombéli sötétség és kusza hangok zaja ütötte meg a füleimet. Éreztem, hogy valaki a karjában tart és hogy az a valaki egy lépcsősoron halad felfelé. Felemeltem ernyedt kezeimet, s ujjaim alatt egy bőrdzseki sima anyaga futott végig. Sikerült felfognom, hogy nagyvalószínűséggel Bill cipel, bizonyára igyekszik a szobámba juttatni.
– Nem kell – motyogtam. Felnevetett.
– Ki vagy ütve. Kell – mondta és berúgta a szobám ajtaját.
– Nem – igyekeztem kiszabadítani magam a szorításából, de a próbálkozásom kudarcra volt ítélve. Bill belépett a helyiségbe és az ágy felé sétált, de a kapálózásom következtében elvesztette az egyensúlyát és oldal irányban az egyik fotelbe dőlt, de még akkor sem engedett el. Nem is lett volna esélyem a szabadulásra, mert testsúlyának egy része teljesen összenyomott.
– Ciki ez a helyzet – mondtam és felhagytam a küzdelemmel. – Oké. Nyertél.
– Ezt már szeretem – vigyorgott, de nem állt szándékában megmozdulni. Kényelmetlen helyzet volt, mégsem akartam igazán, hogy változtasson ezen. Éreztem szívének őrült zakatolását. A dobbanások vad táncot jártak.
– El kéne engedned – mondtam és arra gondoltam, ha megteszi, végem van.
– El kéne – helyeselt – de nem foglak.
Elvigyorodtam. Pont ezt akartam. A mellkasához hajtottam a fejem és számoltam a szívdobbanásokat. Bill keze remegett, ahogy végighúzta ujjait a gerincemen. Ideges volt...
– Nemsokára – mondta halkan – ígérem, nemsokára...
Nem nagyon érdekelt, mire érti. A rémálom súlya eltűnt, nem maradt semmi más, csak a könnyedség. El tudtam volna viselni egész életem során. Ez kellett nekem.
– Micsoda? – motyogtam, csakhogy belekapaszkodjak az ébrenlét utolsó fonalába.
Bill nem felelt, csupán titokzatosan mosolygott. Sosem láttam még ilyen mosolyt az arcán. Viszont nem sokáig bírta, hogy csendben maradjon. Felkuncogott.
– Kellenél – mondta végül és szégyenlősen játszadozni kezdett az ajka jobb szélébe ékelt piercinggel , amitől úgy festett, mint egy kisgyerek, akit valami rosszaságon kaptak.
– Mi?
Amennyire csak tudtam, felemeltem a fejem és egyenesen az arcába néztem. Lesütötte a szemét és próbált elfordulni,csakhogy ne kelljen rám néznie.
– Már mondtam – sóhajtotta és nagyokat pislogott.
– Én mégegyszer hallani akarom.
Fogalma mse volt, miért mondtam ezt, de nem törődtem vele. Újra és újra hallani akartam tőle azt a mondatot.
– Most komolyan ismételjem meg? – hitetlenkedett. – Inkább aludj.
– Igen és nem – feleltem erőteljes fejrázások közepedte.
- Hogy micsoda?
– Nem fogok aludni, mert nincs szükségem rémálmokra. És igen, ismételd meg a mondatot.
Nagy levegőt vett, majd hosszasan kifújta azt és végre rám emelte a tekintetét. Pontosan a szemembe nézett, úgy mondta ki a szavakat:
– Kellenél – furán elmosolyodott – óh, de még mennyire, hogy kellenél... régóta... hm... talán Oroszország óta...
Nem nagyon akartam hinni a fülemnek. Bill ilyen régóta várt arra, hogy elmondja ezt?
– Én... – kezdte zavartan és próbált összefüggő szavakat kinyögni – én... sajnálom, én csak... óh, te szerencsétlen... mondj már valami értelmeset...
Próbált felállni, ettől viszont sikerült a hátamra fordulnom. Nem akartam, hogy elmenjen, így megragadtam fehér ingének gallérját és visszarántottam, amitől nagyon meglepődött.
– Mi-mi-mi van? – dadogta és idegesen körbenézett, mintha azt lesné, nincs-e valaki a szobában rajtunk kívül.
– Kit keresel? – kérdeztem, de nem néztem a szemébe.
– Én... senkit – hápogta és rágcsálni kezdte a szája szélét.
Odalentről felhallatszott Rodolpho bácsi hangos köszönése. Bizonyára szándékában állt tudatni az egész házzal, hogy hazaért.
– Megjött a bácsikád – ijedezett Bill és ismét megpróbált eltávolodni tőlem, de most sem sikerült neki.
– És akkor mi van? – kérdeztem vihogva.
– Hát... Lotte, ne csináld már! Engedj el!
– Te sem engedtél az előbb – mondtam és majdnem szó szerint megismételtem a néhány perccel ezelőtt elhangzott mondatát. – El kéne engedjelek, de még nem foglak.
– Angyal, kérlek – a hangja nagyon esdeklőnek tűnt. Felnevettem.
– Te félsz a bácsikámtól! – állapítottam meg és szemeim könnybe lábadtak a vihogástól.
– Mi van, ha feljön? – mondta Bill kissé kényelmetlenül.
– Akkor feljön – vontam vállat. – Ugyan mit fog látni? Nem csinálunk semmit.
Bill beletörődően bólintott, de tekintetét nem vette le a szobám ajtajáról. Várta, mikor robban a bomba...
Félelme nem volt alaptalan. Nem is hallottuk, ahogy a bácsikám felsietett a lépcsőkön, s mikor tudatosodott bennünk, mi történik, már késő volt. A szobám ajtaja kivágódott és Rodolpho bácsival találtuk szembe magunkat, aki mosolygós arccal lesett be a helyiségbe. Mosolya azonban hamar eltűnt, s helyét a kínos zavarnak adta át. A zavarnak, nem a dühnek. Megnyugtató volt, de a jelek szerint ez csak engem nyugtatott, mert Bill nagyon parásnak látszott.
– Ez nem az, aminek tűnik – kezdte gyorsan és most már hagytam, hogy felpattanjon a fotelből. – Én csak... elestem és...
Rodolpho bácsi felnevetett. Öblös, mély göndörkacalya volt, mely a legtöbb embert mosolygásra késztette volna.
– Nem kell magyarázkodnod, fiam – mondta a bácsikám és megveregette Bill bőrdzsekis vállát. – Sofie idegeskedik emiatt, nem én.
– Mitől? – kérdeztem és felültem, hogy szembenézzek Rodolpho bácsival. Sötétvörös hajam össze-vissza állt, tutira úgy néztem ki, mint egy olcsó lotyó, aki most szabadult a diliházból. Egy biztos, nem nyújthattam valami bizalomgerlyesztő látványt.
Rodolpho bácsi mosolyogva felém, majd Bill felé mutatott.
– Bill parázik – mondtam, mielőtt a srác megszólalhatott volna. – Azt hiszem, fél tőled. Nagyon be volt rezelve, mikor benyitottál a szobába, pedig tényleg nem csináltunk semmit.
– Tudom – emelte fel a kezét a bácsikám és az ajtó felé kezdett hátrálni. – Különben is, engem nem zavar. Felnőtt vagy.
Sajnos azonban sejtettem, hogy mindent el fog mondani Sofie néninek, annak pedig az lesz a következménye, hogy a nagynéném kétórás tinifelvilágosító kiselőadást fog tartani a korán megkezdett szexuális életről és annak veszélyeiről – ezt pedig nagyon nem akartam. Igyekeztem kerülni a témát, így gyorsan a bácsikám után futottam. A lépcső tetején utol is értem.
– Rodolpho bácsi, kérlek, ne mondd el Sofie néninek, mit láttál. Nem akarom, hogy beszélnem kelljen vele erről.
A bácsikám látta a zavarodottságot az arcomon, mert így felelt:
– Jó, nem szólok neki. Viszont, ha költöztök, kénytelen leszel te magad beszélni vele. Azt mondta, mielőtt elmész, meg fogja vitatni veled ezt a kényes kérdést.
– Ohh – motyogtam, de tudtam, hogy lehetetlen lenne elkerülni a nénikémet, így nem szóltam semmit. Néztem, ahogy Rodolpho bácsi lesétál a földszintre, majd visszamentem a szobámba.
Bill az ágyamon ült, remegő kezeit holtsápadt arca előt ttartva. Mikor becsukódott mögöttem az ajtó, felnézett.
– Mennem kéne – mondta és felállt, majd az ajtó felé indult.
– És mondd csak, Kaulitz, hogyan szándékozol távozni? – kajánkodtam gonoszul vigyorogva. – Tom rég elment, neked meg nincs itt a jogsid. Csak én vihetnélek haza , de kérdés, hogy akarom-e.
– Kérlek, ne hozz még rosszabb helyzetbe – könyörgött és zavart pillantást vetett rám.
– Jó, hazaviszlek – bólintottam – de ne feledd. Ezt az egészet te kezdted el!
Arca nagyon piros lett, miközben kinyitotta az ajtót és lesétált a lépcsőn.
A loitschéig vezető út nem volt hosszú, ráadásul most még kínos csöndben is telt. Bár igaz ugyan, hogy szakadtam a nevetéstől, mert nagyon viccesnek találtam Bill parázását.
– Mi ütött beléd, angyal? – kérdezte, mikor leparkoltam a házuk előtt – Olyan vagy, mintha teljesen ki lennél fordulva önmagadból.
– Te kérdezed? Nem tudom, ki mondta, hogy kellek neki...
– Tagadjam? – vigyorodott el és az ajtót nyitó gombra tette a kezét
– Nem kell. Jó, hogy elmondtad.
– Na és te mit gondolsz? – kérdezte, amivel nagyon zavarba hozott – Kellek neked?
– Bill, ez... – kezdtem, de közbevágott.
– Eldöntendő kérdést tettem fel. Tehát egy igent, vagy egy nemet várok. Dönts, angyal.
– Igen.
- Mit igen?
Hagytam néhány másodpercnyi szünetet, mielőtt válaszoltam volna.
- Jobban akarlak, mint ahogy azt valaha is képzeltem volna.
Megeresztett egy újabb vigyort, majd fürgén kiszállt az autóból és hamarosan eltűnt a hatalmas kerítés mögött.
Élvezettel töltött el a mai nap folyamán elért sikerem. Kellek Billnek. Ez feldobott, és már könnyedén ismerhettem be, hogy fordítva is így áll a helyzet. Kellett nekem. Nemcsak úgy, ahogy eddig, bár nem tudtam volna megfogalmazni, miért kezdtem máshogy érezni... miért akartam belőle többet és többet... miért akartam belőle mindent...
Már nem tartottam a sötétben való vezetéstől, szinte rutinossá váltam benne. A hazafelé tartó utat most hamar megtettem, alig háromnegyed óra múlva már a szobámban feküdtem és jó mélyen aludtam.
Másnap durva ajtókopogtatásra ébredtem. Még nem sikerült teljesen kihevernem az előző napi révületet: Bill szavait, testemnek préselődő teste emlékét, a vicces kifejezésekbe torzuló arcát – így csak lassan eszméltem fel. Az ajtókopogtatás azonban továbbra sem szűnt meg.
Kikászálódtam az ágyból, odacsoszogtam az ajtóhoz és kinyitottam. Sofie néni állt előttem, arcán a tegnapihoz hasonló rettegéssel.
– Apád újra idejött – mondta elhaló hangon és gépiesen a szobámba sétált, majd az ágyamhoz lépett és szinte cselekedeteinek teljes tudatlanságában , igazgatni kezdte az összedobált ágyneműt.
– Sofie néni, mi van veled? – kérdeztem és megragadtam a vállát, hogy magam felé fordítsam. A nénikém mindig pirosas, pufók arcán izzadságcseppek gyöngyöztek, ajkai elkékültek a félelemtől.
– Rendőrökkel érkezett – folytatta, miközben tovább hajtogatta a takarókat meg a párnákat.
Nem akartam hinni neki. Az lehetetlen! Apa megígérte, hogy maradhatok. Aztán eszembe jutott, hogy túl sok ígéretet szegett már meg, s így cseppet sem tartottam elképzelhetetlennek a rendőrök jelenlétét.
– Mit csináljak? – kérdeztem riadtan és körbepillantottam a szobában.
A helyiségben táncot jártak a napsugarak. Minden egy ideális, csodás reggel kezdetét jelezte, de ez a reggel cseppet sem volt az.
– Hívd fel Billt – tanácsolta a nénikém – mi pedig megpróbáljuk húzni az időt. Apád úgy tudja, hogy még alszol. Azért jöttem, hogy felébresszelek. Siess, kicsim!
A nagynéném ezzel kiviharzott a szobámból, s én egyedül maradtam. Reszkető kézzel kerestem meg az iPhone-omat és azonnal felhívtam szegény kedvesemet, aki bizonyára még mélyen aludt, mert hangja elég álmosan csengett, mikor megtudakolta, ki keresi ilyenkor.
– Én vagyok – be sem mutatkoztam, mert reméltem, hogy felismeri a hangomat. – Baj van. Óriási nagy baj.
– Mi? – kérdezett ásítva, majd összeszedte magát – Mi baj?
– Apám rendőri kísérettel látogatott meg minket. A rokonaim húzzák az időt, de nincs túl sok esély... el fognak vinni...
– jaj, az a rohadék! – kelt ki magából Bill – Dehogy visznek el, angyal! Nagykorú vagy! Mondd meg a rendőröknek, hogy mi a pálya és hidd el, el fognak húzni onnan!
– Ide tudsz jönni? – kérdeztem csendesen és nagyon reménykedtem, hogy Billnek legyen ideje foglalkozni az ügyes-bajos problémámmal.
– Amint tudok, indulok. Szólok Tomnak, meg talán Gordonnak is, ha esetleg több ember kellene. Ha sikerül elérnem Davidot, őt is tájékoztatom, bár nem garantálom, hogy időt tud szakítani erre. Még nem beszéltem vele, de biztosra veszem, hogy segít majd ügyvédeket szerezni, ha úgy hozza a szükség. Amíg oda nem érek, próbálj higgadt maradni. Ne szólj vissza apádnak, csak húzd az időt, ameddig lehet. Rendben?
– Megpróbálom – mondtam csüggedten – de siess!
Bill letette, én pedig a lehető leglassabb tempóban felöltöztem és elvégeztem minden reggeli teendőmet. Még összepakolni is elkezdtem, csakhogy tovább húzhassam az időt. Hallottam, ahogy valaki fel-alá járkál a szobám ajtaja előtt. Nem érdekelt, ki az, úgyis négy lehetőség közül választhattam: Sofie néni, Rodolpho bácsi, apa vagy Rosanette. Nem akartam megtudni, melyik tippem a helyes.
Egy óra múlva sikerült összeszednem egy kisebb utazótáskányi cuccot. Az ajtóm előtt tébláboló léptek zaja hangosabbá vált és tudtam, hogy a léptek gazdája egyre idegesebb. Tisztában voltam vele, hogy nem maradhatok tovább a biztonságos szobában.
- Vigyázz, kész, rajt – suttogtam és óvatosan kinyitottam az ajtót.
– Végre – mordult rám apa.
A francba, tehát ő járkált az ajtóm előtt...
Nem szóltam hozzá. Vállamra kaptam a csöppnyi utazótáskát, majd lerobogtam a földszintre. A szemem sarkából láttam, hogy apa elégedetlenkedve méri végig a jelentéktelen poggyászt.
– Csak ennyi? – kérdezte, mikor leért a nappaliba.
– Tudod, hogy nem megyek veled. Egyébként is, mit ígértél? Megmondtad, hogy rajtam áll a döntés joga! És mit válaszoltam? Emlékszel még, vagy akarod, hogy megismételjem?
– Nem – felelt apa – mert tudom, hogy nem gondoltad komolyan. Veled volt Bill és...
– Óh, okoljuk csak Billt – gúnyolódtam. – Okolnád inkább magadat!
– Fejezd be, Lotte – szólt rám szigorúan, de engem már nem érdekelt a fenyegetése.
– Te fejezd be – feleseltem és félrehajítottam a táskát. – Tudod, hogy nem megyek veled sehova!
– Amit tegnap ígértem, mára semmissé vált – sziszegte apa és a rendőrök felé mutatott, akik a nappali ajtajának támaszkodva vártak, s akiket én eddig észre sem vettem. Kék egyenruhájukon csillogtak a kitüntetések, arcukon mennydörgő szigor ült.
– Sajnálom, de azt hiszem, hogy feleslegesen fáradtak ide – mondtam és az egyenruhások felé biccentettem. – Apám bizonyára elfelejtette tájékoztatni önöket, hogy nagykorú vagyok.
Időt sem hagytam a reagálásra, előhúztam a tárcámat a farmerdzsekim zsebéből és a rendőrök felé nyújtottam a személyimet.
Az egyik gorilla elvette tőlem az okmányt és alaposan áttanulmányozta, mintha fel se fogná, mit lát a kis kártyán. Végül felmordult, miközben a kezembe lökte az iratot.
– Martin Krüger. A lánya valóban nagykorú. Nem áll jogunkban erőszakkal visszavitetni őt Budapestre. Ha a kisasszony úgy döntott, hogy itt akarélni, nincs hatáskörünk...
A rendőr szavait a bejárati ajtó hangos kicsapódása szakította félbe. A léptek a nappali felé közeledtek, majd, mielőtt megláthattam volna, ki érkezett, a hangja már elárulta:
– A francba... siettem, ahogy tudtam.
Rodolpho bácsi arcán mosolyféle játszott, ahogy rákacsintott Billre, aki mögött Tom és Gordon menetelt a helyiség közepe felé. Az énekes megállt mellettem, Tom pedig a mostohaapja társaságában elcsoszogott a kanapéig, mindketten lehuppantak az ülőalkalmatosságra és onnan figyelték az események zajlását.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte apa, de a határozottsága már nem volt olyan biztos, mint eddig.
– Úgy érti, mit keresünk itt? – kérdezte Bill udvariasan.
– Szerhetnénk megtúdni – nyafogta Rosanette és kikandikált apa széles válla mögül.
– Oké – bólintott Bill és folytatta. – Mint ahogy azt már tegnap is elmondtam, ha kell, távoltartási végzést kéretünk ön ellen, Herr Krüger.
– Nem teheted! – heveskedett az apám – Mentelmijogom van!
– Azt hiszi, hogy ez már mindenre feljogosítja? – szólt közbe hűvösen Gordon. – Úgy véli, a mentelmijogának köszönhetően akár már emberek sorsáról is dönthet?
– Maga meg kicsoda? Ne szóljon bele a dolgomba! Nem döntök emberek sorsáról, csak a lányoméról. Ehhez pedig jogom van, nemde?
– Jogod volt, míg a lányodnak tartottad – mondta Sofie néni és szőke fejével felém biccentett. – De te elhagytad Lottét, Martin! A sorsára hagytad! Az, akit te a lányodnak nevezel egy teljes éjszakát töltött utazással, mert te voltál olyan szíves az ajtó elé pakolni a csomagjait, csak azért, mert azt mondta, hogy velünk akar élni!
– Nem akartam, én nem! – védekezett szinte hisztérikusan apa. Beletúrt világosbarna hajába, majd kezeibe temette az arcát. Kissé őrültnek látszott. Most valahogy nem ismertem rá. Ő már rég nem volt az apám.
– Minek akarjátok ennyire visszakapni, ha egyszer már elengedtétek? – morfondírozott hangosan Rodolpho bácsi. – Eddig remekül megvoltatok nélküle. Akkor hát mi ez a hirtelen jött ötlet, hogy most foggal-körömmel ragaszkodni kell hozzá és vissza kell szerezni őt? Felfoghatnátok, hogy Lotte nem egy poros dísztárgy, amit ki lehet tenni a vitrinbe, majd egyszerűen el lehet dobni.,
– Az én lányom – mondta apa és felém lépett. – Ő az én lányom! Jogom van hazavinni! Jogom van eltávolítani a közeletekből!
– Nekem már nincs szavam? – kérdeztem közbe. – Azt mondtad, van választásom!
– Nem! – kiáltott fel Rosanette – Áz lesz, ámit mi móndún’!
– Te csak hallgass! – keltem ki magamból – Nem vagy az anyám!
– Lotte Kerstina Schönemann Krüger, azonnal fejezd be! Vedd fel azt a táskát a földről és indulás!
– Nem! – sikoltottam – Nem és nem! Gyűlöllek! Gyűlöllek! Nem érdemelsz mást csak színtiszta gyűlöletet!
– ajajaj. Ezt ázt ’iszem, márh ’allotúk egyszerh – nyefegte Rosanette és kivillantotta hófehér fogsorát. – Aztán perhsze jőttél és babúsgátád Frhédéricet. Ez ’ogy le’etséges, ’a gyűlőlsz minket, kisi Lotté?
– Már megint Frédéricnél tartunk? – vetettem oda. – Ha mindenképp tudni akarod, drága Rosie, apa kért meg, hogy látogassuk meg őt. Ajándékot is vittünk, te pedig még csak arra sem méltattál minket, , hogy kinyögj egy köszönömöt! Óh, de ugyan, mit számít ez? Hisz te vagy Frau Krüger! Szánalmas...
– Lotte!
– Fogd be, apa!
A kiáltás után csend lett. Kínos és feszült csend. Sosem szóltam még vissza apámnak, legalábbis ennyire nem. Ereim lüktetése felgyorsult, a testemben szétáradt az adrenalin.
–. Jól van. Ha úgy kívánod, sosem látogatom meg többé azt a gyereket – folytattam suttogva. – Csakhogy tudd, sajnálni fogom őt. Tudom, kik fogják felnevelni.
A nappali ajtajában álló két rendőr meg sem mozdult, bénaságba fagyva figyelték a jelenetet. Mikor senki sem mukkant meg, a soványabb egyenruhás így szólt:
– Martin Krüger, ön félrevezette a hatóságokat, hiszen nem adott kellő tájékoztatást a lánya életkoráról. A családi viszályok elrendezése nem a mi ügyünk, tehát szíves engedelmével távoznánk is.
– Még ne! – szólalt meg apám és a rendőrök elé lépett – Meg kell próbálniuk! Muszáj!
– Mégis mit, uram? – kérdezte a másik kék kabátos fazon – A lánya teljes jogú felnőtt. A tartózkodási helyének meghatározása sem a mi feladatunk, hiszen a kisasszony német állampolgár!
Apám lesúlytottan állt, de a nyomozók még nem hagyták abba az alázást. Magamban persze jót nevettem a viccesnek tűnő helyzeten.
– Tudja, uram, hogy ön törvényt sértett azáltal, hogy félrevezetett minket?
– Nem vethetnek börtönbe – szólt közbe gyorsan apa.
– Tudjuk – bólintott a rendőr. – Viszont panasszal élhetünk a rendőrkapitányságon. Úgy tudom, hogy egy nemzetközi elismerésekkel bíró üzletember és diplomata nem követhet el efféle kihágásokat.
– A zsarolás szabályszegésnek számít? – kérdeztem ártatlanul. Apám arcán a „fogd már be” kifejezés volt olvasható, ez pedig méginkább mosolygásra késztetett.
– Miféle zsarolás? – kérdezte a másik rendőr kíváncsian és felém pillantott.
– Semmi! – kiáltotta apa.
– Csendet, vagy kénytelenek leszünk elvezetni! – köpte a rendőr és ismét rám emelte a tekintetét. – Milyen zsarolásról van szó, Krüger kisasszony?
– Lotte, ne...
– Martin, vigyázz az orrodra – morogta közbe Rodolpho bácsi. A testemet felrázta a nevetés. Ez fékezhetetlen volt, nem tehettem ellene semmit. Egy régi-régi emlék jutott eszembe... egy másabb élet emléke... Apám akkor is haza akart vinni, de a modora olyan elviselhetetlen volt, hogy a bácsikám kénytelen volt behúzni neki egyet, amitől apa orra elég rendesen betört.
Rosanette-nek is eszébe juthatott a kellemes emlék, mert felsikkantott és hátrébb vonszolta apát, jó messzire Rodolpho bácsitól. Ahhoz képest, hogy gyenge nő volt, simán elbírt a férfival... vagy talán az hagyta magát?
– A dolognak köze van hozzám – mondta Rodolpho bácsi.
– Meg hozzám is – lépett elő Bill.
– A történet nagyon hosszú – vette át a szót Sofie néni.
– Oké, oké, elég – emelte fel a kezét a rendőr. – Nem a mi dolgunk bíráskodni. Azt hiszem, nem történt törvénybe ütköző cselekedet, úgyhogy a feladatunk itt véget is ér.
A másik rendőr bambán bólintott.
– Akkor meg is volnánk – csapta össze a tenyerét a beszédesebb nyomozó. – Mi távozunk. Viszlát és elnézést a kellemetlenkedésért.
Bill azonban most előrelépett, s apám felé indult. A rendőrök is megálltak, s kíváncsi szemekkel lesték, mi fog történni.
– Biztos nem fogják lecsukni magát, bár nagyon megérdemelné – szűrte a fogai között az énekes. Borostás arcán mérhetetlen düh tükröződött. – Én viszont nem hagyom büntetlenül a zsarolást és a többi ocsmányságot. Világos?
Bill felemelte jobb kezét és akkorát bevágott a meglepetten pislogó apámnak, hogy a férfi orra – csakúgy, mint másfél évvel ezelőtt – szépen betört, s patakokban folyt belőle a vér.
– Gyenge orrod van, Martin – jegyezte meg szarkasztikusan a bácsikám és öblösen felkacagott. Vele nevetett Sofie néni, Gordon, Tom, Bill, sőt még az egyik rendőr is. Én nem nevettem, csak bénultan álltam. Bill összecsapta a kezeit és ismét mellém szökdécselt.
– Te láttál valamit, Henry? – kérdezte a szókimondóbb nyomozó, pont az, aki elröhögte magát Bill remek célzását nézve.
– Óh, én ugyan nem láttam semmit – rázta meg a fejét a másik rendőr és szája szegletében vigyor táncolt. – Miért, talán te igen, Yan?
– Én sem – nevetett az előző.
Miközben kifelé hátráltak, mindketten rácsaptak Bill vállára, majd eltűntek a bejárati ajtó mögött, s hamarosan felhangzott a rendőrautó szirénáinak ismerős visítása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése