- Csak hajts tovább, csak hajts tovább.
Az izgatottság szó mégha eddig szerepelt is a szótáramban, most teljesen új értelmet nyert. Percek választottak el a céltól. Figyeltem, ahogy a hatalmas, fehér költöztetőautó, majd Bill Audija is befordul egy kisebb utcába. Körös körül fák magasodtak, megszűrve az édes napfényt. A kocsim lehúzott ablakán nyári virágok illata áramlott felém és töltötte meg az orromat. Az út mellett bokrokban nőtt a csipkebogyó és a bodza, néhány fa odaadóan kínálta nektárdús gyümölcsét. A fenébe is, ez egy mesebeli hely volt. Sosem jártam még a geißleinwegi erdőben, és nem is hittem volna, hogy ennyire szép lehet. Ha Bill kijelentette volna, hogy megállunk és az út szélén fogunk sátorozni, én abba is örömmel egyeztem volna bele, mert ez a táj varázslatos volt.
Természetesen nem kellett attól tartanom, hogy sátorlakó leszek. Az előttem haladó autók nem lassítottak, nyugodt tempót diktálva közeledtek a HELY felé. Kicsit úgy éreztem, megsértjük az erdő békéjét azzal, hogy autókkal hatolunk keresztül a szélén. Habár kiépített aszfaltcsíkon haladtunk, úgy tűnt, csak ritkán veszik igénybe az utat, mert a festés és a burkolat is teljesen épnek tűnt még. A város nem volt túl messze, körülbelül negyed órája hagyhattuk el az utolsó nagyobb, egyhangú háztömböt.
Néha-néha rápillantottam az órámra, csupán stresszlevezetésként és azért, hogy lemérjem, mennyi időbe telik, amíg elérjük a házat. Háromnegyed órája autókáztunk el a külvárosi próbaterem épülete előtt.
Talán néhány perc múlva megérkezünk a keresett tisztáshoz... Ez csak feltételezés volt ugyan, de nagyon reméltem, hogy ezúttal bejön a tippem.
Ahogy az erdő fáit kémleltem, a távolban megcsillant valami. A fényjáték szemkápráztató volt. Hamar rájöttem, mi okozhatja a furcsa ragyogást. A fák között egy kis patakocska verte vissza a napsugarakat, mely még távolról is gyönyörű látványt nyújtott. Alig vártam, hogy közelebbről is megnézhessem.
Az elkövetkezendő néhány perc kínzó örökkévalóságnak tűnt, miközben lehajtottunk az aszfaltcsíkról és ráhajtottunk egy másikra, mely hasonló állapotban volt, mint az előző. Hmm, még a kocsimnak is kánaán lesz ez a hely – gondoltam vigyorogva. A keskeny útszakasz mentén ritkulni kezdett az erdő, míg végül a fákat majdnem teljesen felváltották a cserjék és a virágok. A ritkuló fák között elkerített parkokra, kicsi udvarokra és házakra lettem figyelmes. Csinos, egyszerű kis épületek voltak a természet szívében.
Az út felfelé haladt, tudtam, hogy nemsokára oda kell érnünk. A kis patakocska csillámló habjai már közelebbről látszottak. Pár másodperc múlva a költöztetőautó megállt egy kovácsoltvaskapu előtt. Bill kipattant a kocsijából, előrángatta a súlyos kapukulcsot a farmerja zsebéből, majd kinyitotta a vasszerkezetet, hogy az udvarra bocsáthassa az előtte haladó monstrumot.
Miután ő maga is felhajtott, én következtem. Az udvar tágas volt. Hatalmas betonfeljáró vezetett egy magas, széles épület felé, mely bizonyára a garázs lehetett. Ezt a tényt csak megerősítette, mikor Bill némi szöszmötölés után feltárta az ajtót. A garázsban már ott állt az énekes világosszürke BMW-je, amihez hamar csatlakozott a sötétszürke Audi is.
Örömmel nyugtáztam, hogy van még hely az autóm számára, így minden nagyobb nehézség nélkül beálltam a két kocsi közé, majd könnyű léptekkel kisiettem a garázsból.
Az udvaron boldogan rohangált Scotty és Casimir. Nehéz volt elválasztani a négy kutyát egymástól, de Tom ragaszkodott hozzá, hogy megtarthassa hőn imádott kedvencét, s Simone is szeretett volna maga körül tudni egy háziállatot, így Bill kompromisszumot kötött velük, ennek eredményeként hozhattuk el a fekete labradort és a szürke macskát.
– Ahh, tesó – ámuldozott Georg és egy fás terület felé bámult. – Ez... Hűha, ez frankó...
Követtem a basszeros pillantását. A fák rejtekében megláttam a házat... az otthonomat...
Az épület régies és modern stílusjegyeket is őrzött, egyszóval pont olyan volt, amilyenben mindigis lakni szerettem volna.
Fehér, díszesen faragott kőlépcsősor vezetett a bejárati ajtóig, mely most tárva-nyitva állt.
A felső szint egy része erkéllyé volt alakítva, melyet kovácsoltvas korlát ölelt körbe.
A ház előtt füves park és apró, csobogó szökőkút állt. A falakat halvány barackszínre festették, mely remekül passzolt a hatalmas ablakokhoz. A párkányokon és a tornácon cserepes növények foglaltak helyet. A hátsó kijárattól egy hosszú, keskeny lépcsősor vezetett a félig takarásban lévő, fedett teraszra, melynek egyik oldala rózsával, a másik borostyánnal volt felfuttatva.
Ez a hely maga volt a nyugalom szigete.
– Mondtam, hogy tetszeni fog – állt elém Bill, arcán büszke vigyorral.
– Ez elképesztő – tátogtam és tétován a bejárati ajtó felé pillantottam.
– Menj csak be. Előtted nem lesz kulcsra zárva az ajtó – biccentett a srác, majd felkapott egy dobozt és beviharzott vele. Kábán követtem őt, a kezemben hintáztatva egy kisebb táskát.
– Ütős kégli – lépett mellém Helga. – Tutira jól fogod érezni magad. Bill klasszul eltalálta, mi jön be neked, asszonyka.
A küszöböt átlépve kartondobozok és újonnan vásárolt bútorok szaga csapott meg. Kíváncsi pillantásokat vetettem a falakra és a helyiségekre, majd elkezdtem körbejárni a házat.
– Piros konyhabútor! – kiáltottam fel, mikor belestem a konyhába. – Bill, honnan a fenéből tudtad, hogy pirosat szeretnék?
A konyha teljesen az én területem volt. Krómozott sütő, fekete, karcmentes acélbevonatú konyhapult. Minden az enyém volt, és noha csak a konyha közepén álltam, erőlködnöm kellett, nehogy bőgni kezdjek. Túl sokat sírok. Annyira nem tudtam elhinni, hogy van otthonom… közös otthonom azzal, akiért annyit küzdöttem, akiért annyit szenvedtem. És most éreztem igazán, hogy akármi történik, én már nagyon, de nagyon nagyon el vagyok veszve. Bármit is kell tennem, bármi is lesz a feladatom, örömmel, nevetve fogom végrehajtani. Tudtam, hogy oda fogom dobni az egész életem Bill lábai elé még akkor is, ha ő maga nem is kéri.
– Tetszik a szín? – lépett mögém Bill, aki már megint előkerült csak úgy, a semmiből és jól rám hozta a frászt.
– Honnan tudtad, hogy tetszeni fog? – kérdeztem vidámságtól kipirult arccal.
– Óh, hát a rokonaidtól – tárta szét a karját. – A nagynénéd mondta, hogy sokszor próbáltad rábeszélni őket, hogy vegyenek piros konyhabútorokat. Gondoltam, ha velük már kudarcot vallottál, velem még sikert arathatsz.
A tányérkészletekkel teli dobozt tartotta a kezében. Elvettem tőle, majd nevetve pakoltam a szekrényekbe a nagynénémtől kapott cuccokat.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy néhány berendezés már rég a helyén van. Bill nem cipelt magával bútorokat, azokat már valószínűleg régebben elhozatta ide. Ezt az is bizonyította, hogy az egyik szobában ráakadtam azoknak a bútoroknak egy részére, amelyek egykori szobájában foglaltak helyet.
Dobozokat kerülgetve sétáltam végig a földszinten, majd felballagtam az emeletre, melyre kanyargós, fekete, csiszolt gránitból faragott lépcsősor vezetett. Hosszú, keskeny folyosón haladtam végig. Egyetlen hatalmas ablaka volt csupán, bár azon zavartalanul áradt be a nyári napfény. Néhány tájkép függött a vörös falakon, de a tér még teljesen dísztelen volt. A fényesre súrolt, fehér ajtók mögött üres, bútorozatlan, de kényelmesnek tűnő szobák sorakoztak, melyek többségéből ki lehetett jutni a hatalmas erkélyre. A folyosó végén tágas fürdőszoba várt. Meg kellett állnom néhány másodpercre, míg a szemem hozzászokott a változáshoz, ugyanis szemben a folyosó vörös falaival, a csempék itt hideg zöldeskék színben ragyogtak, tökéletesen kiegészítve a helyiségben uralkodó általános fehérséget.
Visszasiettem a földszintre és nekiláttam, hogy kipakoljak a kisebb dobozokból, mialatt a többiek behordták a nagyobbakat. A fontosabb cuccok: mint például a kenyérpirító és a kávéfőző hamar helyet kaptak a konyhában, míg a tisztálkodási és kozmetikai kellékek villámgyorsan megtöltötték a polcokat mind a lenti, mind a fenti fürdőszobában.
Félóra múlva minden be volt pakolva – legalábbis az épületen belül foglalt helyet. A srácok és a költöztetők – dolguk végeztével – elhúztak a környékről, így Billel ketten láttunk neki, hogy helyre rakjuk a dolgokat. A nagynénémék még a költözés előtt felajánlották, hogy segítenek, de Billel úgy véltük, ez az első feladat, amit együtt kell megoldanunk, így finoman bár, de visszautasítottuk az ajánlatot.
A legnagyobb hálószoba közepén álltam és bambán néztem körbe. Olyan volt, mintha el se hinném, hogy tényleg ebben a szobában kell ma este álomra hajtanom a fejem. Mintha csak egy vendég volnék valakinél.
A falak narancssárgán tündöklöttek, melyhez a bútorok világos színe remekül passzolt. A szekrények üresen ásítottak, csupán egy 2009-es Comet-gömb díszelgett az egyik polcon. A kis dohányzóasztalon álló doboz rejtette a többi dísztárgyat, és mivel idegesített, hogy minden olyan személytelen, hozzáfogtam, hogy kipakoljak. Sofie néni jóvoltából terítők is akadtak az asztalokra és a szekrényekre, így sikerült egész ízlésesre dekorálni a szoba berendezését.
A telefonom percenként csörgött, de nem értem rá felvenni. Tudtam, hogy Florenz keres, de úgy döntöttem, később majd felhívom.
– Szép – jött be Bill, kezében néhány összehajtogatott ágyneművel, melyek narancssárgán rikítottak.
– Ez... mi ez? – kérdeztem és az ágyneműk felé böktem.
– Az, aminek látszik – vigyorgott és ledobta terhét az ágyra. – Hoztam még párat.
– De – meresztettem a szemeimet – de... narancssárga?
– Csak ez – bökött az ágy felé. – A többinek egész normális színe van. Hé, angyal, különben is, ne legyél már telhetetlen. A konyha a tiéd. Tudod, hogy a feketét és a narancssárgát kedvelem a legjobban. A hálószobát pedig csak nem festhetem feketére, nem igaz?
– De, igaz – értettem egyet és úgy gondoltam, muszáj lesz megbarátkoznom a narancssárgával, vagy kénytelen leszek másik szobába költözni.
Bill mosolygott, miközben felkapta és kivitte az időközben kiürült dobozt. A házban már nagyjából minden megtalálta a helyét, s az énekes épp azon fáradozott, hogy eltávolítsa a hatalmas kartondobozokat.
– Kész – jelentette néhány perccel később, mikor visszatért. – Minden itt van. Beköltöztünk.
Kisétáltam a nappaliba. A falak halványrózsaszínre voltak festve, ami nem passzolt a lépcsők fekete színéhez, mégis kitűnő választásnak tűnt. . A mennyezetről szépen megmunkált kristálycsillár lógott, mely bizonyára barátságosan fogja majd szórni megtört fénysugarait a helyiségre.
Az emeleti lépcsősor bal oldala mentén hatalmas, kissé ívelt ablakok remek kilátást biztosítottak az erdőre. A nappali távolabbi sarkában sötétvörös kanapék és hasonló árnyalatú fotelek helyezkedtek el. A lépcsők másik oldalán néhány többfiókos szekrény állt, bár ezekben még nem volt semmi. Alig voltak bútorok és szőnyegek, mégis otthonosnak láttam a környezetet. A kanapéktól nem messze gyönyörű, fekete zongora állt. Azon gondolkodtam, milyen jó lesz majd rajta játszani.
Bill nem akarta, hogy a nappaliba is TV kerüljön, így azt a kettőt, amit magunkkal hoztunk, a hálószobában és egy másik földszinti szobában helyeztük el.
– Íme, a Kaulitz-lak – lépett mellém Bill. – Szerintem tökéletes.
– Szerintem is – bólintottam és az egyik fotel felé sétáltam, majd helyet foglaltam. Még mindig úgy éreztem, vendég vagyok, de ezt nem említettem Billnek, inkább felhívtam Florenzt. Mint kiderült, a nővérem csupán arról szeretett volna érdeklődni, hogy mikor lesz a házavató buli, ha lesz egyáltalán. Elmondtam neki annyit, amennyit tudtam, ami nem volt ugyan túl sok, de egy időre mindenképp lecsendesítette a kíváncsiságát.
– Azért átugorhatunk ma, ugye? – kérdezte nyájasan.
– Igen – kotyogott közbe Bill, majd elhadarta a címet a tesómnak.
Florenz izgatottan felsikkantott, majd köszönés nélkül tette le a telefont. Gyanítottam, hogy gőzerővel készül a buliba és veti bele magát az ajándékok megvásárlásába. Tudtam ugyanis, hogy a nővérem sehova nem megy ajándék nélkül. Megpróbálhattam volna lebeszélni a pénzkidobásról, de az ő esetében minden ilyesféle kezdeményezés kudarcra van ítélve. Ha esetleg mégis arra vetemedtem volna, hogy megpróbálom, két lehetőséggel kellett volna számolnom. Az egyik az, hogy Florenz megsértődik, a másik pedig, hogy egyszerűen legyint egyet és kijelenti, hogy az ajándék már rég meg van véve. Nem tudtam eldönteni, melyik lenne a valószerűbb, de a második variációt némileg életképesebbnek tartottam.
Néhány óra múlva Florenz és Johannes meg is érkezett. Már javában benne voltunk az estében, így a nővéremék semmit sem láthattak a gyönyörű erdőből, ami körülvette a házunkat. Florenz azonnal megszemlélt mindent, amit megtalált a tekintetével, majd szép lassan bejárta a helyiségeket. Johannes kint maradt Billel. A nappali ablakából láttam, hogy az udvar túlsó része felé sétálnak és leülnek a hátsó teraszra.
– Húgocskám, ez eszméletlen – sietett le Florenz az emeletről. – Mondd csak, nem költözhetnénk ide? Hidd el, nem zavarnánk! Tiétek a földszint, miénk az emelet. Mit szólsz hozzá?
– Oh, felőlem jöhettek – vigyorogtam – de kérdezd meg Billt is. Tudod, már ketten hozzuk a döntéseket.
Florenz kiment és tényleg megkérdezte az énekest. Bill azt válaszolta, hogy a költöztetők már elmentek, úgyhogy a nővéreméknek várniuk kell egy kicsit. Johannes vigyorgott, majd besietett, hogy ő is szemügyre vehesse a házat.
– Jaj, az ajándék! – rontott be néhány másodperccel később Florenz, majd felrohant az emeletre Johannes után, akitől kiabálva követelte a kocsikulcsot.
Bill görnyedt a nevetéstől. Nos igen, a nővérem volt a „csináljunk bolhából is elefántot” jelenetrendezés egyik specialistája.
Florenz leszáguldott a lépcsőkön, kivágta a bejárati ajtót és cipőinek kopogásából következtetve az utca felé sietett. Ajtó csapódott egyszer, kétszer, majd a lány visszatért, karjában cipelve az ajándékot, ami nagy jóindulattal sem volt kicsinek nevezhető.
– Nem tudtuk, mit vegyünk – szabadkozott, mielőtt felém fordította volna a hatalmas valamit – ezért úgy döntöttünk, hogy... olyan ajándékot kapsz, amit nem kell megvenni. Tulajdonképpen ez a tiéd volt eddig is. Elhozattam a tükrödet Budapestről.
– Hát ezt nem hiszem el.
Florenz aztán tud meglepetéseket okozni! Hitetlenkedve meredtem rá, mire felém fordította a faragott tükröt. Azt a tükröt, amit két éve kaptam tőle mondván, hogy az új lakásában nem férne el az.
Johannes elvette a lánytól a súlyos ajándékot és Billel együtt az ablak melletti sarokba állította. Florenz mosolyogva nézte, ahogy csodálkozva bámulok a tükörre.
– Apa mit szólt hozzá, hogy elhozattad? – kérdeztem érdeklődve.
– Óh, ő semmit, viszont a nője kiakadt – vihogta el magát Florenz. – Rosie drága imádta ezt a tükröt.
– Azt szinte gondoltam – vicsorogtam.
– Jaj, erről jut eszembe! Hogy áll a fellebbezés?
Florenznek sikerült feltennie egy oltári jó kérdést. Fogalmam se volt, mi van az újratárgyalással, mert a rokonaim nem mondtak semmit, Bill pedig nem tett újabb tanúvallomást, így kissé le voltam maradva az eseményekkel. A nővérem kérdése azonban most súlyos köveket költöztetett a gyomromba és arra az elhatározásra késztetett, hogy másnap reggel felhívjam a rokonaimat, hogy megkérdezzem őket az ügyről.
– Ne aggódj – szólt rám Florenz, mikor látta, hogy az arcom fintorba torzul. – Csak azért kérdeztem, mert holnapra vagyok beidézve Sofie néniék tárgyalására. Azt hittem, tudsz valamit Bill ügyéről.
– Nem, semmit – ráztam a fejem – de Blumewitz szerint a bíró el fogja utasítani a fellebbezési kérelmet.
– Ha eddig nem volt tárgyalás, biztos úgy is tett – bölcselkedett Florenz.
Ez megnyugtató volt, bár a gyomrom még mindig remegett egy kicsit.
– Sofie néniék ügyében új tanút idéztek be – jegyezte meg a nővérem, aki ma nagyon eltalálta, milyen kérdésekkel és megjegyzésekkel tud az őrületbe kergetni.
– Kit? – sóhajtottam és előre féltem a választól. Mi van, ha az új tanú valami nagykutya apa munkahelyéről???
– Kaylát – Florenz már szinte nevetett. – Hát nem szuper? Kayla arra sem képes, hogy értelmes mondatokat rakjon össze, nemhogy egy teljes beszédet tartson!
Lassan az én arcomra is mosoly kúszott. Kalyla Krüger apa unokahúga, tehát az egyik unokatestvérünk, s két évvel ezelőttig minden nyáron náluk vendégeskedtünk Oberhausenben. A lánnyal különösebben nem volt túl sok baj, csupán egyetlen idegesítő tulajdonsággal bírt, de az felért minimum hat fura szokással. Hasonlítani akart Florenzre. Ez külsőleg majdnem sikerült is neki, de a belső énje teljesen kiüresedett. Az életét egy tizenöt éves plázacsitriként éli, holott jóval elmúlt már huszonkettő .
– Amit még nem mondtam – folytatta Flor – az az, hogy Kayla nemsokára idejön.
– Mi? Mármint, hogy ide? Hozzánk?
– Hááát – vonogatta a vállát a nővérem – Sofie néniék nem igazán fogadják szívesen... mert... apa mellett tanúskodna... Mielőtt eljöttünk, felhívtam őket és mondtam nekik, hogy ha Kayla beállít hozzájuk, vagy telefonál, adják meg neki ezt a címet...
– És szerinted én szívesen fogom fogadni? – tettem csípőre a kezem. – Florenz, ha neked annyira fontosak a családi kapcsolatok, lakjon csak veletek! Én nem fogom pátyolgatni azt a...
– Lotte, az unokatestvéred!
– De ellenem vallana a bíróságon! Elítélhetik miatta Rodolpho bácsiékat!
– Nem figyelsz! – mérgeskedett Florenz és hátravetette ezüstszőke hajtincseit. – Ha Kayla hozzátok költözik, meg tudod győzni őt, hogy melletted tanúskodjon!
Ezen el kellett gondolkodnom, közben intettem Billnek, hogy megvitathassuk az ügyet. Mondanom sem kell, hogy az énekes nem örült, hogy vendégül kéne látnunk valakit, aki ráadásul apám unokahúga, de végül helyesnek látta Florenz érveit és nagy sóhajtások meg nemtetszést kifejező ciccegések közepette kegyesen belement a dologba.
– Mikor érkezik? – kérdezte, mikor Florenz befejezte a hálálkodást.
– Azt hiszem, holnap reggel – csóválta a fejét a lány. – Sajnálom. Tudom, hogy együtt akartatok tölteni néhány napot, de... ilyen helyzetben nem helyezhetjük előtérbe a saját igényeinket. Megértitek, ugye?
– Ha egyszer azt mondtuk, hogy jöjjön, naná, hogy megértjük – morogta Bill a fogai között.
– Ne legyél már ilyen mogorva – szóltam rá. – Flornak igaza van. Kayla az unokatesóm!
– Meg az ellenséged is – vetette oda, majd elcsoszogott Johannes felé. Láttam, hogy a srác Bill vállára teszi a kezét, majd arrébb vonszolja őt, hogy Flor és én ne hallhassuk, mit beszélnek egymással.
– Johannes majd megnyugtatja – legyintett Florenz, s lehuppant az egyik fotelbe.
– Na, persze – morogtam és leültem mellé.
Florenz ciccegett, de nem mondott semmit. Néhány perc múlva fel is pattant a helyéről és elrángatta Johannest Bill mellől.
– Hagyjuk már őket – súgta a srácnak, viszont a nővéremnek volt egy olyan fura szokása, hogy nem tudott halkan beszélni, így a körülötte lévők tökéletesen hallhatták még a suttogásnak szánt szavait is.
Johannes vigyorogva bólintott, majd pár perc múlva Florenz-cel együtt távozott. Bill morgolódva becsapta maga mögött az egyik földszinti szoba ajtaját, én pedig a konyhába vonultam, hogy kaját csináljak.
A konyha berendezéséhez passzoló fekete hűtőszekrényben nem találtam mást, csak néhány tojást meg némi sajtot.
Miközben felütöttem a tojásokat, s néztem, ahogy kiömlő tartalmuk lassan a serpenyőbe csorog, azon gondolkodtam: legalább van valami, ami emlékeztet az eddigi életemre. Olyan megszokott, természetes volt az a mozdulatsor, ahogy sajtot reszeltem, sót és borsot kerestem, majd mindezt hozzáöntöttem a félig sült tojáshoz és jól összekevertem az egészet.
A gyomra korgása némileg Billel is elfeledtethette a bosszúságát, mert nagyokat szimatolva csoszogott ki a konyhába. Pont jókor érkezett, az omlett megsült és már csak arra várt, hogy elfogyasszuk.
– Ó, ez jó – jegyezte meg, mikor belepillantott a serpenyőbe. – Látom, a semmiből is képes vagy kaját csinálni. Azt hiszem, nem fogok éhezni. Hmm... – gondolkodott el és megkóstolta az omlettet – ez egész finom. Mivel jól főzöl, talán megtartalak.
– Haha, de vicces – bosszankodtam, bár nem álltam meg vigyor nélkül, ami elrontotta a színjátékot.
– Óh, mesélj Kayláról – kérte Bill, mikor észrevette, hogy nem reagálok a csípős kis megjegyzéseire, melyeket a csekély főzőtudományomra és a könnyen elkészíthető vacsorákra tett.
– Miért?
– Hé, mégiscsak velünk fog lakni. Jogom van tudni, kivel kell megosztanom a fürdőszobát.
– Senkivel – nevettem fel. – Ha akarod, megmondom neki, hogy csak a fenti fürdőszobát használhatja.
Bill elengedte a füle mellett a kijelentést. Sötéten mért végig és jobbnak láttam, ha mégiscsak mesélek neki a lányról.
– Régen imádtuk őt – kezdtem bele sóhajtva. – Minden nyáron két hetet töltöttünk a családjánál. Azonban Kayla hasonlítani akart Florenzre. Florenz ezt nem nézte jó szemmel, és már hiába nem voltunk mintatestvérek, mégis a nővérem mellé álltam és nem örültem annak, hogy Kayla olyan akar lenni, mint ő. A „sorsdöntő” koncert előtt, az utolsó normálisnak mondható nyaramon már el sem mentem hozzájuk. Florenz az egyetemre fogta az elmaradást, énp edig azzal lettem kimentve, hogy anyám nem engedett Flor nélkül. Mondhatnám úgy is, hogy két éve nem beszéltem Kaylával.
– Nem hiányzik? – kérdezte Bill.
– dehogy – ráztam a fejem. – Hidd el, örülni fogsz, ha végre elmegy innen.
– Kösz a biztatást – motyogta sóhajtva és újra a tányérja felé fordult.
– Bár, lehet, hogy változott azóta – elmélkedtem hangosan, de Billt ez cseppet sem hatotta meg.
– Megmondtam, hogy nem jó ötlet.
– Ne csináld már. Még meg sem érkezett.
– Akkor se jó ötlet. Cicababa.
– Az két éve volt.
– A cicababák nem változnak. Lásd a Smith-ikreket.
A Smith-ikrek említése felkeltette az érdeklődésemet. A két amerikai diáklány a tavalyi tanév majdhogynem egészét Magdeburgban töltötte. Rendesen kivették a részüket a bajkeverésből: míg Britney Smith Mike Müllert, addig Ashley Smith a már foglalt Tom Kaulitzot csábította el.
– Tudsz valamit róluk? – kérdeztem, egykedvűnek szánt hangstílusban.
– Nem valami sokat – mondta és rám emelte a tekintetét. – Ashley még mindig próbálkozik Tomnál. Zaklatja Facebookon, e-mailekben, levelekben. Durván nyomul a csaj.
– És Britney? – kérdeztem, s közben Mike-ra, majd a síró Smith-lányra gondoltam.
– Róla semmit sem tudok. Ő kavart Mike-kal, nem?
– De, igen. Ha úgy vesszük, nem is volt rossz hatással Mike-ra... akkor láttam őt igazán boldognak.
– Ki se néztem volna Mike-ból – vigyorgott Bill. – Összeszedte egy amerikai filmproducer lányát... hát, elismerésem!
– Bree volt a kezdeményező...
– Bree? – Bill felvihogott. – Azt ne mondd, hogy Mike még becézgette is azt a libát!
– Akkor úgy tűnt, tényleg szereti – mondtam bizonytalanul. – Csak néhány nappal később látszott Britneyn, hogy nem érintette komolyan a dolog... azt hiszem…
– Mike-nak még szerencséje volt, azt kell mondjam – állapította meg Bill, néhány másodpercnyi mérlegelés után. – Ashley három nap után az ágyába rángatta volna...
– Mike pedig bármit megtett volna – mondtam fogcsikorgatva.
– Na ja – tette le a villáját Bill. – De ha nem haragszol, én eltenném magam holnapra. Ha ez a Kayla-csaj tényleg olyan, amilyennek elmondtad, pihennem kell, mert az az érzésem, hogy ameddig nálunk vendégeskedik, nem fogok túl jól aludni.
Vállat vontam, Bill pedig kisietett a helyiségből. Összeszedtem és elmostam az edényeket, majd kinéztem az ablakon. A geißleinwegi erdő koromfeketébe öltözött, bentről szinte semmit sem lehetett látni, csupán a házunk kivilágított udvarát és a hátsó terasz egy részét.
A forró víz lassan csorgott le a csuklómról. Minden egyes vízcsepp égetett. Lenéztem a mosogatószer habjától fehér kezemre és láttam, hogy a vízzel együtt piros folyadék – nagyvalószínűséggel vér – ömlik a mosogatóba.
Biztos az egyik kés – gondoltam, miközben igyekeztem elállítani a vérzést.
Miután konyhai teendőimmel végeztem, körbejártam a ház helyiségeit, hogy ellenőrizzem, mindenütt be vannak-e zárva az ablakok. Igaz ugyan, hogy augusztus volt, de az erdő közelében nem tanácsos éjszakára is nyitva tartani az ablakokat, mert ki tudja, miféle állat költözik be lakótársnak.
Kiléptem az oszlopos tornácra. A nyári éjszaka levegője trombitavirágok és harmatos fű illatával volt terhes. Csak álltam és a koromsötét erdőt bámultam. A holdfény a fák lombjain át sugárzott az udvarra. Scotty és Casimir a faragott lépcsősor aljában ült, s ők is a számukra még oly ismeretlen vidéket kémlelték. A Kaulitz-lak kimondhatatlanul békésnek tűnt. Úgy éreztem, örökkön örökké képes lennék nézni…
– Jöhetsz! – kiáltott Bill félórával később és kilépett a fürdőszoba ajtaján, forró, illatos gőzfelhőt árasztva szét a nappaliban. Csapzott, vizes haja viccesen keretezte melegtől kipirult arcát, de mosolya most is, mint mindig, meglehetősen gúnyos volt, miközben végignézett rajtam , majd elhaladt mellettem.
Nem tettem megjegyzést a képén ülő idióta vigyorra, inkább besiettem a fürdőszobába.
Ez a helyiség a fenti fürdőszobával ellentétben inkább sötétnek tűnt. A csempék vörösek voltak, a lámpaernyők pedig aranyszínű fénybe vontak mindent. Megnéztem magam a mosdó felett lógó hatalmas, arannyal futtatott, boltíves tükörben. Fehér arcom fáradtnak látszott, sötétvörös hajam össze-vissza lógott a vállaimon. Egy valamire való nő sikítva törte volna össze a tükröt, ha ilyen látvány tárul elé, de én csak elmosolyodtam. Bódultnak, álmosnak éreztem magam, mégis kacagva vetettem hátra a fejem. Talán mindig ezzel a zilált külsővel kell majd találkoznom, ha esténként belenézek a tükörbe. Hiszen az egyetem mellett már a háztartás vezetésének feladata is rám vár. Tanulni, dolgozni, főzni, mosni, takarítani… Diáknak, lánynak, nőnek, asszonykának lenni…
Feleség leszek törvény nélkül, szerető leszek titkok nélkül.
Elmondhatatlan öröm volt belegondolni ebbe!
Mindenki tudni fogja, kiért teszem. Egy percig se bántam, és soha nem is fogom bánni, hogy magunkra maradtunk egy óriási erdő szélén. Újra elvigyorodtam, majd tekintetemmel felmértem a telerakott polcokat, hogy előkeressem saját tisztálkodási szereimet.
A fürdőszobai kellékek nagy részét én raktam a polcokra, de a szekrényt Helga és Anni pakolta tele. Amint kinyitottam az üveges szekrényajtót, rájöttem, miért vigyorgott Bill úgy, mint egy félőrült. Valószínűleg ő is kinyitotta ezt a szekrényt, s ugyanazt láthatta, mint amit én. Először nem tűnt fel semmi. Igazából nem kerestem szokatlant vagy különlegeset. A tekintetem csak a mindennap használt kellékeket találta meg: tusfürdőket, parfümöket, egy-két flakon hajfixálót. És ahogy az alsó polcok felé közeledtem, megláttam valamit. Annak a valaminek egyáltalán nem kellett volna ott lennie. Óh, ha kiderül, melyik csaj tette ezt ide, saját kezűleg fogom megfojtani – gondoltam, miközben kiemeltem egy kicsi, piros dobozt az alsó polcról. A lányok bizonyára tudták, hogy Bill sokáig fog piszkálni ha meglátja, így biztosra vettem, hogy szánt szándékkal került ide.
– Hát, köszönöm, de terhes még nem vagyok – motyogtam és visszacsúsztattam a terhességi tesztcsíkokkal teletömött dobozt a polcra.
Mikor negyed óra múlva beléptem a legnagyobb hálószobába – amit végülis közös szobának nyilvánítottunk – Billt sok-sok narancssárga párna között találtam. A srác összegömbölyödve aludt. Hihetetlenül édes volt. Arcának csak egy részét nem takarták el fekete tincsei, de ebből a nagyon kicsi részletből is meg tudtam állapítani, hogy mosolygott ,mikor elnyomta az álom.
A sötétítőket persze elfelejtette behúzni, ráadásul a TV-t sem kapcsolta ki, így körbe kellett járnom az egész szobát, hogy megtaláljam a távirányítót. Még szép, hogy a kezében volt. Ujjai olyan erősen kulcsolódtak a műanyag elektronikus szerkezetre, mintha az élete függött volna tőle. Bill tiltakozásaképp morgott valamit, mikor megpróbáltam kivenni a kezéből a távirányítót, de végül lazult a szorítása, így könnyedén kihalászhattam azt az ujjai közül.
Rápillantottam az órára, ami hajnali egyet mutatott. Úgy gondoltam, most már tényleg ideje aludni. Egyedül voltunk, de most valahogy sem Bill, sem én nem gondoltunk másra, csak és kizárólag az alvásra. Fárasztó nap volt, és Bill igazat mondott – pihennünk kell, mert Kayla fel fogja forgatni az életünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése