Rendőrautók szirénája vert fel álmomból. Tudtam, hogy nem aludhattam el olyan rég, mert a testem még túl fáradt, túl nyúzott volt ahhoz, hogy kipihentnek érezzem magam. Bill mocorogni kezdett mellettem, majd káromkodva a fejére húzta a takarót. A rendőrautók szirénája néhány másodperc múlva elhalkult ugyan, de csak azért, hogy hangját a kapucsengőnk éles visítása és Scotty mérges ugatása vegye át.
– Mi az isten történik? – elégelte meg Bill a lármát.
Felkelt, kicsoszogott a nappaliba, felkapcsolta a villanyt, megkereste a kulcsot, majd félig elsuttogott szitkozódások közepette kinyitotta az ajtót.
– Jó estét, Herr Kaulitz – hallottam egy ismerős hangot. Bár most nem láttam a hang gazdájának arcát, tudtam, ki az.
– Jó estét, Holstiéc nyomozó – felelt Bill. – Mi járatban erre? Rég láttuk magát.
A srác hangjában ellenszenv gyülemlett, de a rendőr ezt vagy nem vette észre, vagy nem akart tudomást venni róla.
– Elnézését kell kérnem, hogy ilyen késői, vagy mondhatnám, hajnali órában kell zavarnom. A szüleitől tudom, hogy ön és Krüger kisasszony néhány órával ezelőtt véglegesen ideköltözött.
– Igen – felelt Bill unottan. – Mint ahogy azt láthatja, itt minden nagyon klassz...
– Mondja csak, Krüger kisasszony is jól van? – kérdezte Holstiéc nyomozó, és hangjában némi aggodalom csendült, amit sehogy sem tudtam mire vélni.
– Persze – Bill is meglepődhetett, mert a válaszadása túl gyorsra sikerült. – Miért ne lenne jól? Azt hiszem, alszik, bár valószínűleg felébresztettük a beszélgetésünkkel. Történt valami, nyomozó?
– Ami azt illeti, igen.
Hallottam, hogy a rendőr a kabátja cibzárjával babrál idegességében.
– A környéken? – kérdezett ismét Bill.
– Nem, dehogy. Csak úgy gondoltuk jobb, ha az önök házánál szaglászunk körbe először... Nos, hát... khm... Brigitte Hasselberg az éjjel megszökött.
A kijelentést fagyos csend követte. Már világos volt, miért itt néztek szét először, habár Gitty nem tudhatta, hogy Bill és én is otthagytuk régi otthonunkat.
– Kérem, jöjjön be – Bill hangja türelmesebbnek hangzott az előzőekhez képest.
A nyomozó elfogadta az invitálást és hamarosan Billel együtt a nappaliba sietett. Úgy gondoltam, nem maradhatok ki a történtek meghallgatásából, így kikászálódtam az ágyból, magamra kaptam a köntösömet, ujjaimmal átfésültem sötétvörös hajamat, majd kisétáltam Billhez és a nyomozóhoz.
– Óh, Krüger kisasszony – mosolyodott el szomorkásan az őszes hajú férfi, mikor észrevette, hogy az ajtókeretnek támaszkodva várok. – Örülök, hogy látom. Sajnálom, hogy újbóli találkozásunkat is egy rémes eseménynek köszönhetjük.
Miközben a kanapé felé sétáltam, azon gondolkodtam, hogy mi történhetett.
Holstiéc nyomozó gondterhelten megrázta a fejét. Gyorsan belekezdett a beszámolóba, s közben folyton folyvást az órájára pillantgatott.
– Néhány órája észleltük, hogy Hasselberg kisasszony megszökött. Az előzmények még tisztázatlanok, egyelőre nem tudjuk, mi történhetett. Egy dolog azonban biztos, a hölgynek fegyvere van.
– Micsoda? – kérdeztük egyszerre Billel.
– Éppen Grinderg nyomozó volt szolgálatban... Hasselberg kisasszonyhoz látogatók érkeztek, amire igencsak felfigyeltünk, hiszen nem nagyon jártak be hozzá. A látogatók hamar elmentek, Brigitte Hasselberget pedig visszavezettük a zárkájába. Minden a szabályok szerint zajlott... Miután a hölgy el lett helyezve, Grinderg úgy gondolta, ideje ebédszünetet tartani. Nem tudjuk, mi történt ezután, ugyanis a kolléga azt állítja, semmire sem emlékszik. Mikor az éjjeli őrváltásnál rátaláltunk, mozdulatlanul feküdt a padlón, Hasselberg kisasszony nyitott cellája előtt. Fegyvereit elvették, a cella kulcsa pedig a zárban lógott. Ha nem eszméletlenül találtunk volna rá, biztosra vettük volna, hogy ő engedte ki a rabot.
– Mi a jelenlegi álláspontjuk? – kérdezte Bill, némiképp elfojtott rettegéssel a hangjában.
– Nos, úgy gondoljuk, Hasselberg kisasszony nem juthatott ki másképp, csak és kizárólag külső segítséggel – mondta a nyomozó és kisimította őszülő tincseit fáradt arcából.
– A lány pszichiátriai eset – jegyeztem meg. – Nem is értem, miért nem egy őrzött elmegyógyintézetbe vitték...
– A hölgy beszámíthatónak tűnt – csóválta a fejét a rendőr. – Belátom, tévedtünk. Ígérem, mindent elkövetünk annak érdekében, hogy kézre kerítsük és szigorúbb ellenőrzés alá vonjuk. Arra kérem önöket, hogy vigyázzanak egymásra és legyenek nagyon nagyon óvatosak. Úgy gondolom, mindannyiunk számára elég volt az a múltkori botrány.
– Jól mondja – bólintott Bill. A nyomozó felállt és a bejárat felé sétált.
Bill utánafutott és az ajtóban sikerült is utolérnie a férfit.
– Köszönjük, hogy mindent megosztott velünk – hálálkodott az énekes és kezet fogott a rendőrrel. A néhány perccel ezelőtti gyűlöletes stílus eltűnt a hangjából, helyén csak az őszinte érzelemkifejezés maradt.
– Nincs mit. Ez a dolgom – biccentett a rendőr, majd átlépett a küszöbön és finoman becsukta az ajtót.
Bill elfordította a kulcsot a zárban, majd félelemtől izzó tekintettel rám meredt. Most már valóban volt okunk félni, hiszen Gittynél fegyver volt és nagyon jól tudtuk, hogy a lány nem nyugszik addig, amíg ki nem deríti, hol lakunk és el nem jön valamelyikünkért, esetleg mindkettőnkért.
– Mit vétettünk, hogy ennyi szarságot kell elviselnünk? – morogta Bill, majd felakasztotta a kulcsot és bemasírozott a hálószobába. A kérdés helyes volt. Pont, mikor már úgy hittük, minden helyrejött, hogy sínen van az életünk, beüt egy újabb csapás.
Billt az ágyon ülve találtam. Két kezébe temette arcát, de mikor látta, hogy beléptem a szobába, felemelte a fejét. Pillantásában kétségbeesés keveredett a dühvel és a tehetetlenséggel. Nagyon zaklatottnak tűnt.
– Legalább most nincsenek mérgező löttyök – próbáltam hozni egy pozitív érvet, de ezzel csak annyit sikerült elérnem, hogy beharapta az ajkait és összekulcsolta a kezeit. Látszólag teljesen megfeledkezett arról, hogy néhány órája még a fürdőszobai szekrényben talált terhességi teszten vigyorgott.
– Azok nincsenek – préselte ki magából a szavakat – de újra félnünk kell... Mi van, ha...?
- Mi van, ha? – kérdeztem vissza meglepetten.
Zavartan nézett. Úgy tűnt, nem tudja, mit feleljen. Végül kibökte.
- Ősztől egyetemre mész… én pedig Amerikába…
– Mennyi időre? – kérdeztem és közben felvontam az egyik szemöldököm. Bill elfelejtette említeni, hogy újra Amerikába készül.
– Nem tudom... hetekre, talán hónapokra...
– És mi lesz velem? – kérdeztem kissé hisztérikusan. Nem akartam jelenetet rendezni, a hisztizésre csupán a Gittytől való félelem késztetett.
Bill ismét a tenyerébe temette az arcát, majd megrázta a fejét.
– Kitalálom – motyogta és a párnákra hanyatlott.
– Félek – ismertem be és a takarókra hajtottam a fejem. Bill nem készült aludni, az álom teljesen eltűnt a szeméből, s helyét a végtelenül sötétlő rettegésnek adta át.
– Egyetlen pillanat is elég ahhoz, hogy minden tönkremenjen – motyogta és keresni kezdte a mobilját, amit végül az éjjeliszekrényen talált meg. – Fel kell hívnom anyát... Tudom, hogy a rendőrök már átfésülték a ház környékét, de mi van, ha Gitty épp most jár arra?
Nem várt reagálásra, pötyögött kicsit a telefonon, majd félelemmel teli arckifejezéssel várta, hogy valaki felvegye a túloldalon.
– Óh, anya, na végre – sóhajtott megkönnyebbülten, mikor a vonal másik végén felcsendült Simone álomittas hangja.
– ... nem, csak Holstiéc nyomozó erre járt és mondta, hogy Gitty megszökött... semmi, csak azt hittem, elment Loitschébe... aggódtam, oké? Mi van akkor?
Simone magyarázott valamit, majd felnevetett, Bill pedig bosszús képpel félredobta a telefont.
– Anyám örül, hogy nyert. Fogadott Gordonnal, hogy aggódni fogok – magyarázta értetlen arckifejezésemet látva.
Halványan elmosolyodtam. Jó volt, hogy valaki mert nem félni.
– Ne félj – mondta Bill és közelebb jött hozzám. – Itt vagyok. Melletted leszek. Ha kell, Amerikába is magammal viszlek, rendben?
– Nem magamat féltem – motyogtam csendesen. – Téged féltelek. Én nem egyszer szembenéztem vele. Te viszont védtelen vagy. Nem ismered...
– Sok időt töltött a szobámban. Kell, hogy ismerjem, nem gondolod?
– Nem. Azt láttad, amit akart. Nem ismered... Bill, a sérült karodba döfött nyugtatóinyjekciókat! Láttam! Tudom, hogy erre nem emlékszel... Most mondd, hogy ismered őt!
Bill pislogott kettőt, majd a kezeire nézett. Arcán látszott, hogy eszébe jutottak annak a szörnyű napnak az emlékei, mikor összeveszett Tommal, s , meg akarta ütni őt. Végül az ütés Tom helyett a stúdió felső emeletén lógó diszkógömböt találta el, ennek következtében egyik keze csúnyán megsérült.
– Honnan tudod? – kérdezte megütközve. – Eltűntem az eset után!
– Megkerestelek – mondtam könnyeden.
Nem beszéltem neki a két éjszakán át folytatott magányos hajtóvadászatomról. Nem tudhatta, hogy kétszer is láttam őt az éjjeli városban. Ideje volt mindezt a tudomására hoznom.
– Tudom, hogy kerestetek – legyintett hanyagul. – Tom mondta.
– Nem akkor láttam – ráztam a fejem. – Kiszöktem és a várost jártam... két éjszakán át... téged keresve... Mindkét éjjel láttalak. Az első alkalommal egy lámpa alatt álltál, de elfutottál, mert felismerted az autómat. Másodjára Gittyvel beszéltél... akkor kaptad a nyugtatót...
Bill tekintetében rémület ült.
– Úgy érted, az éjszaka közepén kocsikáztál, csakhogy megtalálj... Hogy mindezt akkor tetted, mikor Gitty az utcákat járta, így pedig közvetlenül ki voltál téve az életveszélynek? Az éjjeli várost róttad, drogosok, hajléktalanok és prostik között, csak azért, hogy a nyomomra bukkanj? Mondd, hogy tévedek! Könyörgöm, mondd, hogy csak a fantáziám szárnyalt az egekbe!
– Nem – ismertem be. – Nem tévedsz. Így igaz, bár az autóból csak a második túrán szálltam ki... akkor Lindát is magammal vittem.
– Édes istenem – motyogta rettegve. – Mondj el mindent... hallani akarom...
– Mikor Linda is velem jött, Gittyvel beszéltél, mint ahogy azt már mondtam korábban. Gitty bevonszolt téged egy szórakozóhelyre, mi pedig... hát, követtünk titeket. Elég durva volt a hely. Az emberek részegen fetrengtek, vízipipáztak, kábszereztek... Azt hittük, meglátunk, de nem... csak Gitty volt ott... Odamentünk hozzá és megkérdeztük, hol vagy. Először nem akarta elmondani, de mikor látta, hogy a mérge már nincs hatással rám és teljesen önszántamból kereslek, beadta a derekát és közölte, hogy a Plenske Panzióban vett ki szobát neked. Linda és én gyorsan elhúztunk a szórakozóhelyről és elmentünk a panzióba, de már nem voltál ott. Másnap, mikor Simonével indultam a keresésedre, szintén ellátogattunk a panzióba, majd onnan mentünk a kisbolthoz, ahol végül megtaláltunk téged.
– Miért nem beszéltetek erről? – kérdezte Bill, enyhe félsszel a hangjában. – Miért tartottátok titokban?
– Volt miért idegeskedned ezen kívül is. Újra próbák, koncertek. Nem gondolhattad, hogy még ezzel is terhelni fogunk. Most sem akartam elmondani, sőt, soha nem akartam, de így hozta a helyzet. Gitty felbukkanása megváltoztatta a dolgokat.
Bill arckifejezése ellágyult, majd elmosolyodott és a karjába emelt.
– Kezdődnek az újabb kalandok – mondta kissé lehangoltan. – Gitty, a tárgyalás, Kayla... Tudtam, hogy nem fogunk unatkozni.
– Unatkozol velem bármikor is? – kérdeztem és hirtelen belegondolva olyan abszurd volt az egész. Soha nem mondhattunk a sajátunknak egy nyugodt napot. Valami mindig közbejött, a félelem állandóan beárnyékolta az életünket.
– Ne csinálj mégegyszer ilyet – rázta a fejét tiltásképp, majd megcsókolt. – Ne mászkálj a városban, főleg ne éjjel!
– Nem fogok, ha nem tűnsz el újra – vigyorogtam.
A hajnali napsugár első fénnyalábja bekúszott a sötétítőfüggönyök kis résein, vékony csíkot húzva a szoba padlóján és Bill félmosolyba fagyott, sápadt arcán.
Hallgattam az erdő halk ébredését. Figyeltem, ahogy a madarak rákezdenek reggeli dalaikra. Imádtam ezt, de tudtam, hogy Bill gyűlöli a hely varázsát. Nem értettem, miért pont ide költöztünk, hiszen utált kimozdulni a városból. A zaj és a fény volt az élete. Nem szerette a geißleinwegi környéket, mégis itt volt és mosolyogni tudott, velem örült, mert tudta, hogy ezt szeretném... Micsoda őrült verseny ez? Ki tud több mindent feladni a másikért?
Agyam mindenfélén járt, messzire kerülve az álmot. A napsugarak egyre szélesebb fényfoltokat rajzoltak a padlóra, a távolból pedig felhangzott az autóforgalom összetéveszthetetlen hangorkánja.
A telefonom csörögni kezdett. Valahogy sikerült egyben előhalászni és megnyomni a hívás fogadása gombot anélkül, hogy bármi kárt okoztam volna a készülékben.
– Lotteeeee! – kiáltott valaki. A hangját rég hallottam, mégis tudtam, hogy Kayla az. Nem volt időm elgondolkodni, honnan tudja a számomat, mert a lány gőzerővel folytatta a vihogást meg a közlendői felsorolását.
– Óh, csajszi. Na, mondom, mi a szitu. Úgy néz ki, hogy két órácska múlva ott leszek nálatok. A nénikéd megadta a címedet, mert felhívtam, hogy nem lenne-e kedve néhány napra befogadni. Hát, mondanom se kell, nem volt. Hmm, saját kégli. Nem semmi. Amúgy köszcsi, hogy hozzád cuccolhatok, amíg lezajlik Martin bácsi tárgyalása. Majd megbeszéljük a dolgokat, okéska?
– Oké – motyogtam lehangoltan. – Figyelj, Kayla. Ne menjek érted?
– Óóóh, jó lenne, ha ki tudnál jönni a hamburgi vasútállomásra. Utálom a taxikat. Mindegyik olyan mocskos.
Én meg az áldott jó lelkem – gondoltam bosszúsan.
– Rendben. Mikorra menjek?
– Hééé, mondtam, hogy két óra és ott leszek. Kukkold meg az órát, csajszi! Most rohanok, mert le kell vinnem sétikálni Bibikét! El kell búcsúznom tőle, ugyanis nem viszem magammal. Olyan édibédi kis dög! Majd mutatok róla pikcseket, oké?
– Oké – fintorogtam és letettem a telefont. Hát, a mai nap is pocsékul kezdődik.
– Ki volt? – morogta Bill álmosan.
– Kayla. Két óra múlva ideér.
– Mikor érte mész, hajítsd az árokba – nyilvánította ki a véleményét.
- Árad belőled a kedvesség – jegyeztem meg gunyorosan. – Kérsz kaját?
– Köszi, most nem. Rohannom kell – felnyögött, majd felküzdötte magát az ágyról és az ajtó felé támolygott. – Valami megbeszélésünk van... csak jutna eszembe, hogy kivel és, hogy hol...
– Bill!
– Tessék? – kérdezett, visszafordulva a nappali ajtajából.
– Hívj testőrt, ha elmész.
– Nincs szükségem rá.
– De igenis van. Akarom. Most én mondom meg, mi legyen. Világos?
Arcán torz mosoly jelent meg.
– Ezt már szeretem – hajtott fejet. – Végre kimondod, mit gondolsz. Rendben. Ha úgy akarod, testőrt hívok. De vigyázz! Nagy lesz az ára annak, hogy hallgattam rád!
Összecsapta a kezeit, majd kissé életteltelibben folytatta útját a fürdőszoba irányába.
Nekem is készülnöm kellett. Gardróbrészleget még nem választottam magamnak, így az első reggeli feladatomnak számított, hogy megkeressem a bőröndjeimet és jószerével felforgassam a tartalmukat, hogy találjak valami felvehető göncöt. Nagy nehezen ez is sikerült, sőt, a fekete gránittal burkolt emeleti lépcsőkön sem estem el, mikor fel – illetve lesétáltam azokon. Nevetve léptem ki a hátsó teraszra, hogy enni adjak a kutyának és a macskának. A kora reggeli erdő ismét csodákat rejtett. Harmat csillogott a zöld pázsiton, a nap halványan ébredezett a színtiszta kék égbolton. De meglehetősen hűvös volt még, így hamar vissza kellett mennem a házba. A konyhába érve újabb feladat várt rám: a reggeli hozzávalóinak beszerzése. Hoppá, egy szokatlan helyzet. Soha nem kellett magamnak gondoskodni a reggeliről. Anyám, Sofie néni, Florenz, s mindazok, akik vendégül láttak eddigi életem során, tálcán hordták elém a szendvicsnekvalót, nekem pedig csak annyi volt a dolgom, hogy sajtot, kenyeret, sonkát és zöldséget vágjak, majd kedvem szerint összedobáljam őket.
Néhány másodpercig mozdulatlanul néztem ki a konyha ablakán, mely az udvarra nyílt. Szórakozottan figyeltem, ahogy Scotty pajkosan kergeti Casimirt. Megkezdődött a Kaulitz-lak első napja. Kissé rémülten gondoltam bele az elkövetkezendő változásokba, miközben hallgattam, ahogy Bill hangosan fütyörészik a zuhany alatt. Sosem énekelt a fürdőszobában, mert talán úgy gondolta, hogy a testén végigszáguldó vízcseppek nem bizonyulnak érdemes közönségnek.
A fogason lógó farmerdzsekimhez sétáltam és előhúztam a pénztárcámat az egyik belső zsebből. Nem akartam arra gondolni, hogy huszonnégy órával ezelőtt még szinte semmim sem volt egy Mercedes Angyalon kívül. Az volt az egyetlen értékem. Most pedig még az agyam is beleszédült, ahogy a pénztárcámban sorakozó, különféle címletű bankjegyekre esett a pillantásom, a gyomrom pedig kicsire zsugorodott, mikor végighúztam a kezem néhány vörös-fekete, kék, sárga és szürke bankkártyán, melyek aranybetűs felirata mind a nevemet hirdette.
Sosem voltak anyagi gondjaim, hozzászoktam, hogy majdnem mindent megkaptam, amit csak akartam, bár soha nem voltam követelőző. Apa fizetése sokkal magasabb volt az átlagnál, így mikor még együtt élt a család, nem kellett aggódnom a pénz miatt. A nénikémék már nem álltak ilyen jól, de ők is úgy gondoskodtak rólam, ahogy csak tudtak, s soha nem éreztem annak az összegnek a hiányát, melyet apa oly sokszor akart rájuk sózni.
És most minden megváltozott. A költözésünk előtt Bill számlákat nyitott a nevemre és nem kevés pénzt bocsátott a rendelkezésemre. Rögtön ezután szép számmal keletkeztek a rosszindulatú pletykák; néhány régi osztálytársam ugyanis felfigyelt rám, miközben aktiváltam az egyik kártyámat és egy átlagember havi fizetésének háromszorosát emeltem le a számlámról. Bill persze csak nevetett, nekem pedig borzasztóan rosszul esett, de másnapra túltettem magam a dolgon.
Bill vigasztalni próbált, s tudtam, hogy sosem fogom elfelejteni azokat a szavakat:
- Sokan lesznek irigyek rád. Nem kell törődni velük. Néhányan, főleg az idősebbek azt fogják gondolni, hogy terhes vagy és hogy én pénzzel próbálom helyrepofozni a becsületeden esett csorbát. Nevess az arcukba, angyal! Én is azt teszem.
Akkor kellett rájönnöm, hogy a nagy végigvonulás a reflektorfény és a rajongótábor előtt, semmit sem ért. Hiszen a Tokio Hotel életét csak az emberiség bizonyos századszázaléka követi figyelemmel, a többi sokmilliárd pedig azt sem tudja, ki vagyok. Billt persze még így is jónéhányan felismerik, mert akaratlanul láthatták a TV-ben meg az újságokban, de engem csak azok ismernek, akik ott voltak azon a rajongói találkozón. Az átlagemberek úgy hiszik, Bill sokadik kegyeltje vagyok…
Ezeken gondolkodva süllyesztettem a táskámba a pénztárcát, majd kopogtatni kezdtem a fürdőszoba ajtaján, hogy értesítsem Billt a távozásomról.
- Tessék? – kérdezte az énekes és elzárta a vizet.
- Nincs itthon kaja. Elmegyek vásárolni.
Az itthon szó furának tűnt, így hangosan kimondva főleg, de jóleső érzéssel töltött el. Tényleg van saját otthonom. Nem a nagynénéméknél kell laknom, hanem otthon, a Kaulitz-lakban.
- Csak az autód miatt nem erősködöm, hogy testőrt hívj – mondta Bill és kinyitotta az ajtót, hogy szembenézzek piros arcával és csapzott hajával.
- Az autóm tökéletes testőr. Pont, mint akitől kaptam – vigyorogtam és vizes mellkasára hajtottam a fejem. – Szóval, mit vegyek?
- Nekem mindegy – vont vállat és összeborzolta a hajam. – De ne felejts el kukoricapelyhet és sört hozni… Ne, sört inkább ne hozz… Azt csak Georg szereti…
- Nem gond. Hozok azt is, hiszen úgyis át fognak jönni és jó pont lesz, ha ki tudjuk szolgálni a különféle ízléseket – vélekedtem, majd hagytam, hogy Bill megcsókoljon, aztán visszacsukja a fürdőszobaajtót.
Megkerestem a kocsikulcsot, majd útnak indultam. Az erdő széléről könnyű volt a főútra kanyarodni, s alig negyed óra múlva már Hamburg szívében találtam magam. Az utcák már megteltek a munkájukba igyekvő, vagy idejüket pazarló emberekkel: autók és egyéb járművek zúgása verte fel az ébredező várost.
Az egyik legközelebbi hipermarkethez hajtottam. Nappal volt ugyan, de azért nem állt szándékomban megkockáztatni, hogy összefussak valahol az őrjöngő Gittyvel.
Besétáltam az üzletbe és céltudatosan beszereztem mindent, amire szükségünk lehet. Ebbe természetesen nemcsak az élelmiszerek tartoztak bele, de a kosár tartalmának nagyobbik részét azok alkották. Már a kasszák felé siettem, mikor eszembe jutott, hogy nem vettem Billnek kukoricapelyhet, így gyorsan visszafutottam és lekaptam a megfelelő polcról egy dobozt, majd elegánsan fizettem és távoztam. A Mercedesemhez gurítottam a bevásárlókocsit, és szép lassan a csomagtartóba pakoltam a zsákmányomat. Ekkor döbbentem rá, hogy engem egyáltalán nem szabad boltba engedni, főként nem egyedül. Egy doboz, három flakon, négy szatyor, és még ki tudja, mennyi minden kapott helyet az autóban.
Dudorászva hajtottam a Kaulitz-lakhoz. Bill a kapuban várt és az egyik szomszéddal beszélgetett. Az úriember bizonyára munkába indult: fekete öltönye makulátlan volt, kezében aktatáska hintázott. Mikor meglátott, kedvesen rám mosolygott, Bill pedig intett, hogy szálljak ki a kocsiból.
– Lotte, bemutatom Herr Friedrich Störkelt – mondta az énekes és az öltönyös fickóra mutatott. – Ő az egyik szomszédunk. Egy műszaki cikkekkel foglalkozó vállalat vezetője.
– Örülök, hogy találkoztunk – rázta meg a kezem Friedrich.
– Úgyszintén. A nevem Lotte Krüger – mosolyogtam, majd a kocsim felé léptem és egy pillanatra elfordultam az új szomszédtól. – Elnézést, de ha nem haragszik, most mennem kell.
– Persze, persze, nekem is indulnom kell – kapott észbe a férfi. – Remélem, még találkozunk, Lotte!
– Én is – újabb mosolyt erőltettem magamra, majd felhajtottam az udvarra.
– Mit vettél? – kérdezte kíváncsian Bill, miközben kinyitotta a csomagtartót. – Ohh, te jó ég! Megyünk valahova? Tisztára, mintha túlélőtáborra készülnél!
– Miért? – kérdeztem kíváncsian.
– Nézz már ide, Lotte! – nevetett és a csomagtartó felé mutatott.
– Óh, hát máskor ne engedj egyedül vásárolni – vontam vállat. – Segíthetsz bevinni a cuccokat.
– Hihetetlen vagy – vihogott még mindig, majd megfogott két szatyrot. – Ahh, ezek pokoli nehezek! Most megszakadok, jó?
– Csak tessék – vigyorogtam és felemeltem a kukoricapelyhes dobozt.
Bill becipelte a szatyrokat, majd gyorsan megreggeliztünk, én pedig újra kocsiba pattantam, hogy elmenjek az unokatestvéremért a vasútállomásra.
Befurakodtam az emberek közé és a hatalmas hirdetőtáblára meredtem, a Berlin-Hamburg útvonalon közlekedő vonat érkezési idejét keresve.
Nem kellett sokat várnom. Leültem egy padra a csarnok közepén, ahonnan remek rálátásom nyílt a peronok felől áramló tömegre. Biztosra vettem, hogy kiszúrom Kaylát.
Nem is tévedtem. Kayla az utolsó emberáradattal meg is érkezett. Tízcentis sarkú, rózsaszín szandált viselt, fekete, apró sorttal és pink toppal kiegészítve. Haja karamellaszínű hullámokban omlott a vállára. Egyik kezével maga után húzta rózsaszín kisbőröndjét, míg a másikban fehér kistáskáját lóbálta.
– Lotteeeee! – kiáltott messziről és futni kezdett. Nem értettem, hogy képes rohanni abban a gyilkos cipőben, de nem foglalkoztam vele. A lány a nyakamba vetette magát. Eper és tejszín illat lengte körül, ami számomra túl erős, túl édes és tömény volt.
– Szinte semmit nem változtál! – nevetett Kayla. – Egyből felismertelek!
– Örülök. Gyere, menjünk.
A kijárat felé indultam, Kayla pedig mögöttem tipegett.
– Woooooow, ez aztán tényleg nem semmi kocsi – nevetett fel a lány, mikor kiértünk a Mercedeshez. – Martin bácsitól kaptad, mi?
– Nem – válaszoltam kissé türelmetlenül. – A kedvesem vette nekem.
– Ejhaaaaaaa. Remélem, megleshetem azt a pasast. Nekem is dobhatna valamit, ha ennyi pénze van. Júúúúúújj, , bemutatsz neki, ugye?
Álmodban – gondoltam, de hangosan egész mást mondtam:
– Persze. Összeköltöztünk. Látni fogod.
Kayla reflektáltan felnevetett, én pedig kievickéltem a parkolóból.
- Nem tetszik, hogy sötétítettek az ablakai. Túl nyomasztó.
- Én szeretem- morogtam fásultan.
Egész úton hallgathattam a lány megjegyzéseit. Sikerült megtudnom, hogy ő nem szerzett jogsit, mert feleslegesnek tartotta, elvégre úgyis sofőr szállítja mindenhova. Ide is csak azért nem autóval hozták, mert a sofőrük megbetegedett, Kayla pedig nem hajlandó kocsiba ülni, csak és kizárólag akkor, ha a saját sofőrük vezeti azt. Nem tettem megjegyzést, pedig nagyon mondani akartam valamit, például azt, hogy akkor mi a fenét keres az én kocsimban.
– Óóóóóóh, milyen cuki ház! – kiáltott fel izgatottan, mikor befordultam a Kaulitz-lak kovácsoltvas kapuja elé. – Álomszerű! Isteneeeem!
Önelégülten mosolyogtam, miközben beálltam a garázsba a szokásosnak mondható helyemre: az Audi és a BMW közé.
– Ezek is a tieid? – kérdezte Kayla, miközben hegyes körmével rábökött a BMW hátsó lámpájára.
– Nem. Mindkettő a kedvesemé. Megyek, szólok neki, hogy segítsen bevinni a bőröndödet.
– Okéééééé – vihogott Kayla, majd az Audihoz sétált, hogy azt is szemügyre vegye.
Bill az udvaron állt. Arca fintorba torzult – bizonyára látta, kivel gyarapodott a család. Scotty mérgesen morgott, Casimir dühösen fújtatott, de egyikük sem ment közelebb a garázshoz, hogy jobban megnézzék maguknak a vendéget.
– Hát, ő Kayla – szűrtem a fogaim között. – Az ég adjon erőt ahhoz, hogy kibírjuk ezt a pár napot.
– Hééééé édeseiiiiiim, jöttök már? – kényeskedett Kayla és kitipegett a garázsból.
– Aha – mondta Bill, cseppet sem lelkesen. Kivette a kocsimból a lány bőröndjét és bevitte a házba.
– Őt ismerem – nézett Kayla tágra nyílt szemekkel. – Ez a srác Bill Kaulitz!
– Kayla, te nem olvasol újságot? Én is benne voltam – húztam ki magam büszkén, amivel sikerült letörölnöm az ostoba vigyort a képéről.
– Óóóóh, nem olvastam.... Tehát Billel jársz. Csúcs!
Bill a közös szobánktól legtávolabb eső szobába vitte Kayla bőröndjét. Én azt tanácsoltam volna neki, hogy vigye az emeletre, de mivel a fenti szobákban még nem voltak bútorok, szemétség lett volna azok valamelyikébe költöztetni Kaylát.
– És hogy van az én Florom? – nyafogta Kayla, mikor megmutattam neki, hol fog lakni.
– Jól – vontam vállat egykedvűen. – Magdeburgban lakik.
– Igeeeen, azt tudom. Dumcsiztam vele.
– Szuper. Most, ha megengeded, elmennék.
– Persze, persze. Én asszem alszom egy kicsit. Fárasztó volt az utazás. Köszcsi mindent. Majd sikítok, ha kell valami.
– Óh, azt merd megtenni – motyogtam, de ő már nem hallhatta. Kisurrantam a szobából és kissé erősebben csuktam be az ajtót, mint ahogy kellett volna, de Kayla erre sem figyelt.
– Már most utálom – füstölögtem, mikor kiértem a nappaliba. Bill útra készen állt.
– Én is, nyugi. Velem jössz a megbeszélésre? – kérdezte csillogó szemekkel. Hagyjuk itt a csajt és húzzunk el innen!
– Meg kéne kérdeznem – kezdtem, de Bill nemet intett és megragadta a csuklómat, hogy kivonszoljon a házból.
– Szard már le! Ha baja van, majd hív, nem?
– Igazad van – vigyorodtam el.
Miközben a próbateremhez hajtottunk, mégiscsak írtam egy SMS-t Kaylának, nehogy idegességében, vagy az egyedülléttől való félelmében véletlenül magára gyújtsa a házat.
– Nem lehetne mégis az árokba hajítani a csajt? – kérdezte reménykedve Bill nem sokkal azelőtt, hogy felhajtott volna a hamburgi próbaterem hatalmas betonfeljárójára.
– Bill! – pirítottam rá, de a mérgeskedésnek nyoma sem volt a hangomban, sőt, inkább nevettem az egészen.
– Csak egy ötlet volt – vonta meg a vállát és elindult az épület irányába.
Vonakodva bár, de követtem.
Mindenki az irodában gyülekezett. A helyiség zsúfolásig megtelt, nekünk már alig maradt hely – leülni például nem tudtunk. Az ajtó mellett állva figyeltük, ahogy David Jost szólásra emelkedik.
– Na, emberek – tapsolt egyet – figyelem!
– Azt csináljuk... Kire is figyelhetnénk, ha nem rád? – morogta Tom kissé bosszúsan.
– Tom, ugyan már, kérlek – csóválta a fejét David, majd újra felvette szokásos menedzser-tempóját. – Szóval, próba, próba, próba, próba! Értve vagyok? Szeptember első hetében irány Amerika! Los Angelesbe megyünk, hogy az új album dalain dolgozzunk. Tudom, az volt az eredeti terv, hogy az ikreket küldöm el, de úgy gondolom, nem kéne feszültséget szítani a rajongói táborban... Ha kiszivárog, hogy csak Bill és Tom utazik, könnyen megeshet, hogy szárnyra kap néhány nem kívánatos pletyka, például az, hogy feloszlik a Tokio Hotel. A tavalyi incidens után úgy hiszem, nem szeretnétek újra rossz fényben tündökölni.
Davidnak igaza volt, így még Tom sem feleselt. Mindenki elcsendesedett, a menedzser pedig folytatta megkezdett előadását:
– Óvatosnak kell lennünk. Nem tudom, hallottatok-e róla, de Brigitte Hasselberg az éjjel megszökött. Tudom, hogy nem egészen idevágó téma, de gondolom, tisztában vagytok vele, miért hoztam fel. Bill ismét veszélyben van. Nem kockáztathatunk. A banda nem élne túl mégegy, a tavalyihoz hasonló merényletet. Ebben a helyzetben a körültekintés nemhogy elengedhetetlen, de létfontosságú. Épp ezért úgy döntöttem, kivételesen engedékenyebb leszek, mint máskor... Srácok, vigyétek magatokkal a lányokat is. Bill, te mindenképp. A házatok jól védhető ugyan, de az erdő sok veszélyt rejt. Megvéd titeket, de az életetekre is törhet. Nem szeretném, ha bármelyikőtöknek baja esne. Jobb, ha mindannyian együtt maradtok…
– Végre egy értelmes gondolat – morogta Tom, akinek ma nagyon rossz kedve lehetett. Áradt belőle a pesszimizmus.
David nem méltatta megjegyzésre a gitáros közbeszólását.
– Tom, mi bajod? – a menedzserrel ellentétben Gustav nem tűrte, hogy az idősebbik Kaulitz efféle véleménykinyilvánításokat tegyen. – Olyan vagy, mintha két bal lábbal keltél volna!
– Az anyám az oka – szólt közbe Linda. – Nyugi, megoldjuk, csak... most áll a bál.
Rákacsintottam Billre, aki megértően pislogott a tesójára. Tudta, milyen pocsék lehet most Tomnak – elvégre hasonló kellemetlen vendég miatt szenvedünk mi is. Hirtelen nem tudtam eldönteni, kit sajnáljak jobban: Lindáékat, vagy magunkat?
– Nyugi, nálunk sem épp rózsás a helyzet – próbálta vigasztalni a bátyját Bill. – Hozzánk költözött Lotte unokatesója.
– Santiago? – vonta fel a szemöldökét Linda.
– Dehogy! – legyintett Bill – Ha Santiago cuccolt volna, semmi gond nem lenne. Ez egy...
– Kaylának hívják – vágtam közbe, mielőtt Bill befejezhette volna a mondatot.
-... szóval Kayla, aki egy közönséges ribanc – motyogta az énekes.
– Bill – rivalltam rá, de mindenki az ő megjegyzésén derült, így az enyémre senki nem figyelt.
Néhány perc múlva, mikor a srácok Silke köré gyűltek, hogy megvitassanak vele valamit, Annival és Lindával az oldalamon kisétáltam az irodából.
– Szerintem menjünk el valahova – tanácsolta Linda.
A napok egyformán szürkének tűntek a stúdió és a próbatermek falai között, így kapva kaptunk az alkalmon.
Néhány perc múlva Linda, Anni és én útnak indultunk. Helga nem tartott velünk, mert neki dolgoznia kellett, ezért elhatároztuk, hogy meglátogatjuk.
Helga bohém teremtés volt. Ruháit mesterien szétszaggatva hordta, vagy olyan öltözékekben mutatkozott, melyek alig takarták csinos alakját. Georg nem bánta. Mindig elégedetten nézte a lányt. Tetszett neki, hogy megannyi fiatal srác és idősebb férfi bámulja a kissé gyermeteg arcú, romlott erkölcsűnek látszó, mégis különleges szépségű Helgát, aki már az övé volt. A lány szabados kisugárzását gondolkodásmódja sem cáfolta. Dolgozott, mert hozzászokott, bár Georg nem egyszer könyörgött neki, hogy hagyjon fel vele. Nem azért tette, mert nem tűrte, ha Helga tányérokat hord ide-oda, asztalokat takarít, vagy borravalót kap. Nem szerette a helyet, ahol mindez történt. A kávézó, ahol Helga dolgozott, s ahova mi is igyekeztünk, Hamburg egyik teljesen lepukkant környékének dísze volt. A falakat graffitik tarkították, a járdák betontöltéseiből pedig jó darabok hiányoztak.
Anni egész úton fecsegett, hol az új házról, hol a nyár végére tervezett kiruccanásról, hol pedig a jövőbeni amerikai utazásról, melyet én személy szerint egy cseppet sem vártam, de a barátnőm nagyon fel volt pörögve tőle. Linda nem fűzött kommentárt Anni megszólalásaihoz: ő az úton tartotta a szemét, mert félt, hogy ha egy pillanatig nem figyel, véletlenül összetöri a Caddyt, azt a szégyent pedig nem élné túl. Én is csöndbe burkolóztam. A Kaulitz-lakban szunyókáló Kayla idegesítő jelenléte lefoglalta minden figyelmemet, így Anni locsogásának is csak a felét értettem.
A kávéházban nyüzsgés fogadott minket. A bejáratnál állva hallhattuk, hogy valaki szidja a pincérnőket. Egyre beljebb sétáltunk, nyári strandpapucsaink klaffogtak a fényesre súrolt, fekete-fehér csempén. A pultnál egy öreg nő üldögélt két számlával a kezében, melyeket egy távozó vendégnek készült átnyújtani.
– Kértek valamit? – kérdezte, mikor közelebb értünk hozzá. Papagájszerűen rikoltó hangja volt, melyhez nagyon nem illet jóságos, nagymamás arca.
– Három kólát – mondta Linda határozottan, majd biccentett és elindult egy asztal felé. Út közben figyeltem, ahogy a lengőajtón ki-be járkálnak a pincérek, tányérokat, poharakat, megrakott tálcákat cipelve magukkal. Tekintetem hamar ráakadt Helgára. A lány egy jól telepakolt tálcával lépett ki az ajtón. Egyenruhája nem a legjobban állt rajta: gyanítottam, hogy kissé lázadó szelleme késztette arra, hogy rövidebbre szabassa a zöld szoknyát és mélyebb dekoltázst vágasson a sárga felsőn. Észrevette, hogy őt nézem és fejbólintással jelezte, hogy hamarosan visszatér hozzánk. Gyorsan eltipegett a helyiség végében lévő félhomályba burkolózó asztal felé, majd miután letette a tálcát, az asztalunkhoz rohant és lehuppant az egyik székre.
Sigrid nem fog örülni, ha meglátja, hogy pihenek, de már nem érzem a lábaimat. Kértetek valamit?
– Három kólát – felelt Anni – de hagyd csak.
– Óh, nem – nyögött fel a lány és felpattant. – Jobb, ha a főnököm látja, hogy dolgozom. Mióta megtudta, hogy Georg a pasim, különösen pikkel rám. Asszem irigykedik, hogy végül nekem összejött... mármint értitek... sikerült megtartanom egy nem csóró valakit... Sigrid úgy gondolja, ebből a mocsokból nem lehet kitörni és én minden elképzelését felborítottam Georggal
Összenéztünk a lányokkal, Helga pedig elsietett a három kóláért.
– Ha Georg helyében lennék, tutira nem engedném, hogy itt dolgozzon – vélekedett fejcsóválva Linda. – Nézzétek azokat a pasikat ott hátul... Majd’ kiesik a szemük, úgy bámulják.
A bejárati ajtó fölött függő hosszú láncú csengők lágy hangjai megtörték a kávézó moraját. Új vendégek érkeztek. Egy szöszke pincérnő már előttük is termett és mesterkélt mosollyal kalauzolta a négy különösen sötétnek látszó alakot az egyik sarokban álló asztal felé.
– Nézd meg ezeket is – dünnyögte Anni, miközben a négy új vendég felé mutatott.
Helga visszatért, kezében tartva a három habzó üdítőt. Letette elénk a poharakat, majd megállt az asztalunk mellett és kékeszöld szemeit az új vendégekre szegezte. Tépett, világosbarna haján táncot jártak a kintről beszűrődő napsugarak.
– Pocsék itt lenni – morogta maga elé, majd az asztalnál hagyott minket és visszafutott az ide-oda nyikorgó lengőajtó túloldalára.
– Az a három pasi még mindig úgy mereszti a szemét – suttogta Linda és a helyiség végében lévő asztal felé bökött, ahol néhány perccel ezelőtt Helga is megfordult.
– Mit nézel? – nevetett fel Helga, aki újra visszatért hozzánk. Tekintetével Lindát fürkészte, aki még mindig a sötét alakokra bámult.
– Azokat a pasikat nézi – bökött arrafelé Anni. – Elég ijesztőek, nem gondolod?
– Dehogy – legyintett Helga. – Annak látszanak, de korántsem azok. A kávéház törzsvendégei. Régi haverok. Emlékeztek még Sebastianra? Akkor említettem, mikor elmeséltem, hogyan ismerkedtem meg Georggal. Bastie is ott ül közöttük! . Nézzétek csak! Az a napszemüveges, hosszú hajú srác.
– Nem ő volt az, aki pofára ejtett? – érdeklődött Anni és mégegyszer hátrapillantott.
– De, igen, ő volt – vigyorgott Helga. – Hidd el, azóta százszor megbánta a döntést, de én magasból teszek rá.
Linda helyeslőleg bólogatott. A tekintetében valami olyasmi volt olvasható, hogy: Georggal jobban jársz – na nem mintha Helga nem lett volna tisztában ezzel.
– Na, de veletek mizújs? Meséljetek, hogy jöttök ki a srácokkal most, hogy már együtt éltek?
– Egész jól – kortyolt a kólájába Anni. – Igazság szerint nem olyan fura.
– Hát, mi annyira nem jól – fancsalodott el Linda. – Anyám még mindig nálunk van és teljesen kikészíti Tomot.
– Gitty megszökött – jelentettem be közönyösen. – Szóval gondolhatod, mi van otthon.
Helga nem tudhatott a megszállott lány szökéséről, így teljesen váratlanul érte a hír. Letaglózva pislogott, majd lerogyott arra a székre, ahonnan nemrég pattant fel.
– És most mi lesz? – kérdezte zaklatottan. – Úgy értem, védelmet kaptok, vagy ilyesmi?
– Bill nem menne bele a védőőrizetbe – ráztam a fejem – de talán nem kizárt. Azt hiszem, kompromisszumot kell kötni vele, mert mindenképp meg akar védeni, de a saját szabadságát semmi pénzért nem korlátozná. Őszintén szólva, fogalmam sincs, mi lesz. Azt hittük, minden rendben lesz. Úgy gondoltam, most a tárgyalás a legfőbb baj, erre megszökik az, aki már nemegyszer megpróbált megölni... Hát nem fantasztikus?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése