Másnap reggel a Kaulitz-lak elbúcsúzott ideiglenes vendégeitől, mert a dühös Lena úgy döntött, hogy a nagyszüleinél várják meg, amíg véget ér Mike holttestének alapos vizsgálata. Szomorú voltam, amiért a lány köszönés nélkül távozott, habár Vadik biztatóan kacsintott, mikor kilépett a ház hátsó ajtaján. Nem tudtam, kinek higgyek, féltem, hogy Lena egy életre meggyűlölt. Sokat rágódtam a megjegyzésein, bár Vadik folyton azt mondta, hogy ne vegyem magamra őket. Gondolataim mindig a lány szájából elhangzott kiáltások felé tévedtek és rá kellett jönnöm, hogy minden egyes elhangzott szó megerősített abban a hitben, hogy Mike halála csakis az én felelősségem.
A ház körül is beállt némi változás: miután megtaláltam Gitty fenyegető üzenetét, Bill nem állhatta meg, hogy ne intézkedjen, így ha a Kaulitz-lakban voltunk, minden ajtó előtt mogorva, egyenruhás rendőrök álltak őrt. Frusztrált egy kicsit, de tudtam, hogy csak így lehetünk biztonságban.
Augusztus utolsó napjának délelőttjén a Tokio Hotel másik három tagja váratlan látogatással lepett meg minket. A látogatás tulajdonképpen nem volt furcsa, de az már szemet szúrt, mikor hatalmas dobozokat cipeltek fel az emeletre, de választ sem adtak azon kérdésemre, hogy mi a fenének használják raktárnak a felső szintet.
– Óh, nyugi már, kiscsaj – ingatta a fejét Tom, mikor végzett az utolsó doboz elhelyezésével. – Nem raktárnak kell a hely. Mivel rendőri védelem nélkül nem biztonságos kószálnotok, lőttek a stúdiópróbáknak, hiszen nincs énekesünk. Bill hiányzik a csapatból.
– Óh, köszönöm, tesó – szólt közbe Bill és Mike halála óta most először igazi mosolyt láttam az arcán.
– Fogd be – legyintett az idősebbik Kaulitz, majd újra hozzám fordult. – Na szóval, mivel a bandába énekes is kell és egyelőre semmi esély arra, hogy Bill egyben eljusson a próbateremhez, úgy döntöttünk, hogy a próbatermet költöztetjük ide. Hát nem frankó?
Figyeltem Tomot, közben arra gondoltam, hogy ha a ház zengeni fog a Hurricanes and Suns pokoli akkordjaitól, meg kell fontolnom azt a lehetőséget, hogy átmenetileg elköltözöm.
– Nagyszerű – fintorogtam kedvetlenül.
– Mi a baj? – kérdezte Tom felvont szemöldökkel. – Tudod, hogy muszáj dolgoznunk. Néhány hét múlva Amerikába költözünk, havercsaj. A helyzetet figyelembe véve, nincs más megoldás.
– Tudom – bólintottam – de kérlek, ne verjétek szét a házat.
– Nem fogjuk – vigyorogtak az ikrek, majd Gustavval és Georggal a nyomukban felfutottak az emeletre. Néhány perccel később felhangzott egy olyan dal, melyet egyáltalán nem vártam...
Az én dalom.
Mosoly kúszott az arcomra, miközben leültem a kanapéra és teljes megkönnyebbüléssel hallgattam a dal akusztikus változatát.
Pontosan erre volt szükségem. A dal, mely mindig erőt adott, ha szomorú voltam, vagy ha elcsüggedtem. Erőt meríthettem belőle, ha elhagytam magam és ha kétségbeestem. Bill nem is választhatott volna jobbat kezdésnek. Talán érezte, hogy ezt kell énekelnie ahhoz, hogy meg tudjak barátkozni Mike Müller halálának gondolatával. A srác arca még mindig előttem lebegett: néha homályba veszett, máskor kiélesedett. Volt, hogy eltépett fényképnek láttam, és volt, hogy úgy tűnt, előttem áll és rám vigyorog. A Mike-kal töltött pillanatok emlékei újra és újra lejátszódtak, mintha egy ócska mozi lett volna a fejemben.
Az asztalon Bill egyik kedvenc könyve hevert. Beleolvastam néhány fejezetbe, de gondolataim egész máshol jártak. Az emeletről szakadatlanul ömlöttek le a lágy csengésű dalok – a srácok megtartották a kérésemet és csak akusztikus gitárokat használtak, a dobok ritmusát pedig minimálisra csökkentették.
Emlékeztem még arra, mikor tavaly karácsonykor, az ajándékok között kuporogva ígértem Mike-nak a legszebb versemet.
- Óh, Mike. Miért akartad, hogy verset írjak neked? Nézd meg, mit tettél! Miért kell éppen a siratóversedet megírnom?
A könyv utolsó lapjához hajtottam és húztam néhány vonalat a kezemben tartott tollal, hogy megbizonyosodjak róla, megfelelően fog.
- Te kapod a legszebb verset, drága Mike-om…
Tudtam, hogy Bill nem fog örülni, hogy belefirkálok a könyvbe. Mégsem érdekelt.
...
Eltépett kép
...
Eltépett kép a földön,
Úgy tart fogva, mint egy börtön.
Talán még el sem hiszem,
Hogy nem hoz vissza senki sem.
...
Tudom, hibáztam, megérdemlem,
Hogy miattad kelljen szenvednem.
Biztos a pokolban fogok elégni,
Ahol többé már nem tudsz elérni
...
Emlékszem szíved legvadabb táncára,
Lélegzésed gyorsuló, őrült ritmusára.
A halálból hoztál el, a karodba emeltél,
Helyettem döntöttél, soha nem engedtél
...
Te megvédtél, ha az kellett,
Szerettél is mindemellett.
Kiálltál értem, szenvedtél velem,
Ha éppen gyötrődtem, te megfogtad a kezem
...
Kitartottál mellettem a jóban meg a bajban,
Rossz időben, veszélyben, a csöndben és a zajban
Mikor féltem, gyengéden átöleltek karjaid,
Az őrangyalom voltál, bár nem voltak szárnyaid
...
Azt mondtad, az életedet cserélnéd el,
Ha tudnád, hogy ettől szívem békességre lel
Féltem, hogy egyszer a rossz újra csak rám talál,
De azt nem sejtettem, hogy mégis téged visz el a halál
...
Annyi szó és kérdés, mi kimondatlan maradt,
Annyi perc és érzés, mi a lelkemben ragadt.
Többé neked semmit el nem mondhatok,
Mert elraboltak tőlem borzasztó gyilkosok!
...
Fájnak a percek, míg testedet kémlelem,
Miért történt ez így, folyton elképzelem.
Egy pillanat, s rájövök az okára, hogy mért,
Az életedet áldoztad fel az enyémért.
...
Ellenség érkezik, te vesztemet érzed,
Nincs más esély, hagyod, hogy lelőjenek téged.
Ígéretet tettél, de mégis, a fenébe!
Az életedet adod az enyémért cserébe?
...
Mint kiderült, áldozatod hiábavaló,
Mert ellenségem gonosz és roppant alávaló.
Halálod csak terv volt, hogy figyelmeztessen,
Legyen aki féljen, legyen, ki reszkessen.
...
Ígéreted teljesült, ahogy sokszor álmodtad,
Igaz, nem önszántadból, de magadat áldoztad.
Megmentettél engem, örök hála legyen érte,
Azóta minden este felnézek az égre.
...
Mert tudom, ott fent vagy, ki sosem hibázol,
Lesed minden lépésemet, csak is rám vigyázol.
De érzem hiányodat, soha nem tudnám tagadni,
Hogy újra itt legyél, képes lennék bármit megadni.
...
Te egy barát voltál nekem, az egyetlen barát,
Ki nem sajnálta a fárasztó utazások porát.
Miattam átrepülted volna a világot,
Ha tudomásodra jut, hogy valaki megbántott.
...
Még látom az arcodat, még őrzöm a hangodat,
Még fel tudom idézni az utolsó szavadat.
Még eszembe jut, mikor dühös voltál,
Még el tudom mondani, miket mondtál
...
Tudtam, hogy fontos vagy, bár mondtam volna neked!
Mást szerettem ugyan, de szívemben mindig megvolt helyed.
A sebek tán maradnak, s én soha nem felejtelek,
Mike Müller, emlékezz, mert téged is szerettelek!
...
Tényleg a legszebb verset kapta.
Letettem a könyvet és előkerestem a Mike-tól kapott verseskönyvecskét, hogy abban is nyoma legyen az orosz srác emlékének. Furcsa volt ízlelgetni, elgondolni ezt a szót: emlék. Az nem lehet, hogy Mike csupán emlék maradjon!
Mikor kinyitottam a bársonyborítású könyvecskét, egy összehajtogatott lap hullott a padlóra. Felvettem és széthajtottam a papírt, amiről Bill betűinek ferdének tűnő, görbe vonalai tudatták velem, hogy a nekem szánt versét tartom a kezemben. Nem volt kedvem elolvasni, így a zsebembe rejtettem a lapot és nekiláttam, hogy szavakká formált tintavonalakkal szennyezzem be a verseskönyvem egyik üresen hagyott oldalát.
Úgy tűnt, a fiúk hamarbefejezték a próbát, mert a hangszerek elnémultak, az emeleten mozgás támadt. A hideg kőlépcsők lapjai finoman kopogtak, ahogy a Tokio Hotel tagjai a földszintre tartottak. Halkan beszélgettek, de szavaik érthetetlenek voltak, többnyire csak egyszerű mormogásnak hallatszottak.
– Mit csinálsz? – kérdezte Gustav, aki elsőként ért a nappaliba. Mögém szökdécselt és a vállam fölött rálesett a letisztázott Mike-versre.
– Ejha, nem semmi – csodálkozott Georg is. Lassan végigfuttatta egyik ujját a sorok között.
– Mit néztek? – kérdezte Tom és félretolta a basszerost, hogy belepillanthasson a verseskönyvembe. – Hé, kiscsaj, te ilyet is tudsz? Írtál már máskor is?
– Írtam párszor – vontam vállat és két ujjammal összecsippentettem a könyvecske teleírt lapjait, nehogy bármely más írásom is napvilágra kerüljön.
– Bill, te tudtál erről? – kiabált Tom és hátrafordult, hogy tekintetével megkeresse az ikeröccsét.
– Miről? – érdeklődött Bill és közelebb sétált a társaságunkhoz.
– Lotte verseiről – mutatott Tom a könyvecském felé. – Ezt olvasd el!
A gitáros kikapta a kezemből a verseimmel telefirkált könyvet és Bill kezébe nyomta. Az énekes szemei gyorsan siklottak a sorok között. Sápadt, nyúzott arca furcsa kifejezést öltött. Nem tudtam eldönteni, hogy együttérzés, sajnálat, szomorúság vagy féltékenység uralkodik rajta.
– Ez a végső búcsú – mondtam, még mielőtt Bill végzett volna az olvasással. – Tőle kaptam a könyvet... ezzel kell, hogy elbúcsúzzak tőle...
Mindannyian rám függesztették tekintetüket: a szemekben mérhetetlen sajnálat lakozott. Kicsit valótlannak tűnt az egész – a Tokio Hotel tagjai egy magába roskadt lányra bámulnak és nem tudják, mit kellene mondani.
– De hagyjuk is – mondtam végül és a könyvecske felé nyúltam, amit Bill készségesen a kezembe ejtett.
Tom a vállamra tette a kezét és gyengéden megszorította – mint egyfajta együttérzését fejezve ki ezzel. Eltettem a könyvet a lépcső melletti fiókos szekrénybe, majd a konyha felé intettem, a srácok pedig egyenesen arra vették az irányt. Mire én is a helyiségbe értem, Bill már jószerével kipakolta a fél hűtőt. Mindannyian ettek valamit, én pedig apró, de boldog mosollyal figyeltem őket.
Kaja után a társaság feloszlott , csak Bill és Tom maradt velem. Bill azonban nyughatatlannak tűnt és nem tetszett neki a semmittevés. Meg tudtam érteni. Ő mindigis az a fajta ember volt, aki öt percre sem bír leülni, nála soha nincs megállás. Most azonban arra volt kárhoztatva, hogy bezárkózzon egy házba mondván: csak itt vagyok biztonságban.
– A rohadt életbe, nem bírom! – fakadt ki keserűen és bűnbánóan rám emelte ziláltnak tűnő tekintetét. – Hadd menjek el!
– Öcsi, nem jó ötlet, de tudod, hogy nem akadályozlak meg – vigyorgott Tom.
Bill is mosolyra húzta ajkait, majd összeszedett néhány cuccot és kislisszolt a hátsó bejáraton. Az ajtók előtt álló őrök csak a házhoz érkezőket ellenőrizték, a házból való távozást nem akadályozták. Egyikük az énekes nyomába szegődött. Tudtam, hogy követni fogja. Megvárta, míg Bill beszáll a kocsijába, aztán beült egy fekete autóba és csendesen figyelte az énekest.
– Szar lehet neki – mondta Tom, miután a BMW és a fekete autó egyaránt eltűnt a fák között. – Menni, menni, menni, menni. Ebből áll az élete. Fogalmam sincs, honnan van ennyi energiája. Ha nekem csak fele annyi lenne, boldognak mondanám magam.
Felnevettem. Láttam már Billt fáradtnak, nyúzottnak és kimerültnek, de abban igazat adtam Tomnak, hogy az énekes még olyan helyzetekben is próbál formában maradni, melyekben mások már rég kidőltek volna.
– Hé, havercsaj. Tudod, miért maradtam itt? – kérdezte Tom és lehuppant a kanapéra. Megráztam a fejem: honnan is tudhattam volna, hogy mit akar?
– Érzelgősködni fogok – folytatta könnyeden és megrándult a szája széle. – Igen, SzexIsten ismét nyálas ömlengésbe kezd.
Elmosolyodtam. Volt már részem ilyesmiben. Hallottam Tomot kiabálni, ömlengeni, s láttam már őt majdnem sírni.
– Miről van szó? – kérdeztem óvatosan.
– Tavaly segítettél nekem – válaszolt ugyanazzal a könnyed hangstílussal. – Most az jön, hogy én segítsek neked.
– Ezt nem értem – értetlenkedtem és valószínűleg elég bamba képpel bámultam.
– Tavaly velem voltál, mikor Lindával rosszul alakultak a dolgok. Te biztattál, mikor úgy hittem, Bill örökre meghalt számomra. Sokszor kihúztál a bajból, havercsaj... és én ezt soha nem köszöntem meg... Ne érts félre, most sem fogom – tette hozzá, nehogy véletlenül is megforduljon a fejemben, hogy ki fog nyögni egy köszönömöt.
– De miért kellene a segítséged? – kérdeztem kíváncsian.
– Mike miatt – felelte Tom. – Billt összezavarja ez az egész. Nem bírja az ilyesmit, tehát nem tud megfelelő támaszt nyújtani neked. Ez a bezártság sem tesz jót neki. Tűri, tűri, aztán bumm, egyszer csak kattan valami....
– Akkor hagyjam, hogy Gitty őt is megölje? – préseltem ki a szavakat a fogaim között, mert a gondolat már önmagában is rémisztő volt.
– Gitty? – Tom szemei hatalmasra nyíltak, tekintetében megjelent a rettegés. – Mi az, hogy Gitty?
Ekkor jöttem rá, hogy az idősebbik Kaulitz-iker nem tudja, hogy tudom, ki ölte meg Mike-ot. Tom csak annyit tudott, hogy a golyót talán nekem szánták, de úgy gondoltam, ezt is csak félig-meddig hitte el, talán abban a pillanatban, mikor elmondtam, nem is fogta fel igazán.
– Gitty ölte meg Mike-ot.
– Honnan veszed? – kíváncsiskodott a gitáros és gyorsan pislogott.
Nem feleltem, csupán elővettem a fenyegető üzenetet, ami a nappaliban lévő kisasztalon hevert. Nem akartam eltenni, mert a jegyzet emlékeztetőnek kellett, nehogy egy pillanatra is megfeledkezzek az állandó életveszélyről.
Tom végigolvasta a sorokat és rémülten kapott a telefonja után.
- Mi ez már megint? Fenyegető üzenet? Bassza meg, már mindent értek! Bill azért engedte, hogy őrizet alá vonják a Kaulitz-lakot, mert Gitty megfenyegetett titeket! Istenem, istenem! Rájöhettem volna! Tudtam, hogy Gitty megszökött, de azt nem is sejtettem, hogy fenyegető levelet írt! Miért engedtem, hogy elmenjen? Tutira le fogja rázni a testőrt! Mi van, ha Gitty megtalálja és…
– Tom, ne mondj már ilyet! – rémüldöztem. – Haza fog jönni!
Bill azonban nem jött haza. Tom és én estig vártuk, de még csak hírt sem adott magáról. Tom öt percenként próbálta hívni, de mindannyiszor a hangposta felelt. A harmincvalahanyadik próbálkozásnál Tom begurult és nem foglalkozva azzal, mit tesz, a hangpostának kezdett üvölteni.
– Na ide figyelj, te nyughatatlan kis rohadék! Ha belátható időn belül nem vonszolod haza magad, garantálom, hogy nagyon meg fogod bánni! Mi a francnak mentél el? Örülnél inkább, hogy még a seggedet is kinyalják ebben a nagy biztonságban! Óh, de nem, te Bill Kaulitz vagy! Nincs szükséged védelemre, a házad biztonságára meg a csajodra, aki halálra aggódja magát miattad! Mégis mit képzelsz? Meg tudod védeni magad Gittyvel szemben? Tavaly is milyen frankón sikerült! Húzd haza a csíkot, de rögtön!
Miután kellően kitombolta magát, sokkal halkabban és nyugodtabban hozzátette:
– Hé, öcsi... ugye... ugye nincs semmi baj?
Meg tudtam volna őrülni ettől a hangtól. A szavakban annyi meg annyi ki nem mondott, feltörni készülő érzelem tükröződött. Mindössze egyetlen egyszer hallottam Tomot így beszélni – közvetlenül azután, hogy Bill felébredt Gitty mérgének bűvöletéből.
Félóra múlva már Hamburg utcáit jártuk és Bill BMW-jének körvonalait kutattuk. Semmit sem találtunk. Tom káromkodott, mint egy kocsis, én meg Billt próbáltam hívni.
A velünk utazó testőr a fejét fogta tehetetlenségében.
Tom elhajtott a kórház előtt és végre megtaláltuk, amit kerestünk.
– Kórház? – a gitáros hangja hihetetlen magasságba csúszott. – Mi a francot keres itt?
– Ne aggódj – nyugtattam, meglepő módon valóban nyugodt hangsúllyal. – Az autója itt áll, tehát vagy nem sérült meg, vagy... nem tudom... mindenesetre el tudott jönni idáig. Ne gondolj mindig a legrosszabbra!
Idegesen felkacagott, miközben bevágta a kocsiajtót, majd a hatalmas, szürke épület üvegezett főbejárata felé trappolt.
– Hogyan akarod megkeresni? – kérdeztem kíváncsian, de Tom dühös arcát látva úgy gondoltam jobb, ha inkább nem is várok választ a kérdésre.
Senki nem kérdezte, mi járatban vagyunk, miközben átfutottunk néhány emeleten. Tom szidkozódott és még mindig azon volt, hogy elérje Billt, aki viszont még mindig nem volt hajlandó felvenni a telefont.
– Valahol itt kell lennie, a rohadt életbe! – kiáltott Tom, miközben körülnézett a földszinten, és tekintete megakadt az alagsorba vezető lépcsősoron. Tétován pislogott, majd elindult lefelé. Nagyon jól tudtam, mi van a kórházak alagsorában, de nem akartam arra gondolni, hogy néhány másodperc múlva a halottak ideiglenes, hideg otthonába tévedek.
A lépcső aljában két alak állt. Az egyik fehér köpenyes, orvosnak tűnő férfi volt, a másik pedig...
– Bill!
Tom zihálva futott le a lépcsőn és majdhogynem a testvére nyakába ugrott. Az orvos elnézően mosolygott, de nem intette csendre a gitárost.
– Hagytam üzenetet. Hívtalak! – sápítozott Tom. A stílusa már-már olyan volt, mintha Simone torkolta volna le Billt.
– Lenémítottam a telefonomat. Fontos dolgom volt – ingatta a fejét Bill. Közben én is leértem hozzájuk és nem valami kedvesen pillantottam az énekes felé.
– Te... meg... a... hülye... hóbortjaid... – suttogtam és minden szónál megböktem a mellkasát, amitől hátrálni kényszerült. – Hozd... ránk… a frászt... neked... ugyan... mit... számít... Igaz?
– Hé, emberek. Hallgassatok meg! – emelte fel a kezét, majd megragadta a csuklómat, hogy ne mérhessek újabb bökést rá. – Itt voltam...
– Mit kerestél itt? – kérdezte Tom kissé vádlóan.
– Mit kerestem volna? – húzta fel a szemöldökét Bill. – Mike-ot. Látni akartam, mielőtt szétszedik...
A hangja megtört volt. Nem tudtam haragudni rá többé.
– Mikor megérkeztetek, éppen azt kérdeztem Dr. Fischertől, hogy mikorra várható a boncolás – a szó nehezen tört elő belőle, mintha ő maga sem akarná kimondani azt, hogy boncolás.
– Holnap kezdjük – szólt közbe a fehér köpenyes férfi. – Ha akarják, megnézhetik a holttestet. A fiatalember hozzátartozói már látogatást tettek nálunk.
– Ugye még nincs... – kezdtem, de nem tudtam befejezni a kérdést. El sem akartam gondolni, mi lesz, ha Mike gyönge testén megejtik az Y-vágást.
– Ne féljen, kisasszony – mosolygott a doki, de a gesztus nagyon groteszknek hatott. – A fiú teste pontosan olyan állapotban van, mint mikor behozták, bár megtisztítottuk a vértől.
– Nem akarom megnézni – ráztam a fejem és elfogott a szédülés. – Bill, Tom, menjünk innen...
A folyosók fehér, tiszta valósága homályba veszett. Alig vártam, hogy kiérjünk az épületből és újra levegőhöz jussak. Hányinger kavargott bennem, de azon voltam, nehogy véletlenül is kimutassam, hogy valami nincs rendben.
Aznap éjjel mégha az álom rövid időre meg is talált, jórészt ébren feküdtem. Akaratlanul is képek villantak elém, melyekben egy csapat orvos állt Mike megtört teste körül.
– Sajnálom – suttogta Bill az éjszakai csöndben. Barna szemei meg-megcsillantak a holdfényben. Ő sem aludt.
– Mit sajnálsz? – kérdeztem. A hangom nem hallatszott álmosnak. Már elmúlt a rosszullét, csupán enyhe émelygés maradt utána.
– Sajnálom, hogy aggódtál miattam és hogy újra eszedbe juttattam Mike-ot. Tudom, hogy a verseddel akartál végső búcsút venni tőle… Meg kell értened, miért kerestem meg a testét… A boncolás után Szentpétervárra viszik a holttestet… és... és eltemetik... Értsd meg! Tudnom kellett, mikorra várható a temetés, hogy intézkedhessünk a költözéssel kapcsolatban. Ez így rohadtul érzéketlennek hangzott – tette hozzá – de... nincs más megoldás. Nem akarom, hogy Gitty újabb balhéba keverjen minket.
– Tehát, ha jól értem, elhúzunk a fenébe, Gittyt meg itt hagyjuk, hadd gyilkolja meg a keresztfiamat vagy a nővéremet?
Láttam rajta, hogy a kérdés érzékenyen érinti, de próbálta leplezni a tanácstalanságot.
– Akkor... hírt adunk magunkról, mielőtt elmegyünk – sóhajtott. – Az újságírók úgyis kiszúrnak minket.
– Mi értelme lesz így elmenni? – kíváncsiskodtam tovább. – Ha úgy megyünk el, hogy hírt adunk magunkról, Gitty bizonyára ráharap a témára és utánunk jön. Akkor meg nem mindegy, ha Németországban talál ránk?
– Amerika elég nagy, angyal – nevetett Bill. – Oké, lehet, hogy képes lesz követni valameddig, de tutira el fogja veszteni a nyomunkat.
– És ha visszajön, hogy bosszúból megölje a családomat?
– Nem fog visszajönni – tagolta Bill. – Gitty kiismerhető. Tombol benne a revans utáni vágy. Akárhogy nézzük, angyal: tönkretetted az életét, ő pedig képtelen szembenézni azzal, hogy vesztett ellened. Soha nem leszek az övé. Lotte, ha úgy vesszük, én okoztam a bajt. Azért támadt rád, mert rajongott valakiért, aki a tiéd volt. Kényszerű megszállottság vezette, mikor eltaszított minket egymástól. Azt remélte, örökre meggyűlöllek és őt választom helyetted. . Akkor azonban olyat tettél, amire nem számított. Ellenszegültél. Megtörted a méreg hatását, hogy felébressz engem. Gitty akkor nagyot bukott. Bújdosó megszállottból letartóztatott elmezakkanttá vált. Bármikor képes lett volna ölni... megölt volna azon az átkozott decemberi éjszakán, de elszúrta... Két nyomorult év kellett neki, hogy végül megtegye, legalábbis megpróbálja. Fegyvert lopott... hiszen az jóval hatásosabb, mint egy kés... Csak tudnám, hogy Mike látta-e a fegyvercsövet...
– Nem tudom... talán sejtette? – kérdeztem bizonytalanul.
– Nem. Azt mondtad, félrelökött – spekulált Bill – tehát tudnia kellett. Szörnyű kimondani, de Mike valószínűleg tudta, mi fog történni.
– Képtelenség – ráztam a fejem. – Bill, nem gondolhatod, hogy Mike is benne volt!
– Dehogy gondolom – védekezett gyorsan. – Csak... felfigyeltem néhány furcsaságra. Mike nem a rokonoktól jött a Jost-birtokra, pedig azt mondta, emlékszel? Bocsáss meg a szóért, Lotte, de... Mike hazudott neked. Mikor bementem a hullaházba, láttam a személyes tárgyait, beleértve a repülőjegyét is, amin a születésnapod dátuma szerepelt. Mike hajnalban indult, hogy ne késse le a partit, de ez azt jelenti, hogy előző nap biztosan nem volt még itt.
A fenébe is, az állítás logikus volt... igaz volt... A gyötrő kérdés egyre csak mardosott: Miért hazudott?
– Ugyel esz nyomozás vagy valami? Mármint... kiderítik, hogy hol járt? – kérdeztem csendesen, mert bele kellett kapaszkodnom valamibe, ami azonnal visszaadhatja a srác méltóságát. Mike-nak jó oka volt a hazugságra, máskülönben nem tette volna meg... Egész biztos nem tette volna meg!
– Mike holléte nem feltétlenül tartozik a nyomozás legfontosabb pontjai közé – ingatta a fejét Bill. – Ha nem szükséges, nem fogják vizsgálni.
– De kell, hogy vizsgálják! – sikoltottam hisztérikusan – Hidd el, Bill, érzem, hogy valami nincs rendben! Ha Mike tudta, hogy meg akarnak ölni, az is lehet, hogy... hogy azért hazudott… Miért nem lehet kihallgatni Vadikékat? Ők biztos tudják, merre járt!
– Kétlem – jegyezte meg Bill. – Vadiknak feltűnt Mike ferdítése, de nem akart közbeszólni, nehogy összezavarja a dolgokat. Nem tudta, hol volt Mike és úgy tervezte, hogy a parti után kérdezi meg tőle... akkor mesélte el, mikor elhoztam őket a kórházból…
– És Lena?
– Lenának az sem tűnt fel, hogy megérkezett-e, vagy sem. Úgy tudta, hogy Mike nem utazik a nagyszülőkhöz.
– És Vadik honnan tudta, hogy Mike nem mondott igazat? – érdeklődtem, mert mindenáron találni akartam valami nyomot, egy kis ösvényt, amin elindulhatok, hogy összerakjam a képet.
– Vadik felhívta Mike-ot, hogy megkérdezze, mikor érkezik. A srác azt mondta, hogy pár órán belül. Vadik azonban ismerős hangokat és orosz szavakat hallott a háttérben...
– Tehát Mike még Oroszországban volt? – suttogtam és úgy éreztem, sehogysem akar összeállni a történet.
– Valószínűleg – vont vállat Bill. – Nem tudom, angyal. Nem a mi dolgunk, hogy kiderítsük. Mike-nak is volt magánélete. Oda ment, ahova akart. Talán felszedett valami csajt, csak nem merte elmondani neked. Ki tudja?
– Az lehetetlen! – ellenkeztem hevesen. – Mike elmondta volna! Megírta volna! Ismertem őt...
Bill nem felelt. A párnákra hanyatlott és gondterhelten behunyta a szemét. Nem akartam tovább hisztizni előtte, így némaságba burkolóztam és vártam, hogy eljöjjön a reggel.
– Huszonkettő lettél...
Ezzel a mondattal köszöntöttem, mikor felébredt és álmosan kicsoszogott a konyhába. Én addigra kitakarítottam a vendégszobákat és átnéztem Sofie néni egyik szakácskönyvét, hogy könnyen elkészíthető ételek receptjeit kutassam fel benne.
- Jó reggelt… - ásította Bill.
Szándékosan nem mondtam, hogy „Boldog szülinapot” elvégre is, miért lett volna boldog ez a szülinap?
Nem mondott semmit, hisz nem tudott volna mit mondani. Megköszönni nem lett volna értelme a hideg, tényszerű állítást, megerősíteni pedig nem akarta a kijelentés hitelességét, hiszen az igaz volt. Biccentett és a hűtő felé vette az irányt, hogy reggelit csináljon magának.
Néztem, ahogy sajtot és paradicsomot szeletel, majd egymás után pakolja azokat két kenyérszelet közé. Olyan hétköznapinak tűnt. Nem emlékeztem, mikor figyeltem hasonló ténykedés közben. Mike halála óta már egy hét is eltelt, de nekem még mindig nehezemre esett elhinni, hogy nincs többé. Ez kötötte le minden gondolatomat és rájöttem, hogy az utóbbi napokban semmi másra nem összpontosítottam, csak erre a kimondottan őrjítő tényre...
Mike nincs többé.
Elég ebből!
Találtam egy jó receptet. Behajtottam a lap szélét, hogy könnyebb legyen visszakeresni, ha szükségem lesz rá. Becsuktam a könyvet és ismét Billre néztem, aki már befejezte a szendvicskészítést. Csendesen ült és engem figyelt.
– Nem fogok sírni miatta... többé már nem – mondtam és határozottan az énekes szemeibe néztem. – Rájöttem valamire. Nem érdemeltük meg Mike-ot. Talán jobb neki, hogy elköszönt. Akármilyen titkok is voltak, melyeket sosem mondott el, akármi is vezette arra, hogy hazudjon nekem, akármit is kellett elviselnie, ő az én Mike-om marad. Azt hiszem... azt hiszem, most már végleg elengedtem őt.
Szeptember ötödike hajnalán Oroszországba utaztunk. Előző nap Vadik felhívta Billt, hogy tájékoztassa: végeztek a boncolással és Mike teste már úton van Szentpétervár felé. Mivel a TH-staff tagjai többségében jelen voltak Mike haldoklásánál, a csapat menedzsmentje egyértelműnek tartotta, hogy az utolsó kegyeletet mindenképp le kell róni. Az utazásra David Jost és a srácok tolmácsa, Dunja vállalkozott. .
David felajánlotta Vadiknak és Lenának, hogy tartsanak velünk. Vadik azonnal beleegyezett, de ahhoz már nem kis rábeszélésre volt szükség, hogy Lena Müller is ezen a véleményen legyen. A lány még mindig dühös volt rám. Frusztráló volt, hogy egész úton felém sem néz, fájt a gondolat, hogy átkozódva ejti ki a nevem. Hova lett az az édes kis Lena, akit olyan jól ismertem és akit annyira szerettem?
Vadik végig a lány mellett volt, bár néha-néha felém pillantott, s tekintetében mindannyiszor sajnálat ült. Nem szeretett választani vagy döntéshelyzetbe kerülni, most mégis arra kényszerült, hogy Lena mellé álljon. Nem vádoltam érte, hiszen ott voltam, mikor Mike arra kérte őt, hogy vigyázzon a húgára.
A szentpétervári repülőtér monumentális épülete fagyos napfényben fürdött. Oroszországban hideg volt már. Csendben ballagtunk át a transzferen és a terminálon. Az emberek jöttek-mentek, csomagokat cipeltek és beszélgettek, csak mi voltunk olyanok, mint akik citromba haraptak. Lena hangtalanul sírt. Vadik vigasztalóan átölelte, de ez nem tudta megnyugtatni a lányt. Ahogy néztem őket, arra gondoltam, hogy életemben nem láttam még Vadik gesztusaiban ennyi törődést és figyelmet.
Dunja taxikat rendelt. Mikor kiértünk az üvegajtókon, három fekete autó várt ránk. Ki-ki elfoglalta helyét valamelyikben: Lena, Vadik, Dunja és David az első kocsit választották, Georg, Gustav, Helga és Anni a másodikat, Tom, Bill, Linda és én kizárásos alapon a harmadikat.
A taxi-lánc szinte hangok nélkül tette meg a hosszú utat a városközponton át Sosnovka felé. A temetés éjfélkor kezdődött. A telefonom meg-megcsörrent a zsebemben, jelezve, hogy Florenz – nem számolva a távolsági hívás költségeivel – próbál kapcsolatba lépni velem.
A temető vaskerítésénél már jókora tömeg gyűlt össze. A fekete ruhás alakok kezében gyertyák lobogtak. Lena és Vadik kivált a körünkből. Sietve lépkedtek két integető, gyertyás valaki felé. A sötétben nem láttam jól, de mintha Müller urat és a szőke Ankatrint véltem volna felismerni. Mike apjának látványától elszorult a torkom. A kedves arcú Müller úr, aki mindig olyan jóságosan pillantott rám, vajon mit gondolhat rólam, főleg most, hogy már tudja: miattam halt meg a fia?
A fáklyás alakok mögött fenyegető, sötét fellegként tűnt elő Mike barátainak serege. Az egykor megismert arcok most fájdalomtól, kíntól voltak eltorzulva. Daria Mayer még égővörös haját is feketére festette, Dominique Zoeker pedig csinos frizurára cserélte zilált, tépett hajkoronáját.
A tömeg lassan elindult. Mély csend borult a temetőre. A fáklyák kísérteties fényköröket alkottak, a virágok nehéz, édes illata szállt a levegőben. Nálunk nem voltak fáklyák, sem virágok. Sötétbe és némaságba burkolóztunk. Nem sírtam, mikor egy fél pillanatra látni véltem Mike halott testét. Koporsóban nyugodott, párnák és virágok közt. Csak aludt...
Nem mentünk közelebb, hagytuk, hogy a család búcsúzzon el tőle. Ahogy átsétáltunk a temető nyirkos füvén, valaki zihálva elsietett mellettünk. Az alak ismerősnek tűnt, de csak néhány másodperc múlva jöttem rá, hogy Arti volt az. Egyenesen a koporsóhoz rohan. Nem láttam az arcát. Pár pillanat múlva gyengéden megvilágította egy lobogó fáklya fénye. Sápadt volt és ijedt. Kíváncsi lettem, miért. Oda akartam futni a fiúhoz, de Bill gyűlölködő pillantását látva inkább fel se vetettem neki az ötletet.
Mikor a búcsúztatásra került sor – Mike-ot egy német tisztviselő búcsúztatta – néhányan összerezzentünk, ahogy a felsorolt nevek közt meghallottuk sajátjainkat:
– Tisztelt egybegyűltek! Már annyi meg annyi dicséretet zengtem Mike Müllerről, szeretett fiúnkról, de tudom, hogy a dicséretek halmaza e néhány, rövid szóval ki nem fejezhető. Időnk azonban véges. Engedjék meg, hogy először szüleitől búcsúztassam, akik féltő gonddal óvták és védték. Biztosra veszem, hogy Mike nagy-nagy szeretettel és tisztelettel gondol rájuk, s százszor köszöni mindazt, amit érte tettek. Búcsúztatom továbbá drága testvérétől, Lenától, aki talán mindennél jobban szerette őt. Mike Müller ezennel elköszön Hamburgban élő idős nagyszüleitől, akik megromlott egészségi állapotuk miatt nem lehetnek köztünk. Szentpéterváron élő nagymamájára is szeretettel és nagy-nagy tisztelettel emlékezik. Azt hiszem, ő lesz ékes példája mindazon szenvedés elviselésének, melyet Mike örökül hagyott. Kedves nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek! Tudom, hogy volt köztetek nem egy harc, nem egy vita, de higgyétek el, jobb megbocsátani és elfeledni a múltat. Végül, de nem utolsó sorban, drága barátok! Mike jó ember volt és csak szeretni tudott. Mindenben kitartó fiúk és lányok! Mike önként távozott. Saját akaratából hagyott el titeket, de bízzatok abban, hogy egy napon viszontlátjátok majd! Barátságotok fonalát talán nem győzi le a halál. Mindannyian jelentettetek valamit Mike-nak. Ki többet, ki kevesebbet. Száz meg száz emlék kötött össze titeket. Nem szabad hagynotok, hogy valaha is elszakadjanak ezek a kötelékek! Mike szavaival búcsúzom tőletek.
A tisztviselő gyűrött papírt vett elő díszes dossziéjából. Elég közel álltam hozzá, így könnyen felismertem Mike írását. A gyűrött papír mellett egy összehajtott lap hevert, mely mint később kiderült, a levél német nyelvű fordítása volt. Furcsa érzés fogott el… Mike levelet írt, mielőtt meghalt… De vajon miért? A férfi felemelte a lapokat és olvasni kezdett.
…
Tudom, hogy felteszitek magatoknak a kérdést: Mi történt?
Ez azonban maradjon az én titkom. Nem akarok mégnagyobb fájdalmat okozni nektek, drága barátaim. A búcsú nehéz és kínzó, mégis át kell esnünk rajta, hogy tovább tudjunk lépni. Sokáig gondolkodtam, kivel kezdjem a sort, de végül Vadik mellett döntöttem.
Szeretett barátom! Testvérem voltál jóban és rosszban. Elviselted minden butaságomat és támogattál, mikor magamra hagytak. Számtalan jópofa pillanatot köszönhetek neked. Rettentően fáj, hogy el kell hagynom téged, mert tudom, hogy te nem tennéd meg a helyemben. Arra kérlek, hogy nagyon vigyázz a húgomra.
És most te következel, Tony Mayer! Olyan voltál nekem, mint egy szófogadatlan, lázadó kisöcsi. Mindig panaszkodtál, soha nem voltál elégedett. Folyton azért nyavalyogtál, mert Dominique szóba sem áll veled. Megígértem, hogy közbenjárok az érdekedben, de sajnos kifutottam az időből. Bocsáss meg érte!
Volt idő, hogy azon gondolkodtam, miért kaptam ilyen hűséges barátokat. Efféle gondolkodásaim közepedte tudott leginkább zavarni könnyes búcsúm újabb szereplője, Kurtis Jackson. Mondd csak, Kurt! Hiányzom majd neked? Mert nekem őrülten fogsz hiányozni. Nem lesz már senki, aki rosszkor csöngessen be hozzám… Remélem, jól alakulnak majd a dolgaid Dariával, akit ezúton is százszor csókoltatok.
Lassan rövidke listám végéhez érek. Tudom, hogy jópár nevet meg sem említettem, de éreznetek kell, hogy csak azokról lehet igazán megemlékezni, akik mélyen bennünk élnek…
Szót kell ejtenem két olyan lányról, akik a puszta akaratukkal is képesek lennének felborítani a világegyetem megszokott ritmusát. Sok közös pillanatot éltem át velük. Meg tudtak nevettetni, ha elcsüggedtem, pedig ők is pont olyan lehangoltak voltak, mint én. Akarat, lányok! Akarat. Linda, neked azt üzenem, hogy tartsd féken Tomot. Anni, te pedig táncolj annyit, amennyit csak tudsz.
Listámon még két név szerepel. Azt hiszem, regényeket lehetne írni róluk. Életem legnagyobb csodájaként tekintek arra, hogy barátaimnak nevezhettem őket. Nem ismerek hozzájuk hasonlót. Kedvességük és nyíltságuk bárkit rabul ejtene. Önzetlenek és szeretetreméltóak. Mindent feladnának egymásért. Mikor velük voltam, úgy éreztem, ők tartják vállukon az egész világot. Szerelmük köteléke talán elég erőt ad majd ahhoz is, hogy el tudják viselni az elvesztés fájdalmát.
Először hozzád intéznék néhány szót, Bill. Tudnod kell, hogy te voltál a példaképem. Fiatalabb éveimben csak külső tulajdonságaidat tekintve szerettem volna hasonlítani rád, de mikor megismertelek, rájöttem, hogy olyan emberré akarok válni, mint amilyen te vagy. Megtűrtél magad mellett, pedig tudtad, hogy rajongok a barátnődért. Nem voltál féltékeny, mikor engedted, hogy velem legyen. Csak azt kérhetem, hogy értsd meg őt, mert fájni fog neki, ha én már nem leszek…
És hát neked mit mondjak, Lotte? Talán már mindent tudsz. Úgy érzem, nehéz szavakba önteni mindazt a tengernyi gondolatot, amit meg akarok osztani veled. Láttalak szenvedni, láttalak örülni. Nem kívánhatok többet. Tudom, hogy fontos voltam neked, s most csak egyet mondok, tarts ki. Egyszer majd megérted, miért hagytalak magadra
…
A nevem olyan idegennek tűnt számomra. Agyam minduntalan Mike levelén járt. Úgy éreztem, tudta, hogy meg fog halni. Gondolataim a piros halál hajnalán időztek. Mike látta a fegyvercsövet... Vagy nem látta a fegyvercsövet… Tudta, hogy megpróbálnak végezni velem… Tudta… Tudta… De kitől tudhatta meg?
Ajkaim szélét rágcsáltam, miközben némán figyeltem a feketébe öltözött embereket.
– Látnom kell – suttogtam és a koporsó felé intettem. Bill megfogta a kezem és lassan átvezetett a tömegen. Láttam Mike anyját, aki térdre borulva zokogott a tölgyfakoporsó közelében. Vékonyka teste méginkább összetörtnek látszott, ahogy rázta a sírás. Nem nézett fel, így nem tudta, hogy pár lépésnyire vagyok tőle. Talán jobb is volt ez így…
Mike teste fehér fátyollal volt takarva. Pont olyan volt, mint amilyenre emlékeztem: hátrafésült, melírozott haj, színtelen arc, üres tekintet. Mennyire fájt ezt látnom!
Arti meggyötört alakja ismét felbukkant. Ijedten hátráltam és majdnem ráléptem Bill lábára, de az énekes még időben félreugrott és dühös szemmel pislogott Mike unokatestvérére. Arti felemelte a koporsót takaró fátylat és megsimogatta Mike arcát. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy én is megtegyem, de meg sem mozdultam, a kezeim Bill kezeiben nyugodtak. Arti gyengéden pillantott Mike-ra. Valami furcsa volt az arcán, de nem tudtam rájönni, mi az. A gesztusai, a tekintete, maga az egész lénye nem volt normális... nem volt megszokott. Arti Alient nem ilyennek ismertem! Az nem lehet, hogy a halál testközeli látványa ennyire megrázzon valakit, főleg nem őt !Arti erős…
– Sajnálom – motyogta németül Arti, s a hangja most semmihez sem volt hasonlítható. Rekedt volt és remegett. Mintha nem is az ő hangját hallottam volna.
– Sajnálom, Mike. Minden az én hibám. Csakis az enyém. A titkok... az ostoba titkok, s közülük a legnagyobb. A fenébe vele! Te mindig ezt akartad és már belátom, hogy jobb így. A nevem nem lesz titok többé. Most tehát igazából el kell búcsúznom tőled. Mindent jóvátennék, öcskös. De már késő. Túl késő. Fogadd el még utoljára Arti Romansky búcsúját.
Arti szavai majdhogynem érthetetlenek voltak, jelentésük teljesen összefüggéstelennek hatott. Mintha maga sem tudta volna pontosan, mit beszél. Visszahajtotta a fátylat és elsietett. Láttam, hogy sovány teste meg-megcsuklik járás közben. Ismertem őt és tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Csak árnyéka volt önmagának.
A neve visszhangzott a fejemben.
Lehunytam a szemem. Hát nem volt szükség a feltételnek pecsételt csókra, nem volt szükséges fényt deríteni a titokra. Mike halála kellett ahhoz, hogy megtudjam Arti valódi nevét.
És ez túl nagy ár volt érte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése