Bill és én eltávolodtunk Mike koporsójától és visszaindultunk a többiekhez. Az út felénél járhattunk, mikor Arti hirtelen elénk lépett.
– Segítsetek – suttogta rekedten. A kezei remegtek, a szeme... a szeme ismerős szürke volt! Kőkemény pillantású, hideg acélszürke szempár.
– Nem segítünk – vetette oda Bill, de megböktem a könyökét és észrevétlenül Arti arcára mutattam. Bill tekintetében hamarosan megvillant a döbbent felismerés.
– Mi történik velem? – kérdezte Arti és görcsösen megvonaglott. – Kérlek, mondjátok el, mi ez az egész! Mike tudta! Tavaly tudta!
Bill és én két oldalról támogatva vonszoltuk Artit Tomék irányába. Az idősebbik Kaulitz észrevette, hogy közeledünk és készségesen elénk sietett.
– Mi az ördög folyik itt? – kérdezte és tekintete megakadt a tántorgó srácon. – Bill, Lotte, ez itt Arti, ugye?
– Nyugi, Tom. Arti azért mégsem Gitty – préseltem a fogaim között. – Mindjárt megtudod, mit keres itt, de előbb vigyük el innen, nehogy másnak is szemet szúrjon, hogy valami nagyon nem oké vele.
Arti hirtelen megmerevedett. Szemei észveszelytően forogtak, arca lángvörösre gyúlt.
– Engedjetek, engedjetek – követelte és kihúzta csuklóját a szorításomból. Tom gyengéden félrelökött és megragadta a srácot, hogy Billel együtt az egyik fekete taxi felé cipelje.
– Mi történik? – szaladt hozzám Linda és Anni. – Miért viselkedik furcsán Arti? Egyáltalán... hogyhogy itt van? Már megint jóban vagytok, vagy mi?
– A szemei ismerősen néznek ki – suttogtam rémülten. – Pont olyan acélszürkék, mint amilyenek az enyémek voltak egykor.
– A szemeid akkor voltak szürkék, mikor Gitty mérgezett – jegyezte meg Linda.
– Na ne mondd. Ezt én is tudom – gúnyolódtam és kisétáltam a temető vaskapuján. Visszanézve még láttam, ahogy hat fekete ruhás, nagydarab gorilla felemeli Mike koporsóját. A családtagok tömegével kísérve indultak a temető hátsó szegletébe. Tudtam, hogy most már örök nyugalomra helyezik a koporsóban fekvő halott srácot.
Bántott a tudat, hogy nem lehetek Mike mellett, nem nézhetem végig, ahogy eltemetik, de nem éreztem volna helyénvalónak, hogy odaálljak és könnyeket hullassak. Most Artival kellett foglalkoznom. Jeges remegés futott végig rajtam, ha a szemeire gondoltam. Valami nem stimmelt vele.
Linda, Anni, a kíváncsiskodó Helga és én beültünk egy taxiba és hamarosan elhagytuk a temető környékét. A sofőr az előtte haladó taxit követte. Nem tudtam, hova megyünk, de majdnem biztos voltam benne, hogy biztonságba – legalábbis nyugalomba kell helyezni Artit
Egy hatalmas háztömbhöz értünk. Kipattantunk a kocsiból és megvártuk, amíg a többiek is elővánszorognak. Bill és Tom egyszerre próbálta megfejteni Arti érthetetlen motyogását, Helga és Linda riadt pillantásokat váltott, Anni és én pedig tanácstalanul vonogattuk a vállunkat.
A két fekete taxi elhajtott, hogy felszedje a TH-staff tagjait, na meg Georgot és Gustavot.
– Mi... mondd mégegyszer? – kérdezte Bill és most már értetlenül pislogott Artira, aki egyre jobban remegett, az arca pedig hamuszürkévé vált.
– Ha-ha-hatodik emelet... ö-ö-ö-ötös a-a-ajtó – dadogta Arti és reszkető kezével a zsebébe nyúlt, hogy kivegye belőle a kulcsot. Mozdulatait azonban már nem tudta irányítani, így a kulcs és minden más a betonjárdán landolt. Linda és én felszedegettük az elhullatott holmikat, majd Billék előtt sietve belibbentünk a háztömb bejárati ajtaján.
– Hol a lift? – kérdezte Linda és villámgyorsan körbehordozta tekintetét a folyosón.
– Vö-vö-vörös ajtó... jo-jo-jobb-bb-bbra a fo-fo-folyosó vé-vé-végén...
Kérdezés nélkül az eldadogott irányba haladtunk. A lift azonban nem működött.
– Hogy az a... – motyogta Tom és rántott egyet Arti vállán, hogy a srác súlypontja feljebb kerüljön.
– A szentségét, most gyalogolhatunk... – morgott Helga és a lépcsőház felé indult.
Az ikrek nem feleltek. A lépcsők felé vitték Artit, majd felvánszorogtak az első emeletre. Követtük őket, eközben minduntalan arra figyeltünk, hátha ki tudunk hámozni valamit Arti motyogásából. Azon járt az agyam, hogy mi történhetett vele...
Lassacskán felértünk a hatodikra. Bill elengedte Artit, hogy az ajtóhoz léphessen és kinyithassa, majd mikor ezzel megvolt, hagyta, hogy Tom átlökje a srácot a küszöbön.
– Arti, nézz rám – kérte Bill, de Arti nem mutatott hajlandóságot arra, hogy teljesíteni fogja a kérést. A fiú pontosan olyan állapotban volt, mint amilyenben Billt kellett látnom egykor. A jelenet túl groteszk volt: fekete ruhás fiatalok vesznek körbe egy közéjük olvadó, festett szemű alakot. Nem tudtam nem sajnálni őt.
A harmadik Bill szenvedett.
Tom arcán türelmetlenség tükröződött, ezért meg sem próbált hatni a félig öntudatlan srácra. Linda, Anni és Helga nem ismerte Artit, így nem volt más lehetőség, minthogy én próbáljak beszélgetést kezdeményezni vele.
Bill a konyhába vonszolta a fiút , majd egy székre ültette – vagyis inkább lökte. Tudtam, hogy nagyon dühös Artira, amiért tavaly karácsonykor csókot kért tőlem, én pedig megadtam neki.
– Arti? – szólítottam meg bátortalanul. – Nézz rám!
Arti feje oldalra billent. Szemei lecsukódtak. Nem mozdult.
– Meghalt? – lépett hátra Helga. A lány nagyon riadtnak tűnt, amit nem csodáltam. Ő sosem látta az elmebontó méreg konkrét hatását.
– Nem. Nem halt meg – feleltem magabiztosan és tettem egy lépést Arti felé.
Őt figyelve nem voltam képes elhinni, hogy Gitty újra próbálkozott. Kérdések kavarogtak bennem: Mikor? Hol? Miért?
Egyik kezemmel elengedtem Bill kezét és megfogtam Arti hozzám közelebb eső csuklóját, hogy ellenőrizzem a pulzusát. Az erek lüktettek. Óh, hála az égnek – gondoltam – tényleg csak elmebontó méreg. Már rosszabbtól tartottam.
– Arti, Arti, nézz ide! – suttogtam és megpaskoltam az arcát. A körülöttem állók néma kíváncsisággal figyelték ténykedésemet.
– Mi történik velem? – hebegte Arti, ismételve azt a kérdést, amit nem is olyan rég tett fel.
– Nem tudom pontosan – kezdtem magyarázni, de már nem figyelt rám. Tekintete újra elhomályosodott. Teste rángatózni kezdett, majd néhány másodperc után ismét elernyedt. Szemei kitisztultak, bár nem nyerték vissza eredeti színüket. Ajkai szétnyíltak és újra összezárultak, hogy csak félve engedjék ki a következő szavakat:
– Elmebontó méreg... igaz?
– Talán – mondtam, próbálva nyugtatni. – Nem lesz semmi baj. Meg fogsz gyógyulni.
- É-éé-één… te-he-te-ek.. r-r-ró-óla – dadogta zavartan. Kezeivel céltalanul kalimpált a levegőben, minta keresne valamit.
- Cssss. Semmi baj… semmi baj – mondogattam és megsimogattam az arcát. A bőre meglepően hidegnek tűnt. Mintha egy márványszobrot érintettem volna.
Arti borzalmas, hörgő hangot adott ki, aztán ömleni kezdtek belőle a szavak. Érthetően, gyorsan, de folyékonyan beszélt, akár egy gép.
- Találkoztam vele. Ő azt mondta, segíteni akar nekem. Azt mondta, alkut akar kötni velem. Megígérte, hogy ha befejezi a küldetését, megengedi, hogy veled legyek, Lotte. Azt mondta, hogy… szüksége van rám… és én hagytam neki… mindent… és akkor…
Arti tekintete a semmibe révedt. Mikor újra megszólalt, hangja reszketeg volt. A szavak nehezen formálódtak elkékült ajkai közt.
- s-s-s-sö-ö-ötét… h-hideg… f-félelem… fájdalom… kín… é-é-és… ő-ő… tette… ő tette velem ezt… M-meg-megígérte… é-é-és… n-n-nem… t-tartott b-b-be… s-s-s-semmit… A-azt m-mondta… Mike… Mike… n-neki… n-n-nem… nem lesz… nem esik bántódása… É-é-és… m-most… mégis… az ő t-t-tem-e-e-eté-é-é-s-séről… k-k-kellett… j-jönnünk…
Arti sóhajtott, aztán érthetőbben folytatta:
- Láttam meghalni a szeretteimet. Láttam meghalni… apámat… Bandaháború zajlott Szmolenszkben… akkor ott laktunk… És tudod mit tettek velem azok a fiatal srácok, akik megölték az apámat?
Nem akartam tudni. Semmit sem akartam tudni. El akartam futni, mégsem tettem. Csak álltam a konyha közepén és erősen fogtam Arti remegő kezét. Próbáltam felkészülni arra, mit kell majd hallanom.
- Nem… nem tudom, Arti – suttogtam remegve. – De… nem kell elmondanod… nem fontos…
- Nem fontos? – Arti tekintete ijesztően megcsillant. Halkan suttogott. – Azt mondod, nem fontos? Hat éves voltam… és ők csak nevettek… sikoltottam, segítségért kiabáltam… senki sem jött… anyámat megkötözték… apám már halott volt… Azt hittem, velem is azt fogják csinálni, mint apámmal… ő küzdött ellenük… de én gyerek voltam… és nem is azt csinálták velem… én… én…
Elhallgatott. Reszketve vette a levegőt. Erőt kellett vennie magán, hogy folytatni tudja.
- Anyámat figyeltem. Nagyon sírt. Próbáltam nem gondolni apára és a mögöttem álló, erős kamaszokra… Röhögve mondtak valamit, de én túl kicsi voltam ahhoz, hogy megértsem… anyám eszeveszetten tiltakozott… azt mondta, inkább őt… de nem hallgattak rá…
Arti megint elhallgatott egy pillanatra. Láttam, hogy Linda testét rázza a feltörni készülő zokogás. Helga falfehér volt, Tom arca undort tükrözött, Bill pedig szemlátomást azon gondolkodott, merre fusson az iszonyat elől. Nem tudtam, mit kell majd végighallgatnom, de már előre rettegtem. Kavargott a gyomrom.
- Éreztem, ahogy rángatni kezdenek… véres volt a kezük… apám vére volt piros rajtuk… Aztán vitatkoztak, hogy ki legyen az első… és… azután… az egyikük, a legnagyobb megragadott… Iszonyú volt! Emlékszem minden egyes percére… Azt mondta, nem fog bántani, ha jó leszek. Anyám ekkor nagyot sikoltott… egy fekete ruhás srác pofon vágta… Elviselhetetlen volt… éreztem a vér szagát és… ahogy a fogvatartóm végighúzza a kezét a hátamon, a csípőmön. Remegett, de nem a félelemtől. És aztán… harapott, karmolt… és… még valami mást is csinált… És mikor vége lett, elment. Anyámat elengedték és elhurcolták apám testét. Anyám odafutott hozzám. Én akkor félig ájult voltam már. Mikor magamhoz tértem, anyám karjában feküdtem. Mindenem fájt. Kérdeztem, hogy mi történt, de nem mondott semmit. Véres volt az arca és lila foltok voltak a szeme alatt. A következő hét félig ébren, félig álomban telt… nem emlékszem mindenre… Aztán lassan túlléptem a dolgon, de soha nem mondtam el senkinek… csak Mike-nak... néhány nappal azelőtt, hogy meghalt… És a nevemet még akkor sem árultam el neki… Nem tudja a nevem… Nem fogja megtudni… Soha nem tudta a család. Hamis néven kaptam iratokat, mert anyám meg akart védeni azoktól, akik bántottak minket. Elina néném elárulhatta volna a nevem? Óh, igen. De nem tette. Megfogadta anyámnak, hogy nem fogja elárulni. De hiába titkoltam… most mások bántanak… Olyan dolgokra használnak…
Arti rémülten kapta el rólam a tekintetét. Köhögni kezdett, mi pedig ijedten és tehetetlenül néztük. Rázkódott és értelmetlenül motyogott, aztán felemelte egyik kezét és céltalanul, vakon kinyújtotta felénk.
- Menjetek el – suttogta megtörten. – Gitty hamarosan megérkezik… Nem találhat itt téged, Lotte! Bil… sajnálom… nagyon sajnálom…
Bill ingerülten megrázta a fejét, aztán kézen fogott és kivonszolt a lakásból. Sajnálkozva néztem Arti sápadt alakját még egy darabig.
A háztömb előtt az ismerős taxik vártak ránk. Georg, Gustav, David és Dunja nem minden rosszallás nélkül fogadott minket. Nem kérdezték, merre jártunk, de látszott rajtuk, hogy lenne pár kedves szavuk hozzánk.
Egész úton Artin gondolkodtam. Még akkor is ő járt a fejemben, mikor felültünk a Hamburg felé tartó járatra. Gondolataim azonban eltávolodtak a sráctól, mikor a repülőgép erőteljesen rázkódni kezdett és senki nem tudta, mi történik. Sokszor utaztam már a levegőben, de eddig soha nem éltem át hasonlót, így érthető módon én is falfehér arccal bámultam a légikisasszonyra, aki a pánikot észlelve gyorsan besietett az utastérbe és mindenkit a biztonsági öv bekapcsolására utasított.
– Nyugalom, nyugalom – szajkózta – csak egy kis légörvénybe kerültünk. Németországban hatalmas vihar tombol. A hamburgi repülőteret lezárták. A kellemetlenségért szíves türelmüket és elnézésüket kérjük! . Tovább kell repülnünk Frankfurtig.
– mi? Hogy Frankfurtig? – méltatlankodott Tom.
– Csss, Tom – pisszegte le Linda. – Örülj, hogy egyáltalán le tudunk szállni Németországban. Ha tényleg olyan nagy az a vihar, simán megeshetett volna, hogy Franciaországig utazunk.
– Lószart – morogta Tom és hátradőlt az ülésen.
Utáltam, ha valami nem úgy sült el, ahogy terveztük. És most valami nagyon nem úgy sült el.
A frankfurti reptér nyugodt volt. Túlságosan nyugodt. A hatalmas terminál szinte kihalt volt, mindössze egy-két idősebb fickó csoszogott az ellenőrzőkapuk irányába. Ez nagyon nem tetszett nekem. Mi az, hogy nincs forgalom a reptéren?
– Vihar van – mondta Bill, mikor észrevette, hogy újra meg újra körbepillantok az üres csarnokban. – Te sem hiszed, hogy ilyen időben bárkinek is kedve szottyan repülni?
– Persze, persze – legyintettem. – Ja... csak a vihar...
De nem az volt. Ez olyan ijesztő kihaltságnak tűnt. Vagy talán én képzelek túl sokat a dolgokba? Olyan veszélyt keresek, ami nem is létezik? Kezdek paranoiás lenni, bár ez nem is csoda.
A taxisoknak se volt túl nagy kedve dolgozni, de tették a dolgukat és a legközelebbi hotelhez szállítottak minket. Hatalmas esőcseppek kopogtak a kocsi tetején és ablakain, az ég háborgott és szüntelenül szórta a villódzó fényeket, akár egy vadul kattogó fényképező.
Átfázva értünk a szállodához. A hallban nagy volt a nyüzsgés: az emberek ki-becsekkoltak, reggeliztek, beszélgettek. Nem álltunk meg, hogy jobban megnézzük magunknak a patináns berendezést, egyenesen felballagtunk a szobáinkba. A szobafoglalást David a taxiból intézte, így nem kellett bajlódni ilyesmivel. Fantasztikus, ha van az embernek (vagy az ember kedvesének) egy menedzsere, aki mindent elintéz helyette.
– Szerinted mi lesz Artival? – kérdeztem Billt, miután becsukta a 712-es szoba ajtaját.
– Mi lenne? – érdeklődött félvállról és ledobta vizes dzsekijét.
– Ne legyél már ennyire közönyös! – pirítottam rá. – Tudod, mire értem... Gitty, meg a méreg...
– Én tökre megértem – emelte fel a kezét – de nem tehetek semmit. És ha tehetnék, akkor se tennék. Tudod, hogy utálom a srácot...
– Bill!
– Csak semmi Bill! Őszintén sajnálom, ami kiskorában történt vele, mert biztosan elviselhetetlen és borzalmas lehetett átélni azt a szörnyűséget… Ettől még nem fogom kedvelni. És tudod, miért nem? Koppintja a stílusomat. Ellopja a barátnőmet. Mégis mi okom lenne rá, hogy kedveljem? Emlékezz, angyal! Megmondtam már neked, hogy ne védd előttem! Néhány hónappal ezelőtt folytattunk le egy ehhez hasonló beszélgetést, ha nem tévedek. Talán fel kellene idézned, miről volt szó akkor.
– Én nem is azt mondtam, hogy...
– Ennyi – tagolta türelmetlenül és elfordult, hogy kibámuljon az ablakon. Én azonban nem voltam képes abbahagyni.
– Tudom, hogy meghatott, amit a bandaháborúról meg az apjáról mesélt. Láttam, hogy részvéttel néztél rá!
– Mondtam, hogy őszintén sajnálom, amiért olyan ronda dolgokat műveltek vele meg a családjával, de ez korántsem elég ahhoz, hogy kedvelni tudjam őt. Egyszerűen csak sajnálom és kész. Különben is, angyal! Kihasznált téged!
– Nem! Csak...
– Óh, nem? Hát már nem emlékszel, mi történt köztetek a panzióban? Nem emlékszel, hogyan szöktél meg tőle és rohantál a szakadó hóesésbe? Nem rémlik, milyen behízelgő modorban próbálta elérni, amit akart? Már elfelejtetted azt az odaadott csókot és a bűntudatot, amit akkor éreztél, mert féltél, hogy elhagylak, ha megtudom?
– Az nem ugyanaz! Segítenünk kell neki! Gitty...
– Inkább örülnöd kellene, mert Gitty végre leszáll rólunk!
– Örülnöm kellene egy másik ember élete árán? Arti semmiről sem tehet! Semmi köze Gittyhez! Nem hagyhatjuk szenvedni!
– Bassza meg, Lotte! Pattogsz, hogy csináljunk valamit, de hogy mit, arra persze nincs ötleted! Mit vársz, mit tegyek? Ha ennyire fontos neked Arti, keresd fel és csókold meg, attól talán újra önmaga lesz!
Ez a mondat betalált. Nem feleltem, csak levágtam a táskámat a földre és feltéptem a szoba ajtaját, hogy menedéket keressek valahol máshol. David épp a folyosón járkált, mikor észrevett. Odajött hozzám és nyugtalansággal teli pillantásokat lövelt felém, majd méltóztatott megkérdezni, mi bajom.
– Bill a baj! – fakadtam ki. – Nem képes megérteni!
– Bill? – értetlenkedett David. – Lotte, Bill az egyik legmegértőbb ember, akit ismerek.
– Arti helyzetét mégsem érti! – folytattam tovább.
– mit kell azon érteni? – kíváncsiskodott a menedzser, majd a szobája felé intett, nehogy a folyosón nyüzsgők túlságosan is sokat halljanak a párbeszédből.
– Arti Gitty mérgének hatása alatt áll – jelentettem be drámaian, miután David betessékelt a szobájába.
– Egész biztos? – kérdezte riadtan.
– Igen... láttam... A szemei pont olyanok... pont úgy viselkedik... Bill pedig magasból tesz rá!
– Mégis mi mást tehetne? – tárta szét a karját David. Szinte már nevetett. Rá is dühös lettem. Miért nem képes megérteni?
– Kitalálhatnánk valamit. Bill és én is túléltük!
– Mindkettőtök idegrendszere pattanásig feszült. Ne várd, hogy Bill minden szavadra ugrani fog! Rengeteg teher van a vállán, és az életveszély sem könnyíti meg a mindennapjait. Nem tudok tanácsot adni, mert nem nekem kell így élnem. Csak azt mondhatom, hogy legyél türelmes Billel és magaddal. Nem mindig segíthetsz azokon, akiken szeretnél. Tudom, hogy még Gittyn is segítenél, ha tehetnéd, de nem teheted. Meg kell értened Bill indulatait és érzéseit. Hamarosan Amerikába költözik, s bár vele mész, nem mindig lesztek együtt. Lesz olyan időszak, mikor hetekre elmegy majd, mert Argentínában lesz koncert, vagy Brazíliában dedikálás. Frusztrálja, hogy nem tarthatja rajtad a szemét és idegesíti, hogy testőrökben kell megbíznia. Ami pedig Artit illeti... Bill gyűlöli őt. Lehet, hogy Gitty mérgezi, de Billt ez korántsem fogja meghatni.
– Meghathatná – prüszköltem, de már értettem, miért akadt ki annyira.
– Ne balhézzatok, oké? – mosolygott David. – Menj vissza és beszéljétek meg a dolgot. Szétverhetitek a házatokat, ha annyira akarjátok, de a szállodát hagyjátok egyben, ha kérhetem.
Elnevettem magam. Óh, David!
Visszaballagtam a 712-es szobába. Bill már aludt, legalábbis úgy tett, mintha aludna. Nem szóltam hozzá. Megérkezett a lelkiismeretfurdalás: tudtam, hogy én okoztam a vitát, mégsem akartam megadni Billnek azt az örömöt, hogy beismerem. Büszke voltam, túlságosan büszke.
Ledőltem az ágyra és abban a pillanatban nagyon hülyének éreztem magam. Fogalmam se volt, miért akartam, hogy Bill Arti problémájával kezdjen foglalkozni. Nem kellett volna annyira kedvelnem a fiút, mégsem tehettem ellene semmit. Ha lehunytam a szemem, csak a félelemmel teli arcot láttam magam előtt, ami mindennél jobban felzaklatott.
Próbáltam valami nyugtatóra gondolni, azonban semmi nem jutott eszembe. Minden olyan rohadtul idegesítő volt! Néztem Billt, aki feltehetőleg alvást színlelt, néztem a digitális óra piros számlapját, mely az idő lassú folyását mutatta, néztem az ablakon át beeső holdfényt. Fel akartam kelteni Billt, hogy bocsánatot kérjek tőle, hogy beszélhessek vele, hogy megérthessem őt.
– Sajnálom – mondtam végül remélve, hogy sértődése ellenére is figyel rám. – Sajnálom, hogy összevesztünk. Tudom, hogy nem tehetsz semmit. Nem kellett volna elvárnom, hogy cselekedj. Nem a te dolgod… és nem is az enyém. Csak… hát… Arti fontos volt nekem. Átsegített néhány nehéz napon és most úgy éreztem, nekem is segítenem kell rajta. Tudom, hogy dühös vagy rá a csók miatt és meg kellene értenem, miért, de… Gitty mérgének hatása idején Mike mellett csak ő volt nekem… Ki nem mondott szövetséget kötött a családommal, hogy meg fog védeni… Elkísért az iskolába, elvitt vezetni… Néha aggódott értem… Vette a fáradtságot, hogy megkérdezze, hogy érzem magam… Bíztam benne… kedveltem… Értsd meg… Mellettem állt, mikor elfordultak tőlem…
– Ezzel soha nem volt bajom, angyal – mondta Bill és felült, hogy rám nézhessen. – Nem az zavar, hogy segíteni akarsz neki.
– Megérthettem volna, hogy utálod, és hogy nem tudsz segíteni – mondtam engesztelésképp.
– Bocsánatkérés elfogadva – mosolygott. – Tudod, mit? Megkérem Vadikot, hogy keresse meg Artit, aztán kezdünk vele valamit, rendben?
– Köszönöm – suttogtam kicsit meghatva. Nem tudtam, hogyan voltam képes haragudni Billre. Davidnak igaza van: ő az egyik, ha nem a legmegértőbb ember, akit csak ismerek.
A következő nap délutánja nem volt éppenséggel zökkenőmentes. Újabb fenyegető üzenetet találtam. Bill nemsokkal hazaérkezésünk után elment, így egyedül kellett elolvasnom a levelet:
…
Arti szenved. Nagyon szenved
...
Gondterhelten félredobtam az üzenetet. Úgy gondoltam, nem fogom szóba hozni Bill előtt.
Csendesen esett az eső. Vidáman csörgött a kulcs, a ház ura hazaért. A konyhába siettem, hogy tálaljam a vacsorát, de az énekes felém nyújtott karja félúton megállított.
Bill hatalmas napszemüveget és kapucnis dzsekit viselt. Borostás arcán félmosoly játszott.
- Mi van? – érdeklődtem felvont szemöldökkel. Nem volt megszokott ez a viselkedés.
Ajkának piercinges széle finoman rángatózni kezdett. Küzdött egy mosollyal.
- Meggyilkolsz, ha megtudod – mondta és hátrahajtotta fejébe húzott kapucniját.
A lélegzetem is elakadt. Bill jól ismert, fekete üstöke sehol sem volt már…
Egy ismeretlennek tűnő, szőke Bill állt előttem. Csak a ruhái emlékeztettek régi énjére.
- Sző-sző-szőke? – dadogtam és tétován felé nyúltam, ő pedig készségesen lehajolt, hogy könnyebben elérjem ecsetformájúra zselézett haját, mely óriási csalódottságomra nagyon is igazinak tűnt.
- Hogy tetszik?
Tágra nyíltak a szemeim, s kontrol nélkül ömleni kezdtek belőlem a szavak.
- Mit csináltál magaddal, te idióta? Hogy nézel ki? Nem vagy normális, Kaulitz! Komolyan szőke akarsz lenni? Mármint… tényleg olyan szőke szőke?
- Ezek szerint nem tetszik – vigyorgott és magához ölelt. Próbáltam szabadulni tőle, de nem ment.
- Először fülbevalók, majd ajakpiercingek, aztán borosta, most pedig ez – zsörtölődtem, mikor végre elengedett.
- Mindenki változik – mondta nagy bölcsen.
- Szóval bele kell törődnöm, hogy egy szőkével járok? – kérdeztem mérgesen, bár olyan furának tűntek a szavak.
Úristen, tényleg szőke lett!
Aznap este még jópárszor idegenkedve pillantottam Billre, de mikor másnap reggel is szőke hajának látványa fogadott, kezdtem úgy érezni, hogy teljesen mindegy, mit csinálok, mert Bill már ilyen marad egy ideig.
Tudtam, hogy időre lesz szükségem, míg hozzászoktatom magam a dologhoz.
A következő napokban viszont nyugodtan elvonatkoztathattam Bill szőkeségétől, mert az énekes nem sűrűn volt otthon. Tudtam, hogy gőzerővel készül a közelgő amerikai útra. Egyedül voltam, így volt lehetőségem Artin rágódni. Nem akartam, hogy a család újabb tagját veszítse, s úgy tűnt, , a tragédia meg fog ismétlődni, ha sürgősen nem teszek valamit. Nem akartam arra gondolni, hogy ezúttal Arti lesz az áldozat. Elég volt tudnom, mennyi mindent túl kellett már élnie. Mardosott a lelkiismeretfurdalás: Miért nem tudtam jobban becsülni őt? Miért nem tudtam megérteni őt?
Végül olyan döntést hoztam, melyről tudtam, hogy veszélyes vállalkozás. Találkozni akartam Gittyvel.
Napokig rágódtam, terveztem, gondolkodtam, aztán rá kellett jönnöm, hogy minden hiábavalónak látszik, a lehetőségeim sötétnek tűnnek. Nem futhattam össze a megszállottal. Nem okozhattam fájdalmat a családomnak és a szeretteimnek.
– Miért nem szóltál? – kérdezte egy későbbi szombat estén Bill, kiszakítva engem a Gittyvel való találkozás rémisztő gondolatláncaiból. A hangja vádló volt, de nehézkes kétségbeesés tarkította a szavakat.
– Miről nem szóltam? – érdeklődtem színlelve. Sejtettem, hogy megtalálta a második üzenetet, hiszen nem dobtam ki a levelet.
– Erről – emelt fel egy fehér papírt. Az arcára néztem. Sötét kifejezés ült rajta.
Elvettem a lapot és átfutottam a szöveget. Nem a második üzenet volt, hanem egy újabb:
…
Készülj, készülj, készülj!
Arti már az enyém!
…
– Ezt nem láttam – ráztam a fejem.
– Nem? – kérdezte Bill nagyokat pislogva.
– Nem. Tényleg nem láttam. Volt egy másik, melyben azt írta, hogy Arti nagyon szenved. Azt a levelet nem mutattam meg. Nem akartam, hogy idegeskedj.
– Óh, mert most sokkal jobb – gúnyolódott és örömtelenül felkacagott.
– Nem akartalak felidegesíteni – mondtam csendesen és elfordultam tőle. Nem tudtam, mit kellett volna tennem, s tényleg csak azért nem szóltam neki a levélről, hogy ne essen kétségbe.
– Tudom – enyhült meg az arca – , de hidd el, jobb, ha elmondod, mint ha én találom meg…
– Kitől tudja, hol lakunk? – kérdeztem kicsit riadtan. Már az első üzenetnél félnem kellett volna, de azt még nem vettem komolyan, , ahogy a másodikat sem.
– Fogalmam sincs – rázta a fejét Bill. – Feledtébb félelmetes…
– Egyszerűen ránk törhetne – rémüldöztem – mindkettőnkkel végezhetne!
– Nem fog. Gitty nem nyílt játékos. Csak tudnám, mire kell neki Arti…
– Arti csak eszköz – feleltem gépiesen. – Gitty valójában engem akar… Tudja, hogy nem tud a közeledbe férkőzni. Tisztában van azzal, hogy veled már nem fenyegethet. Inkább olyan személyeken tölti ki mérhetetlen bosszúszomját, akik fontosak nekem… Megölte Mike-ot… és most kínozza Artit… Azt reméli, hogy… Mike halálának fájdalma elég lesz ahhoz, hogy megpróbáljam megmenteni. És ha ez bekövetkezik, végez velem. Egy lövéssel elintézhetett volna, de Mike megmentett… rég csak emlék lennék, ha a mérge hatására öngyilkos leszek… Engem akar, Bill.
– Istenem! Nem tudom, mi tévő legyek! Hogyan védhetnélek meg?
Fel-alá járkált a szobában. Kezeit lüktető halántékára nyomta, mintha ettől használható ötlete támadna.
– Meg fog ölni, igaz? – kérdeztem és ahogy kimondtam a szavakat, éreztem azok súlyát. Tényleg meg fognak ölni, s én csak most fogtam fel igazán.
– Nem! Nem hagyom – lépett mellém Bill.
– Nem állhatsz a golyó elé. Azt már tényleg nem viselném el. Ne kockáztass miattam!
– Miattad? Hogy miattad? Én kevertelek bajba, angyal. Nekem kell helyrehoznom a dolgot.
– Mit kell helyrehoznod? És hogyan?
– Rendbe kell hoznunk Arti életét. Beszélek Gittyvel. Felkeresem és egész egyszerűen beszélek vele.
– Én is gondolkodtam ezen – vallottam be. – El akartam menni hozzá…
– Hogy ott helyben megöljön?
– Nem bántana.
– Dehogynem. Lecsukattad, Lotte. Ő már nem az az ember, aki egykor volt. Nem tudnál úgy beszélgetni vele, ahogy pár hónapja tetted.
– Ha így áll a dolog, semmiképp sem engedem, hogy találkozz vele – jelentettem ki szigorúan. – Együtt megyünk.
Arca kínos fintorba torzult, de nem ellenkezhetett. Jobb ötletnek tűnt, ha ketten megyünk, mint az, hogy egyedül keveredjen veszélyes kalandba.
– Hol találjuk meg? – kérdezte halkan és lerogyott egy fotelbe. Nem tetszett neki, hogy fel kell keresnünk Gittyt, de nem volt más választásunk, ha biztonságban akartuk tartani a családjainkat és magunkat.
– Monsun-Theater – mondtam azonnal. Nem tudtam, miért ez jutott eszembe, de a tavalyi parti óta a hely egyenlő volt egy kísértettanyával. Valamiért oda kötöttem Gittyt – talán, mert ott zajlottak le azok a sorsdöntő események, melyek gyökeresen megváltoztatták az életünket.
– Akkor odamegyünk – határozott Bill. – Holnap éjjel. Csak mi ketten. És nem szólunk senkinek. Oké?
– Oké – bólintottam. Jó volt, hogy Bill velem jön, ugyanakkor féltem is. Mi lesz, ha eldurvul a helyzet? Mi lesz, ha Gittyből ismét előtörnek a gyilkos ösztönök? Ki vérében fog fürdeni az ébredő hajnal?
Szeptember 15-én hivatalosan is megkezdődött az egyetemi félév. Nem mentem be az évnyitóra. Az órák és az előadások nem tűntek fontosnak. Most teljesen másnak éltem. Az este már közelgett. A gyomrom kicsire zsugorodott, az adrenalin megállíthatatlanul dolgozott bennem. Gitty elképzelt, megviselt alakja rémülettel töltött el, de megtanultam nem meghátrálni. Semmi nem tántoríthatott el a céltól. A ma éjszaka vagy halállal, vagy reménnyel végződik.
Láttam Billen, hogy bántja, amiért nem mondhatja el Tomnak a tervet, így felajánlottam neki, hogy ne titkolózzon a testvére előtt.
– Viccelsz? – vonta fel a szemöldökét. – A jobbik eset, hogy beköp anyáméknak. A rosszabbik, hogy utánunk jön.
– És ha nem mondod el, hogy mikor és hol, csak azt, hogy van egy ilyen terv?
– Talán működhet – gondolkodott el a dolgon. – Oké, ez jó lesz. Azt hiszem, úgyis át akar jönni…
Felhívta az ikerbátyját, hogy vidáman megkérje, jöjjön hamarabb. Tomnak nem volt ellenére a dolog, s alig félóra múlva már a Kaulitz-lak ajtaján kopogtatott, tehát már rég Hamburg külvárosaiban császkálhatott.
– Ennyire hiányoztam, szöszi? – vigyorgott Tom és megpaskolta Bill vállát.
– Óh, persze – biccentett Bill. – El akarok mondani valamit.
Tom szemei felcsillantak.
– Halljuk, halljuk – csapta össze a kezeit.
– Nem lesz vidám – lombozta le a testvére. – Lotte és én meg fogjuk keresni Gittyt. Beszélünk vele és megpróbálunk alkut kötni… Nem engedhetjük, hogy tovább kínozza Artit.
– Alkut kötni? – rémüldözött Tom és Billre meredt. – Miféle alkut, Bill? Életveszélyes kalandba vágtok! Mindkettőtöket ki fog nyírni!
– Akkor legalább vége lesz – jegyezte meg félhangosan Bill, de egyből meg is bánta, mert Tom gyilkos pillantást küldött felé.
– Meg ne halljam mégegyszer – suttogta a gitáros és szórakozottan végigsimított néhány napja növesztett borostáján. – Bill, nem szívesen emlékeztetnélek bizonyos dolgokra, beleértve a méreg-esetet meg a többit. Együtt születtünk…
– Együtt fogunk meghalni – fejezte be Bill. A fogadalomtétel szívszorító volt, mert arra gondoltam, ha Billel tényleg történik valami ma éjjel, Tom nem lesz képes tovább élni nélküle.
– Én ismerem a legjobban Gittyt. Hadd menjek egyedül – kértem halkan.
A kérés nem volt reális, s tudtam, hogy az ikrek egyetértésben fognak nemet inteni, mégis muszáj volt közbevetnem, mert vagy így, vagy úgy, de ma éjjel csak én utazom Gittyhez. Nem fogom veszélybe sodorni Billt!
– Eszedbe se jusson – morogta Bill, további megjegyzésre nem méltatva a közbeszólást. Már késő volt. Sok-sok órával ezelőtt eszembe jutott, s nem voltam hajlandó lemondani erről a tervről.
Az ikrek halk beszélgetésbe kezdtek arról, hogy Tom elmondja-e a Trümper-házaspárnak, mire készülünk.
A konyhába siettem. Tudtam, hogy nem lehet elterelni Bill figyelmét, hiszen az ő fejében is a sajátos kis magánakciónk terve lebegett, így más módszerhez kellett folyamodnom. Természetesen erre az eshetőségre is felkészültem, így még aznap délelőtt ellátogattam egy közeli gyógyszertárba és utolsó reménysugaramba kapaszkodva beszereztem egy igen hasznosnak bizonyuló készítményt:
Altató.
Elővettem a gyógyszeres dobozt és kipattintottam belőle egy pirulát. A vacsora már a tűzhelyen főtt. Kést ragadtam és apró darabokra vágtam a tablettát, majd elkevertem némi vízzel a porszerű anyagot, aztán Bill kólával teli poharába töltöttem a folyadékot…
És akkor rájöttem, mekkora hülyeségre készülök. Egy mozdulattal a lefolyóba öntöttem az üdítőt, s egy szóval se tiltakoztam többé azellen, hogy Bill velem tartson.
Úgy döntöttünk, éjfélkor indulunk. Volt még hátra néhány óra, mely feszült csendben telt. Mereven néztünk egymásra. Mindkettőnk gondolatai a veszélyes vállalkozás körül forogtak.
– Azt akartam, hogy ne gyere – jegyeztem meg halkan. – Altatót akartam keverni az üdítődbe…
Elmosolyodott.
– Mégsem tetted. Nem süllyedtél Gitty szintjére. Ez becsülendő, angyal.
– Úgy érzem, kezdek megőrülni – sóhajtottam gondterhelten.– Sosem jutott volna eszembe… Mégcsak gondolni se gondoltam volna ilyesmire!
– Féltesz. És én is féltelek – mondta és elém lépett, hogy megfogja a kezeimet. Sokkal magasabb volt tőlem, így le kellett pillantania rám. Őszinte, tiszta tekintetében mérhetetlen szeretet fénye csillogott.
- Találkoztam már Gittyvel, de ennyire még sosem rettegtem tőle…
– Én is találkoztam vele. Akkor nem féltem, de most félek.
– Gyilkolt. Újra megteheti…
– Ne félj, angyal. Megígértem: Együtt. Örökre.
Átölelt és megcsókolt. Mozdulatai lassúak voltak, mintha minden egyes pillanatot magában akarna tartani. Homlokát az enyémnek támasztotta, úgy nézett: barna szemeiben aggódás tükröződött. Sosem láttam még ennyire különlegesnek. Olyan volt, mint egy megfoghatatlan képzelt lény, bár a külső szemlélő nem vett volna észre változást. A vonások ugyanazok voltak, az arc, a szemek, az ajkak formája mind-mind a régi volt. Én azonban túlvilági ragyogást láttam az arcon, s furcsa csillogást a szemekben.
– Induljunk – suttogta és megragadta a kezem. – Most, vagy soha.
A néptelen hamburgi utcák sötéten suhantak el mellettünk, néhány fényfoltot hagyva csak emlékül. Egyik kezem Bill hozzám közelebb lévő kezén nyugodott, s így együtt mozgott azzal, mikor a srác fékezett. Azelőtt soha nem éreztem ennyire közel magamhoz. Nem éreztem ennyire elérhetőnek és sebezhetőnek. Minden rezdülését ismertem már, most mégsem tudtam, kicsoda igazán. Az járt a fejemben, hogy semmiképp sem veszthetem el. Túl keveset kaptam belőle!
Volt pár ügyünk – legfőképp apám miatt, de igazi, komoly veszélyhelyzetbe sosem kerültünk. Igaz, akadt néhány pillanat, mikor úgy tűnt, közösen kell túlélnünk valamit: például Bill bűvöletének utolsó napján, de akkor mellénk állt a szerencse, s Gitty nem figyelt ránk igazán. Most viszont csak mi leszünk… csak Gitty és mi…
A Monsun-Theaterben biztos nem tartottak bulit, mert a szórakozóhely környéke meglepően csendes volt. Bill arca egy pillanatra felmosolygott:
– Mi van, ha nem lesz itt? – kérdezte reménykedéssel teli hangon, miközben átsétáltunk a jólismert üvegajtón és lesiettünk az alagsorba, magunk mögött hagyva az impozáns asztalokat és kanapékat, meg az üres ruhatárat.
Nem mondtam semmit. Elindultam a tánctér ajtaja felé, hogy bizonyosságot szerezzek.
– Hozhattunk volna rendőröket – suttogott Bill és mellém szökdécselt, hogy egyszerre léphessük át a hatalmas terem küszöbét.
- Ha a rendőrök, akkor a szüleid is – szűrtem a fogaim közt. Értette, mire gondolok. Ha a rendőrségen tudomást szereznek arról, hogy mire készülünk, Bill szülei előtt sem maradt volna titok többé.
Lenyomtam az ajtógombot, s beléptünk a helyiségbe. Néhány asztalon fehér lámpaernyővel takart hideg fényű izzók világítottak, de egyik asztal mögött sem ült senki – kivéve egyet. Az alak sötétbe burkolózott, de messziről is látszott, hogy úgy remeg, mint a nyárfalevél. Nem emelte fel a fejét, így fogalmunk se volt, hogy meg merjük-e szólítani, de a nehézkes nyögések hamar elárulták kilétét…
– Arti? – suttogtam rémülten. – Mi történt veled?
A fiú válasza egy hosszú sóhaj volt. Talán már nem értette a szavakat. Felemelte a fejét, így láthatóvá vált megfehéredett, beesett arca, acélszürke szeme és beteges ábrázata. Közelebb sétáltunk hozzá.
– Arti – szólította meg Bill, majd kinyögött néhány orosz szót, remélve, hogy a srác képes lesz analizálni az anyanyelvét. Arti azonban nem felelt. Felém mutatott, majd megragadta a csuklómat. Bőrének érintése jéghideg volt, az ujjai lassan, mereven mozogtak, ahogy végighúzta őket a kezemen.
– Gitty? – kérdezte Bill, mire Arti megremegett és gyorsan megrázta a fejét. Tekintetében rémület villant. Úristen, mit tett vele az a nő!
Elengedett és felállt. A járása tagolt mozdulatokból épült fel: úgy látszott, fájdalmai vannak, de arca kifejezéstelen és üres maradt. Félrehajtott inggallérja alól vékony heg tűnt elő.
– Harapásnyom – mutattam a seb felé és megböktem Billt, hogy ő is láthassa a felfedezést.
– Hülyeség, ha azt mondom, hogy Gitty már olyannyira bekattant, hogy azt képzeli, hogy… Arti én vagyok? – kérdezte Bill és elborzadva meredt a srác nyakára.
– Nem. Én is erre gondoltam – mondtam és Arti felé léptem, aki hagyta, hogy megérintsem. Óvatosan lejjebb hajtottam az inggallért, így láthattam, hogy szinte az egész felsőtestét harapások csúfítják. Undorodva néztem a vöröses sebekre, melyeket csak és kizárólag Gitty hegyesre csiszolt fogai okozhattak.
– Bántottam lányokat – nyögte Arti és elhúzódott tőlem – és most engem bántanak. Már megbűnhődtem mindenért. Elég, elég!
A szórakozóhely VIP-részlegének ajtaja felől női cipők kopogása hallatszott, majd kinyílt az ajtó és két lány lépett ki rajta. Mindkettő magas volt, fiúsra nyírt barna hajuk ellenére világos, krémszínű bőrük, csokoládébarna szemük és piros ajkuk ismerős volt. Az egyik dühösen pillantott rám, a másik részvéttel nézte Arti szenvedését, majd odalépett a sráchoz és gyengéden átkarolta a vállait. Szemlátomást egyikük sem vett tudomást Billről, vagy rólam. Néztem egy ideig a közelebb lévő lány arcát és hirtelen rájöttem, honnan ismerem. Szemének csillogása, kifürkészhetetlen tekintete pontosan olyan volt, mint rég – bár akkor még hosszú, paradicsomvörös, majd aranyszőke hajkoronával büszkélkedhetett.
– Britney – nyögtem kicsit zavartan, de magabiztosan. Bill hitetlenkedve meredt rám, de a megszólított lány rémülten pislogott egyet. Tudtam, hogy igazam van.
– Csss – suttogta ijedten. – Nem szabad beszélnünk.
– Miért csinálod ezt? – kérdezősködtem tovább remélve, hogy válaszol. – Miért jöttél vissza?
– Nem én akartam – vont vállat Britney. – A szüleim döntöttek így.
– A szüleid meghaltak – csúszott ki a számon. A lány arca azonban nem árulkodott megbántottságról, sőt, a testvére még el is mosolyodott.
– A riporterek úgy tudják, hogy meghaltak – mondta Britney és hagyta, hogy Arti átölelje a derekát. – De valójában nem haltak meg. Anyám… anyám Brigitte anyja. Annyi év után egymásra találtak… nekünk pedig jönnünk kellett és az a feladatunk, hogy segítsünk a nővérünknek. Felvilágosítottak, hogy kiért megy a harc. Már értem, miért nem mondtad meg a kedvesed nevét, Lotte… tudod, mikor tavaly beszélgettünk… Gitty mindenáron meg akarja szerezni Billt, s nem riad vissza semmitől… még a gyilkolástól sem… Ashley szívesen csinálja, de én nem. Nem bírom látni a szenvedést. Nézd csak Artit – lökte meg kicsit a karjaiban nyugvó srácot. – Próbálom elérni, hogy ne szenvedjen, de Gitty az ellenőrzése alá vonta a családunkat. Nekem és Ash-nek nem adhat tudatmódosítókat, mert anya megtiltotta. Egyéb tiltás azonban nincs, így óvatosan kell cselekednem. Ashley mindig velem van, de nagyon zavar a jelenléte, mert Gitty pártját fogja.
– A szüleitek tudják, hogy Gitty mérgeket kever és… hogy gyilkol? – kérdezte érdeklődve Bill.
Britney meglepődve mérte végig a szőke énekest, csak aztán válaszolt.
– Tudják. Büszkék rá – fintorgott megvetően. – Ők már nem a szüleim, Bill. Idegenek. Alávaló férgek, akik a hibáikat kikerülve halottnak hitetik magukat. Az anyám … elhagyta a lányát, majd hozzáment apámhoz, gyönyörű karriert futott be, családot alapított, most pedig büszkén nézi, ahogy a rég elhagyott lánya, az egyetlen, elsőszülött, igazi lánya embereket kínoz és gyilkol. Milyen anya az ilyen?
Ashley felmordult.
– Ideje indulni, Bree – köpte a másik lány felé, majd visszavonult a VIP-részlegbe. – Ha öt percen belül nem jössz, büntetés elé nézel! És itt ne hagyd azt a koloncot! Gittynek szüksége van rá.
Britney arca fájdalmasan megvonaglott. Bree-nek csak és kizárólag Mike hívta.
– Mike-kal is Gitty végzett – motyogta szomorúan és egy fél pillanatra Arti pulóverébe temette arcát. – Ott voltam. Láttam. És nem tettem semmit.
– Nem is tehettél volna – szólt közbe Bill. – Megölt volna.
– Jobban jártam volna. Most Mike-kal lehetnék – harapta el a mondatot a lány, majd erőteljesen magához ölelte Artit. – Mindvégig szeretttem őt, mégha nem is mutattam ki. Még akkor is, mikor olyan fölényesen viselkedtem, vagy mikor téged akartalak felszedni, Bill. Mindenkiben Mike-ot kerestem… De nem gondolhatok többé rá. Most már élnem kell. Artiért…
– Hol van Gitty? – kérdeztem félénken.
– Nem tudom – felelte Britney. – Ne gyertek ide többször. Lotte, jó, hogy láttalak, de többet ne… ne kockáztassatok. És most menjetek!
– Britney! – hallatszott Ashley kiáltása – Még két perc!
– Megyek már! – kiáltott Britney és Artit maga után vonszolva elindult a VIP-terem ajtaja felé.
Bill és én távoztunk. A megkönnyebbülés erőteljesen söpört végig rajtam: Élünk! Élünk! Élünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése