20. Fejezet: Helloó Amerika!

Az újabb találkozás Artival mély nyomot hagyott Billben. Próbálta tagadni, de látszott rajta.

– Én is ilyen lettem volna – nyögte ki végül, mikor pár nappal később rákérdeztem, miért vág olyan kétségbeesett arcot.

– Nem tudnék magamról. Gitty harapásai díszítenék a testemet. Teljesen ki lennék szolgáltatva. Bár Artinak van egy kis szerencséje… Vele van Britney, aki megpróbál segíteni rajta…

– Ez tényleg nagy szerencse – értettem egyet és szegény Smith-lányra gondoltam. Mit ki kell állnia!

Bill elmondta Tomnak, mit láttunk és hogy nem találkoztunk Gittyvel. Az idősebbik Kaulitz-iker arcán láttam, hogy örül a hírnek. Visszagondolva talán jobb is volt így. Nem lettem volna képes szembenézni Mike gyilkosával.

Szeptember utolsó napjaiban megkezdődött a komoly pakolás, mely már nem a hangszerek és a stúdiókellékek összehordásából állt, hanem minden másból. Végre megtudtuk, hogy közel egy évig kell kint maradnunk. Ez hatalmas arculcsapás volt, s nagy egyetértésben hangoztattuk, hogy senkinek sem tetszik az ötlet.

– Mit fognak gondolni a rajongók? – méltatlankodott Bill. – Emlékezz, David! Hány meg hány pletyka kering már rólunk ígyis?

– Feloszlunk, gyerekek, ezt lessétek! – cammogott elénk Tom és jelentőségteljesen a kezében tartott PDA-ra bökött, melynek kijelzőjén a „Feloszlik a Tokio Hotel: a Kaulitzok Amerikába költöznek” címet viselő blogbejegyzés volt olvasható.

– Hé, nemcsak ti mentek – húzta fel a szemöldökét Gustav. – Mi már le se vagyunk szarva?

A Tokio Hotel egy évre Los Angelesbe költözik… vége a világnak – morogta Georg, miközben átfutotta a felé nyújtott PDA kijelzőjén megjelenő rövid szöveget. – Tényleg rossz ötlet elköltözni…

– Egy teljes évig ott kell dekkolnom – háborgott Bill.

– Hé, öcsi. Los angeles jó hely – biztosította Tom. – Persze egy év az tényleg rohadt sok idő…

– Van egy pozitív érvem. Nem lesz Gitty-veszély – jegyezte meg Gustav.

Ez a megjegyzés végül mindenkit meggyőzött. Talán pont emiatt voltunk képesek elfogadni, hogy alig látjuk majd Németország megszokott közönyét.

Néhány perc múlva általános hangzavar támadt. Tom nevetett, Linda és Anni pedig azon vitatkozott, hogy mennyire fog megváltozni az életünk. Georg és Gustav Gittyről beszélgetett.

Bill és én nem beszélgettünk, nem nevettünk. Tudtuk, hogy nincs még vége. Az utolsó felvonás csak most kezdődik. Ha Gitty mégsem veszti el a nyomunkat, ahogy azt gondoltuk, ha egészen Los Angelesig követ minket… Ki tudja, mi lesz akkor?

Két nappal az utazás előtt ellátogattunk a nagynénémékhez és Florenzékhez, hogy elbúcsúzzunk tőlük. Mondanom se kell, mind a nagynéném, mind a nővérem kellően melodramatikusra vette a búcsúfigurát.

– Óh, édeském! – sóhajtozott a nénikém. – Mi lesz veled ott, a nagy ismeretlenben, egyedül?

– Nem leszek egyedül – nevettem – hiszen velem lesznek a srácok és a csajok is.

– De hogy fogsz egyetemre járni? Hogy fogsz lediplomázni?

– Nénikém, százszor hazajövök még addig, míg elérem, hogy diplomát vehessek a kezembe!

– És az órák? Nem lesz nehéz angolul követni a kurzusokat?

– Kapok majd segítséget. Nem lesz semmi gond.

– De ugye hazajössz, kincsem? Legalább havonta egyszer!

– Körülbelül egy évig leszünk kint – szólt közbe Bill. – Az ütemterv azt diktálja, hogy negyedévente csupán egy hetet tölthetünk itthon.

– Negyed évente? – vonta fel a szemöldökét Rodolpho bácsi. – Az kevés.

– Kevés, de nincs más megoldás – ingatta a fejét Bill. – Ha azt akarjuk, hogy mindenki biztonságban legyen, el kell fogadnunk.

A nővérem már kicsit nehezebb eset volt. A szegény, gyanútlan Florenz, aki nem tudott a Bill után folytatott egykori hajtóvadászatomról, sem a néhány napja végbement éjszakai túráról, melynek során felkerestük Gittyt, de végül csak egy összetört srácot és egy ellentétbe forduló ikerpárt találtunk. Az ártatlan Florenz most a karjaiba zárt és úgy tűnt, képtelen elengedni.

– Óh, húgocskám. Annyira hiányozni fogsz! Nem teheted ezt velem! Nem hagyhatsz itt!

– Florenz, tudod, hogy muszáj – vontam vállat. – Nem akarom, hogy bajod essen!

Kék szemeit rám emelte, s úgy kérdezte:

– Miért esne bajom?

Az ajkamba haraptam. Itt volt az igazság pillanata. Florenz Gitty fenyegető üzeneteiről sem tudott. Nem akartam elmondani neki, mert azt akartam, hogy felejtse el a gondokat, hogy örüljön, hogy végre Frau Hofmann lett. Nem állt szándékomban beárnyékolni a vidámságát és eszem ágában se volt előidézni, hogy a kelleténél jobban hajszolja magát – ő amúgyis hajlamos volt erre.

– Gitty megfenyegetett – sóhajtottam végül. – Azt írta, hogy készüljek, mert szenvedni fogok. Először Mike …. Te is szerepelsz a listán, Florenz. Azért utazom Amerikába, hogy magam után csaljam Gittyt, aki talán elveszti a nyomunkat, ha az Egyesült Államokba érünk.

– Várj – emelte fel a kezét Johannes. – Ezt úgy érted, hogy te leszel a csali?

– Túlélem – biztosítottam, de látszólag ez sem őt, sem a nővéremet nem derítette jobb kedvre.

– Nem teheted! – ellenkezett Florenz. – Ez komplett öngyilkosság!

– Az jobb, ha itt maradok? – vágtam vissza. – Egyedül lennék a Kaulitz-lakban. Már a rendőrök sem segíthetnek! Gitty manipulálhatja őket, ahogy azt a felügyeletére kijelölt őrrel… azzal a Grinderggel is tette! Florenz, higgy nekem! Néhány napja láttam, mit tett Artival!

Florenz meglepett arcot vágott.

– Arti? Arti Alien?

– Arti Romansky – vetettem közbe, fejbiccentéssel kísérve a szavakat. – Igen, ő. Gitty magánál tartja.

– Magánál tartja? – kérdezte Johannes. – Mit jelentsen ez?

– Értsd szó szerint – jegyezte meg keserű fintorral Bill és beletúrt szőke hajába. – Artinál használt a lötty.

– Az, amit ti kaptatok? – rémüldözött Florenz. – Te jó ég! Nem igazán kedvelem Artit, de ezt a sorsot még neki sem kívánom!

– Vele van Ashley és Britney Smith is – tettem hozzá apró megjegyzésként.

Florenz és Johannes összenézett.

– Hosszú történet – legyintettem fásultan. – Egyszer majd elmondom.

– Nem, húgocskám. Most fogod elmondani – sziszegte Florenz. – Először is, hol találkoztál Artival és a Smith-ikrekkel? Honnan tudod, hogy Arti Gitty mérgének hatása alattt áll?

– Bill és én úgy döntöttünk, felkeressük Gittyt. Erre azért volt szükség, mert úgy éreztem, muszáj tennem valamit. Nem tudok elutazni. Nem tudom veszélyben hagyni a családomat. Nem akarom azt hallani, hogy Sofie néni, Rodolpho bácsi, Ralph, vagy épp ti vagytok halottak… Érted már?

- Értem… tudom – bólogatott Florenz. Néhány pillanatig harapdálta rúzsos ajkait, s próbálta felfogni a hallottakat.

– Mit keresnek itt a Smith-ikrek? – érdeklődött Johannes és Florenzre nézett. – Nem Amerikában lenne a helyük?

– Az ikrek és Gitty féltesók – feleltem egyszerűen. – Jennifer Courler, mielőtt hatalmas karriert futott volna be, egy egyszerű földönfutó volt, aki teherbe esett, majd elhagyta az újszülött gyereket, aki később egy megszállott gyilkossá vált.

– Szóval… felkerestétek Gittyt? – puhatolózott tovább a srác, némi hitetlenkedéssel a hangjában.

– Igen, de nem találkoztunk vele – vette át a szót Bill. – Csak Britneyvel sikerült beszélnünk, ő pedig azt mondta, ne keressük többé…

– Jól mondta – förmedt ránk Florenz.

– Hé, Flor, ugyan már. Rég megszokhattad volna, hogy néhanapján veszélyes kalandokba keveredek.

– Kösz az emlékeztetőt – prüszkölte a lány és hátralebbentette szőke haját. – Ne csinálj ilyet többé! Megértetted?

– Ezt már hallottuk – vetette közbe Johannes. – „Lotte, ne csinálj ilyet, kérlek” A húgod sosem hallgat rád, Flor. Igazán megtanulhattad volna.

Florenz dühösen nézett Johannesre, de nem mondott semmit. A srác nem törődött vele. Újabb és újabb kérdéssel állt elő, nagyon érdeklődőnek tűnt:

– És Arti?

– Arti egy roncs – foglalta össze Bill. – Gitty harapásai vannak a testén… falfehér az arca… a srác már nem ember…

– Arti Billt pótolja – tettem hozzá, megmagyarázva az énekes szavait. - Gitty néha azt képzeli, hogy mégis elérte, amit akart. Arti már nem beszél, nem gondolkodik, csak a belső kényszer vezérli. Az a kényszer, melyet Gitty diktál neki.

– És ha titeket is elkap? Ha ti is élőhullák lesztek? – kérdezte Florenz. Hangja már nem volt dühös, inkább aggódóan csengett.

– Nem fog elkapni – ráztam a fejem. – El fogja veszteni a nyomunkat. Megígérem.

– Vigyázzatok – suttogta a nővérem és ismét megölelt, majd Billt is a karjaiba zárta.

Florenz és a nagynéném búcsúzkodása után újabb kemény dió következett, avagy „Hogyan búcsúzzunk el az aggódó Trümper-szülőktől – főleg Simonétől?”

– Nem tudlak elengedni titeket – mondta a nő, mikor megérkeztünk. Tom és Linda is velünk tartott, hogy az ikrek egyszerre vehessenek búcsút szüleiktől. Emellett átmenetileg Loitschébe kellett költöztetnünk a háziállatainkat, mivel nem vihettük őket Los Angelesbe. Scotty és Casimir boldognak tűnt, mikor felismerték régi otthonukat.

– Karácsonyra hazajövünk – biztosította Tom Simonét.

– Az még olyan messze van! Addig bármi történhet!

– Mindennap telefonálunk – szólalt meg Bill, akinél nem számított újdonságnak, hogy rögtön a telefonnal érvel, hiszen többségében egész nap képes volt hívásokat bonyolítani.

– Vigyázzatok magatokra – mondtam és átöleltem Gordont, majd Simonét. – Minden rendben lesz.

Simone nem tudott hinni nekem.

– Emlékszem, hogy Mike halála után azt mondtad, téged akartak megölni – jegyezte meg kicsit félősen. – Ráadásul Gitty is szabad. Ne érts félre, nem akarok vészmadár lenni, de a megérzéseim nem azt súgják, hogy rendben lesznek a dolgok. Gitty szökése, Mike halála… csak én látok összefüggést a két eset között?

Óh, az aggódó anya!

Simone sem tudott Gitty fenyegetéséről – a leveleket titkoltuk, mert így tartottuk helyesnek. David és a menedzsment többi tagja nem sejtette, Georg, Gustav, Anni és Helga pedig sejthette, de nem tudta, hogy nem is egy fenyegető üzenetet találtunk mostanság. Linda biztosan tudta: úgy véltem, Tom elmondta neki.

– Igazad van – hangzott a válasz. Hangom ijesztően csengett a fagyos csendben. – Gitty végzett Mike-kal. Tudtam, hogy engem akart megölni. Azért megyünk Amerikába, hogy magunk után csaljuk, így tartva biztonságban a családomat.

– Nem azért utazol, mert jobb, ha távol maradsz attól a lánytól? – kérdezett közbe Gordon. Tom arcán értetlenkedés suhant át, Linda pedig nem titkolta meglepetését.

– Mi ez az egész, Lotte? .

Kénytelen voltam belefogni a sztori elmesélésébe. Senkinek sem akartuk elmondani, a helyzet most mégis úgy hozta, hogy fel kellett fednünk az alattomos titkot.

– Úgy gondoltuk, azzal, hogy hírt adunk a költözésről, magunk után csalhatjuk Gittyt, aki így nem árthat a családomnak.

– Én szivárogtattam ki a pletykát… a Kaulitzok költözéséről – vette át a szót Bill. A kijelentésen még én is meglepődtem.

– Te? – nézett Tom az öccsére. – Te írtad azt a baromságot?

– Azt, hogy feloszlunk és Los Angelesbe költözünk? – vigyorgott Bill, s már tudtam a választ.

– Miért csináltad? – kérdezte Linda.

– Azért, hogy Gitty biztosan ráharapjon. Ha azt hiszi, hogy csak Tom és én utazunk, könnyebbnek tartja majd, hogy megtaláljon minket, mert úgy fogja gondolni, hogy nem lesz annyi testőr a környékünkön. Hatalmas pofonvágás lesz számára, ha meglátja, hogy az egész csapat utazik.

Gordon eltátotta a száját, Simone pedig büszkén pillantott Billre. Még Tom tekintetében is megvillant az elismerés halvány szikrája.

– Fogadjunk, hogy nem mondtad el Davidnak – kajánkodott Tom.

– Az kéne még! – heveskedett Bill. – Egyből lefújná az utat!

– Jobb is lenne – vetette közbe Simone. – Talán beválik a terv, de nem örülök, hogy saját magatokat használjátok csalinak. Azt hiszem, David Jost sem menne bele efféle kockázatvállalásba.

– Amiről nem tud, az nem fáj neki – vont vállat Bill. – Nem fogsz beköpni… ugye, anya?

– Nem – rázta a fejét a nő – de… vigyázzatok…

Október elseje, avagy az indulás napja feszült reggellel köszöntött ránk. A stúdiólakásban aludtunk, hogy mindenki időben elkészüljön és kezdetét vehesse az utazás. Mondanom se kell, a nagy elővigyázatosságból ígyis óriási kapkodás lett.

– Repülőjegyek? – kérdezte Tom, miközben átrohant a szűk folyosón, kezében lóbálva néhány inget.

– Nem tudom, talán Georgnál – felelt Gustav, aki azon volt, hogy magára rángasson egy pólót.

– Minden megvan? Kivittétek már a cuccokat? – aggodalmaskodott Bill. Úgy ugrált a lakás helyiségei közt, mint egy nikkelbolha.

– Mindent kivittünk – biztosította Gustav, majd elkiáltotta magát. – Csajok, készen vagytok már?

Természetesen mi még nagyon nem álltunk készen. Anni elhatározta, hogy az „új élet küszöbén” új külsővel fog megjelenni, így már órák óta vasalta szőke, göndör haját. Helga nagy igyekezettel sminkelte magát, Linda a kézitáskájában kutatott a mobilja után, én pedig próbáltam lófarokba fogni hosszú hajamat.

Az autóknál mogorva testőrök várakoztak. Gyorsan és szakszerűen bepakolták a csomagokat, majd nem túl gyengéd mozdulatokkal minket is belöktek a kocsiba. Georg, Helga, Bill és én ugyanabban az autóban utaztunk. Az énekes és a basszeros egész úton azt firtatta, hogy jót tesz-e a bandának a Kaulitzok költözéséről és a feloszlásról szóló álhír elterjedése.

Miután Tom Davidnak is megmutatta azt a (Bill által írt) blogbejegyzést, amit mi is olvastunk, a menedzser - Bill és Tom nem kis rábeszélésének engedve - úgy döntött, „hitelt ad a pletykának”.

Rövid sajtótájékoztatón jelentette be a terv megváltozását: azaz a Kaulitz-ikrek költözését. Emellett magabiztosan hangoztatta, hogy Georg Listing és Gustav Schäfer Németországban marad. David tehát mindent megtett, amit lehetett, bár semmit sem értett az egészből.

– Jó, hogy ezt hiszik – érvelt Bill. – Legalább nyugtod lesz.

– Neked pedig kétszeres teher nehezedik a válladra – fintorgott Georg. – Nem volt elég Gitty? Most még a rajongókkal is harcolhatsz.

– Minden rendben lesz – hangoztatta Bill és kibámult a kocsi sötétített ablakán.

Hogy én mennyiszer hallottam már ezt a mondatot! „Minden rendben lesz” – aztán mégsem volt rendben semmi. Georg szíve szerint folytatta volna a vitát, de Billen látszott, hogy nem kíván többet mondani – talán félt, hogy elárulja magát.

A hamburgi repülőtér zsúfolt volt. Ez nagyban megkönnyítette a dolgunkat, hiszen egyszerűbbnek tűnt elvegyülni a tömegben. Nem láttam fényképezőket, sem újságíróknak tűnő alakokat. Megszállottan figyeltem, hátha feltűnik Gitty, de őt sem pillantottam meg. Ettől némileg lenyugodtam, s ostoba ábrándokba kergettem magam: talán Gitty nem tud a költözésről?

Csendesen haladtam a többiek mögött. Néha-néha meglökött valaki, akit bizonyára a sodró tömeg billentett ki az egyensúlyából, de nem zavart különösebben. Az viszont bántott, hogy nem tudtam elbúcsúzni Santiagótól, Sabinétől és a keresztfiamtól, Ralphtól.

– Ne legyél szomorú, angyal – nézett hátra Bill, aki tudta, hogy Ralph miatt kesergek annyira. – Karácsonykor hazajövünk és mindennap együtt lehetsz a keresztfiaddal.

– Tudom – legyintettem és inkább nem foglalkoztam a témával. Billnek igaza volt. Santiagóék biztos megértik majd. Elhatároztam, hogy amint odaérünk, írok egy e-mailt Sabinének, hogy tájékoztassam a történtekről, hiszen az ifjabb Marcello-család jóformán teljesen kimaradt az utóbbi néhány hét eseményeiből.

A becsekkolás talán még soha nem volt ennyire komplikált. Ötmillió csomag, plusz mi magunk. A bőröndöket elcipelték ugyan a hordárok, de minket senki nem juttatott előrébb a sorban. Persze, mikor végre elértük a pultot, közölték, hogy „övet, nyakláncot és mindenféle fémtárgyat levenni” Meg is bántam, hogy inkább a külsőségekre hagyatkoztam, s nem öltöztem praktikusan aznap reggel. Nagy nehezen csak túljutottunk a procedúrán.

A várakozás hosszú idejét mindenki máshogy igyekezett eltölteni. Úgy tűnt, Bill az egyetlen, aki minden szabad percet kihasznál, hogy a munkával foglalkozzon. Természetesen telefonált.

A vonal másik végén idegen nő beszélt. Nem lehetett jó kedvében, mert szavai csak úgy pattogtak, főleg, miután Bill közölte vele, hogy nyolcan utazunk.

– Mi? Kiket hoztok? – kérdezte a nő elég hangosan ahhoz, hogy én is értsem.

– Természetesen a barátnőket – mondta Bill kicsit vigyorogva és lazán átvetette karját a vállamon.

Egy ideig csönd volt, majd néhány lélegzetvétel után a nő ismét megszólalt. Hallatszott a hangján, hogy nyugalmat kell erőltetnie magára.

– Nem tudtam, hogy neked is van – jegyezte meg gunyorosan.

– Nos, én pedig nem tudtam, hogy veled is közölnöm kellett volna, Natalie – felelt Bill hasonló hanglejtéssel.

– El fogja vonni a figyelmedet – erősködött Natalie. – Rengeteg dolgod lesz. Nem tudsz majd időt szakítani rá!

- Emiatt ne aggódj. Meg fogom oldani.

Hirtelen beugrott, kicsoda: Bill sminkese. Hivatalos interjúkon és videókban sokszor láttam az énekes mellett magas, sovány alakját, szőke hajjal keretezett arcát. Már akkor se volt szimpatikus, mikor először pillantottam meg az egyik Tokio Hotel TV epizódban.

Bill végzett a telefonálással. Tomból természetesen rögtön kitört a vihogás.

– Ismét kezdetét veszi Natalie akciója? – kérdezte és Billre pillantott. – Emlékszel? Néhány éve is elszórakoztatta a rajongókat azzal a híreszteléssel, hogy jártok. Mekkora buli volt belőle!

– De hát nem is jártunk – méltatlankodott Bill.

– Tudjuk – szögezte le Tom – de azért ismerd el, hogy kellően beparáztál, mikor megláttad a cikket.

Az emlékek felidézése és a sminkesről folytatott párbeszéd a repülőn is folytatódott. Enyhén szólva is rohadt hosszú útnak néztünk elébe. Persze a laptopok és az MP4-lejátszók hamar előkerültek, de ezek az elektrotechnikai eszközök csak részben voltak képesek elterelni a figyelmünket a majdnem húsz órás út hosszúsága miatt érzett kínlódásunkról.

A laptopom monitorát bámultam, mikor hirtelen nagyon rosszul kezdtem érezni magam. Erős hányinger gyötört, a szám kiszáradt, a szemeim előtt színes pöttyök táncoltak.

– Lotte, mi baj? – kérdezte Georg, aki előttem ült, de épp hátrafelé nézett, hogy diskurzust folytasson Billel. A kérdést hallva az énekes is felém nézett.

– Rosszul vagy? – érdeklődött és felmérte valószínűleg elég pocsék ábrázatomat.

– Ugyan, dehogy. Sosem szoktam rosszul lenni – érveltem, és ahogy jött, a hányinger el is múlt. – Már jobban is vagyok.

Bill még kérdezett volna, de Georg figyelmet követelve magyarázni kezdett neki, így nem volt lehetősége, hogy tovább zaklasson.

– Amint megérkeztünk, elviszlek egy orvoshoz – közölte tényként Bill, miután a gyötrelmes utazás véget ért és elhagytuk a repülőgép fedélzetét. – Napok óta furán nézel ki.

– Csodálkozol? – morogta Gustav és elindult egy fekete ruhás alakokból álló társaság felé, akik felénk igyekeztek – Majdnem megölték. Ettől szerintem én is furán néznék ki.

– Te mindig furán nézel ki – bökte meg Tom, majd hagyta, hogy egy testőr finoman kivezesse a bejárati üvegajtón.

– Helló, Amerika! – rikkantotta Georg, mikor ő is kiért a repülőtér csarnokából.

Ismeretlen autók vártak minket. A kocsikhoz tartozó sofőrök angolul kommunikáltak a testőrökkel, akik szintén idegennek tűntek – nem a kicsit is ismerős németországi testőrgárda tagjai voltak.

– A stúdióba megyünk? – kérdezte Tom az egyik testőrt, aki bólintott. A gitáros összecsapta a kezeit.

– Végre egy jónak ígérkező program – lelkendezett Bill is, majd ránézett Lindára, úgy folytatta – Lányok, tetszeni fog a hely.

– Ja, mert háromszor akkora, mint a hamburgi stúdió – mondta Tom – így, ha akartok, elmenekülhettek a pocsék próbáinkról.

– És a stúdióban lakunk – tette hozzá Bill. – Komolyan, nem viccelek. ugyanolyan stúdiólakás van kialakítva benne, mint a hamburgiban… csak ez nagyobb…

– Személy szerint alig várom, hogy aludhassak – jegyeztem meg és elnyomtam egy ásítást.

– Máris aludni akarsz? – hökkent meg Bill. – Még csak most értünk ide! Fel kell fedeznünk Los Angelest!

– Egy évig itt leszünk – emlékeztettem hűvösen. – Azt hiszem, máskor is ráérünk felfedezni.

– Ebben van valami – adott igazat Linda és kilesett a kocsi ablakán.

A város lélegzetelállító volt. Életemben nem láttam még akkora felhőkarcolókat, amilyenek ott tárultak a szemem elé. Mindenhol autók és emberek: a város leginkább egy hangyabolyra emlékeztetett. Mindenki tudta, mi a feladata, mit kell tennie – akárcsak a hierarchikus berendezkedésű bolyban.

Tom és Bill fennhangon énekelt, miközben a stúdió felé autóztunk. Arcukon boldog megkönnyebbülés tükröződött. Még Bill is önfeledtnek tűnt. Szinte el is felejtette, hogy a rosszullétem miatt aggódik. Hangosan nevetett, bár tudtam, hogy izgul, hiszen Gitty még a nyomunkban lehet….

Tom hirtelen ötlettől vezérelve előkapott egy videókamerát és bőszen videózni kezdte a várost meg Bill marhaságait, na és persze azt, hogy Linda és én miként dőlünk a röhögéstől.

Lassan a stúdióhoz értünk. Az épület kívülről nézve hatalmas és rideg volt. Nem nyerte el a tetszésemet. Emlékeztem még, milyen volt, mikor először látogattam meg a hamburgi stúdiót. A házat beborító borostyánfüggöny, a sok fa, a hatalmas parkoló képe egyből a szívembe lopta magát. Itt nem voltak fák, sem borostyán. A stúdió épületét nézve azt reméltem, a belső tér talán nem fog ekkora csalódást okozni.

A bejárat előtt Natalie fogadott minket. A nő fürkésző pillantással nézett végig rajtam, majd kedvesen mosolyogva üdvözölte a srácokat.

– Menjetek be, lányok – mondta Gustav és kinyitotta a bejárati ajtót, hogy betessékelhessen minket. – Valószínűleg néhány újságíró is a környéken ólálkodik. Jobb, ha nem látnak meg titeket.

Beljebb és beljebb haladva, újabb és újabb szobákon, helyiségeken sétáltunk át. Rengeteg profi, méregdrága hangkeverő cuccot láttam, de nem volt kedvem megállni és jobban szemügyre venni azokat. Ismét elfogott a rosszullét. Alig vártam, hogy egyedül legyek és újra átküzdjem magam a borzalmas hányingeren. Reméltem, hogy a lányok nem veszik észre a bajt, mert már kezdtem örülni, hogy Bill elfelejtette azon tervét, hogy orvoshoz cipel.

A lakás helyiségeinek berendezése arról árulkodott, hogy a srácok már sok időt töltöttek itt. Minden szobának megvolt a tulajdonosa – a szanaszét heverő dolgokból könnyen meg lehetett állapítani, melyik szoba kié.

– Ah, istenem, mekkora disznóól! – sopánkodott Helga és félredobta Georg egyik gitártokját.

– Külön külön is rendetlenek – kommentálta Anni. – Mi lesz így egy teljes évig?

– Négyszeres rendetlenség – vigyorgott Linda és nekilátott, hogy rendet rakjon Tom zsúfolt szobájában.

– Tuti, hogy ezért kellettünk – nevettem el magam. – Hogy legyen, aki elpakol utánuk.

Osztották a véleményemet. Mindannyian nekiláttunk, hogy nagyjából rendbeszedjük a lakást. Mikor végeztünk, úgy döntöttünk, összedobunk valami kaját, aztán szépen elmegyünk aludni. Mivel Helga sokáig dolgozott kávézókban, ő volt a legrutinosabb a konyhában.

– Tényleg, Helga – kapta fel a fejét Anni, miközben a lányt nézte, aki épp a tűzhelyre emelt egy fazekat. – Mi van az állásoddal?

– Mi lenne? – nevetett Helga. Öblös, göndörkacajhoz hasonló hang tört fel a torkából. Cseppet sem illett hozzá. – Fel kellett mondanom. Sigrid nem hagyta volna üresen a helyemet, hogy megvárja a visszatérésemet.

– Végülis, Los Angelesben is vannak kávézók – gondolkodott Linda.

– Viccelsz? – húztam el a számat – Georg ki sem fogja engedni a lakásból!

– Az meglehet – biccentett Helga. – De ha nem enged ki, én tuti, hogy nem engedem be.

– Óh, ez jó! – lelkesedtem. – Ez tetszik. Szerintem én is alkalmazni fogom.

Meg mertem volna esküdni rá, hogy Billnek van egy olyan terve, hogy semmiképp sem enged egyedül a városba. Hányszor meg hányszor próbáltam rávenni magam, hogy engedjek neki. Annyiszor akartam megérteni a viselkedését, a túlzott féltését. Mindig megpróbáltam úgy felfogni, hogy Bill jót akar és csak az életemet szeretné megvédeni… A lázadó természetem ellen azonban nem tehetek…

A telefonom csörögni kezdett. Kicsit megrettentem, mert nem tudtam, ki akar Skype-on beszélni velem. Berohantam abba a szobába, ahol a telefonomat hagytam és lélekszakadva nyúltam érte, hogy elfogadjam a híváskezdeményezést. A kijelzőn Arti neve volt olvasható.

– Arti? – kérdeztem halkan és körbepillantottam, hogy meggyőződjek afelől, teljesen egyedül vagyok-e. – Mi-mi történt?

– Nem Arti – hallottam egy magas, női hangot. Britney beszélt, s hitetlenkedve tudatosítottam magamban, hogy sír. Úgy hallatszott, nagyon meg van ijedve.

– Britney? Történt valami?

– Arti fura dolgokat beszél – magyarázta a lány. – Mike is szóba került!

– Mit mondott? – érdeklődtem és összeszorult gyomorral vártam a választ.

– Azt mondta, hogy Mike miatta halt meg. Ő mon dta el neki, hogy Gitty készül valamire. Arti már hónapok óta találkozgat vele. Úgy beszélt… a testvéremről… mint egy régi barátról, akitől nagyon fél, ugyanakkor rajong is érte. Eldadogta, hogy aznap, mikor Mike Németországba indult, felhívta őt, hogy figyelmeztesse. Tudta, hogy Gitty neked szánja a golyót, Lotte! Akkor már… mérgeket kapott… talán egy tisztább pillanatában mondhatta el Mike-nak, hogy megmentsen téged és ezáltal akarata ellenére megölje őt. Nem vádolom érte… Valami titokról is zagyvált, meg egy családi tragédiáról… Azt mondta, látta meghalni az apját és… hogy csúnya, undorító dolgokat műveltek vele… amikor még csak hat éves volt. És… hogy aztán gyerekeket bántott… mert nem tudta elfelejteni a történteket… Mit tegyek, Lotte? Félek! Olyan, mintha teljesen megőrült volna! .

– Ne félj – próbáltam nyugtatni, bár tudtam, hogy ez mit sem ér. Valószínűleg én ugyanúgy rettegnék a helyében.

– Azt mondta, nem akar bántani… – folytatta a lány. A háttérből hallani véltem Arti elfojtott nyöszörgését. Kicsit megkönnyebbültem: tehát Britney most is mellette van. A lány biztosan Arti füléhez tartotta a telefont, mert a srác következő, értelmetlennek tűnő mondatkezdeményeit egészen tisztán hallottam:

– Minden olyan összevisszaság… én csak nyugalmat akarok…. fázom és félek… mert eljön az este és megint fájni fog… mindig azt mondja, nem fog, de mindig hazudik… nem akarom látni többé… nem akarom hallani a hangját… itt akarok maradni…

– Kivel akarsz maradni, Arti? – kérdeztem és átkoztam a távolságot, mely köztem, Arti és a Smith-lány közt húzódott. Tehetetlennek éreztem magam és gyötört a sajnálat, melyet Arti iránt éreztem.

– Vele… Britneyvel… – felelte Arti. – Ő nem bánt… ő segít… ő sosem tenné…

– Hallottad ezt, Lotte? Velem akar maradni! – suttogta Britney remegő hangon. Úgy tűnt, már nem fél Artitól – Nekem még soha nem mondtak ilyet! Nem tudom, miért, de úgy érzem, ha… ha már Mike-ot el kellett vesztenem, talán az a sorsom, hogy segítsek Artinak… nem tudom, jót teszek-e… én… én csak szeretném helyrehozni Gitty hibáit… én csak szeretném megmenteni a családom becsületét…

– Foglalkozz a saját becsületeddel – tanácsoltam nagy bölcsen. – A családod rég nem érdemli meg, hogy küzdj érte. Hidd el, jót teszel. Nem hagyhatod elveszni Artit… ő Mike unokatestvére…

– Igen. Segítenem kell a családnak – jelentette ki a lány. – Azt hiszem, nem hagyhatom, hogy megint elveszítsenek valakit.

– Egyelőre azzal segíthetsz, ha azt teszed, amit eddig. Csak maradj vele.

– Vissza akarom vinni a családjához – jegyezte meg Britney. – Azt hiszem, nem tudják, merre jár… láttam, hogy több száz nem fogadott hívása van. Ha lesz rá alkalom, értesítem az anyját, hogy ne aggódjon. Kis szerencsével talán sikerül megszöknöm innen és magammal tudom vinni Artit… Oh, ne, mennem kell! Ashley bármikor megérkezhet és nem szabad, hogy rájöjjön, mit tettem. Köszönöm, Lotte!

– Kivel beszéltél? – kérdezte Bill, aki már egy jó ideje az ajtóban állhatott.

– Britneyvel – feleltem remegve.

Bill meghökkent.

– Britneyvel? Hogyan? Mégiscsak megszegi Gitty parancsait? Vagy kikerült az ellenőrzése alól?

– Valószínűleg Arti telefonját használta… bátor lány…

– Mi újság Artival? – érdeklődött Bill, s hangjában őszinte részvét csendült.

– Nincs jól. Össze-vissza motyog… Fél Gittytől…

– Szegény… Tényleg sajnálom… Kár, hogy nem segíthetünk rajta…

– Azért megtudtam valamit. Gitty és Arti már hónapok óta ismerik egymást… arra gyanakszom, hogy nem sokkal azután kereste fel Artit, hogy találkoztunk a klubban… Britney szerint hónapok óta mérgezi és… még egy dolog… Arti mondta el Mike-nak Gitty tervét. Mike azért hazudott, mert nem akarta elmondani, hogy Arti miatt késett. Augusztus 22-e estéjén Arti Romansky és Mike Müller a közelgő lövöldözésről beszélgetett. Azt hiszem, Mike akkor döntötte el, hogy… megakadályozza a halálomat…

– Annyi mindent köszönhetünk neki – kesergett Bill. – Sejthettem volna, hogy Gitty őt is eléri… gondoskodhattam volna róla meg a családjáról…

– Ne vádold magad, Kaulitz. Jobb, hogy így történt. Őrülten hiányzik, de hiszem, hogy jó helyen van. Nem érdemeltük meg őt.

Aznap este fáradtságunk ellenére is úgy döntöttünk, körbenézünk a városban. A kivilágított terek, a hatalmas épületek, mind-mind lenyűgözőek voltak. Most éreztem igazán, hogy nagyvárosban vagyok, pedig annak mindössze ha egy tizedrészét láttam. Hát, Helló, Amerika!