Az elkövetkezendő néhány perc olyan volt, mint egy akciófilmbe illő jelenet. Rendőrök és helyszínelők érkeztek, hogy feltérképezzék az eseményeket. Szirénázó, villogó autóik láttán sokan megijedtek. Több nyomozótiszt is kikérdezte a birtok tulajdonosait és a vendégsereg nagyrészét. Bill és én nem tudtunk volna értelmes választ adni, így egyelőre békén hagytak minket.
– Menjetek haza – mondta Gordon és felhúzta az énekest a földről.
Bill keze remegett. Tudtam, hogy képtelen lesz vezetni. Én sem voltam sokkal jobb állapotban, de legalább már nem remegtem és biztos voltam benne, hogy az úton tudom tartani a kocsit.
– Add ide a slusszkulcsot – mondtam és Billre néztem, aki gépiesen a kezembe csúsztatta az apró fémtárgyat, bele se gondolva, hogy az Audija épségét bízza rám. Ő tapasztaltabb sofőr volt, mint én, azonban most tartotta karjai közt haldokló barátját. Részvétet éreztem iránta. Nemrég vesztette el Andreast, most pedig végig kellett néznie Mike halálát.
– Mike nem ezt érdemelte volna – motyogta halkan, miközben becsusszant az Audi anyósülésére. Figyelmen kívül hagyta az autó tisztaságát, egyáltalán nem érdekelte, hogy Mike vérével festi vörösre a kárpitozást.
Nem gondolkodtam, csak tettem, amit kellett. A visszapillantóból láttam, hogy Tom követ minket. Valószínűleg attól félt, hogy mégiscsak elvesztem az uralmat a kocsi felett.
Ha ez a hajnal nem úgy indult volna, ahogy indult, talán örültem volna, hogy végre vezethetem az Audit, így viszont csak az járt a fejemben, hogy minél hamarabb otthon legyünk. Folyton felrémlett előttem Mike holttestének képe, s most nem volt szabad erre gondolnom.
Az ismerős út lassan rákanyarodott az erdőszéli szakaszra, ahonnan már nem volt messze a Kaulitz-lak. Mire a házhoz értem, már hullottak a könnyeim. A kapu nem volt nyitva, én pedig nem éreztem késztetést, hogy kiszálljak és kinyissam.
Bill azonban kipattant a kocsiból és szélesre tárta a kapuajtókat, majd visszasietett és rám parancsolt, hogy csússzak arrébb, hadd üljön a volán mögé. Nem volt ellenemre a dolog, úgyhogy átkúsztam az anyósülés szélére, Bill pedig elfoglalta szokásos helyét. Felhajtott az udvarra, majd beállt a garázsba és végül kinyitotta a bejárati ajtót. Épp, mikor mindezzel megvolt, Tom parkolt le a ház előtt. Megvillantotta az Audi R8 lámpáit, majd elhagyta a kocsit és kényelmes tempóban besétált a házba. Bill és én követtük.
– Jaj, tesó – mondta az idősebbik Kaulitz, mikor becsuktam az ajtót, ő pedig végignézett az öccsén. – Azt hittem, hogy mostanra már teljesen lerészegedve, idióta születésnapi dalokat fogunk kántálni… erre... basszus... azt se tudom, mit mondjak...
– Semmit sem kell mondanod – rázta a fejét Bill. Már nyugodtabbnak tűnt, én pedig egyre idegesebbnek és kétségbeesettebbnek éreztem magam. Mikor az ikrek beszélgetni kezdtek, a fürdőszobába vonultam, hogy javítsak valamit a külsőmön. Az egyedüllét viszont csak arra volt jó, hogy áradó folyamként öntsön el az emlékek sorozata. A szörnyű képek újra és újra leperegtek előttem. Mike testének összecsuklása, a srác szenvedése, Florenz kitartó próbálkozása, hogy életben tartsa őt, végül pedig az üres tekintet és az utolsó mosoly.
És ez mind-mind miattam történt. Pocsékul éreztem magam, mert egy pillanat alatt rájöttem, hogy Gitty áll a dolgok mögött. Ő akart megölni. Ugyan ki más törhetett volna az életemre? Volt fegyvere, hiszen néhány nappal ezelőtt Holstiéc nyomozó közölte, hogy újra szabadon jár és fegyvert tart magánál. A felismerés csak még rosszabbá tette az amúgysem rózsás helyzetet. Leültem a földre és összekuporodtam pont úgy, ahogy anyám halálának napján tettem. A különbség csak az volt, hogy most egyedül voltam, nemúgy, mint aznap, hiszen akkor Linda velem volt.
Olyan sok dolog kavargott a fejemben. A halál, az elvesztés fájdalma mellett rágódtam azon is, hogy vajon mi lesz Gitty következő próbálkozása. Hány barátomat kell még elveszítenem, amíg végül eléri a célját? Vajon tudja-e már, hogy a terve nem sikerült és Mike halt meg helyettem? És ha tudja, vajon mit tervez, hogy a következő akció halálbiztos legyen? Talán dühösen kevergeti az újabb adag elmebontó mérget? Esetleg örül?
Tudhatta, hogy Mike nagyon fontos volt nekem, s talán nem is bánja, hogy a srác feláldozta magát értem... talán Gitty még nem a halálomat, csak a szenvedésemet akarja látni...
A gondolat azonban nem tudott megnyugtatni. Ha Gitty azt akarja, hogy szenvedjek, könnyen meg tudja határozni a következő célpontot. Rajong Billért, de az énekes minden bizonnyal rég nem ér már annyit neki, hogy megkímélje az életét, ha arról van szó, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre taszítson engem. A tudat, hogy Bill lesz a következő, borzasztóan felkavart. Elképzeltem a srác vérbe fagyott testét és ennyi pont elég volt ahhoz, hogy kellőképpen meggyűlöljem magam. Mike miattam halt meg, Bill miattam van veszélyben.
Hallottam, hogy valaki felrohan az emeleti lépcsőkön, és jónéhány perccel később visszasiet a földszintre. Figyeltem a hangokra, de a szavak érthetetlenné mosódtak össze. Hamarosan kinyílt a bejárati ajtó és azt gyanítottam, hogy Tom búcsúzott el. Azon gondolkodtam, miért jött és végül arra jutottam, minden bizonnyal azért, hogy segítsen az öccsének. Bill ugyan nem állt olyan közel Mike-hoz, mint én, de az orosz srác mégiscsak az ő karjaiban lépett át a másvilágra és tudtam, hogy a történtek lassú megemésztése pokolian nehéz lesz számára.
Kopogtattak az ajtón.
– Lotte, gyere ki! – utasított Bill, de a hangjában több volt a kérlelés, mint a határozott parancs. Én azonban továbbra sem mozdultam meg. Úgy éreztem, egy részem haldoklik. Mi lesz velem Mike nélkül? Ki fogja megakadályozni, hogy hülyeségeket csináljak? Ki lökdös majd vissza a helyes útra, ha eltévednék?
– Angyal, kérlek – mondta megint Bill.
A hangja megmozgatott bennem valamit. Könnycseppek gördültek le az arcomon, miközben felálltam és kinyitottam az ajtót. Az énekes a küszöbön állt. Öltözéke tiszta volt, a tragédia nyomai eltűntek az arcáról és a kezéről.
– Mondd, hogy nem te leszel a következő! – zokogtam és a karjaiba vetettem magam. Tudtam, hogy értelmetlennek hangzik, amit mondok, hiszen Bill nem sejthette, min gondolkodtam.
– Nyugodj meg – mondta és esetlenül végigsimított a gerincemen.
– Gitty volt – folytattam rendületlenül. – Ő tette!
– Ne beszélj butaságot – torkolt le gyengéden. – Véletlen volt... Nem tudjuk, mi történt. Tom említette, hogy David villájának közelében van egy lőtér.
Némán ráztam a fejem. Nem hittem neki. Kizárt, hogy az a golyó a lőtérről származott. A lövés pontos volt.
– Te is meghalhattál volna – suttogtam rekedten, mert a dolgok újraértelmezésének kétségbeejtő valósága nem engedte, hogy beszélni tudjak. – Ott sétáltál Mike előtt... az a golyó téged is eltalálhatott volna! Ha Mike nem lök félre… ha nem áll elém…
Nem mondott semmit. Tudta, hogy igazam van, de nem akarta, hogy mégjobban megrémüljek.
– Pihenned kéne – javasolta végül és fáradt szemei egy pillanatra lecsukódtak. – Ha majd felébredsz, mindent megbeszélünk... oké?
– Mi lesz Vadikkal meg Lenával? – kérdeztem hirtelen és hevesen megragadtam Bill hideg kezét. – Nem éjszakázhatnak a kórházban!
Bill az ajkába harapott. Teljesen nyugodtnak látszott, bár a tekintete tele volt zaklatottsággal.
– Elmegyek értük, csak... csak nyugodj meg, rendben? És... zárd be az ajtót...
Bólintottam és néztem, ahogy Bill ruganyos léptekkel kisiet a bejárati ajtón, majd bemegy a garázsba, kiáll a BMW-vel és lassan elhajt.
Egyedül maradtam. A némaság beburkolta a Kaulitz-lakot. Őrjöngeni, zajongani akartam, hogy megtörjem a csendet, de csak álltam; némán, mozdulatlanul és arra a helyre meredtem, ahol felvillanni láttam Bill autójának reflektorait.
Vonakodva bár, de bezártam az ajtót. Nem akartam megtenni. Biztos voltam benne, hogy Gitty lőtte le Mike-ot és kétségbeesetten vártam, mikor talál rám. Úgy éreztem, hogy a fiú élete igazságtalanul ért véget és buta módon azt gondoltam, ha Gitty befejezi a nagy tervét, megválthatom az értelmetlen szenvedést. Nem jutott eszembe, hogy az esetleges halálom mekkora kínt okozna másoknak... Milyen fájdalmat okozna Billnek... Az énekes talán soha többé nem lenne önmaga...
Az orromban éreztem Mike vérének szagát. Meg kellett szabadulnom tőle. Visszamentem a fürdőszobába, de a vörös csempék csak a gyötrelmes jelenetet juttatták eszembe. Rémülten rohantam fel az emeletre, de ott sem volt jobb a helyzet. Miközben figyeltem, ahogy a kád lassan megtelik vízzel, magam előtt láttam Mike sápadt arcát, vérző testét, fénytelen szemeit. Kétségbeesetten lestem ki a nyitott ablakon, hogy eltereljem a gondolataimat. A nap már felkelőben volt: piros sugarakkal vonta be a reggeli horizontot.
A mozdulataim szervezettsége a mindennapi rutinon alapult. Ruhák a földön, a forró víz fehér habja a testem körül, a gomolygó, édes illatú gőzfelhő homályába vesző reszketeg alakom. A lágyan hullámzó habok némileg megnyugtatták zaklatott lelkemet. Jó volt, de a hangtalan ringatózás nem enyhítette a fájó sebek lüktetését. A megszokott, hétköznapi élet hangjai összekeveredtek a furcsa súlytalansággal. A távolból autók zúgtak, buszok morajlottak, biciklicsengők csilingeltek... minden hang rideg volt... Vádoltam a munkába igyekvőket: Miért nem gondolnak arra, hogy ma hajnalban összedőlt a világ?
Bill megérkezett, a kulcs már a zárban csörgött. Nem mentem le, hogy szembenézzek Lenával és Vadikkal. Bill bizonyára nem mondta el nekik, hogy feltételezésem szerint ki okozta Mike halálát, de úgy éreztem, ha rám néznek, kiderül a titok. Nem akartam, hogy rájöjjenek... még nem...
A lépcsőfokok hideg, fekete gránitlapjai halkan kopogtak, ahogy Vadik és Lena csendesen beszélgetve lépkedett rajtuk. Egyikük sem sírt. Vártak. Biztosan nyomozás indul. A bizonytalanság és a fejleményekre való várakozás relatív nyugalmat kölcsönzött nekik, mely nem volt normális, de legalább nyugalom volt.
Megvártam, amíg a vendégek befejezik a ház emeleti részének mustrálását, s amikor már biztos voltam benne, hogy visszatértek a földszintre, elhagytam a fürdőszobát. Lesétáltam a nappaliba, ahol Bill a kanapén ülve olvasott.
– Már választottak szobát – jegyezte meg, fel sem nézve a könyvéből. – Gyanítom, hogy Lena azonnal el is aludt. Őszintén szólva, elég ramatyul festett...
– Be kéne mennem hozzá – sóhajtottam, de nem vitt rá a lélek, hogy felébresszem, ha már sikerült elaludnia.
Vadik lépett ki a konyhából. Kezében két hatalmas bögrét tartott, melyeket hamarosan a kanapé mellett álló asztalkára helyezett.
– Óh, szia, Lotte. Hiszek azt, hogy alszol már – mondta és kicsit bűntudatosan mutatott a bögrékre jelezve, hogy három helyett csak kettő van az asztalon.
– Semmi baj – legyintettem fásultan. – Nem tudok aludni... Hogy van Lena? És te hogy vagy?
Vadik a szája szélét rágcsálta és nagyokat kortyolt az italából.
Rosszabbul lehetek már azt hiszek, nem. Látok, hogy hal meg legjobb barát. Olyan, mintha szakítottak volna ki belőlem darabokat. Érted ezt? És én hiszek néha nem el, hogy történt ez meg. Én gondolok, hogy Mike elment valahova és mindjárt jön vissza és akkor lesz olyan, mint volt. De aztán látok Lenocska arcán mindent és akkor nagyon rossz.
– Mit mondtak a kórházban? – kérdezte Bill. Vadik tekintetén látszott, hogy ezekre a részletekre a legkevésbé sem akar emlékezni, mégis belefogott, hogy mindent elmeséljen.
– Felboncolni kell – nyögte ki a szavakat és egy fél pillanatra eltakarta a szemeit. – Azt mondják, kell venni ki golyót, hogy nézzék meg, milyen fegyverből van. Majd könnyen tudnak nyomozni, ha azt tudják...
Bill elfintorodott, nekem pedig nem sok hiányzott, hogy elbőgjem magam. Azt a gyönge, megsebzett testet akarják felvágni? Ez nem lehet! Miért nem hagyják már végre békében nyugodni?
– Rossz rágondolni, hogy mit tesznek vele – sóhajtott Bill, akinek látszólag ugyanazok a gondolatok jártak a fejében, mint nekem.
– Nagyon nehéz most... – motyogta vadik – nagyon nehéz... elfogadni, hogy ennyi volt... Nincs többé.
Bill felemelte a bögréjét és lassan kiitta annak tartalmát. Nem szólt semmit, én pedig nem tudtam, mit kéne mondani, mi lenne a leghelyesebb. Mike halála tőrt döfött belém. Másfél évig volt mellettem, mégis elmondhatatlanul fájt a most még oly felfoghatatlan üresség, amit maga után hagyott. El sem tudtam képzelni, mit érezhet Vadik, aki gyermekkorától fogva a legjobb barátjának tartotta őt.
– Fogják küldeni haza testet, ha kell már nem tovább boncolni – jegyezte meg Vadik, mintha be akarná tölteni a csöndet.
Nehezen lélegeztem. Nem titkolózhattam tovább. El kellett mondanom a szörnyű sejtést, mely órák óta kínzott.
– Vadik – kezdtem félénken. – Azt hiszem, hogy... Mike gyilkosság áldozata lett... Tudom, ki tette. Ne tarts paranoiásnak a kijelentésem miatt... Tudom, hogy Gitty volt... aznap, mikor Bill és én a Kaulitz-lakba költöztünk, egy rendőrtiszt csöngetett be hozzánk, hogy közölje: Gitty megszökött a börtönből... és... fegyvert is lopott... A golyó, ami eltalálta Mike-ot, eredetileg felém tartott, de... Mike félrelökött és... és pajzsként fogta fel a lövedéket... Istenem, a szemem láttára lőtték le! Nekem kellene most holtan feküdnöm, nem neki! Ő nem érdemelte ezt...
– Miért, te? – kérdezte Vadik szomorúan és az asztalra tette a bögréjét. – Lotte, senki ezt sem érdemli. Ha van szó gonosz lányról, Gittyről, akkor tényleg. Ne magad okold! Neked hibád van benne annyi, mint nekem, vagy Lenocskának... Nem vagy felelős. Mike áldoz életét érted, mert mond el nekem, mit fogad meg neked akkor, mikor jöttél el Szentpétervárról. És én hiszek neki azt akkor nem és nevetek rajta, de most látok, hogy ő volt az, aki komolyan gondol, amit mond. Ő ígérte azt neked és tartja meg az ígéretét. Ne félj! Boldog volt, mikor halt meg, mert nem szegi meg azt a fogadalmat. Nem tudok, hogyan tudta a fegyvert, ha tudta, de akkor ott érzi, hogy valamit tehet. És tesz… érted…
A szavak mélyen belém vésődtek. Emlékeztem arra az oroszországban töltött, fagyos januári reggelre, mikor Mike azt mondta, hogy az életét is feláldozná az enyémért. Vadiknak igaza volt. Mike nem feledkezett meg a félig-meddig ellenkezésbe fulladt ígérettételéről... az életét adta... értem... Óh, bárcsak ne szeretett volna ennyire! Bárcsak képes lett volna meggyűlölni, valahányszor kiabáltam vele! Bárcsak elfelejtett volna...
– Annyi mindent ígért... – már-már zokogva ejtettem ki a szavakat. – Azt mondta, mindig itt lesz nekem! És hol van most? Miért hagyott magamra? Kit kell még elveszítenem ahhoz, hogy végre összeroskadjak és azt mondjam, elég volt?
– Ne mondj ilyet – utasítottak a fiúk szinte egyszerre és másodperceken belül mindketten mellém ültek.
Mike halálhírének kínzó, nyomorúságos fájdalma újabb hullámban tört rám. Reméltem, hogy összenyom, hogy örökre elhallgattat, de nem. A fájdalomba nem lehet belehalni... az csak megerősít. Most azonban úgy éreztem, gyenge vagyok. Addig, amíg Mike élt, nem tudtam, mennyire fontos, nem fogtam fel, mennyire kell, hogy létezzen... Így viszont, hogy néhány órája halottnak mondható, őrjítően üresnek éreztem magam. Láttam az arcát, a szemeit, mosolygó ajkait. Emlékek kavarogtak bennem – emlékek a halott, összetört Mike Müllerről és a vidáman integető, piros arcú Mike Müllerről. Eszembe jutott, milyen volt, mikor tavaly karácsonykor ajándékot vett nekem. Lepergett előttem , mikor töredelmesen bevallottam neki, hogy csókolóztam Artival, ő pedig csalódottnak és bosszúsnak érezte magát emiatt. Újra meg újra átéltem, ahogy lassan lecsúszok az ablakpárkányról és a karjaiban találom magam. Szinte éreztem a szívdobbanásait, hallani véltem szapora lélegzését. Rettegett attól, hogy a mélybe vetem magam és megszűnök létezni. Bevillant egy kép arról a decemberi napról, mikor két héttel Gitty első támadása után hazaengedtek a kórházból. Mike a kezemet fogta és azt bizonygatta, hogy soha nem hagy el. Betartotta az ígéretét, hiszen velem volt, amíg csak tehette. A szemem előtt játszódott le az első találkozásunk: szinte éreztem a félelmet, ami akkor gyűlt fel bennem, mikor megláttam, hogyan néz rám. Most majdnem nevetnem kellett ezen. Hogy voltam képes félni Mike Müllertől?
– Hiányzik – mondtam nagy sokára – nagyon hiányzik.
– Nekem is – bólogatott Bill. – Igazságtalannak érzem, hogy őt is el kellett vesztenem… csakúgy, mint Andreast...
Vadik nem mondott semmit. Tudtam, hogy többet érez, mint amennyit mondani tudna, s a szavak sablonosnak tűnnének számára. Csendben fogta a kezem és néha-néha nagyokat pislogott. Sejtettem, hogy arra vár, hogy saját magányában búcsúztathassa el halott barátját.
– Hiszek azt, kell aludnom kicsit – motyogta végül és felpattant a kanapéról, hogy a nappaliból nyíló utolsó ajtó felé vegye az irányt.
Én gondolni sem tudtam az alvásra. A nap már előbukkant a felhők mögül és határozott fénybe vonta a nappalit. A kanapén ültem és a semmibe meredtem. A távoli autóút zavartalanul bonyolította napi forgalmát, az erdő madarai úgy csicseregtek, mint máskor. Egyedül ez a ház volt síri csöndben. Bill mellettem maradt, néma szemlélőjeként mindannak, amit át kellett élnem. Figyelte a jajveszékelést, a sírást, a dühös kiáltozást, a kétségbeesett őrjöngést és a teljes letargiát.
. Nem próbált vigasztalni. Nem kérte, hogy nyugodjak meg. Csak szótlanul ült és várta, hogy csituljon a kitörés.
Mike arcképének folyamatos felvillanása vérző sebeket ejtett a lelkemben, de ha a mellettem kuporgó Billre néztem, úgy éreztem, a hegek egyszerűen beforrnak. Akárhányszor elkaptam a tekintetét, kedvem lett volna magamhoz szorítani és soha többé el nem engedni. Karjaim mégis szorosan fonódtak a térdeim köré, igyekezve minél távolabb tartani mindent és mindenkit.
Gondolataimban arra sarkalltam magam, hogy túl kell lennem ezen, hiszen Billnek is keserű az elvesztés fájdalma, mégsem hisztizik úgy, ahogy én teszem. Fokozatosan ugyan, de sikerült rábírnom magam, hogy abbahagyjam a görcsös rángatózást, s egy idő után a szemeim is megunták a könnyek szakadatlan hullatását. Bill fáradt, szürkés arcán halvány mosolyféle játszott, mikor látta, hogy lassacskán megnyugszom.
– Aludnod kéne – javasolta kicsit határozatlanul. Nem ellenkeztem, bár nem éreztem álmosnak magam. A vállára hajtottam a fejem, s nem kellett várnom a könnyű álomra, mely nem is álom volt, sokkal inkább valami üres, semmitmondó nyugalom. Jó volt nem álmodni. Féltem, hogy álmomban újra Mike-ot látnám. A végtelenül hullámzó nyugodt némaságban végiggondolhattam, milyen nagyszerű lenne, ha minden gondot el lehetne fedni egy ilyen álomszerű könnyedtséggel.
Az ébredés fájdalmas volt – visszatértek az érzelmek. Karjaim, melyek elalvásomkor az ölemben pihentek, most Bill teste köré csavarodtak – tehát álmomban megtettem, amire ébren csak gondoltam: megöleltem Billt és nem engedtem el. A srác fejét oldalra billentve aludt, bár úgy tűnt, tudattalansága nem mély, így egy apró mozdulattal fel lehetne ébreszteni. Csendesen feküdtem a karjaiban. A házban nem hallatszott semmiféle zaj, biztosra vettem, hogy Vadik és Lena is alszik még.
Lassan átsiklattam a tekintetem a nappali hiányos berendezésén és agyam olyan hihetetlen dolgot művelt, amit nem éppen egy haláleset után kéne művelnie. Azon gondolkodtam, melyik üzletben kellene bútorokat, szőnyegeket és dísztárgyakat vásárolni. Cseppet sem tartottam normálisnak, hogy ilyesmin agyalok, de akárhogy próbáltam ellenállni, a gondolataim valahogy mindig visszapörögtek ehhez a témához – bár ez messzemenően jobb volt, mint Mike halálán rágódni.
Nagy nehezen mégiscsak rászántam magam, hogy megmozduljak, mert reggelit kellett csinálnom. Még a konyhaajtóig sem jutottam, mikor kivágódott Lena szobájának ajtaja. A lány csípőre tett kézzel csörtetett a nappaliba, mögötte a kicsit bűntudatos arcot vágó Vadik lépkedett. Össze kellett raknom a jelenetet: először is, mit keres Vadik és Lena egy zárt ajtó mögött? Másodszor, hogyan került Vadik Lena szobájába? Hamar rájöttem, hogy amíg Bill és én aludtunk, Vadik bizonyára felébredt és átsétált Lenához, hogy a lány ne legyen egyedül. Azt viszont még mindig nem értettem, hogy Lena miért ilyen dühös és hogy Vadik miért olyan bűnbánó.
– Miattad! – kiáltotta Lena és rám mutatott. Szeme villámokat szórt, arca lángolt.
– Micsoda? – kérdeztem meglepetten és közelebb sétáltam a Müller-lányhoz. – Miről beszélsz, Lena?
A hangra Bill is mocorogni kezdett és érdeklődve emelte a tekintetét Lenára.
– Miattad meghalt – suttogta a lány és hátravetette fekete haját. – Miattad lövik le őt! A testvéremet! Te vagy oka ennek, érted? Te egyedül!!
– Lenocska – szólt rá Vadik és megpróbálta elhúzni a közelemből, de a lány nem hagyta magát.
– Nem, nem, nem és nem! Van miatta ez! Gitty volt és Gitty őt akar! Vade, ne... engedj... hagyj! Te is mondod! A golyó lett Lotténak, Mike pedig volt pajzs!
– Lenocska, fejezed be most! – erélyeskedett a fonatos srác és kicsit erősebben ragadta meg a lány derekát, mint ahogy kellett volna. – Rossz ez nélkül is, hogy fesztivált itt csinálod!
– NEM! – sikoltotta Lena. Sosem hallottam még ilyen hangot tőle. Ezek után sem akartam. Hátborzongató és fájdalommalteli volt.
Mike volt testvérem. Egyetlen testvérem és te tudod azt jól, Lotte! Hiszen kérsz te őt meg arra, hogy velem maradjon Oroszországban. És most veszed el, mert életedet menti meg ő! Elvetted. Volt tiéd mindaz, amit akar valaha egy lány és neked az kevés volt. Te akarsz többet és többet. Mike élete is kellett és tiéd volt az is. És nem tudtál rá vigyázni. És venni fogod el még valaki mást is? Anyámat? Apámat? Vade-t? Vennéd tőlem el őt is? –
– Lenocska! Elég volt most már aztán!
Vadik hangja visszhangot vert a csöndbe, mely még talán Lenát is visszasodorta a józan ész határára. A lány nagyot pislogott, majd zokogni kezdett. Vadik átkarolta a vállát és óvatosan visszavezette a szobájába. Értetlenül álltam, Bill pedig már mellettem volt és a kezemet szorította. Ismét vesztettem önmagamból, újra átjárt a fájdalom, mert tudtam, hogy Lenának igaza volt. Miattam halt meg Mike.
– Sajnálok – mondta Vadik, mikor megint előjött Lena szobájából. – Nem kellett még mondani el neki, hogy Gitty teszi azt a borzalmat. Nem tudok, hogy ilyen lesz. Hiszek azt... hiszek, olyan lesz, mint Mike lenne... mert te tudod, Lotte, Mike értett volna? Ő csinál nem volna ezt... És ezzel akarok nem vádolni Lenocskát, amiért hiszi, hogy te oka vagy bárminek, ami történik itt, mert Lenocska most szenved nagyon és tud nem féket tenni nyelvére és mond mindent amit fájdalomban mondani lehet. És én mondok el neki, amit te mond nekem, mert Mike-ot látok benne néha… a szemeiben…
– Igaza volt – sóhajtottam kicsit remegő hangon. – Mike miattam halt meg. Látod, Vadik? Pár órája megkérdezted, miért gondolom úgy, hogy megérdemeltem volna a halált... Lena megadta a választ... Azért, mert mindent meg akartam szerezni...
– Ki gondol ezt? – mérgeskedett Vadik. – Lenocska most beszél hülyeségeket, mert tud nem látni tisztán szomorúságtól! Tud ő is, hogy Gitty rossz és érti majd meg az egészet egyszer.
– És Mike? – érveltem kérdéssel. – Őt talán nem akartam megszerezni? Óh, dehogynem... Mindig azt akartam, hogy velem legyen...
– Ez teljesen érthető, angyal – szólt közbe Bill, még mielőtt Vadik megjegyzést tehetett volna. Furcsa volt, hogy éppen ő kel a védelmemre, miközben arról beszélgetünk, hogy akartam-e Mike-ot, vagy sem.
– Mike neked volt itt, ha ért rossz – csapott le a témára Vadik. – Van Billnek igaza. Volt szükség neked Mike-ra. Láncot köztetek szakítani semmi tudta nem el. Mike Szeretett és szeretted te. Volt biztos, mikor Bill volt nem neked. Te bíz Mike-ban, mert ő védte meg életed sajátja árán... Mike téged tart nagyon fontosnak és Lenocska tud azt, hogy te voltál fontosabb, mint ő. És most tudni kell neki, hogy Mike választott téged, mikor halt meg. Mike volt hibás ebben talán, te nem, mert Mike követ el nagy hibát akkor, mikor szeret beléd olyan nagyon, hogy tud nem mást gondolni, csak védeni meg téged és néz, ahogy te vagy másé. Lenocskának kell tudni ezt.
– Ne hibáztasd magad – kontrázott Bill. – Vadik már megmondta, igaz? Pont annyira vagy felelős Mike haláláért, mint mi.
– Ettől most sokkal jobban érzem magam – gúnyolódtam, kicsit sem vicceskedve.
– Nos, én talán jobban érezném magam, ha az a golyó tégedtalált volna el? – érdeklődött az énekes. A hangjában nem voltak érzelmek, vagy csak nagyon leplezte őket.
A kérdés egy ideig a levegőben függött, mielőtt meg tudtam volna emészteni a szavak összefüggő jelentését.
– Azt hiszem, nem – motyogtam végül csendesen és kezdtem belátni, hogy a srácoknak talán igaza lehet. Nem szabad felvennem Lena bántó megjegyzéseit, mert azzal csak a lelkemet tenném tönkre, azt pedig nem tehetem, hiszen túl fiatal vagyok még.
– Hát nem nagyon – mondta Bill és az ajkába harapott. – Biztosan csinálnék volna valami baromságot... Talán örökre száműzném magam a médiából… vagy az életből…
– Ne mondj ilyet! – sikoltottam rémülten. – Mégegyszer ne!
Megvonta a vállát, de nem felelt. Kiszabadítottam magam a szorításából és a konyha felé rohantam, csakhogy távolabb legyek tőle meg Vadiktól. Egyikük társasága sem hiányzott: Bill megrémített a kijelentésével, Vadik meg az agyamra ment azzal, hogy arról próbált meggyőzni, hogy nem vagyok felelős Mike haláláért.
Reggelit csináltam, majd kisétáltam az udvarra. A hátsó terasz előtt egy üresnek tűnő papírlapra lettem figyelmes, mely a hosszú lépcsősor előtt hevert. Úgy tűnt, mintha valaki szánt szándékkal dobta volna az udvarra. Lehajoltam, felvettem és lefújtam róla a port, majd megfordítottam, hogy megnézzem, van-e írás a hátoldalán. Volt.
...
Következőt!
A legjobb barátnő? A táncoskedvű leányka?
Az egyetlen nővérke? Az odaadó rokonok? A bájos keresztgyerek?
Ne feledd!
Gitty nem adja fel!
...
– Biiiiill!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
A kiáltásra Bill lélekszakadva rohant felém, hogy megtudakolja, miért hangzott olyan rémültnek a hangom. A kezébe ejtettem a papírt és vártam.
– Ez... ezt nem hiszem el – motyogta, mikor végigolvasta az írást. – Ez... ez egy őrült. Rosszabb, mint gondoltam... nem, nem lehet rosszabb, hiszen megölt egy embert... egy ártatlan embert... Lotte, szerintem... szerintem le kéne lépnünk Amerikába Muszáj. Olyan gyorsan kell elhúznunk innen, amilyen gyorsan csak lehet. Nem várhatjuk meg, amíg másnak is baja esik!
– Mi lesz a családommal? Az egyetemmel? Bill, te is tudod, hogy csak megkezdett évet lehet halasztani és... és Sofie néniék? Nem hagyhatom veszélyben őket!
– David gondoskodni fog a tanulmányaidról, a nővéred férje pedig a család védelméről, elvégre is, rendőrökkel haverkodik. Elmegyünk Mike temetésére, utána irány Amerika. Rendben?
Bólintottam. Rendben volt. Vadik érdeklődve kérdezte, mi történt, Bill pedig hadarva elmagyarázta neki, miféle fenyegetést kaptam. Vadik szemei rémülten forogtak, miközben hallgatta az énekes szavait. Látszott rajta, hogy egyre dühösebb. Tudtam, hogy puszta kézzel képes lenne megfojtani Gittyt.
Néhány óra múlva az alkonyi sötétség, a piros Mercedesem, Bill és egy testőr társaságában indultam vásárolni. Mindenáron el kellett terelnem a figyelmemet Mike-ról, Lenáról és a Gittytől kapott fenyegető levélről, és Bill jó ötletnek tartotta, hogy a shopping-terápia első részfeladataként fejezzükbe a Kaulitz-lak otthonosabb berendezését.
Vásárlás közben figyeltem, ahogy Bill tágra nyílt szemmel vizsgálja az embereket – talán attól félt, hogy Gitty kihasználja az áruház nyújtotta előnyöket és ránk ront valamelyik polc mögül. Szerencsére nem került sor erre, bár ezt jobbára a kocsim csomagtartója bánta, hiszen szőnyegek, könyvek és szétszedett állólámpák tárhelyévé kellett válnia.
- Tudsz te vásárolni, ha akarsz – jegyezte meg Bill, miután lehajtotta a csomagtartó tetejét. Kedvesen mosolygott… úgy szerettem azt a mosolyt, bár tudtam, hogy ezúttal megjátszott a gesztus… Barna szemeiben még szomorúság csillogott, így a mosoly sem lehetett őszinte.
- Köszönöm, Bill – hálálkodtam és bepattantam a kocsiba, majd megvártam, hogy ő is csatlakozzon hozzám. – Tényleg jó ötlet volt ez a shopping-terápia…
- Nekem általában csak jó ötleteim vannak. Ezt már igazán megszokhattad volna - kuncogott és kievickélt a parkolóból. – Most hova parancsolja, hölgyem? Haza?
- Igen… haza…
Otthon azonnal nekiláttam, hogy minden frissen beszerzett cuccot a helyére pakoljak. A nappaliba vörös szőnyegeket vettem, hogy legyen valami, ami átütően passzol a lépcsők fekete színéhez. Egy-egy narancssárga állólámpa is helyet kapott a kanapé két oldalán, a maradék kettő pedig a szintén narancssárga hálószoba bútordarabjává vált. Mikor mindezzel végeztem, benyitottam a hatalmas gardróbba és körülbelül két óra alatt minden holmit belepakoltam, rendszerbe szedtem és szelektáltam, így bőven jutott hely nekem és Billnek is.
Próbáltam úgy tenni, mintha még nagyon sok dolgom lenne, de nem volt mit csinálnom. Bill elfoglalta magát a laptopjával, nekem pedig nem volt kedvem elővenni a sajátomat. Lena járt a fejemben és az, ahogy reggel viselkedett. Mióta hazajöttünk a vásárlásból, nem láttam, valószínűleg a szobájába zárkózott. Aggódtam, hiszen enni sem volt hajlandó, bár Vadik biztosított arról, hogy megpróbált leerőltetni néhány falatot a torkán.
– Ne csüggedsz el. Nyugszik majd meg – mondta Vadik és gyengéden megsimogatta a vállamat. – Haragszik most rám is. Dühös világra.
– Rád is haragszik? – húztam fel a szemöldököm. – Ugyan miért?
– Állok szóba veled... veled, ő saját bátyjának gyilkosával szerinte – nyögte ki kelletlenül a srác. – Érdekel engem nem, hogy mond ezt. Okol mást és látja nem, hogy Mike volt nem tökéletes. Mondok már neked, hogy Mike dönt úgy, hogy áldoz magát fel érted. Te Mike-nak voltál fontosabb Lenocskánál és Lenocska ezt volt képtelen elfogadni. Mike tette gondolok úgy, teljesen ösztönös, csak rajongás és szeretet miatt, bár volt az nagyon meggondolatlan és felelőtlen, mert te vagy még továbbra is veszélyben és én hiszek így, hogy Mike halt meg értelmetlenül. Te nyersz kis időt ezzel.
– Bánt, hogy Lena így viselkedik – mondtam lehajtott fejjel. – Nagyon kedvelem. Olyan rossz nézni, ahogy dühösen villogtatja a szemét.
– Tud majd nyugodni me g– sóhajtott Vadik.
– Soha – sziszegte a hátunk mögött egy hang, mely természetesen Lenához tartozott. A lány most is dühös tekintettel mért végig, majd elmasírozott a hátsó bejárat felé és bevágta maga után az üvegajtót.
– Ne figyelj oda! – próbált támogatni Vadik. – Érezzük most mi nem, de tudok én, hogy lesz rendben újra minden. Van neked gondod nagyobb annál, hogy halld tizenéves lány gyászban mondott gonosz szavait. Neked kell vigyáznod életedre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése