Miért nem tarthat a hétvége egy egész héten át?
Ez a kérdés szinte mindennap megfordult a fejemben. Kicsit sajnáltam, hogy a mi hétvégénknek is végeszakad és újra vissza kell térnünk a hétköznapokkal teli világba, mely most olyan szürkének tűnt.
Az ablakon lágyan kúszott be a hajnali fény. Bill mellettem aludt, a takaró félig lecsúszott felsőtestéről, így a napsugár kellemesen cirógathatta sápadt bőrét. Néztem egy darabig az alvó alakot, majd tekintetemmel körbepásztáztam a szobát, melyet most valahogy nagyon nem ismertem fel. Nem emlékeztem, hogy kerültünk ide, azt sem tudtam, ez a szoba volt-e, ahol előző este voltunk. Minden olyan kusza volt, beleértve ezt az egész őrült hétvégét is.
Bill szuszogása egyenletes volt, akár egy bölcsőt ringató, lágy altatódal. Arcomon széles vigyorral heverésztem mellette. Egyik karomat a derekán tartottam és közben arra gondoltam, hogy soha nem akarok felébredni ebből az álomból. A környék csendes volt, a közeli folyóparti strandot még nem lepték el a hűsölni vágyó családok. Nem nagyon merészkedtünk ki a partra, mert Bill félt, hogy felismerik, most azonban egyedül voltam és nem bírtam magammal. Lassan felkeltem az ágyról, magam köré csavartam a takarómat és elindultam megkeresni a bőröndömet, hogy előszedjem a szerencsére magammal hozott fürdőruhámat.
Miután felvettem a halványkék bikinit és úgy döntöttem, ennél szalonképesebb már nem leszek, fogtam egy müzliszeletet, majd kisétáltam a házikó elé. Miközben elfogyasztottam a ragacsos gabonaörleményt, leértem a folyóhoz. Szinte már a bőrömön éreztem a víz hűsítő habjait. Felnevettem és a hullámok közé rohantam. Senki nem látott, a part teljesen néptelen volt. Borzalmas egyensúlyérzékem ellenére néhány éve megtanultam úszni, így tempóztam párat a lapályon, majd sodrással szemben futottam vissza a nyaraló közelébe. Sötétvörös hajam vizes lett és a testemhez tapadt. Ajkaim hamar kiszáradtak és néhány nagyobb kavics felsértette a lábaimat, de nem érdekelt. Szabad voltam. Láttam, hogy kinyílik a nyaraló ajtaja és Bill alakjának mozdulatlanságából arra következtettem, hogy a srác a tájat kémleli, szüntelenül aggódó tekintetével engem keresve. Pár másodperc múlva az alak mozgásba lendült és elindult felém. Nevetésem visszhangzott, miközben Bill elérte a folyópartot. Mikor elég közel jött, megfogtam az egyik felém nyújtott kezét. Kicsit megingott a lábán, mert teljes súlyommal húztam őt a víz közelébe, hogy felemelkedhessek annak felszínére. Mikor sikerült elvégeznem eme bonyolult manővert, rávigyorogtam és egyik vizes hajtincsemmel megcsapkodtam az arcát. Egy lépést hátrált, én pedig kiléptem a forró homokra és – csak úgy, egészen szép gesztusból – átöleltem őt, amitől csurom víz lett a pólója.
– Az egyik kedvenc pólóm! – méltatlankodott és elhúzta a száját, melytől groteszk kifejezésbe torzult az arca.
– Óh, sajnálom – vihorásztam és ujjam hegyével végigsimítottam a póló elejét díszítő fura mintán. – Tönkretettem?
– Nem – sóhajtott fáradtan és végighordozta tekintetét a csillogó folyó vizén.
– Nincs kedved úszni? – kérdeztem ravasz mosollyal és hátráltam néhány lépést.
– Van, de – kezdte és tudtam, hogy azzal fejezné be, hogy „át kéne öltöznöm”.
– Hagyd csak! – legyintettem és ráfröcsköltem egy jó adag vizet. – Most már elég vizes vagy!
– Bolond lány – mondta könnyeden és ledobta a pólóját, majd hatalmas fröccsenés kíséretében beleugrott a vízbe.
– Tudod, mit felejtettünk el, angyal? – kérdezte, miközben kézenfogva forogtunk a víz felszínén.
– Nem, mit? – pislogtam érdeklődve.
– Néztél ma naptárat? – puhatolózott tovább, kedves mosollyal az ajkain.
– Nem – feleltem kissé bárgyú képpel. – Kellett volna?
Megölelt, megcsókolt, majd a fülembe súgott valami érthetetlen mondatot és hangosan azt mondta:
– Boldog szülinapot, angyal.
Ránevettem. Édes istenem, elfelejtettem a szülinapomat!
– Hát, torta az nincs – vontam vállat és hátracsaptam arcomba hullott vizes hajtincseimet.
Bill ingatta a fejét és kezdtem gyanítani, hogy titkol előlem valamit. Talán mégiscsak lesz torta?
Kiúszott a partra, én pedig követtem. Futnunk kellett, mert a vízből kilépve jeges szélként ható szellő csapott meg minket. Gyorsan átöltöztünk és amíg én a hajam megszárításával szenvedtem, Bill a konyhába vonult. Már biztos voltam benne, hogy nem maradok torta nélkül.
Mikor végeztem, a srác után indultam. A konyhaasztalon egy édes kis torta várt. Fehér tejszínhab és apró, kék marcipánvirágok díszítették a széleit, a tetején pedig vérvörös felirat hirdette:
...
BOLDOG 19. SZÜLETÉSNAPOT, ANGYALOM
...
A betűk mellett gyertyák sorakoztak, fényes keretbe fogva a szöveget. Mindegyik gyertya vidáman lobogott, én pedig azt se tudtam, mit mondjak, annyira meghatódtam.
– Kívánj valamit – mondta Bill és rám nézett. Arca halványan ragyogott a gyertyák fényében.
Mit kívánhattam volna? Mindenem megvolt. Végül azt kívántam, hogy mindaz, amit már megszereztem, örökre az enyém maradjon.
Bill felvágta a tortát és óvatosan tányérra emelt egy szeletet, hogy átnyújthassa nekem, de végül az asztalra kellett tennie a tányért, mert a kezem olyannyira remegett, hogy félő volt, a finom torta a padlón végzi. Nagyon le voltam nyűgözve és nem igazán tudtam értelmes szavakba önteni az érzéseimet. Billt nem annyira zavarta, beszélt helyettem is.
– Otthon is lesz ám torta – vigyorgott és villájával szórakozottan karcolgatta a tányért, félrelökdösve a felületre ragadt marcipándarabokat. – Viszont azt szerettem volna, hogy külön is ünnepeljünk.
– Szuper ötlet volt – végre sikerült kinyögnöm egy értelmes mondatot, ami ráadásul nem is hangzott olyan pocsékul.
– Örülök
Látszott rajta, hogy tényleg boldog, amiért sikerült vidámságot csalnia az arcomra.
A délelőtt lassan múlt el. A környék csendje megtelt az időközben megérkező fürdőzők zsivajával, mi pedig a házban maradtunk és nekiláttunk, hogy összepakoljunk. Tudtam, hogy a mai nap lesz az utolsó, mert Billnek holnaptól ismét dolgoznia kell, hiszen az amerikai út olyan közel van már.
Kivonszoltuk a csomagokat a kocsihoz, majd Bill beemelte őket a csomagtartóba. Visszamentem az épülethez és lassan kulcsra zártam az ajtót. Szenvedtem a gondolattól, hogy itt kell hagynunk ezt a csodálatos helyet.
– Legalább már Kayla nincs nálunk – nevetett Bill és orrára biggyesztette a napszemüvegét. – Ez egy jó dolog, nem?
– De – értettem egyet és mosoly kúszott az ajkaimra.
Az aszfalt szinte olvadt a forróságban. Az autógumik csikorogva próbáltak irányt tartani, bár a sofőrök fegyelmezett önuralmán múlt, hogy nem történt komolyabb baleset. Alig vártam, hogy hazaérjünk. A geißleinwegi erdő fáinak hűvös árnyéka csábítóan hívogatott. A nap hétágra tűzött, az út során többször is úgy éreztem, hogy meg kell állnunk, mert nem bírom tovább szédülés nélkül. Bill jópárszor idegesen pillantott rám, nehogy tényleg baj legyen, de szerencsésen megúsztuk ájulás és hányás nélkül.
Végre-valahára megérkeztünk. A Kaulitz-lak barátságosan tűnt elő a sűrű lombok közül. Az otthon megnyugtató látványa valami furcsa érzéssel töltött el. Ez a hely volt az egyetlen, amit igazán a magaménak mondhattam.
Az este váratlan meglepetést tartogatott. A nővérem és Johannes rövid látogatást tett nálunk. Ez csak azért érdekes, mert eme testvérszemle alkalmával megfigyelhettem, hogy Florenz jobb kezén egyszerű karikagyűrű díszeleg.
– Flor? – mutattam kihívóan az ékszerre. – Mi ez?
– Mi? – nézett a kezére és próbált meglepetést színlelni. Ez csak olyan...
– Te férjhez mentél! – csapta össze a kezeit Bill és átölelte Florenzt. – Mikor? A hétvégén?
Florenz az ajkába harapott.
- Nem. Ma reggel. Sofie néniék sem tudják. Nem akartam nagy hűhót… nem is lett volna rá időnk. Még menyasszonyi ruhám sem volt!
Hitetlenkedve meredtem rá. Szinte kizártnak tartottam, hogy Florenz csendben, titokban intézzen valamit, pláne a saját esküvőjét. Jól tudtam, hogy mindig is lélegzetelállítóan gyönyörű, fehér ruháról, tengerpartról, násznépről, menyasszonyi tortáról, virágokról és mindenféle giccses dologról álmodott.
- Tegnap este tudtuk meg, hogy az egyetemen magasabb összegű ösztöndíjat lehet megpályázni, ha az ember házas – magyarázta Johannes.
- Johannesnek pedig nagy szüksége van az ösztöndíjra, mert…. Elmondhatom nekik? – nézett bátortalanul újdonsült férjére Florenz.
- Természetesen – intett mosolyogva Johannes
- Szóval, Johannes apja elvesztette az állását. De ez csak a kisebbik gond… Senki sem tudta, hogy mikor Johannes szülei még együtt voltak, óriási kölcsönt vettek fel, hogy megvehessenek egy petershageni kis birtokot.
- Azon a birtokon él most anyám és a bátyám – szólt közbe Johannes.
- Szóval, miután Johannes szülei elváltak – vette vissza a szót Florenz – közösen fizették a törlesztőrészleteket.
- De most, hogy apámnak nincs állása – szakította félbe Johannes – jelzálog került a birtokra. Anyám fizetése nem elég ahhoz, hogy egyedül finanszírozza a törlesztőrészleteket, s még Jan ösztöndíjával együtt is kevésnek bizonyul…
- Ezért úgy döntöttünk – vágott közbe a nővérem – hogy nekünk is segítenünk kell.
- Megállapodtunk anyámmal – folytatta Johannes – hogy Jan és én a teljes ösztöndíjunkat a törlesztőrészletekre fordítjuk. Így kisebb lesz az anyagi megterhelés, na meg… valamiből nekik is élni kell… Szóval, anyám tartja majd el Jant, cserébe Jan fizeti a hitelek egy részét. Azt hiszem, most, hogy megnősültem, jogosulttá válok a magasabb összegű ösztöndíjra… persze… alapból terveztük már az esküvőt… csak nem így képzeltük…
- Apa magas beosztása miatt nem kapok ösztöndíjat - mondta Florenz - de munkát vállalok az egyetem mellett, hogy biztosítani tudjam a megélhetésünket. Elvégre, apa támogatására nem számíthatok.
- Tudod, hogy ha kell, bármiben segítünk – szólt közbe Bill.
– Nem kell – legyintett Flor. – Minden rendben. Jut eszembe... Boldog szülinapot, húgocskám!
– Óh, igen! – kapott észbe Bill. – Indulnunk kell. Azért jöttetek, nemde?
– Eléggé átlátszóak a szándékaink – vont vállat Johannes. – Ez persze csak Lotténak nem esik le. Nézd, most is milyen meglepett képet vág!
– Mondtam, hogy itthon is lesz torta, angyal – nevetett Bill. – Na, gyerünk, srácok. Indulás partizni!
– Csak partit ne – motyogtam, és sértődötten ránéztem Johannesre. Én ugyan nem vágtam meglepett képet!
– A Jost-birtokra megyünk – biztosított Bill. – Nemcsak a szülinapodat ünnepeljük, hanem az Anniét és a Gustavét is, a házavatókat, óh, na meg persze a Kaulitzok szülinapját. Szeptemberben már Amerikában leszünk, vagy legalábbis tutira készülődni fogunk, úgyhogy addig bulizzunk, amíg lehet!
A Jost-birtok említése meggyőzött. A legnagyobb hálószoba felé indultam, hogy egy alkalmi ruhadarabot keressek elő a félig berendezett gardróbból, de Bill megfogta a csuklómat.
– Hagyd a giccset – mondta és jelentőségteljesen végigmutatott saját szerelésén, mely valahogy egyáltalán nem volt Bill Kaulitzos, ugyanis egy fehér pólóból meg egy farmerből állt. Sehol egy nyaklánc, vagy karlánc.
Kicsit fintorogva ugyan, de hagytam az öltözködést. Az Audi és a Fiat egymás után haladva távolodott el a Kaulitz-lak környékéről. Fárasztott, hogy ismét utazunk, de örültem, hogy gondoltak rám és partit szerveztek – bár az igaz, hogy nemcsak az én tiszteletemre. Ajándék-téren viszont eléggé el voltam havazva. Emlékeztem rá, hogy tavaly ilyenkor már lázasan gondolkodtam, mit adjak Bill születésnapjára. Most nemcsakhogy nem töprengtem ezen, de talán eszembe se jutott. Semmi ötletem nem volt.
A Jost-birtok fényárban úszott. Már javában folyt a parti, mikor odaértünk. Láttam, hogy a villa hátsó teraszát is megnyitották a vendégek számára. Mikor kiszálltunk az autókból és átsétáltunk az udvar néptelen részén, hogy néhány pillanat múlva elérjük a tágas tánctérnek használt betonplaccot, egyszerre többen is felkiáltottak.
– Végre megérkeztek!
– Boldog szülinapot, Lotte!
– Ez a te partid, kiscsaj!
– Kaulitz-ikrek örökké!
Az én partim volt, vagy sem – végülis nem számított. A hely mindenesetre elég jól festett. Egy farsangi összejövetelen jártam itt utoljára, s akkor az udvar lampionokkal meg színes lámpákkal volt tele. Most hatalmas szpotlámpák fénysugarai nyaldosták a tökéletesre nyírt pázsitot, a villa hátsó teraszán pedig sok kis asztalból összerakott hatalmas, asztalnak már nem is nevezhető építmény várta az éhes vendégsereget. Elhaló füttyentéssel adtam hangot csodálatomnak, s láttam, hogy még Bill szája is tátva maradt egy pillanatra.
– Meglepetéééés! – ugrott hozzánk a vidámnak tűnő David Jost, mikor észrevette, hogy megérkeztünk. – Boldog szülinapot meg minden! Gyertek utánam!
– David, mi ez a siettség? – kérdezett Bill kicsit meglepetten.
– Tudjuk le a kaját – vont vállat a menedzser. – Amíg te az Elba partján múlattad az időt, mi azon voltunk, hogy megszervezzük a partit. Egész nap munkások járkáltak a birtokon, hogy felszereljék a szpotlámpákat és kihordják az asztalokat. Lehet, hogy te nem vagy éhes, de hidd el, mi azok vagyunk.
– Jó, jó – emelte fel a kezét az énekes – nem vitatkozom.
David sóhajtott egyet, majd elindult a hátsó terasz felé. Az asztalépítménynél már sokan ültek. Megfigyeltem, hogy mindenkinek fenntartott helye van – akár a tavaly szeptemberben tartott bulin. Sajnos az emlékek egy év alatt sem fakultak és nagyon féltem, hogy ezen a partin is hasonló tragédia történik. Bill látta az arcomon a feszengés jeleit és azt is tudta, mire gondolok.
– Ne félj. Nem juthatott be. Az összes vendég ellenőrizve van. Az első kapuknál testőrök álltak és meghívó alapján engedték be az embereket. Tuti terv, ugye?
– Meghívó? – csodálkoztam. – Mikor volt időtök meghívókat gyártani?
– Óh, nem mi csináltuk – rázta a fejét Bill – hanem Linda. Imád rajzolni, úgyhogy megkértük, hogy tervezzen mintát, ő pedig eleget tett a kérésnek. Mivel mindannyian úgy gondoltuk, hogy a sablon megfelelő, elkezdtük a sorozatgyártást. Persze nekünk nem volt szükségünk meghívóra – tette hozzá kuncogva.
– Jaja, mi viszont kaptunk – fecsegett a hátam mögött lépkedő Florenz, majd felém nyújtott egy könyvecskét. A meghívó alap háttérszíne királykék volt. Mikor megláttam a lapra rajzolt mintát, kis híján felnevettem. A rajz egy házikót ábrázolt, amelynek tetején néhány gyertya díszelgett. Ez aztán az ötletes ábra! Házavató és szülinap.
Az asztalokhoz közelebb érve szemügyre vehettem a vendégeket. Sokat közülük ismertem tavalyról, jónéhányan voltak, akik barátságosan mosolyogva intettek, mikor elhaladtam mellettük. Az asztal végéhez közeledve három ismerős arcot pillantottam meg.
– Vadik, Lena és... Óh, Mike!
A fiú észrevett. Felpattant az asztaltól és eszeveszetten igyekezett felém. Láttam, hogy Lena és Vadik összemosolyog a háta mögött. Bill elengedte a kezem, hogy Mike-hoz futhassak. Arca beletörődőnek tűnt. Lelkiismeretfurdalásom volt miatta.
Mike kitárt karjaiba ugrottam. Az ölelés jólesett és olyan megszokott volt. Ismertem minden mozdulatát, szívének dobbanását, ajkának hűvös érintését az arcomon.
- Annyira… annyira hiányoztál! – dadogtam meghatottan.
- Rég volt az különös karácsony – mondta Mike vállvonogatva.
- Mikor érkeztél? – kérdeztem érdeklődve. – Lena nem értesített!
- Jövök tegnap Németországba, de voltam rokonok és itteni barátok házában – felelte és szelíden kiszabadította magát ölelő karjaimból. Figyelmesen néztem őt.
A Bill-külső teljesen eltűnt. Mike haja tépettre volt nyírva. A fekete tincsek szőke csíkokkal voltak feldobva. Sápadt arca egy az egyben láthatóvá vált, mert furcsa hajkoronája egészen hátra volt fésülve. Szemét napszemüveg takarta, s így cseppet sem hasonlított önmagára. Egyedül mosolya árulta el, kicsoda.
Bill is üdvözölte őt. Mike úgy ölelte magához, mintha tulajdon testvére volna. Az énekes lelkesen viszonozta a gesztust.
- Örülök, hogy eljöttél, Mike – köszöntötte Bill.
Mike összepréselte ajkait. Zöld szemében szomorú fény csillant.
- Bocsáss meg nekem – mondta Billnek.
- Ugyan, haver! Nem vagyok féltékeny rád – legyintett Bill. – Az egyik legjobb barátja vagy! Természetes, hogy örömmel fut feléd, valahányszor találkoztok. Hónapok óta nem látott!
A srác rólam beszélt. Mike vállat vont és szórakozottan bólogatott.
- Igen… persze… - motyogta és visszaült az asztalhoz.
Rossz érzésem támadt. Nem tudtam nem gondolni arra a szomorú fényre, mely Mike zöld szemeiben villant fel egy pillanatra.
A vacsorát fehér ruhás pincérek szolgálták fel. Görcsbe rándult a gyomrom, mikor megláttam az egyiket, aki tálcára pakolt üdítőket vitt a hosszú asztal túlvégére. Nyugtatnom kellett magam, hogy a tavalyi eset nem ismétlődhet meg. Tudtam, hogy csak meghívóval lehetett belépni, mégis ideges szorongás lett úrrá rajtam.
Az asztalnál általános csevegés vette kezdetét. Balról Bill, jobbról Mike ült mellettem, velem szemben Vadik foglalt helyet, jobbján Lenával, balján Florenz-cel. Az evőeszközök hangos csörömpölése és a többi vendég folyamatos fecsegése miatt úgy éreztem, mindenki össze-vissza beszél.
- … igen… és Johannesszel azt akartuk…
- … áh, az nem jó… Tom utálja…
-- … nem… Mike volt nem ott… add ide a sót, Lenocska!
- - Honnan tudtad, hol lesz a buli? – kérdeztem Mike-tól.
- Lenocskától – felelt Mike. – Neki mond meg Linda. Te akkor voltál nem itt.
- Ja… igen… nyaraltam…
Egymás után érkeztek a vacsora fogásai, majd a desszertek. Mikor hat pincér tűnt elő egy hatalmas zsúrkocsiszerű valamivel, melynek tetején egy háromemeletes torta próbált egyben maradni. A vendégek nagy része elismerően sóhajtott.
- Éljen, éljen! – kiáltották többen is.
Pincérek lepték el a torta környékét és hozzáláttak, hogy szétdarabolják a hatalmas műalkotást. A jelenet vicces volt, mert minden egyes tortaszelettel külön kellett az asztalokhoz futkosni.
- Hmm… Megmondtam Davidnak, hogy nem lesz jó így – csengett fel egy ismerős, szelíd hang. Az asztal túlsó végéről csinos, szőke nő állt fel. Egyenesen a pincérekhez sietett, hogy segítsen nekik. Halványrózsaszín ruhája csillogott a szpotlámpák fényében.
- Katie… Katie Jost – magyaráztam Mike-nak, aki érdeklődve pislogott a számára teljesen idegen nő felé. – A Tokio Hotel menedzserének felesége.
- Óh… szép – biccentett Vadik és szórakozottan piszkálgatta a tányérjára ragadt cukormázat.
David feleségének arcát figyeltem. Emlékeztem rá, hogy tavaly, mikor utoljára itt voltam, Katie Jost félrevonultan üldögélt egy faházikó előtt, elmenekülve a parti sáskahadától. Most úgy tűnt, teljességgel beragyogja az estét. Mosolygott, táncolt, sőt, még welcome-drinket is ivott Tommal.
– Még mindig félsz? – kérdezte Bill, miközben elfogyasztotta a tortája maradékát.
- Nem igazán.
- Nem is volt rá okod. A történelem ritkán ismétli önmagát.
Igaza volt. Jókedvűen ettem, ittam és eddig semmi bajom nem lett... Talán sikerül mérgek nélkül megúszni a partit?
A hatalmas betonplacc megtelt táncolókkal. Láttam, hogy Mike, Lena és Vadik is a tömegbe veti magát, így mi sem maradhattunk ki. Georg, Helga és az újdonsült Hofmann-házaspár körtáncba fogta Simonét, Gordont és a nénikéméket, a keresztfiam pedig magán műsorszámmal szórakoztatta a szüleit. Nagyon örültem, hogy a rokonaim és Santiagóék is eljöttek.
Én voltam az ünnepelt.
– Boldog szülinapot, kicsim – mosolygott a nénikém. Az arca sugárzott. Rég láttam már ilyen vidámnak, bár mostanság nem volt oka nevetni.
– Köszönöm – biccentettem és körbepillantottam a Jost-birtokon.
– Hát nem nagyszerű? – kérdezte a bácsikám mély elragadtatással. – Itt minden megvan, ami csak kell! Hihetetlen partit dobtak össze a srácok...
– Remélem nem lesznek ajándékok – motyogtam. A rokonaim tudták, hogy most már nem tudnék elviselni egy ajándékot sem, hiszen mindenem megvolt, amit csak akartam.
A lüktető zene lassan elhalkult, a táncolók pedig céltudatosan lemasíroztak a parkettről. Úgy tűnt, megszervezett mozzanat az egész. Az udvar sötétségbe öltözött. Sikerült visszabotorkálnom a helyemre, még mielőtt az utolsó szpotlámpa is kialudt volna. Leültem az asztalhoz és az előttem lévő mécsesből kiáradó halvány gyertyafénybe bámulva vártam, mi fog történni. Kicsit rémisztő volt. Eszembe jutott a júliusi Tokio Hotel rajongói találkozó, ahol ugyanígy kezdődött a borzalom, melynek során kamionok hajtottak a tömegbe és csak a szerencsén múlt, hogy senki nem sérült meg.
Néhány másodperc múlva azonban kiderült, hogy rövid ideig tartó ijedtségem felesleges volt. A táncparkett hamarosan fényárba borult, s felcsendült LaFee Ring Frei című száma. A betonplaccon abroncsos, vörös ruhákba öltöztetett alakok jelentek meg, élükön a távolról is nagyon jól felismerhető Annival. Már tudtam, mi következik.
Anni Lichtkopf legalább fél éve határozta el, hogy sok-sok év kihagyás után újra táncolni kezd. Eme szenvedélyét annak idején egy térdsérülés miatt kellett feladnia, de a legutóbbi vizsgálat eredményét figyelembe véve újra a parkettre állhatott. Soha nem beszélt arról, hogy egykor táncversenyeket nyert. Én az anyjától tudtam meg, Gustav pedig nem is sejtette. Anni úgy döntött, a dobos szülinapján fedi fel ezt a titkot, s mivel a srác szülinapját most együtt tartottuk a többiekével, a lány erre az alkalomra állította össze a produkciót.
A tömeg tapsolt és ujjongott. Tekintetemmel igyekeztem megtalálni Gustavot, de sajnos nem jártam sikerrel. Bill ügyesebb volt nálam, így végignézhette a dobos meglepődését, majd az arcára kiülő lassú felismerést. Az énekes a hasát fogva nevetett és hüvelykujját felfelé mutatva intett Gustavnak.
Anni táncát követően a vendégsereg számos tagja gratulált a lánynak. Én is odamentem hozzá, Bill, Mike, Vadik és Lena társaságában. Eszembe jutott, hogy mennyi időt és energiát fektetett a műsorszámba. Anni sugárzott a boldogságtól – ő a saját, szívből jövő ajándékát adta ma este.
A parti hajnalig tartott. Az ég már világosodott, mikor a vendégek egy része elszállingózott. Hajnal négy körül mi is úgy döntöttünk, hogy legyen vége a mókának.
– Bill – szólaltam meg, miközben arra vártunk, hogy az előttünk lévő sor haladjon és mi is elbúcsúzhassunk Katie-től meg Davidtól.
– Tessék? – kérdezett az énekes.
– Nem lenne fair, ha Mike-ék azonnal indulnának. Hadd jöjjenek hozzánk...
Bill felnevetett.
– Hé, Lotte. Azt hitted, engedni fogom, hogy most rögtön elmenjenek?
Elvigyorodtam. Nem gondoltam semmit, csak előre kértem az engedélyt, még mielőtt Billt az a meglepetés éri, hogy a Kaulitz-lakban találja az orosz barátaimat.
– Mike, Lena, Vadik, gyertek! – kiáltott Bill, mikor meglátta a kis csapatot, akik lassan elszakadtak a tömegtől.
Megöleltem Katie-t, majd Billel együtt átverekedtem magam az emberek sokaságán.
– Maradjatok nálunk egy ideig – mondta az énekes, talán szándékosan Mike-ra pillantgatva.
– Komolyan? – kérdezte Mike és szemei hatalmasra nyíltak. – Nálatok? Csak nem...
– Összeköltöztetek ti? – kérdezte Lena és arcán csibészes mosoly jelent meg.
– Igen – mondtam büszkén.
– Hát, ha már ez helyzet – gondolkodott el Mike – talán házat nézzük meg.
Bill tapsolt és a kapu felé futott. Mike ugyanolyan tempóban követte, mi pedig kicsit lemaradva baktattunk utánuk. Az autók csillogó sokaságában nehéz feladatnak tűnt rálelni Bill Audijára.
Az utcán nyüzsögtek az emberek. Néhányan ismét boldog szülinapot kívántak, mások a parti színvonalát dicsérték. Rengeteg fényképező kattogott, de hangjuk elveszett az általános alapzajban. Motorok bőgtek fel, lámpák villantak és dudaszók harsogtak. Nevetve gondoltam a szomszédok helyzetére, akik valószínűleg képtelenek elaludni ekkora hangzavarban. A tömeggel sodródtam, miközben integettem a mosolygó arcok felé és farkasszemet néztem a méregdrága fényképezők vakuinak villanásával.
- Menj innen, Lotte!
Nem tudtam, ki szólt, mert a kiáltás elveszett az alapzajban.
Hirtelen oda nem illő hang szakította át az emberáradat békésnek mondható, hétköznapi zaját. Először meg sem tudtam mondani, mi lehetett. Hangos volt, de némacsendet hagyott maga után, csak a fülekben visszhangzott tovább.
Ezzel szinte pontosan egy időben remegő kéz ragadott meg és lökött a földre, mielőtt bármit tehettem volna.
- Mi a f…? – szitkozódtam dühösen, mikor sikerült feltápászkodnom. A mondatot azonban nem tudtam befejezni. A szemem elé táruló látvány több volt, mint amit valaha is el tudtam volna képzelni.
Meredten néztem, ahogy a néhány méterrel előttem lévő Mike görcsös mozdulattal a dzsekijéhez kap, majd lassan a földre zuhan. Bill azonnal hátrafordult, hogy megnézze, mi történt, majd mikor tudatosodott benne, mit lát, a srác mellé térdelt és az ölébe emelte annak testét. Nem segítettem neki. Nem fogtam fel, mi a helyzet. Sokan beszéltek, kiabáltak, sikoltottak, sírtak, de nem értettem, miért. Mike a hasára szorított kezekkel, mozdulatlanul feküdt. És akkor rájöttem. Pisztolylövés.
A fiú kezei között patakokban folyt a vér. Képtelenségnek tartottam az egészet. Miért nem vettem észre azt a rengeteg vért? Az agyam hülyeségeken járt, nem fókuszálva arra, hogy a Bill ruhájára meg a betonra csorgó vörös folyadék valóban Mike vére.
Csak néhány lépést kellett volna megtennem, hogy odaérjek hozzá, de nem tudtam mozogni. Lena és Vadik egy pillanat alatt Mike mellett termett, de a tömeg nagy része azt se tudta, mit tegyen... segítsen vagy elfusson? Sokan így, sokan úgy tettek. Voltak, akik még az autójukat is otthagyták és gyalog indultak útnak, mások bambán bámultak, megint mások igyekeztek Mike közelébe férkőzni, de egy idő után feladták és inkább biztonságos távolságba húzódtak. Florenz tisztán kivehető hangja némileg feltörte a dermedtséget...
– Félre, félre! Engedjétek levegőhöz jutni!
A nővérem a mozdulatlanul fekvő sráchoz lépett és elszörnyedve fogadta a látványt. Bill továbbra is az ölében tartotta Mike-ot, közben rémülten pislogott a srác arcára. Láttam, hogy mozog a szája, de nem hallottam, mit mond. Florenz túllépte a révületét és elővette szokásos, gyakorlatias tempóját. Mentőt hívott, majd megfogta Mike csuklóját, hogy ellenőrizze a fiú pulzusát. Az arcát figyelve úgy tűnt, nem érzi az erek lüktetését.
Lena sírt. A könnyek látványa és a lelket tépő zokogás hangja megtörte a sokk bénító bűvöletét. Mike-hoz futottam és a földre térdeltem. Az arca fehér volt, de mosolygott...
Még élt...
– A mentők mindjárt itt lesznek – motyogta Bill és levette a srác napszemüvegét, majd átadta Vadiknak. – Nem lesz semmi baj... nem hagyhatsz itt minket, tesó...
Mike nevetős kis hangot hallatott. Megnyugodtam. Eszméleténél volt. Tudta, mi történik vele.
– Tesó vagyok – mondta mosolyra görbült szájjal.
– Az ám – Bill hangja remegett, miközben megsimogatta Mike arcát. – A legjobb tesó!
– Lena – nyögte Mike és borzasztóan hörögni kezdett. Lena megfogta a fiú kezét és könnyes szemmel bámult a sápadt arcra. Mondani készült valamit, de látva a bátyja szenvedését, inkább csendben maradt.
– Mike – szólalt meg Vadik, de ő sem tudott többet mondani. Az ajkába harapott és lesütötte a szemét. – Csak... csak marad te , oké? Minden lesz rendben. Emlékszel? A hajókirándulás... azt nem hagyod ki, haver...
A pisztolylövés óta csupán másodpercek teltek el, én mégis úgy éreztem, órák óta nézem Mike kínlódását. A körülöttünk álló tömeg gyűrűje némileg felengedett, az emberek távolról figyelték a fiú haláltusáját. Rosszallóan pillantottam rájuk. Miért tátják úgy a szájukat, mintha csodát látnának? Miért nézik úgy ezt a szörnyűséget, mintha csupán a moziban ülnének? Miért nem segítenek?
– Hol van már az a rohadt mentő?! – kiáltott Bill elkeseredetten – Meg fog halni, ha nem érnek ide!
Florenz kétségbeesetten térdelt Mike mellé. Kezei gyors ritmusban jártak a fiú mellkasán, próbálva tempót diktálni a haldokló szívnek. Csodáltam érte.
Úgy tűnt, egyszerű gyakorlatnak fogja fel az egészet. Olyan volt, mintha az egyetemi vizsgáját teljesítené. Talán nem lett volna képes másképp gondolni. Talán ha azon járt volna az esze, hogy Mike haldoklik, elvesztette volna a koncentrációt. Látszott rajta, hogy tudja, a szívmasszázs nem fog segíteni, ha a srác túl sok vért veszít, mégis megtette, ami tőle tellett.
– Emeld feljebb a fejét, Bill – utasította az énekest, miközben szüntelenül pumpálta Mike szívét. – Hozzatok valamit, amivel el lehet szorítani a vérzést!
– Ezt semmivel nem lehet, Florenz – nézett Mike-ra Johannes. – Akármit is csinálunk, pillanatok alatt...
– Csak csináld! – rivallt rá Florenz. Még soha nem láttam ennyire frusztráltnak. – Mike, a francba, gyerünk!
– Csináljátok ezzel – mondta Bill és egy kis időre elengedte Mike-ot, hogy lerángassa magáról fekete bőrdzsekijét. – Jó lesz?
– Tökéletes – hadarta Florenz, de nem nyúlt a dzseki felé, amit végül Johannes vett el Bill kezéből
– Nem férek hozzá a sebeidhez, Mike – mondta halkan Johannes és arrébb tette a srác kezeit, hogy a sebre szoríthassa Bill dzsekijét. Mike felnyögött, de nem adta más jelét, hogy fájdalmai lennének. Nem kiabált – talán nem is lett volna képes rá. Borzasztó volt látni, hogy mindent tud és mindent érez.
– Vadik – szólt halkan és a fonatos srác felé emelte egyik vértől vöröslő kezét. – Lena... vigyázz rá... Lenocskára...
– Cssss, Mike – suttogta Florenz, miközben Johannes is a földre térdelt és segített a szívmasszázsban. – Lélegezz... Csak lélegezz!
– Óh, Mike. Kell neked vigyáznod húgodra... Lenocskára… én nem tudok... nem halsz meg. Még nem! – rázta a fejét Vadik és megragadta a felé nyújtott kezet. – Élni fogsz!
A hátrébb húzódott tömeg laza gyűrűjéből Sofie néni, Rodolpho bácsi, Tom, David, Linda, Simone és Anni vált ki. Mindannyian rémülten nézték, mi történik.
– Elvérzik – suttogta Bill és könnycseppek csillantak meg a szemében. – Hagyd, Florenz. Túl késő...
– Nem! – kiáltott Florenz, habár maga is tudta, hogy Billnek igaza van. – Sosem késő! A fenébe is! Nem, nem, nem, nem!
Bill bőrdzsekije vöröslött a vértől. Johannes megfogta a használhatatlanná vált ruhadarabot és szorosabbra csavarta Mike vékony dereka körül, bár sejtette, hogy már nincs esély.
Nem tudtuk, milyen szervet talált el a golyó, ha egyáltalán eltalált valamit. Kimondatlanul ugyan, de mindannyian egyetértettünk abban, hogy ha az elvérzéstől sikerül is megmenteni Mike-ot, a lehetséges belső sérüléseibe valószínűleg úgyis belehal.
– Vigyázz rá, Bill... megérdemli – motyogott Mike és egyenesen rám nézett, majd ismét hörögni kezdett. Úgy tűnt, pillanatokon belül elvérzik, ha nem kap vérátömlesztést – de orvosok és megfelelő donorvér híján, a Jost-birtok kapujában, egy csapat hozzá nem értő fiatal keze között nemigen volt lehetőség efféle beavatkozás kivitelezésére. A srác teste mellett lévő piros tócsát nézve rájöttem, hogy a vérveszteség elérte a kritikus szintet. Tudtam, hogy csak másodpercei vannak hátra. Éreztem, hogy el kell engednem, de nem voltam felkészülve rá. Remegve nyomtam ajkaimat a sápadt archoz.
Hallottam a mentőautó szirénájának észveszelytő süvítését. Talán azért késtek, mert nem tudtak átevickélni a tömegen. Végül mindegy volt...
Már késő volt...
Mike ajkai mosolyra húzódtak, de a tekintete üresnek tűnt...
Elment...
– NEEEEEEEEM!!!!!!!!!!!!
A kiáltásom hátborzongató csengése mindenkivel tudatta, hogy Mike Müller befejezte földi életét. Sosem láttam a halál pillanatát és nem tudtam, hogyan dolgozzam fel a történteket... Reszketni kezdtem. Nem, ez nem igaz... Ez nem történt meg... Azt vártam, hogy Mike mindjárt felugrik és elneveti magát. Reméltem, hogy a srác körül lévő vértócsa csak kellék...
De tudtam, hogy nem az.
Vadik egyik kezével Lenát ölelte, a másikkal pedig továbbra is Mike kezét szorította. Ő is sírt. A mentősök megérkeztek végre, de már nem volt szükség rájuk. Az egyik ápoló megállapította a halál időpontját, majd felírta azt egy papírra, eközben két másik felemelte Mike testét Bill öléből és hordágyra tette. A hely, ahol néhány másodperce feküdt, vértől piroslott. Elfintorodtam. Tudtam, hogy soha többé nem tudok úgy gondolni augusztus huszonnegyedik napjának hajnalára, mint a születésnapomat követő hajnalra. Ezentúl ez a nap egyenlő lesz Mike halálának napjával... A piros halál napjával...
Lena és Vadik feltápászkodott a földről és beszállt a mentőautóba. Tudtam, hogy a körülmények tisztázásának procedúrája hosszas lesz számukra.
Az egyik ápoló becsapta a mentőautó ajtaját és a megkülönböztető jelzések szemkápráztató villogása hamarosan beleveszett az éjszaka fényeibe.
Súlyos csend telepedett ránk. Mindenki fagyottan állt, csak Florenz sírása vert némi zajt.
– Nem sikerült megmenteni – zokogta szívszaggatóan.
– Nem a te hibád volt – nyugtatta Johannes és átölelte a nővéremet. – Te mindent megtettél.
Bill még mindig a földön ült. Pillantása a semmit fürkészte. Tom leült mellé és vigasztalóan a vállára tette a kezét, bár tudta, hogy ezzel nem segít.
– Mi történt? – kérdezte Bill csendesen.
– Nem tudom – rázta a fejét Tom – de az egyik testőr esküszik rá, hogy pisztolylövés hangját hallotta... Én nem figyeltem... a francba... akkor már az autómban ültem…
– Pisztolylövés volt – morogta Johannes. – Ilyen sebet csak egy golyó okozhat.
– Te jó ég! Egyenesen Mike-nak szánták? – rémüldözött Helga, aki bátortalanul előrelépett és átkarolta Lindát. – Ki akart ártani neki?
Ha a helyzet nem lett volna halálosan komoly, Georg megvillantotta volna elméjének újabb szikráját, hogy valami hihetetlen magyarázattal álljon elő, így azonban csöndben maradt.
– Nem Mike-nak szánták – mondtam automatikusan. Egy másodperc alatt összeraktam az események egybefolyó képláncát. A kiáltás, a pisztolylövés erős hangja, a durva félrelökés, majd Mike testének földre roskadása. Olyan egyszerű volt. Miért nem jöttem rá hamarabb?
– Micsoda? – kapta fel a fejét Bill. Arcán és kezén Mike vére vöröslött. – Mit beszélsz, Lotte?
– A lövés előtt nemsokkal rám kiáltottak, hogy tűnjek el onnan… és én nem tettem… valaki a földre lökött… Istenem… Mike volt az… Mike lökött el, hogy őt találja el a golyó! Aztán láttam, ahogy összeesik... Mike... engem akart megvédeni... Nekem kellene most halottnak lennem!
Mindenki megrémült, de senki nem mondott semmit. Bill összekulcsolta a kezét és lehajtotta a fejét, Simone könnyes szemmel meredt rám, a nénikém levegőért kapkodott, Florenz csak egyre jobban sírt, a Tokio Hotel másik három tagja egységesen a távolabb álló Davidra meredt, Linda, Anni és Helga ösztönösen közelebb húzódott egymáshoz, Johannes pedig holtsápadt lett.
- Ugyan, Lotte! Ne beszélj őrültségeket…
- Talán csak baleset volt… a közelben van egy lőtér…
A nyugtatások feleslegesnek tűntek. Tudtam, hogy nem baleset volt! Nem volt rá bizonyíték, de éreztem… nem lehetett véletlen… És most Mike holtan fekszik… Óh, Mike, Mike! Miért tetted ezt velem? Miért hagytál el?
A földön ülve úgy éreztem, minden fölém tornyosul, az emberek óriásnak látszottak. Már nemcsak azt kellett elviselnem, hogy Mike nincs többé. Azzal a tudattal kell majd élnem, hogy Mike az életét áldozta értem. Istenem, hányszor mondta, hogy megtenné, én pedig mindannyiszor ellenkeztem vele! És mégis megtette...
Anyám halála, Mike halála...
A fájdalom újra meg újra összetört. Nem tudtam másra gondolni, csak Mike meggyötört, élettelen testére. Hát ezt érdemelte? Miért kellett szenvednie? Miért kellett elmennie?
Rodolpho bácsi felemelt a földről. Úgy éreztem, nem bírom elviselni a gyötrelmet. Mike halála fájdalmasabb volt, mint anyámé. Nem láttam anyám élet-halál küzdelmét, ő megkímélt ettől. Néztem a koporsóban, párnák és virágok közt, de olyan volt, mintha aludna. Nem láttam a testén lévő sérüléseket, csak a fehér, halott arcot.
És most részese voltam Mike Müller utolsó perceinek. Eszembe jutottak a szavak, melyek utoljára hangzottak el a szájából, ahogy arra kérte Billt, hogy vigyázzon rám. Emlékeztem Flor egyik megjegyzésére, melyet anyánk halálának estéjén közölt. A nővérem azt mondta, anya végső szavaival is a gyermekeit emlegette – tehát a halála előtt azok jártak az eszében, akiket mindennél jobban szeretett.
Szörnyű volt rájönni, hogy Mike Müller Lotte Krügerre gondolt, mielőtt átadta lelkét a túlvilágnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése