Aznap későn estem haza, mert Lindával, Annival és Helgával moziba mentünk, majd végigjártunk néhány bevásárlóközpontot. Biztosra vettem, hogy Bill már otthon lesz, s nem is tévedtem. Mikor Linda Caddyje leparkolt a házunk előtt, a Billel közös szobánkból fény szűrődött ki, ami azt jelezte, hogy az egyik lakó bizonyára hazatért – az pedig nem én voltam.
– Megérkeztem! – kiáltottam vidáman, mikor beléptem a házba. A helyiségekből erős vaníliaillat áradt. Gyanítottam, hogy Kayla rakta tele a házat a hülye illatgyöngyeivel, melyeket már akkor is nagyon szeretett, mikor nyaranta náluk vendégeskedtem.
A kiáltásomra senki sem felelt. Elindultam a legnagyobb hálószoba felé sejtve, hogy Bill ott tartózkodik. A helyiségbe lépve döbbenetes látvány fogadott. Bill az egyik fotelben aludt, mellette pedig a csinos unokatestvérem kucorgott. A jelenetkép groteszk kinézetét csak fokozta, hogy tisztán látszott: Billnek fogalma sem volt arról, mi történik körülötte. Talán úgy vélte, én próbálok mellette helyet követelni magamnak.
Kayla szájfénytől ragadó ajkai Bill arcához értek. A lány úgy tett, mintha aludna, de keze görcsös szorítása – mellyel Bill egyik karját tartotta fogva – elárulta a színlelést. Hosszú pillái alól bágyadtan pislogott, mikor elért a tudatáig, hogy ott állok az ajtóban.
– Még csak egy napja vagy itt, de máris igyekszel tönkretenni? – kérdeztem vészjóslóan és utálattal tekintettem Kaylára.
– Én nem, én dehogy, csak – hebegte, de nem ugrott fel Bill mellől, ahogy azt tennie kellett volna. Karamella árnyalatú haja eltakarta Bill egyik vállát. Hányingerkeltő volt.
– Tűnés innen – sziszegtem a fogaim között.
– Én csak elaludtam és – védekezett ártatlanul, de továbbra is Bill fotelének karfáján üldögélt.
Engem azonban nem tudott meghatni. Úrrá lett rajtam az emésztő düh és a féltékenység. Nem érdekelt, hogy az unokatestvérem, nem foglalkoztatott, hogy talán a tárgyalás kimenetelét sodrom veszélybe. Billt senki, de senki nem veheti el tőlem! Ő az enyém!
– Tűnj el innen, amíg szépen mondom – parancsoltam, kissé emeltebb hangstílusban.
Kayla kénytelen-kelletlen felkelt a fotelből, s a mozdulattal sikerült felébresztenie Billt is, aki rémülten pislogott és még motyogott is valamit, mielőtt magához tért.
– Mi-mi-mi történik? – kérdezte zavartan, majd ülő helyzetbe tornázta magát és újra meg újra körbejáratta tekintetét a jelenlévőkön.
– Kayla történik – vetettem oda, valahogy kicsit sem kedvesen.
Bill rápillantott az unokatesómra és látszott rajta, hogy kezd derengeni neki valami.
– Óh, a francba... én azt hittem, hogy te értél haza.
– Gondoltam – biccentettem határozottan. Sikerült kicsikarnom magamból egy apró mosolyt.
Kayla elhúzta a száját, de nem mozdult, ez pedig mégjobban fellobbantotta bennem a düh lángját.
– Süket vagy? Tűnj innen! – fordultam ismét a lány felé.
Kayla erre sem reagált. Sóhajtottam egyet, majd a lányhoz léptem, megfogtam az egyik karját és néhány nem túl finom mozdulattal egész egyszerűen kidobtam a nappaliba, majd bevágtam az ajtót. Még hallottam távolodó lépteit és halk szipogását. Uramisten, Kayla sír? A csaj még hányingerkeltőbb, mint ahogy gondoltam.
Bill csak pislogott, talán azt se tudta, mit mondjon. Úgy sejtettem, sosem látott efféle csajos csetepatét és most fogalma sincs, mit kezdjen a helyzettel. Ráadásul egész biztos kínosan érezte magát, amiért együtt találtam őt Kaylával, habár tudta, hogy nem haragszom rá.
– Ez most nagyon durva volt, angyal – mondta végül mosolyogva. – Azt hiszem, sosem láttalak még ilyennek.
– Szerintem többé ne is akarj – a hangom megenyhült, a dühnek már nyoma sem volt benne. Valami azonban még mindig hajtott, valami, ami nem hagyott nyugton. Csak néztem Billt, aki rendezetlen külsővel és kissé álmos tekintettel ült a fotelben. Szívem vadul kalapált, éreztem ereim lágy lüktetését. Arcomat forróság öntötte el, de ehhez nem párosult a düh fojtogató érzése. Ez egészen más volt.
– Tényleg nem tudtam, hogy itt van – magyarázkodott Bill, aki félreérthette szapora lélegzetvételeim és arcom kipirulásának okát. Bizonyára azt hitte, most rázúdítom minden dühömet.
– Nem vagyok dühös rád – ráztam a fejem és közelebb léptem hozzá.
Ajkaim kiszáradtak, torkom elszorult. A vér tűzfolyamként fojt végig a testemben, olyan érzéseket keltve, melyeket eddig sosem éreztem. Az enyém, az enyém – csak ez zakatolt a fejemben. Bill felállt és tett néhány lépést felém.
-Az enyém, az enyém...-
Lágyan megcsókolt, pont úgy, ahogy mindig teszi, de részemről a csók vadabbra sikerült, mint amilyenre számítottam. Ujjaim rákulcsolódtak a csuklójára és erős bilincsekként tartották fogva azt. Bill szemeiben megcsillant valami. Ugyanazt a tüzet láttam bennük, mint a loitschei parkban és ez meglepő módon izgatottsággal töltött el. Az ő arca is piros lett és a következő csók, melyet kaptam, már pont olyan volt, mint amit néhány másodperce én adtam neki. Kiszabadította kezeit a szorításomból, hogy a derekamra helyezze őket. Kicsit felemelt a földről és hátrálni kezdett. Új gondolat hasított keresztül rajtam : Ő az enyém és most meg fogom kapni.
Elengedett, levegőért kapkodott, próbált uralkodni önmagán, de nem hagytam neki. Ajkaim újra meg újra az övére tapadtak, ismételt remegésre késztetve a testét.
– Próbára teszed az önuralmamat – nyögte kissé kétségbeesetten és azon volt, hogy féken tartsa egyik kézmozdulatát, amellyel épp feljebb akarta húzni a pólómat.
– Nem érdekel az önuralmad.
– De... Kayla...
– Kayla sem érdekel...
– Lotte, ez... nem jó ötlet...
Óh, dehogynem jó ötlet. Nem is tudja, mennyire jó.
Bár némi rémülettel töltött el az a tudat, hogy olyan oldalamat fedezhettem fel, melyet eddig nem ismertem, az ijedtséget sokszorosan legyőzte a Billért folytatott szinte szó szerinti küzdelem. A srác szemeiben még mindig lobogtak az elfojtott vágy lángjai, én pedig majdnem biztos voltam benne, hogy tényleg csak az önuralom dolgozik benne, s csupán az fékezi a cselekedeteit. Az a higgadt önuralom, melyet majdhogynem két éve gyakorol. Elég az álarcból!
– Lotte, emlékezz, mit mondtam a parkban... Ha újra... elölről kezdjük...
– Üdv a pokolban – suttogtam, szó szerint idézve a Loitschében töltött utolsó estén elhangzott szavait.
Az ellenállása porba hullt. Kezei céltalanul kerestek valamit a testemen, felfedezve mindent, ami azelőtt tiltott volt számukra. Mellkasa az enyémnek préselődött, érezhettem gyorsuló szívverését.
Igazság szerint félnem kellett volna. Sosem kértem tanácsot Florenztől vagy Sofie nénitől, nem tudtam, mit és hogyan kell csinálni. Minden mozdulat ösztönös volt. Ez nem meglepő ugyan, hiszen a Billel való kapcsolatom egészének is az ösztönök voltak a támpillérei, mégis kínos lett volna, ha valamit elrontok. A magyarázatot talán nem foghattam volna az ösztönökre.
– Lotte, biztos vagy benne? – kérdezte Bill kicsit elcsukló hangon. – Innen már nincs visszaút!
– Az enyém... és meg fogom kapni – mondtam ki a fejemben cikázó szavakat.
– A tiéd – hajtott fejet Bill. Ebben az apró, de a maga módján mégis édes mozdulatban benne volt mindaz, amit szavakkal nem lehetett volna kifejezni.
Sóhajtott egyet, majd kicsit sem elegáns mozdulattal megszabadított a felsőmtől. Mondhattam volna neki, hogy vigyázzon, mert az az egyik kedvenc pólóm, s őszintén szólva már készültem is szemrehányást tenni neki, aztán mégis csöndben maradtam… A francba is, az csak egy póló!
A gondolataim nagyon összekuszálódtak. Egyik pillanatban az járt a fejemben, hogy mit csinál Kayla, a másikban pedig az, hogy mit csinál Bill, s ez teljesen össze tudott zavarni. Tudtam, hogy már nem lehet meghátrálni. Meg akartam mondani Billnek, hogy legyen óvatos, mert fogalmam sincs, mi vár rám, de nem találtam a hangomat. Egy másodpercig arra gondoltam, talán abba kéne hagyni az egészet, aztán rájöttem, hogy ez már lehetetlen. Ostobának éreztem magam, hiszen én kezdeményeztem, most pedig félek, de nem volt választásom. Nem harcolhattam az akaratommal. Kellett Bill, szükségem volt arra, hogy velem legyen.
Anyag szakadt, gomb pattogott le a nadrágomról. Bill hátradobott valamit, s a halvány lámpafény egy pillanatra láttatni engedte a bordáin végighúzódó feliratot. Emlékeztem rá, milyen állapotban volt, mikor utoljára láttam azt a tetoválást. Rémisztő volt. Tudtam, hogy mindörökre száműznöm kell azt az emlékképet.
A térdeim megremegtek, a lábaim nem bírtak el többé. A következő pillanatban már néhány narancssárga párna között feküdtem, s Bill úgy ölelt magához, ahogy még soha. Már nem féltem annyira, de még mindig idegesen ficánkolt a gyomrom, ha azon járattam az agyam, hogy mire készülünk. Halkan pattant egy kis fémcsat, s a következő másodpercben már semmilyen anyag nem választotta el felsőtestemet Billétől.
- Félsz? – kérdezte hirtelen Bill és rám nézett. Nem tudnám megmondani, milyen volt akkor. Nem egy hűvös, higgadt arc nézett rám, hanem az az arc, melyet csak nagy ritkán, néhány röpke pillanatra láthattam.
Lehunytam a szemem, Bill pedig tudta, mit válaszolnék.
- Óvatos leszek, angyal. Nem kell félned.
Bólintottam és megpróbáltam ellazítani magam. Ha Bill azt mondta, óvatos lesz, akkor biztosan az lesz…
Számítottam a fájdalomra, mert Linda mesélt róla, mégis elborzadtam, mikor megérkezett és teljes valójában tombolt. Semmilyen más fájdalomhoz nem volt hasonlítható. És tudtam, hogy erősnek kell maradnom. .
Nem volt könnyű kibírni…
Nem akartam, hogy Bill lássa, hogy semmit sem ért az óvatossága, mégsem tehettem ellene, mikor egy apró könnycsepp gördült végig az arcomon.
- Sajnálom, angyal. Sajnálom – suttogta Bill, s kicsit lassított testének ritmusos mozgásán, hogy levegőt vehessek és görcsös izmaim ismét ellazulhassanak.
- Jobb lenne, ha megállnánk?
Bill nagyon aggódónak tűnt, miközben félresöpört egy hajtincset az arcomból.
- Nem… nem kell… Már jobban vagyok.
Nem hazudtam neki. Tényleg jobban éreztem magam. Az énekes megcsókolta a kulcscsontomat. A fájdalom lassan elmúlt, s helyét valami egészen megfoghatatlan érzésnek adta át. Mindent fátyolszerű köd borított, s már Billt sem láttam jól, de tudtam, hogy még velem van, éreztem testemnek préselődő testét. Mintha szikrák pattantak volna szét és lágyan csengő dallamok kezdték volna meg kissé diszharmonikus kánonjukat a fejemben. Egy másodperccel később megragadtam Bill vállait, s olyan erősen vontam őt magamhoz, ahogy csak lehetett. Úgy éreztem, elsodródom tőle, ha nem teszem.
Bill nevetett és mondott néhány szót, de nem értettem, mit. Arca gyönyörű és piros volt, hatalmas szemei pedig úgy ragyogtak, mintha a bennük látható fény világítaná be az egész szobát. Lassan lökött még egy utolsót ernyedt testemen, aztán zihálva kifújta a levegőt, majd a hátára fordult és a mellkasára fektetett.
- Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam, angyal – mondta Bill és szórakozottan ujjaira tekerte összetapadt hajtincseimet.
- Nem kell – feleltem, miközben ritmusos szívdobbanásait hallgattam. – Egész elviselhető volt. Linda elmondásaiból következtetve sokkal rosszabbra számítottam.
Bill gúnyosan kuncogott.
- Hát persze! El is felejtettem, hogy a lányok mindig mindent megbeszélnek egymással. Csak az a bökkenő, hogy néha túloznak egy kicsit. Egyébként… mit szólnál hozzá, ha eltűnnénk valahova a hétvégén? Azt hiszem, rád fér még a gyakorlás…
Alattomosan vigyorgott, én pedig fejbe vágtam egy párnával.
- Felőlem mehetünk – mondtam végül. – És egyébként a gyakorlásról jut eszembe… Talán a tanárúr is kihagyott néhány fontos fejezetet a leckéből. Jobb lesz, ha átismételjük az egészet.
Bill elgondolkodva biccentett.
– Rendben. Elintézem... talán Gustavék nyaralója szabad lesz.
– Az, amit Anni kapott? – érdeklődtem és méginkább összekucorodtam a paplanok között.
– Igen. Ha egy hétig kedves leszek hozzá és cipelem a hülye dobfelszerelését, biztos kölcsönadja a kulcsot.
– És megéri? – érdeklődtem.
– Még szép, hogy megéri!
– És most... mit kezdjünk Kaylával? – kérdeztem remélve, hogy van valami ötlete az unokatestvérem eltávolítására.
– Hát először is, én megmondtam, hogy ne hozd ide, de te nem hallgattál rám. Asszem egész egyszerűen küldjük el. Viszont, ha szerencsénk van, ő maga fog lelépni, elvégre, nem bántál vele túl kedvesen.
– Mondd, hogy nem jól tettem – gúnyolódtam kissé ironikusan.
– De, jól tetted.
– Na hát akkor…
– Köszönöm – súgta halkan, én pedig nem értettem, miért hálálkodik.
– Mit köszönsz?
– Azt, hogy nem hagytad, hogy tovább kínozzam magam... ha te nem lépsz, talán nem így alakult volna az esténk. Hmm... most talán békésen iszogatnánk Tomékkal és az amerikai utazásunkat tervezgetnénk...
– Melyik tetszik jobban?
– Ez egyértelmű, angyal.
– Ennek örülök – biccentettem és szívből elvigyorodtam.
– Sosem hittem, hogy ez más is lehet... Tudod, a többi lányhoz nem... szóval ez így egészen fura és olyan magávalragadó volt, hiszen őszintén szeretem azt, akivel megtettem...
Igazság szerint féltem… egy kicsit… az elején… Tudod, nem könnyű csak úgy odadobni magad valakinek… még akkor se, ha az a valaki te vagy… – Olvastam erről könyvekben, hallottam szóbeszédeket. Téged pedig sosem kérdeztelek.
– Nem biztos, hogy válaszoltam volna a kérdéseidre – ingatta a fejét. – Azért tettem magam próbára, mert nem éreztem, nem tudtam, mikor kell cselekedni... rád hagytam a dolgot, vártam, hogy lépj. Úgy hittem, ha te kezded, késznek érzed magad erre. . Én már tudtam, milyen és tisztában voltam azzal, hogy le kell győznöd az ismeretlentől való félelmedet… Vártam volna, ameddig kell……
Megsimogattam az arcát és együttérzően néztem a szemébe.
– Kínlódás volt, ugye? – kérdeztem halkan.
– Nem mindig – rázta a fejét. – Volt, hogy megelégedtem azzal, amit kaptam... például, mikor az érettségi bálodon táncoltunk, vagy mikor annyi hónap után újra angyalnak szólítottalak. Néha viszont úgy éreztem, nem bírom... Mikor Britney Smith a közelben volt, féltem. Tartottam attól, hogy olyasmit teszek, amit nem kéne. Igaz, Gitty mérge tombolt bennem, valamit mégis tudtam... Tudtam, hogy nem szabad megszegnem a hűségemet. Azonban ezek... ezek semmik ahhoz képest, amit akkor éreztem, mikor mellettem aludtál abban a szentpétervári hotelben. Az volt az első, hogy úgy gondoltam rád, habár akkor már együtt voltunk egy ideje. Viszont még tizennyolc sem voltál, én pedig megfogadtam, hogy nem teszek tönkre egy kiskorút.
– És mi történt Loitschében? – mosolyogtam, megfogva a kezét.
– A parkban? – kérdezett vissza. – Óh, Lotte, hiszen emlékezhetsz. Ott majdnem megtörtem, egyedül az tartott féken, hogy kint voltunk.
– Csak ennyi? Ha nem kint lettünk volna, megteszed?
– Igen. Talán még az ellenkezéseddel sem számoltam volna.
– Szerintem nem lett volna mivel számolnod – jegyeztem meg vigyorogva.
– Ez megnyugtató – mondta és hatalmasat ásított.
Mondani akartam valamit, de az álomvilág vonzása nem hagyta, hogy szavakat formáljak.
Másnap reggel első gondolatom az volt, hogy értesíteni kellene Vadikot és Lenát, hogy a hétvégén ne keressenek, de mégsem adtam a fejem a cselekvésre. Mike korábban említette, hogy a hamburgi nagyszüleinél nincs internetkapcsolat, abban pedig nem voltam biztos, hogy Lenáék elolvassák-e az e-maileiket, ha a telefonjuk postafiókjából nyitják meg azokat.
Álmosan összeszedtem néhány ruhámat, majd elvonultam a fürdőszobáig, annak ajtaját azonban zárva találtam. Finoman bekopogtam, de nem érkezett válasz, mire erősebben koppantottam az ajtón.
– Mi van? – hangzott végre a felelet, ami cseppet sem tűnt kedvesnek.
– Kayla, más is szeretné megkaparintani a fürdőszobát – ásítottam.
– Csak még öt perc – nyafogta a lány.
Öt perc, vagy nem öt perc, nekem annyi időm sem volt, így kénytelen voltam felvonszolni magam az emeletre. A fenti fürdőszoba szerencsére szabad volt, bár biztosra vettem, hogy tegnap este Kayla azt használta : a tejszín és az eper tömény illata teljesen átjárta a helyiséget.
Próbáltam rendbe szedni a külsőmet – bár ez korántsem tűnt egyszerű feladatnak. Végül sikerült emberi formát kölcsönözni magamnak, így „üdén és frissen” lesiettem a földszintre.
Bill már nem volt otthon, a konyhában hagyott cetli szerint interjút ad. A francba – gondoltam – ezt a napot Kaylával kell eltöltenem. A lány végre méltóztatott előfáradni a fürdőszobából. Nem mutatta jelét, hogy észrevette, hogy a nappaliban kószálok, egyenesen a szobájába vonult és becsapta maga mögött az ajtót. Megvontam a vállam. Hát, ha ő így áll hozzá, én is így fogok.
Sofie néni felhívottt és közölte, hogy megérkezett az egyetemi felvételilapom, melyben értesítettek, hogy felvételt nyertem a Hamburgi Egyetemre. Határtalanul örültem a hírnek, mert az utóbbi időben – mégha nem is mutattam ki – borzasztóan féltem attól, hogy az elért pontszámom nem lesz elegendő a bejutáshoz.
Kayla is kilesett az örömkiáltásra.
– Mi a franc történt? – károgta félig felhúzott szemöldökkel.
– Felvettek az egyetemre! – lelkendeztem, és majdnem odarohantam a lányhoz, hogy nagy izgalmamban átöleljem.
Kayla fintora azonban eszembe juttatta, hogy nem vagyunk éppenséggel jó viszonyban, így kisebb vihogások közepedte ugyan, de a helyemen maradtam.
– Fantasztikus – köpte a lány és kivonszolta rózsaszín bőröndjét a nappaliba. – Ha megbocsátasz, én megyek. Ma lesz a tárgyalás rám eső része. El kell mondanom a bíróságon, milyen agresszív lettél, mióta Marcellóék nevelnek. Ja, nem kell elvinned. Taxit hívtam. A soha viszont nem látásra.
Legszívesebben felpofoztam volna azt a kis ribancot, mégsem tettem. Csak álltam és néztem, ahogy kisétál a bejárati ajtón, majd beül a szürke taxiba, amit másodperceken belül elnyeltek az erdő fái.
Leroskadtam az egyik fotelbe. Te jó ég, most mégnagyobb pácba kevertem a nénikéméket, mint amekkorában eddig voltak. Ez az egész csakis miattam történhetett meg! Ha nem kezdek féltékenykedni, ha nem rángatom ki azt a szajhát a szobából, ha nem...
Egy pillanat alatt úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Néhány másodpercig csak tehetetlenül bámultam, aztán hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam, elég rendesen kicsíptem magam, majd a hamburgi bíróság épületéhez hajtottam. Tudtam, hogy a fellebbezési kérelmeket általában Hamburgban vagy Berlinben bírálják el és mivel közelebb voltunk Hamburghoz, a jogtudósok úgy döntöttek, hogy ott lesz az újratárgyalás.
A főbejáratnál álló öltönyös alak szívélyesen útbaigazított, így nagyon valószínűnek tartottam, hogy nem fogok eltévedni. Eltökéltem, hogy nem hagyom tönkretenni a rokonaimat sem apámnak, sem Kaylának, sem senki másnak. Ha kell, újra bíróság elé állok, ismét elmondok mindent, csak adjanak esélyt a szegény Marcello-családnak, mert mindössze annyi lehet a vétkük, hogy tisztességesen és becsületesen neveltek, míg náluk laktam.
A folyosók kopárnak tűntek, a bíróság épületét inkább néztem volna hullaháznak, sem mint jogdoktorok tanyájának. Sikerült eltalálnom a 65-ös tárgyalóteremig. Gyanítottam, hogy a tárgyalás már rég megkezdődött, mert a folyosón senki nem várakozott, bentről pedig kiszűrődött Dr. Rosemberg kissé érdes hangja.
Nekidőltem a falnak és vártam. Órák teltek el, én pedig csak néha-néha mozdultam meg, főleg akkor, mikor már nem éreztem a lábaimat és kénytelen voltam elsétálni a folyosó egyik végétől a másikig. Csak vártam, reménykedtem. Mikor – annyi észveszelytően lassan eltelt idő után – végre felhangzott a bíró mikrofonnal felerősített hangja, azt hittem, ott helyben összeesek.
Mivel a tárgyalás még folyt, nem sétálhattam át a tárgyalóterem küszöbét, de én minden áron be akartam lesni a terembe, hogy tisztán hallhassam, mikor kimondják az ítéletet. Egy arra járó ügyvédtanonc meglátta, hogy a tárgyalóterem ajtaja előtt állok. Odajött hozzám és szelíden kérdezte:
– Segíthetek?
– Öö aa... izé, a Krüger kontra Marcello-ügy és a Krüger kontra Kaulitz-ügy tárgyalására jöttem, vagyis...
– A Krüger kontra Kaulitz-ügyet nem tárgyalták – világosított fel a fiatal srác. – A fellebbezési kérelem el lett utasítva, így az elsőfokú ítélet továbbra is érvényes, miszerint Herr Kaulitz nem bűnös.
Megkönnyebbülten sóhajtottam.
– És... lehet már tudni valamit a másik ügyről? – kérdeztem bátortalanul.
– Hát, nem hivatalos források szerint Rosanette Krüger megpróbálta manipulálni a testületet... ha kíváncsi a véleményemre, kisasszony, szerintem felmentik a házaspárt. De... miért érdekli? Érintett az ügyben?
– Rosanette Krüger a mostohaanyám... Azt hiszem, mondhatjuk úgy, hogy mindkét per miattam indult – vontam vállat szégyellősen.
– Ahh, Lotte Krüger, ha nem tévedek – vigyorgott a kisügyvéd. – Fantasztikus volt, amit az előző tárgyaláson művelt! Na és persze az, amit az apja mondott... Én elsüllyedtem volna szégyenemben... noha ez csak saját vélemény... Tudja, mindenki erről beszél az egyetemen… Dr. Rosemberg említette az egyik előadásán…
– Higgye el, nekem sem sok hiányzott hozzá, hogy a föld alá süllyedjek – jegyeztem meg nevetve.
– Várjon itt, kisasszony – utasított a srác. – Bemegyek és szólok, hogy itt van. A bíró biztosan engedélyezi, hogy személyesen hallgassa meg az ítéletet, elvégre mégiscsak a rokonairól van szó.
– Köszönöm – mosolyogtam, máramennyire tőlem tellett.
A srác hamar visszatért és jelentette, hogy nem mehetek be.
– A fenébe – sóhajtottam csalódottan.
– Ne aggódjon. Láttam a bíró előtt heverő papírt. Ha minden igaz, felmentik a rokonait.
– Köszönöm! – nevettem fel és nagyon modorálnom kellett magam, nehogy a kisügyvéd nyakába ugorjak. – Tényleg, nagyon nagyon köszönöm!
Meg akartam várni, hogy kijöjjenek, de a lelkes segítőm tanácsára hallgatva inkább hazaindultam. Mikor befordultam a Kaulitz-lak elé, már sejtettem, hogy komoly leszidásnak nézek elébe. Bill a kapu előtt állt, kezeit karba fonta, szemeivel szinte villámokat szórt. Akkor jöttem rá, hogy elfelejtettem értesítést küldeni neki arról, hogy merre kereshet.
– Hol voltál? – kérdezte, mikor kiszálltam a kocsiból.
– A bíróságon – feleltem könnyedén, nem is törődve azzal, hogy Bill szinte felrobban az idegtől.
– A frászt hoztad rám! – sápítozott tovább. Most kicsit Florenzre emlékeztetett. Eme felfedezésemen elvigyorodtam, ő pedig azt hihette, rajta nevetek.
– Miért, Bill? Nem voltál itthon! – próbáltam védeni magam.
– Nem voltam itthon, az igaz. De... angyal, testőrök nélkül mászkálni szerinted értelmes cselekedet volt? Az oké, ha elmész vásárolni, vagy együtt lógsz a csajokkal, de ez más! Egyedül voltál, a bíróság épülete pedig Hamburg másik végén van! Gitty nappal is járkálhat, és...
– Ne lásd mindenben a rosszat! – könyörögtem már-már fásultan. – Gitty nem tett semmit. Ki tudja, talán elhúzott Amerikába a testvérei után...
– A testvérei után? – Bill hangjából eltűnt az idegességet jelző apró remegés. – Milyen testvérekről beszélsz?
– Óh, a Smith-ikrekről – legyintettem hanyagul. Örömet okozott, hogy több információm volt a témával kapcsolatban, mint neki. – Az ikrek Gitty féltesói.
– Nem mondod – ha lett volna valami az énekes kezében, azt egész biztos elejtette volna,de kezeit még mindig szorosan egybefonva tartotta
Bólintottam, de nem kívántam tovább részletezni Gitty családi életét, sőt, egyáltalán semmilyen formában nem akartam hallani a megszállott lányról. Bill érezhette ezt, mert arca megenyhült, leengedte karjait, melyekkel hamarosan engem zárt körbe.
– Aggódtam – ismerte be, mintha ez amúgy nem látszott volna rajta. – Már kértelek, angyal. Ne mászkálj egyedül!
Szívdobbanásainak szapora ritmusa arra késztetett, hogy engedjek, hogy újra megfogadjam, soha többé nem mászkálok egyedül addig, amíg Gitty szabadon jár-kel az utcákon. Vajon meddig leszek képes betartani ezt az ígéretet?
– Kayla elment – mondtam kicsit megszeppenve, mikor átléptük a ház küszöbét.
– Végre – sóhajtott Bill megkönnyebbülten és nevetésre görbültek ajkai.
– Megvan a kulcs? – kérdeztem reménykedve. Alig vártam, hogy megkezdődjön az a közös hétvége.
– Naná – biztosított és elővette a zsebéből Gustavék nyaralójának kulcsát. – Ha gondolod, máris nekikezdhetünk a pakolásnak.
– Előbb... el kéne mennünk a rokonaimhoz, hogy gratuláljak nekik... Felmentették őket!
Bill nyakába már lelkiismeretfurdalás nélkül ugorhattam, és nem is hagytam ki a kínálkozó alkalmat.
– Persze, hogy elmegyünk – nevetett, látva, mekkora örömet tud okozni ezzel.
– A te ügyeden pedig nem volt mit tárgyalni. Elutasították Rosanette fellebbezési kérelmét. Ártatlan vagy!
Végre felfogtam a szavak jelentésének valódi értékét. Bill tényleg megúszta apám áskálódásának ronda következményeit! Az eufória szinte kábító volt. Ajkam újra és újra megtalálta az övét, majd tovább vándorolt az arcára, a nyakára, a kezére és mindenhova, amit csak elértem. Szegény srác nem értette, mi ez az egész, de hagyta, hadd tomboljam ki magam.
– Hűha, Lotte – mosolygott, mikor lenyugodtam. – Rád sem ismerek... bár be kell vallanom, tetszik, hogy ilyen vagy...
– Kezdjünk el pakolni – mondtam és megveregettem a vállát. Láttam rajta, hogy teljesen fennakad a hangulatingadozásaimon.
A pakolást hamar elintéztük, így volt időnk elutazni a nénikémékhez. Az ügyvédpalánta mégiscsak jól látta a papírt: mikor beléptünk a házba, Sofie néni egyből azzal fogadott, hogy véget ért a borzalom és nem kell többé félni, mert a bíróság ártatlannak nyilvánította őket – apám ellen pedig továbbra is folyik az eljárás.
Bill azonban nem bírt nyugton ülni, így nem lehettünk a nénikéméknél félóránál tovább. Az énekes indulni akart – a cuccok már az Audi csomagtartójában pihentek. Úgy gondoltuk, egye fene, induljunk el csütörtökön és tartsunk egy hosszúhétvégét. Billt nem érdekelte, hogy David Jost kicsit sem örült a hírnek, hogy a srác vakációzni megy, de végül a menedzser is rájött, hogy Billnek csakugyan kijár a pihenés, hiszen az utóbbi időben megállás nélkül dolgozott.
- Tehát hosszúhétvégére mentek? – érdeklődött kedvesen Sofie néni.
- Úgy tervezzük – felelt fesztelenül Bill. Gunyorosan néztem az arcára, keresve azt a bizonyos szégyentől pirosas foltot rajta, de nem láttam semmit. Könnyed tudott maradni, én bezzeg a rokonaim szemébe se mertem nézni. Bill jól látta a zavarodotságomat, mert mindig ő válaszolgatott helyettem, megkímélve attól, hogy fel kelljen emelnem a fejem. Sofie néni azonban most is, mint már oly sokszor, előhozakodott a kényesnek igencsak kényes témával. Azt hiszem, ha lehet, méginkább igyekeztem kerülni a tekintetét, de Billen még most sem látszott a feszengés, bár úgy tűnt, gyorsan le akarja tudni a társalgást, hogy végre elindulhassunk.
- Kicsim – nézett felém Sofie néni. Kénytelen-kelletlen felpillantottam az arcára. Igyekeztem nem elpirulni, s talán sikerült állnom a tekintetét.
- Igen, nénikém?
- Lotte, mit gondolsz a…
- Jaj, Sofie néni… ne most… indulnunk kell…
Tudtam, mire megy ki a játék és Úgy gondoltam, nem most fogom beavatni a nénikémet rejtett kis magánéletem titkaiba, így Bill akaratának fejet hajtva végül nagy nehezen összeszedtük magunkat és elindultunk.
Gustavék nyaralója az Elba partjánál helyezkedett el. Az épület nem volt túl nagy, de mindenféleképpen otthonosnak tűnt – mégha csak egy nyaralóról is volt szó.
Az egyik szoba ablakánál álltam és néztem az Elba vizének lágy hullámzását, közben pedig arra gondoltam, hogy egész biztos nem tartózkodnék itt a nagy esőzések idején, hiszen akkor a most oly gyönyörűnek tűnő folyó bömbölő szörnyeteggé változik.
– Tetszik? – lépett mögém Bill.
– Igen – bólintottam átszellemült arccal. – Csodálatos.
Ajkain csibészes mosoly ült, ebből a mosolyból pedig arra következtettem, hogy korántsem a folyó látványára gondol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése