Bill beszámolója nagyon sokkoló volt. A fiú még mindig a szőnyegen ült, ködös tekintetét újra és újra körbejáratta a VIP-terem kifogástalan berendezésén. Mellette térdeltem, s csak fogtam a kezeit, de nem tudtam, mit kéne mondani.
– Nem akartam hazudni neked – motyogta és a vállamra hajtotta a fejét – nem akartam titkolni előtted.
– Semmi baj, semmi baj.
– Nem... már nem… nem nézek rád úgy, mint Friedára. Már tudom. Akkor még szinte gyerek voltam. Frieda volt, de elmúlt. Nincs többé. Az érzés sincs többé. Tudnod kell... Meg kell, hogy értsd, Lotte. Kérlek. Értsd meg! Ne haragudj…
Fájt a hazugsága. Mégsem voltam tehát olyan különleges, de már legalább választ kaptam a kérdésre. Azért jött oda hozzám, mert az egykori ideált látta bennem. Rosszul esett, hogy nem mondta el, de mégsem tudtam haragudni rá. Miközben szánnivalóan elgyötört alakját néztem, nem éreztem dühöt, nem éreztem haragot, csak a mérhetetlen sajnálatot, a részvétet és a szeretetet.
– Megértem – suttogtam és végigsimítottam a gerincén. – Tudom. Elhiszem. Te sem haragszol rám, amiért turkáltam a cuccaid között?
– Nem – mondta nevetve. – Sejthettem volna, hogy ez lesz. Túl kíváncsi vagy. Megelőzhettem volna, ha beszélek Friedáról, de nem tudtam… emlékszel… azokra a bonyolult dolgokra… ezt titkoltam… és te rögtön rákérdeztél, pedig azt reméltem, nem kerül elő a téma… azt gondoltam, el leszel bűvölve, hogy beszélhetsz velem… vagy el sem hiszed, hogy tényleg én vagyok… Hogyan kellett volna elmondanom? És mikor? Először nem akartam... hiszen idegen voltál… de … aztán megkedveltelek… és már azért titkoltam, nehogy elveszítselek…
Tom felnevetett. Hátranéztem. Akkor tűnt fel, hogy ő is a szobában tartózkodik még. A kezében egy kiürült pezsgősüveget szorongatott, és az asztalon is sorakozott előtte néhány másik, szintén üres üveg. Valószínűleg, míg Bill mesélt, ő azzal múlatta az időt, hogy elfogyasztotta azok tartalmát. Tom tekintete is homályos volt már. Óh, ne – gondoltam – ugye, Tom, nem ittad le annyira magad?
– Tom? – szólítottam meg bátortalanul, mire ismét felvihogott. Határozottan pont olyan részeg volt, mint Bill.
– Tom, ugye képes vagy járni? – kérdeztem bizonytalanul, mert tudtam, az egyikőjüket kis segítséggel még talán elcipelem a kocsihoz, de ha mindketten részegek, egyikük sem tud segíteni magán, vagy egymáson.
– Aha. Menjünk innen – mondta és felállt, hogy segítsen talpra állítani Billt. A járása nem volt ugyan egyenes, de képes volt megállni a lábán. Ez volt a szerencsém. Tom odatámolygott hozzánk és megragadta Billt. Bill – máramennyire ez tőle tellett – próbált segíteni magán, de ígyis nehéz volt tartani őt. A jelenet egy emléket lökött elmém felszínére. Bill megtalálásának emlékét. Azon a napon Simonével jártuk a várost, hogy az akkor másfél hete eltűnt billt keressük. Egy kisbolt előtt találtunk rá, kétségbeesetten kuporogva. Akkor ugyanígy cipeltük őt az autóig. Nem mutattam ki, hogy az emlék sok kínt okoz nekem, csak mentem előre, Bill pedig félig-meddig rámnehezedve próbált haladni. Viccesen nézhettünk ki, de nem zavart. A már korántsem józan Kaulitzokkal az oldalamon vánszorogtam ki az autóig, s Tom segített betenni hulla részeg öccsét a hátsó ülésre.
– Bill, ha össze mered hányni a kárpitozást, te fogsz takarítani – fenyegettem meg szegénykémet és rácsaptam az ajtót.
Tom égtelenül vihogni kezdett, miközben felé siettem, hogy besegítsem az anyósülésre. Te jó isten, mit fogok kapni Simonétől, ha hazaállítok ezekkel? Reméltem, hogy nem lesz még otthon, mikor megérkezünk.
Tom tovább röhögött, mire őt is megfenyegettem.
– A hányásos dolog rád is érvényes, SzexIsten uraság – mondtam és beültem a volán mögé.
Tom befogta, így nyugodtan vezethettem egy ideig, de pár perc múlva – Billel egyetemben – olyan jól kezdte érezni magát, hogy rövidesen dalra is fakadt.
– Pain of Loveeee Pain of Loveee Pain of Loveee – skandálták Billel kórusban, ahogy csak a torkukon kifért, nekem pedig felment az agyvizem tőlük.
– Kuss már! – kiáltottam rájuk dühösen, mire mind a ketten, mint két kis angyal, elhallgattak és nem szóltak többet.
– Nekem is hiányzik ám Frieda – motyogta néhány perccel később Tom, üveges tekintettel meredve maga elé. – Csak néha ment az agyamra.
Bill nem válaszolt és végül Tom is abbahagyta a próbálkozást, hogy kommunikációt kezdeményezzen.
Csak vezettem, kizárólag az útra figyeltem, mert borzasztóan dühös voltam erre a két jómadárra. Miért kellett ezt csinálniuk?
– Lotte – szólalt meg Bill – ugye tudod, hogy szeretlek, angyal?
Most sután hangzott a mondat, épp ezért dühösen reagáltam.
– Fogd be! – sziszegtem mérgesen. – Ezzel most nem tudsz meghatni.
– De nem is rám vagy mérges – állapította meg vihogva – te Tomra vagy dühös.
– Nem érdekel – mondtam türelmetlenül.
Hiába a kemény álarc, az a két szerencsétlen olyan édes volt még részegen is, hogy lehetetlen volt kibírni kacagás nélkül.
– Nem haragszol – csillant fel Bill homályos tekintete. – Angyal, te nem haragszol.
– Jól van, nem haragszom – nevettem el magam – de majd később megbeszéljük, oké? Ha már kialudtad magad. Ez rád is vonatkozik, Tom – néztem a gitárosra – és el ne hidd, hogy nem szólok Lindának a jól sikerült kétszemélyes bulidról.
– De nem is én szerveztem – mérgelődött Tom. – Nem én akartam. Bill mondta!
– És az öcsire persze mindig hallgatni kell – gúnyolódtam.
Tom sértődötten felvonta a szemöldökét és nem felelt, inkább alsó ajkába ékelt piercingjét piszkálgatta.
Megérkeztünk Loitschébe. Leparkoltam a Kaulitz-ház kapubejáróján, majd kiszálltam a kocsiból és a feljáróhoz léptem. A kapunyitó elektronika – melyet Gordon pár hete szerelt fel – berregve tárta szét a barna fakerítés két oldalát. Visszaültem az autómba és felhajtottam az udvarra. Simone Opelje már a hatalmas garázsépületben állt Bill régi BMW-je mellett. Tom és Bill Audijai valószínűleg a stúdió előtt parkolnak, a Cadillacket pedig bizonyára Linda vitte el.
Felfedezésem eredményeként rájöttem, hogy Simone minden bizonnyal itthon van.
Sóhajtottam, majd kinyitottam az utasülés felőli ajtót, kisegítettem Tomot és együtt emeltük ki Billt a hátsó ülésről.
– Ne szólj anyának, oké? – mondta Bill és megtántorodott.
– Késő, mert itthon van – feleltem és a karja alá nyúltam, hogy átvessem azt a vállaimon.
– Engedj! – nyögte Bill és teste erős görcsbe feszült. Tom és én majdhogynem egyszerre ugrottunk félre, nehogy a rókavadászatból mi is kivegyük a részünket.
– Bill, baszdmeg, a cipőm! – kiáltotta Tom és undorodva lenézett fekete edzőcipőjére. Elvihogtam magam: ezek szerint a srácnak nem sikerült olyan jól félreugrania, mint nekem.
– Sa-sa-sajnálom – dadogta Bill erőtlenül és remegő kézzel megtörölte a száját.
A gitáros morgott valamit, de nem felelt. Megfogta Bill másik karját és vonszolni kezdte az öccsét a bejárat felé. Akkor gondolkodtam el azon, hogy Tom hogyan fog feljutni a lépcsőkön – elvégre ő se tiszta már – a járás neki is gondot okozhat.
– Bocs, fiúk – mondtam bocsánatkérően, majd elkiáltottam magam – Simone!
Léptek zaja hangzott, majd megjelent az ajtóban az ikrek anyja, aki látszólag azt se tudta, elhiggye-e, amit lát. Szó, ami szó, a fiai nem festettek valami fényesen. Billt két oldalról támogattuk, s Tom folyton folyvást szentségelt a lehányt cipője miatt.
– Mi történt? – kérdezte Simone és lesietett a lépcsőn. – Fiúk, ti meg hogy néztek ki?
– Berúgtak – adtam meg a választ. – Bill pedig összeokádta magát.
– Legalább nem a kocsidat – nyögte Bill és ismét görcsösen megrándult.
– Az istenért, Bill, legalább ne arra a kicseszett cipőre! – kiáltott Tom és elengedte Billt. Simone gyorsan észbe kapott: megragadta a fiát, levéve ezzel Bill súlyának terhét a vállamról. Eltartotta magától, majd miután Bill kiadta a felesleget, a nő olyat tett, amit még sosem láttam tőle. Egész egyszerűen hátba vágta Billt, aki ettől újra öklendezni, majd hányni kezdett.
– Ezt meg miért csinálod? – kérdeztem és fintorogva elfordultam.
– Azért, hogy kijöjjön belőle az alkohol egy része – mondta Simone és átkarolta Billt, hogy felvonszolja őt a lépcsőkön. – Lotte, kérlek, hozd fel Tomot!
– Fel tudok menni egyedül is – morogta az idősebbik Kaulitz-iker és bizonytalanul indult el a lépcsők irányába. Azonban, alighogy fellépett az első lépcsőfokra, megingott és meg kellett kapaszkodnia a korlátban.
– Biztos, hogy ne segítsek? – vigyorogtam és felléptem mellé.
– Nem – makacskodott és továbbindult. Követtem és a biztonság kedvéért mögötte tartottam a kezeimet, bár nem hittem, hogy ha elesik, képes leszek megtartani őt.
Tom végül nagy nehezen átesett a küszöbön, majd lerogyott a földre és ott helyben el is aludt. A srác mellett állva figyeltem, ahogy Simone a kanapéra fekteti Billt, betakarja és otthagyja. A nő tekintete találkozott az enyémmel, majd észrevette a földön alvó Tomot és mérgesen fújtatott egyet, miközben megpróbálta talpra küzdeni idősebbik gyermekét.
– Szerintem hagyjuk itt – mondtam, Tom felé bökve.
– Oké – hagyta rám Simone. – Elvégre is, magának kereste. Mi történt, Lotte? Az ikrek szinte sosem isznak ennyit!
– Tudom, mi történt – adtam meg a feleletet. Bill lerészegedése miattam következett be, Tom pedig csak szolidaritást vállalt a testvérével.
Simone nem értette, miről beszélek, így belefogtam, hogy részletesebben előadjam neki a történetet. A nő elengedte Tomot, majd nekitámasztotta a srác fejét az ajtónak és finoman megpaskolta az arcát, de Tom nem ébredt fel. Simone feladta és besétált a nappaliba, ahol mindent elmondtam neki.
– Láttam egy fényképet Bill asztalán... Friedáról. Akkor még nem tudtam, ki ő és fogalmam se volt, hogy... hogy meghalt... és hogy sokat jelentett Billnek. Kutatni kezdtem a cuccai között, akkor akadtam rá egy füzetre, melybe mindketten leírták az egymás iránti érzéseiket. Aranyos kis versekben fogalmazták meg a gondolataikat. Nagyon megható volt. Bill pedig rajtakapott, hogy épp azt olvasom, aztán elment és jópár órával később hívott fel Tom, hogy elmondja, totál kiütötte magát. Tom akkor még nagyjából rendben volt. Mikor a helyszínre értem, Tom bekísért, bill pedig mesélt nekem Friedáról, ezalatt a bátyus magába erőszakolt néhány üveg pezsgőt és most már tudod, mitől ilyen.
Simone arcvonásai megenyhültek, miközben rápillantott az alvó Billre, majd a lépcső felé intett és felment az emeletre. Követtem őt. Bill szobájában akadtam rá. Az énekes íróasztalán szétszóródott holmikat rendezgette és a szekrény polcain lévő fényképeket nézegette.
– Te jól ismerted Friedát, igaz? – kérdeztem, mikor beléptem a szobába és leültem Bill ágyára.
– Igen – felelte Simone és rám nézett, majd abbahagyta az íróasztal rendbeszedését és leült mellém. – Frieda édes kislány volt. Az ikrek nagyon kedvelték őt.
– És Bill szerette – sóhajtottam elkedvetlenedve. Simone tudta, mit akarok mondani. Gondolhatta, mi járhat a fejemben, mert megölelt és így felelt:
– Igen. Bill szerette. Viszont téged is szeret.
– De – kezdtem, majd egy pillanatra megálltam, hogy nagy levegőt vegyek, aztán folytattam – azt mondta, hogy... hogy először azért jött oda hozzám, mert úgy hitte, ha velem van, visszakaphatja Friedát. Simone, ez nagyon rosszul esett! Én mindent feladtam érte, ő pedig hónapokig hazudott nekem!
Simone még mindig körülöttem tartotta a karjait, s úgy ringatott, akár egy rémálomból felriadt kisgyereket.
– Lotte, meg kell értened, hogy ez nagyon nehéz helyzet volt – mondta végül. – Bill a siker kapujában állt, mikor elvesztette Friedát. Nem volt ideje búslakodni, mert fellépés fellépést követett, interjúk, fotózások, lemezdedikálás és számtalan médiás megjelenés vette kezdetét. Bill nem tudta, hogyan adja ki magából mindazt a keserűséget, ami belülről feszítette őt. Elzárkózott, próbált egyedül megbirkózni a történtekkel. Te felkavartad az érzéseit. Nem tehetett róla. Kényszer vezérelte, hogy odamenjen hozzád, hogy kapcsolatot kezdjen veled. Tudnod kell, hogy nem akart bántani téged. Sosem akarta, hogy pótléknak érezd magad. Ezért nem beszélt neked erről. Várj, mutatok valamit. Bill az imént kért meg, hogy adjam ezt oda.
Felállt és az asztalhoz lépett, majd felvett egy összehajtogatott papírt és átadta nekem.
– Bill úgy tervezte, mesél majd Friedáról, de sosem érezte magát felkészültnek. Miután rajtakapott, hogy kutatsz nála, visszament a stúdióba és mindent leírt arra a lapra, melyet a kezedben tartasz. Olvasd el, aztán alkoss véleményt, rendben?
– Rendben – mondtam és széthajtottam a lapot. Az írás ugyanolyan görbe volt, mint abban a négyzetrácsos füzetben. A szöveg nehezen volt olvasható, mert tintafoltok szennyezték a papírt.
...
Nem ez az első vers, mit leírtam egy lapra,
De ez az első, mi ráébreszt egy rémes gondolatra.
Reggel fel se fogtam még, mikor úgy elküldtelek,
Hogy egy pillanat műve csupán – s elveszítelek
Dühös voltam rád, de hogy miért, azt jól tudtad,
Kínzó emlékek közt a régmúltat kutattad
Szívembe vésődött egy mélységes mély titok,
Miről eddig nem szóltam – jobb volt, ha hallgatok
Egyvalamire azonban ma reggel rájöttem,
Nem lehet több titkom, mert neked sincs előttem
A hibákért ne fizessünk – ne hulljon szirma virágnak,
Átadom a titkot neked – s így az egész világnak
A sorokban ott rejlik a mi kis történetünk,
Hogy miként fordult másra megszokott életünk.
Lásd hát meg titkomat - „most már olvashatom”,
„Tudnom kell múltadat” – most már elmondhatom
Fülledt nyári este volt, mikor először láttalak,
Nem tudtam miért, de máris csodáltalak.
Volt akkor valami az őszinte szemedben,
Mely mindent felkavart zavaros fejemben
Csinos, szőke lány álldogállt melletted,
Te pedig a hömpölygő tömeget fürkészted.
Nem láthattál engem, de én figyeltelek,
S talán azonnal meg is szerettelek.
De ez csupán egyetlen pillanatig tartott,
Mert az autó, melyben ültünk, csendesen elhajtott
Már a hatalmas stadion magasodott előttem,
Elrejtve bájos alakodat előlem.
Teltek az órák, hallottam a kinti zajt,
Tudtam, hogy a rajongókkal énekelsz pár TH-dalt.
Most azonban a hangok hozzám nem értek el,
Úgy éreztem, valahogy már semmi sem érdekel.
Lüktetett a vér mindegyik eremben,
Egy lány régi emléke kelt életre fejemben.
Ma megláttalak téged – Óh, magasló kék ég!
Mintha Frieda állna előttem pont úgy, ahogy rég!
Zavart voltam és motyogva sétálgattam lassan,
A folyosókat róttam, hogy magam elfoglalhassam.
Az egyik lépcsőnél feltűnt egy lányalak,
Figyelni kezdtem őt, és téged láttalak.
Néhány másodpercig csak távolról néztelek,
Nem voltam tudatában, miket is képzelek.
Hallottam a hangodat, láttam az arcodat,
Mintha magammal hordoztam volna a sorsodat.
A lépcsőkön ültél, én nyújtottam a kezem,
Megfogtad azt, és megköszönted nekem.
Rám néztél azzal az ismerős szemeddel,
Megremegett kezem, reszkető kezeddel.
Egy álom tért vissza, egy édes, régi álom,
Mintha úgy érezném, hogy újra megtalálom
Azt, akit szerettem, bár elvesztettem oly rég,
Hibámtól nem voltam képes szabadulni még
Te nem lehetsz Frieda, ő egyszer elment már,
Kezem a kezére rég mindhiába vár
A képe még bennem élt, de kezdtem őt feledni,
Más lányt viszont nem voltam képes szeretni.
A koncert elkezdődött, én tettem, amit kellett,
Aztán megláttalak néhány sikoltó lány mellett.
Nevettél, énekeltél pont úgy, ahogy mások,
Én mégis úgy éreztem, talán csodát látok.
Az egész koncert alatt csak téged néztelek,
Szinte fájt, mikor az utolsó dalnak is vége lett.
Autogramosztássnál akárki szembe jött,
Minden arcvonás csak téged tükrözött.
Aztán megjelentél, remegve adtad át a lapot,
Most volt már csak késő – semmi sem tilthatott
Ráfirkáltam a lapra az MSN-címemet,
Mert túl erős volt a kényszer, hogy megismerjelek
Eltelt egy hónap és én megkedveltelek,
De nem éreztem semmit, csak hitegettelek
Tudtam már ki vagy, mégis azt hittem oly bután,
Hogy Friedát kaptam vissza annyi év szenvedés után.
Egy szép napon azonban mindent átgondoltam,
Egy őrjítő hír miatt teljesen átváltoztam
Megtudtam, hogy néhányan bántani akartak,
S ettől a düh karmai mélyen belém martak.
Akkor már régen tudtam a nevedet,
De nekem még Frieda voltál, ki mindig rám nevetett
Frieda azonban egy fél pillanat alatt,
A szívemben is meghalt, de helyén űr nem maradt.
A világ is fényesebb ruhába öltözött,
Mert a régi lány helyére új lakó költözött.
Az érzés erősebb volt talán minden másnál,
Mert jobban szerettelek téged Friedánál.
Mikor a lányt meg ismertem, gyermeki volt lelkem,
Mikor téged megláttalak, talán akkor felnőtt lettem.
A lány iránti érzelem nem volt semmi más,
Mint múló láng, mi elég, s nem marad, csak parázs.
Ha életben marad, tán akkor is elvesztem,
Furcsa – így leírva, milyen hihetetlen,
Mert azt hiszem, ő sosem ért volna annyit nekem,
Mint amennyit te értél, ha megfogtad két kezem
Elismerem, hibáztam, mert soha el nem mondtam,
Kérlek, hidd el, veled őt pótolni nem tudtam!
Bár igaz, mikor először megláttam zöld szemed,
Úgy hittem, Friedaként lesz szívemben helyed.
Nem is tudom, régen hogy hihettem ebben,
Hogy te lehetsz nekem Lotte és Frieda is egyben?
Történetem tárgyától ám szépen eltértem,
De folytatom is gyorsan, olvasd, hát eképpen:
A hét kezdetén indultam, hogy találkozzak veled,
Akkor már tudtam, el nem engedem a kezed.
Azt hittem, minden rendben, majd boldogok leszünk,
De nem tudtuk biztosan, mi az, mit teszünk
Szomorú voltál, mert nem írogattam neked,
Édesanyád pedig már nem volt ott veled
Támasz nélkül maradtál, de újra jöttem én,
S nemsokára láttalak az udvarunk közepén.
Könnyfátyol fedte az ismerős szemeket,
Remegve fogtam az óhajtott kezeket
Karjaimban tartva , újra jött az álom,
Az égi boldogságot veled megtalálom.
Meg sem fordult bennem, hogy az oly kegyetlen élet,
Csak egy hónap múlva közli velünk, mi is lesz a végzet.
Szíveink szép virágát tépve és szakítva ,
Csúsztam le a sötétbe, a kétségbe taszítva.
Egymás után teltek el a kínzó napok,
Lassan fogtam csak fel, hogy múlnak a hónapok.
Hiába volt minden, a kérés, a szidalom,
Nem törődtem mással, eltakart a fájdalom
„Nem kellesz nekem” – mondtad, amit hittél,
Nem tudhattam, hogy zsarolás áldozata lettél
A bizalom ára hát mégiscsak ennyit ért,
Csókodat adtad, cserébe enyémért.
Örültem és hittem, hogy minden rendben lesz,
Sok évnek hajnalán majd mellettem ébredhetsz
Mégsem így történt, mert újabb merénylet
Vetett véget köztünk majdhogynem mindennek.
Ellenséges voltál, úgy, ahogy én veled,
Nem akartam többé megfogni a kezed.
Minden emlékem lassanként elhagyott,
Belül a lelkem és szívem is megfagyott.
Szinte nem is éltem, mintha nem lett volna kiért,
S csak később tudhattuk meg, valójában miért.
Egy őrült rajongó, ki csapás a világra,
Mérget cseppentett az édes kis virágra.
Mindennek vége volt, ott tényleg mindennek,
Nem parancsoltam többé megfagyott szívemnek.
Heteken át bolyongva jártam a világot,
Keresve az ismét eltépett virágot.
Sötétségbe borult a föld és az ég,
Méreg tombolt bennem, de kitartottam még.
Nem tudom, mi történt, majdnem elvesztem,
Éles sikolyodra talán még emlékszem
Sok-sok hónap után újra egymásra találtunk,
És azt hittük, ez volt az, mit annyiszor álmodtunk.
Figyelj rám, angyal, fordítsd felém szemed,
Nem akarok mást, csak egy jobb életet veled
...
A vers elolvasása után milyen véleményem lehetett volna Billről? Felnéztem és láttam, hogy Simone finoman elmosolyodik. Könnyek gyűltek a szemembe. Hogy is haragudhattam Billre akár egyetlen percig is? Igen, rossz volt, hogy velem akart pótolni valakit, akit nem lehet, de ő maga is rájött, hogy képtelen erre. Nem nekem kellett rávezetnem, épp ezért nincs is miért haragudnom rá. Elvégre is, mikor úgy hitte, visszakaphatja Friedát, még nem is voltunk együtt.
– Na, mit gondolsz? – kérdezte Simone.
– Te olvastad?
– Nem – rázta a fejét – csak a végébe pillantottam bele.
– Erre nem tudok mit mondani – nyögtem és letettem a papírt. – Sosem láttam még verset írni.
– Most sem láthattad – nevetett fel könnyeden.
– Az igaz – hagytam rá szórakozottan, majd kisétáltam a szobából és lerohantam a földszintre. Bill még aludt. A kanapéhoz húztam egy széket és leültem mellé.
Simone hamarosan lejött utánam. Mosolygott, mikor rám nézett, majd a hátsó ajtón át kiment a kertbe – az első bejárat a Tom-torlasznak köszönhetően továbbra is használhatatlan volt.
– Mennyit dolgoztál azzal a verssel, hm? – kérdeztem Billt, habár tudtam, hogy nem hallja a kérdésemet. Megfogtam a kezét és csak figyeltem, ahogy alszik. Vártam, hogy felébredjen. Beszélni szerettem volna vele, újra elnézést akartam kérni tőle, át akartam ölelni, csakhogy tudja, teljesen megértem, és nem kell magyarázkodnia.
Könnyű volt talán átlépnem azon, hogy Frieda-pótléknak kellettem?
A válasz: egyáltalán nem.
És Bill eleget szenvedett már anélkül, hogy még én is dühös legyek rá. Nem hiányzik neki, hogy miattam eméssze magát. Nem egyszer bizonyította, hogy szeret, hiszen hányszor sikerült újrakezdenünk még olyan reménytelen helyzetekből is, melyekből mások már rég feladták volna?
Órák teltek el. A ház csendes volt, csak Simone léptei törték meg a némaságot.
A ház előtt halkan berregett egy motor. Hallottam Simone félig elmosódott, gyors közlését, melyet a hazatérő Gordonhoz intézett.
– Ahh, bassza meg, a fejem – nyögött fel Tom.
– Így jár, aki leissza magát a sárga földig – mondtam és még vigyorogtam is hozzá.
Nem felelt. Feltápászkodott a padlóról, elvonszolta magát a konyhaszekrényig, kutatott benne egy kicsit, majd kivett egy gyógyszeres üveget, a tenyerébe lökött néhány tablettát és víz nélkül lenyelte őket.
– A Tylenol csodákat művel – mondta és elindult az emeleti lépcsők irányába.
Felnevettem.
– Mi van? – nézett hátra mérgesen. Ruhája össze-vissza lógott rajta, afrofonatos tincsei helyenként kibomlottak, arca nyúzott volt, szemei alatt karikák sötétlettek.
– Megmondom őszintén, Tom, pocsékul festesz – kuncogtam, majd lenéztem a hasonló állapotban fekvő Billre.
– Kösz – morogta és feltrappolt a lépcsőkön.
– Hé, a cipődet tanácsosabb lenne lent hagyni! – kiáltottam utána, mikor már a lépcsőfordulóban járt.
Lenézett a cipőjére és felhördült.
– A rohadt életbe! A kedvenc cipőm! Ugye nem én hánytam le?
Végignézett magán, de nem látta jelét, hogy ő lett volna a tettes.
– Megfojtalak, Bill – sziszegte és lehajította a cipőket. – Pontosan ugyanilyet fogsz venni nekem.
Nem sokkal azután, hogy Tom szobájának ajtaja bevágódott a gitáros mögött, Bill is ébredezni kezdett.
– Mi a franc történt? – motyogta, majd felült és végignézett nem éppen tiszta pólóján. – Ó, te... te láttál hányni? – kérdezte és rémülten pislogott rám.
– Aha – mondtam vállvonogatva. – Szépen leokádtad Tom cipőjét. Most nagyon pipa rád.
– Jaj – nyögte és remegő kezeibe temette arcát. – Mi történt? Hogy kerültünk haza?
– Én hoztalak haza titeket – feleltem, mire Bill szemei hatalmasra nyíltak.
– Te? És Tom?
– Tom ott aludt az ajtóban. Órákon keresztül. Szóval gondolhatod, milyen állapotban volt. Felhívott, hogy kiütötted magad, de amíg meséltél nekem... Friedáról.... ő szépen benyakalt néhány üveg pezsgőt.
Bill bólintott, majd felállt és ő is a lépcsők felé indult. Útközben félrerúgta Tom cipőit és felvánszorgott az emeletre. Alig bírt mozogni – nem lehetett valami kényelmes órákon keresztül a kanapén kuporogni.
– Vigyek fel neked Tylenolt? – kérdeztem nevetve, mikor már a lépcsősor tetején állt.
– Az jó lenne, köszönöm – mondta és eltűnt az emeleti folyosón.
Tom nem tette vissza a gyógyszert a helyére, így fogtam egy szalvétát, kivettem két pirulát az üvegből, majd felvittem Bill után.
Bill szobájának ajtaja nyitva volt, de a fiút nem láttam sehol. Mint kiderült, ő és Tom a fürdőszoba előtt álltak és azon vitáztak, melyikük kerülhet előbb sorra.
– Emberek, lent is van egy fürdő, ha ez megnyugtat valakit – léptem be a helyiségbe.
– Jól van – húzta fel az orrát Tom és kislattyogott, majd lebotladozott a földszintre és néhány pillanattal később bevágta maga mögött a lenti fürdőszoba kissé nyikorgó ajtaját.
– Én is ezt mondtam neki – vont vállat Bill.
– Így már értem, miért volt olyan dühös – vigyorogtam és az énekes kezébe ejtettem a fájdalomcsillapító tablettákat.
– Köszönöm – hálálkodott és lecsúsztatta torkán a bogyókat.
– Jobban vagy? – kérdeztem kicsit aggódva. Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Csak azt kapta, amit érdemelt.
– Megvagyok – mondta köhögve. – Ugye nem kiabáltam, mikor odaértél a Monsun-Theaterhez?
– Nem. Ha úgy vesszük, félig-meddig aludtál.
Felnyögött és ellépett tőlem.
– Ne aggódj, láttalak már sokkal rosszabb helyzetben is – adtam meg a kegyelemdöfést.
– Nee – emelte fel védekezően a kezeit. – Azt inkább ne is juttasd eszembe.
Nevettem. Azon a napon, mikor Simonével megtaláltuk Billt, fel kellett cipelni őt a hamburgi stúdiólakásba. Ez nem volt egyszerű feladat, ráadásul Simone zavartalanul öltöztette Billt a jelenlétemben.
Miután Bill teljesen meggyógyult, vigyorogva meséltem el neki a dolgot, és azóta is rendszeresen elpirul, ha szóba kerül ez a számára igencsak kellemetlen téma.
Leült a fürdőkád szélére, melyben már gőzölgött a forró víz – bizonyára anyuci volt olyan kedves és mindent előkészített, míg Tomnak egyedül kell megtennie mindezt a földszinten.
- Lotte?
- Igen?
- Én… tényleg nagyon sajnálom… Nemcsak Friedát, hanem a reggeli incidenstis… Ha szántam volna néhány percet az ügyre, nem kellett volna ilyen helyzetbe kerülnöm előtted.
- Ne sajnáld, Bill – nyugtattam és odaléptem hozzá, majd átöleltem. – A múlt az csak múlt… nincs jelentősége, igaz?
- Igaz.
– Jól van. Inkább békén hagylak. Készülődj – mondtam végül és kihátráltam az ajtón, miközben figyeltem, ahogy Bill egy összehajtogatott ruhakupacot tanulmányoz, majd megállapítja, hogy a ruhák nagyvalószínűséggel az övéi.
Visszamentem Bill szobájába és leültem az ágyra. Ez a mai nap kész tortúra volt. Fáradt voltam – még nem sikerült egészen kiheverni a parti éjszakáját – és teljesen kimerített a két részeg srác hazahozatala.
Azt hiszem, elaludhattam, mert a következő emlékem az, hogy kávé, csípős mentol és férfitusfürdő erős illata csapja meg az orromat. Valaki párnát tett a fejem alá és takarót dobott a vállamra, de a szobában egyedül voltam. A narancssárga sötétítőfüggönyök be voltak húzva, így a helyiségben félhomály uralkodott. Felültem és körbenéztem. A Friedát és a mosolygós ikreket ábrázoló kép eltűnt az íróasztalról, helyette egy sokkal ismerősebb képet pillantottam meg. A fotón négy alak állt, középen két lány, a kép bal és jobb oldalán pedig két fiú. Mind a négyen nevettek. A fotó bal szélén álló katonatisztnek öltözött alak – aki nem volt más, mint Bill, arcán széles vigyorral tisztelgett a kamerának, míg a másik srác – Tom, próbált rettenetes képet vágni, mely tökéletesen passzolt volna bérgyilkos öltözékéhez, azaz a szakadt, ketchupfoltos kockás inghez meg a rojtos farmerhoz. A két lány közül az egyik hosszú, fekete ruhát viselt, fején óriási vörös ördögszarvak díszelegtek, szép arcát vámpírszerű festés csúfította. Ő volt Linda. Az én öltözékem valahogy cseppet sem illett ebbe a társaságba. Hosszú, aranyszínű selyemruhát viseltem, szépen feltűzött hajamon csillámpor ragyogott, mely visszaverte a bál fényeit. Nem illettem a képbe, mégis ott voltam...
és én voltam.
Elmosolyodtam, majd lassan elhagytam a szobát.
A ház csendes volt, csak a konyhában mutatkozott némi élet. Tom az asztalnál ült. Békésen eszegetett egy szendvicset, miközben figyelte Bill ügyködését a kávéfőzővel.
– Heeey – pillantott fel a gitáros, mikor beléptem az ajtón – jó reggelt. Kérsz valamit enni?
– Aha – dobtam le magam egy székre. – Mennyi az idő?
– Reggel kilenc – felelt készséggel Tom. – Úgy látom, nemcsak mi ütöttük ki magunkat tegnap este.
Felvihogott, majd nagyot harapott a szendvicséből.
– Kérsz kávét? – kérdezte Bill , majd választ se várva teletöltött egy csészét és letette elém. Nem nézett a szemembe. Gyanítottam, hogy szörnyen érzi magát, amiért olyan helyzetben kellett látnom, amilyenbe sosem akart kerülni előttem. Tom ezzel szemben nem zavartatta magát – bizonyára azért volt olyan, mint máskor, mert megnyugtatta a tudat, hogy őt legalább nem láttam hányni.
– Sajnálom, Bill, de nem szeretem a kávét – mondtam határozatlanul mosolyogva és félretoltam a csészét. – Különben is, neked nagyobb szükséged van rá.
Bill még mindig rosszul nézett ki, habár lényegesen jobban festett, mint este. A kijelentésemre zavartan pislogott párat, majd felemelte a kávéscsészét és lassan kortyolgatni kezdte annak tartalmát.
– De bunkó vagy – mondta Tom és felállt. – Legalább töltenél neki valami mást, mondjuk narancslevet.
– Tom, hagyd már – nevettem el magam. – Nem látod, hogy teljesen szét van esve?
– Nem lehet szétesve – ellenkezett Tom. – David küldött egy üzenetet, hogy TV-s interjúra várnak minket… Gondolom, a rendezvény miatt. Szóval, öcsi, kapd össze magad!
– Fogd már be, Tom – motyogta az énekes. – Fáradt vagyok, oké? Nem sokat aludtam, múlt éjjel.
– Nem aludtál? – kérdezte Tom színlelt meghökkenéssel – Hát akkor mit csináltál?
Bill felmordult, de nem felelt és gyorsan felsietett a lépcsőn. Tom kuncogott, miközben narancslevet töltött nekem, majd a pirítóba dobott néhány szelet kenyeret.
– Lindával is ezt csinálod reggelente? – kérdeztem vigyorogva. El se tudtam képzelni, hogy a keménynek látszó srác ilyen udvarias is tud lenni.
– Mit csinálok? – kérdezett vissza értetlenül.
– Hát, mondjuk narancslevet töltesz neki és megcsinálod a reggeliét – vontam vállat.
– Ja – nevetett fel gúnyosan, de azért könnyeden – dehogyis! Úgy ismersz engem? Ez sem a te reggelid – bökött a kenyérpirító felé. – A pirítós az enyém!
– Hogyan is gondolhattam olyan ocsmányságot, hogy Tom Kaulitz reggelit csinál egy lánynak? – játszottam meg a nagyon is meglepődöttet. – Bocsáss meg, Tom! Többé nem teszek ilyet!
– Ne hülyülj már! – lökte meg a vállamat – Persze, hogy a te reggelid készül.
– Tudtam én, hogy nem vagy olyan érzéketlen tuskó, mint amilyennek mutatod magad.
Tom felnevetett és az emeletre sietett, hogy el tudjon készülni az interjúra.
Csendben fogyasztottam el a reggelimet, majd felmentem a vendégszobába, hogy összepakoljam a cuccaimat.
– Hé, Kaulitz? – hajoltam ki a nyitott ablakon. Tudtam, hogy hallja, mit mondok.
Bill feje megjelent a szomszéd ablakban.
Haja tökéletesen belőve, szemei sötétre sminkelve. Most az a Bill volt, akit mindenki ismert. Nem látszott rajta a másnaposság, vagy a fáradtság.
Olyan volt, mint mindig. Szokásos bőrdzsekijét és súlyos kiegészítőit viselte, szemlátomást csak Tomra és az indulásra várt.
Néhány pillanatig csak néztem őt. A napfény lágyan táncolt barna szemeiben, határozott vonásain, meg-megpihenve sápadt - s ezúttal borostamentes - arcának mélyebb gödreiben. Talán szebbnek, s többnek láttam, mint eddig bármikor. Ő is csendben volt: bizonyára ugyanúgy fürkészte az arcomat, ahogy én az övét. Integetett nekem, rám nevetett, majd lassan eltűnt a libbenő függöny mögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése