4. Fejezet: Reflektorfényben

Másnap közöltem Florenz-cel, hogy hamarosan látni fog a TV-ben. Ahogy az várható volt, kellően bepörgött a hír hallatán.

– Úristen, úristen, úristen! A húgocskám híresség lesz! – sipította és megölelgetett. – Jól kell ám kinézned. Na, majd én segítek!

Florenz már csak ilyen. Állandóan formában van, mindig rohan, sose ér rá pihenni. Csak tudnám, hogy csinálja…

– Johannes még nem is tudja! – folytatta nevetve. – Megyek és szólok neki! Kint van valahol. Az új autóját nézegeti, ha nem tévedek. Ohh, az autóról jut eszembe! A szülinapi parti nagyon jól sikerült. Johannes imádja a kocsit! Néha mondom is neki, hogy kezdek féltékenykedni. Többet van az autójával, mint velem!

A nővérem szívből felkacagott, a hangja ezüstösen csilingelt a lakás csöndjében.

– Csak nem tudom, hova fogjuk tenni – mélázott tovább. – Elvégre is, ez egy lakótelep. Itt nincsenek túl jó helyek az autó számára, Johannes pedig belepusztulna, ha megrongálnák az ő kicsikéjét! Komolyan mondom, belebolondult abba az autóba. Már bánom, hogy ötletet adtam az apjának….

Ezen én kezdtem el nevetni. Johannes évek óta áhítozott egy autóra, most pedig végre megkapta. Ezt az örömöt még Florenz sem veheti el tőle.

– Fél perc, és itt vagyok – szólt a nővérem. – Megkeresem Johannest.

Választ sem várva kilibbent az ajtón. Hallottam csinos cipőinek kopogását, ahogy végigszáguldott a folyosón, majd lerohant a lépcsőkön.

Felsóhajtottam. Uramisten, ha Florenz igazán belelendül valamibe, annak általában nincs jó vége.

Egy perc múlva ismét kivágódott a lakásajtó és belépett Florenz, nyomában az érdeklődő képet vágó Johannesszel.

– Mit hallok, Lotte? Kamerák elé vonulsz? – kérdezte a srác és hátravetette szőkés haját.

– Azt hiszem, ideje – mosolyogtam szerényen. – Te pedig belezúgtál a kocsidba?

– Az egy gyönyörűség! – lelkesedett Johannes. – Látnod kéne! Apámtól semmit sem kaptam az utóbbi húsz évben. Két éves voltam, mikor elváltak a szüleim, én pedig anyámmal maradtam. És most kocsit vett nekem! Hát nem hihetetlen? Alig beszélünk. Akkor találkoztunk utoljára, mikor bemutattam neki Florenzt és megkértem, hogy segítsen a költözésnél. Tudod, kamionos.

– Igen, igen – bólogattam buzgón. – Megnézhetem az autót?

– Persze, gyere!

Sosem láttam még Johannest ennyire lelkesnek.

– Nem mész sehova! – ellenkezett Florenz. – Előbb meg kell beszélnünk a médiás megjelenésedet!

Semmi kedvem nem volt Florral a médiás megjelenésről társalogni, úgyhogy nagy egyetértésben harciaskodtunk Johannesszel.

– Florenz, ugyan már – csóválta a fejét Johannes. – Bill vele lesz. Ő tudja, mit kell csinálni, mi meg egyébként is tök hülyék vagyunk az ilyesmihez. Hadd nézze meg a kocsit!

– Lehet, hogy nem értek a nyilvános szereplésekhez és a kamerákhoz – sziszegte Florenz, s orrcimpái finoman remegni kezdtek – de egyvalamit ne felejts el, Johannes. Értek a divathoz! Méghozzá nem is kicsit. Lehet, hogy Bill egész nap Lottével lesz, de kétlem, hogy tanácsot tudna adni az öltözködést illetően.

– Florenz!

– Ugyan, Johannes! Billnek kábé annyi fogalma van a divatról, mint neked! A srác csak azt teszi, amit azok az idióta öltöztetők mondanak neki! Ocsmány, nőies ruhákat aggatnak rá és folyton elcsúfítják az arcát!

– Elég már – szóltam közbe. – Megnézem Johannes kocsiját, aztán vissza jövünk és megbeszéljük a ruhát, oké?

– Oké – adta be a derekát Florenz.

Johannes és én lesiettünk az udvarra, ahol a piros Mercedesem közelében valóban ott állt az új „szerető”, egy türkizkék Fiat.

– Hát nem gyönyörű? – olvadozott Johannes és megpaskolta a kocsi jobb hátsó lámpáját.

A magam részéről egész biztos nem neveztem volna gyönyörűnek, de azért bólintottam. Az autón látszott, hogy nem mai modell, az egyik oldalán csúnya karcolásnyom húzódott, a bal első lámpa üvegburáján kisebb horpadás díszelgett, de összességében a külleme rendben volt, leszámítva a türkizes színárnyalatot.

– Van pár sérülése – folytatta a srác, szemét le sem véve az autóról – de mind javítható.

– Nézd a jó oldalát – mondtam, keresve valami pozitív érvet. – Mehetsz autóval az egyetemre és viheted Florenzt is. Ha felajánlod neki, biztos nem fog őrültnek tartani az autó-mániád miatt.

Johannes fintorgott.

– Nők. Na, visszamehetünk, hogy tárgyalhass Florenz-cel a ruhádat illetően?

– Viccelsz? – néztem rá hitetlenkedve – Johannes, mondd csak, , hol élsz? Florenzről van szó! Ha rajta múlna, királykisasszonyos göncben vonultatna végig a vörös szőnyegen!

Johannes beláthatta, hogy igazam van, mert elnevette magát.

– Oké, nyertél – hajtott fejet – de akkor is vissza kell mennünk. Tudod, hogy milyen, ha bepöccen.

Én nem tudtam, de Johannes bizonyára igen, így engedtem, és a srácot követve visszaballagtam a második emeleti kicsiny lakásba.

– Nem adtatok még nevet annak a gyönyörűségnek? – morogta Florenz, mikor becsukódott mögöttem a bejárati ajtó.

– Még nem – vigyorodott el Johannes – de nem is rossz ötlet. Szerinted a Cassandra jobban hangzik, mint a Raffaella?

Florenz fejbe vágta egy merőkanállal.

– Au – nyögött fel a srác – Florenz, terrorban tartasz a saját lakásomban!

Florenz nem törődött a morgolódó Johannesszel, inkább hozzám fordult.

– Na, húgocskám, gondolkodtál már azon, miben villansz holnap? Tudod, milyen fontos az első megjelenés. A rajongók ez alapján fognak ítélni és nem akarom, hogy azt gondolják rólad, hogy egy olcsó lotyó vagy, szóval igazán jól kell festened.

– Senki nem gondolná rólam, hogy egy olcsó lotyó vagyok – méltatlankodtam, de Florenz csak legyintett.

– Nem ismered a nagyvilágot, édesem. Billnek több ezer rajongója van, akik szó szerint mindent megtennének azért, hogy a helyedben lehessenek. Mutasd meg, miért téged választott a sok száz másik közül!

– De… Én nem tudom, miért választott engem.

Ez volt a legelcsépeltebb mondat, mely az utóbbi másfél évben elhagyta az ajkaimat, de nem ferdítettem a dolgon, hisz igaz volt. Nem tudtam, miért választott engem.

Ha nem én esek el azon az átkozott lépcsőn, akkor is találkoztunk volna? Akkor is a felé nyújtott papírra firkálta volna az MSN-címét? Nem gondolkodtam a kérdéseken, sem a lehetséges variációkon.

A sorsom egy csapásra olyan lett, mint egy modern tündérmese. Sok fanfictiont olvastam, de soha nem képzeltem magam a főhősök helyébe. Bill megismerése után mégis főhős lettem. A saját fanfictionom főhőse… a saját életem főhőse…

Nem gondoltam bele a helyzet súlyosságába, nem gondoltam bele a változásba. Sőt, igazából nem is lett volna mibe belegondolni. A mindennapok hétköznapok maradtak, bár egészen más értelmet nyert a hétköznapiság. Egyszerűen belecsöppentem a világ egyik leghíresebb ikerpárjának furcsa életébe. Tudtam, hogy túl kevés időt töltöttem billel ahhoz, hogy együtt is megvitassuk ezeket a dolgokat. Még most – másfél év után is akadtak kérdéseim, melyekre nem kaptam válaszokat.

S a tündérmese megállíthatatlanul folytatódott: jöttek az első támadások, egy őrült rajongó mégőrültebb terve, majd a szakítás, békülés, és mikor már tényleg úgy hittük, minden helyrejön, a megszállott lány szó szerint mérget kevert a mindennapjaink különleges szürkeségébe, felbolygatva annak megszokott ritmusát. Sosem beszéltem erről Billel. Talán meg kéne tennem, még a nagy bejelentés előtt?

A választ nem tudtam. El sem mertem gondolni, hogy pont velem történhet ilyesmi. Miután pedig megtörtént, nem volt idő elmélkedni rajta. Valami mindig közbejött, az élet hol simogatott, hol pofonokat osztogatott. Ki kellett állni a próbákat, nem volt lehetőség ábrándozni azon, hogy egy valós álomba csöppentem.

Tudtam, hogy ezekben a percekben is sok rajongó ül a számítógépe előtt, vagy görnyed a füzete fölött, hogy papírra vessen néhány fejezetet egy elképzelt, boldogabb életről. Vajon tényleg boldogabbak lennének, ha a helyemben volnának? És én boldogabb lennék, ha a helyükben volnék?

A fanfictionok mindig Happy End-del zárulnak. Talán – ha az életem egy modern tündérmese – a nekem szánt befejezés is boldog lehet.

– Ajaj… Ezt nem tudhatom, húgocskám – Florenz mondata visszarántott a valóságba. A lány hangja ismét úgy csilingelt, mint az ezüst. – Én totál biztos vagyok benne, hogy miért esett belém Johannes, mégha most a roncs kocsiját jobban is szereti, mint engem.

– Ez nem igaz – a srác csókot nyomott Florenz feje búbjára – és a kocsim nem roncs!

– Ezen még dolgoznod kell, Johannes – vihogtam el magam.

Florenz az órájára pillantott.

– A fenébe, húgocskám – komorodott el az arca. – Esti kémiagyakorlatom lesz. Egy óra múlva kezdődik. Ha szeretnél, maradhatsz Johannesszel, vagy hazamehetsz.

– Inkább megyek – mosolyogtam fáradtan. – Köszönöm a tanácsot, Florenz.

– Nem segítettem – tárta szét a karját – de azért szívesen.

Florenz nem tudhatta, de segített, legalábbis elgondolkodtatott. Az idő még nem járt túl későre, mindössze délután ötöt mutatott az óra, így elhatároztam, hogy Loitschébe autózom és választ keresek a kérdéseimre. A júliusi napsugár bekúszott a kocsi lehúzott ablakán, lágyan simogatva az arcomat. Igazán jólesett.

A Kaulitz-ház kapuja tárva-nyitva állt, a bejárón a fekete Cadillac parkolt.

– Hova megy Linda? – motyogtam és beparkoltam a Caddy mögé.

Láttam, hogy a hatalmas autó csomagtere meg van pakolva táskákkal és két méretes bőrönddel. Máris költöznek? – a pánik végigfutott rajtam, majd ahogy jött, el is múlt a félelem. Hát persze, az ázsiai turné! Hirtelen csalódottság lett úrrá rajtam. Ha a srácok Ázsiába utaznak, nincs lehetőség arra, hogy Bill kamerák elé álljon velem. Lebiggyedtek az ajkaim, de egy pillanatra félrenéztem, majd mosolyt erőltettem magamra és felsétáltam a lépcsőkön.

Valaki óriási lendülettel kivágta a bejárati ajtót, így kissé hátratántorodtam, s megcsúsztam az utolsó lépcsőfokon. Hatalmas dobozok jelentek meg előttem, majd egy hangos kiáltás tudatosította bennem, ki akart lelökni a lépcsőről.

– Ahh, bassza meg, Lotte! Bocsi! Hidd el, nem akartalak kinyiffantani. Esküszöm!

Tom lehajította a dobozokat, majd a kezét nyújtotta, hogy segítsen megtartani az egyensúlyomat.

– Óh, ugyan, semmi baj – legyintettem és félrerúgtam a dobozt. – Amúgy mi van ezekben?

– Erősítők – felelt a gitáros. – Remélem nem lett bajuk a hirtelen földetéréstől. David kinyuvaszt, ha mégegyet tönkreteszek.

Elképzeltem David kinyuvasztó módszerét és felvihogtam. Tom cseppet sem találta viccesnek a dolgot, de nem szólt, csak felkapta a dobozokat, leszáguldott a lépcsőkön és lepakolt a Cadillac mellé.

– Hééééé, Lotte!

Linda fordult ki a bejárati ajtón. Széles mosollyal nézett rám, majd hívogatóan intett felém.

– Mondd csak, Linda. Miért a Caddybe pakolnak a srácok? – érdeklődtem, miközben átsétáltam az üres étkezőn.

– Mert én viszem őket a reptérre ! – a lány arca sugárzott a boldogságtól. – A kocsiból egyenesen a gépre viszik a cuccokat, így nem kell külön autót fogadni a holmik elszállítására. Annyira totálisan jó, hogy végre tehetek valamit a csapatért!

Tudtam, milyen érzés, mikor valami hasznosat tesz az ember. Hasonlót éreztem, mikor néhány hónapja David Jost lelkendezve dicsérgetett, miután bemutatkoztam a koncertszervező irodák tulajdonosainak. .

– Lotte! – csendült Bill meglepett hangja a hófehér lépcsősor tetejéről. – Mit keresel itt?

– Kedves fogadtatás – tártam szét a karjaimat. – Gondoltam benézek, hogy megbeszéljek veled valamit, de látom, hogy nem érsz rá.

– Ne haragudj, angyal – szabadkozott az énekes – de most kicsit nagy a felfordulás.

– Mindig nagy, ha turné van! – kommentálta Tom a hátam mögül.

– Anyáék persze elhúztak valahova. Úgy gondolják, nagyfiúk vagyunk. Talán egyedül is össze tudunk pakolni.

– Óh, Billy, megvan a fogkeféd és a fogkrémed? – incselkedett vigyorogva Tom.

– Tom – pironkodott Bill, de ezt látva az idősebb Kaulitz mégjobban rákezdett.

– A fogkefe nagyon fontos! A dínósat tedd be! Tudod, a kéket. Az passzol a tusfürdőd flakonjához!

– Tom – szólt újra Bill.

– Mi van? – méltatlankodott a gitáros – Csak ellenőrzöm, hogy mindened megvan-e. Elvégre is, ez a nagytesók feladata, nem?

– Tíz perccel vagy idősebb tőlem, te lökött – vigyorgott Bill és felszaladt a lépcsőkön.

– Tíz igen kemény perccel! – kiabált utána Tom.

– Kapd be, Tom! – kiáltott le a fiatalabb Kaulitz.

– Oké, de rakd ki, öcsi! – vágott vissza Tom és gonosz vigyor terült szét az arcán.

Bill nem felelt. Tom a levegőbe bokszolt és a „nyertem” szót vihorászta.

– Mikor indultok? – váltottam komolyabb témára. Jobbnak láttam mindent kiszedni Tomból, még mielőtt újra kezdetét veszi a játékos testvér-évődés. – Úgy értem, mikor indul a gépetek?

– Holnapután hajnalban – nyögte Tom – kész rémálom! Linda lepasszol minket a reptéren, aztán pápá Németország.

– Linda nem megy veletek? – érdeklődtem kíváncsian. – A média már úgyis tud róla. Nagy sikered lenne, ha megmutatnád, hogy még mindig együtt vagytok!

– Gondolkodtunk rajta – csóválta a fejét az idősebbik Kaulitz – de egy turné nem az a fajta barátnőmutogatós utazgatás.

– És velem mi lesz? – tértem át az engem érdeklő részre. – Bill ígért nekem valamit.

Tom meglepetten nézett, aztán leesett neki, miről beszélek.

– Jaaaaaa, hogy az? Ne aggódj, havercsaj. Holnap reggel dedikálásunk lesz Berlinben. A sajtó is képviselteti magát. Csak azért nem viszem Lindát, mert a te napod lesz. Te állhatsz a középpontban. Tiéd a reflektorfény!

– Komolyan? – néztem rá hitetlenkedve. – Bill elvisz?

– Naná – állította Tom. – Totál be van zsongva! De ha megígérte, hát megígérte. Nincs visszaút. Elvisz és hagyja, hogy a médiapatkányok rádvessék magukat. Na jó, csak vicceltem, kiscsaj. Le merném fogadni, hogy az összes riportert árgus szemekkel fogja figyelni!

Nagyon örültem a számomra igen kedvező hírnek. Tomot kikerülve futottam fel a lépcsőkön majd végig a hosszú folyosón, egészen Bill szobájáig.

– Biiiiiiiill! – kiabáltam, miután kivágtam az ajtót. Bill riadtan fordult hátra. Tornádószerű sebességgel ugrottam és Bill kinyújtott karjaiban landoltam, de az ütközés erejétől kis híján mindketten elestünk.

– Elviszel! Elviszel! Elviszel! – sikítottam a fülébe. – És mégcsak nem is mondtad!

– Tegnapelőtt mondtam, hogy két nap múlva bemutatlak – mosolygott elégedetten, látva a vidámságtól kipirult arcomat.

– Én meg azt hittem, hogy a turné betett az egésznek! – lelkendeztem – Ahogy megláttam a csomagokat a kocsiban, arra gondoltam, hogy teljesen befellegzett az ígéretednek. Nem is sejtettem, hogy másképp oldod meg a dolgot!

– David beszélt rá – vallotta be. – Tudod, hogy nem akartam. Ő viszont azt mondta, hogy a nagykutyákkal is jól megértetted magad. Véleménye szerint imádni fognak a rajongók.

David vélekedése nagyon jólesett. Biztatás volt a jövőre tekintve.

– Mindent megteszek, hog ykedveljenek – biztosítottam.

– Csak add önmagad – nevetett kedvesen Bill. – Akkor minden oké lesz. Izgulsz?

– Aha – nyögtem ki félénken. – Mi van, ha elesek, vagy ilyesmi?

– Buta vagy! – ingatta a fejét. – A barátnőmként leszel ott. Végig fogni fogom a kezed!

– És amikor dedikáltok? – rémüldöztem. – Amikor ott leszel egy csomó csaj gyűrűjébe zárva?

– Akkor, szívem, Davidékkal leszel. Rendben?

– És ha beállnék a sorba? – eresztettem meg egy széles vigyort.

– Nem duplázunk – csettintett a nyelvével. – Vagy ismét meg kell adnom az MSN-címemet?

– Lehetséges, hogy időközben elfelejtettem – vontam vállat.

– Kérd el Lindától – villantott egy oldalmosolyt – mert azt hiszem, én is elfelejtettem.

Nevettem egy kicsit, de hamar visszanyertem a komolyságomat.

– Bill, elmondod, hogy mi fog történni?

– Persze – bólintott és letette a kezében lévő táskát, majd leült az ágya szélére. Én törökülésben a földön foglaltam helyet és rá figyeltem.

– Ez az egész maga egy interaktív találkozó, melyet a VIVA Németország és az MTV Németország szervez. A rendezvényen a rajongók testközelből találkozhatnak velünk. Reggel kilenctől lesz egy dedikálás Berlinben, mint ahogy a nap többi eseménye is ott fog zajlani. A rajongók számától függ, hogy az aláírások osztogatása meddig tart majd. Miután végeztünk, kapunk egy kis szünetet, utána valószínűleg megkapjuk a kellő riportermennyiséget és válaszolgathatunk a kérdésekre. Mivel a VIVA TV élőben közvetít, az is lehet, hogy az otthon maradt rajongókat is bevonják és ők kérdezhetnek majd chaten vagy SMS-ben. Hangsúlyozom, ezt nem tudom biztosra. Estefelé valami partiféle is lesz, ahol ezúttal nincs VIP-részleg. Minden megjelent rajongó szabad belépést kap. A zenecsatornák napjában legalább tízszer leadják a felhívást, így lehetséges, hogy külföldről is érkeznek rajongók.

Bill mostanság mindig borostás arcán széles vigyor ült, s lassan az enyémre is felkúszott egy apró mosoly.

– Lehet, hogy találkozom azokkal a csajokkal, akikkel a kölni koncerten voltam!

Juliette, Stella és Lucía voltak az elsők – hat év után – akik nem szánnivaló szerencsétlenségként, vagy lenéznivaló nagyvárosi csitriként tekintettek rám. Igaz, MSN-re egyiküket sem vettem fel – valahogy akkor ez eszünkbe se jutott – így lényük emléke lassan a feledés homályába merült, mostanra már csak az arcuk mosolygott rám a két évvel ezelőtt készített képekről. Azonban, ahogy a fotókra gondoltam, felidéződött bennem minden vonásuk. Stella magas volt, napbarnított, hosszú, fekete rasztahajával képes volt magára vonni a figyelmet. Ezzel szemben Juliette alacsony volt, kövérkés és szőke, kicsiny szemei észveszelytő sötétkékben csillogtak. Lucía maga volt a megtestesült olasz temperamentum. Eszembe jutott a tánc, amit a vezetésével jártunk a stadion előtt, a nevetése, ami előhozta a mediterrán hangulatot. Elmosolyodtam a kellemes emlékeken.

– Nemigen fogsz találkozni velük – ingatta a fejét Bill – de reménykedni mindig szabad.

Nem feleltem, inkább visszatértem az engem érintő aggasztó részletekhez.

– Florenz bepörgött – kezdtem nevetve. – Úgy gondolja, nem jelenhetek meg csak úgy, akármiben. Szerintem gőzerővel töri a fejét, hogy a lehető legjobb ruhát válassza ki számomra. Hagyjam neki?

– Isten ments – emelte fel a kezét Bill. – Nem kell kiöltöznöd. Felveszel valami rongyot és kész... Neked akármi jól áll!

– Jól van – biccentettem, majd elvigyorodtam. - Most pedig nyomás pakolni!

– Elmész? – kérdezte lesúlytottan.

– Miért, talán üljek itt és nézzem, ahogy pakolsz?

– Linda is itt van.

– De ő itt lakik – tártam szét a karjaimat.

– Valamit meg akartál beszélni velem – erősködött, hogy maradásra bírjon.

– Az ráér – legyintettem. – Most nem fontos. Én megyek, te meg pakolsz.

– Utálok pakolni – morogta és a kezébe vette a pár perce letett táskát.

– Most viszont fogsz – vigyorogtam és kihátráltam az ajtón.

Lesiettem a lépcsőkön, ki az udvarra a kocsimhoz.

– Már mész is? – kérdezte Tom, majd derékig eltűnt a Cadillac hátsó részében.

– Aha – feleltem. – Azt hiszem, most csak útban lennék. Szia, Tom! Holnap találkozunk!

Tom nem válaszolt, én pedig bepattantam a kocsiba. Még láttam, ahogy Bill lerobog a lépcsőn, a Caddyhez fut, bedobja a táskát a kocsi csomagtartójába, majd büszke mosollyal figyeli, hogyan hajtok el az udvarról. Kevés alkalma volt látni, ahogy a tőle kapott tűzpiros Mercedest vezetem. Mindössze kétszer vagy háromszor nézhette eddig, de ilyen közelről még nem csodálhatta – hiszen sosem utaztunk úgy, hogy én vezettem volna.

A Billnek szánt kérdéseimről teljesen megfeledkezve autóztam haza. Jó érzés volt izgulni a holnapi nap miatt. Úgy éreztem, nincs bennem félelem, most már akármi lesz, valahogy átvészelem – talán még a lehetséges kínos pillanatokat is.

– Hallom, holnap lesz a nagy nap – sietett elém Sofie néni. Nem kellett magyaráznia, tudtam, hogy Bill hívta fel.

– Igen – feleltem és feldobtam a kulcsot, majd elkaptam azt. – Már mindent megbeszéltem Billel. Holnap reggel kilenckor kezdünk Berlinben.

– Óh, értem. Az remek – a nénikém szórakozottnak tűnt, s kissé remegő kézzel pakolta a tányérra a vacsorámat. – Édesem, mondanom kell valamit. Apád keresett.

– Gondoltam – morogtam halkan. – Összevesztem vele... újra... Sosem békülünk ki, de már nem érdekel.

– Komolyan így látod jónak? – Sofie nénin nem látszott, hogy egyetértene velem, de nem mondott semmit.

– Igen, így látom jónak – feleltem bosszúsan. – Most nem akart megzsarolni titeket?

– Nem – rázta meg szőke fejét a nénikém. – Beszéltem Florenz-cel... apád már tegnap értesítette őt...

– Flor tudott róla és nem említette? .

– Biztosan nem akart felzaklatni – védte a nővéremet Sofie néni – hiszen tudja, hogy a közelgő megjelenés nagyon fontos számodra. Már én is bánom, hogy egyáltalán szóba hoztam.

– Semmi baj – mosolyodtam el. – Amit mondtam, megmondtam. Apa csak magára vethet.

– Egyetértek, bár tudod, hogy a zsarolás óta nagyon félek. Akkor felbontottuk a megállapodást, de az akták még egész biztos nála vannak. Ha a rendőrség kezébe juttatja őket, Rodolpho bácsikád barátait egész egyszerűen kitoloncolhatják az országból!

– Sosem keverném bajba Rodolpho bácsit, de képtelen vagyok hallgatni egy olyan ember szavára, aki csak kirakta a cuccaimat az ajtó elé és a sorsomra hagyott – sóhajtottam reménytelenül.

– El sem tudom képzelni, hogy tehetett ilyet. Tudom, hogy már olyan sokszor mondtam, de… most, évekkel később is képtelen vagyok felfogni, vagy magyarázatot találni erre a teljes mértékben elítélendő viselkedésre – csóválta a fejét Sofie néni. – Borzalmas!

– Annyira reméltem, hogy minden helyrejön köztünk. Újra hittem neki, holott megtanulhattam volna, hogy nem lehet bízni benne! Sofie néni, mondd csak, hogy lehettem ilyen naív? Elhittem, hogy tiszta lappal indulunk! Elhittem, pedig kirakott otthonról! Olyat tett, ami szinte megbocsáthatatlan, én mégis felajánlottam neki, hogy kezdjük elölről.

– A lánya vagy. Természetes, hogy hiszel neki – duruzsolta a nénikém. – De most nyomás aludni. Felteszem, holnap reggel nem akarsz úgy kinézni, mint egy bányarém!

Sofie néni mindenáron ki akart zökkenteni a gondjaimból és ez sikerült is neki. Nem hagyta, hogy segítsek a mosogatásban, így felballagtam a szobámba és ledőltem az ágyra. A holnapi nap nagyon kemény lesz, ezt jól tudtam, de mégsem volt bennem félelem. Több száz rajongóval és kamerával kell majd szembenéznem, de nem éreztem rettegést.

Próbáltam hamar elaludni, hogy ne kelljen törnöm a fejem a holnapon, és hogy a megfelelő formámat tudjam hozni. Mielőtt azonban megkezdtem volna az utazásomat álomföldre, kiválasztottam a göncöt, amiben meg fogok jelenni a rajongók előtt. Egyszerű, fehér kánikularuhát vettem ki a szekrényből, a hozzá illő topánkával kombinálva. Úgy gondoltam, nem viszem túlzásba az öltözködést. Miután ezzel megvoltam, végre aludni tértem.

Reggel korán keltem. Mivel kilenckor már Berlinben kell lennünk, gyanítottam, hogy Bill legalább fél hatra értem jön, így beállítottam az ébresztőmet fél ötre. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és elcsoszogtam a fürdőszobáig. Kivételesen mindent el kellett követnem, hogy elfogadható formát kölcsönözzek magamnak. Lezuhanyoztam és felöltöztem. A kiválasztott öltözék körülbelül a térdemig ért. Könnyű anyaga kihangsúlyozta a ruha tökéletes simulékonyságát és rugalmasságát. Az alja kicsiny fodrokban végződött, de egyáltalán nem volt giccses vagy feltűnő. Egész jól állt rajtam, ez pedig nagy örömmel töltött el. Sötétvörös hajamat vállaim köré fésültem, s hagytam, hogy a tincsek végigomoljanak a hátamon, egészen a derekamig.

Az összhatást elég kellemesnek találtam. Nem változtattam az arcom természetességén, megjelenésemet teljesen smink nélkül hagytam. Még az is megfordult a fejemben, hogy ékszereket sem aggatok magamra, de azt mégsem tudtam megállni. A hatalmas, tükrös ékszerdobozomból – me lyet Florenztől kaptam legalább négy éve – kiemeltem egy ezüstnyakláncot, melyen egy sárkányt ábrázoló medál függött, felvettem egy sodort ezüst karkötőt és egy egyszerű piros köves ezüstgyűrűt, majd felkaptam a kistáskámat. Azzal a tudattal sétáltam le a lépcsőkön, hogy ennél jobbat úgysem tudok kihozni magamból.

– Fantasztikusan nézel ki, Lotte – dicsért meg a bácsikám, mikor a konyhába léptem. Rodolpho bácsi az ablaknál ült, őszülő hajára fénycsíkot vetett a kora reggeli napsugár. Szemét olvasószemüveg nagyította hatalmasra, kezében pedig a reggeli újságot tartotta.

– Köszönöm – mosolyogtam és leültem a bácsikám mellett lévő székre.

– Izgulsz? – kérdezte érdeklődve és levette a szemüvegét, hogy jobban szemügyre vehesse az arcomat.

– Most már kezdek – vallottam be szorongva. – Némileg ideges vagyok.

Ez nem volt hazugság. Abban a pillanatban, hogy az ébresztőóra hangjára felpattantak a szemeim, egyből belém költözött a jól ismert frusztráltság és a gyötrő idegesség. Már nem voltam biztos benne, hogy végig tudom csinálni, de ezt a világért sem mutattam volna ki.

– Nem kell félned – mondta határozottan Rodolpho bácsi. – Biztos vagyok benne, hogy remekül fogsz mutatni Bill mellett!

Valahogy nem nyugtattak meg a szavai. A gyomromba jeges gombócok fészkelték magukat, így a reggelimet sem voltam képes teljesen elfogyasztani. A bácsikám nem tette szóvá ezt, hisz tudta, milyen a természetem – akár másodpercek alatt változik a hangulatom. Tegnap még úgy hittem, minden rendben lesz, ma pedig már azon gondolkodom, hogy jobb lenne rejtve maradni.

Azonban, amit egyszer eldöntöttem, az el volt döntve. Nem lehetett visszaforgatni az idő kerekét, és megmondani Billnek, hogy igaza van és tanácsosabb árnyékban maradnom.

Az ajtócsengő hangosan berregni kezdett. Letettem a kezemben tartott kanalat, rámosolyogtam a bácsikámra, majd kilibegtem az ajtóhoz és kinyitottam azt.

– Látom, már készen állsz – mondta Bill köszönés gyanánt és elismerően végignézett rajtam. – Indulhatunk?

Bill fekete bőrdzsekit és sötétszürke farmert viselt. Nyakában hosszú láncok lógtak, a dzseki felgyűrt ujjai pedig láttatni engedték a kezeire nehezedő súlyos csuklószorítókat. Szemeit – amelyek valószínűleg erős sminkben sötétlettek – hatalmas napszemüveg takarta. Frizuráját egyszerűen hátrafésülte, kihangsúlyozva ezzel sápadt, sovány arcát.

Nem feleltem, csak megvontam a vállam. Bill ezt igennek vette és elindult az utca felé. Követtem.

A házunk előtt egy nagy – legalább hét személyes – sötétített ablakú Lincoln állt. Nem ismertem az autót, így érthető volt, hogy elakadt a lélegzetem, mikor megláttam, de Bill csak nevetett.

– Pattanj be – vigyorgott és kitárta a Lincoln hátsó ajtaját. Becsúsztam az ülésre, Bill pedig mellettem foglalt helyet.

– Hali – morogta álmosan Tom, aki a másik oldalamon ült. A srácon kockás ing és egy túlméretezett világosszürke farmer volt. Az öltözéket kiegészítette egy réginek tűnő edzőcipő és egy fehér fejpánt is.

– Ő itt a sofőrünk, Fred – folytatta Tom és meglökte az előtte ülő fiatal férfi vállát.

– Helló – nézett hátra Fred. Rövidre nyírt fekete haja, kék szeme és szimmetrikus arca volt, melyet kezdeti borosta takart. Barátságosan mosolygott, miután végigmért.

A Lincoln meglepően finoman gördült az aszfalton. A kocsiban hangos társalgás vette kezdetét, miután felszedtük Georgot és Gustavot is.

– ... ja, baromi érdekes lesz...

– .... kíváncsi leszek, mennyi rajongó jön...

– ... vigyázz, ezek még a ruhádat is letépik...

– ... le fog szakadni a kezem, mire végzünk. Már most fájnak az ujjaim!

Velem senki sem foglalkozott egészen addig, amíg meg nem érkeztünk Berlinbe. A lábaim elgémberedtek a sok üléstől, de ez csak a kisebbik gondot jelentette. Megláttam ugyanis, mi vár rám odakint!

Fred egy elkerített részen állította le az autót. Magas, izmos testalkatú, fekete ruhás gorillák közeledtek felénk és kinyitották az ajtókat, hogy kisegítsenek minket. Félelmetesek voltak! Azelőtt sosem találkoztam a csapat testőreivel, hiszen csak a próbákra látogattam el, ha pedig nagy ritkán Bill velem utazott, nem vett igénybe testőri védelmet. Kicsit megremegett a lábam, mikor az egyikük – testméretét meghazudtolóan gyengéden – kiemelt az autóból.

– Óh, végre megvagytok – szaladt felénk David Jost. Barna haját szemébe fújta a szél, de ez a legkevésbé sem zavarta.

– Mind egyben – vigyorgott Tom és meghúzogatta az inge gallérját.

– Szia, Lotte – mosolygott David. – Gyönyörű vagy!

Csak bólintottam, de válasz nélkül hagytam a megjegyzést. David pedig folytatta a csevegést, s egyre inkább hadart, közben idegesen pillantgatott körbe a téren, ami már zsúfolásig megtelt sikoltozó rajongókkal. A hangzavarban alig lehetett érteni a menedzser szavait.

– Ők a testőreink – mondta, nekem címezve, majd rámutatott a testőrök gárdájára, akik még mindig körülvettek minket. – Ez a melletted álló, magas, kopasz fickó Albert. Mellette az a sötét hajú, nagydarab állat Stefan. Tom balján az a szőke, babaarcú srác Joachim. Georg jobb oldalán Günthert láthatod, az pedig, ott Gustav mögött a testőrség legidősebb tagja, Ludwig.

– Igyekszem megjegyezni a neveket – mondtam készséggel. A testőrök mindannyian rám nevettek, amitől már nem is tűntek olyan ijesztőnek.

– Menjünk, mert késésben vagyunk – adta ki az utasítást David. – Lotte, fogd meg Albert karját és el ne engedd! Rendben?

Úgy tettem, ahogy David kérte. A fiúk már tudták, hogyan mennek a dolgok. Tom átvetette karját Joachim vállán, Georg lazán lépkedett Günther mellett, Bill zsebeibe csúsztatott kezekkel ballagot Stefan oldalán, Gustav pedig belekarolt Ludwigba.

Felsorakoztunk egymás mögött, majd elindultunk a tömeg felé. Tom és Joachim követett minket, míg előttünk Bill és Stefan haladt. Kiértünk a biztonságot jelentő elkerített parkolóból.

– Mosolyogj, angyal – szólt hátra Bill, majd visszafordult és intett egyet a rajongóknak, amitől mindenki sikítozni kezdett.

Nem volt helye a félsznek. A sikoltozás erősödött, sokan tapsoltak, kiabáltak, fényképezők kattogtak vagy villogtak és kamerával felszerelkezett riporterek futkostak. Hát ez lenne az, amire olyan nagyon vágytam?

Egy köpcös riporternő megpróbált a közelembe férkőzni, de Albert láttán hátrált két lépést és a mellette álldogáló kamerás pasinak mutogatott – gondolom, azt magyarázta neki, hogy engem kéne venni, nem az őrjöngő tömeget.

– Sziasztok! – Silke robogott oda hozzánk. Szemlátomást nem érdekelte, hogy a rajongók majdnem széttépték némi infó reményében.

– Na szóval, mondom a haditervet – magyarázta a nő. Szőke haja csillogott a napfényben, szemei izgatottságot tükröztek. – Ti, srácok, elmentek dedikálni oda, ahhoz a pavilonhoz, Stefanék elkísérnek titeket. Nem kockáztathatjuk meg, hogy szétszedjék az embereinket, nem igaz? Addig, amíg a fiúk írogatnak, te velem leszel, Lotte. Az újságírók, mint ahogy láttam, már kiszúrtak. Beledoblak a mély vízbe, az első interjúdat már meg is beszéltem a VIVA riporterével. Jó lesz így?

– Silke, nem korai még? – kérdezte szemöldökráncolva David.

– Korai, vagy nem korai, már mindegy – legyintett az asszisztens. – Meglátták és nem lehet mit tenni. Miközben átküzdöttem magam a tömegen, legalább tizenöten kérdezték, hogy ki az a csaj az énekes mögött. Nem tudom tovább húzni az időt! Bill, jó lesz így?

Bill fintorogva bólintott. Tudtam, hogy magában mélyen ellenzi a dolgot.

A csapat kettévált. A srácok a testőreikkel az előbb említett hely felé indultak, én pedig Silke, David, valamint Albert társaságában elindultam az ellenkező irányba. A tömeg hömpölyögve tört utat a Tokio Hotel tagjai felé, így volt lehetőségünk finoman lelécelni a kamerák kereszttüzéből.

Mikor a tér egy nyugodtabb részéhez értünk, a menedzser és az asszisztens szembefordult velem és mindketten hasznos tanácsokkal láttak el. Próbáltam magamba fogadni az információkat, de minden szó után elkapott az ideges remegés.

– Végig a közeledben leszünk – nyugtatott David. – Nem hagyjuk, hogy beléd kössenek.

– Hidd el, nem is mernek majd – vigyorgott Silke. – Davidtól nagyon félnek.

– Induljunk – mondta David és kézen fogott. Silke és Albert követett minket. A testőr látványa most megnyugtatott – ha kell, leütheti az összes gonoszkodó firkászt.

David egy magas, vörös hajú nő felé vezetett. A nő egy kamerába beszélt és szélesen gesztikulált. Észrevett minket, de csak intett egyet, közben tovább üvöltött a mikrofonjába.

– Sziasztok! Még mindig a VIVA Extrát nézitek Olivia Prinzstahlel. Ma élőben tudósítunk a Tokio Hotel Testközelben helyszínéről. Mint láthatjátok, már rengetegen összegyűltek. Elkezdődött a dedikálás! Bill, Tom, Georg és Gustav ezen a napon aláírják a róluk szóló újságcikkeket, pólókat, egyéb tárgyakat, CD-ket és DVD-ket! Szóval, ha van kedved, gyere el Berlinbe! Az esti partit nem hagyhatod ki, mert táncolhatsz a srácokkal! A legnagyobb álmod válhat valóra!

A riporter a körülötte álló rajongókat kérdezte a srácokról, majd végre-valahára minket is megtalált a tekintetével. Színpadiasan meglepett arckifejezést öltött, majd ismét magához ragadta a mikrofont és beszélni kezdett.

– Óh, igen, mint láthatjátok, David Jost, a Tokio Hotel menedzsere már mellettem áll. Most őt fogom kérdezni – a nő David felé tartotta a mikrofont. – David, mit gondolsz a mai találkozóról? Mennyire lesz közvetlenebb a kapcsolat a rajongók és a srácok között? Mi a célotok ezzel a rendezvénnyel?

David felöltötte interjúarcát – ami teljesen érzelemmentesnek látszott – és türelmesen válaszolt.

– Nos, ezzel a rendezvénnyel az volt a célunk, hogy közvetlenebb kapcsolatot teremtsünk a rajongók és a srácok között. Sokan csak fantáziálgatnak róluk, mindenféle tulajdonsággal felruházzák őket, néha pedig egyenesen bálványként tekintenek rájuk. Szeretnénk, ha a Tokio Hotel nemcsak a rajongók fantáziájában élne és létezne. A teljes menedzsment azon a véleményen van, hogy a rendezvény tökéletes alkalom lesz új kapcsolatok teremtésére.

– Köszönöm – mosolygott a nő. – És ha már a kapcsolatoknál tartunk... megtudhatnám, ki ez a melletted álló csinos lány?

Eljött a pillanat. Szívem vad táncba kezdett, de az arcom csodával határos módon nem pirult el. Silke bátorítóan mosolygott rám, David pedig felelt a kérdésre.

– Ő Lotte Krüger. Az egyik legbefolyásosabb, s egyben legfelkavaróbb hölgyecskénk. Bill bizonyára többet tudna mesélni róla.

Hirtelen bátornak és erősnek, tökéletesen biztosnak éreztem magam. Davidra néztem, aki a riportert fürkészte, majd Silkére pillantottam, aki engem figyelt. Végül halkan köhintettem és csak annyit mondtam:

- Bill barátnője vagyok.

A riporternő nem leplezte a meghökkenést. Nagy szemeket meresztett rám, majd a füle mögé tűrt néhány hajtincset és megpróbált kinyögni egy értelmes mondatot.

– Ohh... ez... húha – csak ennyire tellett tőle, majd ahhoz a néhány rajongóhoz fordult, akik körülvették őt – Mit szóltok, lányok?

– Ez komoly? – kérdezte egy pufók lány. Copfos fonatai ellenére sem tűnt kislányosnak az arca, szemei pedig szúrósan vizslattak.

. – David, meg lehetne szakítani a dedikálást?

Látszott a menedzseren, hogy erre nem számított, de gyorsan feltalálta magát a kínos helyzetben. Magabiztosan bólintott. Hát persze, hogy a dedikálást félbe lehetett hagyni egy ilyen szenzáció kedvéért!

Silke elsietett, David és én a riporternővel maradtunk. Biztosra vettem, hogy a zenecsatornák reklámokat közvetítenek, mert a riporternő hanyagul dobálta maga mellett a mikrofonját, s nem nézett a kamerába.

– Tényleg így van? – nyájaskodott mosolyogva. – Valóban a barátnője? Úgy sejtem, hogy itt másról van szó, mint egy ízig-vérig szerelmi kapcsolat. Billről sokat cikkeztek tavaly… Nem hiányzik neki mégegy pletyka…

– Minden szó igaz, Olivia – nevetett David. – Eszemben sincs újabb reklámfogást indítani! Tomon és a viagra-ügyön hetekig röhögött a világ! Billel pedig különösen nem szórakoznék, pláne, ha egy ilyen hölgyről van szó, mint Lotte.

A nő most hozzám fordult.

– Mióta ismered Billt? – kérdezte halkan.

– Körülbelül másfél-két éve – mondtam, mire a nő ismét meglepett képet vágott.

– másfél éve? Az hosszú idő. Bill sosem említette.

– Olivia – szólt közbe David – te is nagyon jól tudod, hogy a dolgok nem mindig állnak úgy, hogy beszélni lehessen róluk.

Olivia nem felelt, mert Silke visszatért, nyomában Billel és Stefannal. Gyanítottam, hogy a hatalmas tömegben pokoli lehet a hőség, mert Billen már nem volt dzseki. Arcán patakokban csorgott a víz, fekete pólója pedig sovány testéhez tapadt.

– Bill – Olivia mesterkélten elmosolyodott – örülök, hogy látlak.

A srác nem felelt.

A riporternő újra a kamera felé fordult és elkezdte a hivatalos bevezetőt.

– Még mindig a VIVA Extrát nézitek, melyben ma élőben tudósítunk a Tokio Hotel Testközelben elnevezésű rendezvényről. A reklám előtt egy érdekes bejelentésnél hagytuk félbe a beszélgetést. Gondolom, nem felejtettétek el, miről volt szó. David Jost, a Tokio Hotel menedzsere épp azt taglalta, hogy az általatok annyira kedvelt Bill Kaulitz érdekes kapcsolatot ápol a mellettem álló csinos hölggyel. Nos, igen, már láthatjátok őket , kéz a kézben – drámai szünetet tartott, majd folytatta. – Kérdezzük meg Billt a kapcsolat komolyságáról. Bill. Mennyi ideje vagy együtt a barátnőddel? Lehet-e egyáltalán szerelmi viszonynak nevezni ezt a kapcsolatot?

– Természetesen lehet. Másfél éve.

– Ez aztán meglepő – mosolygott a nő és hátralebbentette vörös haját – Hogyhogy ennyi ideig titkoltad a rajongóid előtt?

– Nem a rajongók előtt titkoltam – mondta Bill. – Hiszen láthattak vele az utcán. Sosem titkoltuk, hogy együtt vagyunk.

– Mégsem tudtunk róla – heveskedett Olivia.

– A média valóban nem tudott róla. Nem akartam, hogy kikezdjék Lottét, sőt, őszintén szólva még most sem akarom. Nem örültem, mikor ő maga jelentette be, hogy szeretne kamerák elé állni. Mindig igyekeztem megóvni a közszerepléstől. A csapat többi tagja partner volt ebben és nagyon sokat segítettek nekem. Lotte viszont úgy gondolta, hogy elég a rejtőzködésből. Valamilyen szinten megértem, hogy így vélekedik, elvégre én sem szívesen élném úgy az életem, hogy rejtőznöm kell, noha sokszor teszem ezt mostanában.

Olivia felnevetett, majd hozzám fordult.

– Hogyan ismerkedtél meg Billel?

Bill és én összenéztünk, majd nevettünk.

Elmeséltem a történetet. Nem tudtam, mennyire lesz kiszínezve az újságírók által közreadott verzió – bár úgy gondoltam, ennek a sztorinak nem kell színezék, anélkül is érdekes. Miután alaposan kikérdeztek, a nő ismét a kamerás pasihoz fordult és most az otthon ülő rajongóknak magyarázott. Silke és én továbbra is a riporternő közelében maradtunk, Bill és Stefan pedig újra a tömeg felé vette az irányt, hogy az énekes folytathassa a dedikálást.

Nem tudom, mit válthatott ki a bejelentésünk. Azok a rajongók, akik a helyszínen tartózkodtak, még nem tudtak semmit, ők azzal voltak elfoglalva, hogy minél hamarabb aláírathassák a magukkal hozott személyes dolgokat.

Az újságírókkal már nem volt ennyire nagy szerencsém. Amint megláttak, azonnal fotózni kezdtek. Nem kérdeztek semmit, csak a kameráikat kattogtatták. Gyanítottam, hogy másodpercenként legalább hatvan kép készül rólam. Silke egy idő után megelégelte ezt és kézen fogott, hogy eltávolítson a riporterek közeléből, akik nem nagyon díjazták ezt és fényképezőiket villogtatva követtek minket. Néhányan mikrofonjaikba beszéltek, és próbáltak kérdezni tőlünk, de Silke igyekezett elhajtani őket. Majdnem a parkolóig kellett futnunk, hogy lerázzuk a mitugrász újságírókat. Albert utánunk cammogott – csak az ő jelenlétének volt köszönhető, hogy nem támadtak le a riporterek.

– Kíváncsi leszek, mit hoznak le a holnapi cikkek – vigyorgott Silke. – Mi megtettük a magunkét. Nagyon jó voltál, kislány. Már csak meg kell várnunk a fejleményeket és a reakciókat. Mivel azonban a fejesek bizalmát rég elnyerted, nem lesz nehéz dolgod. Ha rajtuk múlna, két nap múlva már az esküvőtökön ülhetnénk. James azóta is mindig kérdezi, hogy vagy. El vannak ragadtatva tőled, de komolyan. Szóval nincs mitől félned!

– Csak a rajongóktól – morogtam közbe.

– Velük ne törődj. Megbarátkoznak majd a gondolattal.

– És ha nem?

– Lotte! Ne a rajongókon rágódj! Őket elintézzük, elvégre is, ez a feladatunk.

Igazat adtam neki. Ez a mai nap nem szólhatott arról, hogy azon idegeskedem, mit hoz majd a jövő.

Miután a tömeg kissé szétoszlott és a riporterek inkább a fiúkkal kezdtek foglalkozni, elvegyültem az emberek közt. Silke és David nem jöhetett velem, mert őket már jól ismerték a rajongók, de rólam fogalmuk sem volt. Hozzájuk még nem jutott el a bejelentés híre. Vagy mégis?

Ahogy beljebb és beljebb haladtam az emberek sokaságában, egyre jobb rálátásom nyílt egy apró emelvény felé, mely a dedikálóhelytől alig pár lépésnyire állítottak fel. A színpadnak csúfolt építmény közepén a négy srác állt. Mosolyogtak a villogó vakuk fényében, integettek a számtalan fotó kedvéért. Mind a négyen mikrofont tartottak a kezükben. Már egészen közel jártam az első sorokhoz, mikor Bill felemelte a mikrofonját és beszélni kezdett. Megálltam és figyeltem. A tömeg is elcsendesedett, már csak néha-néha hangzott fel egy tétova „Szeretlek!” kiáltás valahonnan.

– Köszönöm a figyelmet – intett Bill és várta, hogy a hirtelen előtörő sikolyhullám lecsendesedjen. Kicsit sokáig tartott, de végül az utolsó hisztérikus lány is megnyugodott, így Bill folytathatta elkezdett beszédét.

– Először is, szeretnék köszönetet mondani azért, hogy ma ennyien eljöttetek – újabb sikoltozás, majd ismét csend. – Nagyon sokat jelent ez a mai nap számunkra. Szeretnénk jobban megismerni a rajongóinkat és szeretnénk, hogy minket is jobban megismerjenek a rajongók, azaz az itt megjelent sokaság. Úgy gondolom, ez egy remek alkalom a célkitűzéseink megvalósítására. Az volt a szándékunk, hogy többet tudjatok meg rólunk, hiszen annyi mindent köszönhetünk nektek. Nélkületek nem tartanánk ott, ahol most tartunk! Köszönöm az egész csapat nevében!

A tömeg ismét sikolyokban tört ki, s ezúttal nem bírtam megállni, hogy ne sikoltsak fel én is. Milyen rég volt már ez! Egy rajongó voltam a tömegben, egy álmodozó kis csitri, aki félelemmel vegyes csodálattal tekint fel a színpadon álló alakokra.

Azonban ez az érzés csak egy pillanatra ragadott magával, s a következő másodpercben már ismét Bill barátnője voltam. Az a komoly, felelősségteljes barátnő, aki épp azon izgul, nehogy kiszúrja valamelyik riporter.

Bill eltartotta magától a mikrofont és vigyorogva várta, hogy az újabb őrült hangorkán lecsillapodjon. Mivel a tömeg kíváncsi volt arra, hogy mit akar mondani, meglepően hamar megszűnt a tapsvihar. Kísérteties csend lepte be a berlini teret, csak a távolban haladó autóforgalom zaja és néhány fényképező kattogása törte meg a némaságot.

– Mint azt bizonyára tudjátok – Bill folytatta a beszédet – nemrég Tom hatalmas bejelentést tett.

Tudtam, mi fog következni. A mi bejelentésünk. A sikoltások ismét felerősödtek, ahogy Tom felemelte saját mikrofonját és beszélni kezdett.

– Helló, Berlin! – Tom a magasba emelte a mikrofont, őrült sikongatásra késztetve a tömeg nagyobbik részét. Én teljesen csöndben maradtam. Hirtelen gombóc nőtt a torkomban. Rövid időn belül ki kell válnom a biztonságot jelentő rajongói táborból és fel kell lépdelnem a srácok mellé, hogy szembenézzek az emberekkel. A TV-nek nyilatkozni nem volt frusztráló, mert csak egy kamerát és egy mikrofont láttam, most viszont élőben kell bizonyítanom. Óh, te jó ég! Jobb lett volna, ha nem vagyok olyan akaratos és inkább Billre hallgatok! Ő tudta, mi vár rám és én nem hittem neki!

Miközben a gondjaimban őrlődtem, Tom újra megszólalt.

– Emlékeztek még, mi volt az a nagy bejelentés? – kérdezte és mosolyogva várta, hátha valaki bekiabálja a választ. – A jó megoldás most egy ölelést ér!

Az utolsó megjegyzésre sokan kapták fel a fejüket és egymás után ordították a megfejtést. Néhányan a „barátnő” szót, páran pedig Linda nevét kiáltozták. Tomon látszott, hogy roppant büszke, hogy a többség emlékezett a lány nevére is. Intett egyet, mire a hisztéria elcsendesedett.

– A megfejtés helyes, de sajnos nem tudom, ki ordította először, így senki nem kap ölelést. A tömegből csalódott morgások törtek fel. Tom elnevette magát és köhintett jelezve, hogy folytatná.

– Ha már ölelést nem is, de bejelentéseket még kaptok! – harsogta túl a rajongókat. – Hé, emberek, figyeljetek!

Ismét csend burkolta be a teret.

– Köszönöm – vigyorgott Tom. – Az első bejelentés, hogy tévedéseket és félreértéseket elkerülve közlöm, hogy Linda és én még mindig együtt vagyunk. Nem szeretnék idióta pletykákat olvasni különböző netes fórumokban, mert igen, én is nézegetek ilyen oldalakat. Emellett az álhíreknek sem nagyon örülnék. Linda nem terhes, nem a menyasszonyom és nem vettem feleségül. Remélem, érthető voltam.

Tapsorkán rázta meg a srác szavait követő pár másodperces szünetet.

– Én ennyit akartam mondani. A többit majd elmondja Bill – vihogott a gitáros.

– Tesó, engedj már szóhoz jutni!

Bill játékos méltatlankodásán mindenki nevetni kezdett. Tom megjátszottan sértődött képet vágott, majd hátrébb lépett és előreengedte az öccsét. Láttam, hogy mosolyog, miközben Bill ismét felemelte a mikrofont, hogy megtegye a nagy bejelentést.

– Gratulálok a tesóméknak – kezdte nevetve. – Szép hosszú idő ez a másfél év. Tom élete gyökeresen megváltozott, mióta Linda belépett a képbe. A bátyám tagadja, de olyan, mintha kicserélték volna! Azonban – itt határozatlanul megállt egy pillanatra, majd magát összeszedve folytatta – nemcsak Tomnak fordult fel az élete.

megállt, várta a reakciót. A tömeg azonban síri csöndbe burkolózva figyelt, így végül újra beszélni kezdett:

– Sok hírt adtunk magunkról mostanság. Néha picit többet is, mint kellett volna. Ez része volt egy tervnek. A titoktartás tervének. Titkoltam valamit. Nem volt más választásom. Így kellett tennem, hogy megvédjek valakit, aki fontos nekem... titkolóztam, hogy biztonságban tartsam a barátnőmet.

Bill szavait néhány másodperces fullasztó némaság követte. Aztán a rajongótábor egyszerre sikoltott fel. Milyen sikoltás volt ez? Örömteli? Dühös? Nem tudtam volna megmondani, de abban a percben nem is érdekelt.

A mellkasomról hatalmas kő gördült le. Bill felvállalt! Ez felért minden eddigi érzéssel. Felőrölte a félelmet, a jeges gombócokat, az idegeskedést.

– Szeretnétek látni őt? – kérdezte Bill, miután a tömeg nagyjából megnyugodott.

– Igeeeeen! – ordították többen is.

– Rendben – hajtott fejet az énekes.

A tömeg ismét tapsban és sikoltásokban tört ki, majd felhangzott a jól ismert „Bill! Bill! Bill!” kiáltás is. Az énekes ingatta a fejét, miközben körbejáratta tekintetét a rajongótáboron.

– Jól van. Gyere fel hozzánk, angyal – szólalt meg végül, mikor a sikolyok némileg lecsendesedtek. – Látom, ott állsz a tömeg harmadik sorában.

Gépiesen elindultam felé, s ahogy haladtam, az emberek utat engedtek nekem. Kíváncsi arcok lestek rám, de nem riasztottak el. Kizárólag Bill létezett, nem volt semmi és senki más. Mintha csak egyszerűen megszólított volna, hiszen az angyal megnevezést használta, pont úgy, mint máskor. Nem olyan volt, mintha rajongók százai előtt kellene végigvonulnom. Pedig pont azt tettem!

Bill a kezét nyújtotta, mikor elértem az emelvényt. Nem volt szükségem a segítségére, de a biztonság kedvéért összefűztem ujjaimat az övéivel, nehogy balszerencsémre mégiscsak végigvágódjak a színpad közepén.

– Emberek, Lotte Krüger! – harsogta Bill és átkarolt. Arcán büszke mosoly játszott. Láttam rajta, hogy nem bírja palástolni örömét. Tudtam, hogy megkönnyebbült a tehertől, éreztem, hogy fellelkesül, amiért engem is elért a reflektorfény. Mostantól kezdve minden más lesz!

Nem tudtam, mit várok a rajongóktól. Biztosra vettem, hogy csalódottak lesznek, de tévedtem. Arcukon jókedv táncolt, miközben többen is felénk integettek. Néhányan kiabáltak, de nem értettem tisztán a szavaikat. Bill felszabadultan nevetni kezdett és elengedett, de csak azért, hogy a derekamnál fogva felkapjon és megpörgessen a levegőben. A tömeg sikolyokkal kísérte a mutatványt.

– Köszönöm! – kiáltotta hálásan, mikor letett a földre, de nem engedett el. – Köszönöm, köszönöm!

Valaki konfettit kezdett szórni – ezek szerint minden el volt tervezve. A színes papírfecnik úgy hullottak ránk, akár a rózsaszirmok egy esküvőn.

– Bevallom, kicsit tartottam a reakciótól – Bill anélkül folytatta, hogy megvárta volna a tömeg tombolásának csillapodását. – Azt hittem, nem fogjátok kedvelni őt. Úgy gondoltam, nem értitek majd meg, hogy nekem ő kell. Már látom, hogy túlságosan sötétek voltak az elképzeléseim. Köszönöm! Imádlak titeket!

Innentől kezdve nem volt már lánc, mely visszatarthatná őt. A konfetti még mindig hullott, miközben bill hirtelen magához ölelt és megcsókolt. Tudtam, hogy kamerák tucatjai készítenek képeket ezekben a pillanatokban, de valahogy nem tudott zavarba hozni. Én is a részese voltam az ünneplésnek, sőt, engem ünnepeltek. Hihetetlen érzés járta át a testemet. Nem kellett tartanom semmitől, ez pedig megkönnyebbüléssel töltött el. Bill megmutatott a világnak.

Az elkövetkezendő néhány másodpercben a tömeg összekeveredett, s a színpad felé áramlott. Bill magával rántott, s egyszerre ugrottunk le az emelvényről, majdhogynem a rajongótábor közepébe. Láttam, ahogy egy lány izgalmában elejtett egy transzparenst, ami fejbe találta a mögötte álló szerencsétlent, de senki nem törődött velük. Mindenki felénk igyekezett. Figyeltem, ahogy Georgot, Gustavot és Tomot lassan gyűrűkbe zárják. Túl nagy volt a zaj körülöttem, az emberek színes hullámokban hömpölyögtek, duda – és sípszók hangzottak fel. Nem tudtam megkülönböztetni egyik embert a másiktól, nem tudtam szétválasztani a hangokat. Csak egyetlen dolog volt biztos: Bill keze a kezemben.