...
Melinda bejegyzése 2011. augusztus 13 3: 54
Billnek barátnője van? A kijelentés most már tényszerű alapokon nyugszik! Állítások szerint négy nappal ezelőtt egy csinos lány társaságában látták Hamburgban. Ha van infótok a témáról, írjátok meg!
...
Nem akartam hinni a szememnek. Épp a Tokio Hotel hivatalos rajongói fórumoldalát nézegettem, mikor felfigyeltem erre a bejegyzésre. Erős késztetést éreztem, hogy visszaírjak valami olyasmit, hogy „Nekem van infóm a témáról, habár eszemben sincs megosztani veled” de végül győzött a józan ész és inkább szó nélkül hagytam a bejegyzést.
Tudhattam volna, hogy felfigyelnek rám, de nem számoltam a lehetséges következményekkel. Úgy gondoltam jobb, ha Bill is tudomást szerez a terjengő pletykáról, így eldöntöttem, hogy délután, mikor átjön hozzánk, megmutatom neki mind a bejegyzésben említett blogot, mind pedig a fórumfirkálmányt.
A délután eljött ugyan, de Bill nem. Fel-alá járkáltam, majd lesétáltam a nappaliba, hogy telefonáljak, Bill mobilja azonban ki volt kapcsolva. Sejthettem volna, hogy interjún vannak – gondoltam mérgesen és visszamasíroztam a szobámba. Elhaladtam az íróasztalom mellett, s ekkor vettem észre valamit, ami eddig biztosan nem volt ott – vagy csak nekem nem tűnt fel. A sorbarakott könyvek közé egy ismerős iPhone volt rejtve.
Mérgelődtem kicsit, mikor előhalásztam a készüléket a könyvek közül, hiszen hiába hívom Billt, ha nálam hagyta a telefonját. Az iPhone azonban nem az övé volt. Ügyetlen voltam a műszaki cikkek használatát illetően, de tudtam, hogy két finom pöccintésre az iPhone is hajlandó életjeleket adni. Mikor a szerkezet életre kelt és nagyjából áttanulmányoztam, mit kéne kezdeni vele, láttam, hogy egy SMS várja, hogy elolvassam.
...
Feladó: Bill
Ezek szerint megtaláltad az ajándékot. Sikerült jól elrejtenem, ugye? Igazság szerint nem bírom elviselni, hogy telefon nélkül mászkálsz. Csak azt szeretném mondani, hogy holnap/ma (nem tudom, mikor olvasod ezt) ne várj, mert Andreas temetésére kell mennem. Tudom, hogy nem szívesen jössz, ezért nem megyek érted. Este hívlak, angyal!
...
Elszomorodva tettem le az iPhone-t. Nem Bill távolléte kedvetlenített el, hanem az a tény, hogy most nézi végig, ahogy eltemetik a legjobb barátját, és nem vagyok mellette. Tudtam, az lenne a feladatom, hogy vele legyek, de anyám halálát még mindig nem voltam képes egészen kiheverni, így a Trümper-házaspárral közösen meghozott döntés értelmében nem mentem el Andreas temetésére.
– Szia, húgocskám – a nővérem, Florenz beesett a szobám ajtaján, magára vonva a figyelmemet.
– Szia, Flor. Minek köszönhetem a látogatást?
– Nem látogathatom meg a húgomat? – méltatlankodott és közben felvette az asztalról a Billtől kapott ajándékot.
Az öltözetéből arra következtettem, hogy készül valahova. Hosszú, kékeszöld ruhát viselt, ezüstös haját illően kontyba fogta, amúgyis szép arcáról pedig most sem hiányozhatott a tökéletes smink.
– Hova mész? – kérdeztem, miután végignéztem rajta.
– Óh – Florenz felsikkantott, majd ő is végignézett saját magán – Johannes születésnapját ünnepeljük. Nagyon szuper lesz! Még nem tudja, de az apja autót vett neki, hiszen tudod, hogy mindig panaszkodik, amiért nincs kocsija.
- Akkor jó nagy meglepetés lesz – nyugtáztam kicsit nevetve.
Florenz bólintott, de szép arca sötét kifejezést öltött.
Jaj, húgocskám… részvétem az ikreknek… Meg akartunk hívni titeket a bulira, de… azt hiszem, Billnek van elég baja enélkül is…
Szomorúan adtam neki igazat.
- Azért mondd meg Johannesnek, hogy sokáig éljen – mosolyodtam el halványan és néztem, ahogy Florenz lassan kitekint a szobám ablakán.
– Átadom – fogadkozott Florenz, majd megölelt és elviharzott.
Ismét egyedül maradtam. Az eső finoman kopogott az ablakpárkányon, de egyébként teljes volt a csend. Olyan végeláthatatlan, nyomasztó csend volt ez, mint aznap, mikor megkaptuk Andreas halálhírét. Most azonban nem a halál fájdalma járt a fejemben, sokkal inkább Bill kedvessége és szenvedése. Megfogadtam, hogy segítek neki átvészelni az elvesztés gyötrelmét és tudtam, hogy ezúttal nem vallhatok kudarcot.
A kezemben tartott verseskönyv eszembe juttatta Mike-ot. Rég beszéltem vele, de a fanpartik miatt nem tudtam elérni őt. Lena sem válaszolt a leveleimre, sőt, Vadik sem. Egyedül Vadik nővérét, Katyát sikerült elérnem MSN-en. A lány azt mondta, hogy Lena és Vadik is Mike-kal partizik. Örültem ennek. Nem akartam, hogy Mike magányos legyen és ezek a partik olyan események voltak, melyeken barátokat szerezhetett. Nem akartam, hogy csak én számítsak neki. Szerettem volna, ha minél több emberrel ismerkedik meg. Reméltem, szert tehet olyan barátokra, mint Vadik Gorlachev. Mike és ő olyanok voltak, mintha testvérek lettek volna, Mike-nak mégis én voltam a legfontosabb. Nem bírtam elviselni, hogy ez így menjen tovább. Mike édesanyjának igaza volt, mikor tavaly karácsonykor azt mondta, hogy sosem fogok közös utat járni Mike-kal. Én ezt már az elejétől kezdve tudtam, Mike viszont még mindig nem volt képes megérteni, bármennyire is próbálkozott.
Átlapoztam a verseskönyvet és néha-néha elmosolyodtam egy-egy vicces alkotásomon. A lejátszóban Pink CD forgott, az eső szakadatlanul kopogott, nekem pedig villanyt kellett kapcsolnom, hogy elűzzem a szobámra telepedő fagyos sötétséget.
A versesfüzet lapjai ártatlanul hajlottak a kezeim között. Tudtam, hogy írnom kéne valamit, de fogalmam se volt, mit tudnék ilyenkor papírra vetni, hiszen az elvesztés fájdalmát lehetetlen szavakba önteni. Néhány másodpercnyi tétova bámulás után rájöttem, mit kellene írnom. A saját fájdalmamat ugyan képtelen voltam mondatokba foglalni, s talán a Billét sem leszek képes leírni, de Billnek tudnia kell, hogy a segítségemre mindvégig számíthat. Én vele maradok... örökre...
Felpattantam a székről, megkerestem azt a CD-t, amit a tizennyolcadik születésnapomra kaptam Tomtól és Lindától, majd beraktam a lejátszóba, visszaültem az asztalhoz és írni kezdtem. A gyönyörű dallamok, a lágy énekszó és az eső folytonos kopogása szinfóniaként hangzott egybe, olyan volt, mintha a Tokio Hotel és az időjárás egyszerre zenélne.
...
Örökre
...
Sötét utcák, csendes házak, kietlen a táj,
Nem tudom még, merre visz utam,
Csak megyek előre, mint akinek semmi se fáj,
És megtalálhatom önmagam.
...
A csönd ijesztő, a világ néma, senki sem felel,
Hallgatom a lépteim lágy kopogását
De az éjszakában a szél felém egy hangfoszlányt lehel,
Valaki fájdalmas, keserves zokogását
...
Mintha nem lenne más célom, gyorsan elindulok,
Megyek a panaszos hangot követve,
Semmit sem sejtve, szó szerint, beléd botlok,
S meglátlak téged a földön heverve.
...
A szemembe nézel, és lágyan megfogod a kezem,
Porba hullik minden álom ,
A kezedet fogva érzem, itt kell lenned velem,
A célomat veled megtalálom.
...
„Ne, kérlek, maradj még, nem engedhetsz el!”
A hangod akár a kínzó vasmarok,
„Nem engedheted, hogy a tűz emésszen fel!”
Tudom – örökre veled maradok
...
– Örökre veled maradok – suttogtam el a vers utolsó sorát, majd finoman becsuktam a könyvecskét és elrejtettem az asztalfiókban. Csak bámultam kifelé az ablakon, s eközben újra és újra meghallgattam a dalomat. Mint ahogy sejtettem, a srácok nem készültek arra, hogy kiadják valamelyik tervben lévő albumukon. Ez a dal csak az enyém volt. Sosem tudtam megunni. Ha kellett, egész nap hallgattam, hiszen annyi mindenen átsegített már. Érzéseket lehet manipulálni elmebontó mérgekkel – ezt egy életre megtanultam – de a színtiszta zene mondanivalóját sosem csúfítja el semmiféle bűbáj. A zene maga a varázslat és ezt csak akkor értettem meg, mikor először meghallgattam a szülinapi ajándéknak szánt dalt.
A bejárati ajtó finoman becsapódott. Hallottam, ahogy halk léptek közelednek az emeletre vezető lépcsők felé. Felálltam, hogy kilessek a szobám ajtaján, de a nénikém hangja megnyugtatott afelől, hogy nem kell pánikba esni.
– Lotte, édesem, itthon vagy?
– Igen – kukucskáltam ki az ajtón. – Már azt hittem, betörő jár erre!
– Betörő? – nevetett fel a nénikém – Mégis mit vinnének el? Téged, aranyom?
– Akár – sétáltam le a lépcsőn. – Merre jártatok?
Rodolpho bácsi ballonkabátjából csöpögött az esővíz. A nappaliban lévő vörös padlószőnyeg kapott is belőle egy jó adagot – Sofie néninek nehéz dolga lesz, amíg kipucolja a szövetből azt a sáros löttyöt.
– Ami azt illeti, Santiagóéknál voltunk – felelt a nénikém és rosszallóan rásandított a bácsikámra. – Még nem említettük, de elköltöznek.
– Elköltöznek? – meresztettem a szemeimet. - De hát, miért?
– Santiago új állást keres magának. Margaret Bringham, a mostani főnöke azt mondta, lenne egy üresedés a berlini Mercedes-gyárban. Tudod, Lotte, az Santiagónak is sokkal jobb munkahely lenne! A jelenlegi munkája nem elégíti ki igazán. Sok a tennivaló és kevés a fizetés. Nem túl nyerő állás mostanság a roncsok szétszerelése és újrahasznosítása, drágám.
Nagyon jól tudtam, miről beszél a nénikém. Santiago egy roncstelepen dolgozott. Néha-napján én is elmentem hozzá. A munkatársai jófejek voltak – mind olyasféle piercinges-tetkós, mint az unokatesóm – de soha nem tudtam felfogni, miért nem lépnek le, hiszen a fizetés összege nagyon nem volt arányos az elvégzett munkával. Nagyon örültem, hogy Santiago végre rendes munkát talált magának, mégis fájt belegondolni, hogy elköltözik, s magával viszi a keresztfiamat, Ralphot is.
– Tudom, hogy rosszul esik – mosolygott a nénikém – de ígérem, elhozzuk Ralphot, amikor csak lehet, rendben?
– Rendben – bólintottam csalódottan.
A nénikém megveregette a vállamat, majd a bácsikám társaságában elsétált a hátsó kert felé. Ezúttal követtem őket. Rég nézegettem a színes virágok forgatagát, melyek már egész pompájukban ragyogtak – jelen esetben a júliusi esőben. A Rodolpho bácsi által kialakított üvegház csakúgy, mint annak idején Hamburgban, fedett volt, de tökéletes rálátást engedett a trópusi növényekre, melyek ellepték a fél kertet.
– Tetszik? – lelkendezett a bácsikám, mikor látta, hogy csatlakoztam hozzájuk.
– Gyönyörűek – mosolyogtam úgy ,ahogy csak tőlem tellett. – Nagyon tetszenek.
Rodolpho bácsi minden növényt megmutatott és elmagyarázta, melyik miért olyan, amilyen. Igaz, nem voltam, s nem is akartam kertész lenni, mégis érdeklődéssel halgattam a lázas magyarázatokat. Mikor végzett, elérkezettnek láttam az időt, hogy végre én beszéljek. A költözés ügyét már napok óta halasztottam és beláttam, nem húzhatom tovább az időt.
– Sofie néni, Rodolpho bácsi – kezdtem félénken. A bácsikám leült az üvegteraszon lévő fonott karosszékek egyikébe, a nénikém pedig abbahagyta a kedvenc orchideabokra locsolgatását. Mindketten rám függesztették tekintetüket, amitől csak még frusztráltabb lettem.
– Mondd csak, Lotte – szólalt meg Rodolpho bácsi, mikor észrevette, hogy egyáltalán nem akarom folytatni. – Baj van?
– Nem, nincs – legyintettem könnyeden. – Csak... elő szeretnék hozakodni egy merész ötlettel.
– hallgatjuk – mosolygott a nénikém és leült a bácsikámmal szemben lévő karosszékbe.
– Bill és Tom hamarosan elköltözik Loitschéből csakúgy, mint Linda. Anni is elhagyja Hamburg azon részét, ahol jelenleg lakik, Gustav és Georg pedig Magdeburgnak mond búcsút.
– Mire ez a nagy költözés-láz? – kérdezett a nénikém, de a bácsikám lepisszegte.
– A srácok rengeteg időt töltenek a stúdióban. Nem bírják a folytonos ingázást, hisz ez csak energiát vesz el tőlük. Hiába vették meg azt a magdeburgi próbatermet, az épület nincs túl biztonságos helyen… a múltkor majdnem mindent elvittek… Nem egyszer történt már hasonló rablási kísérlet… David Jostnak támadt egy ötlete. A hamburgi Jost-birtok mellett éppen eladó egy óriási családi ház. Úgy gondolja, az pont megfelelő lenne a fiúk és... a barátnőik számára. Direkt említettem a lányok költözését, mert az a nagy helyzet, hogy engem is várnak...
– Ezt úgy érted – a nénikém csóválta a fejét – hogy oda akarsz költözni?
– Ez a terv – vontam vállat.
– És mi lesz az egyetemmel? – kérdezte megütközve Rodolpho bácsi.
– Áprilisba nmegváltoztattam a jelentkezési sorrendet. Beadtam a kérelmet a Hamburgi Egyetemre is. Az Otto von Guericke-re csak... csak akkor megyek, ha nem vesznek fel az első helyen megjelölt intézménybe...
A rokonaim összenéztek. Szemlátomást nem tetszett nekik az ötlet, hogy elköltözöm a közelükből.
– Tudod, hogy nem nekünk kellene dönteni – mondta Sofie néni pár másodperccel később. – Attól még, hogy nálunk laksz, a törvényes gyámod apád maradt. Ő már tud a tervről?
– Nem – ráztam a fejem szomorúan. – Nektek mondtam el először. Különben is, tizennyolc vagyok. Úgy tudom, lehetnek saját döntéseim.
– Ezek szerint, ez már nemcsak egy ötlet, mint ahogy azt az imént említetted – jegyezte meg a bácsikám és piszkálgatni kezdte a bajusza egyik végét. – Kész tények elé állítasz minket?
– Mindenki elkönyvelte magában, hogy nem lesz gond és mehetek – a hangom kicsit könyörgőleg hatott. Kezdtem elveszteni a reményt. Ha már a rokonaimnál megakadok, el sem merem képzelni, mit tartogat apám, ha megtudja, hogy összeköltözöm Billel.
– Nem helyeslem – ingatta a fejét Sofie néni. – Bármennyire is rendes srác a te Billed, akkor sem örülök a döntésednek.
– Florenz még alig múlt el tizenkilenc , mikor elköltözött otthonról! – kapaszkodtam az utolsó mentőövembe, de a rokonaim nagyon frappáns választ adtak erre a kijelentésemre.
– Ha úgy vesszük, te is elköltöztél otthonról.
Erre aztán végképp nem tudtam mit mondani. Igazuk volt. De az nem lehet, hogy ne engedjék.
– Túléltünk már ezt-azt Billel – folytattam és egyszerre hiányolni kezdtem a biztonságos támasztékot: Billt. Megígérte, hogy velem lesz, mikor előadom a költözés ötletét, de Andreas halála minden addigi tervünket romokba döntötte.
– Bill remek srác. Ezt egyáltalán nem tagadjuk – emelte fel a kezét a bácsikám. – Nagyon jól tudjuk, milyen megpróbáltatásokon kellett átküzdenetek magatokat. De...
– De? – meresztettem a szemeimet. El se tudtam képzelni, mi lehet a bökkenő.
– Fiatalok vagytok – vette át a szót a nénikém. – Túlságosan fiatalok. Túl kevés időt töltöttél vele ahhoz, hogy azt mondhasd, ismered. Rendben, vehetjük úgy, hogy másfél éve együtt vagytok, de ebből a másfél évből mennyi idő volt valóban közös?
Ezen el kellett gondolkodnom. Emlékeztem 2009 októberére, arra az esős napra, mikor Bill és én járni kezdtünk. Ugyanazon év decemberében túlestünk az első szakításon. 2010 májusában kibékültünk, de szeptemberben ismét eltávolodtunk egymástól, bár akkor nem veszítettem el teljesen, igazán csak 2011 márciusában lett újra az enyém. Tehát mennyi idő volt valóban közös? A nénikém rátapintott a lényegre – talán ezen áll, vagy bukik a költözés. A közös idő roppant kevés volt.
– Nem fogjuk ellenezni a dolgot, ha egy hónap múlva is költözni szeretnél – mondta ki a végső szót Rodolpho bácsi. – Arra kérünk, gondold át, beszéld meg Billel és határozzatok együtt. Mindenesetre tudd, ez a ház mindig nyitva áll előtted... és... hiányozni fogsz a virágoknak is...
Tudtam, hogy nem helyeslik a döntést, a bácsikám mégis úgy fogalmazott, mintha már tudná, hogy nincs visszaút. Költözni fogok. De vajon mit mondjak Billnek, ha rákérdez? Engednek, de mégsem?
A nehéz beszélgetésen – félsikerrel ugyan – de túljutottam. Úgy gondoltam, a nénikémék újra átbeszélik az ötletet és ismét döntést hoznak majd.
Fel sem értem az emeletre, az ajtócsengő már élesen felvisított. Rohanni kezdtem, hogy beengedjem az érkezőt. Bill állt az ajtóban. Fekete öltönyt viselt, öltözködése és megjelenése egyszerű eleganciát mutatott. Oly sokat gyötört frizurája most félig-meddig barna szemeibe lógott. A megszokott, fekete szemfesték és a lakkozott körmök látványa ezúttal elmaradt. Nem volt elfedő smink, nem volt festék – nem bújhatott álarc mögé. Arca sápadt volt és elkeseredett. Szemei félig csukva voltak, piercinggel átdöfött ajka lefelé biggyedt.
– Gyere be – szóltam halkan és félreálltam az ajtóból. Belépett, de nem állt meg a helyiségben, egyenesen felbaktatott az emeleti lépcsőkön. Lemaradva követtem őt. A szobámban találtam rá, az íróasztalomnál ült és a bordó bársonykönyvecskémet lapozgatta. A féltve őrzött verseimet olvasta, most azonban mégsem éreztem késztetést, hogy kitépjem a kezéből a könyvecskét.
– Sosem mutattad – nézett fel az egyik versből. – Ez kiről szól?
Rápillantottam a könyv lapjára. Az egyik – talán két éve – írt versem átiratát olvashattam, mely a 483-as szobáról szólt.
– Két éve írhattam... Aznap hajnalban dolgoztam át, mikor összevesztél Tommal… mikor eltűntél… Mikor Lindát és tomot akartam békülésre bírni.
– Ezek gyönyörűek – mondta és az utolsó teleírt laphoz hajtott, melyen az aznapi firkálmányomat láthatta.
– Ma írtam – előztem meg a kérdést a válasszal.
Miközben dolgoztam a versen, nem figyeltem fel rá, de így, hogy Bill válla fölött újra elolvastam, rájöttem valamire. A vers hangulata egy az egyben megegyezett egy rég álmodott rémképsorozat nyomasztó hangulatával. Abban az álomban Bill halott volt.
Bill érdeklődve tanulmányozta a verset, szemlátomást őt is érdekelte, miért lett olyan, amilyen.
– Szomorú – állapította meg néhány perc után.
– Nem mondod – csóváltam a fejem.
– Miért ilyen?
– Hosszú történet.
– Van időm.
- Nekem pedig nincs.
- Mi dolgod van?
– Nem akarok beszélni róla.
– A többi dolgodról?
– Dehogy! Az álomról.
– Álom? Miféle álom?
– A fenébe. Kihúzod belőlem, még akkor is, ha nem akarom – méltatlankodtam.
Elégedett mosolyt villantott, de nem mondott semmit, így belekezdtem.
– Nagyon régen, majdnemmásfél éve volt egy rémálmom. Sötét utcán haladtam, egyes egyedül. Az utca hasonlított a magdeburg-Loitsche közötti összekötő út kerülő szakaszához. Csak mentem, aztán... ott voltál... A földön feküdtél, nyöszörögtél. Úgy festettél, mint egy vérbe fagyott hulla, de éltél. Beszéltél hozzám. A Phantomridert dúdoltad. Aztán megjelent Gitty és... – kezeimmel úgy tettem, mintha kést tartanék azokban és éppen elvágnám valaki torkát pont úgy, ahogy Gitty tette az álmomban – Felsikoltottál, majd örökre elhallgattál. Mintha a halál sikolyát hallottam volna. Azóta sem tudom kiverni a fejemből... talán azért ilyen ez a vers.
– Miért nem beszéltél erről? – Billen a megrökönyödés jelei kezdtek mutatkozni. Hangja furcsán, inkább iszonyodva megcsuklott.
– Először is, nehéz lett volna, mert Lindáék nem engedtek a közeledbe. Másodszor, ez csak egy álom, Bill. Nincs jelentősége.
– Mégis van – a versre bökött, de inkább felfüggesztette a témát. Eltette a könyvet és kibámult az ablakon. Odakint már nem esett, de az ég még kétségbeesetten gondolkodott azon, hogy zúdítson-e újabb záport a városra.
– Mondani akartam valamit – szólaltam meg, magamra vonva Bill figyelmét.
– Hallgatlak.
– Először is: beszéltem a nénikémékkel a költözést illetően. Nincsenek elragadtatva, de szerintem belemennek. Másodszor: láttam egy érdekes fórumbejegyzést a hivatalos oldalatokon. Várj, mindjárt megkeresem.
Másodpercek alatt betöltött az oldal, s hamarosan már Bill elé tárhattam a rólunk szóló írást, melyre szerencsére még senki sem reagált.
– Most azonnal levetetem – morgolódott Bill. – A francba, mit csináljunk?
– Semmit sem érsz el, ha leveteted a bejegyzést – világosítottam fel. – Szerinted ez az egyetlen TH-fórumos oldal?
Felsóhajtott. Tanácstalannak tűnt.
– Itt az ideje a reflektorfénynek – mondtam, őszinte vigyorral kísérve a szavakat. – Nem akarok többé árnyékban élni. Nem akarok bújkálni a rajongók elől.
– Én meg nem akarom, hogy a reflektorfénybe kerülj – ellenkezett hevesen.
– Ne kezdjük elölről, hisz megígérted.
– Megígértem, de azt is mondtam, hogy időt kérek.
– Nincs idő, már kiszúrtak.
– Nem érdekel.
– Kezdjük a vitát?
– Nem.
Akkor engedd.
– Nem.
– Csak ezt bírod hajtogatni?
– Igen, ha ez kell ahhoz, hogy elmenjen a kedved a médiaszerepléstől.
– Egy fotó.
– Egy sem.
– Egy interjú.
– Végképp nem.
– Közlemény? Bejelentés?
– Viccelsz? Hogy komplett öngyilkosságihullámot indítsak el?
– A rajongók csak nem olyan idióták.
– Van pár köztük. Nem akarom, hogy szülők százai okoljanak a lányuk haláláért.
– Ez fanatizmus.
– Kőkemény fanatizmus. Idegesítő.
– Meg kell birkózniuk vele. Nem élhetsz örökké egyedül.
– Nekik szent vagyok.
– Majd elfogadják, hogy nem vagy az.
– Jó. Testőröket kapsz, miután bejelentettelek.
– Minek?
– Nem lesz több késszúrás.
– Nem lesz.
– Akkor érted, miért kapsz testőrt. Nincs ellenvetés, világos?
– És ha van?
– Akkor árnyékban fogsz élni.
– Bemutatsz, ha elfogadom a testőri védelmet?
– Talán.
– Talán?
– Bemutatlak. Így oké?
– De nem egy év múlva.
– Fél év?
- Bill!
– Jól van, jól van! Két nap.
– Hol?
– Még nem tudom. Egyeztetek Daviddal. Szólni fogok. Mi a véleménye a nénikédéknek?
– Azt mondták, hogy ha úgy gondoljuk, legyen.
– Reméltem, hogy ellenzik majd.
– Ez nem nagyon jött össze.
– Hát oké. Te akartad. De ne hidd, hogy olyan lesz, mint Lindánál. A Tom-rajongók nem állnak fejre egy új barátnő láttán. Gondolom, azt hiszik, hogy már rég szétmentek.
Engem nem érdekelt, ki mit hisz. Nyert ügyem volt és ez mindennél többet ért.
Vártam a rajongók véleményét. Szinte már mindennél jobban akartam, hogy Bill végre megmutasson nekik.
Az este lassan közeledett, Billnek pedig mennie kellett. Előtte azonban még segített valamiben. A rokonaim tudtak a költözésről, apám azonban mégcsak nem is sejtette a dolgot. Féltem egyedül közölni vele, így Bill felajánlotta, hogy mellettem marad, mikor elmondom neki.
– Tessék? – pechemre apa egy csörgés után felvette a telefont.
– Szia, apa. Lotte vagyok – a hangom még határozott volt, de tudtam, hogy ennek néhány perc múlva már nyoma sem lesz.
– Lotte, kicsim! Hogy vagy? Mi újság? – kérdezte apa. Vidámnak tűnt. Vajon ez a vidámság végig ki fog tartani?
– Jól vagyok , köszi – próbáltam húzni az időt, de bill finoman meglökött. Ő azt vallotta, jobb gyorsan túlesni a nehezén.
– Miért keresel? Ismét látogatást tesztek nálunk?
– Nem, ezúttal nem – nagyot sóhajtottam, majd folytattam. – Arról van szó, hogy... szeretném az engedélyedet kérni valamihez.
– Mihez?
Az ajkamba haraptam. Nem hittem, hogy képes leszek elmondani. Bill látta, hogy hezitálok. Megfogta a kezem, de nem mondott semmit.
– Költözéshez – préseltem ki magamból a szavakat. – Összeköltöznénk Billel.
A túloldalon csend volt. Nagyon gyanús csend.
– Billel? – kérdezte apa lassan, kimérten.
– Igen, Billel.
– Mikor döntöttétek el?
– Április körül. Hamburgba költöznénk. Tudod, Sofie néni és Rodolpho bácsi már Magdeburgba költözött és hát… természetesen velük jöttem… így viszont messzebb kerültem a Tokio Hotel központjától… és… Bill mostanában meglehetősen sok időt tölt Hamburgban, szóval én is visszamennék…
– Csak Bill és te? – érdeklődött apa. Hangját színtelennek szánta, de hallatszott rajta az elfojtott, mérhetetlen düh.
– Nem. Linda és Tom, Georg és Helga, na meg Gustav és Anni is jönnének.
Apa megvetően prüszkölt egyet.
– Most mi van? – kérdeztem felháborodva. – Te akartad tudni, hogy kivel megyünk. Jobb lett volna, ha azt mondom, hogy csak Bill és én költözünk?
– Nem – a válasza túl gyors volt. Túl erőltetett.
– Akkor? – félénken Billre pislogtam, aki még mindig mellettem állt. Kíváncsian fürkészte a pillantásomat, s nem tetszett neki, amit látott, mert csalódott arckifejezést öltött.
– Mit mondtak Marcellóék? – kérdezte apa semmitmondóan. Ő már tudta, hogyan fog dönteni.
– Azt mondták, ha egy hónap múlva is költözni akarok, felőlük mehetek.
– Egy hónap? – apa hangja hihetetlen magasságokba csúszott – Egy hónap? Mi az az egy hónap! Alig ismeritek egymást!
– Ezt pont te mondod – a megjegyzés csak úgy kicsúszott a számon, türelmetlenül, kissé fékezhetetlenül. – Pont te mondod, aki pár hónap után vette el Rosanette-et! Másfél éve vagyok Billel!
– Ne keverd bele Rosie-t! – kiabálta dühösen.
– Miért ne keverhetném? – fellángolt bennem a harci kedv – Te beszélsz nekem, aki ugyanilyen helyzetből mented ki magad! Összeköltöztél Rosanette-tel, ráadásul gyereked is született tőle! Először jussanak eszedbe a saját döntéseid, csak aztán oktass ki másokat!
– Azt hittem, minden rendbe jön köztünk – sóhajtott apa. – Azt hittem, újra egy család leszünk!
– Én is azt hittem. De már késő – sziszegtem dühösen. – Újra egy család? Ezek után? Hogy akartad helyrehozni a dolgokat? Úgy, hogy újra magadhoz édesgetsz, majd szép lassan korlátokat állítasz fel, és ha átlépek egyet, büntetést kapok? Elérted volna, hogy Sofie néni azt mondja, költözzek vissza hozzád? Kieszeltél volna egy újabb tervet, hogy rákényszerítsd a szeretteimet, hogy végrehajtsák az akaratodat?
– Hogy gondolhatsz ilyet?
– Akármit el tudok képzelni rólad. Mit kéne gondolnom arról, aki képes volt felhasználni a diplomáciai kapcsolatait arra, hogy tönkretegye egy tizenéves lány törékeny álmait? A saját lánya álmait? Na mondd csak, mit kéne gondolnom?
– Törékeny álmok? – visszhangozta apa. – Lotte, most is álomvilágban élsz! Egy e-mail cím volt az egész, amit Billtől kaptál!
– Csak én kaptam! – heveskedtem kiabálva. – Én, egyedül!
– Ki tudja, nem adta-e meg másoknak is a többi koncert után? – susogta nevetve apa. A szavai mérgezett nyilakként hasítottak, de nem tudtak már elérni engem. Bill pajzsa mögött álltam, a nyilak pedig messzire elkerültek.
– Igazad van. Csak egy e-mail cím volt. – hagytam rá fáradtan. – Most mégis együtt vagyunk! Még mindig együtt vagyunk!
– Óh, igen? Vajon meddig? Mi lesz, ha összeköltöztök? El fog dobni, kislányom! Fel sem fogod!
– Hidd el, apa. Bill már százszor eldobhatott volna. Olyan dolgokat tettem, melyek megbocsáthatatlanok, ő mégis kegyelmezett! Nem értesz semmit! Tudod, mit? Igenis költözöm! Nem érdekel a véleményed, nem érdekel Rosanette véleménye és senki más véleménye sem!
– Ha elmész, esküszöm, hazahozatlak. Ezt jól jegyezd meg – fenyegetett suttogva.
– Haha! Szeretném azt látni – susogtam vigyorogva és elképzeltem a körülöttem álló fekete ruhás testőrök mogorva képét.
– Hogy beszélhetsz így velem? – kérte ki magának apa. Hallottam, hogy Frédéric hangosan sírni kezd. Ismét sajnálatot éreztem a kisbaba iránt. Uramisten, kik fogják felnevelni?
– Figyelj rám, apa. Aki kiteszi a lánya csomagját egy hideg, őszi estén a lakásajtó elé, nem érdemel mást – a hangom fagyos volt, akár a pohár oldalán csillogó jégkristály. – Nem érdemelsz mást, apa.
Köszönés nélkül tettem le a telefont. Bill csak állt, nem tudta, mit kéne mondani. Tudtam, hogy végérvényesen elszakítottam a családi kötelékeket. Tisztában voltam azzal, hogy apa soha nem fog megbocsátani és minden áron haza akar majd vitetni.
– Nem hagyod, hogy hazavigyen, ugye? – kérdeztem kissé kétségbeesetten és megragadtam az énekes másik kezét is.
Bill maradt az egyetlen reményem. Apa zsarolhatja , fenyegetheti a nénikéméket, de Billt semmivel nem törheti meg. Apa diplomata, Billt viszont egy csapatnyi ügyvéd veheti körül, ha szükséges.
– Mégis, hogy hagynám? – kérdezte Bill és megölelt. – Senki nem vesz el tőlem. Még apád sem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése