A tömeg ide-oda lökdösött minket. Már nem is láttam a többieket, csupán a hömpölygő emberáradatot. Bill keze kicsúszott az enyémből, így elsodródtunk egymástól. Figyeltem távolodó alakját, néztem, ahogy lassan őt is körbezárja egy vihogó lánycsapat. Páran észrevettek engem is. Sikongatni kezdtek, majd néhányan megragadták a kezeimet és gyűrűbe fogtak. Egymást túlharsogva kérdeztek, kiabáltak, nevettek.
– Hé, egyszerre csak egy kérdés – szólaltam meg, mikor kezdtem megelégelni, hogy huszonvalahányan ordítanak a fülembe.
– Oké, oké, bocsi – nevetgélt egy alacsony, kövérkés, szőke lány. – Amúgy ismerlek téged.
A kijelentés meglepett. Honnan ismerhetne?
A lány felnézett és már tudtam. Csak egyetlen emberrel találkoztam eddigi életem során, akinek ilyen apró, sötétkék szeme van.
– Juliette! – kiáltottam és átöleltem a lányt. – Uramisten, tényleg te vagy az?
– Emlékszel rám? – kacagott fel vidáman.
– Még szép! – lelkendeztem – Fantasztikus volt az a kölni koncert!
– Csak olyan hamar leléptél.
– Sajnálom. Haza kellett utaznom – védekeztem felemelt kezekkel.
– Semmi baj – legyintett és hátravetette szőke tincseit. – Tudtam én, hogy sokra viszed! Bill nőjének lenni klassz lehet!
– Miből gondoltad, hogy sokra viszem? – nevettem őszintén. – Egyébként igazad van. Bill nőjének lenni klassz dolog!
– Emlékszem, mikor előadtad, hogy leestél a lépcsőkön és Bil lsegített fel. Én sem vagyok ám hülye, kilogikáztam, mi következhet. És bingo, az elméletem telibe talált. Jártok!
– Akkor még nem is ismertem – ellenkeztem vállvonogatva.
– Óh, erre is gondoltam – Juliette elhúzott a többi lány közeléből, majd a tér egy csendesebb pontjára érve folytatta. – Sokáig álltál az autogramosztás után a sorban, pedig már megkaptad az aláírásaidat. Bill tovább tartotta magánál a papírodat. Akart valamit. És tudtam, hogy így lesz. Nem is tévedtem.
El kellett ismernem, hogy Juliette-nek igaza volt.
– Hogyhogy két év alatt sem felejtetted el? – érdeklődtem kíváncsian.
– Azt a koncertet? – tárta szét a karját – Hogy felejthettem volna el? A legjobb buli volt, amin valaha részt vettem! Lucía tánca, a sok kornyikálás, meg minden. Fantasztikus volt! Te nem így gondolod?
– De, persze – bólogattam gyorsan. Juliette nem tudhatta, milyen okok vezettek ahhoz, hogy a kölni koncert szinte semmissé vált számomra, s egyelőre nem kívántam megosztani vele a részleteket.
– Stellával és Lucíával tartod még a kapcsolatot? – kérdeztem, a lánycsapatunk másik két tagjára gondolva.
– Sajnos nem – komorodott el az arca – mert miután elmentél, mindenki elhúzott.
– Reméltem, hogy találkozom veletek – vallottam be – bár Bill azt mondta, kizárt, hogy összefuthatunk.
– Pesszimista – vihogta el magát Juliette. – Gyere, csajszi. Keressük meg Stellát és Lucíát, ha egyáltalán itt vannak!
Belevetettük magunkat a tömegbe és figyeltük, hátha meglátunk egy ismerős arcot. Körülbelül egy órán keresztül fürkésztük a rajongókat, majd feladtuk.
– Én kikészültem. Azért kár, hogy nem találtuk meg őket – rogyott le a büfé mellett lévő székek egyikére Juliette. – Szívesen találkoztam volna velük.
– Én annak is örülök, hogy összefutottunk – lelkendeztem. – Ez is azt bizonyítja, hogy Billnek soha nincs igaza.
Juliette sötétkék szemei felcsillantak, kövérkés arcán kíváncsiság suhant át.
– Mesélj nekem Billről! – kérte suttogva.
– Mit meséljek?
– Akármit – vonta meg a vállát. – Azt, hogy milyen, mikor normális ember. Hogyan viselkedik, mikor veled van? Milyen egy átlagos hétköznapja?
El kellett gondolkodnom a kérdéseken. Volt valaha egyáltalán egy átlagos közös napunk Billel? Életünk ugyanolyan hétköznapokból állt, mint másoké, de ezek a napok meglehetősen furcsa helyzeteket tudtak teremteni – leszámítva néhány alkalmat. Ezt a néhány rendkívüli pillanatot osztottam meg Juliette-tel.
– Igazság szerint nem akarok tudni minden egyes lépéséről. Előfordul, hogy napokig nem találkozunk. Turnék, fellépések, interjúk… Mikor kevesebb dolga van, velem tölti a napot. Nem nagyon mozdulhatunk ki a házból, mert elég veszélyes lenne… Úgy érzem, nem is kell, hogy randira hívjon, mint ahogy azt a normális pasik teszik. Azt hiszem, teljesen elég, hogy olyan, amilyen. Sokat vagyok a Kaulitz-házban… tudod, Loitschében… Ha Bill nincs velem, akkor általában a lányokkal vagyok…
– Miféle lányokkal? – nyíltak tágra Juliette apró szemei.
– Lindával, Tom barátnőjével – feleltem, majd megálltam egy pillanatra. Nem tudtam, hogy Gustav és Georg barátnőiről tud-e a nagyközönség.
– Ja, meg gondolom a többiekkel – vágott közbe szomorúan Juliette.
– Pontosan – bólintottam hálásan, amiért a lány kisegített a nehézkes helyzetből.
– Jóban vagy velük? – kérdezte érdeklődve. – A rajongók többsége csak Lindát ismeri, bár őt sem nagyon. Egy interjú nem elég ahhoz, hogy véleményt alkothassunk. Egyébként is, azt az interjút is csak egy újságnak adták és a cikk mellett mindössze egy képet közöltek a lányról. Nem mondom, szép az arca, meg minden, de számunkra még teljesen... hogy is fogalmazzak, hogy téged se bántsalak meg.... Linda teljesen elérhetetlen és olyan, mintha még mindig rejtve élne.
– Juliette, tudnod kell, hogy nagyon nehéz felvállalni egy barátnőt, főleg a Tokio Hotel tagjainak – ráztam a fejem. Úgy gondoltam, ideje tájékoztatni a lányt a veszélyes helyzetekről is. – Egyes rajongók olyannyira elvakultak, hogy képesek kárt okozni a másikban, akár a személyes kedvenceik barátnőiben is.
– Ezt hogy érted? – rémüldözött Juliette. – Támadtak már meg téged is?
– Igen – sóhajtottam keserűen. – Ezért tartottuk titokban a kapcsolatunkat. Nehezen tudtam rávenni Billt, hogy megmutasson a rajongóknak. Másfél évvel ezelőtt egy megszállott lány rendszeresen figyelte a Kaulitz-házat. Látta, mi zajlik a házban. Néha még a beszélgetéseket is ki tudta hallgatni. Rájött, hogy Billnek barátnője van. Egyik nap úgy döntött, követi Billt, aki a tudtán kívül ugyan, de elvezette hozzám. Rejtve maradt, amíg Bill haza nem ment, és gondolom, követte, nehogy lemaradjon valamiről. Pár órával később visszajött, immár egyedül és megfenyegetett, hogy ha nem hagyom el Billt, komoly következményekkel kell majd szembenéznem. Még aznap éjjel beteljesedett az ígérete.
Elég volt ránéznem Juliette ijedt, falfehér arcára, hogy tudjam, nem akarja hallani a részleteket.
– Sajnálom – emelte fel a kezeit. – Borzalmas még hallani is.
– Elhiszem – fogtam meg a vállát – de ne aggódj. Már minden rendben van.
– Örülök, hogy így alakult az életed – mosolygott őszintén. – Sokat gondoltam rád az utóbbi két évben. Igaz, alig ismertelek, de mindig eszembe jutottál. Olyan magányosnak látszottál, hogy nem lehetett nem sajnálni téged. Bátortalan voltál, mikor odajöttél hozzánk megkérdezni, hogy lóghatsz-e velünk. Azért látom, mára más lettél. Most gondolkodtam el rajta, hogy Bill megszólítása helyes volt az előbb, mikor úgy hívott, angyal. Tényleg egy kis angyal voltál akkor és még most is az vagy.
Nevettem. Ez a megjegyzés kedves volt Juliette-től.
– Sajnos, most nekem kell lelépnem – a lány kedvetlenül az órájára meredt. – Indul a gép haza. Azért sajnálom, hogy nem sikerült találkoznom Gustavval, pedig otthon már minden csajnak azzal dicsekedtem, hogy közös fotóm lesz vele...
Juliette kedvence Gustav volt, s már akkor is ezt hangoztatta, mikor a kölni akusztikus koncerten tomboltunk. Támadt egy ötletem. Fel akartam vidítani, ki akartam zökkenteni őt abból a megrázkódtatásból, amit az előbb elmesélt történetem okozott benne, örömet akartam szerezni neki.
– Még nincs minden veszve – vigyorogtam, miközben lefirkáltam neki az MSN – címemet egy asztalon felejtett szalvétára – Ne feledd, Bill barátnőjével beszélgetsz, neki pedig semmi sem lehetetlen!
– Fura ezt hallani. Odaviszel hozzá? – sikoltott fel – Komolyan? Mit fognak szólni az őt körülálló lányok?
– A csitrikkel ne törődj – mosolyogtam elégedetten, mert a hangom pont úgy csengett, mintha Silke mondta volna ki a szavakat. – Ha Gus meglát, biztos szentel némi figyelmet a kérésemnek!
Juliette lelkesen ugrott talpra.
– Menjünk, menjünk!
Elindultunk a tömeg felé. Átpréseltük magunkat az emberek között. A kiáltások még mindig zúgtak, valahogy nem értettem, hogy a fenébe van még ereje a legtöbb rajongónak úgy ordítozni, mint a sakál. Igaz, lehet, ha rajongó volnék, másképp viselkednék, talán én is ott visítanék a csitritársaság közt, de már nem rajongó voltam, mégha néhány pillanatra annak is éreztem magam.
Hamar megtaláltuk Gustavot, aki körül folyamatosan cserélődött a lángyűrű. Örömmel figyeltem, hogy a rajongók nem telhetetlenek. Miután kellően kiszórakozták magukat a kedvenceik körül, átadták a helyet másoknak.
Juliette keze egyre inkább remegni kezdett az enyémben.
– Ne izgulj már – szóltam a lányra keményen és megiramodtam Gustav felé. A dobos észrevett és érdeklődve tekintgetett felém.
– Hé, Gus! – kiáltottam, mikor már úgy sejtettem, hallja, amit mondok. Nem is tévedtem, Gustav kíváncsian jött közelebb hozzánk. Az őt körülvevő lángyűrű felengedett, mivel mindenki látta, hogy Bill barátnője kíván beszélni a dobossal. Magamban kuncogtam. Ha Bill Kaulitz barátnőjének ekkora hatalma van a rajongók felett, mekkora lehet magának Bill Kaulitznak?
– Tessék, Lotte – vigyorgott Gustav kipirulva. – Látom, sikerült új barátot találnod. Csak nehogy bemutasd Tomnak – röhögte el magát, amit Juliette nem tudott mire vélni.
– Linda és én barátok voltunk, mielőtt Tom beleszeretett a lányba – magyaráztam Juliette-nek vigyorogva. – Persze, még most is barátok vagyunk. Gustav arra értette, hogy ne mutassalak be Tomnak, mert akkor elszed téged is.
– Soha. Te vagy a kedvenc – bökte ki Juliette, Gustavnak címezve szavait, melyeket kacsintgatásokkal erősített meg.
– Gustav, Juliette. Juliette, Gustav – mutattam be őket egymásnak, majd megöleltem Juliette-t és távoztam. Egyedül akartam hagyni a francia lányt Gustavval, hiszen a dobos a kedvence, és talán ez a találkozó egy életre szóló élményt nyújthat neki. Gustav értette, mi jár a fejemben, mert kézen fogta a remegő Juliette-t és behúzta őt a laza lángyűrű közepébe.
Észre sem vettem, de időközben elkezdődött a parti. Ez is csak azért tűnt fel, mert néhány résztvevő kezében pezsgőspoharakat láttam. Miközben a tér közepe felé haladtam, rajongók tucatjai bombáztak kérdésekkel. Rendszerint ugyanazt kérdezték, így egy sablonválasszal sikerült megúsznom a dolgot.
– Milyen Bill a hétköznapokban?
– Romantikus, játékosan bolond és féltékeny.
Út közben meghallottam, hogy Tom épp interjút ad Olivia Prinzstahlnek. Megálltam, és figyelni kezdtem.
– Igen, Linda is eljön – mondta Tom. – Azt hiszem, félórán belül ideér. Még mindig együtt vagyunk, mint ahogy azt a délelőtt folyamán tett bejelentésemben is közöltem.
– Gratulálok, Tom – Olivia elismerő hangja elégedettséggel töltött el, az pedig külön öröm volt, hogy hamarosan Linda is osztozhat velem a partiőrületben.
– Linda sokat segített, mikor Andreas meghalt – folytatta Tom. Tehát a média tudott Andreas haláláról. Néha napján TV-t kéne nézni, és nem ártana néhány újságot is elolvasni – jegyeztem fel magamnak.
A háttérből erőteljes diszkózene ritmusa hangzott fel, s nem értettem Tom további mondanivalóját, így elsiettem a környékről, nehogy Olivia újra mikrofonvégre kapjon.
Láttam, hogy mindegyik srác riporterekkel beszélget, így nem mentem közelebb hozzájuk. A riporterek operatőrei azonban szemfülesek voltak, és sokan fényképezni kezdtek engem. Jobbnak láttam, ha eltűnök a tömegben, mielőtt bárki is azt feltételezné, hogy imádom a hírnevet és a csillogást. Ez a Bill világa volt, nem az enyém. Beláttam, hogy jobb árnyékban maradni: üldögélni a Kaulitz-házban Simonével, vagy otthon várni, hogy bill megérkezzen a partikról, koncertekről, interjúkról és egyéb médiás megjelenésekről. Elég volt egyszer szembenézni a fotósokkal és az újságírókkal. Nem volt terhelő számomra, de némileg úgy éreztem, ez így mégsem a saját életem.
Valaki meglökött.
– Hééééééé, Lotte! – sikoltotta a fülembe Linda örömtől ittasan. – Láttunk a TV-ben! Simone nagyon büszke rád! Olyan édes voltál! Mindenki teljesen bepörgött, még Jörg is telefonált a Kaulitz-házba, hogy megkérdezze, mi van! Florenz, meg aztán... róla inkább ne is beszéljünk! Átjött és együtt néztük az adást, mert felhívtam, hogy ma lesz ez a baromság, amire Bill elhoz, és hivatalosan is megteszitek a bejelentést. A nővéred azonnal kocsiba ült Johannesszel, megjegyezném, nem is szép az az autó, Johannes akármennyire is el van telve vele, és végignéztük a műsort! Azt hittem, Florenz elsírja magát! Nagyon büszke volt rád!
– Nem tettem semmit – mosolyogtam szégyenlősen.
– Ki mertél állni. Ez hatalmas dolog!
– Te is kiálltál – ellenkezdtem.
– Lotte, én csak egy mikrofonnal, egy fényképezővel és egy jegyzetfüzetes riporternővel néztem szembe, nem pedig ennyi rajongóval!
– Most mégis itt vagy – tártam szét a karjaimat. – Tessék, szembenézhetsz velük.
– Jó, hogy mondod, rohanok is – biccentett, majd Tom felé sietett. – Tomnak azt mondtam, fél óra, de gondolhatod, nem bírtam otthon ülni, miközben itt tombol az őrület!
Olivia még mindig a gitáros előtt állt, valószínűleg Lindáról kérdezgette a srácot. El tudtam képzelni a meglepett képét, mikor Linda csúszva lefékezett Tom mellett.
Továbbindultam, majd nemsokára elértem Bill hatókörébe. Tényleg, ez igazán hatókörnek volt nevezhető. Mivel a rajongók többsége Billt tartotta kedvencnek, így érthető módon igyekeztek a közelébe férkőzni. Csak távolról figyeltem őt, ahogy egy sokkal nagyobb csapat, mint az előzőekben, körülzárta alakját. A lányok vihorásztak, puszikat adtak neki és Bill hagyta ugyan, de – már amikor láttam az arcát – észrevettem, hogy nem élvezi annyira a helyzetet, mint kellene. A lányoknak ez nem tűnt fel, ők csak sikongattak és ölelgették őt.
Hallgattam, ahogy cseverésznek vele és szánalmat éreztem irántuk. Olyan kicsinyesek voltak, igazán városi libáknak tűntek. Miközben figyeltem az abszurd jelenetet, a tekintetem megakadt egy távolabb álldogáló alakon. A kislány hihetetlenül alacsony volt, keseszínű haja tépettre volt nyírva, szemei világosszürkén és tompán fénylettek, hófehér arca – még maszatosan is – beesettnek tűnt. Testalkata is arról árulkodott, hogy gyakran betegeskedik, a lány olyan soványnak látszott, akár egy anorexiás. Tudtam azonban, hogy nem önszántából vonja meg magától az ételt. Rongyok lógtak rajta, piszkos kis arca tanubizonysága volt szenvedéseinek. Alig lehetett több, mint nyolc éves. Megsajnáltam és odamentem hozzá. Mikor látta, hogy felé közeledek, hátrálni kezdett, de kinyújtottam a kezemet jelezve, hogy nem akarom bántani.
– Szia – köszöntem rá kedvesen, mikor odaértem mellé és megfogtam a kezét. – Mi a neved?
– Szia – köszönt vissza. A hangja remegett, bágyadt volt, úgy hangzott, mintha mindennapos rettegésben kellene élnie, s ahogy újra végignéztem rajta, ezt nem is tartottam teljesen elképzelhetetlennek.
– A nevem Christina – motyogta remegve.
– Helló, Christina. Az én nevem Lotte – folytattam a társalgást. – Egyedül jöttél?
– Igen – bólintott – de anyu nem tudja, hogy itt vagyok. Ki fogok kapni érte, ha kiderül. Haza kell mennem – tette hozzá és igyekezett kihúzni kicsiny kezét az enyémből, de a próbálkozása túl gyenge volt, pedig szinte nem is fogtam a csuklóját.
– Miért nem mész oda valamelyik sráchoz? – kérdeztem mosolyogva és körbepillantottam, tekintetemmel a Tokio Hotel tagjait keresve, azonban a partizó tömeg most még Billt is eltakarta a szemem elől.
– Nem engednek oda – a kislány szürkés szemeiből könnyek csorogtak le maszatos arcán. Majd’ megszakadt a szívem érte! Olyan ártatlan volt, annyira elhagyatott és elesett, legfőképpen pedig borzasztóan szomorú és sajnálatraméltó.
– Kihez mennél oda? – érdeklődtem, mire rám nézett. Furcsa volt belenézni a zavarodottsággal teli szürkés szempárba. A kislány tekintete úgy mért végig, mintha valóban angyal, vagy egy természetfeletti lény volnék, amit csak fokozott a fehér, térdig érő kánikularuhám látványa.
– Billhez – suttogta erőtlenül és azt hittem, összeesik, annyira remegett.
– Figyelj rám, Christina. Oda fogunk menni Billhez, rendben?
A kislány azonban még mindig sírt. Letérdeltem elé és átöleltem. Az eddigieknél erősebb remegés futott át a testén, miközben a karjaimban tartottam.
Nem számoltam a következményekkel. Az ismerős hang – egy méregdrága SONY fényképező kattogásának hangja – már azelőtt elért a tudatomig, mielőtt felfogtam volna, mit jelentett az. Dühös lettem, de nem engedhettem teret az érzelmeknek a síró kislány előtt. Felkaptam őt, majd átvágtam vele az emberáradaton. A súlya nem lehetett több, mint tizenöt kiló, amivel ugyan futni nem tudtam, de a minket körülvevő emberek lökéseinek köszönhetően gyorsan haladtam. A fotós nem követett – szerencsémre olyan kövér volt, hogy a lábán is alig bírt állni – így gond nélkül elértem a lezárt parkolóig. Ott letettem a kislányt és előszedtem az iPhone-omat a vállamon lógó kistáskából.
– Mit csinálsz? – szipogta a kislány rémülten. Gondolom, megijedt a fotóstól és attól, hogy olyan hirtelen a levegőbe kaptam és belesodródtam vele a tömegbe.
– Először is, adok neked egy zsebkendőt – mondtam és felé nyújtottam egy zsebkendőstasakot, amit időközben sikerült kihalásznom a táskámból. – Töröld meg az arcodat.
– Lotte, te mit csinálsz itt? – rohant felém valaki. A hangja alapján először nem tudtam azonosítani, akkora volt a háttérzaj, de mikor közelebb ért, láttam, hogy Dave Roth az. Mikor észrevette a kislányt, szemei hatalmasra nyíltak.
– Ő ki? – kérdezte kedvesen.
– A neve Christina – feleltem, majd jelentőségteljes pillantást vetettem a férfira.
– Szia, Christina – mosolygott Dave és megsimogatta a kislány keseszínű tincseit. – A nevem Dave Roth. A Tokio Hotel társproducere vagyok. Szereted a srácok zenéjét, igaz?
– Igen – felelt Christina és egyre inkább látszott rajta, hogy kezdi nem érteni a dolgokat. Először összefut egy lánnyal, aki azt ígéri neki, találkozhat a kedvencével, Billel, most pedig a Tokio Hotel társproducere mosolyog rá.
– Éhes vagyok. Láttam egy büfét a kijárat közelében – mondtam, mert beszélni akartam Dave-vel, addig pedig el kellett foglalni Christinát, hogy ne hallhassa a társalgást, az étel pedig – a kinézetéből ítélve – amúgyis szükséges volt számára.
Dave nem nagyon értette a hirtelen témaváltást, de nem mutatta ki ezt.
– Velünk jössz, Christina? – kérdezte és kézen fogta a kislányt.
– Én is nagyon nagyon éhes vagyok – derült fel Christina fehér arca, de gyorsan el is komorodott – viszont nincs pénzem, hogy kifizessem az ennivaló árát.
Láttam Dave-en, hogy kezdi felfogni, miért akarom a kislányt egy büféhez cipelni. Megértette, hogy én korántsem vagyok éhes, csupán Christinának van szüksége ennivalóra.
Bólintott, majd lehajolt Christinához és nagyon halkan azt mondta neki:
– Az ilyen kislányoknak, mint amilyen te vagy, ma a büfé is ingyenes.
Christina őszintén, szívből nevetni kezdett és átölelte Dave derekát. A férfin láttam, hogy egyszerre önti el a sajnálat, a részvét és az öröm.
A büfénél nem volt nagy sor, még szabad asztalt is találtunk, ahova leültettük a kislányt. Dave tanácsát követve két Hamburgert és egy kólát vettünk neki. Vehettünk volna többet is – én bevallom, ezen a véleményen voltam – de a producer álláspontja szerint Christina olyan rég nem evett rendes ételt, hogy kórházba kerülne a túlzott élelmiszermennyiségtől. Végül igazat adtam neki és igyekeztem eltakarni őt Christina szemei elől, miközben átnyújtotta a büfésnőnek a hamburgerekért és a kóláért járó összeget.
– Mit csináljunk vele? – böktem a kislány felé, miután Dave elfordult a büfésnőtől.
– Mit kéne csinálnunk? – értetlenkedett, majd gyanúsan rám pislogott. – Álljunk csak meg. Tudom, mire gondolsz. Lotte, nem keverhetsz minket egy bírósági perbe! Nem avatkozhatunk bele a családi életébe, nem vitethetjük el otthonról.
– Eszembe se jutott! – ellenkeztem, bár Dave-nek igaza volt, de ezt csak titokban ismertem el – de az anyjáék nem tudják, hogy itt van. És... azt hiszem, egy fotós lekapott minket, mikor megöleltem – tettem hozzá szomorkásan.
Dave arca eltorzult a dühtől, de csak egy pillanatig tartott az egész, mert gyorsan felöltötte komolyságát.
– Az más. Sajnálom, hogy megvádoltalak. Hogy nézett ki a fotós?
– Nagydarab. Borzasztóan kövér, ősz hajú. SONY fényképezője volt, azt hiszem. Sajnos nem tudtam megfigyelni, mert azzal voltam elfoglalva, hogy elvigyem a kislányt a közelből.
– Tudom, ki lehetett az – mondta gyorsan. – Megyek, megkeresem és elkérem tőle a képeket. Maradj itt, vigyázz a kislányra, amíg meg nem eszi az ebédjét, aztán küldd haza.
– Ne, Dave – ellenkeztem. – Találkozni akar Billel.
– Nem játszhatod a jótündért! – mérgeskedett Dave, de gyorsan változott a véleménye, mikor ismét rápillantott a békésen eszegető nyomorúságos kislányra. – Na jó. Egye fene. Megkeresem Billt és ideküldöm. Rendben? El ne menjetek!
– Oké – mosolyogtam és elszökelltem ahhoz az asztalhoz, ahol Christina jókedvűen majszolta a második Hamburgerét.
– Mindjárt megérkezik Bill – közöltem vidáman.
– Tényleg? – nevetett és belekortyolt a kólájába. – Az nagyon jó!
– Igen, az – sóhajtottam, mert akármennyire is hamburger volt előtte, a kislány még mindig borzasztóan nézett ki.
– Bill téged hívott, mikor azt mondta, angyal – állapította meg csendesen. – Láttam, ahogy felléptél a színpadra. Tényleg angyal vagy?
– Dehogy – nevettem el magam. – Soha nem voltam angyal, és azt hiszem, nem is leszek az.
Christina tekintetében azonban még sosem látott bizonyosságot pillantottam meg. A lány olyan kicsi, olyan törékeny, annyira befolyásolható volt, hogy gyanítottam, elhiszi még a tündérmeséket. Biztosra vettem, hogy hisz az angyalok, a Mikulás, vagy a manók létezésében.
– Megígérted, hogy találkozhatok Billel. Te angyal vagy, mert csak egy angyal ígérhet ilyesmit. Anyu mindig azt mondja, ne ábrándozzak, mert az angyalok fent élnek és sosem néznek le ránk. Most pedig itt vagy, velem szemben ülsz és épp engem nézel. Te vagy az egyetlen angyal, aki néha letekint a földre és meglátod az olyanokat, mint én? .
Az ajkamba haraptam. Nem tudtam, mit feleljek neki. Teljesen felkavart a gyermeki, de mégis tudatos gondolkodása, az életről való felfogása és a bizonyosság, hogy sok-sok ideje szenved és nyomorog.
Nem kellett azonban szóra nyitnom a számat, mert ekkor megérkezett Stefan, a nyomában Billel, akin látszott, hogy örül, hogy végre kiszabadulhatott néhány percre a sikoltozó libák közül.
– Bill – suttogta megsemmisülve Christina, miközben igyekezett tisztára törölni az arcát. A szalvétája már foltos volt a Hamburgerszósztól, így a próbálkozással csak azt érte el, hogy vörös foltokat kent az arcára.
– Várj! Segítek – mondtam és felálltam, megkerültem Stefant és Billt, majd a kislányhoz léptem. Elővettem egy újabb zsebkendőstasakot és kiszedtem belőle egy zsebkendőt, majd letörölgettem az ételmaradékot Christina arcáról.
– Készen vagy – mondtam és még egy puszit is nyomtam az arca egyik felére. A gesztustól elvörösödött.
– Szia – Bill elengedte Stefant és mellém lépett, eközben Christina felé nyújtotta a kezét.
– Szia – rebegte Christina.
– Bill vagyok – folytatta az énekes – A te neved pedig Christina, igaz?
– Aha. És te vagy a kedvencem a srácok közül – tette hozzá a kislány, kissé felbátorodva.
– Ennek örülök – mosolygott Bill. – Látom, már megismerkedtél a barátnőmmel, Lottével.
– Az angyal – jegyezte meg Christina és szélesen elvigyorodott.
– Az angyal – értett egyet Bill és megölelte őt.
Christina még mindig nevetett. Látszott rajta, hogy ezt a napot úgy éli meg, mintha ez lenne a legszebb az életében.
– Hogy találtál el ide egyedül, Christina? – kérdezte őt Bill, miután elengedte. Az énekes leült egy székre, és az ölébe vette a kislányt, aki büszkén tekintett körbe.
– Gyalog jöttem. Elszöktem otthonról – felelt Christina. – Anyu nem tudja, hogy itt vagyok. Szerinte nekünk nem való az ilyen hely, sem a rendezvények. Nincs TV-nk sem otthon, nem tudjuk kifizetni a számlát. Az utcán járkáltam, akkor hallottam, amikor két lány erről a partiról beszélt. Mindig is akartam találkozni veled, így eljöttem. A zenéteket is az utcáról ismerem. Néhány lány a szomszédból mindig a ti dalaitokat hallgatja a telefonokról, vagy a számítógépekről, nekem pedig nagyon megtetszett, van egy pár, ami rólam szól. Tudom, hogy lesz majd valaki, aki átsegít a nehéz helyzeteken, mert te énekelted. És amit te énekelsz, az mind igaz. Anyu nem hiszi el, őt idegesíti, ha otthon éneklek. Ő azt mondja, mi itt vagyunk lent – a kislány egyik fehér kezével a föld felé mutatott, majd dicsőségesen felemelte apró karjait – ti pedig ott vagytok fent. A lent és a fent sosem találkozik.
Bill zavartan nézett körbe, majd tekintete megállapodott rajtam.
– Ott állt a közeledben. Egy fotós lekapott minket, mikor megöleltem. Remélem, Dave-nek sikerül elkérnie a képeket – mondtam angolul, mivel sejtettem, hogy a kislány nem ért ezen a nyelven. – Hogy lehettem ilyen felelőtlen?
– Nem voltál az – felelt Bill, szintén az angolt használva – hisz csak azt tetted, amit helyesnek éreztél. Amúgy nyugi, Dave lefizette a pasast, aki nagy nehezen ugyan, de átadta neki a fényképező memóriakártyáját.
Megnyugodva sóhajtottam egyet. Christina az egészből semmit sem értett, de nem is zavarta a dolog. Szórakozottan játszott Bill nyakláncával. A fiú keze elindult a lánc felé, hogy azt a kislány nyakába akaszthassa, de aztán eszébe jutott, hogy Christina tilosban jár, és nem hagyhat árulkodó bizonyítékokat, egy nyaklánc pedig igencsak annak minősülne.
– Mennyi idős vagy? – kérdezte ismét Bill a kislányt.
– Hét éves vagyok, de anyu azt mondta, majd nyolc is leszek – büszkélkedett Christina.
– Még szép, hogy leszel – biztosította Bill. Úgy tűnt, nem nagyon beszélgetett még ilyen fiatal rajongóval, de nem állt tőle messze ez a fajta beszélgetési forma sem – Mégpedig milyen szép nyolc éves lesz belőled!
– Igazán? – csillantak fel Christina szürkés szemei. Most először láttam a szemekben tiszta csillogást, nem csupán tompa fényt.
– Persze, ha én mondom – erősködött Bill és megsimogatta Christina arcát.
– Miért hívtad az angyalt a színpadra? – kérdezte csevegve Christina. Bill meghökkent, de hamar rájött, hogy a kislány még túl hiszékeny ahhoz, hogy külön tudja választani a mesehősöket a valós világ embereitől. A lány kicsi volt még, nem érthette a szójátékokat. Bill angyalnak nevezett, s mikor felléptem a színpadra, Christina csak egy fehér ruhás lányt láthatott, aki az angyal megtestesítője volt számára.
– Azért hívtam fel , hogy megmutathassam, hogy igenis léteznek. Tudod, sokan nem hiszik el, amíg nem látják őket – mondta Bill kedélyesen. – Te hiszel az angyalokban, ugye?
– Igen – bólogatott nagy bölcsen a kislány. – Eddig is hittem, de most, hogy láttam, egész biztos, hogy mindig hinni fogok bennük.
– Na látod, ezzel én is így vagyok – nevetett Bill.
Furcsa volt, hogy mindketten rólam beszéltek, mégis úgy tűnt, valaki másról szól a csevegésük. Bill meglepetést okozott, hogy ilyen furfangosan oldotta meg a helyzetet, ahogy mosolyogva beszélgetett a kislánnyal az általa elképzelt angyalról. Nem tehettem megjegyzést, hogy márpedig én nem vagyok angyal, mert azzal összetörtem volna egy naív kis nyolc éves gyermek álmait. Christinát és billt együtt látni pedig felért akármilyen képzettel. Tudtam, borzalmas lenne, ha ezt a képet bármi is romba döntené – például Christina anyjának megjelenése, ahogy egyszerűen kitépi piszkos kislányát a srác karjai közül. Elég volt csak egy másodpercig belegondolni és éreztem, nem tehetem tönkre Christina elképzelt kis világát.
– Az egyik régi szomszédunk, Anthoan bácsi mindig azt mondta, hogy mindenkinek van egy angyala, és az az angyal magához szólítja az embert, mikor eljön az utolsó óra. Meg még olyat is mondott, hogy az utolsó óra azt jelenti, hogy meghalunk és akkor az angyalunk elviszi a mennybe a lelkünket, a testünket pedig eltemetik és a mennyben visszakapjuk, de nem úgy, ahogy ott van lent a föld alatt, hanem úgy, ahogy azelőtt volt. És kapunk fehér ruhát is. Mindenkire vigyáz a saját angyala. Bill, te megtaláltad az angyalodat, de nem haltál meg. Ez hogy lehet?
Bill félrenézett és nagyokat pislogott. Na, brilliáns szövegíró, most találj ki valami értelmes magyarázatot. Az énekes nem okozott csalódást, s a legegyszerűbb dolgot mondta, amit csak mondhatott.
– Mert az angyalom szeret engem.
Christinán látszott, hogy örömmel hallgatja Bill szavait, és kételkedés nélkül elhisz mindent, amit a fiú mond neki.
– Akkor Anthoan bácsit nem szerette az angyala – állapította meg. – Meg Anthoan bácsi azt is mondta, hogy az angyalok mindig figyelnek ránk, csak hagyni kell, hogy megtaláljanak. Mikor pedig megtaláltak, egy angyal kiválaszt minket és azt mondja, hogy ez az ember az enyém, és akkor már az embernek lesz angyala. Én ma hagytam, hogy Lotte megtaláljon, de ő már a te angyalod és nem akarom elvenni tőled. Szerinted nekem lesz saját angyalom? Anyu azt mondja, az angyalok nem néznek le ránk, de Anthoan bácsi mindig mást mondott. Kár, hogy Anthoan bácsit már magához hívta az angyala.
– Hűha… Nagyon okos ember lehetett Anthoan bácsi – mondtam, mielőtt Bill felelhetett volna. – Hidd el, jó helyen van az angyaloknál.
– Okos volt. Olyan rossz, hogy nincs itt – mondta Christina könnyeden – de az angyalok vigyáznak rá. Lotte, te igazán nagyon szeretheted Billt, ha képes voltál lejönni miatta. Anyu szerint az angyalok lusták, mert egyszerűen magukhoz szólítják az embereket és azért csak a lelküket viszik a mennybe, mert az könnyebb, mint a testük és ők meg nem akarnak olyan súlyos terheket cipelni. Meg anyu olyat is mondott néha, hogy csak a jó embereket szeretik és csak őket választják ki maguknak. De ez nem így van, mert Anthoan bácsi nem ezt mondta és én inkább Anthoan bácsinak hiszek, mert anyu mindig kiabál és azt nem szeretem. Anthoan bácsi sosem kiabált velem és megengedte, hogy TV-t nézzek, mikor nála voltam.
Megfogtam Christina egyik parányi kezét. A kislány elmosolyodott. Olyan együgyű volt az észjárása, még a gyermekibbnél is gyermekibb, ha lehet egyáltalán ilyet mondani. Bár néha úgy tűnt, többet tud az élet nehézségeiről, mint a felnőttek.
. A hozzá hasonló korú gyerekek már el tudják hinni, hogy angyalok nincsenek, de ő még képtelen volt erre. Gyanítottam, hogy azért találta ki az öreg szomszéd az angyalos meséket, hogy némi reményt nyújtson szegény kislánynak.
– Neked is lesz angyalod – mondta Bill vigasztalóan – csak figyelj és keresd. Ne felejtsd el, mit mondott Anthoan bácsi: az angyalod meg fog találni téged.
– Oké, nem fogom elfelejteni. Most már tényleg mennem kell, bocsánat – ugrott le Bill öléből. – Köszönöm. Örülök, hogy megismerhettelek téged, meg az angyalodat, Bill.
Bill elmosolyodott és ő is puszit nyomott a kislány fehér arcára.
– Nincs mit, angyalka – nevetett és összeborzolta Christina világos haját.
– Én leszek az angyalka – lelkendezett Christina. – Egyszer majd angyal is lehetek?
– Egész biztosan – feleltem és ismét megöleltem, majd elengedtem és néztem, ahogy kicsiny alakja lassan belevész a szürkületi félhomályba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése