6. Fejezet: Mégsem volt véletlen

A parti még nagyon sokáig tartott. Bill és én egy távolabbi sarokból figyeltük, ahogy éjfél körül Linda és Tom mindenki figyelmét magára vonva táncolni kezd. Most ők álltak a középpontban, és láttam Billen, hogy ezúttal nem zavarja a helyzet.

– Milyen szépek – mosolyogtam, miközben Linda gyors lépéseit figyeltem. – Teljesen összeillenek. Mi nem megyünk táncolni?

A kérdésemmel még saját magamat is megleptem, de Bill arckifejezését látva inkább nem könyörögtem a táncért. A srác zaklatott volt.

– Mi a baj, Bill? – kérdeztem aggódva.

– Semmi – legyintett – csak nem megy ki a fejemből az a kislány... Christina...

Christina távozása óta jónéhány óra telt el. Az ég már teljes sötétségbe borult, de a színes reflektoroknak köszönhetően a berlini főtér mégis fényárban úszott.

– Annyira elhagyatott volt – értettem vele egyet – nem tudtam nem odamenni hozzá.

– Olyan édes volt. Tényleg elhitte, hogy angyal vagy – kuncogott Bill, de a kuncogás nem volt rosszindulatú, sokkal inkább kedveskedőnek tűnt. – Valóban angyalként viselkedtél vele.

– Angyalként? Én? – húztam fel az egyik szemöldökömet. – Csak enni adtam neki. Ezt más is megtette volna, nem?

– Észrevette őt valaki rajtad kívül? – kérdezett Bill. – Rengeteg csaj állt körül, ő pedig ott volt a közelemben és senki nem figyelt rá. Te vetted észre. Csak te!

– Úgy szeretnék segíteni neki. Az anyja egy szörnyeteg lehet! – háborogtam.

– Tudom. Látszott rajta. Azonban nem tehetünk semmit, Lotte. Nincs hatalmunk megváltani a világot, bármennyire szeretnénk.

– Megváltás volt neki az is, hogy találkozott veled – fogtam meg a kezét és nagyon lassan a tér közepe felé húztam. Tudta, mit teszek és nem ellenkezett.

– Bárcsak többet tehettem volna érte. Amúgy miért húzol a reflektorok fényébe?

– Óh, egész egyszerűen csak azért, mert ez egy TH-parti. Az pedig hogy néz ki, hogy az egyik főszereplő egy sarokban gubbaszt és figyeli a többieket?

– Olyan vagy, mint Silke – morgolódott és közben finoman körbepislogott, hogy meggyőződjön arról, hogy az asszisztensnő nincs a környéken.

– Ezen ne is csodálkozz. Lassan több időt töltök vele , mint veled!

– Kezdek féltékenykedni – vigyorodott el és elegánsan megforgatott.

– Kezdhetsz is – vágtam vissza. – Silke jófej.

– Haha, te csak azt hiszed.

– Én nem hiszem. Én tudom.

Égtelenül felvihogott, de a zene olyan hangos volt, hogy elnyomta a hangját.

– Keressük meg a többieket. Velük is táncolni akarok! – hisztiztem.

– Miért? – kérdezősködött.

– Táncolj a rajongókkal. Azért vagy itt – elengedtem a kezét, de ő meg sem mozdult.

– Te is rajongó vagy – vont vállat és újra megragadta az egyik csuklómat.

Ismét kihúztam azt a szorításából és eltáncoltam a közeléből, belevegyülve a tömegbe. Már éjszaka volt, a téren mégis annyian gyülekeztek, hogy a reggel lezárt utakat még mindig nem lehetett megnyitni az autóforgalom számára.

Azt sem tudom, kik ragadtak meg egy vagy két forgás erejéig, minden olyan kavargó és színes volt. Sokak kezében villogó kacatok kápráztatták a szemeket, mások ördögszarvakat tettek a fejükre, vagy világító karikákat akasztottak a nyakukba. Igazi partihangulat volt.

– Tuti a buli! – kiáltotta Georg és elragadott egy alacsony, sötét hajú sráctól. – Hogy érzed magad?

– Szuperül! – lelkendeztem, túlordítva a lüktető zenét – Még több ilyet!

Elnevette magát.

– Nem láttad Helgát? – kérdezte, miközben a tömeget kémlelte. – Sehol nem találom azt a nőt!

– Helga is itt van?

– Naná, meg Anni is. Keresett téged, de eltűntél. Mivel Bill is lelépett, úgy sejtem, hogy együtt voltatok. Javíts ki, ha tévedek!

– Nem tévedsz – feleltem – együtt voltunk.

– Ohh – Georg szemei felcsillantak és már nem figyelgette a partizókat a barátnőjét keresve közöttük.

– Akarod hallani a részleteket? – vigyorogtam, mert tudtam, hogy elfogta a kíváncsiság. Tom esete óta megtanultam, hogy Georgot ilyen témákkal nagyon lázba lehet hozni. Azonban ez a téma korántsem lesz olyan izgalmas, mint ahogy azt várja!

– Ha elmondod – biccentett, próbálva leplezni kíváncsiságát.

– Oké – bólintottam. – A büfé egyik asztalánál ültünk, Bill pedig az ölében fogott egy nyolc éves kislányt, Christinát. A gyerek nagyon szeretett volna találkozni Billel, de az anyja nem engedte volna el, így elszökött otthonról. Ja, egyébként úgy gondolja, angyal vagyok.

Georgon láttam a csalódást, de valami más is átfutott az arcán. Tisztában voltam vele, hogy imádja a gyerekeket és nem tudja elviselni, ha egy is szenved közülük.

– Bill jófej volt vele, ugye? – kérdezte, emelkedő dühvel.

– Persze – biztosítottam gyorsan. – Christina nagyon boldog volt. Úgy hiszem, sosem volt még ennyire vidám, mint ma.

Georg kifújta a levegőt, majd átadott valakinek, elköszönt és elindult megkeresni Helgát.

Az idegen – akinek Georg átadott – nem maradt túl sokáig velem, de utána is akadt társaságom. Szinte egy pillanatra sem maradtam egyedül. Néhány rajongó lány is táncolt velem, sokan közülük ki is fejtették a véleményüket rólam.

– Szerintem nagyon édes lány vagy és örülök, hogy Bill téged választott – mondta az a pufók, fonatos lány, akit a délelőtt folyamán láttam, mikor interjút adtam Olivia Prinzstahlnek.

– Köszönöm – nevettem meglepetten. – Örülök, hogy ezt gondolod.

Többen is körbeálltak és egész gyűrűbe fogtak, miközben a táncpartnerem mindig cserélődött. A körtánc közben mindenki előadta a gondolatait, amik többsége pozitív volt, ennek pedig nagyon örültem.

– Billnek már tényleg kellett valaki – sipította egy lány magas hangon. – Sajnálom, hogy nem én lettem az, de boldog vagyok, hogy normálisat szedett össze. Úgy értem, nem valami ribancot.

– Azok csak bántanák! – mennydörögte egy rózsaszín hajú lány – Én mindet felakasztanám!

– Jaja – értett egyet egy újabb rajongó. – Ha Bill túlságosan beleesne egy olyan lányba, az simán otthagyná. Az ilyeneknek nem kell komoly kapcsolat! Megvolt és kész. Náluk így működik a dolog. Villogna vele két hétig, aztán pápá.

– Bocsi, Lotte, hogy mindenki fáraszt ezzel a témával – kért elnézést egy magas, hosszú barna hajú lány – de tudod, hogy nagyon érdekel minket. Bill olyan sokáig volt egyedül és... Többségünk néha azt remélte, hogy egyszer csak szembe jön az utcán és… . Mázlid volt, hogy neked legalább összejött.

– Nem utca volt, hanem stadion – vigyorogtam – és nem szembe jött, hanem felsegített, mert elestem a lépcsőn!

Néhányan nevettek, köztük én magam is.

A meginduló tömeg elsodort a lányoktól, akik még sokáig integettek felém. Az emberáradatot fürkészve sikerült észrevennem az ismerős arcokat. Mosolygásra késztetett, mikor megláttam Billt három csaj gyűrűjében. A lányok igyekeztek rávenni az énekest, hogy táncoljon, de Bill egyáltalán nem mutatott hajlandóságot erre. Az arckifejezése még mindig zaklatott volt, de a zaklatottság már kezdte átadni helyét a fáradtságnak. Őszintén szólva, nem is csodálkoztam ezen, biztosra vettem, hogy már nemsokára véget ér a mulatság.

– Segítsek? – táncoltam oda a három lányhoz, közben szélesen és kissé kárörvendően vigyorogtam Billre.

– Nem kell – húzta fel az orrát az egyik lány és kivált a gyűrűből. A barátnői követték és néhány másodperc múlva szemtanúi lehettünk, hogy az első lány megáll és zokogásban tör ki.

– Mi van vele? – kérdeztem értetlenkedve.

– Az, hogy idejöttél – mosolygott Bill hálásan. – Köszönöm. Már azt hittem, sosem szabadulok meg tőle.

– Miért nem mentél arrébb? – érdeklődtem. – Rengeteg ember van a közelben, akikkel táncolhatnál!

– Menjünk már hazaaaaaaa! – nyafogott és a vállamra hajtotta a fejét.

– Bill, ez a te partid. Szórakozz!

– Hagyd már – lökött meg valaki hátulról. A hangja alapján könnyű volt az azonosítás, s mikor hátrapillantottam, szembesültem vele, hogy a sejtésem helyes volt: Tom vigyorgott rám.

– Mi az, Tom? – nézett fel Bill – Nem bírod a hajtást?

– Kezdek kipurcanni – sóhajtott Tom – Lindával egész egyszerűen nem lehet bírni. Tánc, tánc, tánc és mégtöbb tánc. Komolyan, az a lány egy energiabomba. Most Annival járják a köröket, mert Gustav is feladta – tette hozzá kicsit vigyorogva.

A reflektorok ebben a pillanatban kialudtak, a tömeg sikoltott, a tér pedig sötétségbe borult. Bill és Tom két oldalról megragadta a kezeimet, nehogy valaki elsodorjon a közelükből.

– Futás a kocsihoz – suttogta Tom.

– Mi történik? – rémüldöztem.

Senki nem értett semmit, néhányan káromkodtak a buli hirtelen befejezése miatt, mások rémületükben könnyekre fakadtak, sokan pedig az egyetlen ésszerű megoldást, a minél hamarabbi távozást választották. Azonban ezt többnyire egyszerre akarták csinálni, épp ezért hatalmas sortorlaszok alakultak ki a lezárt téren, ami már nem is volt annyira lezárt... Láttam, hogy két hatalmas kamion közeledik.... te jó ég, egyenesen az emberek felé! A nagy vasszörnyek lassan haladtak, de a tömeget ígyis pánikba ejtették. Mögöttük bizonyára személyautók sorakozhattak, mert üvöltésszerűen hangzott fel a dudák fülsiketítő szinfóniáinak és az emberek kiabálásainak egyvelege.

– Ugye mind megvagytok? – hallottam egy ismerős hangot. Hátranéztem és láttam, hogy Silke lépked mögöttünk, közben mindenfelé néz, hátha meglátja a többieket.

– Mi igen – felelt Bill – de merre vannak a többiek?

– Hol van Linda? – kérdezte egyből Tom.

– Linda, Anni és Georg már az autóknál – felelt Silke, Gustavot és Helgát viszont nem találjuk, de keressük őket. Georg nagyon ideges.

– Azt nem csodálom – vetette közbe Tom.

– Hogyhogy feloldották az útzárlatot? – mérgelődött Bill.

– Fogalmam sincs – rázta szőke fejét Silke – de valahogy nem is érdekel! Tűnjünk el innen, ez most a legfontosabb!

– David és a többiek? – kérdeztem, a TH-staff hátramaradt tagjaira célozva.

– Mindenki egyben van, de siessetek már! A tömeg nemsokára megindul és akkor végetek van. Bill, itt már nemcsak rajongók és érdeklődő bulizni vágyók vannak, hanem az ellentábor kőkemény magja is. Tudod mit jelent ez, ugye?

– Ők engedték vissza a forgalmat az utakra – morogta Bill. – Azt akarták, hogy az összejövetelünk tragédiával végződjön. Ugye mindenki jól van? Megsérült valaki?

Silke nem felelt, csak meglökött minket. Futni kezdtünk, amíg el nem értük a fekete Lincolnt, eközben folyamatosan vakuk villogtak a közelünkben. Bepattantunk az autóba és zihálva fújtuk ki magunkat.

– Rohadékok – morogta Georg és az ajkaiba harapott – Ezek totál nem normálisak.

– Mi lett volna, ha kinyírtak volna valakit? – fújtatott Tom.

A gitáros kérdésére senki nem felelt, mert kinyílt a Lincoln ajtaja és megjelent Linda, Anni, Gustav és az időközben megtalált Helga, a nyomukban négy testőrrel. A sötétben nem láttam pontosan, kik azok, de Joachim szőke fejét még ígyis felismertem.

A kocsi hét személyes volt, de mi többen voltunk, a testőröket azonban ez nem nagyon zavarta. Miután Gustav beült előre Fred mellé, Joachim kinyitotta a hátsó ajtót és szó szerint beadogatta a lányokat a kocsiba.

– Nem férünk be mindannyian! – kiabált ki Georg, miközben az ölébe húzta Helgát, hogy helyet szorítson a rémülten pislogó Anninek.

– Márpedig most így fogtok utazni – morogta Joachim és ügyes kezének köszönhetően egy másodperc múlva már Linda is a kocsiban volt.

– Mi a fene történt? – kérdezte Linda, de ekkor Fred teljes gázzal kihajtott a parkolóból, így a lány csak Anni lélekjelenlétének köszönhette, hogy nem vágódott hanyatt.

– Jól vagytok? – nézett hátra a sofőr, mikor ráhajtott egy forgalmas útszakaszra. – Nem akartam rátok hozni a frászt, de muszáj volt elhúzni a tömeg elől.

– Mondd csak, mindenki egyben maradt? – aggodalmaskodott Bill.

– Igen. David, Peter, Patrick, a testőrök, Dave és én kivezényeltük a rajongókat . Néhányukat mi magunk vittük haza. Ne aggódj, senkinek nem esett baja.

– Akkor itt már mindenki az ellentáborhoz tartozik? – nézett hátra Tom, majd füttyentéssel adott hangot csodálatának. – Szép nagy tömeg.

– Dehogy. Sokan nem rajongók, de nem is ellenzők – felelt Fred. – Ők egyszerűen csak bulizni akartak. Kevesen jöttek az ellentáborból, a nagyobb tömegbe ők például nem is keveredtek bele. A feladatuk csak az volt, hogy feltépjék az útlezárás szalagjait, elvigyék a táblákat és a kordonokat, tehát, hogy megnyissák az utat a forgalom előtt. Nagyon alapos munka volt, biztosra veszem, hogy készültek ezzel az akcióval.

Senki nem mondott semmit, még Tom sem.

– Azért jó, hogy mindenki egyben van – szólalt meg végül Helga.

– Hol a fenében voltál? – torkolta le Georg – Már mindenütt kerestünk!

– A tömeg elsodort egy kislányt – felelt Helga – én pedig segítettem neki kijutni a térről, oké?

– Jó, jó – emelte a magasba a kezeit a basszeros. – Csak máskor szólj, ha ilyen terveid támadnak, mert halálra aggódtam magam!

– Hogy nézett ki a kislány? – kérdezte Bill, s arcára ismét kiült a zaklatottság. Helga érdeklődve felemelte a fejét, majd elgondolkodott és – megrökönyödésünkre – Christina pontos személyleírását adta meg.

– Olyan kis édes volt. Miközben a szomszédos utcába vittem, egy angyalról áradozott. Az az érzésem, hogy találkoztatok vele, Bill.

– Igen – feleltem az énekes helyett. – Hogyhogy még mindig itt volt? Mi már délután hazaküldtük!

– Azt nem tudhatom – rázta a fejét Helga – de én megtettem, amit lehetett. Elkísértem egy csendesebb sarokig. Biztosított arról, hogy onnan már haza tud menni.

– Nem tehettél volna többet – mondta Georg és barátnője vállára tette a kezét.

– Tudom – mondta Helga – de az a kislány olyan elhagyatott volt. Georg, te nem láttad!

– Mi láttuk – vetette közbe Bill. – Nagyon egyedül érezhette magát. Arra gyanakszom, hogy anyja sincs, csak... csak azt hiszi, hogy van... szerintem az anyja is rég meghalt már...

Te jó ég, Bill ezért volt ennyire zaklatott, ha Christinára gondolt? Ez a gondolat gyötörte, amióta látta a kislány alakját eltűnni a tömegben?

Mindenki csöndben volt. Bill megfogta a kezem, de nem mondott többet. Most az egyszer reméltem, hogy ne legyen igaza. Christina képtelen lenne egyedül élni, és még mindig jobb, ha egy pszichopata az anyja, mint az, ha halott, különösen, hogy Christina fel sem fogja a halál szó szerinti értelmét.

Az út további részében némaság burkolta be a Lincoln utasterét. A zene halkan szólt a rádióból, de ez csak Fredet nyugtatta meg. Szinte mindannyian feszültek voltunk. Azon gondolkodtam, ki lehet olyan gátlástalan, hogy vérfürdőt rendezzen egy ártatlan kis partiból. Csak egy ember jutott eszembe, de az az ember már hónapok óta rács mögött kuksolt, így ő biztos nem tehette.

– Bill? – kérdeztem végül óvatosan, mert valami mégiscsak piszkált belülről és nem hagyta, hogy megnyugodjanak a gondolataim.

– Tessék – felelt a megszólított.

– Ugye Gitty még mindig börtönben van?

Azt hittem, valaki elneveti majd magát a gyenge feltételezésen, miszerint a megszállott nincs már ott, azonban a kérdésem elhangozta után is csak a csönd vett körül.

– Gitty nem tehette – mondta Bill határozottan – de nem mondasz teljesen hülyeséget, angyal. Én is elgondolkodtam ezen. Biztosra veszem, hogy Gittyt néha meglátogatja valaki és az a valaki, talán épp a lány tanácsára, megszervezhetett egy ilyet.

– Az a rohadt kurva! – morogta Tom. – Nekem ez eszembe se jutott!

Fred nem tudhatta, ki az a Gitty, de udvariasságból nem kérdezett közbe. Az első ülésen terpeszkedő Gustav viszont azonnal hátrafordult. Hatalmasra nyílt szemeiben érdeklődés fénye csillogott.

– Szerintetek utána kéne járnunk, hogy mi van vele? – érdeklődött fejét ingatva.

– Nem hinném, hogy bevennék a legutóbbi mesénket. Gitty tuti elmondta nekik, hogy nem vagyunk a haverjai.

A legutóbbi találkozásunkkor Tom csúnyán megsértette a rabruhában sínylődő Gittyt, így jogos a feltételezés, hogy Gitty a rajta esett sérelmet minimum azzal bosszulja meg, hogy nem engedélyezi az újabb látogatásunkat – nem mintha túlságosan nagy kedvet éreztünk volna ahhoz, hogy leüljünk beszélgetni vele.

A Lincoln lassan a Kaulitz-ház kapubejárójához ért. Tom kipattant az autóból, majd kiemelte az összepréselődött Lindát és megvárta, amíg Bill és én is kikászálódunk. Apropó, mit keresek én a Kaulitz-ház előtt?

– Hé, Bill, nem kéne hazamennem? – néztem az énekesre tágra nyílt szemekkel.

Bill megrántotta a vállát , súlyos nyaklánca pedig csörögve himbálózni kezdett a nyakában. Arcán csibészes mosoly jelent meg, melyet halk kuncogás követett.

– Már majdnem reggel van – mondta és a ház felé indult. – A nagynénédék pedig valószínűleg mélyen alszanak. Te sem akarod felébreszteni őket, ugye?

Jó, persze, hogy nem akartam felébreszteni őket. Na de már megint Billéknél kell aludnom? Egy hónap alatt ez már a második alkalom lesz. Kezdek beköltözni a házba – eme felfedezésemen még mosolyogtam is egy kicsit.

Utolsóként léptem át a ház kapuját, aztán intettem egyet a Lincoln hátra maradt utasainak, majd elsétáltam a bejárati lépcsősorig és kettesével szedve a fokokat, felsiettem azokon. Bill megvárt az ajtóban, s együtt léptük át a küszöböt.

A ház előtere fényárban úszott. Nem tudom, Simone hogy képes hajnalok hajnalán is úgy pörögni, mintha belepumpáltak volna három liter kávét, mert a nő most is hozta szokásos, bár túlzottan szétszórt formáját.

– Óh, végre megérkeztetek! – sietett felénk, mikor becsukódott a tölgyfaajtó Bill mögött. A nő nagy igyekezetében leverte az asztalon álló virágvázát, de senki sem törődött ezzel az aprósággal. – Kértek valamit? Minden rendben? Lotte, nagyon örülök, hogy ismét nálunk töltöd az éjszakát!

Nem feleltem, mert már úgy éreztem, alig bírom nyitva tartani a szemem. A könnyű kis kánikularuha nem nyújtott védelmet az éjszakai hideg ellen, és megborzongtam, mikor egy lenge szellőfuvallat fellibbentette a függönyt az ablakról. Bill a vállaimra tette a kezeit. Az érintése nyomán végigkúszott bennem a melegség egy apró hulláma, de ettől függetlenül még mindig remegtem.

– Nem kérünk semmit – mondta bill és a lépcsők felé kezdett terelgetni – de azért köszönjük.

– Óh, ugyan! Igazán nincs mit – nevetett Simone és kifésülte szeméből rakoncátlan, fekete tincseit. – Tulajdonképpen már én is fáradt vagyok. Jó éjt!

– Neked is – feleltük kórusban Billel, majd felvánszorogtunk az emeletre.

A Bill szobája melletti vendégszobát választottam magamnak.

Bármennyire is fáradt voltam, az álom nem akart rám találni. A horizont odakint vörösben játszott már, de én még mindig nyitott szemekkel feküdtem. A ház csendes volt, csak Bill szobájából szűrődött ki némi zaj – egészen pontosan egy toll sercegése és papírok zizegése.

Óvatosan kisurrantam a szobából és átmentem Billhez. A srác nem vette észre, hogy mögötte állok. Teljesen belefeledkezett a munkájába. Láttam, hogy verses formájú írás készül a keze alatt – mely egyértelműen dalszöveggnek tűnt.

Megbűvölve néztem egy ideig. Sosem láttam még munka közben, s most az egész lényéből sugárzott valami megmagyarázhatatlan nyugodtsággal keveredett béke, ami nem volt azonos az otthon mámorító harmóniájának békéjével.

A tekintetem körbepásztázta a szobát. A hatalmas ágy vetetlen volt, a magas fenyőbútorok árnyakként meredtek a sötétben. Csupán az íróasztalon elhelyezett lámpa világított, halvány fényében a szoba sejtelmesen titokzatosnak látszott.

Bill tovább dolgozott, én pedig tovább nézelődtem. Az asztalon papírok tömkelege, könyvek sokasága és egy félrelökött laptop sziluettje rajzolódott ki. A lámpa fénykörének közepén egy megsárgult fotóra lettem figyelmes...

A fényképen három alak volt látható. Két oldalt Bill és Tom vigyorgott, közrefogva egy magas, szép arcú alakot. A lány vöröses tincsei csinos dereka köré omlottak, csillogó, zöld szemei teli voltak élettel, széles, tökéletes mosolya szívbéli boldogságról árulkodott. Habár a lány megdöbbentően hasonlított rám, egyáltalán nem én voltam. A balján álló Bill arcán piros foltok jelezték, hogy igencsak kellemetlen helyzetbe kerülhetett a fénykép készítése előtt. Ezzel szemben Tom önelégülten feszített. A kép mosolygásra késztetett volna, ha nem tudtam volna, hogy erről a lányról még sosem meséltek nekem. Távolabb léptem az asztaltól, beleveszve a félhomályba. Nem akartam, hogy Bill észrevegyen, noha eredeti tervem szerint ez lett volna a cél. Néztem, ahogy néha-néha rápillant a fotóra, kuncog egyet, majd ismét a papírja felé görnyed és lekörmöl pár szót. A falióra megállíthatatlanul ketyegett a hátam mögött. Végigsiklattam a tekintetem az üveges szekrények polcain. Még a derengő fényben is láttam, hogy az apró dísztárgyak közé fotók vannak rejtve. Sosem figyeltem meg túlságosan a szobát, mert valahogy mindig célok vezéreltek, mikor ebben a helyiségben jártam. Most azonban minden eddigi nézelődést bepótoltam. A polcokon sokasodó képek többsége rólam készült. Láttam párat Sabine és Santiago esküvőjéről, néhányat a szülinapi partiról, és az érettségi bálról is. Tehát majdnem minden kép engem ábrázolt, ez mégsem nyugtatott meg. Bill kizárólag az előtte lévő fotón mosolygó tündért bámulta.

Pár perc után kislisszoltam az ajtón és visszaballagtam a szomszéd szobába. Ha eddig nem tudtam aludni, ezután sem fog menni – gondoltam és leültem az ágy szélére. Azon gondolkodtam, vajon ki lehetett az a lány. Megfordult a fejemben, hogy felébresztem Tomot és megkérdezem tőle, de a gitáros egész biztos nem lenne jó passzban, ha ilyenkor zaklatnám a marhaságaimmal. Egyébként is, miért érdekel az a lány? Bill engem szeret, nem igaz? De mégis, a rejtélyes tündéralak kiléte egyre inkább aggasztani kezdett. Nemcsak az bántott, hogy nem tudtam, ki ő, hanem az is, hogy Bill titkolta előttem. Abszurd volt, de mintha egy szeretőt titkolt volna, habár tudtam, hogy az teljesen kizárt. A kép több éves volt már, az ikrek külsejéből ítélve 2005 nyarán készülhetett.

Eszembe ötlött néhány kósza mondat egy elvesztett barátról… egy nagyon fontos barátról és megannyi bonyolult dologról… Elfogott a sajnálat és a szégyenkezés. Mi van, ha éppen azt az elvesztett barátot láttam a képen? Bill nem egyszer említette, hogy nagyon hasonlítottam arra a barátra. Az elképzelés illett volna a fotón szereplő lányra.

Az órák teltek, a nap lassan felbukkant az égen. Hamarosan a ház is megtelt élettel.

Figyeltem a hangokra. Ajtó nyikorgott, hangosan csörrent egy kulcscsomó, melyet kellemes, női hangon motyogott szitokszavak követtek. Vigyorogv agondoltam bele, hogy Simone már kora reggel formában van. A halk káromkodáshoz nemsokára öblös nevetés is társult. A házban csak Gordonnak volt szabadalma kinevetni a nőt. Sejtettem, hogy az ő hangját hallom, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy biztosra vehessem. Valaki ásítozva, nehéz léptekkel csoszogott végig az emeleti folyosón. A fürdőszobából, mely majdnem szemben volt azzal a vendégszobával, ahol aludtam – vagyis csak próbáltam aludni - , hamisan előadott Samy Deluxe dalok foszlányai sodródtak felém. Ebből megtudhattam, hogy a csoszogó alak nem lehet más, mint Bill, a jókedvűen dudorászó pedig valószínűleg Tom.

Egy óra múlva a két Audi finoman elhagyta a Kaulitz-ház udvarát. Óh, csak ez kellett nekem! Felpattantam, majd átsétáltam Bill szobájába és újra végigtanulmányoztam a helyiség berendezését. Bill felelőtlen volt, a hőn szeretett fotót az asztalon hagyta. Felemeltem a képet és átfutottam a szereplők arcvonásait. Mindhárman boldogok voltak. Boldogok az ikrek a siker kezdetén, s boldog a lány, mert őt ölelték. A kép hátuljára ismeretlen, gyönyörű kézírással ez volt írva:

...

Csak gondolj néha egy zöld szemű lányra,

Ha valami emlékeztetni fog majd Friedára

...

Visszatettem a képet. A lány nevét könnyen megtudtam: Frieda. Már csak azt kell kiderítenem, kicsoda ő és mit akart az ikrektől annak idején.

Istenemre mondom, nem sűrűn tettem ilyet, és tudtam, hogy ezután sem fogok, de most mégis megállíthatatlannak bizonyultam. Remegő kezekkel kihúztam Bill íróasztalának fiókját és lassan kiemeltem a papírstócokat, eltört tollakat, kiürült hibajavítós flakonokat. Már majdnem mindent kiraktam a fiókból, csupán egy szakadozott füzet maradt benne. A füzet elejére ugyanazzal a gyöngybetűs írással ennyi volt firkantva:

...

Mindenem leírtam,

Amit annyiszor akartam

Olvasd el nyugodtan,

S adj választ titokban

...

Keserű szájízzel lapoztam bele az egyszerű, négyzetrácsos füzetbe. A tündéri írás csupán egyetlen lapot ékesített – a legutolsót. A többin a szokásos, kilencedik osztályos matekpéldák erősen kidekorált változatai díszelegtek.

...

Elmondtam neked, hogy kedvellek, még jobban,

Mint ahogy azt eddig csak sejtettem, gondoltam

Most már csak a válaszod nyom valamit a latba,

Nincs több játszma, Bill, nálad van a labda

...

Bill tehát ezt őrizgette annyira: Frieda rejtett, de teljesen érthető szerelmi vallomását. Tovább néztem a lapot, mígnem megláttam Bill ismerős, akkor még kisfiús írását a tündérsorok alatt. A betűk görbék és rendezetlenek voltak.

...

Mindent leírtál nekem,

Hogy ne felejtsem el azt sosem.

De nem tudom, hogy is mondjam,

Nehéz rejtvény, s meg kell oldjam,

Mert minden szó hamis, mit kimondtam,

S ezzel választ is adtam titokban.

Nem miattad van, te csak ne okold magad,

Mert a siker lesz az, ami talán majd elragad

Nézd csak meg Andreast, kikészít, ha látom,

Mert mindenki tudja már, hogy a legjobb barátom

Nem akarom, hogy a rajongók rólad is tudjanak,

Hogy fotózzanak és folyton csak utánad járjanak.

Lehet, hogy most bánt és hidd el, sajnállak is érte,

De egy napon majd azt mondhatod, köszönöm, megérte

...

A papír el volt tépve, a vallomás mégis szíven ütött. Olyan őszinte volt. Bill nagyon kedvelte Friedát, mégis visszautasította a lány közeledését, mert féltette őt a reflektorfénytől. Eggycsapásra minden világossá vált. Bill nem akarta megváltoztatni egy tizennégy éves kislány életét. Nem akarta, hogy Frieda veszélybe kerüljön. Ebben a percben már tudtam, miért ült órákat a rendőrségen, miután Gitty rám támadt. Kínozta a tudat, hogy nem sikerült megvédenie.

A szobaajtó döngve kicsapódott. Még hallottam Bill eszelős vihogását, mellyel Gordon egyik fél füllel hallott viccét jutalmazta. A vihogás lassan, nagyon nagyon lassan, de annál ijesztőbben csendesedett el. A füzet kiesett a kezemből. Rémülten néztem hátra, s szembetaláltam magam az énekes lángoló tekintetével. A fiú arca eltorzult a mérhetetlen haragtól – talán olyan düh tükröződött rajta, melyet csak apám tudott kiváltani belőle. Fel sem fogtam, hogy ezzel az arckifejezéssel épp engem bámul.

– Bill – kezdtem, de csendre intett és az ajtó felé mutatott, szavak nélkül kérve a távozásra. Láttam rajta, hogy magára erőlteti a csendet. Nem akart megbántani egyetlen durva szóval sem. De ez nem ér, hiszen hibáztam! Nem lehet még ilyenkor is úriember!

– Menj el – mondta, végül, miután további fél percig meredtem rá, de meg sem mozdultam. – Menj, most. Kérlek.

– Nem – ráztam a fejem. – Megérdemlem, hogy porig szidj. Ordíts, kiabálj!

Bill ingatta a fejét. Merev némasága rosszabb volt, mintha üvöltözött volna. Továbbra is az ajtó felé tartotta egyik mutatóujját. Felsóhajtottam és távoztam. Az ajtó bevágódott mögöttem, s gyanítottam, hogy a túlzottan is erős lökést Bill keze okozta. Fogalmam se volt, mi üthetett belém. Hogy voltam képes kutatni a dolgai között egy lány emlékeit keresve? Istenem, mekkora barom vagyok!

Bezárkóztam a vendégszobába és szinte egész nap ki sem merészkedtem onnan. Féltem, hogy valaki észreveszi rajtam a zaklatottságot és nem akartam megkockáztatni, hogy kérdezősködni kezdjenek. Bill Audija néhány perc múlva ismét elgurult a feljáróról, én pedig némiképp fellélegeztem. Talán kicsit féltem tőle. Olyan más volt a tekintete, mikor dühösen végigmért. Tudtam, hogy megérdemlem a haragot és eszemben se volt csillapítani a mérgét.

– Lotte! – kiabált Linda és dörömbölni kezdett a szobám ajtaján – Élsz még?

– Igen – feleltem gyorsan és összehúztam magam az ágyon.

Linda kérés nélkül bejött. Ledobta magát az egyik fotelbe és kérdően pillantott rám.

– Mi van? – kérdezte – Bill nagyon mérgesnek tűnt, mikor elhúzott az előbb.

– Én dühítettem fel – mondtam csendesen. – Kutattam a cuccai között. Láttam egy fényképet az asztalán… egy lányról. Megtaláltam azt a füzetet, amibe a lány és Bill is leírták az egymás iránti érzéseiket. Bill pedig rajtakapott, amint épp azt olvastam.

– Szarban vagy, kiscsaj– állapította meg Linda. – Bill cuccai között nem tanácsos turkálni.

– Már rájöttem – morogtam kedvetlenül. – Most, ha nem haragszol, szeretnék hazamenni. Elvinnél?

Nem erőltette, hogy tovább maradjak a Kaulitz-házban. Odalent már nem volt senki, Gordon bizonyára a zenesuliban múlatta az időt, Simone pedig valószínűleg a Stendaler utcai műteremben dolgozott.

Linda kifarolt a Cadillackel az óriási garázsépületből és kilökte az utasfelőli ajtót. Gyorsan bepattantam, bekapcsoltam az övemet és sóhajtottam egyet, majd lehunytam a szemeimet.

Az út eseménytelennek tűnt. Kavargó gondolatok keringtek bennem, s féltem, hogy Bill nagyon megharagudott rám. Nem tudtam, miként tehetném jóvá a hibámat, ezért elhatároztam, hogy Sofie nénitől fogok tanácsot kérni.

Linda hamarosan lefékezett a házunk előtt. Megragadtam a táskámat, megköszöntem a lánynak a fuvart, majd kiszálltam, és figyeltem, ahogy a hatalmas fekete Caddy lassan eldöcög az utc avége felé.

Felsétáltam az udvarunkra és hamarosan bevágtam a bejárati ajtót magam mögött. Hiába jártam végig az egész házat, még a hátsó kertben kialakított üvegházba is belestem, de sehol nem találtam senkit. Ne már, pont most kell egyedül lennem ebben a házban, amikor ekkora szarban vagyok?

Reményvesztetten szedtem elő a táskámból az iPhone-t és felhívtam Florenzt, aki persze nem örült, hogy épp őt zaklatom, de mikor megtudta, miről van szó, egyből előtérbe került a gondoskodó nővérke szerep és rögtön sápítozni kezdett.

– Ez nem semmi – mondta, mikor előadtam neki a ma reggel történteket. – Jaj, Lotte, hogy lehettél ilyen felelőtlen? Ismered Billt, tudod, hogy milyen!

– Florenz, nem tehettem róla! – védekeztem – Te mit tettél volna, ha meglátsz egy képet Johannesről és egy másik lányról?

– Valószínűleg megkérdeztem volna, ki az a lány – felelt Florenz, amivel nemhogy segített volna, de még sokkal inkább önmarcangolásba taszított. Hiszen én is megkérdezhettem volna, ahelyett, hogy kutatok a dolgai közt!

– Kösz – mondtam és ledobtam a telefont. Mérgesen fújtattam és feltrappoltam a szobámba. Nem tudtam, mit kezdjek magammal, így írtam egy e-mailt Mike-nak. Neki nyugodtan panaszkodhattam. Furcsa volt úgy ömlengeni, hogy most minden egyes kimondottnak gondolt szót egy ócska billentyűzeten kellett pötyögnöm.

…

Mike!

Ismét jelentkezem. Tudom, nem sűrűn teszem, s ezért elnézést kell kérnem tőled. Ma pocsék dolog történt. Összevesztem Billel. Ezt a szokásos értelemben vett vitának gondold, ebben semmi rejtélyes vagy misztikus dolog nincs. Egyszerűen csak az a helyzet, hogy láttam egy képet az asztalán. A képen egy lány volt és meg akartam tudni, kicsoda. Kutatni kezdtem Bill fiókjában, mígnem ráakadtam egy régi matekfüzetre, melynek utolsó oldalán mindketten megvallották egymás iránti érzelmeiket. Bill rajtakapott, amint azokat a verseket olvasom. Borzalmas volt, hogy nem is kiabált! Mondd meg, Mike, most mi a fenét csináljak?

Segíts, kérlek!

Lotte

...

Az e-mail megírása nem tartott sokáig. Hamarosan ismét beletemetkezhettem az önmarcangolás kínzó élményébe. Lesiettem a földszintre az iPhone-omért, majd visszarohantam a szobámba. Csak meredtem az apró készülék kijelzőjére és azon gondolkodtam, hogy írok egy SMS-t Billnek, vagy felhívom, hogy elnézést kérjek a történtekért. Mardosott a lelkiismeretfurdalás, amiért olyasmit tettem, amivel kínlódást okoztam. Látszott rajta, hogy fáj neki az emlékezés, én mégis kiélesített karmokkal hatoltam az elméje leghátsó zugába száműzött képek tömkelegébe.

A percek száguldottak, az órák mégis lomhán totyogtak. A nap további részében a hátsó kertbeli üvegházból figyeltem a természet játékait, mindeközben az In Your Shadow I Can Shine szólt az iPhone-ról. Bill, Bill, Bill. Minden csak Bill volt, aki most pokolian dühös lehetett rám.

A nénikémék nem jöttek haza, így saját magamnak kellett gondoskodnom az ebédről. Borúlátó kedéllyel forraltam vizet, s oldottam fel benne egy porleveses tasak tartalmát. Nem volt szükség arra, hogy Florenz, vagy a nénikém jól összeszidjon – megtette azt a lelkiismeret. Egy gúnyos kis hang folyton ezt vihogta a fejemben: Ej, Ej, Lotte… Mit csináltál?

Vártam, hogy történjen valami, mert a csend és az átkozott nyugalom, mely a napnak ebben az óráiban honolt a városban, gyötrelmes volt. Elmehettem volna Annihoz Hamburgba, vagy visszamehettem volna Lindához Loitschébe, esetleg felhívhattam volna őket, hogy jöjjenek el hozzám, de nem tettem. Egyedül kellett szembenéznem a gondjaimmal, de én túl gyáva voltam ahhoz, hogy megtegyem.

Délután öt körül visszasétáltam a házba és csodálkozással vettem észre, hogy a konyhaasztalon az aznapi újság hever. Bizonyára Sofie néni hagyta jól látható helyen. Felvettem az újságot, hogy beleolvashassak. Nem volt meglepetés, hogy a címoldalon a Tokio Hotel Testközelben rendezvény részletes beszámolója, Bill nagy bejelentése és a titokzatos merénylet szerepelt.

...

TOKIO HOTEL TESTKÖZELBEN!

Tegnap megrendezésre került a VIVA és az MTV által közösen szervezett Tokio Hotel fantalálkozó, melyen ezúttal maguk a bandatagok is résztvettek. A parti fergetegesre sikerült, s az énekes, Bill, ismét kellően borzolta a kedélyeket, mikor bejelentette másfél éve tartó kapcsolatát kedvesével, Lotte Krügerrel. Tehát, hölgyrajongók, figyelem, Billt már elhalászták!

A parti végeztével titokzatos módon, valaki, vagy valakik, felengedték a délelőtt kihirdetett útzárlatot, így a meginduló forgalom majdhogynem az embertömeg közepébe tört, de szerencsére – a TH-staffnak és a testőrségnek köszönhetően, akik saját bőrüket nem kímélve vezényelték ki az embereket – senki nem sérült meg komolyabban. David Jost, a Tokio Hotel menedzsere elmondta, hogy fogalmuk sincs, ki állhat a merénylet mögött. A rendőrség már megkezdte a nyomozást

....

Az újság elolvasása nem segített zaklatott idegállapotom lenyugtatásán, de az némiképp mégis megnyugtatott, hogy senki sem sérült meg a parti után.

A telefonom csörögni kezdett. Kihalásztam a zsebemből, majd ránéztem a kijelzőre, ami Tom számát és nevét írta ki. Meglepetten pislogtam egyet, majd felvettem.

– Szia, tom – vettem fel a telefont – mi történt? Baj van?

– Baj az van – felelt Tom. – Bill kibukott. Ami egészen pontosan annyit tesz, hogy most hulla részegen fekszik a Monsun-Theater VIP-részlegének padlóján. Ide kéne jönnöd.

– Tom, most ugye csak viccelsz? – kérdeztem hitetlenkedve. Sosem láttam még Billt egy pohár pezsgőnél többet inni, úgyhogy ezt a helyzetet képtelenségnek tartottam.

– Viccelnék ilyesmivel? – vádolt a gitáros.

– Miért nem viszed haza te? – szegeztem neki a következő kérdést ahelyett, hogy válaszoltam volna az övére.

– Mert a stúdióból jöttünk… taxival, úgyhogy én is ittam egy kicsit – felelt bűnbánóan.

– Jajj – mérgelődtem – és Linda?

– Kérlek! – könyörgött Tom. – Nem hagyhatsz szarban minket! Linda délben Frankfurtba utazott, mert néhány budapesti iskolából tábort szerveztek a környéken. Délután érkeznek a diákok és Linda kiment eléjük a frankfurti reptérre. Amíg a tábor tart, nem jön vissza Magdeburgba. Lotte, csak te segíthetsz!

– jó, oké – sóhajtottam – hamarosan ott leszek.

Mérgesen vágtam zsebre a telefont, majd felkaptam a kocsikulcsot és már futottam is a Mercedesemhez. Ha lehetett volna, biztos gyorsabban hajtok a kelleténél, de nem akartam megkockáztatni, hogy bevonják a jogsimat.

Meglepően fáradt voltam, mikor megérkeztem Hamburgba, s odaértem a Friedensallére, ahol a Monsun-Theater szórakozóhely található. Leparkoltam az épület mögött és becsörtettem a bejáraton, majd lerobogtam az alagsorba. A megszokott, színes fények még nem villództak. A ruhatár környékén lévő kis bokszokban csak néhányan ültek, a többség a halvány fehér fényű lámpák fölött kilesve iszogatott. Egy mogorva pultosnő fogadott, de a fogadtatás nem volt éppenséggel vendégszerető.

– A VIP-részleget keresem – vetettem oda, most cseppet sem törődve az udvariaskodással.

– VIP-jegyet – felelt a nő, hasonló durvasággal.

– Az nincs – mondtam és megvontam a vállam.

– Akkor belépés sincs – biccentett a nő.

– Engedje be – jött ki Tom egy fényes tölgyfa ajtó mögül. Arcán mosolyféle játszott. Megkönnyebbülhetett, hogy végre ideértem.

– Ismeri? – kérdezte a pultos banya, Tom felé fordulva.

– Igen. A tesóm nője – mondta Tom és megfogta a kezem. A nő bólintott, majd újra meg újra a pult mögött lévő mini TV felé tekintgetett, s láttam, hogy az egyik csatornán valami nyálas szappanoperátk özvetítettek.

A VIP-terem nem volt túl nagy. Elegáns kanapék és fotelek foglaltak helyet minden sarokban. Csinos kis asztalok sorakoztak fel a kanapék előtt, édes, színes kis lámpákkal kiegészítve. Szép helynek tűnt, de valami elcsúfította a látványt. Bill a fényesre súrolt fapadlóra terített csíkmintás, fehér-bordó szőnyegen feküdt és motyogott magában. A szemei össze-vissza forogtak, nem nagyon találták a fókuszt. Óh, anyám – gondoltam és letérdeltem mellé.

– Bill – löktem meg a testét – Bill, kelj fel.

– Hagyjál – morogta Bill és arrébb csúszott. – Nem akartam emlékezni rá. Nem akartam tudni róla. El akartam felejteni. Te nem hagytad. Eszembe juttattad. Nem akartam gondolni rá soha, de soha többé. Neked pedig kutatnod kellett, hogy feltépd a sebeimet. A francba, Lotte, miért kellett ezt csinálnod?

– Sajnálom, Bill – suttogtam és megfogtam az egyik meglepően hideg kezét, hogy felsegítsem. – Sajnálom. Nem tudtam, ki az a lány, nem tudhattam, mennyit jelentett számodra. Tudom, hogy meg kellett volna kérdeznem, de nem tettem. Hülye voltam.

Bill ködös tekintete egy pillanatra tisztán fénylett fel. Rám támaszkodva felült a szőnyegen és sóhajtott egyet, majd összeszedte a gondolatait és beszélni kezdett. A beszéde meglepően értelmes és tiszta volt ahhoz képest, hogy úgy be volt rúgva, mint a szamár.

– Sosem beszéltem Friedáról, bár sokszor Akartam… például nálatok… mikor elmentem hozzád Budapestre… emlékszel?

Tom leült az egyik kanapéra, valószínűleg sejtette, hogy ez hosszú lesz.

– Nem kell beszélned róla – kezdtem, de Bill hajthatatlan volt.

– Beszélni fogok – erősködött. – Már régen beszélnem kellett volna. Nem volt véletlen. Semmi sem volt véletlen.

Mikor megtalálta mondandója elvesztett fonalát, folytatta:

– Kezdem az elején. Frieda egy régi barátunk volt. Három éves korunk óta ismertük egymást. Szinte családtagnak számított. Mindennap nálunk volt, anya imádta őt. Szépen lassan nőttünk fel Friedával együtt. Gyönyörű lány lett belőle! Istenem, de még milyen gyönyörű! Szerettem, vagy legalábbis, azt hiszem... nem tudom... Gyerek voltam még… Sokszor észrevettem, hogy percekig bámul és tetszett a dolog… Frieda egy napon leírta az érzéseit, én pedig válaszoltam neki. Aztán eljött hozzánk, hogy személyesen is megbeszéljük a történteket. Aznap készült a kép, melyet az asztalomon láttál. Az a válasz, melyet olvastál, őszinte volt, de a lány előtt mégis letagadtam… És Frieda boldog volt, én meg örültem ennek. De sejtettem, hogy hamar vége lesz. Frieda a barátom volt. Csak barátként tudtam gondolni rá. Azt hiszem, most már kezdem érteni, miért tagadtam le az őszinte választ. Aznap fel voltam spanolva, mert koncertünk volt. Tudod, a kezdeti sikerek lépcsőfokain álltunk. Azelőtt egy hónappal jelent meg a Durch Den Monsun kislemez. Szóval, úgy tűnt, minden jó úton halad. A koncertre Frieda is hivatalos volt, természetesen. A buli kezdete előtt kaptam a hírt, hogy... hogy meghalt. Kamion gázolta el... Azt mondták, kilépett az úttestre és már nem volt megállás. Vádoltam anyáékat, hogy miért nem hozták el, miért engedték, hogy egyedül jöjjön! Nagyon rossz volt, mert semmit sem mutathattam ki… az egyik legjobban sikerült koncertet tudhattuk magunk mögött… de én össze voltam törve… Kiszakadt belőlem valami... Úgy gondoltam, minden elveszett....A rajongók arcát egyszerű márványszobornak láttam, akárhogy mosolyogtak, akárhogy sikoltottak. Nem értek el hozzám. Nevettem velük, de a koncertek nem jelentettek számomra többet, mint munkát. Nem volt szórakozás. Belül üres voltam... aztán elérkezett 2009. augusztus 27-e. Véletlenül tévedtem arra a folyosóra, ahol elestél, de… nem véletlenül mentem oda hozzád… Már korábban is láttalak… mikor a nővéredtől búcsúzkodtál, majd belevesztél a rajongók tömegébe. Láttam. Tudtam. Mintha Frieda lépett volna elém. Gyötrelmes volt. Rögtön oda akartam futni hozzád, hogy... hogy megbizonyosodjak afelől, tényleg nem Frieda vagy. Édes istenem, mámorító volt! Nem láthattál, mert épp akkor érkeztünk meg a stadionhoz. Mikor berohantál a büfé folyosójára és elcsúsztál a lépcsőkön, nem bírtam tovább. Elszakadt a visszatartó kötél. Eljött az én időm! Megfogni a kezed, nézni a szemeidet, figyelni a rezdüléseidet olyan volt, mintha Friedát bámultam volna. Frieda, Frieda, csak ez dübörgött a fejemben. Sokat hazudtam neked, Lotte. Azt mondtam, nem akarok és nem is tudok választ adni, mikor rákérdeztél, miért mentem oda hozzád. Pedig nagyon is tudtam, mit kellene válaszolni. Azt hittem, hogy általad visszakaphatom Friedát. Megadtam az MSN-címemet, aztán elmondtam Tomnak, miért tettem. Tom nem helyeselte, azt mondta, össze foglak törni. Igen, akkor a bátyám volt az ésszerűbb, én pedig csak mentem a saját fejem után, semmivel és senkivel nem törődve. Nem foglalkoztatott, mi lesz, ha valami csoda folytán rájössz, mit akarok tőledd. Aztán... minden megváltozott. Azon a napon, mikor megtudtam, mi történt a suliban... Megtudtam, hogy bántani akartak!Mintha az agyam teljesen elborult volna. Minden elölről kezdődött... kísértett a múlt, a lány emléke... ahogy elvesztettem.... Fogadkoztam... Nem vehetik el tőlem! A másikat nem! Hirtelen már nem Friedaként szerettelek, akármennyire is hittem abban, hogy ő lehetsz számomra. Lotte voltál, az édes, ártatlan, angyali, naív, védtelen kis Lotte. Az én Lottém!