Néhány napon belül mindenkinek sikerült napirendre térnie Tom és Linda ügyén – még Georg is felhagyott a mocskos kérdéseivel, ami megváltás volt számunkra, mert őszintén szólva már nagyon untuk, hogy nem bír másra gondolni, csak arra, hogy minden apró részletet kiszedjen az érintettekből.
– Bénák voltunk, lebuktunk, ennyi – mondta Linda, mikor csodával határos módon csak ketten tartózkodtunk a hamburgi stúdió hangszerszobájában. A többiek próbáltak – vagy, legalábbis akartak – nem volt teljesen biztos, hogy Georg végleg megunta a témát, vagy csak szünetelteti a dolgot – várhatók voltak újabb kérdések. Ezúttal hallottuk, hogy a szomszéd helyiségben zökkenőmentesen zajlik a próba: a dobok, a basszus, a gitár és az ének gyönyörű harmóniában olvadt össze.
– Mindig is ezt szerettem volna, azt hiszem – ült le Linda egy dobfelszerelés mellé. Értetlenül néztem rá, így folytatta: – Tudod, hogy Tommal legyek... hogy itt legyek... Sosem hittem volna, hogy valaki mássá válhatok, pláne azt nem, hogy mindez… egy rajongóból. Nem gondoltam volna, hogy láthatom Tom Kaulitzot, amint álmosan támolyog ki a szobájából egy kinyúlt, fekete pólóban és egy rövidgatyában! Keveseknek adatik meg, hogy mindennap itt lehessen és hallgathassa ezt – Linda fejével az ajtó felé bökött. – Szerintem gyönyörű. Úgy érzem, minden maradhatna így… talán örökre.
– Egyetértek – bólintottam, miközben a zongorához sétáltam. Annak idején zeneiskolába jártam. Úgy gondoltam, talán még nem felejtettem el, hiszen régen annyira szerettem a zongora mellett lenni, újabb és újabb dalokat játszani, kicsit más dolgokra gondolni. Órákat is képes voltam ezzel foglalkozni, és már olyan rég nem adatott lehetőség arra, hogy igazán játszhassak.
Linda felkelt a dobok mellől és lassan kisétált a helyiségből, hogy átlopózzon a próbaterembe és élvezhesse a kiskoncertet. Én a zongora előtt maradtam. Tanácstalanul néztem a billentyűket, s közben dallamok sokasága kavargott a fejemben.
Az első mozdulatok tétovák, lassúak és borzasztóan ügyetlenek voltak, de csakhamar megtaláltam magamban egykori énem romjait. A fekete-fehér billentyűk engedelmesen mozogtak az ujjaim alatt.
Erre kettőt… arra hármat… most még kettőt…
Nem vettem észre, hogy a szomszéd helyiségben elhalgattak a hangszerek. Önfeledt voltam és boldog. A hangszerszoba ajtaja lassan, nyikorogva tárult ki. És én még mindig csak zongoráztam… Ugyanazt a dallamsort ismételgettem százszor, talán ezerszer. Mikor végre befejeztem, egy percig néma csend burkolt be mindent. Aztán a hívatlan közönségem halkan megjegyezte:
- Yruma … Riverflows in you…
Meglepetten fordultam hátra. Bill az ajtókeretnek támaszkodva állt. Arcán udvariasnak szánt mosoly ült.
- Nem tudtam, hogy műkedvelő vagy – vontam vállat könnyeden, mintha csak el akarnám terelni a figyelmet a csekélynek mondható zenei teljesítményemről.
- Zenész vagyok, angyal. Tájékozottnak kell lennem.
Kényelmesen mellém sétált és lehuppant a zongora tetejére. Olyan természetesnek tűnt ebben a helyzetben, hogy nem rivalltam rá, amiért teljes súlyával ránehezedik a zongorára.
Újra a billentyűkre néztem, de már nem volt kedvem játszani. Kérdés formálódott bennem… Egy olyan kérdés, amelyről tudtam, hogy ki fogja akasztani Billt, mert az utóbbi néhány napban minden egyes alkalommal feltettem, valahányszor kettesben voltunk.
- Mikor?
Nagyot sóhajtott. Arcáról eltűnt a mosoly.
- Angyal. Nem… - mondta végül és félrefordította a fejét, hogy tanulmányozhassa a különféle gitárok arzenálját.
- De miért nem? – harciaskodtam tovább.
Bill gondterhelt arckifejezést öltött. A szeme alatt húzódó sötét karikák elmélyültek, s torz, ijesztő maszkká csúfították a finom vonású, vékony arcot, melyen az utóbbi napok hanyagsága miatt még sötét borosta is nőtt.
- Bill, kérlek. Egy újságcikkbe még te se halsz bele! Tom és Linda is túlestek rajta!
- Nem érted, angyal! A mi esetünk egész más! Tom rajongói lazák… Az enyémek… hát ők nem azok… Belebetegednének… Nem akarom, hogy anyák százai hibáztassanak a lányuk esetleges öngyilkosságáért vagy annak kísérletéért! Ne nézz így rám, Lotte. Tudod, hogy igazam van. Évekig voltál egyszerű rajongó… Mit gondolsz… Mi lenne, ha nem ismernénk egymást és neked véletlenül a tudomásodra jutna, hogy barátnőm van? Mit éreznél, angyal?
Az ajkamba haraptam és elgondolkodtam, bár nehezemre esett, hiszen el sem tudtam képzelni, milyen lenne az életem, ha nem ismertem volna meg Billt.
Pedig volt ilyen…
Egykor…
Sóhajtva ennyit mondtam:
- Valószínűleg… dühös lennék és… és először tutira ki akarnám kaparni a csaj szemét.
Bill keserűen felnevetett.
- Na látod, angyal – mondta kárörvendően. – Itt a bökkenő…
- De – szakítottam félbe határozottan – aztán megérteném, hogy… hogy őt választottad… Úgy gondolnám, biztos volt rá okod… hogy méltónak tartottad arra, hogy szeresd…
Bill néhány másodpercig hallgatott, csak aztán felelt:
– Nem tehetlek ki ekkora veszélynek, angyal. Emlékezz, mit kellett már túlélned, pedig a média még csak nem is sejti, hogy vagy nekem.
– Ha a média tudna rólam, nehezebb lenne megtámadni – vélekedtem hirtelen felbátorodva. – Hiszen ki lenne olyan ostoba, hogy egy újságban látott lányra, jelen esetben Bill Kaulitz barátnőjére támad?
– Sok olyan ostoba él ezen a Földön, te is tudod – sóhajtott Bill keserűen. – Ne érts félre, imádom a rajongóimat, de néha túllőnek a célon. Nem akarom, hogy bántódásod essen. Nem foglak a közelükbe engedni. Ha beleegyeznék, hogy a kamerák elé doblak, az már majdnem olyan lenne, mintha éhes oroszlánok elé löknélek! Meg kell, hogy értsd, Lotte!
– Próbálom – hajtottam le a fejem – de olyan nehéz. Úgy érzem, néha csak a gondot okozom... hiszen rejtegetned kell... nem jöhetsz velem sehova és aggódnod kell miattam, nehogy újra megtámadjon valaki. Tomnak is vigyáznia kellett, mikor vele voltam.
– Inkább rejtve legyél, sem mint halott – mondta és gyengéd csókot nyomott az ajkaimra.
– Eltúlzod. Mindig felfújod a dolgokat.
– Valóban? – kérdezte sejtelmesen és végighúzta egyik kezét a hasamon, pont a rég begyógyult seb mellett – Már nem emlékszel?
Túl jól emlékeztem a késre, a vérre, a hasamban lüktető fájdalomra és mindarra, ami Gitty támadását követte.
– Na látod – mordult fel győzedelmesen Bill. – Egyezzünk meg valamiben. Bemutatlak a világnak, csak adj időt, rendben? Nem vagyok felkészülve ekkora megpróbáltatásra! Te vagy az egyetlen, akit még nem mocskolt be a média szennye. Anyám, apám, Gordon, s szinte az egész családom kamerák elé állt már. Hadd legyen legalább egy titkom, amit nem osztok meg másokkal. Legalábbis még nem.
Nem tudtam ellentmondani neki. Meg kellett értenem, mennyi erőfeszítésébe kerül, hogy rábírja magát arra, hogy előbb-utóbb kilépjen velem a reflektorfénybe.
– Annyira nem szeretném – suttogta megsemmisülve. – Olyan nagyon nem szeretném… Még a gondolatát is utálom…
– Tudod, hogy meg kell tenned – mondtam és fekete tincsei közé rejtettem néhány ujjamat.
– Sosem változtatnék az életemen, de ilyenkor szívesen cserélnék egy átlagemberrel – a hangja megtört volt és tele volt keserűséggel. – Csak egy napra... hogy újra azt tegyem, amit csak akarok. Anélkül nyaralni, hogy lesifotóktól kéne tartanom… JÓ lenne egyszerűen csak… végigsétálni veled Hamburg utcáin… Elutazni Berlinbe, Párizsba, Londonba, Stuttgartba, Zürichbe, Milánóba… Kölnbe… az első találkozásunk helyszínére… De… nem hírességként… csak úgy, mint mások….
– Tavaly is eljöttél Oroszországba – mondtam biztatásképp.
– Persze – legyintett lemondóan – mert úgy intéztem, hogy elmehessek. David és a csapat hatalmas szívességet tett nekem. Remekül elhíresztelték, hogy beteg vagyok, így senki sem gyanította, hogy nem félholtan nyomom az ágyat.
Nagyot néztem meglepetésemben. Erről nem tudtam, és nem is sejtettem, hogy a TH-staffnak ekkora áldozatot kellett hoznia azért, hogy Billel kicsit egyedül lehessünk és meglepetést szerezhessünk Mike-nak.
– Sajnálom – sóhajtottam elkenődve. – Fogalmam se volt, hogy ennyire nehéz.
– Ne magadat okold – szólt rám Bill keményen – hisz én választottam. Szeretem csinálni. Együtt kell élnem a nehézségekkel.
– Együtt kell élnünk a nehézségekkel – javítottam ki, s e szavaktól felderült az arca.
– Menjünk és együnk valamit – javasolta és féloldalas mosolyt villantott. – Ma még nem ettem rendes kaját.
Kiléptünk a stúdióból és Bill BMW-je felé indultunk.
– Merre megyünk? – kérdeztem, mikor bepattantam az anyósülésre. Hiába kértem, hogy legalább egyszer hadd vezessem a kocsit, eddig még nem sikerült elérnem, hogy a volán mögé engedjen.
– A belvárosba – mondta és kihajtott a fákkal szegélyezett csendes kis utcából.
Hamburg centrumába érve azonban mindketten beláttuk, hogy nem volt jó ötlet elhagyni a békés külvárost. Óriási dugó volt a Friedensallén. Már vagy félórája rostokoltunk az autósor közepén, mikor vihorászó lányok csapata sétált el mellettünk a járdán. Az Audi ablakai le voltak húzva, így nem volt nehéz felismerniük a kocsiban ülő alakot. Az egyikük kíváncsi mozdulattal az autó felé mutatott, majd körbepillantott. Gyanítottam, hogy testőröket keres a tekintetével, de mivel egy se volt körülöttünk, bátor léptekkel indult a kocsi irányába.
- Menj el, Lotte. Most – parancsolt rám Bill, s eltette a kezében lévő cigarettát.
- Nem megyek. Ne csináld! – ellenkeztem, de az énekessel nem lehetett vitatkozni. Gyors mozdulattal kikapcsolta a biztonsági övemet, majd kilökte a kocsiajtót.
- Pattanj! Gyorsan!
- Tök mindegy, már úgyis megláttak! – ellenkeztem, de azért elhagytam az autót.
Mit sem törődve az utánam leskelődő lányok csoportjával, felsétáltam a járdára és elvegyültem a tömegben. Bill mérgesen felbőgette a motort, majd megindult a kocsisorral. Sétálva követtem, s figyeltem, merre halad. Sejtettem, hogy a Monsun Theaternél akar félrehúzódni, mert a szórakozóhelynek elég nagy parkolója van, s fényes nappal egy autó se szokott ott állni.
Elhaladtam a Billt felismerő lányok mellett, de nem vettek észre, mert nagyban azt találgatták, hogy tényleg Billt látták-e. Megnyugodtam: tehát nem voltak biztosak a dolgukban.
Bill valóban a Monsun Theater előtt várt. Gyorsan helyet foglaltam a kocsiban, s már száguldottunk is keresztül a városon.
- Nem volt gond, ugye? – kérdezte az énekes idegesen, miközben figyelte a kilométerórát, mely jóval többet mutatott a kelleténél.
- Nem. Abban se voltak biztosak, hogy téged láttak. Nyugodj meg és lassíts. Nem szeretném, ha bevonnák a jogsidat.
- Hogy lehettem ilyen felelőtlen – sopánkodott tovább Bill és csak azért se lassított. – Tudnom kellett volna…
- Bill, ugyan már! Eddig nem volt gond!
- Persze, hogy nem volt! – kiáltotta dühösen. – Alig jártunk Hamburgban… főleg együtt… Számítanom kellett volna arra, hogy észrevesznek… Mikor a városban bolyongtam, felismerhetetlen voltam, de most… Jaj, a fenébe! Téged is megláttak! Biztosra veszem, hogy holnapra tele lesz e-mailekkel a postafiók. Silkének jó sok dolga lesz. …
- Nem láttak meg – jegyeztem meg halkan. – Elmentem mellettük, de nem figyeltek rám. Egyébként mégha nyilvánosságra is kerül a hír, úgyse hiszi el senki. Nincs bizonyíték.
- Jaj, angyal! Azt hiszem, igazad van… nem rejtegethetlek többé.
Elégedett mosoly suhant át az arcomon, miközben néztem, ahogy Bill befordult a Bahnhof utcába.
A Kaulitz-házban paprikás hangulat uralkodott. Tom és Linda az étkezőasztal két végéről fújt egymásra. Arcuk piros volt az indulattól, szemük vészjóslóan fénylett.
- Hát itt meg mi történt? – kérdezte csodálkozva Bill, miután felmérte a helyzetet.
- Egy ócska tervrajzon vitatkoznak – felelt neki Simone, aki nem palástolt derűvel figyelte idősebbik fiát és annak barátnőjét. A nő kezében vázlatfüzetet és rajzceruzát pillantottam meg. Halványan elmosolyodtam.
Simone újra dolgozott. Bill összeomlása óta egyetlen képet sem festett.
- Az nem egy közönséges tervrajz volt – szólalt meg nagy sokára Linda. – Elgondoltam, milyen átalakításokat lehetne végezni azon a családi házon, ha majd odaköltözünk… Tom pedig kettétépte a lapot!
- Ejnye, Tom, ez igazán nem volt szép – hangzott fel egy vidám férfihang, mely Gordonhoz tartozott. Az ikrek mostohaapja néhány másodperc múlva belépett a házba, s fáradt sóhajtások közepedte dobta le magáról a bőrdzsekit.
A telefon hirtelen megcsörrent, Simone pedig már szaladt is, hogy felvegye, eközben természetesen elejtette a füzetet meg a ceruzákat. Linda és Tom dühös sziszegései abbamaradtak. Bill nyugtalankodott, Gordon feszülten figyelt. A Kaulitz-házban ritkán csörgött a telefon, s ha mégis megtörtént, az általában nem vezetett semmi jóra.
Simone percek múlva sem tért vissza. Gordon felpattant az asztaltól és felesége után indult. Néhány kínos csöndben eltöltött perc után a házaspár alakja ismét feltűnt az ajtóban. Arcuk mérhetetlen szomorúságot tükrözött, még arra is meg mertem volna esküdni, hogy Simone szemeiben könnycseppek csillognak.
– A rendőrség telefonált – jelentette be Gordon, szokatlanul drámai hangon.
– Mi közünk nekünk a rendőrséghez? – kérdezte Tom megbotránkozva. – A Gitty-ügy már le van zárva, nem?
– Kivételesen nem Gittyről van szó – suttogta Simone, miközben a feltörő könnyekkel küzdött. – Andreas holttestét néhány órája találták meg... a Friedensallén, Hamburgban.
Andreas az ikrek legjobb barátja volt, bár nem ápoltam vele túl jó viszonyt. A srác nem szeretett engem, mert fájdalmat okoztam Billnek. Az énekes előtt tiszteletteljes és udvarias volt velem szemben, de amint Bill hátat fordított, nyers és durva lett.
- A Friedensallén? – kérdeztem hihetetlenül magas hangon. – De hiszen ma jártunk ott!
Simone szép arcára rémült kifejezés költözött. Lázasan gondolkodtam, s végre értelmet nyert az egész Friedensallén át kígyózó kocsisor. Biztos lezárták a környéket, míg helyszíneltek és elszállították a holttestet.
– Andreas? – pattant fel Bill – Anya, nem mondhatod komolyan! Mondd, hogy nem igaz!
Tom követte a testvérét és odatántorgott a szüleihez.
– Nem, nem, nem, nem! Mondjátok, hogy félreértés! Mondjátok, hogy csak vicceltetek!
– Tom, ugyan. Viccelnénk ilyesmivel? – komorodott el Gordon.
Tom ajkai megremegtek. Mindannyian tudtuk, hogy őt érinti a legmélyebben a hír, hiszen Andreasszal szinte elválaszthatatlanok voltak. Bill a bátyja vállára tette a kezét, s Tom nem lökte el.
Összenéztünk Lindával. Csakúgy, mint én, Tom barátnője sem ápolt túl jó viszonyt Andreasszal, de egyikünk sem kívánta volna, hogy ilyen fiatalon kelljen eltávoznia az élők sorából. Mindkettőnknek eszébe jutott az utolsó közös szóváltás a sráccal, mely körülbelül egy évvel ezelőtt zajlott le. Andreas felelőssé tett minket azért, amiért a Kaulitz-ikrek elhanyagolják őt, majd minden átmenet nélkül megpróbált flörtölni Lindával. Tudtam, hogy akkor nem sok hiányzott Tomnak ahhoz, hogy örökre véget vessen kettőjük barátságának.
– Szerintem hagyjuk őket egyedül – szólalt meg csendesen Linda és felállt a tányérja mellől. Követtem őt és elindultam a bejárati ajtó felé, hogy magára hagyjam az ikreket és a Trümper-házaspárt. Egy felém nyújtott kéz azonban visszatartott.
– Ne menj – kérte Bill. Észrevettem, hogy Linda is megváltoztatta a döntését és elindul Tom felé. Mikor az idősebbik Kaulitz meglátta közeledni őt, nem fékezte magát, egyszerűen a lány nyakába borult. Nem sírt. Összeszorította ajkait és gépiesen simogatta Linda hajfonatát, mintha a lányt próbálná vigasztalni, de mindenki tudta, hogy saját magát nyugtatja az apró gesztus megtételével.
– Andreas volt a legjobb barátunk, mégha te utáltad is ezért – mondta Bill, miközben állát a vállamnak támasztotta. Nem fordított szembe magával. Talán nem akarta, hogy lássam az arcára ülő bánatot.
– Nem utáltam, amiért a barátotok volt – kértem ki magamnak. – Tudod, hogy mi volt a bajom vele.
– Tudom – sóhajtott és átfűzte karjait a derekam körül – de... megértheted a helyzetét. Andreas csak annyit láthatott az egészből, hogy rossz kedvem van miattad. Mikor pedig... Gitty miatt mindennek vége volt, Andreas úgy hitte, beláttam, hogy tévedtem veled kapcsolatban és azt gondolta, neki adok igazat. Nem cáfoltam meg az állítását! Annyi mindent nem mondtam el neki! Pedig igazi barátként tekintettem rá... óh, szinte ő volt az egyetlen barátom ebben a zűrzavaros világban... Mindig kiállt mellettünk még akkor is, ha nagy pácban voltunk! Támogatott minket, mikor eldöntöttük, hogy márpedig mi igenis zenekart fogunk alapítani. Andreas hitt bennünk! Hidd el, Lotte, olyan barát volt ő nekünk, mint neked Linda.
– Bill, én hiszek neked – próbáltam szembefordulni vele, hogy a szemébe nézhessek, de a karjai erősen tartottak. – Meg akartam kedvelni Andreast, csak... kevés alkalom adódott arra, hogy találkozzak vele. Mikor nem voltam önmagam és te sem voltál az, nem jártam ide, de ha mégis itt voltam, ti bulizni mentetek. Azelőtt a dühöm és a büszkeségem nem engedte, hogy rendezzük a nézeteltéréseinket... én is hibáztam, ő is hibázott, de ezt már nem tudjuk helyrehozni... nem sokat érek el azzal, hogy most azt mondom, sajnálom...
– Nem kell sajnálnod – Bill most erőteljesen maga felé fordított. – Soha ne gondolj ilyesmire, érted? Te nem tehetsz semmiről. Andreas is tudta, miért mondott ronda dolgokat, te is tudtad, miért adtál néha igazat neki, és én is tudtam, miért ellenkeztem vele. Mindenkinek más a nézőpontja, angyal. Nem kell okolnod magad és nem kell aggódnod amiatt, hogy ellenséges voltál vele. Tudom, hogy sokmindent kellett volna megbeszélnetek, de hiszem, hogy... hogy Andreas most is itt van... és hallja, miről beszélünk.
Az ajkaimba haraptam. Nem tudtam, mit kéne mondani. Tom közben megnyugodott, elengedte Lindát és lehorgasztott fejjel indult el az emeletre vezető lépcsők irányába. A lány követte, s hamarosan mindketten eltűntek a folyosó sötétjében.
– Tommal kéne lennem – motyogta Bill és elhúzódott tőlem – Lotte, megbocsátasz, ha...?
– Menj csak – biztattam és megvártam, hogy felérjen a lépcsőkön, csak aztán fordultam a Trümper-házaspár felé, akik még mindig az ajtókeretnek támaszkodva álltak.
– Az ikrek előtt nem akartam előhozakodni ezzel – kezdtem – de említettétek, hogy a Friedensallén találták meg Andreas holttestét. Véletlenül nem a Monsun-Theater környékén?
Simone rémülten rám pislogott.
– Honnan tudtad? – kérdezte csodálkozva.
– Az a szórakozóhely elég sok gondot okozott nekünk – folytattam gyorsan és hátravetettem a hajamat. – Ha emlékeztek, ott szerveztük azt a majdnem végzetes partit tavaly szeptemberben. Most pedig megint történt valami... ráadásul egy olyan személlyel, aki kapcsolatban állt a Tokio Hotellel… a rendőrök nem mondták, hogyan halt meg Andreas?
– Drogtúladagolás – felelte borzongva Gordon. – Pedig Andreas jó gyerek volt! Sosem gondoltam volna, hogy drogozik!
Drogtúladagolás – gondoltam remegve – nem, ez csak furcsa véletlen. Biztos, hogy csak véletlen. A Monsun-Theaternél történhetnek furcsa halálesetek...
– Ez szörnyű – motyogtam – én... nem is tudom, mit mondjak...
– Tudom, hogy átérzed a helyzetet, Lotte – Simone közelebb lépett hozzám és átölelt, de nem értettem a gesztust, csak miután folytatta – hiszen a te édesanyád is meghalt. Tudom, hogy az is nehéz időszak volt számodra. Ha nem szeretnél, nem muszáj eljönnöd a temetésre. Nem akarom, hogy fájdalmas emlékeid...
– Természetesen ott leszek a temetésen – szakítottam félbe Simone mondatát. – Billnek szüksége van rám, nem igaz?
Simone mégegyszer megölelt, de nem mondott semmit. A házaspár visszavonult a nappaliba, én pedig egyedül maradtam az étkezőben.
Kezeimbe temettem az arcom, majd pár perc néma ücsörgés után a kisebbik nappali felé vánszorogtam. Senki sem volt a helyiségben, így leültem a zongora mellé és csak néztem a fekete-fehér billentyűket. Miután a billentyűk éles kontrasztú kavalkádja égetni kezdte a szememet, elcsoszogtam a kanapéig és csak meredtem magam elé. Milyen jó lett volna, ha épp nálam van a verses füzetem! A Mike-tól tavaly karácsonyra kapott bordó kis könyvecske azonban most otthon, az íróasztalom egyik fiókjában pihent.
A halál nyomasztó. Olyan csendet hagy maga után, amely szinte sérti az ember fülét. A Kaulitz-házra most pontosan ilyen csend telepedett. Nem bírtam elviselni. A némaság csak anyámat juttatta eszembe, az én kedves, megértő, rég halott anyámat. Az utóbbi időben próbáltam kevesebbet gondolni rá, próbáltam élni a „normális” életemet. Így azonban, hogy Andreas halálát is fel kellett dolgoznom, nem tudtam nem emlékezni anyára. Ugyanúgy, ahogy őt, Andreast sem tudtam elképzelni megtörten, élettelenül egy koporsóban. Bennem az a vontatott stílusú Andreas élt, aki hetykén félrelebbenti szőke, kissé emós jellegű frizuráját és büszkén felel bárkinek. Furcsamód így, az emlékképekben már nem is tűnt annyira ellenszenvesnek... Kezdtem érezni a hiányát, noha csak párszor hozott össze vele a sors.
Ismét felálltam és újra elfoglaltam a helyem a zongora előtt. Anyám – és most már Andreas – elvesztésének fájdalma arra késztetett, hogy csináljak valamit. Verset írni – versesfüzet hiányában – nem tudtam, így azt gondoltam, birtokba veszem a zongorát egy időre. Tudtam, mit akarok játszani, de féltem, nem vagyok felkészülve rá. A dalt azóta nem hallgattam, mióta anyám meghalt. Aznap éjjel forgott utoljára a CD-lejátszóban, mikor megkaptam a halálhírét. A dallam mélyen belevésődött az emlékezetembe. Éreztem, hogy akár csukott szemmel is el tudtam volna játszani, holott sosem próbáltam azelőtt.
A kezem céltudatosan mozgott a billentyűkön, a fejemben visszhangzott a dalszöveg.
Ahogy teltek a másodpercek, észrevettem, hogy könnyek csorognak végig az arcomon. Hangtalanul sírtam. Nem néztem az ajtó felé, nem tudtam, látja-e valaki a néma szenvedést, bár gondoltam, hogy a házban lévők felfigyeltek a zongorajátékra.
Most nem zavart, hogy szenvedni látnak.
Anya felfoghatatlanul hiányzott. Olyan nehéz volt elveszteni és olyan nehéz volt újra emlékezni rá. Féltem, hogy az emlékek idővel megfakulnak majd, s anya egykori lénye jelentéktelenné válik számomra. Ezt viszont nem hagyhattam. Anya mindennél fontosabb volt, nem engedhettem meg magamnak, hogy egyszerűen elfelejtsem őt.
Négyet balra… most vissza kettőt…
Nem bírtam tovább. A zokogás rázta a testemet. Néhány másodperc múlva halk léptek zaja ütötte meg a füleimet, majd egy kéz finoman felemelt a székről.
– Hiányzik anya – zokogtam, mielőtt megtudhattam volna, ki előtt bőgök.
– Tudom – motyogta Bill – semmi baj.
– Olyan rossz – folytattam, szinte magamból kikelve. – Először anya, most pedig Andreas. Ki lesz a következő?
Bill nem felelt. Arcát a hajamba temette és éreztem, ahogy hűvös lélegzete meglebbenti a kósza tincseket. Hagyta, hogy hulljanak a könnyeim.
Pár másodperc elteltével megnyugodtam. Kilestem Bill válla fölött és láttam, hogy az egész család a helyiségben tartózkodik. Most mindannyian láttak összetörni. Azelőtt sosem sírtam Simone vagy Gordon jelenlétében, s Linda is csak egyszer látta a kiborulást, közvetlenül azután, hogy értesítettek a halálhírről. Bár Tom láthatott sírni, de nem tudom biztosra, hogy feltűntek-e neki a kószáló könnycseppek, mikor először hozott a Kaulitz-házba.
– Sajnálom – hajtottam fejet, mikor ismét képes voltam megszólalni. – Nem akartam, hogy végig kelljen néznetek.
– Miért kérsz elnézést, drágám? – Simone kilépett az időközben tökéletes sorfallá szerveződő családtagok sorából. – Ezért nem kell bocsánatot kérned! Teljesen érthető, Lotte!
– Át kéne menni Andreas tesójához – motyogta Tom, miután Bill elengedett és hagyta, hogy Simone vigasztaljon. – Bill, velem jössz?
– Természetesen – bólintott Bill és Tomot követve kisietett a kisebbik nappaliból.
– Ülj le egy kicsit – motyogta Simone,s közben a kanapé felé kísért, de én már jól voltam. Nem zokogtam, a könnyeim sem potyogtak már. Üresnek éreztem magam, de legalább nem voltam összetörve.
– Már jól vagyok, köszönöm – mosolyogtam és kiszabadítottam magam Simone karjai közül.
– Szeretnél esetleg hazamenni? – kérdezte Gordon. – Bill és Tom távozni készül, de hazavihetlek, ha gondolod.
– Az jó lenne. Sajnálom, hogy nem tudom megvárni, amíg Bill visszaér, de azt hiszem, hogy ez…. kicsit sok volt… Eszembe jutott anya, meg ilyesmi és... azt hiszem, Bill számára sem én vagyok most a legideálisabb társaság.
– Bill rendben lesz – mosolygott biztatóan Simone. – Te csak magadra vigyázz.
– Oké – bólintottam és elindultam a bejárati ajtó felé. Gordon követett, közben néhányszor megcsörgette a zsebében lévő kulcsokat.
– Tudod, hogy nem fontos ott lenned a temetésen – szólalt meg a férfi, mikor már Magdeburg utcáit róttuk.
– Bill miatt fontos – motyogtam, de már egyre kevésbé hittem, hogy képes leszek végignézni egy temetést.
– Bill képes lesz elviselni, ne aggódj – Gordon hangja most keményebben csengett, mint az előbb. – Ne tedd ki magad ennek, Lotte. Bill tudja, hogy pocsékul vagy az anyád miatt és sosem akarná, hogy mégnagyobb szenvedést okozz magadnak. Nem kérné, hogy nézd végig, ahogy Andreast is a föld alá teszik. Nem, Lotte. Ha nem érzed úgy, hogy biztosan végig tudod csinálni, ne kezdj bele.
– Muszáj lenne végigcsinálnom – a hangom már alig vol terősebb, mint egy suttogás.
– Semmit nem muszáj – mondta tagoltan a férfi. – Azzal nem segítesz, ha magad alatt vágod a fát. A vigasztalásod idővel többet fog érni. Ehhez pedig nem kell ott lenned a temetésen!
– Oké, rendben – sóhajtottam végül, mert beláttam, hogy nem vagyok felkészülve egy újabb koporsó látványára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése