1. Fejezet: Tom és a ciki helyzet

A telefon hangosan csörögni kezdett. Az erős, fülsértő hang megtörte a békés némaságot.

– Vegye már fel valaki azt a kibaszott telefont! – üvöltötte Tom, miközben lerobogott a lépcsőn.

– Nem tudnád most az egyszer te felvenni? – kérdezte csípősen Simone, miközben a telefon felé rohant, de mire odaért, az már elhallgatott.

– Mindegy, majd hív, ha fontos volt – morogta a nő és visszasétált a kanapéhoz.

Mint szinte mindig, most is a Kaulitz-ház nappaliában ültem és üres tekintettel meredtem magam elé. Azt is mondhatnám, hogy úgy festettem, mint egy éberalvó. Az érettségi bál aznap hajnalban ért véget, elbúcsúztatva ezzel a június utolsó napját. Az óra még csak délelőtt tízet mutatott, de odakint már olyan meleg volt, hogy nem lehetett öt percnél tovább maradni a szabad levegőn. Erre igazából mondjuk csak Gordon panaszkodott. Engem teljesen hidegen hagyott az egész. Én csak az ágyamra vágytam és arra, hogy aludhassak végre. Hajnalban, mikor véget ért a bál, Bill úgy döntött, nem visz haza, hanem – hogy a saját dolgát is megkönnyítse – Loitschébe hozott. Azonban a Kaulitz-házban már kora reggel akkora volt a nyüzsgés és a hangzavar, hogy nem tudtam aludni, így nagy nehezen összeszedtem magam és csatlakoztam a ház lakóihoz.

A telefoncsörgés és Tom hangjának keveréke azonban kiűzte az álmosságot az agyamból, és egy perc alatt magamra találtam.

– Na, mit mondott David? – hallottam ki Linda kérdését az általános hangzavarból, ugyanis a Kaulitz-házban most Georg és Helga, Gustav és Anni, valamint Peter Hoffmann és Dave Rotth – azaz a fél TH-staff is – jelen volt.

Mindenki az emeletre vezető széles, hófehér lépcsősor irányába nézett, a lépcsőfordulóban pedig ott állt Bill, kezében egy mobillal.

– Bill, mondj már valamit – morogta Tom és összehúzta magát a fotelben, melynek karfáján Linda foglalt helyet.

Bill szélesen elvigyorodott, de még húzta egy kicsit a társaság idegeit.

– David azt mondta, beszélt a ház értékesítőjével. Úgy néz ki, hogy hamarosan elhúzhatunk innen.

A Tokio Hotel tagjai egyszerre kiáltottak fel örömükben. A hangzás pont olyan volt, mintha négy sakál ordítana – még a fejem is belefájdult.

Az örömre az adhatott okot, hogy körülbelül két hónapja felvetődött a végleges elköltözés ötlete. A fiúk nem bírták az ingázást Hamburg és Magdeburg között, ezért úgy döntöttek, közelebb költöznek a stúdióhoz, azaz elhagyják Loitsche és magdeburg nyugodt kis környékét. A ráadás pedig, hogy talán mi – a barátnők – is velük tarthatunk. David Jost birtoka mellett éppen eladó egy hatalmas családi ház, melyben kényelmesen elférnénk mind a nyolcan. A mai nap reggelén a menedzser felhívta Billt, hogy közölje: a költözés már szinte biztos.

– Hát, azt hiszem, beszélnem kell a nagynénémékkel – mondtam és elnyújtóztam a kanapén, aminek az lett a következménye, hogy egy félresikerült mozdulatommal majdnem sikerült lesodornom szegény Simonét az ülőalkalmatosság széléről.

– Hazaviszlek – ajánlkozott Bill és lesétált a lépcsőkön.

– Nem vagy fáradt, Kaulitz? – néztem rá kételkedve, elvégre ő is hajnalig bulizott, nekem pedig eszem ágában sem volt pont most meghalni, mikor már minden rendbe jött.

– Dehogy – legyintett és igyekezett elnyomni egy hatalmas ásítást.

– Majd én elviszem – ajánlotta fel Georg. Ő már rég kinőtt a gimis korból, csakúgy, mint a barátnője, Helga, így ha minden igaz, a basszeros nem túl fáradt, úgyhogy azonnal igent mondtam, bár Bill egy cseppet sem örült ennek. Szokása szerint duzzogni kezdett.

– Jaj, Bill, ne hisztizz! – fakadtam ki nevetve. – Nem vagy már kisgyerek!

– Az utóbbi két hónapban alig voltál velem! – méltatlankodott. – Hamarosan kezdődik az ázsiai turné! Sajnos nem vihetlek magammal!

– Nem fogok belehalni – vontam vállat.

Bill gunyorosan felkacagott. Tudtam, miért, elvégre is, elég sokszor vagyok közvetlen életveszélyben, főleg, mióta megismertem őt.

Az érettségik miatt valóban nem tudtam időt szakítani rá, s ő szintén elfoglalt volt, hiszen újra bele kellett rázódnia egykori életritmusába. Két hónapja ért véget az a hét hónapnyi szenvedés, melyet egy őrült rajongólány, Gitty okozott nekünk. Azalatt a hét hónap alatt, amíg Bill és én elmebontó szerek hatása alatt álltunk, tehát olyan dolgoknak lehettem részese, melyekről azt sem tudtam, hogy léteznek. Sosem gondoltam volna, hogy megalkothatóak efféle anyagok, , de már képes vagyok hinni és elfogadni. Az egykor csodásan felépített realista világnézetem átalakult valami sokkal fogékonyabb állásponttá.

Bill nem mondott semmit, így Georg társaságában távoztam. A szürke Seat a ház kapubejárója előtt parkolt. Georg előhalászta a zsebéből a kulcsot, majd mindketten beültünk az autóba és már robogtunk is Magdeburg felé.

– Azért, remélem, sikerül meggyőzni a rokonaidat – mondta Georg, miközben végighajtott a Bahnhof utcán. – Tök buli lenne, ha te is velünk jönnél.

– Szerintem is – sóhajtottam reménykedve.

Mialatt az érettségikre tanultam, néha-néha elgondolkodtam a költözésen és egyre inkább kezdtem megkedvelni az ötletet. Mennyire jó lenne, ha a nagynénémék beleegyeznének a dologba!

Rá kellett jönnöm azonban, hogy nem Sofie néniéket lesz a legnehezebb rávenni arra, hogy engedjenek el végre. Tudtam, hogy apám lesz az igazi kihívás számomra. Igaz, az utóbbi időben próbált normálisan viselkedni – például fogadkozott, hogy tiszta lappal indulunk, meg ajándékot küldött, mikor megírtam neki, hogy sikeres érettségivizsgákat tettem. Jobbnak láttam, ha tényleg tiszta lappal kezdjük újra, de ez nem azt jelentette, hogy végleg el tudta feledtetni velem a régen elkövetett zsarnokságát. Megesküdtem, hogy amíg élek, sosem bocsátok meg neki. Mikor átölelem, mindig érezni fogom majd azt a tüskét.

Ökölbe szorítottam a kezeimet és vártam, hogy feltűnjön az ismerős utca. A kocsi halkan gördült a hibás aszfalton, s Georg néha morgott valamit, de nem lehetett megállapítani, hogy nekem beszél, vagy az útminőséget szidja.

A bál estéje járt a fejemben. Az emlékképek még annyira frissek voltak, úgy éreztem, újraélek minden egyes percet. Bill az Audijával jött értem, s ezúttal még rendesen ki is csípte magát. Álarcos bál révén katonatisztnek öltözött. Igazán helyes volt. Én ugyan nem tudtam, mit kezdjek magammal, de a nagynéném okosan oldotta meg a helyzetet, mert azt mondta, a bálra felvett ruhámban pont úgy nézek ki, mint egy holywoodi színésznő, aki az Oscar-gálára készül - így könnyedén beadható volt, hogy annak szándékoztam öltözni.

Az aranyszínű báliruha, melyet a tizennyolcadik születésnapomra kaptam Annitól és Gustól, most a hátsó ülésen pihent – Bill ugyanis ráparancsolt Lindára, hogy adjon kölcsön néhány cuccot, így nem kellett újra belepréselnem magam a fűzőkkel és halcsontokkal kiegészített szép göncbe.

Olyan álmos voltam, hogy alig bírtam nyitva tartani a szememet. Georg kuncogott kicsit, mikor a fejem oldalra billent – nekiütődve ezzel az ablaküvegnek – de azért egyáltalán nem aludtam el. Az út most hosszabbnak tűnt, mint átlagosan. Bár csak néhány kilométerről volt szó, úgy éreztem, egy örökkévalóságig autózunk.

Végre feltűnt az otthonos, fehér ház és hamarosan már ott is álltunk a kapubejáró előtt. Kipattantam a kocsiból, felnyaláboltam a báli ruhát és a kiegészítőket, megköszöntem Georgnak a fuvart, majd a ház felé vettem az irányt.

– Jó reggelt – köszönt Sofie néni, mikor átléptem a bejárati ajtó küszöbét.

– Neked is – dőltem fáradtan az ajtónak. – Nagyon kimerítő volt ez a bál.

– Jól érezted magad? – kérdezte a nénikém.

– Fantasztikus volt – lelkendeztem és nekiláttam, hogy mindent elmeséljek. – Sosem volt még ilyen eszméletlen bál az iskolában. Mindenki álarcban volt, még a tanárok is. Billen nagyon jól állt a katonatiszt öltözet! Meg is nyertük a jelmezversenyt! Tom és Linda lett a második. Linda ördögnek öltözött, Tom pedig bérgyilkosnak. Mondhatom, szuper jelmeze volt! El se hiszem, hogy nem akartam elmenni!

– Érthető lett volna – mosolygott Sofie néni. – Ha Bill nem lett volna jobban, valószínűleg nem mész el, ugye?

– Elhívott Lutz Richter is, de… nos, akkor valószínűleg nem mentem volna el.

– lutz Richter? – akadt fenn a nénikém szeme – Mármint az a Lutz Richter? Greg és Karla Richter fia?

– Igen, ő. De ez már két hónapja volt, nénikém – sóhajtottam, mert tudtam, miért csodálkozik ennyire. Lutz a környék legbefolyásosabb családjából származott, , így azt manipulálhatott, akit csak akart. Szegény srác nem tudhatta, hogy engem nem vehet meg!

– Minek mentem volna vele? – tettem csípőre a kezem, mert a nénikém nagyon furán nézett rám. – Ezerszer jobbat találtam nála!!

Sofie néni felnevetett, majd rám parancsolt, hogy vonuljak a szobámba, mert pocsékul nézek ki. Engedelmeskedtem, bár reméltem, hogy végre előállhatok a költözéses üggyel, de úgy döntöttem, inkább várok vele egy kicsit.

A szobám padlóján könyvek hevertek, mert még nem volt kedvem elpakolni őket. A könyvek eszembe juttatták az érettségit, ami nem töltött el túl nagy örömmel. Mindenből leérettségiztem ugyan, de korántsem kaptam olyan jegyeket, mint amilyeneket reméltem. Persze tudtam, hogy ez a saját hibámból alakult így, épp ezért nem is okoltam érte senkit. Bezzeg Linda! Ő a tanárokra fogta a német hármasát, hiába mondtuk neki, hogy örüljön, elvégre is, pár hét alatt nem lehetett mindent a fejébe verni még úgy sem, hogy Florenz volt a „magántanára.”

Linda az érettségik előtt költözött Németországba, és váltott iskolát. Nehéz lehetett neki, hiszen azt, amit eddig tanult – például a magyar tételek – teljesen figyelmen kívül kellett hagynia, mivel nem volt szüksége rá. Németországban mások voltak a szabályok! Lindának pedig alkalmazkodnia kellett, így Anni, Florenz és én megpróbáltunk a lehető legtöbbet segíteni neki. Meg is lett az eredménye, azt hiszem!

A saját eredményeimmel nem voltam megelégedve ugyan, de furcsamód nem éreztem fontosnak a jegyeket. Két éve még egész biztos nem így gondoltam volna, de mostanra valahogy nem tudott érdekelni. Biztos voltam abban, hogy felvesznek a Hamburgi Egyetem Távközlési – és Médiainformatikai Tanszékére. Egy kis fejszámolás segítségével megállapítottam, hogy a pontjaim elegendőek ahhoz, hogy jó helyet biztosítsak magamnak.

A felsőoktatási intézmény kiválasztása bonyolultnak tűnt számomra. Februárban az Otto von Guericke-re, Magdeburg egyetlen egyetemére adtam be a jelentkezési lapot. Az intézményt jelöltem meg elsődlegesnek, de miután megtudtam, hogy Billék Hamburgba akarnak költözni, módosítottam a tervet és inkább a Hamburgi Egyetemet választottam.

Felszedegettem a könyveket a padlóról és mindet bedobáltam egy szekrénybe. Ezekre se lesz szükségem többé – gondoltam és becsaptam a szekrényajtót, majd ledőltem az ágyamra. Az érettségik megterhelő napjai után végre jöhetett a megérdemelt pihenés! Forgolódtam még egy kicsit, mielőtt elnyomott volna az édes álom.

– Ébredj, ébredj...

A hang olyan távolinak tűnt. Szinte visszhangot vert a fejemben.

– Kelj fel, angyal.

Az idegen finoman rázogatni kezdte ernyedt testemet.

– Mi a fene van? – morogtam álmosan – Hagyjááál már. Csak még egy kicsit...

Bill azonban nem hagyott. Felemelt az ágyról, akár egy könnyű babát, majd megpörgetett a levegőben, hogy felébredjek.

– Szemtelen vagy – morogtam, mikor letett a földre és két kezével finoman megtámasztott, nehogy elessek – miért nem hagysz aludni?

– Hagytalak, angyal – meredt rám hitetlenkedve, majd az órájára nézett – de megígérted, hogy ma velünk jössz a stúdióba, hogy megnézzük a bálon készült képeket.

– Azt holnapra ígértem – ellenkeztem heves fejrázások közepedte.

– Lotte, az tegnap volt – ingatta a fejét, nevetve a butaságomon.

– Várj, mennyit aludhattam? – emeltem fel a kezeimet védekezően.

– Nem tudom, de hogy az egész éjszakát és a fél délelőttöt az álomvilágban töltötted, az biztos.

– Akkor most szörnyen festhetek – állapítottam meg. Bill ledobta magát a megvetett ágyra.

– Ugyan! Te sosem festesz rosszul – mondta biztatóan. – Bár voltál már jobb formában is, azt meg kell hagyni.

Felé dobtam egy díszpárnát, majd sértődött képpel elvonultam a fürdőszoba irányába.

Szó, ami szó, Billnek igaza volt. Tényleg voltam már jobb formában is. Amúgyis fehér arcom már-már beteges látványt nyújtott, olyan beesett volt. Zöld szemeim alatt karikák húzódtak, hosszú, sötétvörös hajam pedig inkább hasonlított szénakazalra, mint frizurára.

Sóhajtottam egyet és nekiláttam, hogy újra emberi formát kölcsönözzek magamnak. Megnyitottam a zuhanyt és engedtem, hogy a forró víz lassan végigjárja a testemet. Miután végeztem, jobban éreztem magam, bár még mindig kába voltam és félig még talán aludtam is. Lassan kiléptem a zuhany alól, majd villámgyorsan megfésülködtem, babráltam még kicsit az arclemosóval, aztán – mivel a ruháimat természetesen elfelejtettem magammal hozni – felvettem a köntösömet, és visszarohantam a szobámba.

Bill az ágyon ült és érdeklődve nézelődött. Mikor meglátott, kíváncsian mért végig.

- Így akarsz jönni? – kérdezte és mosoly kúszott az ajkaira.

- Mi? Dehogy! – háborodtam fel és a ruhásszekrényemhez léptem.

- Pedig nekem ígyis megfelel – nevetett és felállt, majd lassan felém sétált. Végighúzta ujját a nyakamon és a derekam felé csúsztatta a kezeit.

Mosolygott.

- Ugye tudod, hogy csak egy apró mozdulat lenne az egész? – duruzsolta, közben a köpeny zsinórjával játszott. – Tudod, hogy megtehetném? Elhiszed, hogy meg akarom tenni?

Persze, hogy tudtam. És nem bántam volna…

Nevettem. A hangom a kihívást rejtette magában:

- Rajta…

Nem mozdult, mégcsak a kezeit sem húzta arrébb.

Szemei felragyogtak, arca piroslott. Nem láttam még ilyet, de nagyon tetszett. Csókot adott, én visszaadtam. Megölelt, én viszonoztam. Könnyed, lágy érzés fogott el. …

És ő csak nevetett. Folyton-folyvást nevetett.

Aztán elfordult és magamra hagyott. Utána akartam menni, ismét át akartam ölelni, megint meg akartam csókolni. Akartam tőle valamit… Úgy éreztem, most semmi sem elég…

Ő azonban az ágyhoz lépett és leült, így kénytelen voltam mással foglalkozni. Kivettem egy farmerszoknyát és egy piros felsőt a szekrényből, majd újra besiettem a fürdőszobába, hogy magamra kapjam a ruhákat. Öltözködés után újabb gyors hajigazítás, és már készen is voltam. Elsétáltam a folyosó végéig, hogy előkeressem az egyik fehér topánkámat, majd ismét a szobám felé vettem az irányt.

– Indulhatunk? – kérdezte Bill, mikor visszatértem. Felpattant az ágyról, megigazította a takarókat, majd felém fordult és zsebre dugta a kezét.

– Persze. Indulhatunk – bólintottam és az ajtó felé indultam. Rosszallással töltött el, hogy ismét csak olyannak látom, mint mindig, nem pedig olyannak, mint abban a percben, mikor a köntösöm zsinórjaival babrált. De mégsem volt egészen olyan, mint máskor. A dalomat dúdolta. Azt a dalt, melyet a tizennyolcadik születésnapomra írt. Gyönyörűség volt megint hallani.

Az ajtó előtt meg kellett állnunk egy pillanatra, s ezúttal én fordultam szembe vele. Szemében kíváncsi fény csillogott, majd egy másodpercre mintha megint elfutotta volna arcát a pirosság. Újra és újra látni akartam azt a piruló arcot. Ajkaimra puha csókot nyomott, majd eltolt magától, csakhogy újra a karjába emeljen. A „Jössz-mész” ördögi köre nagyon szórakoztató volt. Gyermekded játéknak tűnt az egész, de éreztem, hogy valami újat hoz majd egyszer…. Akkor még nem tudtam, mit…

A sötétszürke Audi – Bill második kocsija – a kapubejáró előtt parkolt. Az erős napfénytől hunyorogva kerestem meg az utasfelőli ajtót, majd becsusszantam az anyósülésre. Bill pár másodperc múlva követett,s finoman elhajtott a házunk közeléből.

– David ma jelenti be a költözést – újságolta lelkesen. – Tényleg, mit szóltak a rokonaid?

– Még nem mondtam el nekik – vallottam be szégyenkezve.– Tegnap túlságosan fáradt voltam hozzá.

Bill csalódott képet vágott.

– Nem akarod? – kérdezte csendesen. Lehangoltnak tűnt.

– Hogy mondhatsz ekkora baromságot? – meredtem rá hitetlenkedve. – Bill, te is tudod, hogy mindennél jobban szeretném!

Az énekes felsóhajtott és bevett egy éles kanyart.

– Mikor David előállt az ötlettel – magyarázta és sejtettem, hogy ez most hosszú lesz – azt sem tudtam, hova legyek örömömben. Rájöttem, hogy képes leszek betartani az ígéretemet, Lotte. Nem engedem, hogy elvegyenek tőlem. Nem hagyom Gittynek, Artinak, és még az apádnak sem. Öt hosszú éven át kellett szenvednem az egyedüllét kínzó rabságában. És mikor azt hittem, végre megtaláltalak, újabb és újabb csapások következtek, hogy gátat vessenek a boldogságunk útjába. Én viszont nem engedem, hogy közénk álljanak!

– Valamiért mindig hiszek neked – mosolyodtam el. – Akkor is hittem, mikor először mondtad ugyanezt. És mi történt? Gitty mérgei miatt hét hónapot töltöttünk külön! Hiszek neked most is, de félek, hogy még nem ért véget a próbatételek sorozata.

– Ne mondj ilyet – rázta a fejét Bill. – Rosszabb már úgysem jöhet! Ne legyél ennyire negatív, angyal! Inkább örülj!

Nagyon jól tudta, hogy az angyal megszólítás mindig mosolyt tudott csalni az arcomra. Ez most sem volt másképp.

– Jól van, örülök – bólintottam megadóan. – Segítesz elmondani, hogy elköltözöm?

– Hogy összeköltözünk? – vigyorgott és csettintett a nyelvével.

– Óh, igen – feleltem határozottan, de a következő szavaim még saját magam számára is furcsának tűntek – hogy összeköltözünk.

Bill még szélesebbre húzta az ajkain játszó mosolyt.

– Ott leszek veled, mikor elmondod, rendben?

– Szavadon foglak – morogtam elkedvetlenedve. Nem akartam a rokonaim döntéséről társalogni vele

Lassan odaértünk a stúdióhoz. Láttam, hogy Bill régi BMW-je, Tom Audija, Georg Seatja és Linda Cadillackje – mely egykor a Tomé volt – már a betonfeljárón parkol.

– Tomék külön jöttek? – figyeltem fel a szokatlan jelenségre. Linda és Tom rendszerint egy autóval járnak. Csak akkor van használatban mindkét kocsi, ha a párocska úticéljai nem egyeznek.

– Tom tegnap este óta it van – felelte Bill, szokatlanul fura hangsúlyozással ajándékozva meg a szavakat. – Linda még az éjszaka folyamán utána jött, azt hiszem….

– És miért van itt a másik kocsid? – érdeklődtem tovább, közben rámutattam a világosszürke BMW-re.

– Azzal jöttem ide – magyarázta vállvonogatva. – Tom felhívott az éjjel, hogy kellenék, így kocsiba pattantam és már száguldottam is.

– Milyen jó testvér vagy – simogattam meg fekete tincseit, melyek most kissé össze-vissza kócolódtak.

– Óh, köszönöm – biccentett és egyszerre elfogta a nevetés.

– Min nevetsz? – kérdeztem, de nem tudott felelni. Beparkolt a BMW és a fehér Audi közé, majd fejét a kormányra hajtotta, úgy nevetett tovább.

– Bill, mi van? – türelmetlenkedtem. – Hey! Nyugodj már le, Kaulitz.

– Semmi… mindjárt… – újabb hangorkán tört fel belőle és be kellett fognia a száját, nehogy túl hangosra sikerüljön a kacaj. – Tényleg.... semmi... mindjárt... megnyugszom, csak...

A mondat végét újabb nevetőgörcs szaggatta szét. Bill szemei már könnyben úsztak, azt hiszem, csak nagyon ritkán láttam őt ennyire vihogni.

– Menjünk inkább – sóhajtottam fel, majd kiszálltam a kocsiból és próbáltam ugyanerre bírni Billt is.

Pár másodperc múlva az énekes már elég nyugodtnak érezte magát ahhoz, hogy elhagyhassa az autót.

Senkit sem találtunk a stúdióban. Bill a zsebébe nyúlt és elővette a stúdiólakás kulcsait, de meglepetésére az ajtó nyitva volt.

– Skacok! – kiáltotta vidáman, elnyomva hangjában a vihogógörcsöt. – Megérkeztünk! Hol vagytok?

– Tom szobájában! – hallatszott Georg mély hangja – Gyertek, mert lemaradtok a legjobb képekről!

Besiettünk az említett helyiségbe. Tom ágyán ült az egész TH-staff, na meg a banda tagjai, és azok barátnői. Helyet foglaltam Helga és Linda között. Tom okos ötletének köszönhetően a hatalmas TV képernyőjén a báli est fontosabb mozzanatai voltak láthatóak.

– Na, mindenki megnézte? – kérdezte Tom. Szemlátomást ő irányította a bemutatót, mivel a fényképező és a TV távirányítója is az ő kezében volt. – Jöhet a következő?

Mikor Bill tekintete találkozott a bátyjáéval, az énekesből újra feltört a nevetés. Felpattant Anni mellől, majd sarkon fordult és kirohant a szobából. Még akkor is hallottam a nevetését, mikor becsapta a saját szobája ajtaját – pedig az a folyosó másik végén volt.

– Ez meg mit szívott? – kérdezte Gustav és a nyitva felejtett ajtóra meredt.

Linda elpirult, Tom pedig látványosan elfordult. Olyan megtervezett volt a mozdulatuk, mintha... mintha titkolóznának...

Gyanítani kezdtem valamit, s nemcsak én voltam ennyire résen. A többiek arcán is látszott, hogy kezd világossá válni számukra a helyzet. Mikor a TH-staff tagjai összenéztek, már biztos voltam a gyanúmban.

A felnőttebbek – azaz David Jost, Dave Rotth, Peter Hoffmann, Patrick Benzner és az irodában dolgozó hölgyek: Silke, Dunja és Rebecca Rotth egyszerre álltak fel a helyükről és surrantak ki Tom szobájából. Hallhattuk, hogy Dave Rotth odakiált valamit Billnek, de, hogy mit, azt nem értettük.

– Én tudom. Tuti, hogy igazam van! – vihogott fel Georg, miután a TH-staff tagjainak léptei elhalkultak – Tommynk célba talált!

– Mi? – Gustav látszólag még nagyon le volt maradva a dolgokkal – Mit beszélsz?

Georg nem felelt semmit, csak Tomra, majd Lindára bökött.

– Azt mondod, hogy Tom újra hódol a kedvenc hobbijának? – világosodott meg a dobos.

– Nézd, hogy milyen vörös az arca! – vihogta Georg – Tommy, ne szégyelld!

Linda felállt, villámgyorsan megkerülte Tomot, majd távozott.

– Bill – hangzott fel a lány mérges kiáltása – megígérted, hogy nem szólsz senkinek!

– Nem is szóltam – vágott vissza Bill valahonnan. – Arról meg nem tehetek, hogy eszembe jutott és elröhögtem magam!

– Szóval igaz? – kapott a témán Anni.

– Ugyan már! Miért olyan nagy ügy ez? – Tom kezdte megelégelni, hogy mindenki a témán csámcsog – A barátnőm! Természetes, hogy... meg hát, nem is az első…

– És Billnek ehhez mi köze ? – faggatózott tovább Gustav barátnője – Csak nem ő tartotta a gyertyát?

Georg és barátnője, Helga egyszerre vihogott fel, de olyan hangosan, hogy beleremegtek a szekrények üveglapjai. Tom egy párnába fúrta arcát, úgy tűnt, sosem került még ilyen kínos helyzetbe.

– Fogjátok már be – suttogta megsemmisülten. – Csak most az egyszer hallgassatok el.

– Miért, Tom? – kérdezte Helga – Úgy tudom, régebben szerettél hencegni a kalandjaiddal.

– Azok kalandok voltak – legyintett a gitáros, de még mindig nem nézett fel. – Ez teljesen más. Felfogtátok?

– Még mindig nem válaszoltál a kérdésre – vonta fel a szemöldökét Anni – Hogy kerül a képbe Bill? Lotte, te tudod?

– Nem – válaszoltam őszintén. – Bill nem mondott semmit.

Tom nagyon halkan elmormogta a választ, de senki nem értette, mit mondott.

– Mondd már hangosabban – kérte Georg. – Tom, ugyan. Már úgyis tudjuk, mi volt. Igazán megmondhatod, mi köze az öcsédnek ehhez! Van néhány ötletem, de inkább nem tenném közzé őket!

– Húúúú, de ciki! – kiabált Bill, majd gyorsan kereket oldott, mert nem akarta megkockáztatni, hogy újra elkapja a röhögőgörcs.

– Bill benyitott – nyögte ki Tom és olyan szorosan ölelte magához a kezében tartott párnát, amennyire csak tudta.

– Hát ez tényleg ciki! – nevettem fel magamról is megfeledkezve. – Úristen, Tom!

– Ha nem mondod, akkor is tudom – sziszegte a srác. – Most már le lehetne szállni a témáról, oké?

– Dehogy, még csak most kezdünk belelendülni – méltatlankodott Georg. – Hol történt? Mikor? Milyen...

– Georg! – szólt rá szigorúan Helga.

– Jó, jó, befogom – védekezett a basszeros – de azt, hogy hol és mikor történt, igazán megmondhatná.

– Mit érdekel az téged? – kérdezte Gustav.

– Eddig mindig elmondta! – Georg úgy nézett Tomra, mintha az vérig sértette volna a hallgatásával.

– Barátnője van! – hangsúlyozta túlzottan Anni – Georg, tartsd már tiszteletben ezt!

– Én tudok egy jó megoldást! – pattantam fel lelkesen, mert hirtelen remeknek tűnő ötletem támadt – kérdezzük meg Billt!

A többiek arcán látszott, hogy erre nem is gondoltak. Tom eldobta a párnáját, de arcát még mindig rejtve tartotta előttünk.

– Szerinted mondani fog valamit? – kételkedett Gustav. – Gondolom, kiment a szobából, mikor meglátta, hogy mi zajlik odabent.

– De azt el tudja mondani, hol voltak – kajánkodott Georg.

– Perverz disznó – súgta neki Helga.

– Na ne mondd, hogy te nem vagy kíváncsi – vigyorgott rá Georg, majd lábujjhegyre állt, hogy csókot nyomjon a nála fél fejjel magasabb Helga arcára.

Helga elfordult, de ajkain mosoly bújkált.

A csapat kivonult a szobából, hátrahagyva a pironkodó Tomot. Billt könnyű volt megtalálni, a lakás konyhájában tartózkodott és melegszendvicset csinált magának.

– Hol van Linda? – kérdezte elővigyázatosságból Georg, mielőtt más témára terelődött volna a szó.

– Nem tudom – rázta a fejét az énekes. – Úgy láttam, mintha lement volna.

– Az jó – nyugtázta a basszeros. – Bill, lehet egy kérdésem?

Bill abbahagyta a szendvicskészítést – ennek köszönhetően kis híján megégette az ujját, mivel épp a sütőbe akarta tenni a kenyeret.

– Persze – komolyodott el az arca – miről van szó?

– Elmondod, hogy Linda és Tom hol...?

– Georg – pirított a srácra Helga.

– Miért akarod tudni? – kérdezte Bill. Még küzdött kicsit a vigyorgással, de látszott rajta, hogy nem fog újra röhögőgörcsöt kapni.

– Mert Tom nem mondott semmit! – méltatlankodott Georg. – Hogy lehet ilyen? Régebben mindig megosztotta velem ezeket az infókat!

– Mondtam, hogy Bill se mond semmit – győzedelmeskedett Gustav.

– Mert nincs mit mondanom – tárta szét a karját Bill. – Úgy gondolom, ez csak a tesómra meg a nőjére tartozik. Világos?

– Ne csináld már, Bill! – könyörgött Georg. – Csak azt mondd meg, hol voltak!

– Az ég áldjon meg, Hagen! – morogta Bill és újra a félkész szendvicse felé fordult. – Na jó. Itt voltak. Elég ennyi?

– Itt? – kérdezett vissza Georg és körbemutatott a helyiségben – Mármint itt, a konyhában?

– Dehogy! – legyintett Bill, miután betette a szendvicset a sütőbe – Georg, ennyire nem lehetsz sötét!

– Te mondtad, hogy itt voltak – nézett rá a basszeros. – Legközelebb adj konkrétabb választ, vagy tanulj meg fogalmazni!

– Én tudok fogalmazni – ellenkezett sértődötten Bill.

– Srácok – szóltunk egyszerre Helgával – fejezzétek be a marakodást!

A két megszólított tovább méregette egymást, de egyikük sem szólalt meg újból.

– Szerintem hagyjuk békén Tomot – tanácsolta a mindig higgadt Gustav. – Elég ciki lehetett ez neki a cseszegetésünk nélkül is.

Georg azonban még nem tudott lenyugodni, s most Billt vette célba.

– Tudom ám, miért nem mondasz semmit – vigyorgott kajánkodva.

– Na, miért? – kíváncsiskodott Bill és nekilátott, hogy újabb szendvicset készítsen.

– Félsz, hogy a következő áldozat éppen te leszel – adta meg a választ a másik srác és gonosz vigyor terült szét ajkain. – Milyen ciki lesz, mikor rajtad meg Lottén fogunk röhögni!

Bill arcszíne egycsapásra olyan szép pirossá vált, akár a rózsa. Persze, én sem panaszkodhattam, így gyorsan a mosogatóhoz mentem, hogy lehűtsem az arcomat.

– Haha, haha, haha – vihogott Georg – na, látod? Már most úgy pirulsz, mint egy kislány!

– Georg Moritz Hagen Listing! – morogta Helga és csípőre tette a kezét – Most már aztán elég legyen!

– Igen, ez az! – értett egyet Bill – Fogd be, Georg!

– Oké – emelte fel a kezét Georg. – Lenne egy javaslatom. Bill, elmondasz annyit, amennyit tudsz, cserébe nem foglak cseszegetni, ha hasonló helyzetbe kerülnél.

– Csak tudnám, miért akarod tudni – sóhajtott mérgesen Helga, majd elvonult a társaságtól és valószínűleg lement a földszinti stúdióba Lindához.

– Áh, ő ezt nem értheti – morogta Georg, Helga után bámulva.

– Nem mintha én érteném – ingatta a fejét Bill.

– Tom érti – biztosította Georg. – Régen, ha ilyesmiről volt szó, mindig mindent elmondott.! De mindegy…. Mit gondolsz, Bill, megfelel az alku?

– Georg, értsd már meg, hogy nem fogom kipletykálni a tesóm magánéletét – mondta Bill és kivette az első szendvicset a sütőből, majd berakta a másodikat. – Ez Tomra és Lindára tartozik. Ők pedig, mint hallhattad, nem kívánnak nyilatkozni. Elmondtam, amit tudni akartál. Többet nem mondhatok.

– Azt nem mondtad el, hogy mikor...

– Hagen! – kiáltotta mérgesen Gustav.

– Hagyd, Gus – legyintett Bill lemondóan. – Jó. Elmondom, de ha Tom a torkomnak ugrik, esküszöm, téged löklek elé, Georg. Tom itt töltötte az éjszakát, mert megérkeztek az új erősítők és tesztelnie kellett őket. Azt nem tudom, hogy Linda mikor került ide. Tom felhívott az éjszaka közepén, hogy vonszoljam ide a seggem, de mást nem mondott. Mondtam neki, hogy majd reggel jövök, de addig erősködött, amíg végül mégiscsak kocsiba ültem. Senki sem volt lent, így feljöttem a lakásba. Benyitottam Tom szobájába és bumm.... Ennyi a történet, Georg. Elhúztam onnan, mielőtt nagyobb káoszt okoztam volna. Visszaballagtam a földszintre. Félóra múlva a tesóm is levánszorgott és a lelkemre kötötte, hogy egy árva szót se merjek szólni a látottakról. Aztán hazavitt, majd visszajött, én pedig otthon maradtam és elmentem aludni. Elég részletes volt a beszámoló?

Georg nem felelt, de újabb kérdésekkel sem állt elő, így valószínűnek tartottam, hogy Bill beszámolója némileg csillapította kíváncsiságát.

– Még mindig rólam folyik a pletyka? – hangzott fel Tom morgása valahonnan a folyosóról.

– Óh, dehogyis, SzexIsten Kaulitz-uraság – vigyorogta Georg, majd, mielőtt Tom a konyhába érhetett volna, kisétált a helyiségből és elhagyta a stúdiólakást.

– Én nem mondtam semmit – tömött egy negyed szendvicset a szájába Bill, mikor a testvére odalépett hozzá.

– Itt vagyok már egy ideje, szóval hallottam, öcsi – mosolygott Tom. – Ne parázz. Semmi gáz. Megértem, hogy nem akarsz ilyen szar helyzetbe kerülni. Georgot pedig amúgy sem lehet lelőni, ha belelendül a témába, hisz ismered!

– Akkor nincs harag? – kérdezte Bill és Tom felé lökte a másik szendvicset.

– Szendviccsel akarsz megvesztegetni? – vihogta el magát a gitáros.

– Te úgyis olyat csinálsz, hogy azt nem lehet megenni – húzta mosolyra a száját Bill, miután lenyelte a szendvicse maradékát.

– Jó, a szendvicset elfogadom – bólintott Tom – és részemről természetesen nincs harag. Azt viszont nem garantálom, hogy a csajom is egyet fog érteni ezzel. Már alapból pipa volt rád amiatt, hogy ránk nyitottál, így azt hiszem, Lindában most talán a pokol forrong.

– Lindát majd lehűtöm – biztosítottam Tomot.

– Hajrá, kiscsaj – biccentett a srác. – Nehéz dolgod lesz.

– Nagyon dühös? – kérdezte Anni.

– Nem mondanám, hogy fel van dobva – ingatta a fejét Tom. – Bár valahogy meg tudom érteni.

– Nem volt szándékos – védekezett Bill. – Te hívtál fel, Tom, én pedig jöttem, ahogy tudtam. Mondd meg, miből kellett volna gondolnom, hogy nem leszel egyedül a szobádban? Ez a helyzet már-már nekem ciki, tesó!

– Hé, Bill, egy szóval se mondtam, hogy magyarázkodj – nyugtatta Tom. – Én megértelek, öcsi. Tudom, hogy elcsesztem, mert később kellett volna telefonálnom, vagy el kellett volna halasztanom a dolgot Lindával. Nem tudtam, hogy azonnal kocsiba ülsz és jössz! Mindegy, ez ilyen hülyén jött ki, sajnálom. Tudom, hogy nem csináltál volna nagy ügyet belőle és köszönöm, hogy próbáltad diszkréten kezelni a helyzetet, már amennyire ez lehetséges volt. Ismerem Georgot, tudom, hogy miért van most úgy felhúzva, mint azok a kis szarok, amikkel a kölykö kszoktak játszani. Majd lenyugtatom. Ja, és nem kell félni, Bill. Nem fogom hagyni, hogy téged is csesztessen majd, ha arra kerülne a sor. Oké?

– Sajnálom, hogy elnevettem magam – hajtotta le a fejét Bill és félig nyitott szemmel Tomra meredt. – Lehettem volna tapintatosabb is. Ha nem kezdek el nevetni, senki nem jön rá, hogy mi volt köztetek. Az én hibám, Tom. Sajnálom.

– Jaj, öcsi, hagyd már! – nevetett fel a másik Kaulitz – Szerinted én nem röhögtem volna el magam? Bill, ugyan már! Mindenkinek át kell esnie néhány ciki helyzeten!