23. Fejezet: Egyedül

Másnap kora délelőtt Gordon társaságában indultam Sofie néniék házához. Rettegtem, nagyon rettegtem. Nem tudtam, mit fogok mondani, nem tudtam, mit fogok tenni, hogyan fogom megvédeni magam, ha a nénikémék kiabálni kezdenek és megparancsolják, hogy tűnjek el az életükből. Valahogy megértettem volna, ha így reagálnak – elvégre, sok gondot okoztam már nekik kezdve azzal, hogy másfél évig a nyakukon lógtam, s még egy bírósági hercehurcába is belerángattam őket. Úgy gondoltam, talán jobb lesz nekik nélkülem. Savanyú képem elárulta Gordonnak, hogy valami nagyon nincs rendben, mert nevetősen kérdezte:

– Félsz?

– Igen, kicsit – ismertem be. Ez nem volt teljesen hazugság, de igaznak sem mondanám. Nem kicsit féltem, hanem nagyon.

– Nem kell. A nénikédék civilizált emberek. A helyedben jobban tartanék Herr Krügertől.

– Ő nem fogja megtudni – jelentettem ki határozottan, pedig még el sem gondolkodtam azon, hogy megmondom-e apának, hogy unokája lesz, de ebben a pillanatban megszületett a döntés, mely véglegesnek tűnt. – Ő nem az apám többé. Nincs joga ahhoz, hogy megtudjon bármit is.

Gordon csóválta a fejét és azt motyogta, hogy ő megérti, meg minden, de mégiscsak túlzásba viszem, én azonban nem értettem egyet vele.

– Megvárlak – mondta, mikor a ház elé értünk. – Csak… a biztonság kedvéért… ha a nénikédék esetleg jelenetet rendeznének.

– Köszönöm, Gordon – mosolyogtam hálásan és kipattantam a kocsiból.

A férfi követett, s együtt indultunk az otthonos ház udvara felé. Az ismerős bejárati lépcsősor látványa szorongással töltött el. Félve kopogtam a fehérre festett ajtó üvegablakocskáján, várva a bebocsátó kiáltásra, vagy az ajtó nyílására.

Odabent csönd volt. Nem hallatszott a sietős léptek zaja, sem a kicsit rikácsolásszerű invitáló kiáltás. Csak a némaság. Elfintorodtam, majd megfordultam, hogy visszamenjek az utcára, amikor a bácsikám ismerős hangját véltem hallani az üvegházas terasz felől.

– Egy pillanat, mindjárt megyek! – dörögte mély hangján. Valószínűleg nem tudta, ki vagyok, mert hozzátette – Egy perc türelmét kérem!

Nekem azonban nem volt türelmem. Megkerültem a házat és félelmeimről megfeledkezve, Gordont hátrahagyva futottam az üvegházak felé. Rodolpho bácsi meglátott és hatalmasat nevetett.

– Cara mia, te jó ég! Lotte, mit keresel itt?

Nem tudtam, mit feleljek. Az ajkamba haraptam és hagytam, hogy megöleljen. Kissé borostás arca az enyémnek nyomódott, amit ezúttal kellemetlennek éreztem, mégis otthoni volt… igazán otthoni…

– Na, hát nem válaszolsz, gyermek? – kérdezett ismét és eltartott magától, hogy kritikus szemmel vizslasson. – Mi történt?

– Nem olyan rossz – siettem a válasszal, mert Rodolpho bácsi szemei nagyon kicsire szűkültek, ami nála egyértelműen dühöt fejezett ki. – Nem vesztünk össze Billel, vagy ilyesmi…

– Őt mégsem látom sehol – vonta össze a szemöldökét a bácsikám. – Valaminek akkor is történnie kellett… Nekem elmondhatod, Lotte.

– Soha többé nem bíznál bennem, ha elmondanám – sóhajtottam bánatosan, majd folytattam – mégis azért vagyok itt, hogy megtegyem.

– Hát rajta! – biztatott a bácsikám. Az arca annyira vidám, annyira jóságos volt, hogy újabb és újabb kést döfött a szívembe a látványa. Miként fog megváltozni ez az arc, ha kiderül az igazság?

– Menjünk be, kérlek – intettem a hátsó ajtó felé. – Fázom…

A bácsikám készséggel követett. Út közben összetalálkozott Gordonnal, ami csak fokozta amúgysem csekély meglepetését.

– Jó napot, Herr Trümper – köszönt illedelmesen, miközben megrázta Gordon kezét.

– Hasonlót, Herr Marcello – válaszolt Gordon mosolyogva. – Szépek az orchideái.

– Köszönöm – a bácsikám arcán egy pillanatra büszkeség suhant át, de hamar visszanyerte értetlenkedő kifejezését. – Mi járatban erre? Csak nem ön hozta el Lottét?

– Ami azt illeti, igen – mondta Gordon és velünk együtt lépett be a ház hátsó folyosójára.

– Nagyon nem értem, miért jött haza ilyen hamar – csóválta a fejét a bácsikám és rám mutatott. – Úgy sejtem, ön tudja az okát… Vagy tévedek?

– Nem téved – Gordon kimért, nyugodt feleleteiből arra következtettem, hogy semmiképp sem szeretné elkotyogni a látogatásom okát. A bácsikám viszont könnyen félreértelmezhette a férfi hideg közönyét, mivel nem hagyta abba a téma feszegetését.

– Őszintén remélem, hogy nincs baj Bill és Lotte között – morfondírozott csak úgy magának, de látszott rajta, hogy roppant kíváncsi Gordon reakciójára. – Úgy értem, nem lenne jó ismét külön látni őket. Ön nem így gondolja, Herr Trümper?

– Egyetértek. Tökéletes párt alkotnak – biccentett Gordon. Rodolpho bácsi szemei dühösen megvillantak, de más jelét nem adta, hogy nem tetszik neki a Kaulitz-ikrek mostohaapjának viselkedése.

– Sofie néni? – kérdeztem kíváncsian, csakhogy végre saját magamra tereljem a beszélgetést. Valahogy jobb ötletnek tűnt elmondani Rodolpho bácsinak a dolgot. Mégha dühös is lesz, egyértelműen hamarabb túlteszi magát rajta, mint a nénikém.

– Berlinben tölti a hétvégét – fordult felém a bácsikám, s végre nem villogtatta dühös tekintetét Gordonra

Kicsit sóhajtottam, mely talán a megkönnyebbülés egyfajta megnyilatkozása volt.

– Mondd hát azt a nagy dolgot, amiért képes voltál Amerikában hagyni Billt – mosolygott Rodolpho bácsi. Megköszörültem a torkomat, s végül nagy nehezen hozzákezdtem.

– Összevesztünk, de nem olyan nagyon… igazság szerint, mikor eljöttem, egyáltalán nem haragudtunk egymásra… szomorúsággal töltött el, hogy ezt kellett tennem, de ebben a helyzetben nem hozhattam értelmesebb döntést… Kicsit megváltoztak a dolgok, mióta Los Angelesbe költöztem… Sőt, talán már előbb, csak akkor még… nem voltak jelek…

A bácsikám arca falfehér lett, s úgy gondoltam, egyszerűbb lenne a lényegre szorítkozni pont úgy, ahogy azt Florenzéknél is tettem, mégsem bírtam rávenni magam, hogy elhagyjam a körítést.

– Az egyetemmel minden rendben volt, csakhogy… beteg lettem… és…

– Beteg lettél? – kérdezett közbe riadtan Rodolpho bácsi. – Mi bajod? Voltál orvosnál? Mennyire súlyos?

Ismét az ajkamba haraptam, majd ránéztem Gordonra, aki határozott arckifejezést öltött, ami erőt adott. Kifújtam a levegőt és így válaszoltam:

– Nem, nem voltam orvosnál… Fogalmazhatunk úgy is, hogy a probléma kilenc hónap múlva magától is megoldódik…

Rodolpho bácsi arca nagyon furcsa színt öltött. Úgy festett, mint akit jól fejbe vágtak. Most, hogy kint volt a vallomás – mégha kicsit körbekerítve és elhomályosítva is , de kint volt – megjött a kedvem a beszédhez. Nem engedhettem, hogy a bácsikám magához ragadja a szót, így mielőtt felocsudott volna a hír sokkhatása alól, folytattam:

– Azért jöttem haza, mert Bill azt mondta, nem akarja a gyereket. Úgy éreztem, jobb, ha gondolkodási időt adok neki, mielőtt meghozza a végleges döntést. Tudom, hogy változtatni fog az álláspontján, elvégre nem kérte, hogy vetessem el a babát… Tudom, hogy neki is fel kéne áldoznia bizonyos dolgokat. Én döntöttem… nekem könnyebb volt, hiszen én érzem… én tudom, mi zajlik bennem… Bill csak a rosszulléteket látja, s gyűlöli a babát, amiért szenvedést okoz nekem. Magam is tisztában vagyok azzal, hogy nagyot hibáztunk… és hogy számolnunk kellett volna a következményekkel… Nem túl alkalmas az idő egy babához, hiszen nekem ott van az egyetem, Billnek pedig a karrier. Emellett nem feledkezhetünk meg Gittyről sem, aki ugyan nem jött utánunk Amerikába, de… itt bármikor megtalálhat.

– Miért jöttél vissza, ha tudod, hogy veszélyes? – kérdezte a bácsikám. A hangjában nem volt düh, vagy felháborodás.

– Nem akartam befolyásolni Billt… Nem akartam, hogy a jelenlétem miatt döntsön rosszul…

– És mi lesz, ha Bill nem változtat a véleményén? – faggatott Rodolpho bácsi. Gordon halkan köhintett, de a bácsikám nem hallhatta ezt.

– Nincs ilyen alternatíva. Ismerem Billt. Képtelen lenne elhagyni, s ha igazán kellek neki, elfogadja majd a babát is.

Rodolpho bácsin látszott, hogy ötször-hatszor megforgatja magában a hallottakat, de végül nagy kegyesen bólintott.

– Ha így látod jónak, ám legyen – mondta és kicsit el is mosolyodott. – Legalább Ralphnak lesz játszótársa…

Nem is tudta, mennyire megkönnyebbültem a kijelentését követően, de modorálnom kellett magam. Nem mutathattam ki, hogy örülök, bár rávigyorogtam Gordonra és abban a pillanatban nem érdekelt, hogy a bácsikám észrevette-e az apró gesztust, vagy sem.

– A nagynénéddel sokkal, de sokkal nehezebb dolgod lesz, te lány – csóválta a fejét Rodolpho bácsi. – Tudod, hogy én könnyen kapható vagyok mindenre…

– Tudom – bólintottam, enyhe mosollyal az arcomon – de…

– De? – nézett rám mindkét férfi.

– Mennyivel könnyebb lenne, ha Bill is itt lenne – nyögtem ki végül. Nem akartam beismerni, hogy nélküle gyenge vagyok, hogy ez az egész túl nagy feladat számomra, mégsem titkolhattam tovább. Két és fél napja jöttem el Los Angelesből és már úgy éreztem, összeroskadok a rám váró problémák súlya alatt. Nem tudtam elképzelni, mit fogok érezni és gondolni, mikor a baba születésére kerül majd sor.

Gordon elnézően biccentett, Rodolpho bácsi pedig különös arckifejezést öltött, melyben szánakozás és helytelenítés alkotott furcsa egyveleget.

– Hazahívhatom Billt, ha azt szeretnéd, Lotte – mondta nagy sokára Gordon.

– Azt szeretném, naná, hogy azt szeretném… de azért mégse tedd – motyogtam vállvonogatva. – Az egyáltalán nem szolgálná Bill érdekeit. Hiszen akkor lényegében feleslegesen jöttem vissza…

– És a te érdekeidet talán szolgálja, hogy itt vagy, ő meg ott? – folytatta Gordon, akivel még nem sikerült beszélnem arról, hogy Bill miért is maradt Amerikában. A férfi azonban látszólag megvitatta Simonével a problémát, hiszen általában az ikrek anyja szokott így viselkedni.

– Nem szolgálja az érdekeimet, de valamit valamiért – jelentettem ki. Ezzel a mondattal viszont nagyon felbőszítettem Gordont és a bácsikámat, akik most valamiért nagy egyetértésben harciaskodtak ellenem.

– Legalább egy telefon – érvelt Gordon. – Bill a gyereked apja, Lotte. Nem foszthatod meg attól, hogy…

– Bill szeret téged – vágott közbe a bácsikám. – Biztosan rosszul esik neki, hogy nem hallja a hangodat.

– Gondolj bele – vette át a szót Gordon. – Mi lenne, ha Bill tenné ezt veled? Mit szólnál hozzá, ha azt mondaná, hogy „Oké, most két hónapig nem beszélünk, még a hangomat se hallhatod”. Mit tennél?

Nem, nem, nem, nem – nem törhetnek meg ezekkel a szavakkal.

– Egészen más lenne. Ott vannak a CD-k… hallanám a hangját… És egyébként sem hagyom, hogy elbizonytalanítsatok. Én már döntöttem.

– Biztos, hogy jól döntöttél? – puhatolózott tovább Gordon. – Tudod, Lotte. Csak egy telefon…

– Nem kell – sziszegtem kicsit dühösen és felsiettem az emeletre. Erre a drasztikus lépésre azért volt szükség, mert ahogy néztem a két férfi arcát, mindkettőn láttam a néma könyörgést és majdhogynem megtörtem… de nem, nem, nem, nem! Nem befolyásolhatom Billt!

Az egykori szobám szinte teljesen üres volt. Leültem az ágyra és néhány másodpercig csak meredtem magam elé. Annyira egyedül voltam. Régebben, mikor Bill hosszabb-rövidebb időre magamra hagyott, a barátaim mindig itt voltak velem – legyen az Linda, Anni vagy Mike… És most egyikőjük sem volt velem. Fájó szívvel gondoltam arra, hogy Mike-nak mégcsak e-mailt sem írhatok. Nem mondhatom el neki, mi történt… Most már nincs, aki megértsen…

Könnycseppek gördültek le az arcomon, ahogy eszembe jutott Mike húga, Lena. Az utolsó találkozásunk nem sikerült valami fényesre… Óh, pedig most milyen nagy szükségem lett volna a vidám, cserfes kis Lenára! De Lena se volt, csakúgy, mint Mike… Lena gyűlölt engem, s felelőssé tett a bátyja haláláért – hónapok óta szóba sem állt velem…

Mindenképp írni akartam valakinek, de úgy éreztem, senki nem pótolhatja Mike-ot. Újra szenvedni kezdtem a hiányától, bár ez korántsem volt olyan erős, mint a halála napját követő hetekben.

Írjak talán Vadiknak?

Gyorsan elvetettem az ötletet. A srác bizonyára Lenát vigasztalja, vagy a nőgyűjteményével bulizik… Vadik nem olyan, mint Mike... Ő nem ismer és talán soha nem is fog igazán megismerni!

– A francba, egye fene – morogtam, miután három perc múlva is azon tépelődtem, írjak-e neki, vagy sem. Végül elővettem az iPhone-omat és pötyögni kezdtem a határozatlanságról árulkodó levélszöveget.

…

Szia, Vadik!

Bizonyára meglepve veszed észre, hogy e-mailt kaptál tőlem… de nem tudtam, kihez forduljak… nem tudtam, kinek mondhatnám el… nem tudtam, kinek írhatnék és mivel te Mike legjobb barátja voltál… én csak úgy éreztem, muszáj elmondanom valakinek, aki talán megért és őszintén remélem, hogy te igenis megpróbálod… Kérlek, ne úgy érezd, hogy Mike-pótléknak használlak (Őt soha, senki nem lesz képes pótolni) de… valamiért úgy gondolom, nem szabad elszakítanom a barátaihoz fűződő kötelékeket és… ha szeretnéd, talán többször is beszélhetnénk…

A lesúlytó hír – melyet talán Mike-nak is félnék elmondani – a következő: Terhes vagyok. Senki sincs, akinek elpanaszolhatnám, mennyire nehéz, milyen pokoli ez az egész, hiszen Bill és a Tokio Hotel többi tagja – Lindáékkal együtt – Los Angelesben tanyázik, én pedig hazajöttem. Úgy érzem, minden a nyakamba szakad és attól félek, hogy nem fogom bírni. Talán nem vagyok elég erős. Nem kérek tanácsot – tudom, neked is ezer meg ezer bajod van…

Mindenesetre nagyon jólesett, hogy mindezt leírhattam…

Köszönöm

Üdvözlettel:

Lotte

…

Átkoztam magam. Miért írtam neki? Miért mondtam el? Ő nem Mike. Nem fogja megérteni. Ezt csak Mike érthetné meg! Csak ő! És… vajon Mike megértené? Vajon nem fordulna el tőlem? Elvégre is, angyalként szajkózta a jót, a szépet. Mindig megpróbált a helyes úton tartani, de most látszólagos bizonyíték van arra, hogy nagyon is eltértem a helyes úttól. Óh, Mike, Mike, bárcsak itt lennél!

Úgy éreztem, oltári nagy hülyeséget csináltam azzal, hogy írtam Vadiknak, mégis megkönnyebbüléssel töltött el, hogy kiírhattam magamból a gondjaimat… Talán blogot kéne vezetnem – gondolkodtam el kicsit nevetve: Lotte Krüger naplója, avagy az élet Bill Kaulitz terhes barátnőjeként. Hangzatos címnek találtam, de tudtam, ha tényleg arra vetemedek, hogy blogolni kezdek, Bill egész biztos leszedi a fejem.

Céltalanul kutattam a neten valami olvasnivaló után, ami elterelheti a figyelmemet kínos gondolataimról, de nem találtam semmit. Már vagy félórája ezzel foglalatoskodtam, mikor a telefonom új levél érkezését jelezte. Gyomrom megremegett, hiszen azt gondoltam, Vadik írt vissza, de tévedtem. Az e-mail Helgától érkezett. Meglepődtem de ugyanakkor aggódni kezdtem. Két és fél napja jöttem el… Vajon mi történhetett, hogy ilyen hamar írnia kellett?

...

Szia, Lotte!

Ne aggódj, nincs semmi baj, csupán szeretnék mutatni valamit, bár előbb hozzá kell fűznöm némi magyarázatot. Tegnap tévedésből Bill laptopját vettem el a Georgé helyett és találtam rajta valamit. Nem akartam kutatni a cuccai között, de az „Asztalra” volt helyezve, „Lottéről” fájlnévvel ellátva. Értsd meg, muszáj volt megnéznem! Egészen meglepett, amit láttam, és úgy gondoltam, akár tetszik Billnek, akár nem, elküldöm neked. Természetesen nem tudja, hogy az ő laptopját használtam és arról sincs tudomása, hogy láttam az írást.

Remélem, minden rendben van és a rokonaid is jól fogadták a baba érkezésének hírét. Bill beszélt az anyjával, aki elmondta, hogy jártál náluk.

Vigyázz magadra!

Üdvözlettel:

Helga

…

Ez a néhány sor rögtön elfeledtette velem korábbi aggodalmaimat. Elszorult torokkal klikkeltem a levélmellékletre és hevesen dobogó szívvel vártam, hogy megnyitásra kerüljön a fájl, bár egy iPhone korántsem olyan gyors, mint egy számítógép – épp ezért várnom kellett néhány másodpercet. Az írás nem volt hosszú, talán egy blogbejegyzésre emlékeztetett leginkább. A hangvétele azonban szomorkás, kétségbeejtő volt.

…

Elment és vissza sem nézett. Talán én rontottam el, talán utána kéne mennem. De nem tehetem. Nem lehet. Ő is nagyon jól tudja, hogy egy gyerek felforgatná az életünket. De olyan makacs! Nem látja be, hogy veszélyes megtartani a babát. Nincs tisztában a felelősség valódi súlyával és ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz anya lenne… óh, korántsem. Azt hiszem, csodálatos anya válna belőle, viszont magát is képtelen megvédeni, nemhogy egy teljesen magatehetetlen kisbabát. Most pedig visszautazott Németországba. Oda, ahol vörös szemeivel les rá a veszély, hogy a karmai közé ragadja… és nem érti! Nem érzi! Sokszor mondogattam neki, hogy Gitty megtámadhatja, de ő csak legyintett és nevetett. És most elment, és így képtelen vagyok rajta tartani a szemem. Mióta ismerem, nem egyszer keveredett életveszélyes helyzetbe, de mindig volt vele valaki, hogy kisegítse a bajból. Néha mellé állt a szerencse, így nem történt tragédia. De mi van, ha ezúttal nem lesz szerencséje? Azóta, hogy itthagyott, semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy baja esik. Valami történni fog…

Feltettem magamnak a kérdést „Ha ennyire siránkozol, miért nem mész utána? Volt már rá példa, hogy megszegted a szabályokat miatta. Most miért nem tudod megtenni?”

Mindezidáig nem találtam választ. Azt hiszem, csak magamat akarom megkímélni attól, hogy lássam a rosszulléteit, majd hónapokkal később gyenge alakjának drasztikus változását. Nem akarok tudomást venni arról, mennyit fogja gyötörni ez a gyerek, mikor világra kell hoznia.

Óh, de talán csak ennyi lenne???

Sajnos nem. Nem akarok apa lenni és nem akarom, hogy ő anya legyen. Fiatal vagyok és képtelen lennék lekötni magam. Mikor elmondta, hogy terhes, azt sem tudtam, hova kapjam a fejem. A mondat visszhangot vert bennem és egy-két másodpercig kerestem a hangomat, hogy egyáltalán meg tudjak szólalni. „Nem, Nem, Nem, Nem!” Arra gondoltam, hogy nem lehet ekkora pechem, az nem történhet meg, hogy pont én járjak így. Reméltem, hogy csak ugrat, majd kijelenti, hogy hívhatom az orvost, de nem… Minden szó igaz volt. És ahogy kiállt amellett az ismeretlen jövevény mellett… Mikor azt mondta, ő már döntött és a babát választja! Úgy éreztem, minden erőmmel gyűlölöm azt a kis embert, elvégre is, ő az oka annak, hogy Lotte eltávolodott tőlem.

Estefelé, mikor újra rákérdezett, hogy a döntés végleges-e, a határozottságom már csak felületes volt. Egész délután azon gondolkodtam, mit tegyek és estére arra jutottam, hogy ha erősködik még egy kicsit, rögtön változtatok a döntésen. Ő azonban csak kérdezett, én pedig ismét nemleges választ adtam neki. Vártam, hogy ellenkezik, reméltem, hogy győzködni kezd. De nem tette. Csak annyit mondott, hogy nem tűri el, hogy levegőnek nézzem a gyerekemet. Nem tett ellenvetést, rám hagyta a döntést. Keserves volt! És másnap elhagyott. Néztem, ahogy Gustav és Georg elviszi a reptérre és csak vártam az e-mailt, mely azt volt hivatott jelezni, hogy hazaért. Nem engedte, hogy keressem, nem akarta, hogy halljam a hangját, ezért Helgával tartotta a kapcsolatot. Neki írt, mikor szerencsésen földet ért Hamburgban.

A munka elvonja a figyelmem, de tudom, hogy nem leszek képes egyensúlyt tartani. Tudom, hogy azért ment el, hogy időt adjon a döntésem véglegesítésére, de úgy érzem, emiatt felesleges volt elutaznia. Azt gondolom, a határozatom végleges és bármennyire is bizonytalannak tűnök, akárhogyis fogadkoztam, hogy változtatnék a döntésen, azt hiszem, mégsem lennék képes rá. Nem tudnék fejet hajtani a kisbabája érkezése előtt. Nem tudnám elviselni!

…

– A kisbabája? A kisbabája? – suttogtam mérgesen és félretettem az iPhone-t, hogy ne kelljen látnom a gyűlöletes írást. Hogy írhatott ilyet? Pont úgy beszél róla, mintha nem az övé lenne!

Végleg egyedül maradtam a gondjaimmal. Teltek a percek és a ház lassan elcsendesedett. Körülbelül másfél órával később Gordon halkan benyitott a szobámba.

– Minden rendben? – kérdezte és bizonytalan arckifejezést öltött, látva a zaklatottságot a tekintetemben. – Rodolpho bácsikád azt mondja, félóra múlva itthon lesz a nénikéd. Arról érdeklődik, hogy közöljük vele a hírt, vagy várjunk még néhány napot?

Gordon mögött megjelent a bácsikám alakja is. Lemondóan legyintettem.

– Teljesen mindegy. Úgyis egyedül maradok a gondokkal.

– Hogy mondhatsz ilyet? – rivallt rám a bácsikám. – Sosem leszel egyedül, Lotte! Nézd, hiszen Herr Trümper és én is melletted állunk!

– És Simone meg Tom, természetesen – tette hozzá Gordon.

– És ne feledd! Bill is megbékél – mosolygott Rodolpho bácsi, de ez a mondat végképp kiverte nálam a biztosítékot.

– Megbékél? – jegyeztem meg és a kezembe vettem az iPhone-t. – Hát, ezt nézzétek! Persze, hogy megbékél!

Gordon és Rodolpho bácsi végigolvasta a szöveget. A bácsikám nem tett különösebb megjegyzést, csak morgott valamit, Gordon viszont rosszallását fejezte ki.

– Ezt ő maga küldte? – kérdezte emelkedő dühvel.

– Nem – ráztam a fejem. – Georg barátnője, Helga mutatta meg…

– Egyszerűen nem ismerek rá – folytatta a sopánkodást Gordon. – Képtelen vagyok elhinni, hogy ilyesmit írt volna.

– Tudjátok, mit? – kérdeztem és felpattantam a székről. – Nem akarom, hogy Sofie néni tudomást szerezzen róla… Bácsikám, ne szólj neki, hogy itt jártam. Ma este a Kaulitz-házban alszom. Holnap talán eljövök és megpróbálom előadni a történteket a nénikémnek…

Rodolpho bácsi készséggel bólintott, majd hármasban sétáltunk vissza a földszintre. Sietnünk kellett, hiszen tudtuk, hogy Sofie néni hamarosan megérkezik.

– Köszönöm, bácsikám – nevettem és átöleltem Rodolpho bácsit. – Nem is hiszed, mennyire megkönnyebbültem, miután elmondtam neked. Olyan rossz, hogy szinte senki nem érti meg. Szörnyű volt látni Billen, hogy kínlódik a gyerek miatt és ami a legrosszabb, hogy tudom, mennyire nem akarja, hogy megszülessen…

A bácsikám arcán látszott, hogy reflexből rávágná az ellenérvet, de tudta, hogy ismét csak felhúznám magam a nyugtatásán, így csendben maradt és hagyta, hogy elmenjek.

– Ez egész jól sikerült, nem gondolod? – lelkesedett Gordon. – Nem akadt ki!

– Aha – vontam vállat, oda sem figyelve. Bill leírt szavai jártak a fejemben. Ő meggyűlölte a kisbabát.

– Ne búslakodj – mosolygott rám Gordon. – Bill észhez fog térni. Tudom, hogy nem hiszed, de majd meglátod.

Nem feleltem. Hadd higgye csak, amit akar, de én már tudom, hogy nem így lesz. Felrémlettek előttem a születendő gyerekem életének láncképei, s ezekben a képekben úgy adogattuk őt ide-oda, mint egy rongybabát. Nem, ez sosem lesz így! Sosem lehet így!

– Gordon, vigyél a Kaulitz-lakba, kérlek – mondtam csendesen és kibámultam az ablakon.

– Miért akarsz odamenni? – kérdezte gyanakvóan.

– El kell hoznom az autómat – feleltem színtelen hangon.

– Oh, az igaz, az igaz – kapott észbe. – Hiszen arra bármikor szükséged lehet.

– És nem ártana néhány ruha sem – tettem hozzá enyhe mosollyal.

Gordon hangos hahotára fakadt.

– Óh, mennyire igazad van! Mennyire igazad van! – szajkózta. – Eszembe se jutott, hogy ilyesmire is szükséged lehet.

– Csak viccelsz, ugye?

– Igen, viccelek, de tényleg kiment a fejemből, hogy ilyesmire is szükséged lesz… úgy hittem, Simone mindent elintézett.

– Semmi gond, csak vigyél oda. Ígérem, gyors leszek.

Gordon kicsit kelletlenül bár, de a Kaulitz-lakhoz hajtott, ami meg kell jegyezni, elég messze volt. Fáradtan érkeztünk meg a házhoz, de nem volt idő pihenni. Miközben ruhákat csomagoltam egy bőröndbe, arra gondoltam, hogy a nénikém már egész biztos otthon van és mit sem sejtve nézi a TV-t vagy beszélget Rodolpho bácsival, esetleg vacsorát főz és azon jár az esze, vajon mi lehet az ő édes kis unokahúgával.

A Kaulitz-lak olyan barátságtalannak tűnt: pont úgy festett, mint az olyan házak, amelyek szinte már teljesen lakatlanok.

– A fenébe! – kiáltottam el magam, miután a harmadik szekrényt is felforgattam.

– Mi történt? – szaladt Gordon a szobába.

– Semmi, ne aggódj. Csak eszembe jutott, hogy Florenzék kocsijában maradt a csomagom, amit hazahoztam…

– A frászt hozod rám! – méltatlankodott és kicsoszogott a nappaliba. Útját hangos nevetésem kísérte. Kénytelen-kelletlen felhívtam Florenzt. Féltem, mi lesz, ha felveszi a telefont, tartottam attól, hogy azzal, hogy tudja a hírt, megromlik a kapcsolatunk. Mégha eddig úgy is hittem, hogy a viszonyunk örök és megbonthatatlan, volt már rá példa, hogy hosszabb-rövidebb időre eltávolodtunk egymástól. Nem akartam, hogy újra az legyen, mint ami 2009 nyara előtt volt.

– Szia, Lotte. Történt valami? – szólt a nővérem, miután felvette. Hangja, mint mindig, most is aggódóan csengett, s szinte már elengedhetetlen kellék volt ziháló lélegzése és cipői kopogásának már jól megszokott zaja. Biztosra vettem, hogy megint siet valahova.

– Az a helyzet, hogy nálatok maradtak a csomagjaim, mert… nem gondoltam, hogy Simone ennyire jól fogja fogadni a hírt – mondtam kicsit hadarva.

– Tudom. Miután otthagytunk, észrevettem, hogy a kocsiban maradt. Ne aggódj! Johannes holnap délután visszaadja neked. Hova vigye? Rodolpho bácsiékhoz, vagy a Kaulitz-házba?

– A Kaulitz-házba – feleltem rögtön. – Elmondtam Rodolpho bácsinak a dolgot, de Sofie néninek még nem mertem… talán majd holnap…

– Sofie néni nem volt otthon? – kérdezte Florenz.

– Szerencsém volt. Nemrég ért haza Santiagóéktól, én pedig már a Kaulitz-lakban vagyok, hogy összepakoljak néhány cuccot.

– Egyedül? – rikoltotta Florenz.

– Dehogy. Gordonnal.

– Reméltem, hogy nem csinálsz újabb hülyeséget – sóhajtott és kifújta a levegőt. – Este felhívlak, de most mennem kell. Vigyázz magadra, Lotte!

– Te is – feleltem és zsebre vágtam az iPhone-t. Hamarosan elkészültem a csomagolással is, Gordon pedig készségesen cipelte a bőröndöt a kocsihoz.

– A sajátoddal jössz, ugye? – biccentett a fejével, mikor lezárta a csomagtartót.

– Igen. Vagy… esetleg szeretnéd vezetni?

– Óh, nem, hagyd csak. Viszont… végig mögötted leszek, hogy szemmel tudjalak tartani… Tudom, hogy ideges leszel, ha ezt mondom, de… féltelek… Főleg ilyen állapotban… emellett Gitty még mindig szabad. A rendőrség hiába nyomoz utána, mintha egyszerűen felszívódott volna… Bill pedig azt állítja, nem ment utánatok Amerikába… Vajon miért ilyen biztos ebben?

– Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk, Britney felhívott – mondtam habozva. – Artiról mesélt és arról, hogy Gitty hamarosan hazaér, úgyhogy gyorsan el kell mondania mindent. Azt hiszem, Artival nem lenne célszerű utazni, tehát szinte biztos, hogy Gitty még Németországban van és talán nem is utazik Amerikába.

– Őrült az a lány – sóhajtott Gordon és beült a kocsiba. – Szóval mögötted leszek, Lotte.

– Jól van – morogtam, mert tudtam, hogy nem lenne esély az ellenkezésre. Kiálltam a kocsimmal és Gordon autóját kikerülve az utcára hajtottam, majd megvártam, míg a szürke Opel is elhagyja az udvart. Figyeltem, ahogy Gordon bezárja a vaskerítést, majd lassan elindultam a szinte hibátlan aszfaltcsíkon. A vezetés némileg megnyugtatott – olyan rég voltam a magam ura és most újra az lehettem – a vezetésben legalábbis. A visszapillantóból minduntalan figyeltem Gordont, aki egyenletes tempóban haladt mögöttem és esze ágában se volt lemaradni. Nevetve gondoltam arra, hogy ha csak egy kicsit taposnék bele a gázba, a szürke Opel szinte állva ottmaradna, de tudtam, hogy nem játszhatok effélét – különösen most nem.

A Kaulitz-ház elé érve Simone már a kapuban várt minket. Szemlátomást elég idegesnek tűnt. Mikor meglátta, hogy nemcsak az Opel, hanem a Mercedes is a bejáróra fordul, kiült arcára a megkönnyebbülés: már értette, miért jöttünk később.

– Úgy gondoltam, erre talán mégiscsak szükségem lesz – mosolyogtam és becsaptam a kocsiajtót. – Ja, és elhoztam néhány ruhát is. Johannes holnap hoz még egy bőröndnyit. Remélem, nem baj…

– Dehogy, drágám! – csivitelte Simone és kézen fogott. – Örülök, hogy ismét nálunk fogsz vendégeskedni. És most nem vagy olyan… tudod, mint egykor…

– Ne is emlékeztess – kértem és a vállára hajtottam a fejem. – Azóta is lelkiismeretfurdalásom van miatta.

Mikor utoljára tartózkodtam hosszabb ideig – nevezetesen egy hónapig – a Kaulitz-házban, Gitty mérgének hatása alatt álltam és enyhén szólva tűrhetetlenül viselkedtem. Ezt azóta százszor megbántam és Simone nagyon jól tudta, hogy még mindig borzalmas érzéssel tölt el, ha felemlegetik az esetet. Úgy gondoltam, most is csak véletlenül csúszott ki a száján, mert nem mondott többet, csak bekísért a házba.

– Na mesélj, mi történt? – kérdezte, miután Gordon is beért a csomagokkal. – Mit szóltak a nénikédék?

– Csak a bácsikámmal közöltük, mert Sofie néni nem volt otthon – adtam választ.

– Herr Marcello meglepően jól fogadta – tette hozzá Gordon. – Lotte úgy gondolja, holnap újra elmegy, hogy megtegye a bejelentést a nénikéje előtt is. Elkíséred, Simone?

– Ez kérdés volt – hökkent meg a nő. – Természetesen. Nem szeretném, ha egyedül menne.

De jó – gondoltam – már megint úgy beszélnek rólam, mintha ott se lennék. Na, sebaj…

– Azt hiszem, felmegyek és lefekszem. Kicsit elfáradtam.

– Menj csak – fordult felém Simone. – Vigyek fel neked valamit? Teát, kávét?

– Talán egy tea jólesne – mondtam, csakhogy valami feladatot adjak neki. Tudtam, hogy úgyis addig kérdezget, amíg azt nem mondom, hogy „rendben, hozz valamit”.

Felsiettem abba a vendégszobába, ahol az előző éjszakát is töltöttem. Gordon utánam hozta a csomagjaimat, majd magamra hagyott, én pedig miután elvégeztem esti teendőimet, ledőltem az ágyra. Simone hamarosan bekopogott és behozta a teát, s miután nagy nehezen letette a tálcát az asztalra, leült mellém. Várta, hogy mondjak valamit. Ahogy néztem az ágyam végében kuporgó alakját, nem tudtam megállni, hogy ne zúdítsam rá a gondjaimat.

– Helga mutatott valamit. Bill írása volt, melyben azt fogalmazta meg, hogy gyűlöli a kisbabát. Nem akarom, hogy ez legyen, Simone! Most már teljesen egyedül vagyok!