25. Fejezet: Mi lett volna, ha...?

Bill nem mondott semmit, arca azonban fájdalmas grimaszba torzult. Dühös lettem rá, legszívesebben orrba vágtam volna – mint ahogy azt a bácsikám tette apámmal.

– Elmész? – kérdezte, mikor elfordultam a kamerától, csakhogy ne kelljen a közönyös arcába bámulnom.

– Igen – válaszoltam és felálltam, hogy elsétáljak. – A szüleid még itt vannak, bizonyára beszélni szeretnének veled.

Bill megrökönyödött, de szótlanul nézte, ahogy elmegyek. Mérgesen futottam fel a lépcsőkön. Elmenni… gyorsan… valahova…

Összeszedtem az irataimat, felkaptam a kocsikulcsomat és már indultam is.

– Elmegyek! Ne aggódjatok, nem autózom el Loitschéből! – kiáltottam a Trümper-házaspárnak, mielőtt kiléptem volna a nyálkás ködbe.

– Vigyázz, drágám, csúszik az út! – kiáltott Simone. Biccentettem, bár nem gondoltam, hogy olyan távolságból látta is. Egyenesen a kocsimhoz rohantam. Feltéptem az ajtót és villámgyorsan elhajtottam az udvarról. Tudtam, hogy néhány másodperc múlva megfordul a Trümper-szülők fejében, hogy utánam kéne kocsikázni, hiszen Gitty még mindig szabadon mászkál – a gondolatra elfintorodtam. Nem vagyok ketrecbe zárva, jogom van autózni és lenyugodni.

Nem tudtam, hova tartok. Csak az járt a fejemben, hogy minél előbb távolabb kerüljek a Kaulitz-háztól, és hogy véletlenül se érjek a Kaulitz-lak közelébe. Mindent, ami Billel kapcsolatos, magam mögött akartam hagyni. A kisbabámra gondoltam. Annyira édes volt, olyan elbűvölő teremtés. Hihetetlen, hogy még csak tizenkét hetes és körülbelül hét centi, mégis mozog, és lényegében teljesen emberi formájú.

Könnyek szöktek a szemembe. Nem, nem, nem, nem és nem! Bill nem lehet ekkora idióta! Én nem ilyennek ismertem! Hol van a régi Bill? Az a Bill, aki előtt porban hever a világ, az a Bill, aki versben írta le mindazt, ami a megismerkedésünk előtt és után történt, az a Bill, aki a karjában ringatott, aki velem nevetett, aki azt ígérte „örökre”? Nem lehetett ámítás! Bill nem lehet rideg, érzéketlen ember, aki csak annyit képes mondani a gyereke fényképére, hogy „aranyos”. Nem tudom elhinni, hogy egy baba érkezésének sokkoló híre képes lenne ennyire megváltoztatni őt!

Márpedig képes volt.

A Magdeburg-Loitsche közötti kihalt bekötőúton haladtam, melyet máskor szerettem messzire kerülni, most mégis úgy gondoltam, talán lenyugszom, ha teszek néhány kört errefelé.

A köd szakadatlanul ereszkedett alá, ronda félhomályba borítva mindent. Nem törődtem vele, hogy gyorsabban hajtok a kelleténél, mikor kiértem a bekötőútról és ráfordultam Magdeburg főutcájának kanyargós aszfaltcsíkjára. Azt reméltem, a város nyüzsgő élete talán reményt önt belém, de tévedtem. Idegesítettek a zajok, a fények, az emberek, az épületek, egyszóval minden. Nem találtam a helyem. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy apró gesztus, egy jelentéktelen érzéketlenség így felkavarjon, de mégis ez történt… mégis így éreztem… Bill nem sejthette, mennyi mindent összetört bennem azzal az egy szóval!

„A terhes anyák hormonháztartása teljesen felborul” – hülye biológiaórák és tanáraim monoton magyarázatai jártak a fejemben, és emlékeztem rá, hogy Herr Ulmann tanított valami ilyesmit, de most cseppet sem érdekelt.

Elhagytam Magdeburg főutcáját és ráhajtottam egy kisebb útszakaszra, majd úgy döntöttem, elautózom a városból. Megfordult a fejemben, hogy talán visszamegyek Loitschébe, de nem tudtam megtenni… még nem éreztem késznek magam, bár reméltem, hogy mire hazaérek, Gordon és Simone befejezi a társalgást Billel. Nem akartam az énekesre gondolni, az eszem mégis azon járt, hogy mit csinál, mit mond, mit tesz, kivel van, hogy érzi magát, beszélt-e a babáról. Minden gondolat az őrület végső határáig sodort.

Hamburg felé hajtottam. Azt reméltem, összefutok Britneyvel és Artival, vagy látom Gittyt, vagy egyszerűen csak rájövök, hogy jobb lenne visszafordulni, esetleg elautózni a Kaulitz-lakhoz. Azt vártam, hogy jobb belátásra térek, de az autókat kerülgetve úgy tűnt, egyik reményem sem fog megvalósulni. Az ég már erősen besötétedett, mikor elértem Hamburg külvárosának első házait, de dühöm és kétségbeesésem szemernyit sem csökkent. Egy pillanatra elgondolkodtam, mi lenne, ha megállnék valahol, de az ötletet azonnal elvetettem: gondolván, ha megállok, méginkább dühös leszek.

Autózás közben szívverésem lassan felvette a normális ritmust, ziháló lélegzésem is elcsitult. Testem szinte elernyedt, azonban a kilométeróra még mindig jóval többet mutatott, mint amennyit kellett volna.

- Sajnálom, kisbabám – motyogtam kicsit bűnbánóan és megsimogattam a hasamat. Jeges gombócok költöztek a gyomromba, hiszen egy pillanatra felrémlett előttem, hogy veszélybe sodortam magam és a babámat is. Néhány másodperccel később azonban végleg megnyugodtam, mert úgy hittem, nem történhet semmi baj.

Elmosolyodtam. Kit érdekel, hogy kell-e Billnek ez a csodás lény, vagy sem? Nekem szükségem van rá és kész! Egyáltalán miért is akadtam ki ennyire? Tudhattam volna, hogy ez lesz, hiszen Bill már leírta! Ő nem képes változtatni a döntésén!

Felnevettem, de a nevetés inkább kínlódásnak tűnt. Szégyelltem magam. Bántott a tudat, hogy otthagytam a Trümper-házaspárt, hogy önfejűen útnak indultam és hogy szándékosan veszélybe sodortam magam és a babámat… Mégegyszer nem lehetek ilyen felelőtlen, ennyire ostoba!

A legközelebbi útelágazásnál igyekeztem bemérni, merre járok, aztán, mikor sikerült tájékozódnom, kerestem egy alkalmas helyet, hogy megfordulhassak és visszatérhessek Loitschébe. Telefon nem volt nálam, így Gordonéknak esélye se volt utolérni, s gyanítottam, hogy az órák óta tartó kocsikázásomról Billt is értesítették, sőt, talán már rég a keresésemre indultak. Gondolkodtam azon, hogy inkább megvárom, amíg megtalálnak, de hirtelen nyomasztó félelem lett úrrá rajtam, elvégre a városnak ezen a szakaszán kevés volt az épület, a lámpaoszlopok hiánya miatt pedig szinte teljes sötétség honolt. Gyorsan el kellett tűnnöm innen! Szívem ismét hevesen dobogni kezdett, kezeim remegtek, a szám pedig kiszáradt. Te jó ég, csak ezt éljem túl! Nem érdekelt, ha bevonják a jogsimat, úgy száguldottam át a városon, akár egy cikázó villám. Nem akartam semmi mást, csak ismét a Kaulitz-házban lenni és… a fenébe is, beszélni Billel! Nemsokára, nemsokára – nyugtattam magam és gondolataimban kutattam rövidebb utat keresve, de semmi nem jutott eszembe, így csak a jólismert helyeken autóztam – bár a Friedensallét a Monsun-Theater szórakozóhellyel együtt messzire kerültem. Hála a gyors kocsimnak és a nem túl nagy forgalomnak, körülbelül másfél – kétóra szenvedés árán kiértem Hamburgból. Innentől gyerekjáték lesz – mosolyodtam el és végighajtottam egy keskeny útszakaszon, mely kanyarba torkollt, úgy fordult rá az autópályára. A kanyar előtt azonban elfogott a rettegés. Egy másik autó közeledett, s láttam, hogy a megengedettnél jóval gyorsabban hajt. Próbáltam félrehúzódni, de nem volt elég hely. Az út keskeny volt és finom jégréteg borította az aszfaltot, útszegély gyanánt pedig dombok, fák és egy teljesen felesleges vaskorlát szolgált mindkét oldalon. A szembejövő kocsi egyre gyorsabban jött – a benne ülő sofőr talán azt remélte, elég gyorsan el tud húzni mellettem. Nem tudtam, mit tegyek. Ezen az útszakaszon ritkán jártam, akkor is csak nagyon félve. Tudtam, hogy két autó elfér ugyan egymás mellett, de igencsak szűkösen, a felém tartó kocsi pedig mindenbizonnyal nagyobb az átlagnál, hiszen a fényszórói majdhogynem kétszer akkorák voltak, mint a saját kocsimé. Az autós észrevette, hogy közeledek, s hallottam az eszeveszett fékcsikorgást, ez pedig eszembe juttatta, mit kéne tennem. Gyorsan a fékbe tapostam remélve, hogy elkerülöm az elkerülhetetlent…

Nem így történt

Az autó súrolta a kocsim oldalát, levitte a visszapillantótükröt, s olyannyira megrémültem, hogy félrekaptam a kormányt, a kocsi pedig megcsúszott, pörögni kezdett, majd nekicsapódott valaminek. Nem tudtam, mi történt, valami mintha meglökött volna, majd összepréselt. A fejem hátracsuklott, úgy éreztem, levegőt sem kapok. Háttérzaj gyanánt hallottam a fékcsikorgást és egy észveszelytő sikolyt: a saját sikolyomat. Nem tudtam megmozdulni, valami nem engedte, hogy felemeljem a kezem. A hasam borzasztóan fájt és lüktetett. Az érzés szinte teljesen elviselhetetlen volt. Istenem, csak nehogy baja essen a kisbabámnak! Mondani akartam valamit, de nem volt erőm, hogy mozgatni tudjam az ajkaimat. Nem láttam semmit, a szemeim félig csukva voltak, de képtelenségnek tartottam, hogy kinyissam őket. Kénytelen voltam a hangokra figyelni. Gyors lépések közeledtek, majd valaki megkopogtatta az ablaküveget. Kérdezett valamit, amit nem értettem, épp ezért nem tudtam felelni neki. Az idegen csendben volt egy darabig, aztán ismét kopogott. Rájöttem, mit akar, így lenyomtam a zár gombját és meglöktem az ajtót, hogy az kinyíljon. A gyenge lendület is elég volt ahhoz, hogy félig-meddig kiessek az autóból, de a segítségemre siető alak ügyesen elkapott és megtartott.

- Elnézést hölgyem! Nem láttam, hogy jön…

A férfi idegesnek hangzott, hallottam, hogy gyorsan ver a szíve. Éreztem, hogy egyik kezével elengedi ernyedt testemet és ingének felső zsebében kutat a mobil után. Mentőt hívott, szinte kiabálva hadarta, mi történt, s újra meg újra nyugtalan pillantásokat lövelt felém.

- Mentsék meg a kisbabámat – motyogtam, s magam is meglepődtem a szavakon. Már értettem, mi az az anyai ösztön.

- Tessék? – kérdezte rémülten a férfi és felém nézett.

- A kisbabám – ismételtem és egy másodpercre kinyitottam a szemem, hogy körbenézzek. Az út szélén, a fekete-fehér korlát mellett állt az autóm, látszólag teljesen sértetlenül. Gondolatban fejet hajtottam a gyártók előtt, akik olyan kocsit terveztek, mely még egy ilyen balesetet is túlél, s látszólag jóval erősebb, mint egy törékeny, női test, mert hogy én már nem tűntem annyira sértetlennek.

- Kisbaba – a karjaiban tartó férfi hangja visszatérített saját helyzetem valóságába és nem hagyta, hogy a Mercedes Angyallal foglalkozzak. – Hölgyem, maga kisbabát vár?

- I-igen – feleltem és pillantásomat az idegenre emeltem. Sötét volt és nehezen tudtam kivenni az alakját, de látszott rajta, hogy magas és eléggé tagbaszakadt. Régi bomberdzsekit és kopott farmert viselt, arcán borosta sötétlett.

- O-oké… én… én majd… megmondom a mentősöknek, ha ideérnek… Kivettem önt az autóból… remélem, hogy ezzel is tudtam segíteni…

- Köszönöm…

Nem tudom, hogy percek, vagy órák teltek el így, ijesztő csöndben, vagy csak nekem volt ennyire nagy a némaság. Nem hallottam, ha kérdeztek, nem tudtam beszélni sem. Annyit még éreztem, hogy kiemelnek az idegen férfi karjaiból, aztán mintha langyos vízű tóba dobták volna a testem. Körülöttem színek és fények táncoltak, hangok mosódtak össze. Ez azonban nem tartott sokáig, mert a fénytánc pillanatok alatt elhalványodott, helyette kietlen sötétség és fülsértő némaság ölelt magához. Szólni akartam, de azt sem tudtam, hogyan kell képezni a hangokat, s nem voltam tisztában a szavak jelentésével sem. Nem emlékeztem, hogy valaha beszéltem volna, nem emlékeztem semmire.

Nyirkos helyen ébredtem… várjunk csak, ébredtem? Dehogyis ébredtem! Tudatom legeslegmélyebb zugában ott motoszkált a gondolat, hogy épp most mentettek ki egy autóroncsból, így nem lehetek ezen a mocskos helyen, azonban a környezet olyan valósághű volt, hogy majdnem elhittem az egészet… talán csak álmodtam a balesetet… de akkor mit keresek itt? Hol vagyok? Lehet, hogy megálltam valahol az autóval és nem is tudva, merre megyek, egyszerűen betértem ide? A választ nem tudtam. Feltápászkodtam a földről, a testem meglepően könnyedén mozgott. Nem tudtam megkülönböztetni a végtagjaimat, csak halványan sejtettem, hol kezdődnek a kezeim és a lábaim. A járás szinte lebegésnek hatott. A hasamra akartam tenni a kezeimet, de semmit sem éreztem, mintha nem lett volna testem. Ez nagyon bizarr – gondoltam és körbepillantottam a helyiségben. A szoba kicsi volt és sötét. Mindenhol papírhalmok és régi könyvek, elhasznált dolgok hevertek. Úgy gondoltam, valami padlás lehet… és ha ez egy padlás, biztosan van lefelé vezető lépcső. Nagyjából éreztem a poros padlót a talpam alatt, így képes voltam járni. A helyiség egyik sarkából fénycsík kúszott a földön. Arrafelé indultam és megláttam egy repedezett faajtót. Nem tudtam, képes vagyok-e kinyitni, de ami a legfurcsább volt, hogy hozzá sem kellett érnem az ajtóhoz, az magától kitárult, ahogy végiggondoltam a kilincs lenyomásának bonyolultnak tűnő lépéseit. A lefelé vezető út fényesre súrolt, patináns falépcsősorban kezdődött. A lépcső aljában torz arcú férfi vigyorgott rám. Felsikoltottam, de nem jött ki hang a torkomon. A férfi még szélesebbre húzta mosolyát. Arca ijesztően festett: csúnya sebek borították, melyek valószínűleg a váll és a törzs többi részén is folytatódtak. Az alak fekete pólót és sötét farmert viselt, de így is láttam, hogy meglepően edzett, izmos. Nagyon megrémültem. A férfi nem vette le rólam a szemeit, melyek igen furcsák voltak. Az egyik kicsi volt és barna – átlagos emberi szem. A másik azonban hatalmas volt és gyönyörűséges kékben játszott, de folyton-folyvást forgott, kéklő örvényt kavart. Nem tudtam levenni róla a pillantásomat. A férfi látta, hogy a szemét bámulom, és elfordult, így tekintetem egy másodpercre a semmibe révedt. Újra látni akartam a kékes ragyogást, de nem tudtam megszólítani a férfit, hogy megkérjem, nézzen rám ismét.

– Kaulitz – mondta a férfi hihetetlenül mély hangon, mely visszhangot vert az üres folyosón. Az egyetlen, régimódi fáklya, mely a férfi háta mögött pislákolt, már majdnem kialudt, ettől pedig méginkább ijedtség fogott el. Nem tudtam mire vélni a „Kaulitz” megszólítást, de lassan bólintottam. A férfi hívogatóan intett, én pedig lesétáltam néhány lépcsőfokot, hogy közelebb érjek hozzá. Láttam, hogy az arcát csúfító sebek mindenbizonnyal égésnyomok, erről pedig eszembe jutott egy nemrég olvasott könyv, mely többek közt a Halál démonáról szólt, aki egy szerelmi csalódás következtében csúnyán megégette magát, hogy többé egyetlen nő se nézzen rá. Most pedig ráismertem… ráismertem a démonra...

Teljesen összezavarodtam. Tudtam, hogy démonok nem léteznek, hiszen csak Gena Showalter könyveiben olvastam róluk, a férfi mégis olyan valóságosnak tűnt. Vajon a többi démonharcos is itt van? Tudtam, hogy legalább hatan vannak… hat rémisztően erős, természetfeletti erővel bíró férfi…

– Lucien – suttogtam, de nem hallottam a hangomat. A férfi azonban bólintott. Ő volt az! Rápislogtam, ő pedig ismét felém fordította kék szemét. Most már nem akartam látni a kavargó örvényt, csak el akartam futni tőle, így lesiettem a maradék lépcsőfokokon és kitértem az útjából pont, mielőtt utánam nyújthatta volna a kezét. Gyorsabb voltam, mint ő, így sikerült besurrannom egy nyitott ajtón. A szoba nem volt sokkal nagyobb, mint a padláshelyiség, de világosabb volt és kevésbé nyirkos. Mindenfelé fáklyák égtek, megvilágítva a helyiség kopott berendezését. Nem volt időm, hogy figyelmesen körbenézzek, mert úgy éreztem, valami húz, nyom, présel lefelé. Épphogy sikerült mélyet lélegeznem, már egészen máshol találtam magam. Te jó ég! A hely ismerős volt, bár mindössze egyszer jártam ott. A kölni stadion büféje előtt álltam és fürkésző pillantással néztem a lépcső irányába. Közeledő léptek zaja hallatszott, majd megláttam magam. Az egykori Lotte sietősen futott, s nem vette észre a lépcsőket, így hatalmasat esett. Majdnem felvihogtam, hiszen az esés kívülről nézve nagyon vicces volt. Hallottam az akkor kiejtett szavakat. Mindjárt jön Bill – gondoltam, és vártam, mikor érkezik az énekes. Azonban senki sem jött. A lépcsőn üldögélő Lotte óvatosan körbenézett, hogy meggyőződjön afelől, senki sem látta a piruettet, majd gyorsan felállt, a büféhez sietett, megvette a Coca Coláját, és óvatos léptekkel elsétált. Furcsállva nyugtáztam, hogy észre sem vette, hogy végignéztem az esést. Mi történhetett? Megráztam a fejem, mire a kép is megváltozott. Újra csak magamat láttam és épp Florenznek mutattam a frissen beszerzett autogramomat.

– Flor, annyira szuper volt ez a koncert! – lelkendezett Lotte kipirult arccal. – Ahogy Bill aláírta a papírt… nézd meg, még egy mosolygós arcot is rajzolt rá!

Az eltorzított emlékkép újra átváltozott. A nagynénémék hamburgi házának emeleti szobájában voltam, akkori énem pedig az ágyban feküdt és mélyen aludt. Épp ekkor lépett át az ablakon Gitty. Láttam, ahogy Lotte nyöszörögve felébred, hogy becsukja a nyitva felejtett ablakot, azonban, miután megtette, Gitty karja megállította. Nem kellett hallanom a szavakat, hogy tudjam, mit mondanak, de a jelenet furcsán groteszknek tűnt. Figyelni kezdtem, így kissé visszhangosan ugyan, de értelmet tudtam adni az össze-vissza verődő szavaknak.

– Ne kérdezz – suttogta Gitty. – Egyet akarok. Hagyd békén Billt.

Lotte értetlenül nézett rá. Én is értetlenkedni kezdtem… most mi van? Az előbb nem is találkoztam Billel, pedig minden a kölni stadion büféjénél kezdődött… miféle őrült játék ez?

– Miért tenném? – kérdezte Lotte kicsit erőtlenül. Emlékeztem rá, hogy pokolian gyötört a láz és a betegség.

– Ő az enyém – jelentette ki Gitty nyomatékosan és felhúzta az egyik szemöldökét.

– Ezt ő is tudja? – értetlenkedett egykori énem. Majdnem dicsérettel adóztam neki: ezaz, kiscsaj! Csak így tovább!

– Persze. Ezt tudnia kell. Nem a tiéd, nem a sminkesé, senki másé. Csak az enyém.

Gitty szavai ismerősek voltak, majdhogynem szóról szóra azt mondta, amit az eredeti emlékben… vagy melyik is az eredeti emlék? Egy pillanatig töprengtem, aztán az események további alakulására koncentráltam, de gondolkodásom közepedte sikerült elszalasztanom a beszélgetés egy részét.

– Nem lesz jó vége, ha vele maradsz – nézett szigorúan Gitty, Lotte pedig szemmel láthatóan meghökkent.

– Mi lesz, ha azt teszem? – kérdezte a másik lány és félelem ült ki az arcára. Na ne – gondoltam – ez biztos, hogy hamis emlék. Én nem vagyok ijedős nyuszi!

Gitty kivillantotta hegyes fogait, majd előhúzott egy kést.

– Ez lesz, angyalom – mondta és a levegőbe hasított. – Azt hiszem, megértettük egymást, ugye?

A helyszín megváltozott, s hirtelen a Kaulitz-ház udvarán álltam, távolról figyelve Bill és az akkori Lotte párbeszédét. Szinte biztos voltam benne, hogy ez a beszélgetés soha nem folyt le köztünk, de kételyeim támadtak… mi van, ha csak álmodtam a késelést? Mi van, ha másnap azonnal megmondtam Billnek, hogy legyen vége? Egyáltalán, számomra is létezik Bill? Ismertem őt valaha? Istenem, mi történhetett valójában?

– Bill, az egyik pszichopata rajongód rám támadt az éjjel! Szerinted, most hogy érzem magam?

– És ez az én hibám? – védekezett az énekes, majd erőtlenül felemelte a kezeit. Olyan esetlennek tűnt. A szívem szakadt meg érte. Az előtte álló énem azonban nem tért jobb belátásra. Csípőre tette a kezét és folytatta az ordibálást.

– Nekem ez így nem megy. Normális életet akarok, normális emberekkel, normális barátokkal. Látod , mi lett Lindából! Csak nézd meg, mit tett vele Tom!

Mit tett vele Tom? – a fejemben visszhangot vert a kérdés. Nem kellett várnom a válaszra, mert egy túlzottan is vékony, szőke plasztikbaba ekkor bukdácsolt le a lépcsőn. A földbe gyökerezett a lábam, ahogy a másik Lotte az érkezőre mutatott. Az a lány nem lehetett Linda!

– Mit tett velem Tom? – kérdezte a lány és elhúzta többszörösen feltöltetett ajkait. Tizenkétcentis tűsarkakban végződő, gusztustalanul csicsás csizmájában csak úgy imbolygott, s egyik kezével észrevétlenül megfogta a korlátot, nehogy elessen.

Vajon ez csak egy rossz álom? Vagy ez a valóság? Nem tudtam eldönteni. Bill emlékének képe halványodni kezdett.

A kép eltűnt, a fejem kitisztult és újra a fáklyákkal körberakott szobában találtam magam. A testem megrázkódott a furcsa képektől, az eszem pedig értelmes magyarázat után kutatott. Az ajtó felé néztem, ahol egy másik férfialak állt. Zöld szemeivel merőn figyelt, de nem lépett közelebb hozzám. Földig érő, fekete köpenyt és ugyanolyan színű kesztyűket viselt, mely erős kontrasztot képezett angyalszőke, hosszú hajával. Mikor látta, hogy őt nézem, halvány mosoly ült ki a szája szélére. Őt is felismertem, hiszen minden démonharcosról olvastam már. Torin volt az, a Kórság démona.

– Elbizonytalanodtál, igaz? – kérdezte halkan. A hangja hasonló színezetű volt, mint korábban Luciené, az ő kérdését azonban inkább kedveskedőnek találtam. Közelebb léptem hozzá, de felemelte kesztyűs kezeit jelezve, hogy maradjak távol tőle. Tudtam, hogy nem érhet hozzá senkihez és semmihez, mivel egyetlen érintésével is képes járványokat okozni.

– A Félelmek Otthona már csak ilyen – folytatta rendületlenül. – Nem leszel képes eldönteni, melyik emléked a valós, s melyik a hamis. Jöjj csak tovább, kedvesem. Végig kell járnod a kastélyt, hogy kivezető utat találj. Ha jól választasz, élni fogsz, ha rosszul döntesz, meghalsz. Egyszerű, nemde?

Ez álom, ez álom – nyugtattam magam. Torin bizonyára hallotta a gondolataimat, mert gúnyosan vigyorgott, majd hagyta, hogy kislisszoljak a helyiségből. Ismét egy fényesre súrolt falépcsőnél találtam magam, de a lépcsők aljában ezúttal nem várt senki. Torin árnyékként követett, én pedig igyekeztem magam mögött hagyni őt. A következő folyosón régimódi lámpások égtek, melyek csípős füstöt eregettek magukból. Benyitottam egy elég közel lévő szobába, Torin pedig elsuhant az ajtó mellett, látszólag észre sem vette, hogy menedékre leltem. Újra elfogott a préselő érzés, majd egy régi emlékemben találtam magam. Az ikrek partián ültem, és ismét csak kívülről néztem az eseményeket. A piros arcú Lotte mosolyogva koccintott Billel. Halványan ismerős jelenet játszódott le: Bill elejtette a poharat, Lotte pedig aggódva nézett rá. Megjelent a dühös pincérnő – aki Gitty volt, majd Lotte is ivott a poharából, a tekintete furcsán ködös lett, de egy pillanattal később látszólag már minden rendben volt, bár Gordon és Johannes igyekezett felkapni a lányt a székről. Bill meredten nézett utánuk, majd felállt, hogy jobban lássa Lottét, aztán visszaült és nem mutatott érdeklődést az események további alakulása iránt. A jólismert örvény újabb képsorozatot kavart. Kissé bolondos énem Artival sétált az utcán, kéz a kézben. Arti szemében vágyakozással teli tűz lobogott, Lotte pedig élénken magyarázott neki, s a kezét is szorosabban tartotta, mint ahogy illett volna. Arti nevetett, Lotte pedig tovább harciaskodott – felkavarodott a gyomrom. Ugyanígy szoktam magyarázni Billnek, ha az igazamat próbálom bebizonyítani! Nem, nem, nem, nem! A képsor megváltozott. A nagynénémék magdeburgi házában, egy földszinti szobában találtam magam. Sápadt, beesett arcú énem az ágyon feküdt. A napfény halvány csíkokat rajzolt a falakra és az ablaknál ülő alak álmosságtól gyűrött arcára. A sírás fojtogatott, mikor Mike-ra ismertem.

– El kell mondanunk nekik, Lotte – mondta Mike halkan. Szívfájdító volt hallani a hangját! Istenem, miért, miért! Miért kell megint szenvednem?

– Mike – motyogta a másik énem és lassan felült az ágyban. Szemeiben zaklatottság tükröződött.

– Ne félj – biztatta Mike és leült mellé. – A földszinten vagyunk. Ha baj történne, egy perc alatt itt tudunk lenni. Különben is, már hajnalodik. Gitty nem fog megtámadni.

Lotte bólintott, Mike pedig elindult kifelé, azonban a lány tétova megszólítása visszafordulásra késztette.

– Mondtál valamit, Lotte? – kérdezte és a lányhoz lépett. – Baj van?

Régi énem a srác arcára nézett és bizonytalanul nyújtotta a kezét a kezei felé. Mike arca leírhatatlan, soha nem látott kifejezést öltött.

– Félek – suttogta Lotte és kihúzta kezeit Mike ujjai közül, csakhogy mindkét karját átvethesse a srác nyakán, aki ettől kibillent az egyensúlyából, de még időben sikerült a lány elé guggolnia.

– Nem kell – suttogta tagoltan. – Gittynek már nincs oka, hogy bántson téged. Emlékezz csak, mi történt Billel.

Mi történt Billel, mi történt Billel? Istenem, mindenki tudta, csak én nem! Lotte arca ha lehet, mégjobban elsápadt, szeméből könnyek hulltak. Csak mondd már meg, mondd már meg! – biztattam saját magam, a lány azonban hosszú másodpercekig nem bírt megszólalni. Szaggatott sóhajok törtek fel belőle, majd zokogva borult Mike vállára, aki mindkét karjával átfogta a derekát.

– Nem kellett volna hagynom, hogy magával vigye! Nem kellett volna engednem, hogy élőhalottat csináljon belőle!

– Nem a te hibád – mondta Mike és eltartotta magától a lányt. – Nem a te hibád, Lotte.

– Nem akarlak téged is elveszíteni – rázta a fejét a másik Lotte és félresöpörte szemébe lógó tincseit. Mike arcára ismét kiült az a furcsa kifejezés, melyet az imént is láttam. Lotte még nem engedte el, a srác pedig még mindig a lány derekát fogta. Jaj, istenem, csak nehogy az történjen, amire gondolok – suttogtam magamnak, de persze, hogy megint csak feleslegesen. Lotte lehajtotta a fejét, s egy utolsó könnycsepp gördült ki a szeméből. Mike felnézett, s mint a legromantikusabb filmekben, elérkezett a pillanat. Lotte hagyta, hogy a srác gyengéden megcsókolja. Érzelemkitörésük nyilvánvaló volt, én pedig nagyon rosszat sejtettem. Szinte gondoltam, hogy nem fognak ennyinél megállni. Könyörgöm – fohászkodtam halkan – hadd ne kelljen végignéznem!

Ismét a menedékhelyemen találtam magam. Nagyon reméltem, hogy Torin eltűnt a közelből, s így van esélyem kijutni erről az átkozott helyről. Akárhogy néztem, ablakot sehol sem láttam, tehát az a lehetőség, hogy kiugrok valamelyiken, ki volt lőve. Lélegzetvételeim ritmusa felgyorsult, már-már kapkodva szedtem a levegőt. Csodálkozva vettem észre, hogy a földön ülök. Gyorsan felálltam és az ajtóhoz léptem. Füleltem, de nem hallottam hangokat.

Visszasétáltam a petróleumlámpás folyosóra. Lépteim nem vertek visszhangot, sőt, még porfelhőt sem kavartak, pedig az erősen megkopott, egykor talán dzsungelmintás szőnyeg igen-igen piszkos volt. Kerestem a lefelé vezető lépcsőt, de sehol sem találtam. Szűk folyosók követték egymást, de semmi jele nem volt lépcsőnek, ráadásul mindenhol ugyanolyan olajlámpák világítottak, s mindenhol érezhető volt az égő petróleum jellegzetes füstjének szaga. Megnyugodva vettem észre, hogy Torin és Lucien nem követ. A folyosókról sok-sok szoba nyílt, de nem mertem megkockáztatni, hogy bemenjek valamelyikbe, mert úgy véltem, a szobák a kifordított emlékeimet rejtik. Kicsit sem gondoltam bizarrabbnak ezt az egészet, mint mikor felébredtem a padláshelyiségben. A folyosókon nem támadtak rám az emlékek, így a legbiztosabbnak az tűnt, ha nem lépek be a szobákba, hanem céltalanul kóválygok az ajtók előtt.

– Válassz! – suttogta valaki. Rémülten kaptam fel a fejem, s tekintetem egy ibolyaszín szempárral találkozott. Nem kiáltottam, hisz erőm se volt, hogy hangot préseljek ki magamból. A szempár gazdája egy pillanat múlva már előttem állt. Magas, izmos férfi volt. Úgy láttam, hogy a hátán két hatalmas fekete szárny feszül. Mikor észrevette, hogy eme furcsaságokat nézem, összehúzta és eltüntette őket.

– Ezt meg hogy csinálta? – hüledeztem és tétován a férfi felé mutattam, aki megfordult, hogy széles hátát is megmutassa. Nem láttam mást, csak a csupasz, olajbarna bőrt, semmi heget, semmi szárnyra emlékeztető vágást.

– Torint és Lucient felismerted – ingatta a fejét. – Engem talán nem ismersz fel, Krüger-lány?

Jeges borzongás futott végig rajtam. Szárnyak… ibolyaszínű szempár… Gondolataim úgy cikáztak, mint a villám, mégsem jutott eszembe, ki áll előttem. Megráztam a fejem.

– Nem, sajnálom… fáradt vagyok és kikészítenek az emlékek…

– Aeron. Aeron vagyok – mondta a férfi és elvigyorodott. – Így már rémlik? Vagy talán rólam nem olvastál, Krüger lány?

– A Harag – motyogtam és tágra nyíltak a szemeim. – Aeron… a Harag őrzője.

Aeron nem felelt, csak körbemutatott a folyosóról nyíló temérdek ajtón.

– Válassz – ismételte. A kérdés már a nyelvem hegyén volt, de mire kimondtam volna, a démonharcos megválaszolta azt.

– Választanod kell. Vagy talán itt szeretnéd tölteni életed hátralévő napjait? Hmm… én a helyedben biztos nem egy kopár, dohos folyosóról álmodnék…

– Jól van, jól van! – kiáltottam, bár a hangom nem volt erősebb egy félős suttogásnál. Aeron vihogásától kísérve léptem át az egyik közeli ajtó küszöbét. A szoba elég tágas volt, hatalmas pamlagok, régi ládák és lócák alkották a berendezést. Tuti, hogy az 1700-as évek – gondoltam magamban. Körbejárattam a tekintetem, s láttam, hogy az egyik sarokból újabb ajtó nyílik, mely csak félig lógott a zsanérokon, így láttatni engedte a lefelé vezető lépcsőt. Hálistennek! Nagyon megörültem és a lépcsők felé futottam. Már majdnem elértem, mikor egy újabb pokoli rémkép a földre taszított.

Koporsó mellett álltam. Anya és apa egymás kezét fogva, csendesen figyelt, Florenz a kezeit tördelte, én pedig a koporsóba bámultam. A fehér, puha párnák közt Bill megtört alakja hevert. Szívem a gyomromig csúszott, s ismét feltettem a kérdést, melyet már oly sokszor kérdeztem meg magamtól, mióta ezen a képtelenségekkel teli helyen vagyok: Vajon mi történhetett? Florenzre néztem, aki könnytől csillogó, kék szemével, keserűen bámult rám, illetve a látható Lottére. Florenz számára a mostani, a valós énem láthatatlan volt.

– Nem érdemelte meg – suttogta a nővérem és lepillantott a halott Billre. – Lotte, sosem ismertem nála különb embert…

– Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy a saját rajongója… – kezdte anya, de elhallgatott. Nem tudta befejezni a mondatot. Apa vigasztalóan átölelte, a mellettük álló énem pedig reményt keresve pillantott rájuk. Csak én, a láthatatlan senki voltam teljesen összezavarodva.

– Hányszor mondtam, hogy ez lesz a vége – sóhajtozott apa, miközben anya erőtlen testét ringatta, de a szavakat Lotténak címezte. – Kedveltem Billt, sőt, mi több, nagyon kedveltem. Viszont tudtam, mivel jár a hírneve.

– Megvédhettem volna – suttogta Lotte és sajnálkozva csóválta a fejét.

– Gitty ellen? Lotte, emlékezz! Téged is megtámadott!

Össze kellene raknom a képet – gondoltam, de nem nagyon tudtam mit kezdeni az információkkal. Nem tudtam, milyen relatív időbe csöppentem. Végül felhagytam a tér-idő egyensúlyának kutatásával, s inkább magatehetetlenül vártam, hogy rám zúduljon a következő képáradat. Azonban a temetési jelenet után nem következett másik.

– Bravó, túléltem – mondtam halkan és feltápászkodtam a földről, majd lebotorkáltam a nemrég megtalált lépcsősoron. A rám váró folyosó a plafontól a padlóig teljesen fehér volt, és meglepő módon tökéletesen tiszta. Sehol nem láttam ajtókat, sem ablakokat. A plafonon hatalmas kristálycsillár lógott, az szolgált fényforrásként. Kopogó léptek zaja hallatszott, majd előttem állt a negyedik démonharcos, név szerint Reyes, a Fájdalom démona. Testalkatra teljesen olyan volt, mint a többiek, de az ő szemei mézszínben csillogtak, erős és nehéz páncélfegyvereket viselt, kezében pedig pengét tartott, mellyel szórakozottan vagdosta az ujjait. Kényszeredetten elmosolyodott, mikor rám nézett.

– Mi lett volna, ha…? Mi lett volna, ha…? Mi lett volna, ha…? – kérdezte gúnyosan. Megdöbbenve néztem rá, nem tudtam, mit kéne mondani. Reyes csak bámult, még a pengéjéről is teljesen megfeledkezett. Szemében némi kíváncsiság és meglepetés csillant, talán nem gondolta, hogy sikerül átküzdenem magam Lucienen, Torinon és Aeronon.

– Majdnem minden emléket legyőztél – mondta elismeréssel teli hangon. – Bevallom, nem gondoltam volna. Most rajtad áll, hogy tovább mész, vagy meghalsz. A kastély és a harcosok nem irányíthatnak többé.

– Ezt nem értem – szóltam közbe. Nem türelmetlenkedett a megjegyzésem miatt, inkább csak vállat vont, mintha nagyon unná, hogy el kell magyaráznia.

– Torin nem említette? – kérdezte nyugodtan. – Az ő feladata volt, hogy elmondja.

– Torin valami olyasmit mondott, hogy… el kell döntenem, melyik emlék hamis, és melyik nem – motyogtam elbizonytalanodva. Biztos, hogy ezt mondta? Vagy mást mondott? Ez a hely teljesen kikészített – már abban sem voltam biztos, hogy Lotténak hívnak.

– Igen, ezt mondta – biztosított Reyes. – Most pedig dönts…

– Egyetlen valódi emlékképpel találkoztam – kezdtem halkan és óvatosan, minden szót külön-külön mérlegelve. Reyes érdeklődve figyelt, de nem árulta el, hogy helyes volt a tippem, vagy sem. Nem folytattam, vártam, hogy mondjon valamit.

– Folytasd – utasított és kíváncsian pislogott rám. – Ne akard, hogy Maddox-szal találd szemben magad. Nincs épp jó kedvében.

– Erőszak – motyogtam idegesen, amivel Reyest inkább elszórakoztattam, sem mint feldühítettem. Maddox volt az ötödik harcos, az Erőszak harcosa.

– Igen, Erőszak – bólintott, majd ismét megkért, hogy folytassam a találgatást. Magamban imádkoztam, hogy jól tippeljek.

– A valódi emlékkép – folytattam erőtlenül, majd nagyot nyeltem. – A valódi emlékkép a Kaulitz-ikrek születésnapi partiján, Gitty mérgezése előtti, közbenső és utáni pillanatában játszódott le...

Bizonytalanul néztem a démonra, mert nem tudtam, el kell-e magyaráznom, ki az a Gitty, ő azonban láthatólag nem is volt kíváncsi erre.

– Mire alapozod ezt? – kérdezte érdeklődve.

– Bill nem halhatott meg… az nem lehet… kisbabát várok tőle…

Testem ugyan még mindig nem volt, s a hangom sem volt valami nagyon meggyőző, mégsem tudtam jobb érvet felhozni. Ez az egyetlen biztos pont maradt, csak ennek köszönhetően nem vesztettem el az eszem… Tudtam, hogy babát várok…

– Óh, a kisbaba – vigyorodott el Reyes. – Igen, igen, a kisbaba… hogy erre én nem is gondoltam! Na nem ám, persze, hogy gondoltam… Figyelj csak rám, kislány. Láttad magad Arti Romanskyval sétálgatni, igaz? Nem lehet, hogy az a baba tőle van?

– Nem – ráztam a fejem határozottan. – Kizárt. Artival… Artival összevesztünk… azt hiszem…

– Rendben, Arti Romansky ejtve… de… Vajon mit szólsz a következő tippemhez… Mit mondasz, ha azt mondom, Mike Müller? Esetleg hívjam úgy, hogy „az őrangyal”? Láttad, mit műveltetek…

Tiltakozni akartam, a fejemben azonban ismét körvonalazódni kezdett annak a félbe maradt képnek az emléke…

– Nem! – sikoltottam, még mielőtt tisztán felrémlett volna a kép. – Mike halott… Halott!!!!!

Reyes elcsodálkozott, s látszott rajta, hogy nincs több ütőkártyája. Győztem!

– Rendben – mondta és két tökéletesen egyforma ajtó felé mutatott, melyek az előbb még nem voltak ott. – Válassz ezek közül. Ha jól döntesz, felébredsz, ha rosszul választasz, nem ébredsz fel… soha többé… Siess, ne húzd az időt, már ígyis késésben vagy!