27. Fejezet: Öt évvel később (Narrátor: Bill)

Hazafelé tartottam. Szokatlanul hideg, tavaszi nap volt, a naptár március 13-át írt. A zene halkan szólt a kocsiban, néha-néha magamról megfeledkezve dúdoltam a dalt az aktuális énekessel. Ha az egész napot összegezni kellene, azt mondanám, jó volt, igaz, sokat rohangáltam a bátyám fia után – mivel Tom nem tudta, mit csináljon vele, úgy döntött, elhozza a próbaterembe, gondolván: biztos elfoglalja majd magát. Mekkorát tévedett! Yannick Thomas Kaulitz képtelen volt egy helyben maradni, s mivel egyedül az én kezemben nem volt hangszer, könnyedén ki tudtam lépni a mikrofon mögül, hogy előkerítsem, ha eltűnt a szemünk elől. Ami azt illeti, imádtam Yannicket. Nemcsak azért, mert ő volt a keresztfiam, s mert Tom fia volt, hanem azért is, mert egész egyszerűen elbűvölőnek találtam. Korát meghazudtolóan értelmesnek bizonyult, pedig épphogy elmúlt három éves. Szinte mindent megértett, soha nem kellett magyarázni neki, mi miért van úgy, ahogy van. Tom sokszor emlegette: pont olyan, mint az anyja. Ebben lehetett valami, hiszen Linda is komoly, értelmes nő volt. A mai napon azért bízta Tomra Yannicket – amit általában nem sűrűn tesz a bátyám képességeit ismerve – mert orvosi vizsgálatra kellett mennie. Tommal második közös gyermeküket várták. Linda már a harmincvalahanyadik hétben járhatott. Nem volt titok, hogy az újabb Kaulitz kislány lesz és már a család is megbarátkozott a házaspár furcsa névötletével: Tomék ugyanis azt találták ki, hogy születendő lányukat Dorotheának nevezik el.
A fejemben cikázó gondolatok saját életem felé kezdtek terelődni. Jólesett arra gondolni, hogy az otthon melege csábítóan hívogat. Biztonságban éreztem magam, mert tudtam, hogy a jól ismert édes mosoly fogad majd, ha belépek az ajtón. Kicsit mégis fájt rájönni, hogy az a mosoly évek óta nem őszinte.
Öt év telt el azóta, hogy Lotte Kerstina Kaulitz-Trümper – akkori nevén Schönemann Krüger – súlyos autóbalesetet szenvedett. Ő maga ugyan túlélte a katasztrófát, tizenkéthetes magzata életét azonban nem sikerült megmenteni. Emlékszem, milyen volt, mikor az ágya mellett ültem és azért könyörögtem, hogy magához térjen. Ha rá gondolok, még most is keserűség gyülemlik fel bennem, mert az agyam egyik hátsó zugából sokszor előmászik az a gondolat, hogy az egész az én hibám volt. Tudtam, hogy minden másképp alakult volna, ha 2011 októberének harmadik hetében nem engedem el Los Angelesből, hanem magam mellett tartom és elfogadom várandósságának tényét. Én azonban fafejű barom voltam.
A baleset után Lotte hónapokig harcolt magával, a világgal, mindennel. Rémisztő, mennyi hülyeséget képes volt a fejébe venni, én azonban megértő voltam és soha nem hagytam magára – igaz, ez azzal is járt, hogy egy fellépésre sem mehettem nélküle. A menedzserünk és a TH-staff teljes mértékben együttműködött velem, így senki nem kifogásolta, hogy Lotte az összes koncerten ott van. Abban az időben óriási szüksége volt arra, hogy mellette legyek és nagyon jól tudtam, hogy nem hagyhatom egyedül, mert ha így teszek, örökre megváltozott volna az élete. Talán soha nem talált volna önmagára.
Lotte azonban túllépett a múlt fájó emlékein, bár arcára ülő mosolya nem volt őszinte többé. Elvesztett kisbabájának emléke kísérte napjait. Sokszor rajtakaptam, hogy azokat a fotókat nézegeti, melyek az első és egyben utolsó ultrahangvizsgálaton készültek. Ha észrevette, hogy nézem, mit csinál, villámgyorsan elrakta a képeket és sürgős dolgaira hivatkozva elsietett. Sosem mentem utána, hogy megkérdezzem, mi baja. Megadtam neki a magányt, még akkor is, ha csak szavak nélkül kérte.
Egy idő után felhagyott a képek nézegetésével és úgy tűnt, minden visszatér a normális kerékvágásba, amikor is Lotte nővére, Florenz és ikerbátyám felesége, Linda szinte egyszerre jelentette be, hogy mindketten kisbabát várnak. Lotte tartotta magát, nevetett, gratulált.
Azonban esténként, mikor azt hitte, már alszom, gyakran elsírta magát. Nehéz szívvel hallgattam, ahogy sokszor még álmában is az elvesztett babánkat emlegeti. Ilyenkor mindig azt kívántam, bárcsak visszaforgathatnám az időt és mindent elölről kezdhetnék. Viszont nincs hatalmam efféle dolgok véghezviteléhez, ezért lehetőségeimhez képest segítenem kellett őt. Újra beíratkozott az egyetemre, szabadidejében pedig rég elhunyt barátja unokatestvérének életével foglalkozott. Szerette volna megtudni a teljes igazságot Arti Romansky életéről. Egy ideig hagytam, hadd kutasson, a módszerei azonban egyre veszélyesebbekké váltak. A fejébe vette, hogy megkeresi azt a lányt, aki annyi kínszenvedést okozott nekünk, s aki már Artira is szemet vetett. Mérgekkel tartotta fogva a srácot, Lotte pedig elhatározta, hogy beszélni fog vele és megkéri, hogy engedje el szegény fiút. Tudtam, hogy nem ép ésszel gondolkodik. Egyszerűen tenni akart valamit. Nyomasztotta, hogy annyi számára kedves embert kellett már elvesztenie. Nem bírta elviselni, hogy Arti is kínlódik, hiszen fontos volt neki. Végül belátta, hogy nem jó ötlet felkeresni Gittyt, így letett az ötletről és teljes erejéből igyekezett megszabadulni régi fájdalmaitól. Az egyetem lekötötte, emellett a család bővülésével neki is ki kellett vennie részét a bébiszitterkedésből. Florenz és Linda gyakran bízta rá a kisbabákat, Lotte pedig nagyon szeretett foglalkozni velük. Ha a karjaiban tarthatta Yannicket vagy Gabriellét, vidámabbnak tűnt, mint egyébként, arcán talán ekkor látszott igazi mosoly.
Yannick Thomas Kaulitz és Gabrielle Courtney Hofmann születése után alig egy évvel Gustavékhoz kopogtatott a gólya. Igaz, nem sokkal azelőtt, hogy Anni teherbe esett, nagyon sokat veszekedtek – a lány például egész egyszerűen összepakolt és visszaköltözött a szüleihez. Gustavnak hónapokig tartott meggyőzni, hogy bocsásson meg neki, s Anni csak úgy volt hajlandó megtenni ezt, ha a dobosunk szavát adja, hogy feleségül veszi. Gustav mindent megígért, csakhogy visszaszerezze Annit. A lány végül beadta a derekát és Gustav is betartotta a szavát, így jogos volt az öröm, mikor kilenc hónap múlva megszületett Steffy. Lotte szinte rajongott a Schäfer-kislányért, aki angyalszőke, göndör hajával teljesen úgy nézett ki, mint egy kicsi Anni. Gondolom, mondanom se kell, hogy Georg végül elvette Helgát, bár kezdetben nem alakultak jól a dolgaik. Miután Lotte balesetét követően mindannyian visszaköltöztünk Németországba, Helga egy bárban kezdett pincérnősködni, melynek okát előszeretettel boncolgatták az újságírók és a rajongók, holott csak arról volt szó, hogy Helga képtelen volt otthon ülni, s nem tudta feladni egykor megszokott, kissé bohém életstílusát. Az újságok hetente cikkeztek róla, ő pedig nem viselte túl jól a kritizáló sorokat, mégsem finomított a szokásain, sőt, kijelentette, hogy a világ minden kincséért sem hajlandó változtatni életén. Egy idő után a firkászok is megunták az idióta cikkek gyártását, Helga pedig visszasüllyedhetett nyugodt kis életébe. Mindig eszembe jut, mennyit hangoztatta, hogy sosem fog megváltozni, azonban alig egy éve kénytelen volt rászánni magát, mert életet adott Nicholasnak. A kisbaba sok törődést igényelt, mert – főleg a kezdeti időkben – nagyon beteges volt, Helga szinte hetente kórházba rohangált vele.
Babaprojekt téren Lotte és én kimaradtunk a jóból. A baleset után az orvosok azt mondták, hogy egy évig semmiképp ne számítson újabb gyermekáldásra. Szórakozottan figyeltem néha, ahogy számolja a napokat és azt várja, mikor telik el mind a 365. Minél előbb le akarta tudni az egyetemet, így abban az évben – az első évben – szinte csak a könyvei fölé görnyedve láttam, na meg persze akkor, ha meg kellett akadályoznom, hogy butaságot csináljon, például, hogy felkeresse Gittyt.
A következő év sem hozott szerencsét számára, a túlzott idegesség és a rettentő nyomás következtében egyszerűen képtelen volt teherbe esni, ami nemcsak őt bántotta, hanem engem is. Igaz, huszonnégy voltam, de akkor valahogy sokszor megfordult a fejemben, hogy mindenképp kell az a gyerek – pláne, hogy tudtam, ha összejönne, Lottéval madarat lehetne fogatni.
Lotte végül beletörődött. A harmadik évben – mikor Yannick és Gabrielle született – már nem gyötörte úgy a gyerek utáni vágy, hiszen a Florenzé és a Lindáé gyakran adott elfoglaltságot neki.
Előbújt karrierista énje is, mely abban nyilvánult meg, hogy rengeteg cikket és házidolgozatot, különböző témájú kisregényeket írt. A Hamburgi Egyetem dékánja elismeréssel adózott, valahányszor a kezébe került Lotte egy-egy műve. Ennek az évnek a végén a Krüger-lány diplomát szerzett, ráadásként pedig megkértem a kezét. A jelenlegi munkahelyére – ahova nem sokkal a diplomaosztója után jelentkezett – már Frau Kaulitz-Trümper néven vették fel.
Tisztán emlékszem arra a napra, mikor hozzám jött. Szinte még most is érzem szívem szapora dobogását, ahogy a nyári napsütésben, a fák hűs árnyéka alatt vártam rá. Riadt tekintetemet a vendégsereg felé fordítottam, kezeim görcsösen kulcsolódtak össze. Lotte keresztfia halványan rám mosolygott. Kis kezeiben hófehér csipkével leterített tálcát tartott, melyen két karikagyűrű csillogott. Anya és apa engem figyelt, Gordon pedig megállás nélkül kattogtatta a fényképezőjét. Idegesen számoltam a másodperceket. A fehér zongora mellett magas, hátrafésült hajú, öltönyös férfi ült. Hosszú, vékony ujjai finoman jártak a billentyűkön. A nyárvégi szellő halk melódiát sodort felém, s a fecsegő násznép nyomban elhallgatott. Tekintetem megtalálta Florenzt, Lindát, Annit és Helgát, akik egymást követve vonultak végig a virágokkal feldíszített széksorok között. Mind a négyen ugyanolyan halvány aranysárga ruhát viseltek. Büszkén mosolyogtak, majd félreálltak, hogy utat engedjenek a menyasszonynak.
Vörös szőnyegen jött felém. Arca sugárzott, szemei csillogtak. Bőre sápadt volt, mint mindig, nyakában pedig ott lógott Florenz egykori ajándéka: az az arany-nyaklánc, melynek szív alakú medáljában egy közös kép volt elrejtve rólunk. Mióta megkapta a láncot, egyszer sem vette le. Úgy gondoltam, most is azért viseli, hogy legyen valami, ami erőt ad neki. Tudtam, hogy ideges és talán fél is egy kicsit. Egyszerű szabású fehér ruha fedte el megnyerő, csinos alakját. Uszálya nem volt olyan hosszú, mint annak idején Sabinének, de arra tökéletesen megfelelt, hogy a körülötte lebzselő lánycsapat fontosnak érezze magát, hiszen volt mit vinni a menyasszony után. Elegáns kontyba csavart haján fehér virágokat mintázó vékony fejdíszt viselt, mely talán a könnyű, libbenő fátyol megtartására is szolgált.
Láttam, hogy kissé beharapja az ajkait, majd idegesen megszorítja a kezében lévő virágcsokrot. Jobbján a nagybátyja, balján a nagynénje lépkedett. Észrevettem, hogy Frau Marcello a könnyeivel küzd, de tartotta magát. Nem sírt, bár igen sokszor szeméhez emelte ruhájához illő királykék zsebkendőjét.
Nem tudtam, mit kellene éreznem. Fogalmam se volt, mi fog megváltozni, ha aláírjuk azt a papírt, ami egy tőlem néhány lépésnyire lévő asztalon hevert. Gyomrom apróra zsugorodott, ahogy Lotte közelebb ért hozzám. Nagyon lassan vonult, néha-néha félre is pillantott, hogy megcsodálja a vendégeket, vagy hogy rájuk mosolyogjon. Önkéntelenül nevetnem kellett, mikor a szépen felöltöztetett kisgyerekek álmélkodva felálltak és nagyot kiáltva integettek neki:
- Nézd, mama! De szép!
Meglepődve vettem észre, hogy a menyasszony egyik hófehér kesztyűbe bújtatott keze apró, szöszke gyereket vezet maga előtt. A fiúcska csinos, vajszínű öltönyt viselt. Kezében egy szál fehér liliomot tartott, s mikor a kis csapat végre befejezte a felvonulást, megfordult és Lotténak adta a virágot. Sehogysem értettem, mi ez az egész, de a rejtély hamar megoldódott, ugyanis Frau Marcello kézen fogta a gyereket, közben pedig így duruzsolt neki.
- Gyere velem, Frédéric. Lotténak most dolga van.
Kicsit megrökönyödtem, mikor felfogtam, hogy Lotte a féltestvérét vezetgette maga előtt. Tekintetemmel azonnal a Krüger-házaspárt kezdtem kutatni, de Lotte finoman megrázta a fejét jelezve, hogy csak Frédéric volt hivatalos az esküvőre.
Ugyanebben a pillanatban Herr Marcello elvette tőle a virágcsokrot, majd hatalmasnak tűnő kezeibe fogta a lány sovány csuklóját, hogy aztán remegő kezeim felé nyújtsa azt.
- Vigyázz rá – dörmögte kedvesen, majd az első széksor felé sietett és helyet foglalt.
Ketten álltunk a vörös szőnyegen. Felettünk a nap és a fák, körülöttünk a díszbe öltözött násznép. Úgy éreztem, még soha nem figyeltek rám ennyien, holott több száz koncerten túl voltam már.
- Még elfuthatsz – suttogta Lotte pajkosan, miközben figyeltük, ahogy a pöttöm anyakönyvvezető felénk fordul, majd meggyújtja az asztalon lévő gyertyákat.
- Eszemben sincs – vigyorodtam el és Ralphra néztem, aki komoly tekintettel figyelte a kezében tartott gyűrűket. Szemlátomást érezte, hogy hatalmas feladatot bíztak rá.
Nem tudnám megfogalmazni, milyen érzés volt elismételni az esküszöveget, majd figyelni, ahogy Lotte ugyanezt teszi. Arcán komoly elhatározás tükröződött, de szemeiben vidám fény tündöklött. Azon a napon egész lényében volt valami furcsa. Fehér ruhája vonzotta a tekinteteket, libbenő, vékony fátylával kedvtelve játszott a szél.
- Fogadom.
Hangja merő dac volt. Kicsit úgy éreztem, mintha azért mondta volna annyira határozottan a szót, hogy magabiztosabbnak tűnjön, mint én. Ralph odalépett hozzánk, mi pedig elvettük tőle a gyűrűket. Lotte kedvesen rámosolygott, majd figyelte, ahogy a kisfiú gyorsan az apja felé indul.
- Ezzel a gyűrűvel örök hűséget fogadtok egymásnak – mondta az anyakönyvvezető. Nagyon féltem, hogy elbénázok valamit, a gyűrű pedig a földön fog kikötni, de szerencsére helyén volt az eszem, így nem történt baj. A gyűrűk a helyükre kerültek.
- Bill Kaulitz-Trümper és Lotte Kerstina Kaulitz-Trümper…
Szívem vidáman dobbant egyet. Tényleg megnősültem! Lotte szemeiből két könnycsepp gördült ki. Hirtelen belém vágott a felismerés: fájt neki, hogy édesanyja nem lehetett jelen az esküvőn. Közelebb léptem hozzá, s miközben megcsókoltam, letöröltem arcáról a könnyeket.
- Ne sírj, angyal. Minden rendben lesz – mondtam halkan.
- Tudom, tudom – nevette el magát. – Tényleg minden rendben lesz.
A vendégsereg magából kikelve tapsolt és kiáltozott. Lotte erősen átölelt, majd rendezte arcvonásait és büszke mosollyal nézett a násznép felé.
A negyedik év egész nyugodtan, szinte békében telt, leszámítva azt az apróságot, hogy mindennap attól féltünk, mi lesz, ha Gitty megtalál minket. Már nem tűnt fel különösebben, mert túlságosan hozzá voltunk szokva a rettegéshez. Javasoltam, hogy hagyjuk el a Kaulitz-lakot, de ha felvetettem a dolgot, Lotte mindig úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Emlékszem, mennyire utáltam a birtokot, de sosem hangoztattam Lotte előtt, bár azt hiszem, tudta. Azért választottam a geißleinwegi erdő szélén lévő eldugott helyet, mert úgy hittem, ott nem találhatnak ránk. Ráadásul tisztában voltam azzal is, hogy Lotte bolondul az efféle meseszerű helyekért. Nem is tévedtem. Egyből beleszeretett a környékbe.
Szóval, a negyedik év csendes volt, Gitty nem mutatkozott, bár ez nem jelentette azt, hogy elfelejthettük a félelmeinket, sőt…
Most pedig az ötödik évnél tartunk. Eddig ez is pont olyan, mint a negyedik: a napok egymás után telnek, a gyerekek nőnek, a gondok sokasodnak – ettől eltekintve mégis azt mondhatom, lehetőségeinkhez képest normális életet biztosítottunk magunknak. Egykori, sikoltozó rajongótáborunk tagjai felnőttekké váltak, talán családot is alapítottak, így kevés olyan kirívó esettel találkoztunk, mikor utánunk futottak az utcán, vagy leszólítottak minket – bár azért a testőrsereg pár lépéssel távolabb és civilben ugyan, de mindig a nyomunkban volt.
Lassan befordultam a Kaulitz-lak kapubejáróján, majd felhajtottam az udvarra. Rápillantottam a házra, mely sötét volt és csendes. Hova tűnhetett Lotte? Általában négyig dolgozik, de már egy órája itthon kellene lennie… Csak nem történt baj valamelyik TH-babával, vagy a Hofmann-kislánnyal?
Besiettem a házba, de Lotténak nyoma sem volt.
– Lotte, Lotte! – szólongattam, remélve, hogy talán odafent van. Kezdtem valami nagyon rossztól tartani.
– Lotte, itthon vagy? – próbálkoztam ismét, mire mozgás támadt az emeleten.
– Bill, te vagy az? – kérdezte Lotte és hallottam közeledő lépteit, melyek hidegen kopogtak a csiszolt, fekete gránitlapokon.
– Én. Miért?
– Gyere fel. Mutatni akarok valamit – sürgetett, én pedig habozás nélkül felfutottam a lépcsőkön. Az emeleti folyosó világos volt, s a belőle nyíló szobák többségéből is fény szűrődött ki.
– Ide – Lotte kidugta a fejét a hozzám közelebb eső egyik fehér ajtón. Megkönnyebbülve elmosolyodtam.
– A frászt hozod az emberre! – rivalltam rá kedvesen, ő azonban ajkai elé tartotta egyik mutatóujját.
– Csss. Csak gyere be.
Vállat vontam és beléptem a helyiségbe.
Lotte az ágyon ült és részvéttel nézett egy alak felé, aki az ablak mellett lévő fotelben kuporgott.
– Itt van Bill – mondta Lotte, s az alak felemelkedett a fotelből. Magas volt. Ijesztően sovány testét hosszú, fekete kabát takarta. Arca, mely egykor elbűvölő lehetett, beesett volt, csokoládébarna szemei olyan mélyen ültek, hogy ha az ember ránézett, nyugodt szívvel gondolhatta azt is, hogy egy rémisztő Halloween-jelmezt bámul. Lotte nem idegenkedett a jövevénytől. Bátran elé lépett és átölelte, biztatóan simogatta a hátát.
– Semmi baj, Britney. Most már elmondhatod, mi történt.
Britney? Britney Smith? A lány levette sapkáját. Valóban ő volt! Barna haja, mely öt évvel ezelőtt fiúsan rövid volt, most kócosan hullott a vállára, sápadt, krémszínű bőre kissé zöldes árnyalatúnak látszott a félhomályban.
– Mi-mi történt? – dadogtam és tétován bámultam Britneyre, aki kezet fogott velem, majd visszaült a fotelbe és kezébe vette az asztalra helyezett csészét. Lotte türelmesen figyelte, ahogy belekortyol a teájába, majd lassan, remegve belekezd a mondanivalójába. Nem éreztem helyénvalónak, hogy az ajtóban álljak, így leültem Lotte mellé.
– Artiról és Gittyről van szó – magyarázta Britney elhaló hangon.
– Mi történt velük? – kérdezett közbe Lotte, aki mindig mindent egyből tudni akart. Nem szerette, ha túlságosan körbekerítik a lényeget – noha ő maga is gyakran csinálta ezt.
– Gittyt nem láttam egy ideje… ő anyámmal, apámmal és Ashleyvel élt a nagyanyja házában, én pedig a Monsun-Theater környékén lakom. Annak idején maga Gitty döntött így, mert szükségesnek tartotta, hogy figyeljek Artira… rájött, hogy túllőtt a célon és mivel már semmit nem tudott kezdeni a sráccal, azt mondta, vigyázzak rá, nehogy őrültséget csináljon.
– Várj, Britney – szakította félbe Lotte – mi az, hogy a nagyanyja házában élt… Már nem ott lakik?
– Ami azt illeti, már sehol nem lakik – folytatta Britney halkan. – Ma reggel elmentem anyámékhoz, mert Gitty felhívott és utasított, hogy vigyem el hozzá Artit. Azt mondta, megtalálta a méreg ellenszerét és beadja neki, aztán… megígérte, hogy nem fogja bántani többé és hogy… hogy Arti velem maradhat, ha akarom… Arti egészen megszokta, hogy velem van, s ha kértem tőle valamit, egyáltalán nem ellenkezett, így mikor ma reggel arra kértem, hogy öltözzön fel, mert fontos dolgunk van, készséggel megtette. Nagyon őrültnek tűnik, de a közelemben nyugodt tud maradni… Nos, elvittem Gittyhez, de… mikor kopogtam az ajtón, csak a csend fogadott. Senkit nem találtam otthon, a ház mintha üres lett volna. Leültettem Artit a konyhában, majd körbejártam a szobákat és… Volt egy szoba, aminek az ajtaja kulcsra volt zárva, de a kulcs a zárban lógott, mégcsak rá sem volt fordítva. Egyszerűen csak bementem … és ott találtam mindenkit… Anyámat, apámat, Ashleyt, Gittyt meg a nagyanyját… Mindannyian halottak voltak…
Lotte rémületében felsikoltott és a kezem után kapott.
– Úristen, mindenki meghalt? – kérdezte ijedten.
– Igen. Halottak voltak – suttogta Britney. – Talán nem sokkal azután haltak meg, hogy beszéltem Gittyvel. Elhiheted, hogy nem nagyon akartam körülnézni a szobában, de kénytelen voltam, hiszen jelentést kellett tennem a rendőrségen. A szoba… nos, a szoba nagyon érdekes volt. Mindenhol lombikok, fura színű folyadékokkal teli kémcsövek voltak… Már amennyire lehetett, megvizsgáltam a halottakat ügyelve arra, nehogy elmozdítsam őket, vagy kárt okozzak bennük… Mindannyian poharat tartottak a kezükben, és az Ashleyében még lehetett valami folyadék is, mert nedves volt a pulóvere meg az arca… Biztosan leöntötte magát, mikor elesett…
– És mi van Artival? – kérdeztem érdeklődve.
– A lakásomban van. Alszik. Megmondtam neki, hogy ide jövök.
– Képes… kommunikálni? – érdeklődött óvatosan Lotte.
– Nem mindig – rázta a fejét a Smith-lány. – Néha igen, néha nem. Mikor elmondtam neki, mit láttam a szobában, úgy tűnt, érti, mert… mintha valami fény csillant volna a tekintetében… mintha olyasmit láttam volna a szemében, hogy örül, amiért nem kell többé félnie… Beszélt hozzám… miután közöltem vele, hogy meglátogatlak titeket, azt kérte, mondjam meg, hogy nem kell már félnetek. Minden rendben lesz. És tudom, hogy így lesz…
– Értesíted a családját? – érdeklődtem bizonytalanul.
– Már megtettem – bólintott Britney. – Tudod, Bill, az utóbbi időben sok energiát fektettem az orosz nyelv elsajátításába, mert úgy gondoltam, talán segíthet Artinak, ha az anyanyelvén szólok hozzá. Rengeteg könyvet vettem, melyeket naphosszat olvastam, állandóan szótáraztam. Jobb elfoglaltságot is el tudtam volna képzelni magamnak, de biztos voltam benne, hogy nem mindennapi ügyért teszem, ezért nem adtam fel. Arti családját Gitty halála után értesítettem. Az édesanyjával beszéltem… Elég hosszú telefonbeszélgetés volt, hiszen mindent el kellett mondanom neki attól kezdve, hogy kicsoda Gitty és mit akart Artitól, hogy miért tartotta fogva, hogy honnan tudom mindezt és hogy miért nem adhattam hírt korábban. Mrs. Romansky nagyon hálás volt és arra kért, vigyem haza Artit, amilyen hamar csak lehet. Eleget fogok tenni a kérésnek, bár Arti egész biztos pszichiátriai kezelésre szorul majd. Azt hiszem, vele maradok. Utánanéztem az orosz fővárosban fellelhető elmegyógyintézeteknek és felvettem a kapcsolatot néhány klinika vezetőjével. Talán furcsán hangzik, hogy mindezt pár óra alatt sikerült elintéznem, de ha az embernek kész terve van, a megvalósítás csak pillanatok és némi szerencse kérdése… Az én tervem pedig öt hosszú éve készen volt már…
– Nem hoznak összefüggésbe a halálesetekkel, ugye? – aggodalmaskodott Lotte és nagy, zöld szemeit Britneyre függesztette.
– Nem kell aggódnod emiatt. Bizonyítékom van arra, hogy a halál beállta után értem a helyszínre. Egyébként a rendőrök is megkönnyebbülhetnek, hiszen megszüntethetik Gitty országos körözését. Anyát és apát rég halottnak hiszik, úgyhogy szinte kizárt, hogy bárki is felismerné a most megtalált hullákat.
– És Ashley? – kérdeztük Lottéval szinte egyszerre.
– Nem fedtem fel magam a helyszínre érkező újságírók előtt. Azt hiszem, senki sem fog rájönni, hogy az egyik Smith-iker vagyok és hogy a testvérem holtan fekszik a hamburgi hullaházban. Őszintén szólva, nem sajnálom már. Ashnek sosem volt szíve.
– Ez… nagyon… elővigyázatos lépés volt – biccentett elismerően Lotte.
– Köszönöm – bólintott hivatalos jelleggel Britney. – A mai napom többi részét azzal töltöttem, hogy Gitty feljegyzései között kutattam. Találtam valamit, ami talán titeket is érdekelhet.
Elővett egy összehajtogatott papírt és a kezembe nyomta. Érdeklődve figyelt, miközben széthajtottam a lapot és végigfutottam a szöveget. Az írás nem búcsúlevél volt, mint ahogy azt gondoltam, hanem valami egészen más. Valami egészen meglepő.
…
2011. június.
Végre kész a nagy terv. A mérgekkel kudarcot vallottam ugyan, de rájöttem, hogy fel kell hagynom Bill meghódításával. A következő lépés: olyan mély fájdalmat okozni neki, melyet már nem tud kiheverni. Szerencsére Andreas vakon hisz bennem… Nem lesz nehéz dolgom. Könnyű. Túlságosan könnyű.
Június 30.
Hamburg
Friedensalle 20.
Monsun-Theater.
Este hét óra
…
– Bill, mi baj? Olyan sápadt lettél – nézett rám Lotte és kikapta a kezemből az írást. Ő is végigolvasta, majd hasonló arcszínt öltött, mint én.
– Gitty ölte meg Andreast? – hüledezett nagyokat pislogva. – De hiszen mindenki azt hangoztatta, hogy drogtúladagolás végzett vele!
– Nem tudok többet – rázta a fejét Britney. Arcán a szégyen pírja égett. – Én csak elhoztam… azt sem tudom, ki volt az az Andreas… soha nem találkoztam vele… de láttam, hogy Bill neve szerepel a papíron, gondoltam…
– Jól tetted, hogy elhoztad – mondtam és a lányhoz léptem, hogy átöleljem remegő vállait.
– Sokat segítettél – bólogatott buzgón Lotte.
– Én köszönöm… mindent köszönök – hadarta Britney és letette a teáscsészét. – Mennem kell… Egyedül hagytam Artit…
– Mikor utazol Oroszországba? – kérdeztem kíváncsian.
– Talán holnap, vagy holnapután. Mrs. Romansky megígérte, hogy ideutazik és együtt megyünk…
– Jó ember vagy, Britney. Sajnálom, hogy annak idején kételkedtem ebben – mosolygott Lotte és megint átölelte a lányt.
Britney szégyellősen elmosolyodott, majd kisietett a szobából. Lekísértük a földszintre és megígértük neki, hogy másnap okvetlenül fel fogjuk keresni Arti meglátogatásának céljából. A lány örömmel fogadta, majd elment.
Lotte csak nézett. Nem tudtam, mi baja, így én is csak néztem őt. Néhány másodperccel később halkan suttogta:
– Vége… Gittynek örökre vége…
Fel se fogtam, mit mond. Arcán sosem látott kifejezés jelent meg. Erősen átölelt, én pedig nem tudtam, miért tette. A gesztus azonban végre tudatosította bennem a tényeket. Gitty meghalt! Tényleg meghalt! Tudom, szörnyű örülni egy másik emberi lény halálának, de nem tudtam parancsolni az érzésnek. Olyasfajta megkönnyebbülés öntött el, melyet soha nem tapasztaltam azelőtt. Vége lett az évek óta tartó rettegésnek, a félelemnek és a kétségnek!
– Vége, vége, vége! – nevette Lotte és megcsókolt. – Holnap első dolgom lesz betenni az újságba a hírt… Lecseréltetem a vezércikket és ezt rakatom a helyére! „Lotte Krüger életéről – VÉGE a szenvedésnek” Na, mit szólsz hozzá, Kaulitzom?
Nem tudtam szólni, így csak bambán bólogattam.
Bármennyire is tervezte, hogy vezércikként hozza le Brigitte Hasselberg halálhírét, nem tehette meg, pedig még akkor is azt írta, mikor éjfél körül úgy döntöttem, lefekszem, mert nem bírom nyitva tartani a szemem.
Néhány órával később ő ébresztett.
– Bill, Bill, Bill, Bill! Ébredj, ébredj!
Rázogatni kezdett, de én még mindig félálomban voltam.
– Mi van? Hagyj még öt percet… még nincs nyolc.
-Még csak hajnali öt! – sikoltotta a fülembe. – Ébredj! Linda mindjárt szülni fog! Most vitték be a kórházba!
– Ahh… jókor – morogtam és feltápászkodtam.
– Siess már!
Álmosan figyeltem, ahogy felém dobál néhány ruhadarabot, majd kiszalad a konyhába, hogy felvegye a kabátját. Ez nem létezik – gondoltam. Legalább hajnali kettőig írta a cikket. Hogy lehet ennyire energikus? Hiszen alig aludt néhány órát!
– Kész vagy már? – kukucskált be a szobába.
– Aha – mondtam és felálltam. Csigalassan felvettem a dzsekimet, majd kisétáltam az udvarra. Lotte már az autóból integetett.
– Gyere, gyere!
Egész úton nem hagyott békén. A Dorotheának szánt ajándékok a kocsi hátsó ülésén pihentek, ő pedig minduntalan azt magyarázta, hogy mi lesz, ha a babaruhák túl kicsik, vagy túl nagyok.
– Angyal – kezdtem fáradtan és befordultam a kórház utcájába. – Nem ez az első adag babacucc, amit megvettél már. Eddig minden gyereknél passzolt a méret. Ne aggódj. Jó szemed van az ilyesmihez.
Óvatosan pillantottam az arcára. Nem szerette, ha a gyerekekhez való hozzáállását dicsérem. Ettől mindig nagyon elkomorodott és lehunyta a szemét, de most nem…
A mosolya ha lehet, még szélesebb lett és ami a legjobban meglepett: láttam rajta, hogy teljesen őszinte. Őszintén nevetett!
Mikor beálltam a kórház egyik parkolójába, jószerével még le sem állítottam a motort, Lotte már kipattant és nagy igyekezettel halászta elő az ajándékokat a kocsiból.
– Most pont olyan vagy, mint Florenz – gúnyolódtam, de nem törődött vele. A kezembe lökött egy dobozt és a lelkemre kötötte, hogy el ne merjem ejteni.
Sokszor jártunk az egyik hamburgi magánklinika szülészeti osztályán, így már szinte visszajáró vendégekként fogadtak minket. Mikor az ismerős folyosóra értünk, a rokonok vigyorgó arccal siettek elénk.
– Azt mondják, minden oké lesz – sóhajtozott Tom, aki nem volt hajlandó végignézni a szülést, mert úgy gondolta, az csak Lindára meg az orvosokra tartozik. Karjában tartotta Yannicket, aki még nagyon álmos volt, de élénken csillogó szemmel figyelt: bizonyára érezte, hogy készül valami.
– A következőnél bent leszel? – vigyorgott Georg és Tom vállára csapott.
– Talán – vont vállat Tom, a tekintetében viszont ez volt olvasható: „Ha ez a feltétele annak, hogy legyen következő, azt mondom: elég a gyerekekből”.
– Helló, Yannick – gügyögött Lotte és elvette a kisfiút Tom karjából. – Hamarosan megszületik a húgod. Mit szólsz hozzá?
Yannick nevetett, de nem mondott semmit.
Körülbelül félórával később felhangzott a gyereksírás. Anyám olvadozott, mikor meghallotta. Tom majdnem elájult, mikor besétált a szülőszobába, hogy szemügyre vehesse újszülött lányát.
– Dorothea – suttogta halkan, miközben kihozta elénk a kicsit, hiszen mi nem mehettünk be Lindához.
– Annyira gyönyörű – mosolygott Helga és megsimogatta a kisbaba fejét.
– Tom… csak egy kicsit… – lépett oda Lotte és a karját nyújtotta. A testvérem óvatosan átadta neki Dorotheát.
– Szia, pici – duruzsolta Lotte és ringatni kezdte a babát. – Nézz rám, baba. Nézz rám… óh, mosolyogsz… milyen édes vagy!
Azt hittem, megnyílik a föld alattam. Annyira illett a kezébe az a kisbaba!
– Bill, add át Tomnak az ajándékot – utasított, tekintetét le sem véve a karjában tartott apróságról. Egy pillanatig meglepve pislogtam, aztán felfogtam, hogy még mindig a kezemben tartom az ajándékokat, melyeket gyorsan a bátyám kezébe löktem.
– Köszi – vigyorgott hálásan Tom.
Aznap délután már Lindát is meglátogathattuk. Fáradtnak és kimerültnek látszott, de boldogan, büszkén mosolyogva fogadta a gratulációkat.
– Minden simán ment? – kérdeztem óvatosan. Linda bólintott. Tudta, hogy Lotte számára igencsak érzékeny témához közeledünk, most azonban meglepve tapasztalta, hogy a feleségem maga kérte a részletezést. Nem figyeltem a szavakra, inkább Lotte arcát néztem, melyen kíváncsiság és várakozás tükröződött. Nem tudtam mire vélni a jótékony változást, mindenesetre örültem, hogy nem kell megint szomorúnak látnom. Végül arra jutottam, hogy az előtörő jókedv minden bizonnyal Gitty halálhírével hozható összefüggésbe, így nem agyaltam tovább, inkább beszélgetésbe kezdtem a többiekkel.
– Nagyon remélem, hogy a következő már a tiétek lesz, Bill – mondta Anni és megfogta Steffy kezét, hogy a kislány ne sodródjon el a kórházi folyosón kialakult tömegben.
Lotte nem volt a közelben, így lehetőségem nyílt saját véleményem kinyilvánítására, a nyelvem azonban össze-össze akadt beszéd közben:
– Én is remélem, de tudod, hogy… Őszintén szólva nem hiszem, hogy…
– Ugyan, Bill – suttogta Helga, aki mögöttem állt és minden szót hallott. – Ne keseredj el!
– Én nem, csak… – kezdtem, de félbehagytam a mondatot és inkább a nő mellett sétálgató Nicholasra pillantottam.
– A fenébe, most tuti elkéstünk! – hallottam egy ismerős hangot. A folyosó végéből Florenz futott felénk. Ő volt az egyetlen, aki talán semmit sem változott az évek során. Ugyanolyan volt, mint akkor, mikor megismertem. Magas, karcsú, ezüstszőke, sietős és hangos. Kezében ajándéktáskát lóbált, melyet gyorsan elhelyezett a többi csomag mellett. A férje, Johannes lemaradva követte, karjában cipelve a három éves lányukat, Gabriellét, aki nevetve szórakoztatta magát:
– Nem fogtuk el anyát, nem fogtuk el anyát!
– Volt valaha olyan, hogy sikerült? – morogta Johannes és puszit nyomott a kislány arcára.
– Nem – rázta a fejét Gabrielle, amitől bájosan meglibbentek rózsaszín masnival átkötött, szőke copfjai.
Úgy terveztük, hogy amint hazaengedik Lindát és Dorotheát, partit csapunk, hogy megünnepeljük a kisbaba születését. Lotte és én azt találtuk ki, hogy a partin jelentjük be Gitty halálának megnyugtató hírét.
Aznap este fáradtan estünk haza, Lotte azonban olyan volt, mint egy felhúzós játék. Annyit áradozott Dorotheáról, hogy már-már nekem esett rosszul, hogy végig kell hallgatnom.
Megtudtuk, hogy Lindát három nap múlva engedik majd haza, így elkezdődhettek a parti előkészületei. A bulit egy hamburgi kaszinóban kívántuk lebonyolítani. Linda kérése volt, hogy a hely közel essen a házukhoz, hiszen Dorothea még nagyon kicsi és szinte biztos, hogy nem fogja lehozni a partira.
A következő nap reggelén ellátogattunk Britneyhez. Mikor Lotte becsöngetett, a lány szinte azonnal ajtót nyitott.
– Sajnálom, hogy nem tudtunk előbb jönni – magyarázkodott Lotte és besétált a lakásba.
– Semmi baj – mosolygott a Smith-lány. – Tegnap érkeztek meg Arti rokonai.
– Óh!
Lotte szemei kikerekedtek, ahogy az egyik benyíló felé pillantott. Követtem a tekintetét. Az ajtóban egy alacsony, hosszú fekete hajú lány ácsorgott. Kezeit hanyagul zsebeibe rejtette, zöld szemeivel fürkészően figyelte Lottét. Tekintetében láttam a halvány felismerést.
– Lotte – suttogta és lehajtotta a fejét, hogy leomló haja ne engedje láttatni az arcát.
– Ismered? – kíváncsiskodott Britney, Lotte azonban nem figyelt rá, így bólintottam helyette.
– Sajnálok én nagyon nagyon – folytatta a lány. Kellett pár másodperc, hogy felfogjam a dolgot: Lena Vasilyeva Müller állt előttünk!
– Nem kell, Lena – motyogta Lotte és tétován megindult a lány felé. Tudtam, hogy rizikós lesz a találkozásuk, hiszen öt évvel ezelőtt Lena Lottét hibáztatta Mike haláláért.
– Én tudok, hogy jössz, Britney mond el nekem tegnap este és én… csak akarok kérni bocsánatot … – dadogta zavartan Lena. Bátortalanul nyújtotta ölelésre a karjait, Lotte pedig nem is gondolkodott azon, hogy eltaszítsa magától.
– Azt hittem, sosem hallok többé rólad – suttogta és újra meg újra megölelte Lenát.
– Tudok, hogy esett mindaz rossz neked, amit mondok – mentegetőzött Lena és kisöpörte arcába lógó hajtincseit. – Jövök rá azután, hogy temettük el Mike-ot… És Britney mond el mindent nekem és én nem mondok el neki semmit arról, hogy vagyok testvére Mike-nak és én okol téged haláláért sokáig… És most értem már meg Mike-ot és téged és halálát… Mike volt fontos neked és voltál neki te is fontos… Papa és mama hibáztat nem téged és mond nekem, mielőtt jöttem el, hogy találkozom veled, akkor küldik üdvözletüket… Hát, tudok majd mondani meg nekik, hogy átadtam. Tudok mindazt, amit kellett élned át, mert írsz te kétszer Vadiknak, aki választ ad nem soha…
– Tényleg nem válaszolt egyszer sem – nevette el magát Lotte.
– Mikor írsz te kisbabádról… aztán meg azt, hogy kisbaba már nincsen, én engedek meg neki nem, hogy válaszoljon… Bár tehette volna, ha akar, de ő akart nem vitázni velem… Sajnálok ezt is, mert tudok, hogy kellett akkor volna valaki, aki segít neked, mert én olvasok azt a levelet és tudok akkor, hogy Bill volt nem veled… és én veszem el akkor tőled még azt a gyenge kis támaszt, aki volt neked akkor csak Vadik… Ő jött nem velem, mert intéz dolgokat Artinak Szentpéterváron papácskámmal és mamácskámmal. Tudod te, hogy Artinak nincsen papácskája és enyém segít neki… Én sajnálok nagyon szegény Artit, tudod te, hogy én végig szeretek őt nagyon… Mike ellenére is… mikor ő hagyott nekem nem ezt… mert ő szeret nem mindig Artit… Óh, jönnek!
Lena félreállt az ajtóból, hogy utat engedjen az érkezőknek: Artinak és az anyjának.
Lizaveta Romanovna Romansky Aprócska termetű, durva vonású, erősen őszülő hajú nő volt. Gyengéden vezetgette maga előtt tehetetlennek tűnő fiát. Arcát ráncok szabdalták, de a régi ütéseknek nyoma sem volt rajta.
- Örülök, hogy találkozunk most, Lotte – mosolygott Frau Romansky.
– Bárcsak kellemesebb körülménynek köszönhetnénk a találkozásunkat – biccentett Lotte és kezet fogott a nővel, majd Arti felé fordult. Szemében apró könnycsepp táncolt, ahogy végigmérte a fiút. Arti is ránézett és ekkor, mintha kicsit megváltozott volna. Már értettem, miről beszélt Britney, mikor azt mondta, hogy néha örömfényt lát megcsillanni Arti acélszürke szemeiben.
– Hát, búcsúznom kell – mondta Britney és átölelte Lottét. – Köszönök mindent. Vigyázzatok magatokra és… sok sikert… Remélem, lesz még kisbaba…
– Mi is reméljük – mosolygott Lotte és átfonta karjait Arti sovány dereka körül, majd a fülébe súgott, amitől a srác mintha nevetett volna egy kicsit .
– Viszlát, Lena – fogtam kezet a Müller-lánnyal. – Add át üdvözletemet Vadiknak.
– Át fogom – biztosított Lena és megölelt. – Remélek, látogattok el nemsokára hozzánk. Jó lenne, ha lennétek akkor legalább már hárman.
– Biztosra veszem, hogy hamarosan újra találkozunk – biccentettem. – Addig is, vigyázzatok Artira.
– Ti meg egymásra – szólt közbe Frau Romansky, aki egyáltalán nem ismert engem, de barátságosan megszorította a kezem, mielőtt kivezette volna Artit a lakásból.
Lotte másnap nem ment dolgozni. Nagyon furcsálltam, hiszen soha nem hagyott ki egyetlen napot sem, s mikor felkeltem, még elég mélyen aludt. Nem volt szívem felébreszteni, de mivel nem tudtam, hogy szabadságot vett-e ki, kénytelen voltam felrázni.
– Angyal, ébredj. Késésben vagy!
– Mi? – nézett fel álmosan, majd az órára pillantott. – A francba!
Felugrott és elsietett. Válvonogatva bámultam utána. Néhány perc múlva visszatért, de még nem volt teljesen kész, gyors kezei épp a megszokott, csinos hajfonatot kanyarították, s mikor végzett, egyszerűen hátradobta a copfot. Ahogy néztem, nagyon különösnek találtam valamit. Mintha azokat a ruhákat, melyeket viselt, soha nem láttam volna rajta. A felső bővebb és hosszabb volt az átlagosnál, így tökéletesen elrejtette viselője alakját. Lábain lezser farmer lógott, mely szintén újdonságnak számított – ő sosem akart felvenni ilyesmit, mert azt hangoztatta: nem fog úgy kinézni, mint Tom. Enyhén furán nézhettem rá, mert értetlenkedő kifejezés ült az arcán.
– Mi van? – kérdeztem bizonytalanul. – Mondtál valamit?
– Ha figyelnél rám, talán hallanád, hogy azt mondtam, ma nem megyek dolgozni. Ha minden jól alakul, kettőre itthon leszek. Vigyek kaját a próbaterembe?
– Nem, nem szükséges – ráztam a fejem. - Hogyhogy nem mész dolgozni?
– Van egy kis dolgom… – hadarta és elfordult, majd kisietett az udvarra és hamarosan elhajtott az egyik autóval.
– Nők – legyintettem hanyagul. – Talán senki sem érti a hülyeségeiket.
A próbateremben nem folyt túl nagy munka, ugyanis egy japán utazást szerveztünk. Nagyon örültünk, mikor levelet kaptunk, melyben közölték, hogy ismét Tokióba várnak minket.
Sokszor előfordult, hogy turnézni mentünk, még akkor is, mikor valamelyik csaj éppen terhes volt. A munka nem állhatott meg, a lányokat pedig nem sűrűn vihettük magunkkal, így megesett, hogy egyedül kellett maradniuk. Ők azonban ügyesen átvészelték ezeket az időszakokat. Mivel a Kaulitz-lak volt a legvédettebb helyen négyünk háza közül, Lotte általában felajánlotta a csajoknak, hogy a turné idejére költözzenek oda. Ez az ötlet főleg egy éve jött nagyon jól, hiszen Helga épp babát várt. Még most is mosolyogva gondolok vissza, hogy Georg majdnem lemaradt a szülésről, a London felől érkező járat ugyanis ötven percet késett. Nicholas azonban nem akart megszületni az apja nélkül, így szegény basszerosunk futva ugyan, de éppen beesett a szülőszobába, mire szükség volt rá.
Mikor késő este hazaértem, Lottét nagy jókedvében találtam. Sehogyse fért a fejemben, mitől lehet ilyen kicsattanó életöröme, de eszem ágában se volt összetörni a boldogságát, így nem kérdeztem rá, mi ez a hirtelen támadt változás. Még mindig próbáltam azzal magyarázni, hogy talán csak Gitty halála az oka...
Mikor beléptem a nappaliba, a könyvespolc előtt térdelt és figyelmesen tanulmányozott valamit. Kezében kávéscsészét tartott. Mikor közelebb értem hozzá, láttam, hogy kávét szürcsölget. Ez meghökkentett: Lotte ugyanis utálta a kávét. Figyelmesen néztem, hátha elfintorodik, mikor a szájához emeli a csészét, de nem. Az arca teljesen nyugodt maradt, egyetlen izma sem rándult. Átfutott az agyamon, hogy talán egy magazinban olvashatott valami hülye rovatot a táplálkozásról és esetleg annak a tanácsait követve kortyolgat most enyhén cukrozott kávét, de rájöttem, hogy az képtelenség. Lotte sosem hitt az effélékben. A baráti társaságunkból egyedül Anni Schäfer volt az, aki naphosszat böngészte a magazinokat és az internetet hasznos tippekért.
– Szia – nézett fel Lotte, mikor észrevette, hogy mögötte állok. – Jó napod volt? Csináltam neked kávét. Talán még nem hűlt ki nagyon.
– Kö-köszönöm – motyogtam és elballagtam a konyha irányába. Nem volt nagy szokásom a dolgok értelmén töprengeni, azonban most olyan talányt kaptam, amit meg kellett fejtenem. Kérdezni viszont nem mertem, pedig biztosra vettem, hogy Lotte készséggel elmondana mindent, ha a tudomására hoznám, hogy valami nagyon nem stimmel vele.
Tizenöt perccel később az egyik emeleti szobában találtam rá. Az ágyon ült és ultrahangos fotókat nézegetett. Elszorult a szívem: talán a naponta fel-felbukkanó jókedv csak színjáték? Talán esténként, mikor még nem vagyok itthon, feljön és az elvesztett kisbabánk 4D-s ultrahangképeit bámulja, s közben hagyja, hogy testének minden egyes sejtjében felelevenedjen a végzetes nap emléke?
– Lotte – szólítottam meg halkan, mire félretette a képet és kérdően tekintett rám.
– Baj van? – érdeklődött, majd csodálkozva fürkészett.
– Nem, nincs, csak… – elharaptam a mondatot, mert nem tudtam, mit akarok mondani. Újra felvette a fotópapírt és rápillantott, majd felállt és a kezembe nyomta. Értetlenkedve pislogtam a képre, majd Lottére, aki széles mosollyal várta, mit mondok.
– Lotte, ez… ez… nem, ez… tudod, hogy… nem jó ötlet…
– Cssss – pisszegett és a képre bökött. – Csak nézd!
Sóhajtva néztem a képre. Nem értettem, miért mutatja a meg nem született kisbabám ultrahangos fotóját. Azonban, ahogy jobban szemügyre vettem a fotót, észrevettem valamit.
– Ez… nem… az a kép – nyögtem akadozva és végigfuttattam az ujjaimat a kivehető, aprócska test körül. A baba összegömbölyödve aludt. Elbűvölve bámultam, de megláttam egy másik babát is, aki a testvérétől kicsit távolabb helyezkedett el, de pont ugyanolyan testhelyzetben volt látható. Határozatlanul Lotte felé néztem, akinek a kezében még több ilyen képet láttam. Arcán óriási vigyor ült. És akkor végre felfogtam!
– Lotte – kezdtem, bár nem tudtam, képes vagyok-e befejezni a mondatot. – Ezek a képek… azok a babák… Óh, ez komoly?
Finoman bólintott és az asztalra tette a képeket.
– Az ikreid, Bill – mondta nagyon halkan és felém lépett. Forogni kezdett velem a világ. Az érzés hasonló volt ahhoz, mint mikor az első terhességének hírét közölte, most azonban nem a meglepetéstől éreztem így, hanem valami egészen mástól. Annyira boldog voltam!
– Én… ezt… köszönöm… – fuldokoltam meghatottan és átöleltem, majdhogynem a levegőbe is emeltem. – Miért nem mondtad hamarabb, angyal? Hetekig izgultam, hogy mi lesz, ha Linda megszül…
– Sajnálom, hogy nem mondtam – rázta a fejét – de nem tudtam elmondani… Mentségemre szolgáljon, hogy senki sem tud róla. Meg akartam várni, amíg elérik a tizenkéthetes magzati kort… az pedig éppen most van…
– Semmi baj, semmi baj – biztosítottam nevetve. – Egy idő után amúgy is észrevettem volna, nem gondolod?
– Nos, ezúttal nem hánytam. Egyébként is, amilyen sokat találkozunk, biztosan elkerülte volna a figyelmed.
– Ezért nem mentél ma dolgozni… orvosi vizsgálaton voltál…
– Csodás logika – paskolta meg az arcomat. – Egyébként Dr. Schmilig üdvözletét küldi. Azt üzeni, hogy igazán szeretne már megismerkedni veled …
– A legközelebbin ott leszek, megígérem – fogadkoztam buzgón.
Nyugodt, hálával teli pillantással nézett rám. Talán sosem láttam még ilyen gyönyörűnek. Egész arca ragyogott, széles mosolya nyíltságot és őszinteséget hirdetett.
– Már mozognak, de még nem érzem, viszont láttam – közölte suttogva. – Add a kezed! Érintsd meg őket!
Elengedtem a derekát és a kezeibe csúsztattam az enyémeket, majd hagytam, hogy a hasa két oldalára helyezze őket. Egyből megértettem a lezser farmer és a bő felső viselésének okát.
Szinte remegtem, miközben arra vártam, hogy történjen valami, habár tudtam, hogy semmi sem fog történni, hiszen Lotte közölte, hogy a mozgás csak az ultrahangfelvételeken látható. Mikor az első babánk elérte a tizenkéthetes kort, a világ másik felén tartózkodtam és tudomást sem akartam venni arról, hogy Lotte várandós. Nem voltam ott az ultrahangvizsgálaton, nem tudhattam, milyen érzés, mikor valóban tudatosul az emberben, hogy gyermeke születik. Most eljött a pillanat, hogy én is részese legyek ennek.
– Mikor megtudtam, hogy ikrek – magyarázta Lotte, miközben még mindig várakozással teli tekintettel nézett rám – azonnal meg akartam mutatni a képeket… Még az se érdekelt, ha elárulom a titkot, de meggyőztem magam, hogy pár hét múlva te is tudni fogod. Mindenképp ragaszkodtam ahhoz, hogy csak akkor fedem fel őket, ha betöltik a tizenkettedik hetet.
Nem mondtam semmit, de tudta, hogy nem azért maradok csendben, mert egyáltalán nem érdekel, miről beszél. Egyszerűen csak olyan leírhatatlan volt az egész…
Annyira másnak éreztem, mint az elsőt…
– Megkérdeztem a nemüket – folytatta tovább, én pedig kíváncsian figyeltem. Minden szava édes volt. – Tudni akarod?
– Hihetetlen, hogy ikrek – csóváltam a fejem. – Egyszerre kettő! Tom meg fog pukkadni mérgében! Mikor kiderült, hogy Linda terhes, titokban abban reménykedett, hogy ikrek lesznek. Óh, bocsáss meg, kezdem elterelni a szót… Szóval, lányok, vagy fiúk?
– Még túl kicsik ahhoz, hogy az orvosok meg tudják állapítani, de nem lenne rossz, ha vegyes párost kapnánk – válaszolt készséggel, örömtől csillogó szemekkel. – . Bár tudom, hogy az a legfontosabb, hogy egészségesek legyenek. Egyelőre úgy tűnik, minden rendben van velük. Körülbelül hat és fél centisek és mindketten elég mozgékonyak. Jól fejlődnek.
A nap fénypontja – fantasztikus! Sosem éreztem még magamban ennyi lellkierőt, ennyi örömöt, ennyi várakozással teli pillanatot.
Ő pedig csak nézett rám, zöld szemei szinte szikráztak.
– Azt hiszem, maradt még egy elintéznivalónk – mondtam csibészes mosollyal.
– Na, mi az? – érdeklődött, de szeméből nem tűnt el a vidáman táncoló fény.
– Közölnünk kell a családdal, hogy duplázunk…