24. Fejezet: Babalesen

Rettegtem a nénikém haragjától. Már majdnem a házunknál jártunk, de nekem még mindig az járt a fejemben, hogy vissza kéne fordulni. Viszont akárhányszor felvetettem ezt a tervet, Simone helytelenítően ráncolta a homlokát és nemtetszését kifejezve ingatta a fejét.
– Az apádnak nem szólunk – hangoztatta – de a nagynénédet be kell avatnunk. Gondodat viselte, Lotte. Joga van tudni!
– Oké, oké – motyogtam és félrenéztem. Nem akartam látni az ismerős, fehér házat. Simone finoman leparkolt a kapubejáró előtt, majd fürgén kipattant a kocsiból és megvárta, hogy én is kikászálódjak.
– Simone, ez nagyon nem jó ötlet… kérlek – próbálkoztam ismét, de a nő rám se hederített. Egy szempillantás múlva már az udvar közepéről integetett felém. Vállvonogatva követtem és buta módon azt reméltem, hogy Sofie nénit mégsem fogjuk otthon találni. Azon járt az agyam, vajon Rodolpho bácsi tett-e említést arról, hogy itthon vagyok. Simone fürge léptekkel a bejárati ajtó előtt termett és hármat koppantott az üvegablakocskán. Azonnal felhangzott Sofie néni túlzottan is invitáló rikácsolása:
– Egy pillanat, máris jövök!
Simone elmosolyodott és ellépett az ajtótól, amit két másodperccel később Sofie néni szélesre tárt. Láttam, ahogy lassan arcára ül a meglepetés, miközben végigméri Simonét. Én az egyik fal mögött maradtam, úgy gondoltam jobb, ha előbb Simone látványát emészti meg, csak aztán bújok elő a rejtekhelyemről.
– Jó reggelt, Frau Trümper – köszönt a nénikém és szívélyes mozdulatokat tett Simone felé. – Miben segíthetek? Tud valamit Lottéről?
– Ami azt illeti, tudok – bólintott Simone és cinkosan vigyorgott. Sóhajtottam egyet és kiléptem a fal mögül.
– Lotte! – sikoltotta a nénikém és felém rohant. – Édes kicsikém! Mit keresel itt? Mikor jöttél? Mi történt? Hol van Bill?
– Téged kereslek. Tegnapelőtt. Sokminden. Los Angelesben – válaszoltam meg félszavakkal a kérdéseit.
– Mit beszélsz? – csattant fel a nénikém és látszólag nem tudta, mit gondoljon. – Frau Trümper, maga tudja, mi történt vele? Miért néz rám úgy, mintha én lennék a mumus?
Simone odasétált hozzánk és kézen fogott.
– Szerintem tanácsosabb lenne, ha bent folytatnánk a társalgást – mondta könnyed, csengő hangján és elindult az ajtó felé.
Sofie néni gyorsan észbekapott és követett minket. Mikor becsukta maga után az ajtót, újabb kérdésekkel és feltevésekkel állt elő.
– Azt mondtad, tegnapelőtt érkeztél. Hol aludtál? Mondd, hogy nem voltál egyedül a Kaulitz-lakban!
– Nem – válaszolt helyettem Simone. – Tegnap és tegnapelőtt is nálunk volt.
– Miért nem ide jöttél? Az lenne az első dolgod, hogy idejössz, Lotte! – méltatlankodott Sofie néni.
– Jártam itt… tegnap – motyogtam. – Beszéltem Rodolpho bácsival.
– Komolyan? – a nénikém pufók arcán értetlenség tükröződött. Csípőr etette kezeit és úgy fürkészett.
– Igen, komolyan.
– És miért nem szólt erről Rodolpho bácsikád? Meg sem említette, hogy itt jártál! Ha előre tudom, hogy jössz, nem megyek el Santiagóékhoz!
– Nem volt biztos, hogy jövök, azért nem szóltam – siettem a magyarázattal. – Váratlan események történtek és kénytelen voltam úgy dönteni, hogy hazautazom.
– Miféle váratlan események? – faggatott tovább. – Megint összevesztél Billel? Lotte, komolyan, viselkedj már felnőttként! Nem sértődhetsz meg minden apróságon. Sokat kell tűrnöd. Óh, ha én Rodolpho bácsikád összes hülyeségén felhúztam volna az orromat, bizonyára rég nem hívnának már Frau Marcellónak!
– Tévedsz, nénikém. Nem erről van szó! – szakítottam félbe és büszkén felemeltem a fejem.
– Hát akkor, miről? – tárta szét a karját a nagynéném.
Simone helyet foglalt az étkezőasztal végén. Szemlátomást nem akart beleszólni a nénikémmel folytatott beszélgetésnek korántsem nevezhető vitámba, de látszott rajta, hogy amennyiben segítségre lesz szükségem, készséggel kiáll majd mellettem.
– Gondolkodási időt kellett adnom Billnek Ezért döntöttem úgy, hogy hazajövök. Az életünk azt hiszem, gyökeres fordulatot vett és ezt nemcsak nekem, de neki is fel kell dolgoznia. Nem könnyű belegondolni abba, hogy hamarosan szülők leszünk. Igen, nénikém. Akár tetszik, akár nem, ez a helyzet. Terhes vagyok és eszem ágában sincs megszabadulni a babámtól. Tudom, hogy minden jövőbeni reményemet összetörtem, de most új remények éltetnek. Talán hiába magyarázom mindezt, talán benned már megért a döntés és nem fogod helyeselni a határozatomat, de hallgass végig. Te is anya vagy. Hamarosan én is az leszek. Minden egyes nappal egyre inkább érzem, hogy egy kis élet van bennem. Képes vagyok elviselni a rosszulléteket, a szédülést, az evészavarokat. Felelősségem teljes tudatában voltam, mikor úgy döntöttem, hogy megtartom a gyereket. Bill kicsit megrettent, de tudom, hogy ő is meggondolja magát és vissza fog jönni hozzám. Sajnálom, ha úgy érzed, csalódást okoztam. De már ez az életem. Semmi nem pótolhatja egy gyerek érkezésének csodálatos boldogságát. Egy vagy két egyetemi diploma ennek a nyomába se ér! Különben is, körülbelül egy év múlva visszamehetek az egyetemre, a kicsit pedig bölcsődébe adhatom.
– Vagy nálunk hagyhatod – vetette közbe mosolyogva Simone.
– Igen, köszönöm – biccentettem a nő felé. – Tehát, ez az oka annak, hogy itt vagyok, nénikém. Rodolpho bácsival tegnap közöltem a hírt. Én kértem meg, hogy ne szóljon a látogatásomról. Köszönöm, hogy meghallgattál. Most már elmondhatod a véleményedet…
A nénikém köpni-nyelni nem tudott. Néhány másodpercig csak pislogott, majd kifújta a levegőt és tudtam, hogy most következik az, amitől tartottam.
– Te teljesen megőrültél! Hogy teheted ezt magaddal? Florenz és én annyit beszéltünk arról, hogy ragyogó karriert futhatsz be újságíróként! Elvégre ez volt az álmod, kicsim! És mindezt eldobnád egy gyerek miatt? Ráérsz még szülni! Nézz magadra! Bill is elhagyott! Egyedülálló anyaként akarod felnevelni a gyerekedet? Gondolj bele, milyen élete lesz!
– Nem leszek egyedülálló anya! Bill nem hagyott el! – heveskedtem. – Át kell gondolnia bizonyos dolgokat, de ez teljesen érthető, Sofie néni! A karriert kell feláldoznia miattam és büszke vagyok rá, hogy meg fogja tenni! Tudom, hogy meg fogja tenni!
Oldalra pillantva láttam Simone meghökkent arcát. Nem hitte volna, hogy így ki merek állni Bill mellett, aki jelen helyzetben korántsem érdemelte meg a védelmet.
– Tedd, ahogy jónak látod, édesem. Nincs jogom beleszólni a döntésedbe. Apádnak természetesen nem szólok, hiszen akármennyire is nem értek egyet veled, nem sodornálak ennél is nagyobb veszélybe. Egy dolgot azonban kijelentek. Ha eddig nem voltunk olyan fontosak, hogy bejelentsd a terveidet, ezután se tedd gyakrabban. Hisz mikor kaptunk utoljára hírt rólad?
– Nem az én hibám volt, hogy nem adtam hírt magamról! Sok gond adódott… aggódnunk kellett Gitty miatt, figyelnünk kellett arra, nehogy kiszúrjanak a paparazzik. Sofie néni, fel se tudod fogni, mekkora nyomás nehezedett ránk!
A nénikém nem felelt, de látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit. Nem kérdeztem, mit akar, jobbnak láttam, ha nem idegesítem.
– Ennyit akartál? – kérdezte végül meglepően higgadtan, bár a hangja nagyon remegett.
– Ennyit – feleltem hasonló higgadtsággal.
– Rendben – bólintott a nagynéném. A beszélgetés kezdett átmenni egyfajta hivatalos bókolásba, ami nagyon feszélyezett, de nem tehettem ellene semmit. Nem tudtam, mit mondjak, ezért segélykérően pillantottam Simonére, de látszólag ő is tanácstalan volt. Végül Sofie néni törte meg a zavart csendet.
– Nekem… most készülnöm kell… vendégeket várok… az egykori kolléganőim meglátogatnak és…
Egy pillanatra meglepődtem, hiszen Sofie néni sosem hívta meg a régi kolléganőit, de aztán rájöttem a csalásra. A nénikém finoman arra kért, hogy távozzak. Simone azonnal felpattant és könnyedén oldotta meg a helyzetet.
– Persze, persze. Nem is zavarunk tovább. Kellemes szórakozást, Frau Marcello!
– Köszönöm – biccentett Sofie néni. – Szerencsés utat. Vigyázzon, Frau Trümper. Csúsznak az utak.
– Vigyázni fogok az unokahúgára, ne aggódjon. Viszlát!
– Viszlát, Sofie néni – köszöntem én is és átléptem a bejárati küszöböt. A betonjárdát és az aszfaltot valóban vékony jégréteg borította, de ez nem volt csoda október végnapjaihoz közeledve.
– Nem volt annyira szörnyű, igaz? – kérdezte Simone, mikor elhajtott a ház közeléből. Nem feleltem, ő pedig megcsóválta a fejét és megválaszolta saját kérdését.
– Miket is beszélek. Pocsék volt, ugye?
– Eléggé – mondtam egykedvűen és próbáltam összeszedni a gondolataimat, csakhogy nem sikerült. A nagynéném rideg elutasítása járt a fejemben. Nem tudtam eldönteni, mit érzek. A nénikém mindig mosolygott, ha rám nézett, pufók arca folyton piros volt, ha ránevettem. Most a már annyira jól ismert arc szinte szürke volt, a vidáman csillogó szemek hidegen fénylettek. Nem tudtam, helyre lehet-e hozni az elrontott dolgokat.
– Mindenki el fog hagyni – folytattam több percnyi néma autózás után. – Simone, ígérd meg, hogy legalább te mellettem maradsz.
Simone felháborodva villantotta rám a szemét.
– Lotte, hogy kérdezhetsz ilyen hülyeséget? Már megmondtam, édesem! Sosem hagynánk magadra!
A válasz nem volt megnyugtató, de tudtam, hogy csak azért érzem így, mert most kellett rádöbbennem, mekkora kockázatot vállaltam azzal, hogy eljöttem Los Angelesből. Tudhattam volna, hogy a nagynéném sem bír mindent. Valamilyen szinten megértettem, hogy így reagált, és utólag visszagondolva úgy éreztem, jogos volt a reakció. Talán csodálkoztam volna, ha másképp fogadja a hírt.
– lesz még pár harci feladatunk – mondta Simone, miután leparkolt a Kaulitz-ház előtt. Értetlen arckifejezést öltöttem, mire ingatni kezdte a fejét, majd finom mosollyal felvilágosított:
– Ideje lesz elautókáznunk egy orvosi vizsgálatra.
Még aznap este hozzálátott, hogy felkeresse a környék legjobb klinikáját. Javasoltam, hogy elég, ha közkórházba megyünk, hiszen az úgysincs messze, ő azonban elutasította a javaslatot.
– Lotte, egy közkórházban bárki felismerhet. Gondolj bele! Már médiacikk vagy.
A fenébe – gondoltam: igaza volt. Nem szóltam többet, inkább figyeltem, ahogy előkeres néhány telefonszámot és sorban tárcsázza őket. Negyedóra ügyintézés után vígan jelentette, hogy két hét múlva mehetünk.
Elérkezett a november. Keserű szájízzel gondoltam az eljövendő vizsgálati procedúrába. Nem tudtam, mit fognak csinálni és igazság szerint kicsit féltem is. Örömmel tapasztaltam azonban, hogy a reggeli rosszulléteim gyakorisága csökkent. Volt olyan nap, amikor egyáltalán nem lettem rosszul, sőt, annyit ettem, mint két másik ember együttvéve. Simone mosolyogva figyelte az étkezéseimet, én azonban néha-néha elszörnyülködtem saját magamon. Úristen, nem csinálhatom ezt!
A vizsgálat előtti napon nem voltam hajlandó vacsorázni. Simone rendesen le is szidott tüntető nem evésemért.
– Lotte, enned kell! Holnap orvoshoz megyünk és nem kéne rögtön azzal kezdeni, hogy nem viszel be elegendő tápanyagot a szervezetedbe.
– Tudom, de… Simone, hogy fogok kinézni, ha így folytatom?
Simone csilingelve felkacagott.
– Édesem, én ikreket vártam! Szerinted, hogy néztem ki? És azt hiszed, érdekelt?
– Nem, de én… – kezdtem, bár nem voltam benne biztos, mit akarok mondani, így inkább elvettem egy sütit az előttem lévő tányérról.
Másnap reggel korán indultunk. Gordon és Simone is velem tartott, csakhogy ne érezzem magam egyedül. Kezeimet tördelve szálltam ki a kocsiból Hamburg egyik forgalmas parkolójában. A Kaulitz-szülők biztatóan mosolyogtak, mire kicsit felbátorodtam és határozottabban lépdeltem a klinika főbejárata felé.
A recepciónál Simone bejelentette, miért jöttünk, az ott üldögélő kisasszony pedig szívélyesen elmagyarázta, merre menjünk.
A szülészet és a nőgyógyászat a harmadikon volt. Lifttel mentünk, mert se nekem, se a Trümper-házaspárnak nem volt kedve lépcsőket taposni. A folyosók sterilizált padlója, a fojtogató fertőtlenítőszag és a kórházi hangulat nagyon nyomasztott. Nem szerettem az efféle helyeket, noha tudtam, hogy mostantól rendszeres látogatója leszek az egészségügyi intézeteknek.
– Gordon, maradj itt – mosolygott Simone és a vállamra tette a kezét. Gordon bosszús képet vágott, de nem ellenkezett. Hátat fordított nekünk és kibámult a hatalmas üvegablakon.
– Elsétálok a büfébe… hozzak nektek valamit? – kérdezte végül.
– Aha – vágtam rá egyből. – Mit is…? Hozz egy szendvicset… igen, az jó lesz… kérj bele paradicsomot és uborkát is, ja és ki ne felejtsd a ketchupot meg a sajtot.
Jó sok sajt legyen benne.
– Igenis, hölgyem – biccentett Gordon és elsietett. Simone kézen fogott és bevezetett egy szűk folyosóra.
– Oda kell majd bemenned – mondta és a folyosó végén lévő fehér ajtóra mutatott. – Ne félj. Dr. Schmilig kitűnő orvos.
– Bejössz velem? – kérdeztem és a hangom úgy csengett, mint egy félős kislányé. Szerencsére Simonén kívül senki nem hallotta a kérdést, a váróterem ugyanis szinte üres volt, csupán egy idősebb nő ült a kis folyosó túlvégén, elég közel Dr. Schmilig rendelőjének ajtajához.
– Természetesen – mosolyodott el és átvetette karját a vállamon.
– És… a vizsgálat után felhívod Billt? – kérdeztem, pedig nem is akartam megkérdezni, egyszerűen csak kicsúszott a számon.
– Felhívom, ha beszélsz vele – nézett rám kicsit szigorúan.
– Nem – jelentettem ki határozottan. – Semmiképp sem.
– Lotte.
– Nem, nem, nem – ráztam a fejem. – Nem lehet… még nem…
Simone megcsóválta a fejét, én pedig félrenéztem, pont, mikor kinyílt az ajtó és beszólították a várakozó hölgyet. A nő felállt és becsoszogott a rendelőbe, majd becsukta az ajtót maga mögött.
Iszonyatosan betegnek tűnt. Emlékeimben kutattam régen elfeledett biológiaórák zümmögő magyarázatai közt, míg végül ráakadtam arra, amit kerestem. Az ötven éven felüli nők általában azért keresik fel a nőgyógyászt, mert… mert…
Rákosak.
Az a nő gyengének, erőtlennek látszott. Biztos voltam benne, hogy végső stádiumban lévő daganata van.
- Mi a baj, Lotte? – kérdezte aggódva Simone.
– Születés – motyogtam és a hasamra tettem a kezem, majd Dr. Schmilig csukott ajtaja felé bámultam . – És halál…
- Micsoda?
- Az a nő beteg – feleltem szinte gépiesen. – Nincs sok hátra neki… Születés… halál… Az egyik dönthet… a másik nem…
– Azt hiszem, meghoztad a végső döntést – mondta Simone csendesen és tudtam, hogy igaza van. A véletlen segített hozzá a végleges határozat meghozatalához, de már biztos voltam benne, mit kell tennem. Eddig is azon az állásponton voltam, hogy meg kell tartanom a kicsit, most pedig méginkább így éreztem. Éppen a napokban léptem a tizenkettedik hétbe, azaz a legális abortusz időszaka lassan-lassan lezárul a számomra.
– Ő biztos az életet választaná, pedig tudja, hogy hamarosan meg fog halni – motyogtam csendesen és még mindig a fehér ajtóra meredtem. – A babám még nem dönthet, de én dönthetek helyette.
– Ha tudtam volna, hogy ez lesz, nem hozlak el – csóválta a fejét Simone. – Nem állt szándékomban felzaklatni téged.
– Nem zaklattál fel – ellenkeztem. – Jó, hogy elhoztál. Már tudom, mit kell tennem.
Simone szemében apró könnycsepp csillant. Bólintott és megpuszilta az arcomat. Megszorítottam a kezét és vártam, hogy kinyíljon a fehér ajtó, hogy végre bemehessek.
– Simone, kérdezhetek még?
– Persze, drágám, kérdezz – felelt és a hasamon pihenő kezemre tévedt a pillantása.
– Most… látni fogom? – a kérdés esetlennek hangzott, de nem tudtam máshogy feltenni.
– A babát? Azt hiszem, igen – ráncolta a homlokát és egy másodpercre ő is a hasamra tette a kezét. – Ha szerencsénk van, hajlandó lesz megmutatni magát.
Én azonban tovább értetlenkedtem, mert eszembe jutott valami, ami nem fért a fejemben.
– Ez hülye kérdés lesz – kezdtem bele. – Hogy fogom látni, ha egyszer… kívülről még semmi nem látszik? Legalábbis…
Nem fejeztem be a mondatot. A hasamra pillantottam. Most, ahogy jobban megnéztem és a kezemmel is végigsimítottam, érezhetően nagyobb volt, mint eddig. Nem volt feltűnő, de mégis más volt.
- A tizenkettedik hétben nem csoda – nevetett Simone, mikor csodálkozva felemeltem a fejem.
– Nem is figyeltem rá – suttogtam erőtlenül. – Nem törődtem vele…
– Nem láthattad. Alig lehet észrevenni – próbált nyugtatni és ismét megölelt. – Ne félj, Lotte. Rengeteg időd lesz beletanulni a dolgokba. Azt pedig ne feledd, hogy Gordon és én melletted leszünk.
Nem válaszolhattam, mert a beteg nő kijött a rendelőből, mi pedig bemehettünk. Remegve álltam meg a középkorú orvos előtt, aki végignézett rajtam, majd Simonére bámult.
– Menjek ki? – kérdezte a nő, az orvos azonban megrázta a fejét.
– Ha a hölgynek nem kellemetlen, nyugodtan maradhat.
– Maradhat – mondtam gyorsan és ösztönösen léptem Simone felé.
Az orvos elmosolyodott, aztán részletesen kikérdezett. Nem mondanám, hogy kellemes volt válaszolgatni a kérdésekre, de tudtam, hogy muszáj, hiszen csak így lehet kiszámolni, mikorra várható a baba érkezése. Habár igaz, nem tudom, mennyit sikerült leszűrnie a rövid válaszaimból, melyek többsége annyiból állt, hogy „Augusztus”, meg „Másfél hónapja” és „Nem”, de mivel láttam, hogy bőszen írogat egy papírra, nem volt kétségem afelől, hogy érti a dolgát és a szófukar páciensekkel is képes boldogulni.
– Április vége, május eleje – mondta, hasonlóan rövid szavakkal, mint ahogy én válaszolgattam neki. Szinte tudtam, hogy direkt fogalmazott ilyen tömören.
Meglepve pislogtam Simonére, ugyanis nem tudtam, mit kéne mondani: elvégre hülyeség lenne megköszönni, nemde? Az orvos azonban látta, hogy meglehetősen zöldfülű vagyok, így nevetve folytatta:
– Miért nem jött hamarabbi vizsgálatra? Ahogy nézem, bőven túlhaladt már a nyolcadik héten.
– Tizenkettedik – motyogtam kicsit szégyellősen. – Nem jöhettem, mert… Los Angelesben tartózkodtam… csak néhány napja jöttem haza…
– Óh, értem, és Los Angelesben bizonyára nincsenek nőgyógyászok – fintorgott az orvos.
– Ez bonyolult – mondtam és félrefordultam. Hozzá akartam tenni, hogy fogja be, de inkább csendben maradtam. Dr. Schmilig nem is sejthette, mekkora gyötrődést okoz a kérdéseivel!
– Mindegy – legyintett, mikor látta, hogy nem kívánok többet mondani. – Húzza fel a pulóverét, kérem és feküdjön le oda.
Egy keskeny ágy felé mutatott, én pedig odacsoszogtam és úgy tettem, ahogy kérte. Hamarosan mellém lépett és valami kékes trutyit kent szét a hasamon, én pedig majdnem felsikoltottam, mert a zselés anyag nagyon hideg volt.
– Tudom, kellemetlen, de higgye el, megéri – motyogta és elővett egy hosszú vezetékkel rendelkező, lapos fémtárgyat, amit a kék zselével összemocskolt bőrömre helyezett. Simone odasietett és megragadta a kezemet. Arcán hihetetlen izgalom tükröződött.
– Óh, bárcsak Bill is láthatná – lelkendezett magáról megfeledkezve.
– Bill? – kérdezte mellékesen az orvos, miközben az egyik monitorra meredt.
– A gyerek apja – válaszolt gyorsan Simone és tovább fürkészte azt a monitort, amelyiket az orvos is bámulta. A férfi nem felelt, csak bólintott, majd arca töprengő fintorba torzult. Tudtam, hogy semmit sem lát, hiszen én magam sem láttam életjelet. Hallani azonban hallottam. Gyors, lüktető hang volt. Megdöbbenésemben még levegőt venni is elfelejtettem.
– A szívverés normális – közölte az orvos és tovább csúsztatta a fémtárgyat a hasamon, közben pedig motyogott magában. – Gyerünk, kisember. Mutasd meg magad… Mit mondott, hölgyem? Tizenkettedik hét? Óh, hát persze, akkor már mozog! Bizonyára ezért nem látjuk…
- Mozog? – kérdeztem vékonyka hangon.
Dr. Schmilig ingatta a fejét, de nem szólt semmit.
– Ha így nem mutatkozik, kénytelenek leszünk egy másik módszert alkalmazni – mondta mosolyogva és piszkálgatni kezdett valamit a műszereken, mire a monitoron lévő kép megváltozott. A kékes-fekete összevisszaságból sárgásbarna, homályos foltok tűntek elő, majd egy teljesen emberi alak kacsintott ránk. A teste pici volt, de meg tudtam számolni a végtagjait. Feje óriásinak tűnt a testéhez képest, de az orvos szerint ez a normális.
– Édes istenem, az ott – kezdtem és tétován a képre mutattam. Meg sem bírtam szólalni, habár sokmindent akartam mondani.
– Igen, az ott a kisbabád – suttogta Simone, aki elérzékenyült elragadtatással bámulta az apró embert.
– Meg kéne mozdulnia – motyogott a doki és élénken pillantott a babámra. – Miért nem mozog?
A kicsi ekkor olyat tett, amire egyáltalán nem számítottam. Felemelte egyik pici karját és hüvelykujját a szájába dugta, eközben kicsit feljebb tartotta egy másik ujját – naná, hogy a középsőt. Simone és én egyszerre kacagtunk fel.
– Pont olyan, mint Bill! – kiáltottam és hatalmas mosoly terült szét az arcomon.
– Jól van, jól van – mondta a doki, kicsit magát is megnyugtatva. – Nincs semmi baj. Mostantól mozogni fog, de ön még nem nagyon fogja érzékelni. Kíváncsi a baba nemére? Ha gondolja, tippelhetünk, de biztos eredményt csak a későbbiek folyamán kaphatunk.
– Nem, egyáltalán nem szükséges – legyintettem és nem bírtam levenni a szemem a monitorról. – Olyan gyönyörű…
– Igen, igen, az – helyeselt Simone. – Igazi kis Kaulitz!
Az orvos mosolygott, miközben megkérdezte:
– Szeretnének fotókat?
– Természetesen! – vágtuk rá közösen és izgatottan figyeltük, ahogy a nyomtatóból lassan előjönnek a képek.
Az orvos átadta a fotókat Simonének, majd rám parancsolt, hogy ezentúl figyeljek a táplálkozásra, a higiéniára, kerüljem a stresszt és nyolc hét múlva jöjjek vissza.
Mindent megfogadtam, elköszöntem, majd kisiettem a váróterembe, ahol már ültek néhányan. A legtöbb várakozó fiatal, terhes anya volt. Biztatóan rájuk mosolyogtam. Sokan visszamosolyogtak, de volt egy vékonyka, szőke lány, aki elhúzta a száját és gyűlölködve meredt rám. Kezében félig elszívott cigarettát szorongatott. Pocakja már jóval nagyobb volt, mint akármelyik másik nőnek a teremben, ő mégis nyugodt szívvel emelte újra szájához a cigarettát.
– Menjünk innen – súgta Simone, mikor látta, hogy a szőke lányra bámulok.
– Aha – nyögtem és rájöttem, hogy a lány nem akarja a gyereket. Bizonyára azért jött, hogy megbeszélje Dr. Schmiliggel a kései abortusz lehetőségét.
Gordon a szűk folyosó végén várt ránk, kezében a szendvicsemmel. Mikor meglátott, átadta a papírba csomagolt zsemlét, majd érdeklődve pillantott Simonére, aki elővette az orvostól kapott fotókat és a férfi kezébe nyomta őket.
– Jaj, istenem! – lelkendezett Gordon, mikor végignézte a képeket. – Teljesen olyan, mint Bill! Fiú lesz, vagy lány?
– Még nem lehet tudni – mondtam és gyönyörűséggel figyeltem a fotókat.
– Tuti, hogy fiú – bizonygatta Gordon és visszaadta a képeket Simonének. – Egy lány nem mutogatna ilyesmit…
Elnevettem magam, miközben beleharaptam a szendvicsembe. Az orvosi utasítás szerint figyelnem kell a megfelelő tápanyagbevitelre, tehát sok zöldséget kell ennem. A szendvicsem jól meg volt rakva uborkával, paprikával és paradicsommal, így nyugodt szívvel megehettem.
– Most már vigyáznunk kell rá – mondta Simone Gordonnak címezve a szavakat, miközben fejével felém intett. Tudtam, hogy ismét olyan társalgás veszi kezdetét, ami úgy fog hangozni, mintha ott sem lennék. Ezúttal azonban nem zavart, mert gondolataim a nemrég megpillantott babám körül forogtak. Miután elfoglaltam a helyem a kocsi hátsó ülésén, elővettem az iPhone-omat és úgy döntöttem, értesítem Helgát, vagy Tomot. Muszáj volt szólnom valakinek. Úgy éreztem, most még Bill fülébe is boldogan ordítanám mindazt, amit láttam. Kedvem lett volna megölelni őt…
Tétova mozdulatokkal kerestem meg a Skype alkalmazást az iPhone-on. Nem volt megfelelő vezeték nélküli hálózati kiszolgáló, de szerencsére egy piros lámpánál – ahol meglehetősen sokáig álltunk, sikerült befogni egy gyenge kis hálózatot, ami elég volt ahhoz, hogy bejelentkezzek Skype-ra és gyorsan közöljem a hírt valakivel. Mázlim volt, Helgát el lehetett érni. Nem volt kedvem érintőképernyőn pötyögtetni, így hívást kezdeményeztem. A lány izgatottan szólt, mikor fogadta azt.
– Lotte! Mi van veled? Olyan rég nem kaptunk hírt rólad! Az e-maileimre sem válaszolsz! Mi történt, kis asszonykám? Hé, srácok! Gyertek gyorsan! Lotte az!
– Lotte! – hallottam Tom hangját. Kicsapódott egy ajtó és másodperceken belül már a gitáros faggatott. – Mi van veled? Halálra izguljuk magunkat miattad! Meg kellett mondanunk Billnek, hogy nem írsz vissza Helga leveleire. Mázlid van, hogy nincs itthon. Amint hazajön, megmondom neki, hogy végre életjelet adtál magadról. Mondj már valamit, havercsaj!
– Mondanék pár dolgot, ha hagynád – nevettem, mire Tom elhallgatott. – Szóval, ma voltam vizsgálaton. Láttam a babámat! Istenem, annyira édes volt! Nem tudom, hogy fiú, vagy lány, mert még nem lehet tudni… meg őszintén szólva, nem is érdekel. Az a lényeg, hogy egészséges legyen. Gordon szerint fiú, mert… az egyik ultrahangos felvételen kinyújtja a középső ujját… Mondom, hihetetlen.
– Mennyit nőtt a pocakod? – kérdezte Helga élénk kíváncsisággal a hangjában.
Nem tudtam válaszolni, ugyanis elhajtottunk a piros lámpától, így megszakadt a kapcsolat. Mérgesen dobbantottam, de nem mondtam semmit. Alig vártam, hogy hazaérjünk és folytathassam a babámról való áradozást.
Mikor befordultunk a Kaulitz-ház udvarára, kipattantam az autóból, előrángattam a zsebemből a házkulcsot, feltéptem az ajtót és felrohantam a vendégszobába. Lepakoltam a cuccaimat, majd visszasiettem a nappaliba, hogy a számítógépet használva tudjak csevegést folytatni az Amerikában tartózkodó barátaimmal.
– Miért tűntél el? – kérdezte Helga, mikor ismét elfogadta a hívást.
– Sajnálom, autóban ültem – magyaráztam bocsánatkérően.
– Semmi baj – morgott Tom.
- Már azt hittük, történt valami – vetette közbe Helga.
- Biztosan nehéz elviselni a terhesség tüneteit – jegyezte meg Anni, aki csak nemrég érkezhetett, mert ziháló lélegzése elárulta, hogy futott.
- Nem annyira nehéz – ellenkeztem kicsit határozatlanul. – Csak rossz, hogy tudom… hogy…
Tom mérgese nfelhorkant.
- Rossz, hogy tudod, hogy Bill magasból szarik az egészre – mondta végül bosszúsan.
- Valahogy így – mosolyodtam el és hálás voltam, amiért befejezte helyettem a mondatot.
- Ez nem egészen így van – kelt Bill védelmére Anni. – Nem akarja a gyereket, de…
- Úgy viselkedik, mint egy mérgezett egér – kommentálta Helga. – Elmondtam neki, hogy megmutattam az írást… tudod… azt, amelyiket a laptopján találtam. Fel se vette, mit mondok. Csak legyintett.
- Tudom, hogy vissza kéne mennem… - kezdtem, Tom azonban közbevágott.
- Nem kell visszajönnöd. Ha Bill elég pocsékul fogja érezni magát, utánad megy majd. Egyébként van képed a babáról? Valami ultrahangos izé… Szoktak adni olyan fotókat, nem?
Bekapcsoltam a webkamerát, hogy Tom üdvözölhesse a szüleit, csak aztán feleltem:
– Igen, van – mondtam és hátrapillantottam. Simone mögöttem állt és bőszen integetett a kamerának. Tom észrevette és visszaintett csakúgy, mint a többiek. Simone a kezembe adta a képeket, én pedig nekiláttam, hogy beszkenneljem őket. Szerencsére hamar elkészültek az elektronikus változatok, így el is küldhettem őket.
– Remélem, megkaptátok – jegyeztem meg kicsivel később.
– Igen, igen, megkaptuk – mondta Helga és kezébe vette az asztalon heverő laptopot. A hangjában meghatódottságot hallottam.
– Tisztára, mint Bill! Pont olyan! – nyögte meglepetten Tom, miközben a laptop képernyőjét bámulta. – Vagy mint én…
Felnevettem.
– Baj lenne, ha rád hasonlítana – vihogtam őszintén, teljes szívből. – Akkor valami nagyon nem stimmelne, nem gondolod?
– Óh, havercsaj. Tudtam, hogy nem maradhat titokban az az éjszaka… – Tom arcán hatalmas vigyor ült. A mellette ülő Anni ökleit a szájába tömködve próbált nem nevetni, Helga pedig kisétált a kamera befogóteréből, a hangos nevetését azonban még ígyis tisztán lehetett hallani. A mögöttem álló Simone arca is rángatózott, az ajtóban ácsorgó Gordon pedig egyenesen hahotára fakadt.
– Ejnye, Tom – mondta Gordon, mikor kissé lenyugodott és Simone mellé sétált, hogy közelebbről szemügyre vehesse mostohafiát.
– Miért, Gordon? – tárta szét a karját Tom, mint aki semmit sem ért. – Biológiailag az enyém is lehetne… Billel majdnem ugyanolyan a DNS-állományunk.
– Ne aggódj, Tom – szóltam közbe és próbáltam elfojtani egy vigyort. – 100%-ig biztos vagyok benne, hogy nem a tiéd.
– Mi ez a vihogás? – hallatszott egy kicsit távoli, de annál ismerősebb hang. Kinyílt a kis szoba ajtaja, a küszöbön pedig ott állt a nyúzott, erősen borostás, szőke Bill.
– Lotte – nyögte halkan és elindult a kanapé felé. Leült és csak bámult rám, azt se vette észre, hogy a szülei is mögöttem állnak. Tom és Anni arrébb húzódott, mert szándékukban állt „magunkra hagyni” minket.
– Szia, Bill – mondtam határozatlanul és az ajkamba haraptam. A fenébe, nem hallhatta volna a hangomat!
Bill nem mondott semmit. Kitartóan bámult, majd pillantása a mellette heverő laptop monitorára esett, amin még jól látható volt a babám fényképe.
Simone és Gordon hátrébb lépett, de egyikük se ment ki a nappaliból, inkább a lépcsőkorlátnak támaszkodva figyelték, mi történik.
– Nem mondasz semmit? – kérdezte Bill, aki mindenáron azon igyekezett, hogy szólásra bírjon. – Csak egy szót mondj, angyal! Csak egyetlen egyet!
– Nézd meg a kisbabánkat – mondtam és vártam, mit reagál. Újra a laptop monitorára meredt, majd az ölébe vette a hordozható számítógépet és sokáig nézte a képet. Láttam, hogy elmosolyodik. A mosoly őszinte volt. Egy másodpercre lehunyta a szemét, arcán pedig leírhatatlan kifejezés ült, de gyorsan visszanyerte korábbi, már-már hideg közönyét.
– Aranyos – mondta egykedvűen. A hangsúly a szívemig hatolt. Hogy lehet ennyire érzéketlen?
– Mit vársz? – kérdeztem kicsit dühösen. – Komolyan mondom, Bill, mit vársz? Mit mondjak? Azt, hogy elvetetem a gyereket és visszautazom Los Angelesbe? Sajnálom, ezt nem tehetem. Egyrészt, mert átcsúsztam a legális abortusz határidején, másrészt, mert a döntésem végleges és megváltoztathatatlan. Ha még mindig nem sikerült elhatároznod,mit akarsz, akkor csak sajnálni tudlak.…