Másodpercekig csak meredten álltam, nem tudtam, melyik ajtót válasszam. Hátranéztem, de a fehér folyosón nem volt senki. Teljesen egyedül maradtam.
– Siess, siess – sürgettem magam. Élet, vagy halál… tök mindegy… Bill nélkül lényegtelen…
A jobb oldali ajtóra mutattam, mire az kitárult, én pedig átléptem a küszöbön. Sötét volt. Semmit nem láttam, nem hallottam, nem éreztem. A viszonylagos, eddig érezhető testem is eltűnt, nem voltam már semmi többé.
Meghaltam – nyugtáztam magamban.
– Nem haltál meg – szólt valaki. A hang ismerős volt, túlzottan is ismerős. Meresztettem a szemem, de nem láttam semmit. Nem tudom, mennyi idő telt el, míg a hang ismét hallatta magát. Nem beszélt, csak nevetett. Kedvesen nevetett, úgy, ahogy azt kiskoromban tette…
– Anya!
Halvány fények gyúltak, de éppen csak annyira, hogy lássam az utat magam előtt. Bár mivel nem volt testem, nem tudtam, hogyan mozogjak.
– Csak gondold azt, hogy sétálsz – szólalt meg anya hangja. – Csak menj előre, kicsikém!
Úgy tettem, és valóban suhanni kezdtem. Észveszelytő tempóban haladtam, de nem bántam. Hamarosan találkozom anyával. Át akartam ölelni, el akartam mondani neki mindazt, ami azóta történt, hogy meghalt. Panaszkodni akartam apáról, a gyötrődésekről, a mérgekről, halálsikolyokról, és mindarról, amit át kellett élnem. Könyörögni akartam, hogy soha többé ne engedjen el. Örökké vele akartam maradni!
– Nem teheted – hangzott egy másik, szívfacsaróan ismerős hang. Ez már több volt a soknál, de mivel még mindig a semmi állapotában voltam, nem tudtam érzelmeket kifejezni, pedig egész biztos könnyekre fakadtam volna. A hang újra megismételte a mondatot:
– Nem teheted.
Mike volt az. Ösztönösen arra gondoltam, hogy lassabban sétálok, így a lebegésem is lassult. Meg tudtam számolni, hány fényfolt mellett haladtam el.
A hangok nem hagytak, tovább kínoztak.
– Gyere, gyere, kicsikém…
– Fordulj vissza, Lotte!
– Itt vagyok… veled vagyok…
– Sírnak miattad, menj vissza!
– Együtt boldogok leszünk… mindig nevetünk…
– Ne tedd hiábavalóvá az áldozatomat!
– Maradj velem, gyermekem…
– Nem hagyhatod cserben a barátaidat!
– Hiányzol… senkim sincsen…
– Van még időd, ne okozz fájdalmat!
– Egyedül vagyok ott fenn…
– El kell érned az álmaidat!
– Lotte, Lotte, kicsikém…
– Kérlek, Lotte, a kedvemért!
– Mindketten vesztettünk…
– Lotte, fordulj meg, a fenébe is!
– Ne menj el, angyalom… fájni fog…
– Gondolj a családodra!
– Az anyád vagyok, édesem… nem hagyhatsz el engem…
– Bill veled van… most is melletted van… nem hagyhatod egyedül!
– Sírnak az égben… meghalt a babád, kincsem… ha velem maradsz, még láthatod őt…
– Ne ragadj a múltban! Nézz előre! Ezt is túléled, mert harcra teremtettek!
Elég – gondoltam magamban: Elég, elég, elég! Nem bírom, ez már túl sok!
A hangok elhallgattak. Jajszók, sírások, sikolyok, nevetések, kiáltások hangja cserélt helyet velük. Pokol és mennybolt, könyörgöm, hagyjatok, hagyjatok!
Ezek a hangok nem hallgattak el, mégis távolibbnak hallottam őket. Hiába vágytam azonban a megnyugtató csendre, az sem adatott meg. Fojtott suttogás, latin nyelven elhadart szavak, rémült kiáltás, keserves zokogás, felszakadt sóhajok hangjai jutottak el hozzám. Éreztem a fájdalmat, a keserűséget, a mérhetetlen bánatot, és a túláradó szeretetet.
– Mi lesz vele? – kérdezte valaki. Tudtam, hogy ismerős a hang, de nem voltam képes nevet társítani hozzá.
– A mi hibánk… nem kellett volna hagynunk, hogy egyedül menjen, hiszen láttuk, mennyire dühös…
– Én csak… én csak… a babát sajnálom – nyögte valaki más. Biztos voltam benne, hogy a külvilág zajait hallom. Tehát igaz, a kisbabám valóban halott. Szörnyű kétségbeesés lett úrrá rajtam. A fájdalom teljes erejéből belém kapaszkodott és tovább sodort a hosszú, sötét alagútban.
– Gyere, gyere, kicsikém – hangzott fel ismét anyám hívogatása.
– Ne hátrálj meg, Lotte! – ellenkezett Mike.
– Láthatod a babádat.
– Elhagynád a világodat?
– Boldogok leszünk…
– Fentről nézheted, kiket teszel tönkre a haláloddal!
– Ne törődj mással. Nevetni fogsz…
– Nem ilyennek ismerlek! Harcolj!
– Fényes trónról nézheted a világot… semmit sem kell tenned többé…
– Ott boldog lennél? Boldog lennél Bill nélkül?
– Bármit megtehetnél… repülhetnél… kiskorodban mindig repülni akartál… Emlékszel?
– Kinőttél a gyermekábrándokból. Felépítettél valamit. Ne hagyd, hogy romba dőljön!
– Kicsikém, gyere hozzám… annyira hiányzol…
– Lotte, nem teheted! Miattad áldoztam fel magam!
Tétován megálltam. Sokáig csak hallgattam anya és Mike vitáját, mely néha elkeveredett a külvilág hangjaival. Nem tudtam, kire hallgassak. Fogyott az időm. Éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok, és hogy egyre inkább anya hangja felé sodródom.
Ekkor azonban Lucien állt meg előttem. Most mindkét szeme kék volt, mindkettő ugyanúgy kavarta a hideg örvényt.
– Merre? – kérdeztem inkább gondolatban, sem mint hangosan , hiszen nem voltak ajkaim, melyekkel szavakat formálhattam volna.
– Hogyhogy merre? – kérdezte megütközve Lucien. A hangja ugyanolyan mély volt, mint amilyenre emlékeztem, azonban a jeges ürességben áttetszőnek, visszhangosnak tűnt.
– Menny, vagy pokol? – kérdeztem elgondolkodva. – Megöltem a babámat… nem lehetek jó ember… égető lángcsóvák között fogok elkárhozni.
Anyám hangja élesen felvisított.
– Nem, gyermekem, nem!
Lucien dühösen oldalra pillantott egyik kéklő szemével, mire a hang rémült sikoltozása abbamaradt.
– Gondolhatod magad akármilyennek, de a sorsod meg van írva… azon nemigen változtathatsz. Azért kerültél a Félelmek Otthonába, hogy saját magad is meggyőződj arról, mi lett volna, ha másképp cselekszel, ha másképp alakulnak a dolgok. Mindennek értelme van, Kaulitz-lány. A te időd is véges…
– Ismét egyedül kell döntenem? – kérdeztem rémülten.
– Életről és halálról? Igen, neked kell döntened, legalábbis egyelőre, de ha kicsúszol az időből…
Anya és Mike hangja egyszerre sikoltott. Az egyik örömittasan hívogatott, a másik kínjában, fájdalmában, bánatában könyörgött:
– Gyere, gyere, gyere, gyere… várlak…
– Fordulj vissza, fordulj vissza, könyörgöm!
– Csendet! – dörrent rájuk Lucien. Hálás voltam neki, hogy elhallgattatta a szívet tépő hangokat.
– Hogyan döntsek? – kérdeztem bizonytalanul. – Jól fogok dönteni?
– Siess, Kaulitz-lány. Fogytán az időd. Ha túl késő lesz, nem változtathatok a sorsodon.
– Ezzel azt mondod, hogy most meg kéne halnom… milyen lehet meghalni?
– Ne ezen töprengj. Dönts!
Anya és Mike hangja még mindig folytatta a vitát, de éppen hogy csak suttogásként érzékeltem őket. A külvilág zajai ismét felerősödtek és már meg tudtam különböztetni a hangokat. Tudtam, ki beszél hozzám.
– …édes istenem, húgocskám…
-… hogy össze van törve… nézd csak meg…
-… én nem ezt akartam… Tudnom kellett volna… szörnyen kiabáltam vele…
-… az már hetekkel ezelőtt volt, Sofie… Lotte erős kislány…
-… szenvedni fog, ha megtudja, hogy a kisbaba…
– … ne aggódj, húgocskám… veled leszünk…
A hangok összemosódtak, majd ismét kitisztultak. Nem volt nagy a nyüzsgés, mintha mindenki elment volna. A puha csendben csak egyetlenegy hang szólongatott, ezt a hangot pedig százezer közül is felismertem volna. Gyengéd volt és kétségbeesett, keserűség, szomorúság, fájdalom és bánat hallatszott rajta.
– Angyal… kérlek…
– Képes lennél elhagyni? – szólt közbe Mike távoli hangja.
A kérdés célba talált. Képes lennék elhagyni Billt? Képes lennék örökre nyomot hagyni benne? Meg tudnám tenni? Kényem-kedvem szerint feladnám az életem, tudva, hogy a mélységbe taszítom ezzel? Ha dönthetek életről és halálról, miért ne választanám az életet? A Billel közös életet?
Anya hangja ismét rákezdte az édesgető hívogatást, de igyekeztem nem figyelni rá. Mike hangja nem hallatta magát, így anyának egy ideig nem volt ellenfele, aztán azon kaptam magam, hogy a külvilág hangjai után hallgatózom.
– Gyere, gyere, kicsim…. ne félj… jól fogsz dönteni…
-… ne hagyj el, angyal…
– Fogy az idő, Kaulitz-lány – szólt közbe Lucien.
-… ne hagyj magamra, kislányom! Könyörgöm! Maradj velem!
– Dönts, Lotte! – kiáltott Mike hangja.
-… szeretlek, angyal…
– Bill! – kiáltottam gondolatban. – Őt akarom! Nem tudom elhagyni, nem akarom elhagyni!
– Édesem, Lotte… – anyám hangja halványodott, majd egészen elhalkult. Elszorult a szívem, úgy éreztem, csalódást okoztam neki. Mike hangja ezzel szemben vidámnak hangzott.
– Siess, siess, Lotte! – biztatott. – Menj, fuss, rohanj!
– Jól meggondoltad? – kérdezte hűvösen Lucien. – Tudod, mi vár rád… fájdalom és kín… Azzal a tudattal kell élned, hogy elvesztetted a kisbabádat.
– Tudom – feleltem gondolattal. – Ha viszont a halált választom, nem leszek boldog… még akkor sem, ha anya mellett lehetek… az életemet akarom… Billt akarom!
– Látom, döntöttél – biccentett Lucien. – Eredj hát, Kaulitz-lány!
És már indultam is visszafelé. Mike kacagása kísérte utamat.
Azt vártam, hogy ismét a fehér folyosón találom magam, de tévedtem. Úgy éreztem, valami beszippantja pihekönnyű, légszerű lényemet, majd úgy tűnt, mintha mázsás súlyok nehezedtek volna rám. Kavargó fények, színek, összemosódó hangok, és végül néma csend fogadott…
Talán mégsem sikerült – gondoltam – talán tényleg meghaltam… biztosan kifutottam az időből…
Nem, nem halhattam meg.
A halál előtti pillanatban az agy kikapcsol, az én agyam ezzel szemben tökéletesen működött. A halál könnyű, a jelenlegi állapotom korántsem volt az. Éreztem testem minden egyes sejtjét. Fájtak a tagjaim, sajgott minden porcikám. Szívem azonban kitartóan vert.
Éltem.
A Félelmek Otthonáról szóló álmot, meg a halál ködös valóságtükrét azonban nem tudtam feledni. Féltem, mi vár majd, ha felébredek. Bill valóban mellettem lesz? Igaz volt-e mindaz, amit a külvilág zajaiból hallottam, vagy talán ez is csak a Félelmek Otthonának újabb trükkje? Talán most is a kastélyban vagyok és még mindig a kivezető utat keresem? Létezik a kastély? Léteznek a démonharcosok? Létezik Bill?
Lassan minden a helyére került. Tudatosítottam magamban, hogy kórházban fekszem. Az egyik kezem gipszkötésbe csavarva a mellkasomon pihent, a másikból infúzióscsövek lógtak.
Hallottam az EKG pittyegő hangját. A szívverésem gyors volt, de legalább vert.
A kórteremben szinte teljes volt a csend, a folytonos pittyegő hangot és valami furcsán fuldoklásszerű, ziháló lélegzést leszámítva. Könnyes arc nyomódott az enyémnek,, hideg kezek tartották fogva ép csuklómat. Érezhető volt a kétségbeesés. Nem akartam, hogy a látogatóm féljen, s azt sem akartam, hogy szomorú legyen. Rá kellett vennem magam, hogy megszólaljak.
– Hát… tényleg… létezel… – nyögtem halkan. A rázkódó test gazdája felkapta a fejét.
Mélyről felszakadt, reszketeg sóhajának hangja elárulta, hogy Bill az. Látszólag nem igazán figyelt a szavak értelmére. Kizárólag az kötötte le, hogy megszólaltam.
– Angyal… angyalom… – suttogta erőtlenül és rám nézett. Kinyitottam a szemem. Bill arca fáradt, kétségbeesett, szomorú és gyötrődő volt. Ajkain finom mosoly táncolt, mikor meglátta, hogy őt nézem.
– Tényleg… létezel… – ismételtem meg a mondatot. Szemei furcsán kikerekedtek, úgy tűnt, nagyon meglepődött, sőt, talán meg is ijedt.
– Cssss – pisszegett. – Semmi baj, semmi baj… csak… nyugodj meg… Az a legfontosabb, hogy életben vagy… Óh, angyal, életben vagy!
– Furcsa álmom volt… nagyon furcsa – magyaráztam, mert most rögtön el akartam mondani mindent. – Álmomban egy kastélyban jártam… minden szobában más emlék fogadott… volt olyan, amelyikben nem ismertelek… egy másikban meghaltál… aztán a koporsód fölé hajoltam… A kastélyban… a kastélyban az egykor élt görög harcosok… a DimOuniak démonjai vezettek végig… Láttam a Halált… A szeme… örvénylő kék volt… nekem kellett döntenem. Anyám hangját hallottam… hívott, hogy menjek hozzá… aztán Mike hangját is hallottam… ő azt mondta, jöjjek vissza… Nem tudtam dönteni. Hallottam a külvilág zaját… hallottam, hogy sokan jártak itt… és hallottam a te hangodat… ahogy szólongatsz, ahogy könyörögsz…
- Milyen harcosokról beszélsz, angyal?
- Egy könyv… Nemrég olvastam… nem érdekes…
- Az Alvilág urai? – kérdezett ismét, ajka pedig gyanús mosolyra görbült.
- Beleolvastál? – hitetlenkedtem nagy szemeket meresztve.
– Igen. Az asztalon hagytad. Érdekes álom lehetett – jegyezte meg halkan. – És mindez az én hibám…
– Nem, nem a tiéd – ellenkeztem. Szándékosan akartam elterelni a témát, még nem álltam készen, hogy halljam a babám elvesztésének hírét.
– Lotte, én… sajnálom… tudom, ez nem változtat semmin, és nem hozza vissza… nem hozza vissza a kisbabánkat.…
Kisbabánk? Bill közölte a hírt, de abban a pillanatban nem szörnyűségként éltem meg a helyzetet. Bill azt mondta „kisbabánk”. Most először hivatkozott a babára úgy, mint a „miénk”…
– Te nem utáltad – állapítottam meg és át akartam ölelni, de egyik kezem sem volt mozdítható állapotban.
– Dehogy utáltam – mondta és szúrós puszit nyomott a homlokomra. – Eleinte nem akartam, de akkor sem utáltam nagyon… és miután elmentél… nem tudtam, mit gondoljak. Nem tudtam megbarátkozni az apaság gondolatával… és őszintén szólva csodáltalak, hogy te olyan nyugodtan viselted az egészet… És… féltettelek… tudtam, hogy gyötrődés lesz világra hozni… Aztán meg… úgy hittem, ha megszületik, én már csak másodlagos leszek… nekem pedig szükségem volt rád és lásd, az önzőségem miatt majdnem elvesztettelek!
– A hangod hozott vissza – jegyeztem meg félig lehunyt szemmel. – Akkor döntöttem el, hogy visszajövök, mikor azt mondtad, szeretsz… Mióta vagyok itt?
– Négy napja – felelt készséggel Bill. – Mikor láttam, hogy elrohantál, éreztem, hogy baj lesz. Megmondtam anyának, hogy értesítsen, amint hazaérsz. Próbáltam hosszúra nyújtani a beszélgetést, hogy ne kelljen elmennem… hogy lássam, mikor besétálsz a nappaliba... De órák múlva se jöttél… Anya teljesen kész volt, magát okolta. Nem mentem el az aznapi sajtókonferenciára, inkább vártam, hátha megérkezel, közben repülőjegyet váltottam Németországba… el akartam mondani, hogy félreértetted a kialakult helyzetet… Tudtam, hogy azért lettél dühös, mert azt mondtam a fényképre, hogy aranyos. Azt azonban nem sejtetted, hogy azért mondtam ezt, mert nem tudtam mást mondani. Közönyös és hideg maradtam, belül azonban nagyon összetörtem. Úgy határoztam, érzéketlenséget mutatok, mert nem tudtam kimondani, nem tudtam kifejezni azt, amit talán ki kellett volna. Ha úgy vesszük, elég nagyot hibáztam…
– És én is nagyot hibáztam – sóhajtottam keserűen. – Tudnom kellett volna, hiszen ismerlek. Akkor mégsem tudtam bízni benned…
– Tettem is róla elégszer, hogy ne bízz – motyogta és az ajkába harapott. – Fogadkozzak, hogy minden másképp lesz ezután?
– Nem, nem kell. A fogadalmaid általában kudarcra vannak ítélve.
Kicsit elmosolyodott, nekem pedig az járt a fejemben, hogy mi lett az autómmal. Bocsánatot akartam kérni tőle.
– Bill, én… a kocsi… Mi lett vele?
– Ugyan már, Lotte – legyintett – az csak egy autó! Élsz, és ez a lényeg… Különben is, kutya baja sincs, csak az egyik tükör meg az első rendszámtábla ment tönkre, és egy kicsit lepattogott a festék az elejéről, de azt pillanatok alatt helyre fogják hozni.
Nagyon megszerettem azt az autót, így csak bólintottam és némileg boldogabbnak éreztem magam, hogy nem kell lemondanom róla.
– És… a baba… ő hogy halt meg? – tettem fel egy újabb kérdést. Tudtam, hogy fel fog zaklatni, amit hallani fogok, de úgy éreztem, jogom van hozzá, hogy tudjam. Bill tudta és én is tudni akartam. Láttam az arcán, hogy vonakodik elmondani, aztán mégis megtette.
– Mikor behoztak, mindkettőtök állapotát alaposan felmérték. Az orvosok úgy látták, nincs sok esély a baba megmentésére, és ha esetleg mégis próbálkoznak, nagyobb veszélybe sodornak téged, akkor pedig nemcsak a baba, de te is meghalsz, hiszen a tizenkettedik hétben lévő magzat nem életképes… A beleegyezésedet nem kérhették, én pedig még nem tudtam, mekkora a baj. Igazság szerint, senki sem tudta, hogy ez lesz. Az irataidban még a nénikédék lakcíme és telefonszáma szerepelt, így azonnal értesítették őket. A bácsikád felhívta anyámat, aki rögtön szólt nekem. Ekkor még csak azt tudtuk, hogy balesetet szenvedtél és hogy kórházban vagy. Nem sejtettük, mennyire súlyosak a sérüléseid. Miután anya elmondta, hogy baleseted volt, visszaváltottam a repülőjegyet és kértem egy másikat… de mikor ideértem, te már kómában feküdtél. Két napja érkeztem, azóta pedig majdhogynem végig itt voltam… vártam, hogy felébredj, vártam, hogy elmondjam, hogy nem ezt akartam… én nem így akartam…
– Tudom, Bill, hidd el, tudom – nyugtattam, mert kicsit belefeledkezett az önmarcangolásba. – Senki sem akarta, hogy így legyen…
A következő néhány napban sorra látogattak a rokonok. A barátok azért nem jöttek, mert a legtöbben még mindig Amerikában tartózkodtak. Természetesen David, Peter, Silke és Dunja nem egyszer benézett hozzám. Mint ahogy kiderült, ők a babáról sem tudtak, mert Bill úgy tervezte, hogy akkor mondja majd el nekik, ha békét kötöttünk.
Billnek köszönhetően megkaptam a Los Angelesben maradtak üzenetét is, akik mihamarabbi gyógyulást kívántak és megígérték, hogy hamarosan hazalátogatnak. Bill azt is elmondta, hogy az eddig oly hevesen tiltakozó Linda, miután megtudta, hogy elvesztettem a kisbabát, azonnal repülőre akart ülni, Tom viszont nem engedte. A gitáros szerint Linda nem fogta fel, hogy a Los Angelesben történtekre való tekintettel egész biztos felzaklatott volna a jelenléte.
– Annyira sajnálom, Lotte – bizonygatta Sofie néni könnyben úszó szemekkel. – Hibásnak érzem magam.
– Nem kell annak érezned magad – ellenkeztem. Szerencsére az infúzióscsövet már eltávolították a jobb karomból, így képes voltam mozgatni azt. Megragadtam Sofie néni kezét és őszintén az arcára mosolyogtam.
– Azt hittem, nagyon haragszol és hogy soha többé nem leszek tagja a családnak…
– Ejnye, kis buta – ingatta a fejét a nénikém. – Haragudtam is, de amint elmentél, egyből megbántam az egészet, Elvégre, örülnöm kellett volna, hogy hazajöttél és hogy jól vagy. A baba miatt nem kellett volna aggódnom, hiszen tudom, hogy jó anya vált volna belőled. Beláttam, hogy igazad van, hiszen a mai világban már könnyedén megoldható az egyetemi tanulmányok folytatása egy kisgyerek mellett, na meg Frau Trümper is felajánlotta a segítségét. Észérveket sorakoztattál fel, én pedig csak sápítoztam, mint egy elmebeteg vénasszony. Bocsáss meg, Lotte!
– Jól ránk hoztad a frászt – mondta Santiago és arcára ült a jólismert mosoly. – Ne csinálj mégegyszer ilyet, hallod?
– Jó, jó – fogadkoztam és elnevettem magam.
– Lassan meg kellene szoknom, hogy állandóan aggódom miattad – mondta sírós mosollyal Florenz. – Komolyan, már hiányozna, ha nem utánad kellene rohangálnom…
– Viccelsz, Florenz? – húztam fel játékosan az orrom. – Lételemem az életveszély!
Johannes szinte megkönnyebbülve nevetett fel.
– Általában optimista vagyok, de mikor megláttam, hogy gépek tartanak életben… hát, mit ne mondjak… – motyogta és megszorította a kezem.
– Mindannyian izgultunk – bizonygatta Gordon.
– Csodálkozol, hogy nem szeretjük, ha egyedül indulsz útnak – ölelt meg Simone. –
– Anya – szólt közbe Bill, akinek a felébredésem óta letörölhetetlen vigyor ült a képén.
– Tudom, tudom – csóválta a fejét Simone. – De akkor is nagyon megrémített!
– Elhiszem – biccentett Bill és anyja vállára tette a kezét. – Engem is. Úgy gondolom, tanulnunk kell az esetből. Nem hamarkodhatjuk el a döntéseinket, nem fordíthatunk egyszerűen hátat egymásnak, mint a három éves kiskölykök, ha összekapnak egy plüssmackón.
– Talán ez a baleset kellett ahhoz, hogy felnőjetek – vélte a bácsikám. – Megmondom őszintén, tényleg gyerekesen viselkedtetek, mikor hagytátok, hogy eddig fajuljanak a dolgok. Lotte, nem kellett volna Los Angelesben hagynod Billt. Te pedig, Bill, miért engedted, hogy megtegye?
– Most már könnyű okoskodni – jegyeztem meg epésen. Senki nem helytelenítette a megjegyzést, hiszen igazam volt.
A kórházban töltött napok nem voltak felhőtlenek ugyan, a családom és az ismerőseim azonban mindent elkövettek, hogy elviselhetőbbé tegyék. Alig tudtam mozogni, hiszen egy medencecsonttörést is el kellett szenvednem, én mégsem adtam fel a viszonylagos szabadságomat. Amint egy kicsivel is jobban éreztem magam – segítséggel bár -, de végigsétáltam a kórházi folyosón. Nehéz volt, pokolian fájt, de egy szóval sem panaszkodtam. A halálközeli élmény óta még a fájdalom is új értelmet nyert. A fájdalom az élethez tartozik, tehát, ha fáj valamim, az azt jelenti, élek. Én pedig nagyon is élni akartam.
A mindennapossá vált orvosi vizsgálatok után, a felébredésemet követő héten hazaengedtek, bár a „haza” elég tág fogalomnak bizonyult, ugyanis Trümperék és Marcellóék is igyekeztek megkaparintani maguknak.
– Elég, elég – nevetett Bill az értelmetlen vitán. A nagynéném és Simone egyszerre villantott rá dühös tekinteteket.
– Bill, Lotte még nagyon beteg… Célszerű lenne Magdeburgba vinni őt…
– Gondoskodásra szorul és Loitschében jó helyen lenne…
– A Kaulitz-lakba viszem – jelentette ki az énekes. – Ha segíteni akartok, gyertek el Geißleinwegbe.
A két nő elhallgatott. Szemlátomást eszükbe sem jutott, hogy a „haza” számomra már réges rég a Kaulitz-lakot jelenti.
Hideg, napfényes őszi reggelen hagytam el a kórházat. Ölben cipeltek az autóig, melyben olyan rekkenő hőség uralkodott, hogy azt hittem, menten elájulok. Bill azonban felvilágosított ennek okáról:
– Az orvos azt mondta, nem szabad megfáznod, mert szegecsek tartják össze a csontjaidat…
– Ez azért túlzás, nem? – kérdeztem nevetve, de édesnek találtam a gondoskodást és az igyekezetet.
Bill bepattant a volán mögé, de még nem hajtott el a kórház szürkén magasodó épülete elől. Sietős léptek hallatszottak, majd egy pillanattal később Florenz csusszant be az anyósülésre.
– Takard be magad – dobott hátra egy plédet.
– Florenz, semmi szükség rá – ellenkeztem. – Legalább harminc fok van ebben a kocsiban! Reggel pedig elég rendesen felöltöztettél…
Ez igaz volt, Florenz ugyanis előkereste néhány téli holmiját és behozta őket nekem, mivel azok a ruhák, melyeket a baleset napján viseltem, teljesen tönkrementek.
– Lotte, kérlek – nézett hátra könyörgően. – Nem akarom, hogy bajod legyen…
Mérgesen fújtattam és körbecsavartam magamon a hófehér plédet.
– Köszönöm – biccentett elégedetten. Érdeklődve fürkészett, látszott rajta, hogy kérdezni szeretne valamit. Harapdálta az ajkait, kereste a megfelelő szavakat, majd kinyögte a kérdést.
– Bill azt mondta, hogy miután felébredtél, arról beszéltél neki, hogy anya hangját hallottad… Mit mondott?
Elgondolkodtam. A furcsa álom emléke halványodni kezdett, de még tisztán felrémlett anya hívogató, édesgető hangja.
– Azt akarta, hogy maradjak vele – mondtam nyugodtan. – Magához hívott, azt ígérte, boldog leszek. Viszont… Mike hangját is hallottam… Florenz, pont olyan volt, mintha még mindig élne! Majdhogynem elnevettem magam, szinte szembeszálltam vele, mint ahogy azt akkor tettem, mikor kioktatott. Arra kért, jöjjek vissza… könyörgött, hogy nem tehetem hiábavalóvá az áldozatát és nem engedte, hogy magára hagyjam Billt.
– Igazán hátborzongató lehetett – gondolkodott el Florenz. – A halálközeli élmény során láthatunk és hallhatunk ilyesmit. Nemrég olvastam erről… a halálközeli élmény a pattanásig feszült idegrendszer furcsa képzelődéseinek vetülete, értem ezalatt a sötét alagutakat, a testenkívüliség élményét, halott szeretteink hangját vagy képét… Egyszerűbben fogalmazva, nem jártál semmiféle alagútban, nem hallottad anya és Mike hangját, csak… képzelted…
- Azt el is felejtettem említeni, hogy démonokkal álmodott – kotyogott közbe Bill.
- Hogy mikkel? – hitetlenkedett Florenz. – Démonokkal?
- Gondolom, azért álmodtam velük, mert túl sokat olvastam róluk – jegyeztem meg kicsit kedvetlenül. Egyébként tisztában vagyok vele, hogy anya és Mike hangját is csak álmodtam, éppúgy, mint a démonokat.
– Komolyan? – érdeklődött Florenz. – Az egyetemen azt tanítják, hogy azok az emberek, akik átélnek ilyesmit, teljes mértékben elhiszik, hogy létezik az a bizonyos alagút. Úgy vélik, valóban a lelkük hagyja el a testüket.
– Nem, nem – ráztam a fejem. – Ez teljes képtelenség. Azelőtt egy kastélyról álmodtam, és abból a kastélyból nyílt az alagútba vezető ajtó. Biztosra veszem, hogy az álom folytatása lehetett, mert az egyik démon is jelen volt.
– Igen, igen, ez elképzelhető – bólogatott Florenz. – Mindenesetre nagyon jó alany lennél az egyetemi előadásokon…
– Miféle előadásokon? – érdeklődtem kíváncsian.
– A baleseted előtti héten ezt a témát kezdtük boncolgatni – magyarázta. – Holnap nekem kell előadást tartanom a halálközeli élményekről… Esetleg felhasználhatnám a tapasztalataidat? Név nélkül fogok hivatkozni a forrásra…
– Florenz, a nővérem vagy – nevettem hitetlenkedve. - Természetes, hogy felhasználhatod. A névtelenséget pedig nem kérem. Ha gondolod, elmondhatod, hogy a testvéred a forrás. Szerintem még jól is jönne, hiszen nemcsak a halálközeli élmény megéléséről, hanem a halál közelében lévő személy kívülről történő tanulmányozásáról is beszélhetsz. Belefűzheted a saját élményeidet is, például, hogy mennyire féltél, aggódtál és hogy milyen érzés töltött el, mikor felébredtem…
– Ez fantasztikus, köszönöm! – lelkendezett és előkapott egy jegyzetfüzetet. – Ha jól sikerül az előadás, megúszom a következő vizsgát.
Biztosra vettem, hogy jól fog sikerülni az előadása és örültem, hogy segíthettem neki. Megérkeztünk a Kaulitz-lakhoz. Bill Florenz segítségével kiemelt a kocsiból, majd a házba vitt és a nappali kanapéjára fektetett. Szívem boldogan megdobbant: újra otthon voltam.
Meglepődve vettem észre, hogy Florenz egy nagyobb méretű utazótáskával a vállán libben át a bejárati ajtó küszöbén. Ezüstös haján táncoltak a sápadt napsugarak, miközben az emeletre futott és néhány másodperc múlva a táska nélkül tért vissza.
– Itt maradsz? – kérdeztem akadozva.
– Igen – felelte készséggel. – Johannes úgy döntött, vidékre utazik az anyjához. Nos, mivel nem akartam egyedül maradni, neked pedig amúgyis elkell a segítség, úgy döntöttem, itt maradok, ameddig csak szükséges. Bill elfogadta a felajánlást, hiszen képtelen lenne egyedül megbirkózni a háztartással, te pedig elég rendesen kivontad magad a forgalomból. – De… ugye nincs semmi baj köztetek? Mármint minden oké Johannesszel? – kérdeztem gyanakodva.
– Természetesen – nevetett Florenz. – Johannes engem is vinni akart, de jobbnak látta, ha nem erőlteti. Tudta, hogy aggódnék miattad…
Elmosolyodtam és hálásan pillantottam rá. Sokkal jobb volt, hogy Florenz marad velem, mint ha Sofie néni vagy Simone futkosna körülöttem. Természetesen őket is nagyon szerettem, de Florenz-cel mégiscsak jobban megértettük egymást.
– Nem is tudtam, hogy házvezetőnőt alkalmaztunk – vigyorogtam Billre, mikor kulcsait zörgetve belépett a nappaliba.
– Óh, igen – biccentett barátságosan Florenz felé. – Azt hiszem, meg kell barátkoznod a ténnyel, hogy nem hagylak többé egyedül.
A következő hetet kutatással töltöttem. Mindent meg akartam tudni arról a Szmolenszkben kitört bandaháborúról. Fontosnak éreztem, hogy őszinte részvéttel tudjak tekinteni Artira.
Nem kevés újságcikkre akadtam. Szörnyű volt végigolvasni a száraz tényekről tudósító cikkeket. Felkavarodott tőlük a gyomrom.
Bill és Florenz hiába kérdezte, miért vagyok folyton olyan sápadt, hiába futkostak körülöttem, egyáltalán nem tudtam figyelni rájuk, noha Billnek mégiscsak elárultam, mivel töltöm az időmet. Néha megfigyeltem, hogy az énekes könyvtári könyvekkel és régi újságokkal tér haza, s azokat bújja egész este.
Kutatómunkám hetedik napján találtam rá arra az internetes híradásra, mely a száraz tényeket kiegészítve különös előtérbe helyezett egy békés, nyugodt életet élő, három tagú családdal történt tragédiát.
…
Az 1994. júniusában elinduló erőszakos lázadás és bandaháború áldozataira emlékeznek 2011. június 13-án Moszkvában, a Vörös téren.
A statisztikák szerint 1994 júniusa és 1995 áprilisa között, a demokrata rendszerváltás ellen kitört lázadások következtében több, mint 650 ártatlan ember vesztette életét és legalább ugyanennyien szenvedtek súlyos, vagy könnyebb sérüléseket.
A számok rémisztőek és tudjuk, hogy azok, akik túlélték a borzalmakat, igyekeznek titkolni, mi történt velük. A Moszkovszkije Vedomosztyi 1995 júliusi számában azonban meglepő, s egyben elrettentő cikket olvashatunk egy Szmolenszk-beli család tragikus sorsáról.
A 35 éves, könyvkereskedőként dolgozó Alexandr P. R.-t 1995 február 13-án brutális kegyetlenséggel, fia és felesége szeme láttára végezték ki. A tettesek feltehetőleg a demokrata rendszer ellen tiltakozók egy radikális csoportja. Köztudott, hogy Alexandr P. R. erősen szimpatizált a demokratákkal. A szomszédok állítása szerint Alexandr P. R-t előbb megkínozták, aztán kötéllel megfojtották. Feleségét megkötözték és többször megverték, kisfiát súlyosan bántalmazták és megalázták. A tettesek ellen szemérem elleni vétség vádja is fennáll.
Az esetet követő héten Alexandr P. R mindössze 6 éves kisfia, Arti Alexandrovics R- megszökött otthonról. Édesanyja,Lizaveta Romanovna R 1995 február 28-án tett rendőrségi bejelentésében a következő volt olvasható:
„Reggel óta nem láttam a kisfiamat. A szobája sötét, az ágy vetetlen, pedig határozottan emlékszem, hogy tegnap este én magam vetettem meg, majd fektettem le Artit és kívántam neki jó éjszakát. Nagyon aggódom érte, hiszen bizonyos, hogy élénken él még benne mindaz, amit a lázadók követtek el a családunk ellen!”
A kisfiú két héttel később betegen, piszkosan, de látszólag sértetlenül előkerült. Felépülése után sor került a kihallgatására, de egy szót sem volt hajlandó mondani sem a rendőröknek, sem az édesanyjának, aki – szemtanúk szerint – sírva könyörgött neki, hogy beszéljen. A rendőrség végül lezárta az ügyet, mert úgy vélték, nem kell emberrablástól tartani.
Alexandr P. R gyilkosait és a R. család bántalmazóit mindezidáig nem sikerült kézre keríteni.
…
– Bill, gyere ide – suttogtam ijedten. Kitartóan meredtem a monitorra. Az énekes csendben mellém sétált és érdeklődve figyelt.
– Találtál valamit? – kérdezte izgatottan, miután a képernyőn feltűnő írásra is vetett néhány pillantást.
– Azt hiszem... bár ez csak feltételezés. Nézd csak! „A mindössze 6 éves kisfiú megszökött otthonról.” Ha a szökés után a lázadók megtalálták, ki tudja, mit csinálhattak még vele. Gondolkodtam egy kicsit és végre összeállt a kép. Emlékszel, hogyan viselkedett, mikor utoljára láttuk őt?
– Persze, hogy emlékszem – bólintott gyorsan. – Nehéz lenne elfelejteni azt az ábrázatot… Miért kérdezed?
– Csak azért, mert eszembe jutott, hogy annak idején… a mi esetünkben nem egészen úgy hatott Gitty mérge, mint ahogy Artinál. Te kiszámíthatatlanná váltál… persze a nyugtatók miatt, én öngyilkos akartam lenni. Kétlem, hogy a csaj más méreggel itatná Artit, hiszen a szemek színe, a viselkedésforma egy része megegyezik a miénkkel.
– Még mindig nem értem, mit akarsz kihozni ebből – Bill tanácstalanul nézett rám, én pedig fellelkesülve folytattam:
– Talán rájöttem, miért hat másképp a méreg. Emlékezz csak vissza. Mikor mi kaptunk a löttyből, egy teljesen kiegyensúlyozott érzelmi fázisból léptünk ki. Ha azt nézzük, hogy Arti hat évesen hosszú időre eltűnt és fogalmunk sincs, mi történt az eltűnése után, na meg figyelembe vesszük továbbá azt a tényt is, hogy… hogy… mit tettek vele azok a lázadók… és… hogy… szemtanúja volt az édesapja halálának, akár olyan mértékű törés is keletkezhetett benne, melynek következtében soha nem lett képes helyrehozni az érzelmi stabilitást. Úgy gondolom, Gitty mérge könnyen le tudta győzni az amúgyis védtelen testet, hiszen Arti lelkiegyensúlya meglehetősen ingatag volt.
– Bámulatos – csapta össze a kezeit Bill. – Sosem gondoltunk erre, pedig milyen egyszerű!
– Nem is gondolhattunk erre, hiszen nem tudtuk, hogy a háború után Arti hosszú időre eltűnt. Ha tudomásunk lett volna róla, talán nem vesztünk volna össze miatta… Emlékszel még arra a vitára? Mindenesetre kár, hogy nem fogjuk megtudni, igazam van -e. Arti sosem lesz a régi, azt pedig erősen kétlem, hogy Gitty valaha is felhagyna a mérgezéssel… Talán sosem kapják el… Mondd, Bill. Örökké rettegésben kell majd élnünk?
– Mindent elkövetünk, hogy ne találjon ránk – nyomatékosította Bill és leült mellém. Jó volt ismét a közelében lenni, ránevetni, átölelni, megcsókolni. Miközben az arcomat fürkészte kíváncsi nézésével, azt kívántam, bárcsak örökké tartana a pillanat, bárcsak ne kellene féltenem minden egyes vele töltött percet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése