22. Fejezet: Menni, vagy maradni?

Estére nem volt titok, mi történt. Helga mindenkinek elmondta – én nem bírtam újra kinyögni a szavakat, Bill pedig magasról tett az egészre.

– Anni, Linda! – szaladt Helga a hazaérkezők elé – Lotte terhes!

Legalább ne kiabálj – gondoltam ,de nem haragudtam rá igazán. Örültem, hogy valaki elmondja helyettem.

Mindkét lány megrökönyödött. Nem láttam őket, ahhoz túl messze álltak, hogy kivegyem az arcukat. Azonban a fojtott csend arra utalt, hogy nem tudják, mit kéne mondani.

A lépések zaja felém közeledett, s pár pillanat múlva mindhárom lány előttem állt. Helga védelmezően átvetette karját a vállamon, mintha neki csak a baba meg én számítanánk. Anni elnézően mosolygott, Linda szeme viszont lángot vetett. A lány dühös volt.

– Linda, miért vagy dühös? – kérdeztem és az arcára néztem.

– Miért? Miért? – Linda hangja hihetetlen magasságba csúszott. – Nem tudom! Talán azért, mert egy gyerek… Lotte, nem vagy kész egy gyerek felnevelésére!

– És szerinted mi mást kéne tennem? Vetessem el? Azt már nem!

– Szerintem se – értett egyet Helga, aki nagyon fel volt pörögve, mióta megtudta, hogy kisbabám lesz.

– Egy gyerek óriási felelősséggel jár. Lotte, ne haragudj, de te minden vagy, csak felelősségteljes nem.

– Ne csináld már, Linda! – torkolta le Helga – Hisz senki nem lehet tökéletes! Lotte szuper anyuka lesz!

– Mi is itt vagyunk, hogy segítsünk neki – érvelt Anni. – Nem hiszem, hogy fenn kéne akadni egy gyereken. Szülés után Lotte simán visszamehet az egyetemre, mert Helga úgyis itthon lesz, hogy figyeljen a babára. Igaz, Helga?

Linda az ajkába harapott, de nem felelt. Ellépett tőlünk, majd besietett a házba. Tudtam, hogy nem áll mellettem. Könnyek gyűltek a szemembe: Billt és Lindát is el kell veszítenem egy gyerek miatt?

– Ne szomorkodj, asszonyka – mondta gyorsan Helga, mikor látta, hogy lebiggyednek az ajkaim. – Majd megnyugszik.

Mindenki ezt mondja – gondoltam keserűen. Majd megnyugszik, majd megnyugszik. Ez rendben is van, de mi lesz később ? Mi lesz, ha Bill megnyugszik? Higgadt arckifejezéssel fogja közölni, hogy vetessem el a gyereket?

Helga és Anni furcsa pillantásokkal nézett, majd mikor látták, hogy nem szándékozom velük tartani, vállat vontak és elmentek. Egyedül maradtam. Elsétáltam az udvar közepén lévő kerti padig és leültem. Már javában október volt és tudtam, hogy nem célszerű leülni a hideg fára, de akkor úgy éreztem, nincs erőm tovább álldogálni. Minden gond a nyakamba szakadt, most egyedül kellett döntést hoznom. Hiányolni kezdtem anyát. Tudtam, hogy ha még élne, minden más lenne. Tanácsot adhatna. Ha mellettem lenne, nem félnék ennyire. Talán könnyebben hoznám meg a döntést, gyorsabban fel tudnám dolgozni, hogy anya leszek.

Nem tudom, mennyi idő telt el. Néztem a vörösről feketére sötétlő eget, s egyszer csak kijött valaki.

– Gyere be. Hideg van. Meg fogsz fázni.

Elmosolyodtam. Hát persze, hogy Bill volt. Jó érzés öntött el, melyet talán reménynek neveznek. Igen, egész biztos. Reménykedtem, hogy Bill változtat a döntésén. Reménykedtem, hogy minden olyan lesz, mint addig a pillanatig, amíg meg nem tudta, hogy babát várok.

Nem szólt semmit, miközben rám adta a kabátomat és bekísért a házba, majd a szobánk felé ballagott. A hallgatása ijesztő volt és nem tudtam, mitől féljek jobban. Attól, hogy csöndben marad, vagy attól, ha beszélni kezd. Végül, miután bő egy órával később ledőlt mellém, nem bírtam tovább és én magam hoztam fel a témát.

– Még mindig úgy gondolod, hogy nem akarod a babát? – kérdeztem, de nem kellett várnom a válaszra. Tudtam.

– Igen. Még mindig nem akarom – sóhajtott, de nem volt harag a tekintetében. Úgy nézett rám, mint máskor.

– Én pedig még mindig akarom – folytattam, bár tudtam, hogy nem kellene. – Ez így nem nagyon jó… Mit tegyünk?

– Nem tudom – Bill tanácstalannak tűnt. – Figyelj, nem akarom, hogy elvetesd, de….

– De azt sem akarod, hogy megtartsam – sóhajtottam lemondóan, bár ajkaimon mosoly táncolt. Nem egyezett a véleményünk, mégis át tudtam ölelni. Ugyanazt a biztonságot éreztem a karjaiban, mint mindig. Semmi sem változott!

– Haza fogok menni – jelentettem be kicsit később.

– Nem tudlak visszatartani, igaz? – kérdezte Bill és megtört a hangsúlya. – Hiába kérlek, nem maradsz itt, ugye?

– Nem maradok – ráztam a fejem és elhúzódtam tőle. – Nem fogom derékba törni a karriered.

– De mi lesz velem… velünk? – úgy tűnt, kicsit megrémült a határozott kijelentésem hallatán, mert felült és rám emelte a tekintetét. – Mi lesz velem, ha elmész?

– Gondolkodj… gondolkodj el azon, amit mondtam… Nemcsak neked áldozat, Bill. Ezért a babáért képes vagyok félredobni az összes álmomat.

– Az én esetemben nemcsak a saját álmomról van szó. Itt az egész banda forog kockán.

– Nem azt akarom, hogy hajítsd el a mikrofont és gyere utánam! Csak annyit kérek, hogy nézz magadba… csak azt kérem, hogy… ne mondd többé, hogy nem akarod ezt a gyereket.

– Tudod, hogy nehéz azt mondanom – harapott az ajkába. – Tudod, hogy…

– Tudom. Én mindent megértek – már kezdtem kicsit dühös lenni, így nyugalmat kellett erőltetnem magamra – de egyvalamit nem fogok eltűrni, Bill. Nem fogom hagyni, hogy levegőnek nézd a gyerekedet.

– Istenem, angyal! – Bill elkínzott arcot vágott.

– Ne kezdd, hogy egy szóval sem mondtad – sziszegtem mérgesen. – Jól emlékszem, mit mondtál.

– Tudom – a szemében sajnálat ült. – Tudom és… és sajnálom… meg kell, hogy érts, Lotte. Hirtelen jött és… és nem tudtam, mit mondhatnék…

– Tényleg az lesz a legjobb, ha elmegyek – sóhajtottam gondterhelten. – Semmi esetre sem akarom, hogy zavarjalak a döntéshozatalban.

– Nem akarom, hogy elmenj. Szeretlek – a szavai olyan megnyugtatóak, olyan lágyak voltak. Elhittem őket, valami mégis azt súgta: „menni, menni”.

– Ne hívj, ha elmegyek – suttogtam és elszorult a torkom. Hogy leszek képes itt hagyni őt?

– Angyal…

– Érdeklődhetsz, de… nem akarom, hogy halld a hangomat... mindennap írok majd Helgának, Tomnak, vagy Anninek… ők pedig tájékoztatni fognak téged… Rendben?

– Nem hagyhatsz itt…

– Ne nehezítsd még jobban, Bill. Így se könnyű…

– Még a hangodtól is megfosztasz… ezt nem teheted… Nem teheted!

– Ne mondj már ilyet! Bill, kérlek….

Nagyon nagyon elegem volt ebből a beszélgetésből. Nem azért, mert Bill teher volt – korántsem. Az énekes szavai kellően elbizonytalanítottak és már nem voltam olyan biztos abban, hogy el akarok menni. Istenem, néhány szóval is hogy fel tudja kavarni az embert!

Elfordultam tőle és próbáltam elaludni. A szavak azonban a fülemben csengtek, nem hagyva teret az álmoknak. Sokáig forgolódtam, nem találtam a helyem. Aztán rászántam magam és újra felé fordultam. Már békésen aludt. Irigyeltem, hiszen én le sem tudtam hunyni a szemem. Megfogtam a kezét. Nem ébredt fel az érintésre, én pedig lassan-lassan elaludtam.

A reggel a már szokásossá vált rosszulléttel kezdődött – a különbség csak az volt, hogy már mindenki tudta, mitől vagyok beteg.

– Ó, ha ez minden várandós anyánál így működik, sose leszek terhes – mondta Anni, miközben kitámogatott a fürdőszobából. – Komolyan mondom, rosszul festesz, Lotte. Ennek tutira így kell lennie? Mármint… nem túlzás ez egy kicsit? A filmekben az összes terhes nő vigyorog és csokit zabál, te meg alig eszel… és amit magadba tömsz, az is visszajön…

– Nem, ennek nem így kellene lennie – morogta Bill, de nem figyeltünk rá. Tudtam, hogy nem a rosszulléteimre érti, hanem arra, hogy egyáltalán terhesnek se kéne lennem.

– Biztos, hogy elmész? – kérdezte Helga. A lány épp azon volt, hogy elővegyen néhány cuccot a szekrényemből. – Jól átgondoltad, Lotte?

Mit mondhattam volna? Mostanság maga voltam a jól átgondolt tettek mestere…

– Ha újra átgondolom, itt akarok maradni… és ha aztán megint átgondolom, el akarok menni… Jobb, ha…

– Ha itt maradsz – Bill mögém lépett és átfogta a derekam. – Kérlek, angyal. Maradj.

– Bill – próbáltam valami értelmeset mondani, de a szomorúság és a sajnálat nem nagyon engedte, hogy beszéljek. – Kérlek… kérlek, engedj el…

Az énekes elhúzta a kezeit, én pedig úgy éreztem, ezzel a mozdulattal láncolt csak le igazán. Miért hallgat rám? Miért engedett el? Ha még két másodpercig ott tartja a kezeit, biztos, hogy meggondolom magam…

– Úgy látom, nem érdemes harcolnom – hajtott fejet Bill és hátrálni kezdett, majd felemelte a kezeit. – Jól van, angyal. Menj…

– Bill, te hülye vagy? – toporzékolt Helga és lehajított egy kupac ruhát. – Miért hagyod, hogy elmenjen? Nem lehetsz ennyire szerencsétlen! Lépj már oda hozzá, öleld át, csókold meg és mondd, hogy sajnálod! Nézz a szemébe és mondd, hogy szereted!

A másodperc töredékéig úgy tűnt, Bill valóban megfogadja a lány tanácsát, s ha ez tényleg megtörténik, egészen biztos, hogy nem utazom…

Mégsem került sor erre. Bill két lépés után megállt és azt mondta:

– Jobb, ha elmegy.

– Bill, hogy te mekkora idióta vagy! – tajtékzott Helga.

– Hagyd – intettem a lánynak. – Gyere, segíts kivinni a bőröndöt. Jut eszembe, fel kell hívnom a nénikéméket, mielőtt elindulok… még nem tudják, hogy hazaköltözöm…

– Lotte? – szólított meg Bill.

Hátrafordultam. A srác borostás arcán aggodalmas kifejezés ült.

– Hmm?

– Kérhetek valamit?

– Csak tessék – vontam vállat és kezembe vettem a kistáskámat.

– Ha… ha odaértél… én… csak azt… csak azt akarom kérni, hogy ne menj a Kaulitz-lakba... Gitty még mindig szabad és nem szeretném, ha egyedül lennél… Menj a nagynénédékhez, vagy anyámékhoz… és… ha megérkeztél… üzenj valahogy… csakhogy ne aggódjak…

– Oké – bólintottam és oda akartam szaladni hozzá, hogy átöleljem és megnyugtassam, hogy nem lesz baj. Mégsem tettem. Csak álltam és néztem az arcát, mely most fehérebbnek tűnt az átlagosnál. Az ajkamba haraptam, majd Helga, Tom és Anni társaságában kisétáltam az udvarra. A kocsinál Georg és Gustav várt rám. Mindenképp ők akartak a reptérre vinni, emellett velem utazott egy testőr is, aki egészen hamburgig kísér majd. Billnek egy szava sem lehetett – a biztonságomra megfelelően ügyeltek.

Elindultunk. Pocsékul éreztem magam. Bántott, hogy ott kellett hagynom Billt, a lányokat és mindenki mást. Úgy éreztem, kudarcot vallottam, hiszen mindössze néhány hetet töltöttem az Egyesült Államokban és annak egyik neves egyetemén. Az autóban e-mailt pötyögtem Florenznek, Johannesnek, Santiagónak és Sabinének remélve, hogy valamelyikük észreveszi és visszaír, hogy mi baj. A nagynénémet nem tudtam utolérni, de nem estem pánikba. Úgy gondoltam, ha megérkezésem után sem tudom felhívni, hát mégiscsak a Kaulitz-lakban töltök néhány éjszakát, mielőtt beállítanék a Marcello-házba.

– Ismét sikerült balhéba keveredned, kiscsaj – dörmögte Georg és a GPS kijelzőjére meredt, mintha ellenőrizné, hogy jó irányba tartunk-e. – Bill elég rendesen kiakadt.

– Én is – morogtam és cseppet sem volt kedvem folytatni a beszélgetést, de Georg nem így gondolta.

– És most mi lesz? Visszamész Németországba, elleszel pár hónapig, megszülöd a babát… Aztán?

– Őszinte választ akarsz hallani, Georg? Halvány gőzöm sincs.

Igazat mondtam. Fogalmam sem volt arról, mit kezdek magammal, ha megszületik a baba. Sőt, még abba sem gondoltam bele, milyen nehéz lesz a hatodik-hetedik hónap körül, vagy az utolsó pillanatokban. Hogy mindent egyedül kell majd csinálnom, s nem lesz mellettem Bill, hogy segítsen. Nem fogja majd a kezem és nem mondja azt, hogy minden rendben lesz. Nem, így semmi sem lesz rendben…

– Nekem végülis tök mindegy, hogy lesz-e kis Kaulitz, vagy nem – köhintett Gustav a volán mögül. – Csak ne menjetek szét… mert annak soha nincs jó vége, ha összevesztek…

Hamarosan a reptérre értünk. Gustav és Georg addig semmiképp nem engedett ki az autóból, míg oda nem ért a testőr, akit mellém rendeltek. Gustav kisegített, majd megölelgetett, csakúgy, mint Georg.

– Vigyázz magadra és írj, ha megérkeztél – mondta Gustav és visszaült a kocsiba.

– Oké. Ti meg vigyázzatok Billre, nehogy szétessen – biccentettem és megfogtam a testőr felém nyújtott karját. – Viszlát, srácok!

Eltávolodtunk tőlük. Kezdetét vette a már-már szokásosnak tűnő becsekkolási procedúra. Büszke voltam magamra, amiért nem viseltem övet és fémbetétes cipőt, így lehetőségeimhez képest gyorsan átjutottam az ellenőrzőkapukon.

Megrezzent az iPhone-om. Óh, végre, e-mail – gondoltam és gyorsan megnéztem, ki írt. Florenz volt.

…

Mi történt, húgocskám? Nem tetszik ez nekem… aggódom… ugye, nincs semmi baj? Írj, ha érted kell menni, mert Johannes és én rögtön indulunk.

…

Választ pötyögtem neki, melyben nem fedtem fel hazatérésem valódi okát. Azt írtam, hogy hiányzik a család, meg hogy nehéz tartani a lépést az egyetemi csoporttársaimmal és különben is, nem bírom a holywoodi nyüzsgést. Őszintén reméltem, hogy be fogja venni a mesét.

A repülőút hosszú volt és unalmas. A testőr nem beszélt velem – vagy azért, mert megszokta, hogy nem társalog azzal, akit védenie kell, vagy csak engem nem talált érdekes társaságnak, én meg úgy gondoltam, ha ő nem beszél, hát én sem beszélek. A kemény repülőút után végre megérkeztünk Hamburg ismerős repterére.

– Innen már elboldogul, kisasszony? – kérdezte a testőr és bizonytalanul körbenézett.

– Igen, köszönöm. A nővérem és a férje hamarosan megérkezik – mondtam magabiztosan, hiszen tudtam, hogy a férfi gépe nemsokára indul és nem akartam, hogy miattam késse le a járatot.

– Akkor én búcsúzom – biccentett udvariasan. – Vigyázzon magára!

– Köszönöm – intettem és néztem, ahogy elvegyül a csarnok forgatagában.

Florenzék még sehol sem voltak. Reméltem, hogy hamar befutnak, de mivel ez néhány perc elteltével sem történt meg, kénytelen voltam egyedül útnak indulni.

Odakint szakadt az eső, nálam pedig nem volt esernyő. Bőröndömet magam után húzva sétáltam ki a terminál ajtaján és indultam el a pocsolyákkal szegélyezett, félig-meddig felázott betonjárdán. Cipőim halkan kopogtak, az arcomra hulló esőcseppek pedig könnyekkel keveredtek. Mennyi dédelgetett álom tört most darabokra!

Csak sétáltam, azt sem tudva, merre megyek. Hajam és ruhám már csurom víz volt, de azért sem állt szándékomban fedett hely alá vonulni. Lépéseim ritmusára dúdoltam, és azon gondolkodtam, hogy mi a fenéhez kezdjek. Még mindig nem volt kész tervem, miként adom elő a nénikéméknek és Florenzéknek, hogy kisbabám lesz.

Gondolataimba merülve járkáltam, mikor egy autó fékcsikorgatva megállt mellettem, s néhány másodperc múlva a nővérem őrjítő rikácsolása hatolt a füleimbe:

– Lotte, te megőrültél?

Hátranéztem. Johannes és Florenz a türkizkék Fiat mellett állt és kicsit szúrós tekintettel bámult rám. Mikor Florenz észrevette, hogy őket nézem, megtört és felém rohant, hogy átöleljen. Ösztönből nem hagytam, hogy túlzottan magához szorítson, s ez nem is tetszett neki igazán:

– Mi történt, húgocskám? – kérdezte nagy szemeket meresztve. – Már meg sem ölelhetlek?

– Dehogynem – ellenkeztem – csak… öö… túl sokat ettem…

A hazugság bejött, Florenz elnézően mosolygott, Johannes pedig megveregette a vállamat.

– Jó, hogy újra itt vagy, Lotte.

Mialatt a Hofmann-házaspár hazafuvarozott, üzenetet írtam Helgának, tudatva vele, hogy egyben megérkeztem. A lány hamar válaszolt is:

…

Na, végre, asszonyka. Bill totál para. Látnod kéne! Szegény srác… kicsit sajnálom... De te csak ne aggódj. Ha visszaér a sajtótájékoztatóról, megmondom neki, hogy már Németországban vagy.

Vigyázz magadra!

…

Hát igen, ők Billel lehetnek, én meg nem. Megint az ajkamba haraptam, melyből ezúttal vér serkent ki – nemhiába, egész úton azt rágcsáltam…

– Miért jöttél haza? – kérdezett Johannes. – Nekem ugyan ne meséld be, hogy azért, mert nem bírod Los Angelest.

– Már megint összekaptatok Billel? – nézett hátra Florenz és felhúzta a szemöldökét.

– Egyik sem – feleltem és úgy döntöttem, egyszer élünk, jobb túlesni rajta. – Terhes vagyok.

Johannes a fékbe taposott, Florenz felsikoltott.

– Hogy micsoda?! – kiáltotta Florenz és dühösen vicsorgott. – Tisztában vagy vele, hogy milyen felelőtlenül viselkedtél?

– Erre nem kell emlékeztetni – morogtam halkan. – Sokan mondták már…

– És mégis mihez fogsz kezdeni, ha megszületik a gyerek? Mert felteszem, nem akarod elvetetni – érdeklődött tovább a nővérem.

– Hé, Flor – vetette közbe Johannes. – Ha azt vesszük, Billnek nem probléma eltartani egy gyereket.

– Johannes, itt nem is a gyerek anyagi eltartásáról van szó! – torkolta le Florenz. – Mi lesz az egyetemmel, Bill karrierjével, az életükkel?

– Bill karrierje sértetlen marad, mert úgy döntött, hogy nem akarja a gyereket – szóltam közbe halkan. – Azért jöttem haza, hogy időt adjak neki. Remélem, átgondolja majd, és máshogy fog dönteni…

Erre sem Johannes, sem Florenz nem tudott mit mondani, így mindketten hallgattak. Úgy véltem, könnyen átvészelik ezt a helyzetet és akármilyen döntést is hozok majd a legvégén, mellettem lesznek. Kérdés, hogy a nagynéném is ugyanígy gondolja majd?

Nem is akartam belegondolni, mi lesz, ha hazaérünk. Hosszú volt az út, de most az egyszer nem bántam. Úgy éreztem, minél később érek a Marcello-házhoz, annál jobb. Lassan körvonalazódtak az ismerős hamburgi utcák. Mindenhez volt valami emlékem: félhomályba burkolózott a Monsun-Theater, azalatt a lámpa alatt láttam meg Billt, miután napokra eltűnt, annál a kisboltnál találtuk meg Simonével az eltűnése után másfél héttel, ha ott, azon a keskeny utcán lekanyarodunk, megtalálhatjuk a stúdiót, ha továbbhajtunk, eljutunk Gustavék házáig…

Az egész útnak egyetlen hátulütője volt. Ahhoz, hogy Magdeburgba érjünk, át kellett hajtanunk Loitschén.

Láttam a vasúti síneket, a Bahnhof utcai bevásárlóközpont fehérlő tetejét, s néhány magasabb házat…

– Johannes, állj meg… Vigyél a Kaulitz-házba – mondtam és csak reménykedtem, hogy teljesíti a kérést.

Szerencsém volt. Florenz ugyan rosszallóan ciccegett, de ő is megjegyzés nélkül hagyta, hogy a Kaulitz-házba akarok menni. Az volt a szándékom, hogy mindent elmondok Gordonnak és Simonének, mert gyanítottam, hogy Bill nem számolt be nekik.

Johannes leparkolt a ház előtt, én pedig villámgyorsan a bejárati ajtó felé futottam, s közben intettem a nővéreméknek, hogy ne várjanak, nyugodtan menjenek haza. Kopogtattam, de nem jött válasz, így lenyomtam a kilincset. Az ajtó nyitva volt. A kis előtér csendbe burkolózott, s a konyhában meg az ebédlőben sem mutatkozott élet. Átsétáltam a nappalin és a kisebbik nappalinak nevezett helyiségbe siettem. Ott sem találtam senkit.

– Simone, Gordon! – kiáltottam el magam. – Lotte vagyok!

Lépések kopogása hallatszott le az emeletről, majd a hófehér lépcsősor tetején megjelent az ikrek édesanyja.

– Lotte! – kiáltotta és megkönnyebbülés ült ki szép arcára. – De jó, hogy újra látlak!

Átölelt, majd eltartott magától, hogy szemügyre vehessen. Úgy éreztem, beszélnem kell, el kell mondanom, mi történt.

– Simone, én… – kezdtem, de csendre intett.

– Mindent tudok. Bill felhívott és elmondta.

A kijelentés meglepett, hiszen úgy véltem, Bill egy árva szót sem fog szólni.

– Bill azt mondta, hogy nem akarja – próbáltam ismét elkezdeni egy mondatot, de megint csak közbevágott.

– Tudom, mit mondott. Ezért döntöttél úgy, hogy hazajössz, nemde? Lehetőséget akarsz adni a gondolkodásra. Helyesen döntöttél, édesem. Ismerem Billt. Hidd el, meg fogja változtatni a döntését, csak időre van szüksége.

– Remélem. Mondd csak, Simone, mihez fogok most kezdeni?

– Mégis mihez kezdenél? – a nő úgy nézett rám, mintha egyáltalán nem értené, miről beszélek. – Rendszeresen vizsgálatokra fogsz járni, neveken fogsz gondolkodni, babaruhákat vásárolsz majd…

– Várj, várj – emeltem fel a kezem. – Te úgy gondolod, tartsam meg a babát?

Simone megütközve rám meredt.

– Ez a terved, nem?

– De, csak…

– Hát akkor?

– Csak azt hittem, ellenezni fogjátok – böktem ki végül. – Nem tudtam, mit fogtok szólni hozzá.

– Mikor megtudtuk, tényleg nem örültünk neki – mondta őszintén – de ettől függetlenül támogatni fogunk, drágám.

A szavai kifejezetten jólestek. Hálás voltam, amiért nem akadt ki és azt tudta mondani, hogy támogatni fog.

– Félek, mert nem tudom, mit fog szólni Sofie néni – haraptam az ajkamba. – Ő még nem tudja, hogy…

– Most az a legfontosabb, hogy ne aggódj – Simone biztatóan rám mosolygott. – Ha a nagynénéd igazán szeret, s márpedig miért ne szeretne igazán, hidd el, melléd fog állni.

– És mi lesz, ha megszületik a gyerek… nem élhetek velük… Bill pedig azt mondta, nem mehetek a Kaulitz-lakba, amíg haza nem jön…

– Ez nem kérdés, édesem. Velünk leszel, amíg a baba meg nem születik, vagy, amíg Bill nem változtat a döntésén. Egy pillanatra sem szeretnélek szem elől téveszteni, elvégre, mégiscsak az unokám anyja leszel…

Édes szavak voltak. Meg tudtak tölteni némi fénnyel és reménnyel. Abban a pillanatban, ahogy kimondta őket, újra úgy éreztem, már nem vagyok egyedül. Tudtam, hogy lesznek néhányan, akik mellettem állnak majd.