13. Fejezet: Kaulitz-lak

- Csak hajts tovább, csak hajts tovább.

Az izgatottság szó mégha eddig szerepelt is a szótáramban, most teljesen új értelmet nyert. Percek választottak el a céltól. Figyeltem, ahogy a hatalmas, fehér költöztetőautó, majd Bill Audija is befordul egy kisebb utcába. Körös körül fák magasodtak, megszűrve az édes napfényt. A kocsim lehúzott ablakán nyári virágok illata áramlott felém és töltötte meg az orromat. Az út mellett bokrokban nőtt a csipkebogyó és a bodza, néhány fa odaadóan kínálta nektárdús gyümölcsét. A fenébe is, ez egy mesebeli hely volt. Sosem jártam még a geißleinwegi erdőben, és nem is hittem volna, hogy ennyire szép lehet. Ha Bill kijelentette volna, hogy megállunk és az út szélén fogunk sátorozni, én abba is örömmel egyeztem volna bele, mert ez a táj varázslatos volt.

Természetesen nem kellett attól tartanom, hogy sátorlakó leszek. Az előttem haladó autók nem lassítottak, nyugodt tempót diktálva közeledtek a HELY felé. Kicsit úgy éreztem, megsértjük az erdő békéjét azzal, hogy autókkal hatolunk keresztül a szélén. Habár kiépített aszfaltcsíkon haladtunk, úgy tűnt, csak ritkán veszik igénybe az utat, mert a festés és a burkolat is teljesen épnek tűnt még. A város nem volt túl messze, körülbelül negyed órája hagyhattuk el az utolsó nagyobb, egyhangú háztömböt.

Néha-néha rápillantottam az órámra, csupán stresszlevezetésként és azért, hogy lemérjem, mennyi időbe telik, amíg elérjük a házat. Háromnegyed órája autókáztunk el a külvárosi próbaterem épülete előtt.

Talán néhány perc múlva megérkezünk a keresett tisztáshoz... Ez csak feltételezés volt ugyan, de nagyon reméltem, hogy ezúttal bejön a tippem.

Ahogy az erdő fáit kémleltem, a távolban megcsillant valami. A fényjáték szemkápráztató volt. Hamar rájöttem, mi okozhatja a furcsa ragyogást. A fák között egy kis patakocska verte vissza a napsugarakat, mely még távolról is gyönyörű látványt nyújtott. Alig vártam, hogy közelebbről is megnézhessem.

Az elkövetkezendő néhány perc kínzó örökkévalóságnak tűnt, miközben lehajtottunk az aszfaltcsíkról és ráhajtottunk egy másikra, mely hasonló állapotban volt, mint az előző. Hmm, még a kocsimnak is kánaán lesz ez a hely – gondoltam vigyorogva. A keskeny útszakasz mentén ritkulni kezdett az erdő, míg végül a fákat majdnem teljesen felváltották a cserjék és a virágok. A ritkuló fák között elkerített parkokra, kicsi udvarokra és házakra lettem figyelmes. Csinos, egyszerű kis épületek voltak a természet szívében.

Az út felfelé haladt, tudtam, hogy nemsokára oda kell érnünk. A kis patakocska csillámló habjai már közelebbről látszottak. Pár másodperc múlva a költöztetőautó megállt egy kovácsoltvaskapu előtt. Bill kipattant a kocsijából, előrángatta a súlyos kapukulcsot a farmerja zsebéből, majd kinyitotta a vasszerkezetet, hogy az udvarra bocsáthassa az előtte haladó monstrumot.

Miután ő maga is felhajtott, én következtem. Az udvar tágas volt. Hatalmas betonfeljáró vezetett egy magas, széles épület felé, mely bizonyára a garázs lehetett. Ezt a tényt csak megerősítette, mikor Bill némi szöszmötölés után feltárta az ajtót. A garázsban már ott állt az énekes világosszürke BMW-je, amihez hamar csatlakozott a sötétszürke Audi is.

Örömmel nyugtáztam, hogy van még hely az autóm számára, így minden nagyobb nehézség nélkül beálltam a két kocsi közé, majd könnyű léptekkel kisiettem a garázsból.

Az udvaron boldogan rohangált Scotty és Casimir. Nehéz volt elválasztani a négy kutyát egymástól, de Tom ragaszkodott hozzá, hogy megtarthassa hőn imádott kedvencét, s Simone is szeretett volna maga körül tudni egy háziállatot, így Bill kompromisszumot kötött velük, ennek eredményeként hozhattuk el a fekete labradort és a szürke macskát.

– Ahh, tesó – ámuldozott Georg és egy fás terület felé bámult. – Ez... Hűha, ez frankó...

Követtem a basszeros pillantását. A fák rejtekében megláttam a házat... az otthonomat...

Az épület régies és modern stílusjegyeket is őrzött, egyszóval pont olyan volt, amilyenben mindigis lakni szerettem volna.

Fehér, díszesen faragott kőlépcsősor vezetett a bejárati ajtóig, mely most tárva-nyitva állt.

A felső szint egy része erkéllyé volt alakítva, melyet kovácsoltvas korlát ölelt körbe.

A ház előtt füves park és apró, csobogó szökőkút állt. A falakat halvány barackszínre festették, mely remekül passzolt a hatalmas ablakokhoz. A párkányokon és a tornácon cserepes növények foglaltak helyet. A hátsó kijárattól egy hosszú, keskeny lépcsősor vezetett a félig takarásban lévő, fedett teraszra, melynek egyik oldala rózsával, a másik borostyánnal volt felfuttatva.

Ez a hely maga volt a nyugalom szigete.

– Mondtam, hogy tetszeni fog – állt elém Bill, arcán büszke vigyorral.

– Ez elképesztő – tátogtam és tétován a bejárati ajtó felé pillantottam.

– Menj csak be. Előtted nem lesz kulcsra zárva az ajtó – biccentett a srác, majd felkapott egy dobozt és beviharzott vele. Kábán követtem őt, a kezemben hintáztatva egy kisebb táskát.

– Ütős kégli – lépett mellém Helga. – Tutira jól fogod érezni magad. Bill klasszul eltalálta, mi jön be neked, asszonyka.

A küszöböt átlépve kartondobozok és újonnan vásárolt bútorok szaga csapott meg. Kíváncsi pillantásokat vetettem a falakra és a helyiségekre, majd elkezdtem körbejárni a házat.

– Piros konyhabútor! – kiáltottam fel, mikor belestem a konyhába. – Bill, honnan a fenéből tudtad, hogy pirosat szeretnék?

A konyha teljesen az én területem volt. Krómozott sütő, fekete, karcmentes acélbevonatú konyhapult. Minden az enyém volt, és noha csak a konyha közepén álltam, erőlködnöm kellett, nehogy bőgni kezdjek. Túl sokat sírok. Annyira nem tudtam elhinni, hogy van otthonom… közös otthonom azzal, akiért annyit küzdöttem, akiért annyit szenvedtem. És most éreztem igazán, hogy akármi történik, én már nagyon, de nagyon nagyon el vagyok veszve. Bármit is kell tennem, bármi is lesz a feladatom, örömmel, nevetve fogom végrehajtani. Tudtam, hogy oda fogom dobni az egész életem Bill lábai elé még akkor is, ha ő maga nem is kéri.

– Tetszik a szín? – lépett mögém Bill, aki már megint előkerült csak úgy, a semmiből és jól rám hozta a frászt.

– Honnan tudtad, hogy tetszeni fog? – kérdeztem vidámságtól kipirult arccal.

– Óh, hát a rokonaidtól – tárta szét a karját. – A nagynénéd mondta, hogy sokszor próbáltad rábeszélni őket, hogy vegyenek piros konyhabútorokat. Gondoltam, ha velük már kudarcot vallottál, velem még sikert arathatsz.

A tányérkészletekkel teli dobozt tartotta a kezében. Elvettem tőle, majd nevetve pakoltam a szekrényekbe a nagynénémtől kapott cuccokat.

Nem kerülte el a figyelmem, hogy néhány berendezés már rég a helyén van. Bill nem cipelt magával bútorokat, azokat már valószínűleg régebben elhozatta ide. Ezt az is bizonyította, hogy az egyik szobában ráakadtam azoknak a bútoroknak egy részére, amelyek egykori szobájában foglaltak helyet.

Dobozokat kerülgetve sétáltam végig a földszinten, majd felballagtam az emeletre, melyre kanyargós, fekete, csiszolt gránitból faragott lépcsősor vezetett. Hosszú, keskeny folyosón haladtam végig. Egyetlen hatalmas ablaka volt csupán, bár azon zavartalanul áradt be a nyári napfény. Néhány tájkép függött a vörös falakon, de a tér még teljesen dísztelen volt. A fényesre súrolt, fehér ajtók mögött üres, bútorozatlan, de kényelmesnek tűnő szobák sorakoztak, melyek többségéből ki lehetett jutni a hatalmas erkélyre. A folyosó végén tágas fürdőszoba várt. Meg kellett állnom néhány másodpercre, míg a szemem hozzászokott a változáshoz, ugyanis szemben a folyosó vörös falaival, a csempék itt hideg zöldeskék színben ragyogtak, tökéletesen kiegészítve a helyiségben uralkodó általános fehérséget.

Visszasiettem a földszintre és nekiláttam, hogy kipakoljak a kisebb dobozokból, mialatt a többiek behordták a nagyobbakat. A fontosabb cuccok: mint például a kenyérpirító és a kávéfőző hamar helyet kaptak a konyhában, míg a tisztálkodási és kozmetikai kellékek villámgyorsan megtöltötték a polcokat mind a lenti, mind a fenti fürdőszobában.

Félóra múlva minden be volt pakolva – legalábbis az épületen belül foglalt helyet. A srácok és a költöztetők – dolguk végeztével – elhúztak a környékről, így Billel ketten láttunk neki, hogy helyre rakjuk a dolgokat. A nagynénémék még a költözés előtt felajánlották, hogy segítenek, de Billel úgy véltük, ez az első feladat, amit együtt kell megoldanunk, így finoman bár, de visszautasítottuk az ajánlatot.

A legnagyobb hálószoba közepén álltam és bambán néztem körbe. Olyan volt, mintha el se hinném, hogy tényleg ebben a szobában kell ma este álomra hajtanom a fejem. Mintha csak egy vendég volnék valakinél.

A falak narancssárgán tündöklöttek, melyhez a bútorok világos színe remekül passzolt. A szekrények üresen ásítottak, csupán egy 2009-es Comet-gömb díszelgett az egyik polcon. A kis dohányzóasztalon álló doboz rejtette a többi dísztárgyat, és mivel idegesített, hogy minden olyan személytelen, hozzáfogtam, hogy kipakoljak. Sofie néni jóvoltából terítők is akadtak az asztalokra és a szekrényekre, így sikerült egész ízlésesre dekorálni a szoba berendezését.

A telefonom percenként csörgött, de nem értem rá felvenni. Tudtam, hogy Florenz keres, de úgy döntöttem, később majd felhívom.

– Szép – jött be Bill, kezében néhány összehajtogatott ágyneművel, melyek narancssárgán rikítottak.

– Ez... mi ez? – kérdeztem és az ágyneműk felé böktem.

– Az, aminek látszik – vigyorgott és ledobta terhét az ágyra. – Hoztam még párat.

– De – meresztettem a szemeimet – de... narancssárga?

– Csak ez – bökött az ágy felé. – A többinek egész normális színe van. Hé, angyal, különben is, ne legyél már telhetetlen. A konyha a tiéd. Tudod, hogy a feketét és a narancssárgát kedvelem a legjobban. A hálószobát pedig csak nem festhetem feketére, nem igaz?

– De, igaz – értettem egyet és úgy gondoltam, muszáj lesz megbarátkoznom a narancssárgával, vagy kénytelen leszek másik szobába költözni.

Bill mosolygott, miközben felkapta és kivitte az időközben kiürült dobozt. A házban már nagyjából minden megtalálta a helyét, s az énekes épp azon fáradozott, hogy eltávolítsa a hatalmas kartondobozokat.

– Kész – jelentette néhány perccel később, mikor visszatért. – Minden itt van. Beköltöztünk.

Kisétáltam a nappaliba. A falak halványrózsaszínre voltak festve, ami nem passzolt a lépcsők fekete színéhez, mégis kitűnő választásnak tűnt. . A mennyezetről szépen megmunkált kristálycsillár lógott, mely bizonyára barátságosan fogja majd szórni megtört fénysugarait a helyiségre.

Az emeleti lépcsősor bal oldala mentén hatalmas, kissé ívelt ablakok remek kilátást biztosítottak az erdőre. A nappali távolabbi sarkában sötétvörös kanapék és hasonló árnyalatú fotelek helyezkedtek el. A lépcsők másik oldalán néhány többfiókos szekrény állt, bár ezekben még nem volt semmi. Alig voltak bútorok és szőnyegek, mégis otthonosnak láttam a környezetet. A kanapéktól nem messze gyönyörű, fekete zongora állt. Azon gondolkodtam, milyen jó lesz majd rajta játszani.

Bill nem akarta, hogy a nappaliba is TV kerüljön, így azt a kettőt, amit magunkkal hoztunk, a hálószobában és egy másik földszinti szobában helyeztük el.

– Íme, a Kaulitz-lak – lépett mellém Bill. – Szerintem tökéletes.

– Szerintem is – bólintottam és az egyik fotel felé sétáltam, majd helyet foglaltam. Még mindig úgy éreztem, vendég vagyok, de ezt nem említettem Billnek, inkább felhívtam Florenzt. Mint kiderült, a nővérem csupán arról szeretett volna érdeklődni, hogy mikor lesz a házavató buli, ha lesz egyáltalán. Elmondtam neki annyit, amennyit tudtam, ami nem volt ugyan túl sok, de egy időre mindenképp lecsendesítette a kíváncsiságát.

– Azért átugorhatunk ma, ugye? – kérdezte nyájasan.

– Igen – kotyogott közbe Bill, majd elhadarta a címet a tesómnak.

Florenz izgatottan felsikkantott, majd köszönés nélkül tette le a telefont. Gyanítottam, hogy gőzerővel készül a buliba és veti bele magát az ajándékok megvásárlásába. Tudtam ugyanis, hogy a nővérem sehova nem megy ajándék nélkül. Megpróbálhattam volna lebeszélni a pénzkidobásról, de az ő esetében minden ilyesféle kezdeményezés kudarcra van ítélve. Ha esetleg mégis arra vetemedtem volna, hogy megpróbálom, két lehetőséggel kellett volna számolnom. Az egyik az, hogy Florenz megsértődik, a másik pedig, hogy egyszerűen legyint egyet és kijelenti, hogy az ajándék már rég meg van véve. Nem tudtam eldönteni, melyik lenne a valószerűbb, de a második variációt némileg életképesebbnek tartottam.

Néhány óra múlva Florenz és Johannes meg is érkezett. Már javában benne voltunk az estében, így a nővéremék semmit sem láthattak a gyönyörű erdőből, ami körülvette a házunkat. Florenz azonnal megszemlélt mindent, amit megtalált a tekintetével, majd szép lassan bejárta a helyiségeket. Johannes kint maradt Billel. A nappali ablakából láttam, hogy az udvar túlsó része felé sétálnak és leülnek a hátsó teraszra.

– Húgocskám, ez eszméletlen – sietett le Florenz az emeletről. – Mondd csak, nem költözhetnénk ide? Hidd el, nem zavarnánk! Tiétek a földszint, miénk az emelet. Mit szólsz hozzá?

– Oh, felőlem jöhettek – vigyorogtam – de kérdezd meg Billt is. Tudod, már ketten hozzuk a döntéseket.

Florenz kiment és tényleg megkérdezte az énekest. Bill azt válaszolta, hogy a költöztetők már elmentek, úgyhogy a nővéreméknek várniuk kell egy kicsit. Johannes vigyorgott, majd besietett, hogy ő is szemügyre vehesse a házat.

– Jaj, az ajándék! – rontott be néhány másodperccel később Florenz, majd felrohant az emeletre Johannes után, akitől kiabálva követelte a kocsikulcsot.

Bill görnyedt a nevetéstől. Nos igen, a nővérem volt a „csináljunk bolhából is elefántot” jelenetrendezés egyik specialistája.

Florenz leszáguldott a lépcsőkön, kivágta a bejárati ajtót és cipőinek kopogásából következtetve az utca felé sietett. Ajtó csapódott egyszer, kétszer, majd a lány visszatért, karjában cipelve az ajándékot, ami nagy jóindulattal sem volt kicsinek nevezhető.

– Nem tudtuk, mit vegyünk – szabadkozott, mielőtt felém fordította volna a hatalmas valamit – ezért úgy döntöttünk, hogy... olyan ajándékot kapsz, amit nem kell megvenni. Tulajdonképpen ez a tiéd volt eddig is. Elhozattam a tükrödet Budapestről.

– Hát ezt nem hiszem el.

Florenz aztán tud meglepetéseket okozni! Hitetlenkedve meredtem rá, mire felém fordította a faragott tükröt. Azt a tükröt, amit két éve kaptam tőle mondván, hogy az új lakásában nem férne el az.

Johannes elvette a lánytól a súlyos ajándékot és Billel együtt az ablak melletti sarokba állította. Florenz mosolyogva nézte, ahogy csodálkozva bámulok a tükörre.

– Apa mit szólt hozzá, hogy elhozattad? – kérdeztem érdeklődve.

– Óh, ő semmit, viszont a nője kiakadt – vihogta el magát Florenz. – Rosie drága imádta ezt a tükröt.

– Azt szinte gondoltam – vicsorogtam.

– Jaj, erről jut eszembe! Hogy áll a fellebbezés?

Florenznek sikerült feltennie egy oltári jó kérdést. Fogalmam se volt, mi van az újratárgyalással, mert a rokonaim nem mondtak semmit, Bill pedig nem tett újabb tanúvallomást, így kissé le voltam maradva az eseményekkel. A nővérem kérdése azonban most súlyos köveket költöztetett a gyomromba és arra az elhatározásra késztetett, hogy másnap reggel felhívjam a rokonaimat, hogy megkérdezzem őket az ügyről.

– Ne aggódj – szólt rám Florenz, mikor látta, hogy az arcom fintorba torzul. – Csak azért kérdeztem, mert holnapra vagyok beidézve Sofie néniék tárgyalására. Azt hittem, tudsz valamit Bill ügyéről.

– Nem, semmit – ráztam a fejem – de Blumewitz szerint a bíró el fogja utasítani a fellebbezési kérelmet.

– Ha eddig nem volt tárgyalás, biztos úgy is tett – bölcselkedett Florenz.

Ez megnyugtató volt, bár a gyomrom még mindig remegett egy kicsit.

– Sofie néniék ügyében új tanút idéztek be – jegyezte meg a nővérem, aki ma nagyon eltalálta, milyen kérdésekkel és megjegyzésekkel tud az őrületbe kergetni.

– Kit? – sóhajtottam és előre féltem a választól. Mi van, ha az új tanú valami nagykutya apa munkahelyéről???

– Kaylát – Florenz már szinte nevetett. – Hát nem szuper? Kayla arra sem képes, hogy értelmes mondatokat rakjon össze, nemhogy egy teljes beszédet tartson!

Lassan az én arcomra is mosoly kúszott. Kalyla Krüger apa unokahúga, tehát az egyik unokatestvérünk, s két évvel ezelőttig minden nyáron náluk vendégeskedtünk Oberhausenben. A lánnyal különösebben nem volt túl sok baj, csupán egyetlen idegesítő tulajdonsággal bírt, de az felért minimum hat fura szokással. Hasonlítani akart Florenzre. Ez külsőleg majdnem sikerült is neki, de a belső énje teljesen kiüresedett. Az életét egy tizenöt éves plázacsitriként éli, holott jóval elmúlt már huszonkettő .

– Amit még nem mondtam – folytatta Flor – az az, hogy Kayla nemsokára idejön.

– Mi? Mármint, hogy ide? Hozzánk?

– Hááát – vonogatta a vállát a nővérem – Sofie néniék nem igazán fogadják szívesen... mert... apa mellett tanúskodna... Mielőtt eljöttünk, felhívtam őket és mondtam nekik, hogy ha Kayla beállít hozzájuk, vagy telefonál, adják meg neki ezt a címet...

– És szerinted én szívesen fogom fogadni? – tettem csípőre a kezem. – Florenz, ha neked annyira fontosak a családi kapcsolatok, lakjon csak veletek! Én nem fogom pátyolgatni azt a...

– Lotte, az unokatestvéred!

– De ellenem vallana a bíróságon! Elítélhetik miatta Rodolpho bácsiékat!

– Nem figyelsz! – mérgeskedett Florenz és hátravetette ezüstszőke hajtincseit. – Ha Kayla hozzátok költözik, meg tudod győzni őt, hogy melletted tanúskodjon!

Ezen el kellett gondolkodnom, közben intettem Billnek, hogy megvitathassuk az ügyet. Mondanom sem kell, hogy az énekes nem örült, hogy vendégül kéne látnunk valakit, aki ráadásul apám unokahúga, de végül helyesnek látta Florenz érveit és nagy sóhajtások meg nemtetszést kifejező ciccegések közepette kegyesen belement a dologba.

– Mikor érkezik? – kérdezte, mikor Florenz befejezte a hálálkodást.

– Azt hiszem, holnap reggel – csóválta a fejét a lány. – Sajnálom. Tudom, hogy együtt akartatok tölteni néhány napot, de... ilyen helyzetben nem helyezhetjük előtérbe a saját igényeinket. Megértitek, ugye?

– Ha egyszer azt mondtuk, hogy jöjjön, naná, hogy megértjük – morogta Bill a fogai között.

– Ne legyél már ilyen mogorva – szóltam rá. – Flornak igaza van. Kayla az unokatesóm!

– Meg az ellenséged is – vetette oda, majd elcsoszogott Johannes felé. Láttam, hogy a srác Bill vállára teszi a kezét, majd arrébb vonszolja őt, hogy Flor és én ne hallhassuk, mit beszélnek egymással.

– Johannes majd megnyugtatja – legyintett Florenz, s lehuppant az egyik fotelbe.

– Na, persze – morogtam és leültem mellé.

Florenz ciccegett, de nem mondott semmit. Néhány perc múlva fel is pattant a helyéről és elrángatta Johannest Bill mellől.

– Hagyjuk már őket – súgta a srácnak, viszont a nővéremnek volt egy olyan fura szokása, hogy nem tudott halkan beszélni, így a körülötte lévők tökéletesen hallhatták még a suttogásnak szánt szavait is.

Johannes vigyorogva bólintott, majd pár perc múlva Florenz-cel együtt távozott. Bill morgolódva becsapta maga mögött az egyik földszinti szoba ajtaját, én pedig a konyhába vonultam, hogy kaját csináljak.

A konyha berendezéséhez passzoló fekete hűtőszekrényben nem találtam mást, csak néhány tojást meg némi sajtot.

Miközben felütöttem a tojásokat, s néztem, ahogy kiömlő tartalmuk lassan a serpenyőbe csorog, azon gondolkodtam: legalább van valami, ami emlékeztet az eddigi életemre. Olyan megszokott, természetes volt az a mozdulatsor, ahogy sajtot reszeltem, sót és borsot kerestem, majd mindezt hozzáöntöttem a félig sült tojáshoz és jól összekevertem az egészet.

A gyomra korgása némileg Billel is elfeledtethette a bosszúságát, mert nagyokat szimatolva csoszogott ki a konyhába. Pont jókor érkezett, az omlett megsült és már csak arra várt, hogy elfogyasszuk.

– Ó, ez jó – jegyezte meg, mikor belepillantott a serpenyőbe. – Látom, a semmiből is képes vagy kaját csinálni. Azt hiszem, nem fogok éhezni. Hmm... – gondolkodott el és megkóstolta az omlettet – ez egész finom. Mivel jól főzöl, talán megtartalak.

– Haha, de vicces – bosszankodtam, bár nem álltam meg vigyor nélkül, ami elrontotta a színjátékot.

– Óh, mesélj Kayláról – kérte Bill, mikor észrevette, hogy nem reagálok a csípős kis megjegyzéseire, melyeket a csekély főzőtudományomra és a könnyen elkészíthető vacsorákra tett.

– Miért?

– Hé, mégiscsak velünk fog lakni. Jogom van tudni, kivel kell megosztanom a fürdőszobát.

– Senkivel – nevettem fel. – Ha akarod, megmondom neki, hogy csak a fenti fürdőszobát használhatja.

Bill elengedte a füle mellett a kijelentést. Sötéten mért végig és jobbnak láttam, ha mégiscsak mesélek neki a lányról.

– Régen imádtuk őt – kezdtem bele sóhajtva. – Minden nyáron két hetet töltöttünk a családjánál. Azonban Kayla hasonlítani akart Florenzre. Florenz ezt nem nézte jó szemmel, és már hiába nem voltunk mintatestvérek, mégis a nővérem mellé álltam és nem örültem annak, hogy Kayla olyan akar lenni, mint ő. A „sorsdöntő” koncert előtt, az utolsó normálisnak mondható nyaramon már el sem mentem hozzájuk. Florenz az egyetemre fogta az elmaradást, énp edig azzal lettem kimentve, hogy anyám nem engedett Flor nélkül. Mondhatnám úgy is, hogy két éve nem beszéltem Kaylával.

– Nem hiányzik? – kérdezte Bill.

– dehogy – ráztam a fejem. – Hidd el, örülni fogsz, ha végre elmegy innen.

– Kösz a biztatást – motyogta sóhajtva és újra a tányérja felé fordult.

– Bár, lehet, hogy változott azóta – elmélkedtem hangosan, de Billt ez cseppet sem hatotta meg.

– Megmondtam, hogy nem jó ötlet.

– Ne csináld már. Még meg sem érkezett.

– Akkor se jó ötlet. Cicababa.

– Az két éve volt.

– A cicababák nem változnak. Lásd a Smith-ikreket.

A Smith-ikrek említése felkeltette az érdeklődésemet. A két amerikai diáklány a tavalyi tanév majdhogynem egészét Magdeburgban töltötte. Rendesen kivették a részüket a bajkeverésből: míg Britney Smith Mike Müllert, addig Ashley Smith a már foglalt Tom Kaulitzot csábította el.

– Tudsz valamit róluk? – kérdeztem, egykedvűnek szánt hangstílusban.

– Nem valami sokat – mondta és rám emelte a tekintetét. – Ashley még mindig próbálkozik Tomnál. Zaklatja Facebookon, e-mailekben, levelekben. Durván nyomul a csaj.

– És Britney? – kérdeztem, s közben Mike-ra, majd a síró Smith-lányra gondoltam.

– Róla semmit sem tudok. Ő kavart Mike-kal, nem?

– De, igen. Ha úgy vesszük, nem is volt rossz hatással Mike-ra... akkor láttam őt igazán boldognak.

– Ki se néztem volna Mike-ból – vigyorgott Bill. – Összeszedte egy amerikai filmproducer lányát... hát, elismerésem!

– Bree volt a kezdeményező...

– Bree? – Bill felvihogott. – Azt ne mondd, hogy Mike még becézgette is azt a libát!

– Akkor úgy tűnt, tényleg szereti – mondtam bizonytalanul. – Csak néhány nappal később látszott Britneyn, hogy nem érintette komolyan a dolog... azt hiszem…

– Mike-nak még szerencséje volt, azt kell mondjam – állapította meg Bill, néhány másodpercnyi mérlegelés után. – Ashley három nap után az ágyába rángatta volna...

– Mike pedig bármit megtett volna – mondtam fogcsikorgatva.

– Na ja – tette le a villáját Bill. – De ha nem haragszol, én eltenném magam holnapra. Ha ez a Kayla-csaj tényleg olyan, amilyennek elmondtad, pihennem kell, mert az az érzésem, hogy ameddig nálunk vendégeskedik, nem fogok túl jól aludni.

Vállat vontam, Bill pedig kisietett a helyiségből. Összeszedtem és elmostam az edényeket, majd kinéztem az ablakon. A geißleinwegi erdő koromfeketébe öltözött, bentről szinte semmit sem lehetett látni, csupán a házunk kivilágított udvarát és a hátsó terasz egy részét.

A forró víz lassan csorgott le a csuklómról. Minden egyes vízcsepp égetett. Lenéztem a mosogatószer habjától fehér kezemre és láttam, hogy a vízzel együtt piros folyadék – nagyvalószínűséggel vér – ömlik a mosogatóba.

Biztos az egyik kés – gondoltam, miközben igyekeztem elállítani a vérzést.

Miután konyhai teendőimmel végeztem, körbejártam a ház helyiségeit, hogy ellenőrizzem, mindenütt be vannak-e zárva az ablakok. Igaz ugyan, hogy augusztus volt, de az erdő közelében nem tanácsos éjszakára is nyitva tartani az ablakokat, mert ki tudja, miféle állat költözik be lakótársnak.

Kiléptem az oszlopos tornácra. A nyári éjszaka levegője trombitavirágok és harmatos fű illatával volt terhes. Csak álltam és a koromsötét erdőt bámultam. A holdfény a fák lombjain át sugárzott az udvarra. Scotty és Casimir a faragott lépcsősor aljában ült, s ők is a számukra még oly ismeretlen vidéket kémlelték. A Kaulitz-lak kimondhatatlanul békésnek tűnt. Úgy éreztem, örökkön örökké képes lennék nézni…

– Jöhetsz! – kiáltott Bill félórával később és kilépett a fürdőszoba ajtaján, forró, illatos gőzfelhőt árasztva szét a nappaliban. Csapzott, vizes haja viccesen keretezte melegtől kipirult arcát, de mosolya most is, mint mindig, meglehetősen gúnyos volt, miközben végignézett rajtam , majd elhaladt mellettem.

Nem tettem megjegyzést a képén ülő idióta vigyorra, inkább besiettem a fürdőszobába.

Ez a helyiség a fenti fürdőszobával ellentétben inkább sötétnek tűnt. A csempék vörösek voltak, a lámpaernyők pedig aranyszínű fénybe vontak mindent. Megnéztem magam a mosdó felett lógó hatalmas, arannyal futtatott, boltíves tükörben. Fehér arcom fáradtnak látszott, sötétvörös hajam össze-vissza lógott a vállaimon. Egy valamire való nő sikítva törte volna össze a tükröt, ha ilyen látvány tárul elé, de én csak elmosolyodtam. Bódultnak, álmosnak éreztem magam, mégis kacagva vetettem hátra a fejem. Talán mindig ezzel a zilált külsővel kell majd találkoznom, ha esténként belenézek a tükörbe. Hiszen az egyetem mellett már a háztartás vezetésének feladata is rám vár. Tanulni, dolgozni, főzni, mosni, takarítani… Diáknak, lánynak, nőnek, asszonykának lenni…

Feleség leszek törvény nélkül, szerető leszek titkok nélkül.

Elmondhatatlan öröm volt belegondolni ebbe!

Mindenki tudni fogja, kiért teszem. Egy percig se bántam, és soha nem is fogom bánni, hogy magunkra maradtunk egy óriási erdő szélén. Újra elvigyorodtam, majd tekintetemmel felmértem a telerakott polcokat, hogy előkeressem saját tisztálkodási szereimet.

A fürdőszobai kellékek nagy részét én raktam a polcokra, de a szekrényt Helga és Anni pakolta tele. Amint kinyitottam az üveges szekrényajtót, rájöttem, miért vigyorgott Bill úgy, mint egy félőrült. Valószínűleg ő is kinyitotta ezt a szekrényt, s ugyanazt láthatta, mint amit én. Először nem tűnt fel semmi. Igazából nem kerestem szokatlant vagy különlegeset. A tekintetem csak a mindennap használt kellékeket találta meg: tusfürdőket, parfümöket, egy-két flakon hajfixálót. És ahogy az alsó polcok felé közeledtem, megláttam valamit. Annak a valaminek egyáltalán nem kellett volna ott lennie. Óh, ha kiderül, melyik csaj tette ezt ide, saját kezűleg fogom megfojtani – gondoltam, miközben kiemeltem egy kicsi, piros dobozt az alsó polcról. A lányok bizonyára tudták, hogy Bill sokáig fog piszkálni ha meglátja, így biztosra vettem, hogy szánt szándékkal került ide.

– Hát, köszönöm, de terhes még nem vagyok – motyogtam és visszacsúsztattam a terhességi tesztcsíkokkal teletömött dobozt a polcra.

Mikor negyed óra múlva beléptem a legnagyobb hálószobába – amit végülis közös szobának nyilvánítottunk – Billt sok-sok narancssárga párna között találtam. A srác összegömbölyödve aludt. Hihetetlenül édes volt. Arcának csak egy részét nem takarták el fekete tincsei, de ebből a nagyon kicsi részletből is meg tudtam állapítani, hogy mosolygott ,mikor elnyomta az álom.

A sötétítőket persze elfelejtette behúzni, ráadásul a TV-t sem kapcsolta ki, így körbe kellett járnom az egész szobát, hogy megtaláljam a távirányítót. Még szép, hogy a kezében volt. Ujjai olyan erősen kulcsolódtak a műanyag elektronikus szerkezetre, mintha az élete függött volna tőle. Bill tiltakozásaképp morgott valamit, mikor megpróbáltam kivenni a kezéből a távirányítót, de végül lazult a szorítása, így könnyedén kihalászhattam azt az ujjai közül.

Rápillantottam az órára, ami hajnali egyet mutatott. Úgy gondoltam, most már tényleg ideje aludni. Egyedül voltunk, de most valahogy sem Bill, sem én nem gondoltunk másra, csak és kizárólag az alvásra. Fárasztó nap volt, és Bill igazat mondott – pihennünk kell, mert Kayla fel fogja forgatni az életünket.

12. Fejezet: Byebye, Loitsche!

Néhány nap múlva hazaérkezett a Tokio Hotel. Mint ahogy az várható volt, Tom és Linda szinte azon nyomban elhagyták Loitschét, hogy Hamburg centrumába költözzenek. A lány anyja mindenben segítette a fiatalokat, bár Linda elmesélte, hogy az első nap nagyon vészes volt, ugyanis Frau Tóth nem nézte jó szemmel, hogy a lánya ilyen hamar önállósodott és szó szerint mindent megosztott a pasijával. Bár sejtettük, hogy a nő előbb-utóbb megnyugszik – főként azért, mert Simone elég nagy hatással volt rá. Gyanítottam, hogy az ikrek anyja elbeszélgetett Linda anyjával, és ha az ember egy olyan nővel beszél, mint Simone Trümper – tapasztalatból mondom – még a haragját is elveszti.

Természetesen mi is besegítettünk a költözésnél, csakúgy, mint a Tokio Hotel többi tagja. Billel madarat lehetett volna fogatni. Nemcsak azért, mert néhány napig kizárólag az övé lesz a loitschei ház emelete, hanem azért is, mert tudta, hogy a mi költözésünk is nagyon közel van már. A srác egész nap vigyorgott, dúdolt, táncolt – úgy festett, mint egy szülinapos kisgyerek. Örömmel haverkodott össze Vadikkal és Lenával – a lányt mellesleg folyton-folyvást Mike hogylétéről kérdezte.

Tom már nem volt ennyire barátkozós hangulatban. Illemből kezet fogott a Gorlache-vfiúval, de nem nagyon tetszett neki, hogy a srác stílusa egy az egyben megegyezik az övével. Kritikus szemmel nézte Vadik fonatait, a ruháit, a napszemüvegét és a sapkáját, nem törődve azzal, hogy a fiú épp a költözködésben segít neki.

Mikor Tom az utolsó dobozt is kicipelte a Cadillachez, ránézett a szüleire, akik a ház kapujában álltak és büszke tekintettel mérték végig a költöztetőket meg a fiatalokat.

Amint Tom belökte a dobozt a Caddy csomagtartójába, Simone odalépett hozzá és átölelte őt.

– Nyugodj meg. Nem lesz semmi baj, anyu – nyugtatta Tom és megsimogatta Simone fekete tincseit. – Mindennap eljövünk, ha akarod. Oké?

– Tudom, kisfiam – mosolygott Simone és elengedte a srácot. – Csak furcsa. Annyira üres lesz a ház.

– Olyan, mintha turnézni mentünk volna – próbálkozott Bill. – Gondold azt, hogy egy hihetetlenül hosszú turnén vagyunk.

– Te, meg a remek ötleteid – nevetett Tom és megpaskolta öccse vállát.

– Mi bajod az ötleteimmel? – kérte ki magának Bill, de ő is nevetett.

– Semmi, semmi – csóválta a fejét az idősebbik Kaulitz és bepattant a kocsiba, majd szépen lassan letolatott az udvarról.

Hamarosan Linda is követte, s ezúttal ő vezette az Audit. Néhány másodperc múlva mindkét autó – a költöztetők után haladva – beleveszett a késő esti szürkület gomolygó ködfelhőjébe.

Mindenki olyan arcot vágott, mintha meghalt volna valaki. A kutyák körbe-körbe futkostak, nem találták a helyüket. Bill leguggolt az egyik kutyához és simogatni kezdte annak fekete buksiját, hogy megnyugtassa, míg Lena a szürke macskát kapta ölbe.

– Holnap mi megyünk, azt hiszem – jegyezte meg Gustav és rápillantott szőke barátnőjére.

– Hol fogtok lakni? – kérdezte Simone, miközben elsétált tőlünk, hogy felkapcsolja a kinti világítást.

– Az egyszerűség kedvéért a stúdió mellett – ásított a dobos. – Én tuti, hogy nem fogok korán kelni azért, hogy időben beérjek a megbeszélésekre, vagy a lemezfelvételre.

– Mi a külvárosi próbateremhez költözünk – mondta Helga, miközben odalépett Lenához, hogy átvegye tőle Casimirt. – A ház hálistennek jó messze esik a munkahelyemtől.

– Most mondjam el én is? – meresztgette a szemeit Bill, mert minden tekintet rá szegeződött. Vadik vigyorogva oldalba bökte, mire Bill felsóhajtott, majd kénytelen-kelletlen elmondta a „nagy titkot”.

– Hamburg külvárosa. Geißleinweg. Elég ennyi?

– Ne már, Bill – méltatlankodott Anni – Áruld el!

- Geißleinweg… - morfondírozott Georg. – Mondd, Bill, nem túl veszélyes az? Van néhány elhagyatott környék arrafelé. Az erdőszéli lakónegyedek gyönyörűek, de különösen rizikósak. A helyedben jól átgondolnám a döntést, különösen a történtek után.

- Nem lesz semmi baj – mosolygott Bill. – Jó okom van arra, hogy oda vigyem Lottét….

- Gitty nem – kezdte Helga, de gyorsan el is hallgatott.

- Még börtönben van – tette hozzá Anni, de ő is befogta.

- Vannak ismerősei – morogta Gustav kedvetlenül. Bill helyeselt, majd elfordult a többiektől.

- Mindenben csak a rosszat látjátok – morogtam magam elé meredve, de senki nem reagált, a többség csendbe burkolózott.

– Menjetek haza – kérte Bill megjátszott könnyedséggel, majd felfutott a bejárati lépcsőkön. – Na, oszolj! Álmos vagyok!

Georgon látszott, hogy mondani készül valamit, de azért csendben maradt és Helga társaságában elballagott a Seatjáig, majd gyorsan elhúzott a környékről. Gustav és Anni is készülődni kezdett, majd Vadik és Lena is útnak indult. Nem akartam, hogy a barátaim utazással töltsék az éjszakákat – hisz Lena nagyszülei Hamburgban laktak - ezért rábeszéltem Sofie nénit, hogy nálunk maradhassanak. A nagynéném nem emelt kifogást ez ellen, így beköltöztettem az orosz csapatot a házunkba.

– Mennem kéne – mondtam és elindultam Vadikék után, akik már a számukra rendelt taxiban ültek.

Gordon vigyorogva intett a taxisnak, aki elhajtott a két barátommal, én pedig ott maradtam a Kaulitz-ház udvarán.

– Ne már – méltatlankodtam – hogy fogok hazamenni?

– Sehogy – mosolygott Simone és besietett a házba. – Gyere!

– Miért akarjátok, hogy itt maradjak éjszakára... már megint? – vontam fel kissé mérgeskedve a szemöldökömet. – Vadik és Lena nálunk vendégeskedik. Nem fair egyedül hagyni őket.

– Jól ellesznek – jegyezte meg Simone. – Te pedig azért maradsz, mert úgy döntöttünk.

– Mi az, hogy úgy döntöttetek? – tettem csípőre a kezem.

Gordon nem felelt és Simone is hallgatott. A nő felém lökött egy reklámszatyrot, melyből előkerült néhány ismerős ruhadarab.

– Linda hozta el – magyarázta Gordon, mikor felfogtam, hogy a szatyorból a saját ruháim kacsintgatnak rám.

– Tehát mindenki összefogott ellenem – sóhajtottam lemondóan.

– Ez nem összefogás, édesem! – nevetett fel csilingelve Simone.

– A nénikémék tudnak róla? – kérdeztem, hátha bele tudok kapaszkodni az utolsó fűszálba.

– Persze. Az ő ötletük volt – vigyorgott Gordon. – Nem menekülsz, Lotte.

– Miféle ötlet? Mi ez az egész? .

– Hamarosan össze fogsz költözni Billel – világosított fel Simone. – Ez hatalmas kihívás lesz számodra. Furán hangzik, de meg kell szoknod, hogy melletted van.

– Én megszoktam – bizonygattam és elvettem a reklámszatyrot. – Na jó. Itt alszom, de nem Bill szobájában. Oké?

A szülők végül belementek az alkuba, bár látszott rajtuk, hogy ellenkeznének, ha megtehetnék. Mérgesen felcsörtettem a lépcsőn és a Bill szobájától legtávolabb eső vendégszobába siettem. Ez nem ér! Miért kell mindig így kicseszni velem? Aztán persze megszólalt egy másik hang is a fejemben. Ugyan, Lotte, miért vagy dühös? Miért nem örülsz? Bill hazajött a turnéból, és te épp azon pufogsz, hogy nem dumálhatod át az éjszakát a barátaiddal? De hát ez nem felér mindennel? Billel lehetsz!

De, a fenébe is. Ez felért mindennel. Kisurrantam a szobámból és átsétáltam a sötét folyosón.

Bill még ébren volt. A szobájában halvány fény pislákolt, mikor beléptem az ajtón. A srác az íróasztalánál ült, és gyanítottam, hogy ugyanazon a dalszövegen dolgozik, mint amelyiken aznap dolgozott, mikor először megláttam Frieda képét. Most viszont nem állt szándékomban csendben figyelni őt. A háta mögé léptem és megszólítottam.

– Helló, Kaulitz.

– Mi? – nézett hátra, majd finoman elmosolyodott. – Óh, angyal. Milyen kellemes meglepetés.

– Erőszakkal tartanak itt – panaszoltam és gyászos arckifejezést öltöttem.

– Tehát úgy gondoltad, ha már muszáj itt töltened az időt, velem töltöd el azt? – nyugtázta kérdés formájában az énekes, majd felállt az asztaltól és elsétált az ablakig. Elhúzta a sötétítőfüggönyöket, beengedve a szobába Loitsche utcáinak színes kis fénysugarait.

– Nem tudom, ki mással tölthetném el – gondolkodtam hangosan. – Tom a mai naptól fogva Hamburghoz és Lindához van kötve. Azt hiszem, be kell érnem veled.

– Gondolatolvasó vagyok – nevetett fel és intett, hogy lépjek közelebb hozzá. Mikor odaértem mellé, felkuncogott.

– Nézd! Szerintem lélegzetelállító. Ez most oltári nyálasan fog hangzani, de sosem a csillagokat figyeltem, mikor kicsi voltam. A szobám ablakából, mint ahogy láthatod, csodás kilátás nyílik a faluramég úgy is, hogy a házakat fák takarják. Ha rossz kedvem van, mindig a fényeket kémlelem. Akkor is ezeket néztem, mikor Frieda meghalt és akkor is, mikor elhagytál. Gyönyörűek.

Billnek igaza volt. Az apró, színes fénypontok, mint megannyi földre hullott csillag fénylettek fel, néha-néha elrejtve egy-egy fa lombjai között, máskor egészében ragyogva. A fekete égbolton nem tündöklöttek a csillagok, de a lámpafények amúgyis szebbnek tűntek bármelyik csillagnál. Loitsche csendes volt és nyugodt. Az utcákon nem jártak autók, semmi sem törte meg a békés némaságot. Sokféle természeti szépséget láttam már, köztük a csodálatos oroszországi telet, de ilyesmit látni – a hazámban látni – fantasztikus volt. Noha csak egy fényárban fürdő falucskát néztem, mégis észveszelytőnek találtam.

– Az otthonom – hajolt ki Bill az ablakon. A hűvös szél meglobogtatta fekete haját, ő pedig mélyen beszívta a nyár illataival terhes, édes levegőt.

– Menjünk ki... csak úgy, sétálni – javasoltam felvidulva.

Bill kapva kapott az alkalmon. Vállára vetette a farmerdzsekijét és megvárta, hogy én is elkészüljek, majd együtt indultunk el az éjszakába.

– Nem nagyon mászkáltam a faluban éjszaka, már... húha... nem is tudom, mióta – nézett körbe az énekes. Szemei csillogtak, arca mosolygott.

– Akkor ideje – nevettem és húzni kezdtem az utca felé.

A langyos szellő lágyan simogatta az arcomat, miközben a főutcán sétáltunk. Lépteink halk zaja és a tücskök ciripelése egyfajta aláfestése volt az egész idillnek. Soha nem éltem át ilyet. Ha éjszaka az utcán tartózkodtam, az vagy a Bill utáni hajtóvadászat, vagy utazás miatt eshetett meg, hogy kéz a kézben sétáljak valakivel, eddig még nem fordult elő.

– Néha tömve vannak az utcák. Kismillió autó jár erre – jegyezte meg Bill. – Most pedig olyan ünnepélyes minden... mintha még az utca is búcsúzna.... mintha tudná, hogy hamarosan végleg elmegyek innen...

Tovább sétáltunk, beleveszve a mély csöndbe.

– Maradhatsz, ha szeretnél – kezdtem, de felnevetett.

– Nem szeretnék. Loitsche örökre az otthonom marad, de el kell szakadnom tőle. Jobb hely vár ránk, azt hiszem…

– Egyre kíváncsibb vagyok – mosolyogtam remélve, hogy sikerül kiszednem belőle némi információt. – Mesélj még a helyről... kérlek...

– Már majdnem mindent tudsz – ingatta a fejét. – Geißleinwegbe megyünk. Szép környék és közel van az erdő… Többet nem mondok. Pár nap múlva úgyis megnézheted.

– Mindenki tudja, hol fog lakni – durcáskodtam – csak én nem.

– Annál nagyobb lesz a meglepetés. Már kértelek, Lotte. Bízz bennem!

– Jó, jó – sóhajtottam bosszúsan. – Akkor mesélj valami mást... valamit Loitschéről... Az itt eltöltött gyermekéveidről...

Arca felderült és sietős léptekkel haladt előre. Szinte futnom kellett, hogy utol tudjam érni.

– Van egy park a közelben – magyarázta és befordult egy olyan utcába, ahol még sosem jártam azelőtt. – Régen mindig ott cigiztünk Tommal. Ott szedtük fel az első csajokat, meg minden... rengeteg emlék köt oda...

Pár perc séta után megérkeztünk a keresett helyre. A park most kihalt volt, a szomszédos játszótér hintái gyengéden lengedeztek a szélben. A hinták felé pillantgattam, majd óvatos léptekkel elindultam feléjük. Átugrottam a kis sövényfalat, ami elválasztotta a parkot a játszótértől, s hamarosan már az egyik öreg, nyikorgó hinta előtt álltam. Bill természetesen követett és mikor ránéztem, borostától sötétlő arcán olyan kifejezést láttam, melyet talán még sosem. Újra gyermek volt. Felállt a hintára és hagyta, hogy az ide-oda libegjen, aztán belepréselte magát a játékszer apró ülésébe, majd felszabadultan nevetve hintázni kezdett. Vele hintáztam én is. Kacagásunk visszhangot vert az üres parkban. A hinták magasan szálltak, feljebb és feljebb repítve minket, szinte egészen a mindent beborító, éjfekete égig.

– Már nem akarod, hogy meséljek? – kérdezte Bill, miközben újra a magasba lökte magát.

– Dehogynem – nevettem, – viszont azt itt is megteheted.

– Így? Nem lenne jobb egyhelyben ülni?

– Így érdekesebb – vontam vállat és ismét löktem egyet a hintán. – Rajta, pacsirta, dalolj szépen!

Bill nevetése felerősödött és meg kellett állítania a hintát, nehogy kiessen belőle. Most viszont a szokásától eltérően hamar megnyugodott, így újult erővel tudta belevetni magát a hintázásba, s egyben a mesélésbe is.

– Körülbelül hét évesek lehettünk, mikor ideköltöztünk. Először nem igazán szerettem a környéket. Túl csendes volt Magdeburg után. Aztán persze rá kellett jönnöm, hogy a csend megváltás. Hamar sikerült barátokat szereznünk, legfőképpen Friedát és Andreast. Ebben a parkban töltöttük minden egyes szabad percünket. Emlékszem, mikor Andreas először hozott le cigit... mennyi is lehettem? Úgy tizenkettő talán. Andreas akkor már a menők közé tartozott, tehát alap dolognak számított, hogy cigi lóg a szájából. Mi is menők akartunk lenni, így beszálltunk a buliba. Frieda persze nem. Ő volt a jókislány. Cukkoltuk is rendesen...Én már akkor is meglehetősen fura egyéniségnek számítottam a nyakláncaimmal meg azzal a mottómmal, hogy márpedig énekes leszek, ha törik, ha szakad. Andreas és Frieda megértett, de a többiek nem. Mondanom se kell, igencsak elcsodálkoztak, mikor Tommal, Georggal és Gussal végül megalapítottuk a Devilisht. Aztán, mint ahogy azt te is tudod, mert rendes rajongó vagy, elmentem egy tehetségkutató versenyre. Itt figyelt fel rám, illetve velem együtt a bandára Peter Hofmann ... Gondolom, a történet folytatását nem kell részleteznem. Egész Loitsche büszke volt rám. Milyen szép emlékek... hm. Viszont nem bánkódom. Örülök, hogy elhagyom ezt a helyet... örülök, hogy veled leszek...

A hintázás véget ért. Kipattantunk a játékszerekből és – még kissé szédelegve a gyorsan váltakozó fel-le mozgástól – elindultunk a park irányába. Leültünk egy padra és csak hallgattunk. Néhány másodperc múlva Bill megszólalt.

– Édes otthon... Menjünk innen, angyal...

– Várj még – húztam vissza, mert felállni készült. – Muszáj mennünk?

– Ha szeretnéd az éjszakát a parkban, egy padon ülve tölteni, felőlem akár itt is maradhatunk – ingatta a fejét, de közben vigyorgott, szóval neki is tetszett az ötlet.

Ismét a csend burkolt be minket. Körülöttünk hullámzott a sötétség, érzékeinket fel-felkorbácsolták a nyári éjszaka édes illatai.

– Ez most olyan békés – állapította meg Bill. – Nincsenek kattogó kamerák, sem sikoltó rajongólányok... milyen rég hallgattam magát a csendet... Az életem egy merő rohanás. Alig van időm megállni...

Nem mondtam semmit. A vállára hajtottam a fejem és néztem, ahogy a hold lassan előbújik néhány kósza felhő mögül és ezüstös fénybe vonja a park harmattól csillogó pázsitját.

– Örökké ezt akarom – mondta Bill csendesen és végighúzta egyik kezét néhány hajtincsemen. – A végtelenségig el tudnám viselni... A holdfényben ücsörögni, a csöndben, a békességben...

– Milyen szentimentalista lettél – gúnyolódtam, megtörve minden romantikus varázst. Hűha, én aztán tudom, mikor kell elrontani a dolgokat.

Bill jókedvét azonban nem lehetett túlságosan megcsapolni. Elmosolyodott, kicsit úgy nézett rám, mint egy öt évesre, de megjegyzés nélkül hagyta az előbbi közbeszólásomat.

– Jó, tényleg szép – mondtam, mikor már legalább két perce némán üldögéltünk.

– Teljesen kiismerhetetlen vagy, angyal – nevetett fel Bill. – Egyszer úgy viselkedsz, mintha le tudnád hozni a csillagokat az égről csupán néhány szavaddal, máskor pedig szentimentalistának tartasz azért, mert néha próbálok úgy beszélni, ahogy te szólalsz meg a verseidben.

– Sajnálom – motyogtam és tényleg elszégyelltem magam – elég jó érzékem van ahhoz, hogy a kellő pillanatban rontsak el mindent.

– Nem rontottál el semmit – biztosított és puszit nyomott a homlokomra. – Ez a jelenet inkább megédesítette, nem összetörte az éjszaka varázsát. Igen, beismerem – tette hozzá – szentimentalista vagyok. Látod, mit ki nem hozol belőlem?

– Óh, igen – duruzsoltam és a mellkasára tettem egyik kezem. – látom, hogy a ketyegő teljesen megőrül odabent, ha a közelben vagyok.

– Rosszabb, mint egy iránytű, mikor mágnes közelébe viszed – értett egyet színpadiasan.

– Szeretem összezavarni az iránytűket – vigyorogtam, kiérdemelve ezzel egy gyengéd csókot.

– Hé, angyal. Bánod még, hogy a taxi nélküled fuvarozta el Lenáékat? – kérdezte suttogva, miközben ajkai gyengéden végigsiklottak az arcomon.

– Nem... de, honnan tudod, hogy bántam... egy kicsit? – kérdeztem, bár a gondolataim fonalszálai lassacskán szétcsúsztak. Nem tudtam, képes vagyok-e értelmes szavakat préselni magamból.

– Láttam rajtad – mondta, de nem nézett rám, arcát a hajamba temette. – Figyeltelek az ablakból.

– Muszáj állandóan utánam leskelődnöd? – ez a mondat megint nem volt túl találó, akár mindent el is ronthatott volna, de Bill megtanulta figyelmen kívül hagyni a megjegyzéseimet.

– Nem utánad leskelődtem. Tudtam, mit terveznek Gordonék és látni akartam a következő lépésedet. Őszintén szólva, jobb volt, mint amire számítottam. Azt vártam, hogy elkötöd valamelyik autómat és hazahajtasz vele.

– Csak hülyéskedsz – állapítottam meg, miközben hagytam, hogy az ölébe húzzon.

– Te mondtad, hogy a ketyegő megőrül a közeledben. Lehet, hogy nemcsak az, hanem minden más is.

Édes istenem. Hozzá kellett volna szoknom az efféle kijelentésekhez, én mégsem tudtam nem megremegni a suttogó szavak hallatán. Bill újra és újra Ajkaival finoman megérintette az arcomat, a kezeimet és az ajkaimat, miközben karjai erős bilincsében tartott fogva. Hallottam, ahogy tőlünk távol, talán a főutcán elhúz egy sportautó, de ez cseppet sem zökkentette ki bénító révületéből. Kellettem neki és ezt csak ott, a parkban, azon az ócska padon ülve fogtam fel igazán. Rájöttem, hogy ez valódi kihívás számára. Saját magával vív végzetes játszmát, harcolva az idővel és a vággyal, várva a végjátékot... A kínzó, önmagával vívott csatában volt az élvezet, nem a jutalom elnyerésében. Nagyon jól tudta, hogy bármelyik rajongó örömmel engedett volna neki akkor, amikor csak akarja, csupán egyetlen szavába került volna az egész. Egy pillanat alatt megkaphatta volna azt, amit akar... ő mégsem érzett örömet ebben és nemcsak azért, mert szeretett engem. Az kellett neki, amiért küzdött. Nem volt híve a könnyű zsákmányszerzésnek.

– Meddig játszod még ezt a játékot? – kérdeztem, bár nem voltam teljesen tudatában annak, hogy milyen szavak hagyták el az ajkaimat.

– Addig játszom, ameddig kell. Ne játsz a tűzzel, mert könnyen megégetheted magad

– Tudod, hogy most mégis azzal játszol? – érdeklődtem, bár korántsem érdekelt, mit válaszol, ha válaszol egyáltalán.

– Tudom. Üdv a pokolban.

Az ajkamba haraptam. Ez maga volt a lángoló, kénköves, mindent felemésztő édes pokol.

Kezei elengedték az enyémeket, hogy olyan helyekre vándoroljanak, ahol még nem jártak azelőtt. A szemeimbe nézett. Tekintetében mintha tűzcsóvák táncoltak volna, minden pillantása összetört, szinte elégetett. Teljesen ki volt fordulva önmagából. Ezt az énjét még soha nem láthattam. Arca piros volt, ajkai úgy csókoltak, hogy az már fájt. Én mégsem mondtam neki, hogy elég...

Néhány másodperccel később ő maga húzódott el tőlem. Szemeiben kialudt a tűz, az arca pedig lassan visszanyerte eredeti színét. Beharapta kissé megduzzadt ajkait és szégyenlős pillantásokkal mért végig.

Azon imádkoztam, nehogy bocsánatot kérjen, mert azzal tönkretenné az estét, de azt hiszem, ő is gondolhatott erre, mert csak elmosolyodott és elvette a kezét onnan, ahol annak normális körülmények között egy másodpercig sem kellett volna lennie.

– Nem szabad elvesztenem a fejem... még nem – mondta és óvatos mozdulattal leemelt a térdéről, majd felpattant és felsegített engem is. – Menjünk haza, oké?

Bólintottam. Még nem voltam képes egészen lenyugodni. A szívem őrült tempóban kalapált, ereimben tűzzé vált a vér. Tudtam, hogy az arcom is gyönyörű vörösben pompázik. Az ajkaim kiszáradtak, a torkom szinte égett.

– Szerintem... le kéne nyugodnunk, mielőtt hazaérünk – javasoltam, de Bill már hajthatatlan volt.

– Ha megállunk valahol, nem tudok uralkodni magamon – mondta és a kezébe vette a kezemet, majd meggyorsította a lépteit.

Vajon miért nem álltam el az útját? Hiszen ugyanúgy akartam őt, mint ahogy ő engem. Elvégre Anni és Gustav, Helga és Georg, sőt, még Linda és Tom is régesrég túljutottak ezen a témán. Nekünk miért nem megy? Újabb fura felfedezés: én mint kezdeményező? Na ne! Maradjunk csak nyugton.

Próbáltam másfelé nézni, igyekeztem másra gondolni, azonban az érintései, a csókjai nem hagyták. Az emlékek és az érzések őrjítő kavalkáddá olvadtak össze, újra és újra követelve a megismétlődést.

Szinte megváltás volt, mikor odaértünk a Kaulitz-házhoz. Bill ügyesen kinyitotta a kaput, majd átsétált a kivilágítatlan udvaron, felsietett a bejárati lépcsőkön, óvatosan kinyitotta az ajtót és megvárta, hogy én is átessek a küszöbön. Gyorsan beakasztotta a kulcsot az ajtó melletti kulcstároló megfelelő fakkjába, majd elindult az emeleti lépcsők irányába.

– Azt hiszem, ma éjjel be kell zárnom a szobám ajtaját – mondta és a vörösség ismét elöntötte az arcát. – Szerintem neked is ezt kéne tenned.

Fájt beismerni, de igaza volt. Kezdtem sejteni, mire vár, miért vív pokoli harcot önmagával. Azt akarta, hogy egyedül, teljesen egyedül legyünk, mikor megtörténik... Ez pedig nem lehetséges máshol, csak a leendő, közös otthonunkban...

Nem bírtam magammal. Járkáltam a szobában, százszor kinéztem az ablakon, leültem, felálltam, ismét csak járkáltam. Hideg, lázas remegés futott végig rajtam, s csak gyötört, mígnem feladtam és kisétáltam a folyosóra, majd Bill szobája felé vettem az irányt. Óvatosan belestem a kulcslyukon. Bill a szoba közepén ült, de hogy mit csinált, azt már nem tudtam kivenni. Átfutott az agyamon, hogy vajon tényleg bezárta-e az ajtót. Lassan a kilincsre tettem a kezem, majd finoman lenyomtam azt. Az ajtó engedett. A szobában Bill laptopjának kékes fényén kívül nem volt más fényforrás. Bill mint ahogy azt a kulcslyukon keresztül is láttam, a földön ült. Arcát kezeibe temette, s néha-néha megrázkódott egy kicsit.

- Bill – suttogtam, remélve, hogy nem tűnik túl elhalónak a hangom. Nem tudtam, mit mondjak neki. Valljam be talán, hogy át akartam jönni hozzá?

- Épp arra gondoltam, hogy rád töröm az ajtót – emelte fel a fejét és finoman elmosolyodott.

- Kényelmes a földön ücsörögni? – kérdeztem és lehuppantam mellé. Kezeit szorosan kulcsolta össze az enyémekkel, majd biccentett, de nem mondott semmit.

Mennyire szép is volt ez… Érzékeink már lenyugodtak, de érezhető volt, hogy a szünet csak ideiglenes: újabb kitörés volt készülőben. Bill rágcsálta az ajkait és folyton-folyvást félrenézett, én pedig nem tudtam levenni róla a tekintetemet.

- Miért kell gyötörnöd magad? – kérdeztem nagy sokára.

- Nem gyötröm… csak várok – mondta, bár nem tűnt határozottnak.

- Mégis, mire?

- Majd megtudod…

Utáltam, ha így beszélt. Nem szerettem különös, titokzatos viselkedését, bár vonzott, hogy ilyen.

- Nem kellene várnod – a szavak csak úgy előtörtek belőlem, s talán végig se gondoltam, mit mondok.

A következő pillanatban már az ölében voltam, s úgy tűnt, semmit sem érez tilosnak, mégis ura volt önmagának. Csókjai fagyosan perzseltek, érintései újra meg újra összetörtek bennem valamit. Boldog voltam, s nem akartam mást, csak azt, hogy ez mindörökké tartson. Szemei csillogtak a holdfényben, fehér arcát újra és újra széles mosoly járta át. És tudtam, hogy többet akar, bár tisztában voltam vele, hogy nem lesz több… legalábbis ma éjjel nem…

- Velem alszol? – kérdezte, csibészes vigyort villantva rám.

- Hát, azt ígértem, hogy a világért se, de vajon tudnék-e nemet mondani egy ilyen ajánlatra?

- Óh, igen… Ravaszak ám a szüleim. Ha elterveznek valamit, ember legyen a talpán, aki el tud menekülni előlük.

- Talán tényleg igazuk van. Meg kell szoknom, hogy mellettem vagy.

- Látod, angyal, mennyit ér ez a másfél év? Hiszen alig voltunk együtt!

- Azt hiszem, minden másképp alakulhatott volna, ha több időnk van. De gondolj bele, Bill. Jobb lenne úgy?

- Nem hinném… - gondolkodott el. – Szerintem ennek csak így van értelme. Próbára kellett tennünk magunkat…

- Talán átestünk a nehézségeken.

- Örökké, angyal…

- Örökké, Kaulitz.

Kuncogni kezdtem, mikor a hajnal első sugarai Bill szobájában értek utol. Eszembe jutott az esti hisztizésem, hogy én márpedig biztosan nem alszom Billel… Ennyit a szavamról…

A srác még mélyen aludt. Néztem egy darabig, majd otthagytam és nekiláttam, hogy megkezdjem az új napot. Először természetesen lesétáltam Simonéékhez és tettetett durcássággal közöltem velük:

- Ez is miattatok van. Nem tudom betartani a szavam.

- Na nézd már, csak nem jobb belátásra tért a hölgy – gúnyolódott Gordon, miközben kávét töltött magának.

Elnevettem magam.

- Nos, a hölgy jobb belátásra tért és ezennel bocsánatot kér a tegnap esti hisztiért… és köszönetet mond, amiért maradásra bírtátok.

Aznap új feladatoknak néztünk elébe, hisz összeköltöztettük Gustavékat, valamint besegítettünk Georgéknak is, akik a látszat ellenére már rég az új házukban laktak, csupán néhány bútor hiányzott még. A költöztetésben a nálam vendégeskedő orosz barátaim már nem tudtak részt venni, de küldtek egy e-mailt, hogy indulniuk kell, így mikor hazasiettem, hogy elbúcsúzzak tőlük, már csak azt az üzenetet találtam, hogy „Erről Mike is értesülni fog”.

Fogalmam se volt, miről fog értesülni Mike, mígnem megnéztem az üzeneteimet, s egy olvasatlan SMS tudatta velem, hogy Lena igencsak kajánkodik az esti kimaradásom miatt. Hiába írtam neki egy e-mailt, hogy ugyan már, nem volt semmi, nem nagyon hitt nekem. Végül hagytam, hadd árulkodjon Mike-nak, mert úgy gondoltam, egyszer majd csak kimagyarázom a dolgot.

A Georgék költözését követő harmadik napon Bill váratlanul beállított hozzánk és hivatalosan is bejelentette, hogy másnap mi is költözünk. A nénikém kellőképpen bezsongott és heves sopánkodások közepedte azonnal összerakott három tányérkészletet – mondván, csakhogy legyen miből enni – és a kezembe nyomott vagy ötven receptet, meg tíz szakácskönyvet. Bill mosolyogva figyelte a jelenetet, én pedig a pokolba kívántam az egészet.

Természetesen nem úszhattam meg Sofie néni felvilágosító kiselőadását sem. Az este folyamán, miközben a ruháimat csomagoltam, sor került arra is. A nagynéném kihasználta, hogy el vagyok foglalva és nem tudok sikítva elrohanni, így részletesen magyarázni kezdte mindazt, amit már rég tudtam. Szerencsére nem érezte szükségét, hogy sokáig húzza az időt, mert röpke félóra alatt befejezte és a továbbiakban inkább segített pakolni.

A következő nap reggelén arra ébredtem, hogy a már jólismert költöztetőautó visítva lefékez a házunk előtt. Álmosan kikászálódtam az ágyból, összeszedtem magam és levittem néhány táskát a földszintre. A legtöbb holmim dobozokba lett csomagolva, így azokat Rodolpho bácsi, Bill, Tom, Georg, Gustav és néhány költöztető cipelte ki, nekem csak a könnyebb táskákat kellett vinnem.

Hamar végeztünk a pakolással, hiszen Bill dolgai már szép doboztornyokban foglaltak helyet az autó platóján. Vetettem néhány búcsúpillantást Sofie néniék házára, majd bepattantam a kocsimba és követtem az előttem haladó Billt. Utánam a fehér Audi és annak utasai igyekeztek beférkőzni a láncolatba, leghátul pedig Georg és Helga haladt a Seattal és két pótutassal, azaz Gustavval és Annival. Néhány másodpercnyi zűrzavar után az autólánc megkezdte útját Hamburg egyik külvárosa, Geißleinweg felé... az új otthonom felé...

11. Fejezet: Nyári napok

Apa szörnyű kijelentésének nyoma egyre inkább fakult, ahogy múltak az augusztusi forró napok. A bírósági pereskedést követő éjjelen a Tokio Hotel tagjai újra elutaztak, mert az ázsiai turnét csak azért szakították félbe, hogy Bill és Tom hazajöhessen a tárgyalásra.

A bíróságon történtekről természetesen mindenki hamar tudomást szerzett. Nem titkoltam el apa vallomását, bár nem voltam büszke rá. Igazság szerint utáltam visszaemlékezni azokra a szavakra. Felkavartak, megrémítettek, de már kezdtem feledni őket. Összeraktam magamban pár képet – például azt, hogy mire is kellett Rosanette. Apa úgy gondolta, Rosanette-tel felejthet, a kis Frédéric megszületése pedig csak elősegítette ezt – de ezek szerint mégsem tudott annyira elfelejteni engem. Pocsék volt mégcsak gondolkodni is erről, így mindig igyekeztem elterelni a figyelmemet valamivel.

– Jó hírem van, Lotte! – csörtetett be a szobámba Linda. Felnéztem és kérdően tekintettem a lányra, mire ő folytatta – Vadik és Lena hamarosan idejön! Beszéltem Mike-kal... és hát... izé... elmondtam neki, mi a szitu. Ő az egyetemi gyakorlatok miatt nem tud jönni, de Vadik és Lena néhány napon belül megérkezik. Hát nem csúcs? Sajnos még soha nem találkoztam velük, de biztosra veszem, hogy jó arcok!

– Azok – mondtam, majd egy sürgető kérdést tettem fel – Miért jönnek? Azt ne mondd, hogy apa kijelentése miatt!

– Dehogy – nevetett Linda. – Lena szeretne Németországba jönni. Meg akarja látogatni a nagyszüleit és ha már itt jár, hát ide is beugrik. Vadik meg csak elkíséri. Rég látott téged és gondolom, hírt kell majd vinnie Mike-nak.

– Na és mesélj csak… Mike mit szólt a bírósági perhez? – érdeklődtem leplezett izgalommal.

– Húúúúú – Linda szemei vidám fényben csillogtak – hát azt hallanod kellett volna! Elég rendesen szentségelt, meg minden, egyszóval nagyon kiakadt. Mikor elmondtam neki, hogy apukád.. hogy ööö... beléd esett.... húha... kár, hogy nem láttam az arcát!

– Szegény Mike – mosolyogtam kényszeredetten. – Mindig akad valami, ami miatt idegeskedhet.

– De már minden rendben lesz, nem? – csapta össze a kezeit a lány és leült az ágyam szélére – Úgy értem, apád kilőve, Gitty kilőve...

– Az ítélet ellen fellebbezést nyújthatnak be – lomboztam le a kedélyét – és azt hiszem, apa meg is fogja tenni ezt.

– Miért tenné? Most járatta le magát a fejesek előtt!

– A tárgyalás nem volt éppenséggel hivatalos – ingattam a fejem – hiszen nem jogszerű két ügyből egyet csinálni... és tudod, hogy a tanúk kihallgatása is elmaradt. Az egészet azért rövidítették, mert Blumewitznek nem volt kedve sokáig ücsörögni a bíróságon… na és persze apa kijelentése megváltoztatta a dolgokat. Ettől függetlenül fennáll az esély, hogy megvétózzák a döntést.

– Nem tehetik – rázta a fejét Linda. – Hiszen elvették apád jogait, meg minden.

– Rosanette benyújthatja a fellebbezést.

– De miért tenné? A férje belezúgott a saját lányába! Ez szerinted normális dolog?

– Dehogy normális – ellenkeztem hisztérikusan. – De Rosanette-t csak apa anyagi helyzete vonzza. Pénz, luxuskocsi, franciaországi utazások, gyémántgyűrűk...

– Hihetetlen – csóválta a fejét a barátnőm. – Komolyan, egyszerűen hihetetlen. Nem tudok magamhoz térni. Te azért elég rendesen kezelted, leszámítva az első napot... mármint, amikor megtudtad. Akkor azt hittem, orvost kell hívni hozzád.

– Csak sokkolt egy kicsit, ennyi az egész – nevettem, bár abban a pillanatban korántsem tűnt ennyire viccesnek. – Bill ott volt... és jó volt, hogy velem volt...

– Jaaj, jó, hogy mondod – szontyolodott el Linda. – Nagyon hiányzik Tom. Képzeld, megmutatta, hol fogunk lakni! Azt mondta, amint hazajönnek, cuccolunk, úgyhogy már el is kezdtem a pakolást. Ezt lesd meg!

Elővette az iPhone-ját, pötyögött rajta egy kicsit, hogy megkeressen egy képet, majd felém nyújtotta a készüléket, hogy szemügyre vehessem a fotót.

Elismeréssel füttyentettem, mikor megláttam a házat és azt, hogy pontosan milyen környéken fognak lakni.

Tom stílusát ismerve – a belváros közepén. A ház hatalmas alapterületű volt és csillogó kaszinók magasodtak a környéken, csodás – már-már vegasi – fénybe vonva az egész utcát. Nem tűnt éppenséggel meghittnek és békésnek, de tudtam, hogy Lindának is nagyon bejön a hely.

– Annyira szuper! – lelkendezett a lány – Elmondom, hogyan is néz ki a valóságban. Nemrég ott jártam. Olyan hihetetlen és annyira überfantasztikus! Ahogy belépsz a kapun, egy kis udvaron találod magad, ami tele van apró, színes lámpákkal. Amúgy a környék mindig fényárban úszik, tisztára, mintha állandóan karácsony lenne. A ház nagyon cuki, mert minden pasztel árnyalatú… a bútorok, a falak… és az egész olyan... valahogy biztonságot sugároz. Van egy óriási LCD TV, meg mindenféle zenész kütyü Tomnak. És ha van kedvünk, csak leugrunk valamelyik közeli kaszinóba és bulizgatunk kicsit. Egy az egyben Tom stílusa! Félt is szegénykém, hogy nem fog tetszeni nekem, de milyen kis buta volt! Hogyne tetszett volna? Képzeld, még egy hatalmas könyvespolcot is szerzett a nappaliba, hogy jól érezzem magam! Hát nem édes?

– De, az – nevettem fel könnyeden. – Nagyon édes.

– Na, mi van? Te még nem láttad, hol kell töltened életed hátralévő éveit?

– Linda, ne rohanj már ennyire előre – szóltam rá kicsit erélyesebben, mint ahogy azt kellett volna – Életem hátralévő éveit?

– Miért? – értetlenkedett – Billel képzelted el a boldog megöregedést, meg minden... vagy talán nem?

– Boldog megöregedés? – vihogtam el magam – Hé, Linda. Mostanság majdhogynem állandó életveszélyben élek. Mikor van időm azon gondolkodni, milyen lesz a boldog megöregedés?

– Hát most! – nevetett – Rajta, gondolkodj el most!

Elgondolkodtam, de nem jutott eszembe semmi értelmes, csupán az emlékek. Nem tudtam a jövőnek élni, mert a jelenben éltem.

Bill, mint öreg nagypapa, én meg mint öreg nagymama, körülöttünk a sok-sok unoka – áhh ez nem az én világom volt.

– Meglátjuk, mit hoz a jövő – mondtam végül, bár az öreg nagypapás képet mélyen elraktároztam az agyam egyik hátsó zugába.

Linda az órájára nézett, majd felpattant az ágyamról.

– A fenébe, mennem kell!

– Hova mész?

– A reptérre, anyám elé – mondta és felkapta a táskáját.

– Anyukádék idejönnek? – néztem értetlenkedve.

– Csak anya jön – helyesbített. – Tudod, mindennap beszélünk és... hát... mondtam neki, hogy Tom meg én... és csak mostanra tudott időt szakítani, hogy megbeszéljük ezeket a dolgokat.. .És ha Tomék hazajönnek, anya segít költözni...

Linda választ se várva kisurrant az ajtón. Az ablakból néztem, ahogy a fekete Cadillac eldöcög a kapubejáróról.

Odalent megcsörrent a telefon. Mivel se Sofie néni, se Rodolpho bácsi nem volt otthon, lesiettem és felvettem.

– Tessék? – szóltam bele kifulladva.

– Jó napot kívánok – felelt egy hűvös, hivatalos hang. – Dr. Blumewitz vagyok. Tudnék beszélni Herr és Frau Marcellóval?

– Sajnálom, de jelenleg nincsenek itthon – mondtam és elszorult a torkom. Ha ügyvéd keresi a nagynénéméket, az bizonyára nem jelenthet semmi jót.

– Rendben – sóhajtott kissé fáradtan – akkor elmondom önnek, Krüger kisasszony. A Krüger kontra Marcello, valamint a Krüger kontra Kaulitz ügyben fellebbezést nyújtottak be a legfelsőbb bíróságon.

– Tudtam – jegyeztem meg csüggedten. – Túl szép lett volna, ha apa szó nélkül hagyja a döntést. Most mi lesz, ügyvédúr?

– Annyi biztos, hogy a körülményekre való tekintettel sem önnek, sem a Kaulitz-ikreknek nem kell újra tanúvallomást tennie.

– De... – kezdtem – miként fogadhatták el apám fellebbezési kérelmét? Hiszen hamis tanúzás vádjában folyik eljárás ellene!

– A vádat ezúttal csak Frau Krüger emelte – mondta Blumewitz – és azt hiszem, őt nem fosztották meg a mentelmijogoktól. Az ő esetében a hamis tanúzás vádja a kiváltságainak köszönhetően semmisnek lett nyilvánítva.

– És... szólnom kell Billnek, hogy szakítsák meg a turnét? – kérdeztem lelombozva, mert valahogy cseppet sem volt kedvem ilyesmit közölni az énekessel.

– Nem. Mivel említettem, hogy a Kaulitz-ikreknek, ebbe beleértve a vádlottat is, nem kell újra tanúvallomást tennie, nem szükséges megszakítani a koncertsorozatot. Úgy gondolom, a bíró a Herr Kaulitzot érintő ügyben azonnali hatállyal elutasítja a fellebbezést és van némi remény arra is, hogy a rokonait ért vádak többségéből szintén jól fogunk kijönni.

– Tudja, hogy a vádak alaptalanok, ugye? – tettem fel egy olyan kérdést, amelyet egész biztos nem lett volna szabad.

– Természetesen. Brechtold bíró is el volt szörnyülködve, mikor elé tették a fellebbezési kérelmet. Nyugodjon meg, Krüger kisasszony. Nem lesz semmi baj.

– Mindig ezt mondják, aztán mégis máshogy sülnek el a dolgok – morogtam, de az ügyvéd csak nevetett.

– Elnézést a zavarásért – mondta végül. – Kérem, tájékoztassa a rokonait. A tárgyalás időpontjáról levélben fogjuk értesíteni őket. Köszönöm!

– Én köszönöm – sóhajtottam és letettem a telefont.

Felvánszorogtam a szobámba és körbenéztem, mi újság Facebookon. Szerencsére épp jókor pillantottam a képernyőre, mert láttam, hogy a Tokio Hotel hivatalos oldala közleményt adott ki. Az információ nem volt lényeges, nem is olvastam el, de azon nyomban kommenteltem valamit.

...

Közlendő

...

Tudtam, hogy ennyiből is leesik nekik, miről van szó. Silke gyorsan választ is pötyögött, majd – a gyanúm szerint – azonnal értesítette Billt és Tomot, mert az ikrek néhány perccel később már Skype-on zaklattak.

– Mi történt? – kérdezte Bill, mikor (némi bénázás után) sikerült fogadnom a hívást.

– Benyújtották a fellebbezést – mondtam sietve – de nem kell hazajönnötök.

– Nem kell újra vallomást tennem? – érdeklődött a srác.

– Nem. Sem neked, sem Tomnak.

– Ez azért megnyugtató – morogta Tom. – Ne aggódj, havercsaj. Minden oké lesz.

– Ezt mondta az ügyvéd is.

– Mit? Azt, hogy minden oké lesz?

– Nem pont ezekkel a szavakkal – nevettem fel; Tomnak ismét sikerült mosolyt csalnia az arcomra.

– Ne idegeskedj – szólt rám Bill. – Nemsokára hazamegyünk és mindent megoldunk.

– Remélem – mondtam csüggedten.

A srácok elköszöntek, majd megszakították a hívást. Miért pont most kellett turnéra menniük? Igazán maradhattak volna még néhány napig, vagy legalább addig, amíg ez a bírósági baromság véget nem ér.

– Lotte!

A nénikém hangja áttörte a házra boruló némaságot. Nem is hallottam, mikor az ütött-kopott Schevi felhajtott az udvarra. Lesiettem a földszintre, hogy üdvözöljem a hazatérő rokonaimat.

– Ralph, kisbabám! – kiáltottam, mikor megláttam, hogy Sofie néni a keresztfiamat tartja a karjában. – Gyere ide, édesem!

Sofie néni a földre tette Ralphot, aki totyogva elindult felém. Arcán hatalmas mosoly ült, szemei vidáman csillogtak. Leguggoltam elé, hogy rám tudjon támaszkodni, ha elér hozzám. Mikor meggyőződött arról, hogy elég közel van, kinyújtotta apró kezeit, majd a vállamra tette őket.

– Szia – mondta nevetve.

– Szia – kaptam az ölembe – Na, feljössz velem?

– Igen – bólogatott. Annyira aranyos volt! Már elmúlt egy éves, néha beszélt is, de legtöbbször még inkább gagyogásnak lehetett titulálni szavait, velem azonban valahogy mindig kivételt tett. Ha a közelben voltam, az értelmetlen babanyelv érthető beszéddé formálódott.

– Mit akarsz csinálni, angyalom? – kérdeztem a kicsit, mikor felértünk az emeletre.

– Totóóó, totóóó, totóóó – kiabálta és csapkodni kezdett a kezeivel.

A „totó” egészen pontosan egy betűkirakós játék volt. Ralph természetesen nem ismerte a játékszabályokat, ő még csak egymásba illesztette a betűkockákat és hatalmas tornyokat épített belőlük.

– Várj meg itt, baba. Mindjárt hozom, rendben?

Ralph leült a szoba közepére és a pulóvere bojtocskájával játszott, én pedig elindultam megkeresni a játékot. Hamar ráakadtam, az egyik vendégszobába volt bepakolva a többi játék közé. Sofie néniék rengeteg babacuccot szereztek be – a többségét még akkor, mikor Ralph csecsemő volt és a szülei pótnászútra mentek Ausztriába, így a kicsi nálunk volt pár napig.

Mikor visszatértem – kezemben a társasjáték dobozával, Ralph kacagva felvisított és tapsolni kezdett.

– Na jó, kezdjük – mosolyogtam és kiborítottam a földre a betűkockákat, majd összeraktam a lépcsőzetes táblát.

– Nem – mutatott Ralph a téglavörös műanyagtábla felé.

– Micsoda? Nem kell?

– Nem – ismételte meg a kisgyerek és elhúzta a fehér műanyagkockákat.

– Dehogynem kell, Ralph. Nem tudod majd felállítani a tornyodat. Mindig így csináljuk. Már elfelejtetted?

Ralph csak megrázta a fejét és letette az első kockát, majd rápakolt még hármat.

– Oké – adtam meg magam. – Majd meglátod, hogy el fog dőlni a torony. Nézd, én a táblán csinálom. Az enyém sokkal szebb lesz.

Elkezdtem felépíteni a tornyot. Már vagy húsz kockát egymásba raktam, mikor Ralph sírni kezdett. Láttam, hogy a szőnyegre felállított toronykezdemény darabjaira esett.

– Megmondtam – simogattam meg a gyerek szőke fejét. – Sosem hallgatsz rám.

Ralph ezek után inkább a táblán próbálkozott és sikerült is felépítenie három tornyot. Mikor végzett, apró kezeit az instabil építmények felé emelte és nézte, ahogy a fehér betűkockákból épített toronyegyüttes pillanatok alatt omlik össze. Nevetni kezdett, majd újra nekilátott, hogy felépítse a kockavárat.

– Le kell mennem egy percre. Addig itt kell, hogy hagyjalak, kicsim. Nem lesz baj, ugye?

– Nem – vigyorgott Ralph és a kezébe emelt négy betűkockát.

Lesiettem a földszintre és megkerestem Sofie nénit, akire a konyhában találtam rá.

– Mi történt? – kérdezte, mikor meglátott az ajtóban.

– Semmi – feleltem. – Ralph fent játszik. Délután telefonált az ügyvéd... Dr. Blumewitz. Azt mondta, hogy Rosanette benyújtotta a fellebbezést mindkét ügyben.... Ez azt jelenti, hogy újra tárgyalás lesz. Ezúttal rendes... minden tanút kihallgatnak...

A nénikémet látszólag nem lepte meg a hír. Vállat vont, majd újra a tűzhely felé fordult és kavargatni kezdte az egyik gőzölgő fazék tartalmát. Óh, csak ne szalsza-szósz legyen – gondoltam magamban, majd visszatértem a szobámba, ahol Ralph pontosan úgy játszott, ahogy otthagytam.

Egy óra múlva kiderült, hogy tényleg nem szalsza-szósz rotyogott a tűzhelyen, hanem pároltrizs főtt, melyhez mézes-mustáros csirke is sült.

Vacsorára befutottak Santiagóék is, akik örömmel vetették rá magukat a frissen elkészült ételekre. Tipikus olaszos este kerekedett, meccsnézéssel és hangos vitákkal. A jókedv mégsem volt töretlen, mert a felnőttek a közelgő tárgyalásokról is szót ejtettek, én pedig, hogy ne halljam az idegesítő társalgást, újra magammal vittem Ralphot és játszottunk még egy kicsit.

Az este hamar véget ért, a keresztfiamat pedig elvitték tőlem. Sabine és Santiago már Berlinbe költözött, s tudtam, hogy hosszú lesz az út és Ralphnak aludnia kell az autóban, hogy ne legyen nyűgös éjszaka.

Úgy döntöttem, én is elvonulok aludni. Nem voltam ugyan fáradt, de nem tudtam mit kezdeni magammal.

Hiányzott Bill. Oké, ez nem túl meglepő, tekintve, hogy kontinensek választottak el minket, de most minden eddiginél jobban éreztem a hiányát. Forgolódtam, nem találtam a helyem. Nagy sokára aztán végre sikerült átadnom magam az álmaimnak.

– Ébredj, ébredj!

– Mi van? – motyogtam a párnámba. Olyan volt, mintha semmits em aludtam volna, mintha csak most nyújtóztam volna el az ágyon.

– Kelj már fel! – rázogattak tovább. Felnyögtem, majd megfordultam és szembenéztem az ébresztőmmel.

– Lena! – kiáltottam, mikor felfogtam, kit bámulok.

– Még szép, hogy Lena! – nevetett a lány és megölelt. Hosszú, hollófekete hajából ezúttal sem hiányoztak a szőke tincsek, mélyzöld szemeiben vidámság csillogott. Markáns arcát – mely nem volt túl nőies – most megszépítette a hatalmas mosoly, mely a szája egyik sarkától a másikig húzódott.

– Hány óra van? – néztem körbe pislogva és igyekeztem kidörzsölni az álmot a szememből.

– Reggel tíz. Jövünk korán mi! Utaztunk éjjel egészen. Hé, Vadik! Gyere be!

– Lehet? – kukucskált be az ajtón egy másik ismerős arc.

– Persze – nevettem és hívogatóan a srác felé intettem. Vadik belépett a szobába és finoman becsukta az ajtót maga mögött. Fonatait ezúttal nem takarta baseballsapka, de a jól megszokott napszemüveget most sem volt hajlandó levenni.

– Szép – nézett körül a szobámban.

– Kissé rendetlen.

– Mesélj! – utasított Lena – Mi újság?

– Halljuk mi, kibékültetek Billel – mondta Vadik és leült az egyik fotelbe. Pont úgy terpeszkedett el az ülőalkalmatosságban, ahogy rajta kívül csak Tom tudott.

– Igen – bólintottam és valószínűleg kissé el is pirultam – már minden rendben van.

– Ennek örül mi. Mike is – jegyezte meg Lena. – Küld puszit sokat. Jönni tud nem az egyetem miatt. Tanul sokat.

- Nagyon hiányzik – jegyeztem meg halkan. – Szeretném már látni.

- Ő is látni akarna téged már – biztosított Lena. – Mond, hogy eljöjjünk, ha megyünk Hamburgba. Kér, hogy kell téged látogatni meg. Ha mondja nem is, én teszek akkor is ezt, mert hiányoztál nagyon nekem.

- Te is hiányoztál, Lena… meg te is, Vadik – mondtam meghatódva.

- És Artinak hiányzol még – motyogta Vadik határozatlanul. Úgy tűnt, nem tudja eldönteni, hogy említse-e meg a fiút, vagy sem.

- Arti? – kérdeztem meghökkenve. – Komolyan hiányzom neki?

- Igen – felelt Lena és beharapta az ajkait. – De említek nem, ha akarod nem, Bill miatt. Hiszek azt, hogy nem örül neki, ha tud, hogy mit tettél te meg Arti.

- Nem örült, mikor megtudta, de azért nem nagyon akadt ki. Nem szereti, ha a jelenlétében emlegetem, de mivel most nincs itt, nyugodtan mesélhettek róla. Hogy van?

- Arti? – Lena finoman végighúzta nyelvét a fogsorán, csak aztán folytatta. – Arti fura nagyon mostanság. Jár egy lánnyal és a lány is nagyon nagyon furcsa. Nem ismerek én őt, mert Arti mutat be nem neki, csak látok őket utcán együtt. A lány csúnya nagyon, de ha Artinak ő kell, hát legyen. Mike-nak könnyebb ez, mert így kell nem félnie attól, hogy Arti miattad készen van még mindig teljesen. Persze gondolok, hogy szeret még téged mindig és ha alakulna úgy, biztosan ejtené azt a csúnya lányt, de erre nincs esély, igaz? Nem alakul úgy te és Bill közt és jobb is, hogy nem. Ti vagytok teremtve egymásnak, hiszem azt!

Lena szónoklatából mindössze annyit fogtam fel, hogy Arti furcsán viselkedik. Nem fért a fejemben, miért.

- Mondd, Lena. Hogy érted azt, hogy Arti furcsán viselkedik?

Lena elgondolkodott, majd sóhajtott.

- Ó, hát értek én azt úgy, hogy állandóan jár úgy csukott szemmel és soha néz nem szemébe senkinek, még annak a lányénak a szemébe se, akivel jár együtt. Beszél keveset és sápadtabb, mint lenni szokott. Lehet, hogy beteg.

- Remélem, nincs komoly baja- mondtam őszintén. Tényleg aggódtam érte.

- Azért mondd ne el Billnek, hogy beszélek neked Artiról. Nem akarok, hogy legyen köztetek megint vita. Én még érzek most is nagyon rosszat, mikor gondolok arra, hogy Artit én hoztam ide. Tudok, hogy fontos volt és bánt nem téged soha, de akkor is… Nem akarok, hogy Arti miatt Bill gyűlölje családunkat.

- Nem fogja gyűlölni – biztosítottam nevetve Lenát. – Bill okos. Különbséget tud tenni az érzelmek és az ész érvek között. Tisztában van vele, hogy sokkal tartozik a családotoknak. Ha pedig mégis arra hajlana, hogy Arti alapján ítél meg titeket, én majd helyrehozom a gondolkodását.

- Köszönök, Lotte. Mindent köszönök! – hálálkodott Lena.

- Ugyan, Lena – legyintettem hanyagul. – Semmit sem kell megköszönnöd. Hálás vagyok, amiért átsegítettetek a gondokon. Nektek köszönhetem, hogy karácsonykor is biztonságban voltam.

- Mike-nak az volt egy nagyon jó ötlete – kuncogott Vadik. – Érdekes karácsony volt veled. De jó volt nagyon. Bár láttuk szenvedésedet akkor, mikor Tommal beszél te Skype-on és az rossz volt, mert akartuk mi azt nem látni. Mikor elmentél, utána Mike újra járt egyetemre és olyan, mint máskor. Írsz te neki múltkor, aztán sokáig meg nem és ő volt nagyon készen ettől. Nem tud, mi volt veled, aztán mondod neki, hogy Bill tűnt el és keresni kellett őt. És később hír jött békülésről és most már lesz rendben minden. De Mike mond még most is, hogy írsz neki keveset. Tudod, hiányzol neki nagyon. Tud nem jönni vissza, mert egyetem miatt nem lehet és ő tudja, hogy ha jön vissza, akkor marad is itt hónapokra és azt most teheti nem meg a család és a tanulás miatt. és persze barátok vannak ott Szentpéterváron is, akiket ismersz te, mert mutatok be őket karácsony után. Daria és Katrinka hagyná nem, hogy Mike legyen itt megint. Ők szeretik nagyon és viselik nem el, ha van tőlük távol.

- Ki ne szeretné Mike-ot? – kérdeztem nevetve.

- Vannak olyanok – vetette közbe Lena. – Hiszen látsz te videót róla eleget és te tudod, hogy mindenki nem szeretheti, ha egy fiúnak szeme van kifestve és öltözik úgy, mint Mike. Billen is láthatod ezt, bár hallok, hogy ő már szemét nem nagyon festi és borostát növeszt. Igaz ez?

- Igen, igaz – sóhajtottam kicsit mérgesen.

Nem igazán tudtam megbarátkozni Bill stílusváltásával.

- De érdekes lehet! – nevetett Lena. – Mutasd meg majd, jó? Leszünk Hamburgban napokig és akkor majd találkozhatunk néha!

- El fogom ráncigálni hozzátok, megígérem – fogadkoztam és végignyújtóztam az ágyon.

Túlságosan álmos voltam még

- Azt hiszem, lemegyek reggelizni – mondtam végül és feltápászkodtam, majd csoszogva elindultam az ajtó felé. – Maradjatok itt! Reggeli után elugrunk fagyizni, oké?

Lena és Vadik egyszerre bólintott. Megeresztettem egy biztató mosolyt, majd jószerével lebotladoztam a földszintre.

Sofie néni a konyhában tevékenykedett. A bácsikám már nem volt otthon.

- Jó reggelt, nénikém – ásítoztam, miközben helyet foglaltam az asztalnál. – Miért engedted fel Lenát és Vadikot a szobámba?

A nénikém elmosolyodott.

- Mike szólt, hogy jönnek – magyarázta, miközben elővette a kedvenc csészémet és tejet töltött bele. – Mikor megérkeztek, még aludtál. Mike húga, Lena mondta, hogy nyugodtan rájuk bízhatom az ébresztést. Úgy látom, sikerrel jártak.

- De még mekkora sikerrel – morogtam álmosan és megvajaztam magamnak egy pirítóst.

- Ne morgolódj, drágám – torkolt le Sofie néni. – Január óta nem találkoztál velük!

- Tudom, tudom, csak… - heveskedtem, de aztán elhallgattam és inkább a reggelimmel kezdtem foglalkozni.

Kavargott a gyomrom. Artira és Mike-ra gondoltam. Az egyiket hiányoltam, a másikat sajnáltam.

Egyikük arcát sem tudtam elfelejteni igazán. Mikor utoljára láttam, Arti elégedett volt attól a csóktól, amit adtam neki. Nevetve hátrált az erdő fái közé. Vajon miért olyan letört mostanában? Talán miattam?

Mike ezzel szemben elgyötört volt. Szomorú, féltő pillantása végigkísért az Oroszországból hazafelé vezető úton. Folyton beugrott a kép, ahogy ott áll a hóban, barátoktól körülvéve és zöld szemei arcomra tapadnak még néhány másodpercig. Mit csinálhat most? A könyvei felett görnyed és fontos vizsgákra készül? Szórakozik a barátaival? Csendben ül a szobájában és éppen rám gondol?

Megtörten sóhajtottam. Rájöttem, hogy a gondolkodás helyett inkább Lenáékkal kellene foglalkoznom. Egész éjjel utaztak, csak azért, hogy lássanak.

- Elviszem őket fagyizni – mondtam kicsit később. A nénikém szórakozottan intett, hogy jól van.

Amint befejeztem a reggelit, visszamentem a szobámba. Vadik és Lena ugyanott ült, ahol eddig.

- Mehetünk? – kérdezte Lena, mikor látta, hogy én léptem be a szobába.

- Egy pillanat – mondtam sietve és felnyaláboltam néhány ruhadarabot. Villámgyorsan elkészültem, majd megvártam, hogy ők is összeszedjék magukat.

- Látni akarok kocsidat – jelentette ki Vadik. – Mit mond Mike róla?

- Angyal – felelte Lena. – Egy Mercedes angyal, igaz?

Büszkén mosolyogtam és kitártam a garázsajtót, hogy szemügyre vehessék a kocsit.

- Azta…

- Jézusom… Fantasztikus.

A lelkes dicsérgetés jót tett az önbizalmamnak, habár tudtam, hogy a kocsimat rajongják körül. Kedvtelve figyeltem, ahogy Vadik odabotorkál az autóhoz és figyelmesen tanulmányozza. Megkopogtatta az ablaküveget, végigsimította az egyik hátsó lámpát, tüzetesen vizsgálta a sárvédőket.

- Induljunk! – harsogtam és bepattantam a volán mögé. Vadik és Lena kissé kábultan követett. A lány letelepedett a hátsó ülésre, a fiú az anyósülésen foglalt helyet.

A lejátszóba csúsztattam a Green Day American Idiot című albumát, aztán elhajtottam az udvarról.

- Sötét ablakok, páncélozott ajtók – jegyezte meg Vadik. Hangjában mintha irigységet véltem volna felfedezni. – Szép autó nagyon. Csak nyomasztó kicsit, nem?

- Miért lenne? – kérdezett vissza Lena. – Én szeretek ezt kocsit, mert olyan, mint ami van filmekben. És egyébként meg, Vadik, te is azt tudod jól, hogy Lotte kellett, hogy legyen biztonságban, mikor a gonosz lány volt még szabad. Ez a kocsi védi őt. Billnek volt fontos kedvese élete, ezért ad neki ilyen autót. Te nem adnál ilyet kedvesednek, ha tehetnéd meg és ha kedvesed lenne veszélyben mindennap?

Vadik kuncogott.

- Nincs, aki lenne veszélyben, mert semmilyen kedvesem nincs – mondta halkan. Szomorúan biggyesztette el piercinges ajkait.

- Majd lesz – jegyeztem meg és finoman rácsaptam a vállára. – Mindennek eljön az ideje.

- Ne mondd, hogy nincs, mert lenne, ha akarod! – pirított rá Lena. – Tudod te azt, mit mondott Tonya Kat három napja?

- Tudok – felelt Vadik. Bosszúsnak tűnt.

- Hát akkor?

- Tonya Kat kell most nem nekem. Most inkább egyedül jobb. Ne nyaggass ezzel, Lenocska! Vagyok túl fáradt ehhez. Jaj, Lotte, tudod nagyon te jól, hogy milyen fárasztó sok baráttal lenni együtt? Mindig mindenki csak szart kever… de azért szeretek én az összeset…

- A Tokio Hotel tagjaival se könnyebb az élet – mondtam vigasztalásképp.

Tíz perc múlva leparkoltam egy zsúfolt kávézó előtt. Nagyon meleg volt, tehát meglehetősen örültem a hideg finomságnak. Megvettük a kelyheket és helyet foglaltunk egy kisasztal mellett, hogy ott fogyasszuk el a fagylaltokat. A Coca Cola reklámfeliratú ernyő pirosra színezte a nap fényét. Káprázott tőle a szemem.

Lena és Vadik szórakozottan fecsegett valamit. Szavaik idegenek, érthetetlenek és kemények voltak. Tudtam, hogy sosem fogom megkedvelni az oroszt.

10. Fejezet: A bíróságon

Az augusztus első napja olyan pocsékul kezdődött, hogy azt szavakba se lehet önteni. Reggel, mikor felkeltem, egy bírósági idézést találtam az asztalomon. Végig se kellett olvasnom, tudtam, mi áll benne. A vádpontok listája azonban hosszabb volt, mint amire számítottam. Apa nemcsak a nénikéméket perelte be, hanem Billt is. Az énekest testi sértésért, a rokonaimat pedig – nem is akartam hinni a szememnek – erőszakos fogvatartásért. Tudtam, hogy a bíró ejteni fogja a vádat, nincs olyan ember, aki hinne apám baromságainak.

Visszalöktem a papírt az asztalra, majd lesétáltam reggelizni. Sofie néniék már tudtak az idézésről – bizonyára ők hozták fel nekem a lapot – és érthető módon nagyon parásnak tűntek, miközben figyeltem őket, ahogy reggeliznek és újságot olvasnak. Sajnálatot éreztem irántuk. Tudtam, hogy miattam fordult fel az életük, de mégis mit tehettem volna? Nem értettem apám indokait, nem tudtam, miért akar visszakapni, fogalmam se volt, hogy a fenébe lehetett képes ilyen légből kapott mesét előadni az ügyészeknek. Hiszen még a hülyének is leesik, hogy a vádpontok hamisak!

Csendben elkészítettem a reggelimet, majd anélkül, hogy szóltam volna valamit, a hátsó kertbe vonultam, hogy ott fogyasszam el az elkészített szendvicset. Nem akartam fárasztani a nénikéméket a fecsegésemmel, s tudtam, ilyenkor csak a trópusi virágok érthetnek meg, hiszen hozzájuk még csak beszélnem sem kell.

Zúgott a fejem, nagyon kimerült voltam. Kezdtem hozzászokni ehhez, s kétségbeesetten vágytam a normális, nyugodt életre. Nem tartottam fairnek, hogy a sors mindig velem húz ujjat, hogy én szenvedjek az igazamért, hogy nekem legyen rossz. Utáltam ezt, mégsem változtattam volna meg a dolgokat, hiszen ez a zűrzavarokkal teli világ volt az életem – a Billel közös életem.

Izgultam a tárgyalás miatt. Nem tudtam, mikorra idéztek be, de délutánra kiderült, hogy másnap reggelre. Na, de hát ez hogy lehet? Egy tárgyalást legalább három-négy hétig húznak… aztán rájöttem, hogy apa biztos megmozgatott néhány szálat, hogy előrehozzák az ügyét. Totál kiakadtam. Féltem, ideges voltam. Nem akartam szembenézni az ügyvédekkel, a bíróval, a vádlókkal. Féltettem Billt – mi van, ha elítélik? A rokonaimat ért vád alaptalan volt, de Bill valóban felpofozta apámat, tehát az ellene felhozott vád némileg helyesnek bizonyult.

Bill azonban cseppet sem volt ideges. Augusztus első napjának reggelén jött haza a megszakított – így csupán három napos ázsiai turnéból, s nekem rögtön ilyen hírrel kellett fogadnom. Abszurd volt, de ő csak nevetett és arról biztosított, hogy újra és újra megtenné, ha úgy hozná a szükség. Ezen kijelentései nyomán rendszerint hisztirohamot kaptam, de nem törődött vele. Túlságosan nyugodt volt.

– Nem akarom, hogy elítéljenek, érted? – kérdeztem, mintha egy kiskölyöknek magyaráznám a legegyszerűbb matekpélda megoldását.

– Hé, teljesen értem, nyugi – vigyorgott és védekezően felemelte a kezét. – Viszont fogd már fel, hogy nem fognak elítélni! Ha meg mégis, hát mi lesz? Kifizetem a büntetést és el van intézve.

– Bill – próbálkoztam, de lepisszegett. Az arcomra tette a kezeit és tagoltan kezdett beszélni:

– Nem lesz semmi baj. Senkit sem fognak elítélni. Megszereztük Németország legjobb ügyvédeit. Dr. Blumewitz nagyon jó. Miközben turnéztunk, Silke azon fáradozott, hogy rábírja, hogy elvállalja az ügyet, szóval neki kell majd köszönetet mondani. Tanúkat is szerzünk, rendben?

– Tanúkat? – rémüldöztem – Mégis kiket?

– Az engem érintő ügyben Tomot, Gordont, azt a két rendőrt, akiket apád hozott, meg persze téged hallgatnak majd ki – magyarázta nevetős hangon. – Ja, téged mindkét esetről meg fognak kérdezni. A rokonaid ügyében a nővéred, Johannes, Linda és Anni tanúskodnak majd, mert én a saját perem miatt ki vagyok lőve és azt hiszem, anyámat nem rángatnám bele ebbe...

A következő nap reggelén úgy éreztem, még soha életemben nem paráztam ennyire, mint most. Remegő kezekkel aggattam magamra az egyik legünnepélyesebb göncömet, mely egy világoskék kosztümből állt, fehér magas sarkú cipővel kiegészítve. Még a hajamat is illően feltűztem, csakhogy biztosítsam a tökéletesen határozott megjelenést. Mikor késznek nyilvánítottam a külsőmet, lesétáltam a földszintre. Rodolpho bácsi érvelését követve a Mercedesszel indultunk a bíróságra – már csak azért is sugározzuk magunkból az eleganciát. Mivel a kocsi az enyém volt, én vezettem. Sofie néni még sosem ült úgy autóban, hogy én ültem volna a volán mögött, de most olyan ideges volt, hogy nem is ellenkezett. Beült hátra, a bácsikám pedig az anyósülésen foglalt helyet és kritikus szemmel figyelte, hogyan bánok a piros csodával. Mondanom se kell, most lett is volna mit kritizálnia! Olyan szétszórt voltam, hogy ha még egy kicsit szétszórtabb vagyok, talán szét is esek. A bácsikám azonban nem szólt semmit, szemlátomást ő is küzdött saját idegességével, így némaságban vezethettem.

– Merre forduljak? – kérdeztem, mikor beértünk Magdeburg zajos forgatagába. Reggel nyolc körül járt az idő, de a kisváros már pezsgett az élettől.

– Fordulj jobbra a következő kereszteződésnél – mutatott ki a szélvédőn a nagybátyám, majd pillantását az ablakra emelte és inkább a járókelőket nézegette.

A bíróság hatalmas, ódon épülete előtt jól ki lehetett szúrni apám luxusautóját. Külön kijelölt parkolóhelyen állt, s igaz, csak egy fél pillantást vetettem rá, mégis láttam, hogy a privát terület el van kerítve.

– A rohadék – köptem és kicsit erősebben fordultam az épület mellé, mint ahogy kellett volna. Sofie néni fel is sikkantott, de mikor látta, hogy nem kerültünk életveszélybe, megnyugodott és újra elhallgatott.

Az épület előtt temérdek jármű parkolt: Fordok, Toyoták, Audik, Volkswagenek, Maseratik és még ki tudja, miféle autócsodák – bizonyára a jól pénzelt ügyvédek és a talpnyalóik járgányai lehettek. A sok-sok tisztára suvickolt, metálfénnyel bevont kocsi között szinte jelentéktelennek tűnt az én autóm.

A rokonaim kíséretében léptem át az épület aranyozott küszöbét. Cipőm halkan kopogott, ahogy átsétáltam a folyosón, körbe-körbe lesve, hátha meglátok egy ismerős arcot. Azonban nem volt nyoma sem apáméknak, sem Billéknek.

– Jó napot – közeledett felénk egy magas, szőke nő. Szép, márványfehér arcán vörös keretes szemüveg díszelgett, mely egyáltalán nem passzolt világos bőréhez. – A Krüger kontra Kaulitz tárgyalásra jöttek, ugye?

A nő piros blézerét igazgatta, miközben hozzánk beszélt, majd választ se várva elindult egy bársonyszőnyeggel borított folyosó irányába. Követtük őt. Krüger kontra Kaulitz? Nekem akkor esett le, hogy ez Bill és apa tárgyalása lesz. Óh, te jó ég! A gyomromba gombócok költöztek, kezeim vad remegésbe kezdtek.

Pont jókor érkeztünk. Mikor megálltunk egy sötétbarna ajtó előtt, egy hang már harsogta is:

– A tanúk padjára várjuk Lotte Krügert!

Anyám, most segíts – gondoltam és besétáltam a hatalmas helyiségbe, hátrahagyva a rokonaimat és a piros ruhás nőt. A terem óriási volt. Széksorok közt haladtam, a cipőm sarkainak kopogását pedig elnyelte a vörös bársonyszőnyeg. Velem szemben egy hosszú asztal húzódott, melynek egyik oldalán négyen vagy öten ültek. Középen, egy trónusszerű emelvényen a bíró terpeszkedett, két oldalán egy-egy ügyvéddel és ügyésszel, azok mellett pedig még ketten kaptak helyet. Az asztal végén – mint kitüntetett figyelemnek örvendő egyének – apám és Rosanette ült, egymás kezében tartva kezeiket. Elfogott a hányinger, ahogy rájuk néztem. A hosszú asztallal szemben két kisebb asztal állt. Az egyikknél Bill ült és unalmas képpel a bizottságra meredt, a másik asztal mellett álló szék üres volt – az bizonyára rám várt.

Sóhajtva leültem és felkészültem egy hosszúnak ígérkező faggatózásra. Először nem néztem a jogi tudósok és aktakukacok szemébe, inkább kibámultam a hatalmas, gótikus stílust idéző ablakokon és figyeltem, ahogy a barátságos napfény táncot jár Bill arcán. Aztán mégiscsak rá kellett vennem magam, hogy szembeforduljak a hosszú asztal túloldalán ücsörgő, vészes tekintetű férfiakkal.

– Tisztelt megjelentek – hangzott a bíró mély baritonja. Ki sem néztem volna belőle, hogy ilyen erős hangja van; az alkata alapján reszketeg nyolcvan évesnek gondoltam.

Felállt egy ügyész, aki magas volt és ősz hajú, hosszú, fekete kabátot és csontkeretes szemüveget viselt – egyszóval valódi aktakukacnak látszott. Felemelt egy kisebb stócot az előtte heverő papírhalomból és hivatalos hangon felolvasta a vádat:

– Krüger kontra Kaulitz... Az itt megjelent, Bill Kaulitz-Trümper, a továbbiakban „vádlott” a mai napon, 2011 augusztusának második napján beidézendő és vád alá helyezendő „Könnyebb sérülést okozó testi sértés” vádjában. A vádat emelte: Martin Krüger és Rosanette de Rénal-Krüger. A tárgyalást vezeti: Dr. Marcus Brechtold. Ügyészek: Dr. Alfred Löffelholtz és Dr. Johann Strauß. Ügyvédek: Dr. Cristoph Blumewitz és Dr. Sebastian Rosemberg. Frau Krüger, a továbbiakban „másodrendű vádló” felkéretik vallomástételre.

Rosanette felköhintett, majd kihúzta magát a székében. Elengedte apa kezét és kevélyen a bíróság tagjaira meredt.

– Esküszik, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat vallja? – kérdezte az ügyész és Rosanette-re tekintett.

– Eskűszőm – felelte a nő. Gyors oldalpillantást vetettem Billre, aki gúnyosan elmosolyodott Rosanette szavai hallatán.

– Kérem, részletezze a július 26-án történt eseményeket – mondta az ügyész és leült.

– Rhendben – Rosanette büszkén bólintott, majd megigazította szemüvegét és belefogott a mondókájába. – Eljőttün’ Magdeburhgba, ’ogy ’azavi’esűk á lányunkat Marhtinnal. Á kislány nem vólt ott Á Marhcello-’ázban, várhnunk kellet rhá. ’Amarósán megérhkezet, de el is ment. Marhtin és én kővetűk őt. Prhóbáltuk job belátáshrá bírhni, de nem túdtúk...

– Térjen a tárgyra! – szakította félbe a nőt az egyik ügyvéd és mérgesen pillantott az ügyész felé. – Az, hogy mi történt a július 26-a reggelét megelőző napon, nem ehhez az ügyhöz tartozik. Ne felejtse el, most Herr Kaulitz tárgyalása folyik!

– Tiltakozom! – kiáltott fel az ügyész – A vádló nem fejthette ki a véleményét!

– A tiltakozást elutasítom! – csapott az asztalra a bíró – Maradjon a tárgynál, Frau Krüger!

Apa arca keményen megfeszült, Rosanette pedig fülig vörösödött.

– Ígen – suttogta a nő, majd folytatta. – Te’át aznáp rheggel szintén elmentűn’ Marhcelloék’oz, ’ogy elvi’esűk Á kisi lányunkat. ’Iszen mi ánnyírhá szerhetjűk őt! Marhcelloék ázónbán nem ’agyták... megérhkezett á vádlót, két másik férhfi tárhsáságában, ákiket nem ismerhek... áz indúlátók elfájúlták és á vádlót megütőte á férhjemet...

– Volt már azelőtt személyes találkozása a vádlottal? – kérdezte az az ügyvéd, aki az előbb is félbeszakította Rosanette-et. Azt hiszem, ő volt Dr. Blumewitz. Már értettem, miért tartják Németország egyik legjobb ügyvédjének. A kérdéseivel hihetetlenül össze tudta zavarni a vádlókat, sőt, talán a tanúkat is. Félni kezdtem.

– Tiltakozom! – kiáltott ismét az ügyész – Ez nem a tárgyhoz tartozik!

– Elutasítom – morogta a bíró. – Az ügy szempontjából ez meglehetősen fontos kérdés. Talán nem tanulmányozta át kellőképpen a vádiratot, Dr. Löffelholtz?

Az ügyész lesütötte a szemét és nem felelt, a bíró pedig újra a mostohám felé fordult.

– Válaszoljon a kérdésre! – utasította a nőt.

– Vólt egyszerh – nyögte ki Rosanette. – Másfél évvel ezelőt. Ákorh is ’asónló ’elyzetbe kerhűltűn’...

– Úgy érti, hogy akkor is elcsattant egy-két pofon? – kérdezett ismét Dr. Blumewitz.

Apa helyeslőleg bólogatott – na ne már, hogy még ezt is Billre verné – de Rosanette megrázta a fejét.

– Nem... Ákorh ’sak szóváltásig fájúlt á ’elyzet.

– Mit gondol, asszonyom, ezúttal mi válthatta ki, hogy Herr Kaulitz indulatai tovább fokozódtak puszta szóváltásnál? – faggatózott az előbb is megszólaló ügyvéd és óvatosan kiemelt egy papírt az előtte heverő halomból. – Tudomásom szerint a fiatalember elég nyugodt természetű, sőt, kedélyes.

– Nem történt különleges eset – szólt közbe apa, pedig ehhez nem is lett volna joga.

– Csendet! – kiabált a bíró – Martin Krüger, magának nincs joga válaszolni a másodrendű vádló helyett!

– De én – kezdte apa, de az ügyész egy mérges pillantással elhallgattatta. Na, ki is állt jobban?

– Kíván hozzátenni még valamit, Frau Krüger? – kérdezte Brechtold bíró és Rosanette felé pillantott.

– Nem – felelt Rosanette, amivel kivívta apám mérgeskedő ciccegését.

– Martin Krüger, mint elsőrendű vádló – nézett apára Dr. Löffelholtz. – Folytassuk az ön kihallgatásával?

– Igen – felelte apa és büszkén körbetekintett, majd kérdést se várva belefogott a mondanivalójába.

– Azon a reggelen csak és kizárólag azért érkeztem rendőri kísérettel a Marcello-házhoz, mert féltettem a kislányomat. Tudja, tisztelt bíró úr, másfél évvel ezelőtt az én kicsikémnek szörnyű balesetnek álcázott késelésen kellett átesnie. Gyanítom, hogy a drága rokonok művelték vele azt a borzalmat.

Helytelenítő arcot vágtam, s csak reméltem, hogy valamelyik bizottsági tag észreveszi. Úgy láttam, mintha Strauß és Rosemberg felfigyelt volna a reakciómra, de egyikük sem mutatta ennek jelét.

– Maradjon a tárgynál – szólt közbe a bíró. – Mint ahogy azt a feleségének is említettük, most Herr Kaulitz tárgyalása folyik!

– Igen, igen – kapott észbe apa – szóval... Herr Kaulitz két ismeretlen férfival érkezett a házhoz, nem sokkal azután, hogy odaértünk a feleségemmel. Már bepakoltuk Lotte dolgait az autóba, mikor a már előbb említett három fős társaság berobogott a Marcello-család nappalijába és hangos szóváltásba keveredtünk. Lotte nagyon megijedt, rögtön indulni akart, de ekkor a vádlott felém lépett és ütlegelni kezdett.

– Nem! – kiáltottam hirtelen, mert már nem bírtam ki, hogy csendben üljek, miközben apám Billt mocskolja.

– Tudom, ügyészúr, hogy most tiltakozni akar – folytattam idegesen – de az egészből egy szó sem igaz! Apáék erőszakkal akartak hazavinni! Eszem ágában se volt velük menni! Bill pedig csak egy pofont adott...

Bill hitetlenkedve rám meredt, s még a bírósági tagok közül sem tudta senki, mit kéne mondani. Nem szóltam többet, inkább próbáltam másfelé terelni a gondolataimat.

Azon gondolkodtam, miért hívtak be, ha még Rosanette és apa tanúvallomásaival sem végeztek. . Idegesített továbbá az is, hogy a mögöttem sorakozó székeken egy árva lélek sem ült, holott a filmekben mindig azt láttam, hogy a vádlott és a vádló hozzátartozói foglalnak helyet azokon. Most miért nem lehet beengedni a rokonaimat?

– Martin Krüger, kíván hozzátenni még valamit? – kérdezte Dr. Löffelholtz.

– Igazat mondok. Lotte nem tudja, mit beszél – felelt apa és hallatszott a hangján, hogy roppant dühös az ő édes kislányára, amiért az meg merte kérdőjelezni a szavai hitelességét.

– Miért gondolja így? – kérdezte a bíró.

– A kislányom az anyja halála óta beszámíthatatlan – mondta apa rezzenéstelen arccal.

– Van erről papírja? – kérdezte Blumewitz.

– Nincs, de... – bizonytalanodott el apa.

– Ha nincs papír, úgy veszem, hogy a lánya teljes mértékben beszámítható – vetette közbe Brechtold bíró .

– Indítványozom, hogy kezdődjék el a vádlott kihallgatása – szólalt fel Rosemberg ügyvédúr, miközben Bill felé kacsintott.

– Helyt adok – csendült Dr. Brechtold határozott hangja, majd éles tekintetét az ügyészre emelte. – Kezdheti a kihallgatást!

– Khm, khm… nos – köhintett az aktakukacszerű ügyész, talán DR. Löffelholtz és Billhez fordult – Herr Kaulitz, volna szíves előadni a saját verzióját az esettel kapcsolatban? Valóban megütötte Martin Krügert, mint ahogy azt ő és a felesége állítja?

– Igen – felelt Bill határozottan, s egyben győzedelmesen. – Viszont bátorkodom megjegyezni, hogy a tárgyalás során még nem esett szó arról, hogy miért tettem.

– Eltőrht á férhjem orha! – kiáltott közbe Rosanette.

– Krüger asszony, kérem, tartogassa máskorra a megjegyzéseit! – torkollta le Rosemberg ügyvéd – Az ön kihallgatása már befejeződött!

– El se mond’attam minden’! – sikította a mostohaanyám.

– A kihallgatás során csendben volt – jegyezte meg Dr. Strauß. – Akkor kellett volna beszélnie!

– Csendet, csendet, vagy a tárgyalástazon nyomban berekesztem! – erélyeskedett Brechtold bíró – Kérem a feleket az egymás iránti tisztelet fenntartására!

Dr. Löffelholtz és Dr. Rosemberg megvetéssel pillantott egymásra, majd Löffelholtz ismét Billhez fordult.

– Folytassa, kérem! – utasította a srácot, aki nem is habozott.

– Mint azt bizonyára tudják, az említett vita Krüger kisasszony elhelyezésének ügyében zajlott – jelentette ki Bill, s a hangja olyan édes volt, hogy majdnem elolvadtam tőle

– Ez egy másik perhez tartozik – szólt közbe Dr. Strauß.

–, Amennyiben a vádlott nem tér ki a részletek ismertetésére, az elhelyezés ügye ide tartozik – vetette közbe a bíró. – Folytassa, Herr Kaulitz!

– Nem kívánok kitérni a részletekre – Bill finoman a bíró felé bökött a fejével, majd nekilátott, hogy tovább meséljen. – Az incidens reggelén Krüger kisasszony azt a hírt közölte velem, hogy Herr Krüger rendőrök társaságában érkezett a Marcello-házhoz, hogy szándéka szerint, magával vigye őt. Ezzel csak annyi volt a gond, hogy Lotte már nagykorú. Nem kötelezhető arra, hogy helyeselje és megtartsa szülei döntését. Vagy talán tévedek?

Dr. Brechtold elismerően biccentett, majd intett Billnek, hogy folytassa.

– Mikor a házhoz értem az ikertestvéremmel és a nevelőapámmal, láttuk, hogy a rendőrök már tisztában vannak azzal, hogy Herr Krüger nem adott kellő tájékoztatást a lánya életkorát illetően, ezért meg sem próbáltak közbeavatkozni. Bevallom, az én indulataim ekkorra már fékezhetetlenné dagadtak, s nem tagadom, mit tettem.

– Elismeri a vádakat? – kérdezte kaján vigyorral Dr. Löffelholtz.

– Elismerem – bólintott Bill.

– Kérdezem én: Miért kellett bírósági tárgyalást folytatni egy jelentéktelen, aprócska pofon ügyében? – értetlenkedett színpadiasan Dr. Blumewitz. – A vádlott elismerte bűnösségét. Javaslom, hogy szabjunk ki rá némi pénzbüntetést és menjünk haza.

– A pofon jelentősen összefügg egy másik vádirattal , s ezzel szeretném is berekeszteni ezt az ügyet. Ítéletet a második tárgyalás után hirdetek!

– A kisasszonyt nem hallgatjuk ki a pofonos ügyben, tisztelt bíróúr? – nyájaskodott Löffelholtz és felém pillantott.

– A kisasszony kihallgatáson kívül ugyan, de elmondta a véleményét – ingatta a fejét Dr. Brechtold. – Különben is, a másik ügyben sokkal nagyobb szerepe van.

– Kezdenénk is vele, ha nem bánja – szólalt meg Rosemberg ügyvéd, majd rám villantotta a tekintetét.

– Kezdheti, ügyvédúr – bólintott Brechtold bíró és hátradőlt faragott trónusszerű székében.

– Tiltakozom! – szólt közbe Dr. Strauß. – Alkotmányellenes egy tárgyalást ítélet nélkül befejezni!

– Herr Strauß, egyelőre az én hatásköröm eldönteni, mikor hirdetek ítéletet, s mikor nem. Jogomban áll tárgyalásokat összevonni és egy apró pofon miatt nem fogok bírósági hercehurcát indítani! Amennyiben mégegyszer becsmérlés alá vonja a munkámat, kivezettetem! Ez magára is vonatkozik, Dr. Löffelholtz!

Az ügyészek inkább befogták és mindketten helyet foglaltak. Rosemberg ügyvéd felállt, majd intett Billnek, hogy hagyja el a vádlottak padját. Bill ezt örömmel tette meg és könnyű léptekkel sietett a terem végében helyet foglaló széksorok felé, majd leült az első sorba és csendes szemlélődéssel figyelte a tárgyalás további menetét.

– A vádirat – morogta Rosemberg és felemelt egy paksamétát az előtte heverő papírhalomból – Krüger kontra Marcello... A mai napon, 2011 augusztusának második napján Rodolpho és Sofie marcello, a továbbiakban „vádlottak” beidézendők és vád alá helyezendők „Erőszakos fogvatartás” vádjában. A vádat emelte: Martin Krüger és Rosanette de Rénal-Krüger. A tárgyalást Brechtold bíró felügyeli, ügyészek: Dr. Löffelholtz és Dr. Strauß, ügyvédek: Dr. Blumewitz és Dr. Rosemberg. Kérem a vádlottakat a vádlottak padjára!

Az ügyvéd hangján hallatszott, hogy nincs túl nagy kedve ehhez az egész pereskedéshez – talán ezért is hagyta el a bizottsági tagok keresztneveinek említését.

A terem hátsó ajtaja kinyílt, s belépett a szürkés arcú Rodolpho bácsi, nyomában a reszkető nénikémmel. Leültek oda, ahol az előbb még Bill foglalt helyet, s riadt tekintettel végigpáztázták a velük szemben ülő bizottságot.

– Mivel speciális esetről van szó, kezdeném a tanú kihallgatását – emelkedett szóra Blumewitz, holott az előbb még Rosemberg akart kihallgatni engem.

– Elkezdheti – mondta a bíró és egy halom papír fölé görnyedt.

– Esküszik, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat vallja? – kérdezte Blumewitz és szigorú pillantásával fürkészni kezdte az arcomat. A tekintetében azonban némi sajnálat ült.

– Esküszöm – feleltem, s a hangom visszhangot vert a műgótikus stílusú teremben.

– Krüger kisasszony, mit tudna elmondani a váddal kapcsolatban? Mesélne valamit a Marcello-családról? Tudomásunk szerint ön az utóbbi másfél évet náluk töltötte.

– Igen – bólintottam és összekulcsoltam a kezeimet. Minden szempár rám szegeződött, még apámé és Rosanette-é is. A szívem hevesen vert, nem tudtam kellően összeszedni a gondolataimat, s csak reménykedtem, hogy nem hangzik teljesen értelmetlenül, amit mondok

– Másfél évvel ezelőtt, miután anyám sajnálatos módon elhunyt, apám eljegyezte de Rénal kisasszonyt – szándékosan hivatkoztam Rosanette-re a lánykori nevével. – Rosanette meg sem próbált anyaként viselkedni... tudom, én is hibás voltam talán, mert nem közeledtem felé, de egy édesanya elvesztése szerintem elég nagy sokk egy tizenhét éves lánynak. Az eljegyzés után apám: az itt megjelent Herr Krüger, egy hónapra Hamburgba költöztetett a Marcello-családhoz. Nem tudom, milyen okból kifolyólag, de a megbeszélt egy hónap helyett csak három hetet tölthettem a rokonaimnál... Mint ahogy azt Frau Krüger volt szíves megemlíteni, másfél évvel ezelőtt hasonló esetre került sor, mint azon a bizonyos július 26-i reggelen. Másfél évvel ezelőtt apám nem számított arra, hogy Hamburgban végre sikerül barátságokat kötnöm és... hogy megtalálom a kedvesemet is, Bill Kaulitz személyében. Mikor ez világossá vált számára, azonnal haza akart vitetni, de a nagynéném és a nagybátyám: az itt megjelent Marcello-házaspár, nem tartotta jó ötletnek. Végül mégiscsak visszavittek Budapestre, ahol csúnya veszekedésekre került sor. Apa nem nézte jó szemmel, hogy Billel... nos, hát... hogy járunk... Sokszor vitáztunk emiatt, míg végül azt találtam mondani, hogy... hogy inkább költöznék a rokonaimhoz. Apa végül beleegyezett és pár nap múlva már indulhattam volna vissza Hamburgba... Csakhogy nem ez történt. Egy családi ügy miatt meg kellett látogatnom a nővéremet, aki akkor még Magyarországon tanult. Az egész napot nála töltöttem, s mikor estefelé visszaértem Budapestre és felküzdöttem magam a lakásunkig, az ajtó előtt két megrakott bőrönd fogadott... a bőröndökben a ruháim és néhány személyes holmim pihent... Ezzel tehát el voltam engedve... Még aznap éjjel repülőre ültem és Németországba jöttem. A rokonaim magukhoz vettek, óvtak, féltettek. Szó sem volt erőszakos fogvatartásról! Önszántamból maradtam! Igaz, akkor még nem voltam nagykorú, de apám az ajtó elé tette a csomagjaimat, ezzel jelezve, hogy nincs szüksége rám!

Nem folytattam. Vártam, hogy kérdezzenek. Mindenki csendben ült. Nagy sokára aztán Brechtold bíró megkérdezte.

– Van kérdés?

Az ügyvédek és az ügyészek egyaránt megrázták a fejüket. Tudtam, hogy a beszédem során megragadtam pár olyan momentumot is, ami nem feltétlenül tartozott a tárgyhoz, de furcsamód senki nem kötött bele.

– Akkor, tehát... köszönjük, Krüger kisasszony. Kérem, fáradjon le a tanúk padjáról.

Teljesítettem a kérést és botladozva elindultam a széksorok felé. A térdeim majdhogynem összecsuklottak, szinte az ájulás kerülgetett. Csak akkor nyugodtam meg kissé, mikor helyet foglaltam az első széksorban, Bill mellett.

– Nagy voltál, angyal – súgta a srác és a kezébe vette egyik remegő kezemet.

– Mi lesz veled? – suttogtam, de ő csak mosolygott és összefonta ujjait az enyémekkel.

A tárgyalás tovább folytatódott, s most apámék kerültek kihallgatásra.

– Rosanette, de Rénal-Krüger, kérem, kezdje meg a vallomástételt! – utasította a mostohaanyámat Brechtold bíró.

– Tisztelt bírhóság. Á vádát ázérh emeltem á férhjem nevében áki viszá ákárhjá kápni ’őn szerhetet kisi leánykáját, de á Marhcello-család fógva tártjá áz édes kisi Lottét. Másfél éve prhóbáljúk meg viszákápni őt és eddig sikerhtelen vólt á prhóbálkozásún’. Ázérh góndóltúk, ’ogy végrhe bírhóság elé tárhjuk áz ügyet. Jób á kislánynák, ’a velűn’ van!

– Miért gondolja így, Frau Krüger? – kérdezte Dr. Rosemberg.

– Azért – kezdte apa, és csodák csodájára a bírósági tagok hallgattak, így folytatta – mert Lotte az én lányom. Senkinek nincs joga elvenni tőlem! Rosszul bánnak vele, hisz Lotte könyörög, hogy vigyük haza!

– Érdekes, én ezt nem így látom – kajánkodott Dr. Blumewitz. – Maguk szerint a kisasszony tett volna hamis tanúvallomást?

– Tiltakozom, manipuláció! – harsogta Dr. Strauß.

– A tiltakozást elutasítom – mondta a bíró. – Krüger úr, felszólítom, hogy gondolja át a szavait!

Apám nem kívánt többet mondani. Arca lilára, majd vörösre változott, nyakán kidagadtak az erek. Az ügyészek és az ügyvédek nem kérdezték tovább, pedig megtehették volna. Helyette inkább a rokonaimhoz fordultak.

– Mit gondol, Herr Marcello, mi késztette arra Lotte Krügert, hogy végleg magukhoz költözzön? – kérdezte Dr. Löffelholtz és valahova a semmibe bámult, legalábbis biztos, hogy nem Rodolpho bácsit nézte.

– Egyértelműen az apja, ügyészúr. Lotte nálunk lakott talán már több, mint egy hónapja, mikor Herr Krüger egy reggel felhívott minket és nagyobb pénzösszeget ajánlott mondván, hogy besegít a lánya eltartásában. Félre ne értsenek, sosem voltak anyagi gondjaink, én egy fúrógyárban dolgozom, a feleségem pedig irodavezető volt egykor, tehát megéltünk a magunk kis jövedelméből. Mivel a fiúnk már régen kirepült a családi fészekből, maradt is felesleg, abból pedig teljes mértékben el tudtuk látni Lottét. Azonban örültem, mikor Martin felajánlotta az anyagi segítséget, mert úgy gondoltam, belátta, hogy gyereknevelésben csődöt mondott, és talán így próbálja kiengesztelni a lányát. Az első havi összeget félre is tettük, mert úgy véltük, odaadjuk Lotténak, vagy veszünk neki egy laptopot, mert a lányka nagyon nyavalygott már egy olyan kütyüért.

A bírósági tagok közül többen felnevettek és még nekem is kuncognom kellett.

– Mi történt ezután? – kérdezte Dr. Blumewitz.

– Miután megkaptuk az összeget, Martin újra telefonált. Azt mondta.... úgy rendelkezett, hogy el kell érnünk Lotténél, hogy elhagyja az akkori... és egyben a jelenlegi kedvesét... . Tudtuk, hogy Lotte ezt sose mtenné meg, mégsem szegülhettünk ellen a parancsnak, mert... Martin megfenyegetett minket. Nos, mint azt bizonyára tudják, avagy sejtik, én Olaszországból érkeztem... Mikor először léptem át az országhatárt, illegális bevándorlónak számítottam, s csak azért kaphattam meg az állampolgárságot, mert német nőt vettem el. Martin kezébe jutottak azok a dokumentumok, melyek a bevándorlást igazolják. Azt mondta, átadja őket a rendőrségnek, ha nem tesszük meg, amit kér... csakhogy a sors nekünk dolgozott... Bill és Lotte maguktól szétmentek...

Hálát adtam az égnek, hogy Rodolpho bácsi nem kezdte el részletezni, hogy miért és hogyan mentünk szét Billel. Az összeszedett beszédéből arra következtettem, hogy meglehetősen sokat készült erre a tárgyalásra.

– Mit tudna mondani ezekről a bevándorlást igazoló dokumentumokról? – kérdezte Dr. Rosemberg.

– A dokumentumok többsége nem rólam, hanem a barátaimról szól, akik a mai napig bevándorlónak számítanak. Nem magamért aggódtam, hanem értük...

– Köszönjük – mondta Brechtold bíró és bólintott, majd felírt valamit egy üres jegyzetfüzetbe. – Kérem, folytassa az ügy részletezését.

– Azonnal felmondtuk az egyességet – vette át a szót a nénikém, és láttam rajta, hogy örömmel nyugtázza, hogy a bírósági tagok nem szólnak közbe. Sofie néni is vádlott volt, tehát neki is joga volt beszélni – legalábbis én így gondoltam.

– Visszautaltuk a pénzt Martinnak és igyekeztünk mindent megtenni, hogy újra helyrehozzuk Lotte életét. A gyerek kórházba került. Egy gondos apa nem azt tette volna, hogy akár több száz kilométer távolságból is meglátogatja a lányát? Nos, Martin Krüger nem ezt tette. Ő inkább új család alapításába kezdett.

– Ezek után sokáig Lotte felé se néztek – folytatta a bácsikám, időt se hagyva az ügyvédeknek és az ügyészeknek a kérdezésre. – Lényegében mi neveltük a kislányt. Mi iskoláztattuk, mi etettük, mi gondoskodtunk róla. Martin nem érdeklődött a lánya iránt egészen mostanáig. Minden áron vissza akarja vinni őt Budapestre. Július 26-a reggelén rendőrökkel állított be hozzánk, bár a hatóságoknak nem említette, hogy Lotte időközben nagykorú lett és saját döntését megtartva továbbra is velünk szeretne élni. Martin természetesen nem vette figyelembe ezt az apróságot... És aztán jött a pofon, meg a többi...

A befejezés esetlen volt, mégsem szólt közbe senki. Szerencsére a bácsikám mellett ott ült a nénikém, aki ügyesen kiigazította az elcsapott mondatokat.

– Július 26-a reggelét megelőző este is váratlan vendégeink érkeztek – mondta fennhangon és apám felé pillantott. – Martinék egész egyszerűen ránk törtek. Lottét követelték. A gyerek nem volt otthon. Hamburgban töltötte az időt Billel. Mikor hazajött, kisiettem elé és közöltem vele, hogy az apja el akarja vinni. Lotte nagyon megrémült... Azt tanácsoltam neki, hogy hajtson el az udvarról, amilyen gyorsan csak lehet. Martin nem ismerte Lotte autóját és úgy gondoltam, a gyerek észrevétlenül eltűnhet a közelből... Azonban a kis drágám nem volt elég ügyes, mert Herr Krüger észrevette. Hiába próbáltam lebeszélni Martint arról, hogy kövesse, de egyszerűen nem lehetett megállítani... Követte Lottét, és gondolom, a méregdrága luxuskocsijával hamar utol is érte. Nagyon ideges voltam. Attól féltem, hogy magukkal viszik a gyereket… csak úgy… bőrönd nélkül… a személyes holmiai nélkül… búcsú nélkül… Semmit sem tudtam, már mindenre felkészültem. Lottét órákkal később hozták haza a Kaulitz-ikrek. A gyerek elmondta, hogy sikerült megegyezésre jutnia az apjával. Martin azt mondta neki, rajta áll a döntés joga, Lotte pedig minket választott Budapest helyett... azt hittük, minden rendbe jött... de tévedtünk...

Ezzel be lett fejezve a vádlottak kihallgatása. A bíró most Rosanette felé fordult.

– Kíván hozzátenni valamit, Frau Krüger? – kérdezte a nőt, mire Rosanette újra elvörösödött és nemet intett. Apa arcán látszott, hogy majd’ felrobban a méregtől. A tárgyalás nem úgy sikerült, ahogy várta.

– Lenne egy kérdésem – emelkedett fel Blumewitz ügyvédúr. – Persze, csak ha a bíró úr is engedélyezi. A kérdést Martin Krügerhez szeretném intézni.

– Tegye fel a kérdést, utána mérlegelek – biccentett Brechtold bíró és szürkés szemeivel apámra meredt.

– Mint ahogy azt a Marcello-házaspár is megemlítette, nem világos számukra, miért akarja visszakapni a lányát, holott már nem egyszer megegyezésre jutottak, miszerint Krüger kisasszony saját döntésének értelmében a rokonainál maradhat. A vádlottak nem tehetnek fel kérdést, de mivel ez a helyzet számomra sem világos, és én, mint ügyvéd, megtehetem, erre várnék választ öntől. Öntől – hangsúlyozta újra az ügyvéd – nem pedig a feleségétől.

– Válaszoljon a kérdésre – határozott a bíró, majd szórakozottan lapozgatni kezdte a jegyzeteit, mintha nem is érdekelné apám válasza... mintha magában már meghozta volna az ítéletet.

Apa arca elfehéredett, majd nagy levegőt vett, hangosan kifújta magát, csak aztán felelt. Láttam, hogy Rosanette is elsápad – tudtak valamit, amit én nem... Miféle sötét titkuk lehet?

– Lotte olyan, mint az anyja... Azt hiszem... beleszerettem a saját lányomba – suttogta apa, de a beálló csöndben mindenki tisztán hallhatta a szavakat. A terem falai visszaverték a hangot, így hozzám úgy jutott el a kijelentés, mintha valaki százszorosára erősítette volna fel azt.

A megdöbbenés mindenkin nyomot hagyott. Még Löffelholtz ügyészúr is levette a szemüvegét, majd visszatette az orrára, mintha ezzel a cselekvéssel megmásíthatta volna az elhangzott kijelentést. Brechtold bíró őszes hajába túrt, Blumewitz idegesen meresztette kék szemeit, Rosemberg a nyakkendőjét húzogatta, Strauß pedig a papírjai közé temette az arcát. A rokonaim – akik még mindig a vádlottak padján ültek – összenéztek és hitetlenkedő pillantásokat váltottak. Bill rám nézett, én pedig úgy éreztem, a világ süllyed és süllyed, egészen addig süllyed, amíg teljesen el nem tűntet a föld színéről. Erősen megszorítottam a srác kezét, mintha ezzel próbálnám kivédeni a súlyos szavak okozta sokkhatást. Igyekeztem más indokot találni, azon voltam, hogy megértsem, mi lehet ez az egész. Próbáltam úgy tenni, mintha más jelentést keresnék a szavaknak, de ennek a néhány szónak nem volt más jelentése. Pontosan azt jelentették, amit jelenteniük kellett.

– Ez... ez... – habogta Dr. Löffelholtz – merőben megváltoztatja a tárgyalás végkimenetelét. Bíró úr, ha engedélyezi, részletesen kikérdezném erről az... érzésről Krüger urat.

– Tegye meg – legyintett megsemmisülten a bíró. Látszott rajta, hogy efféle fordulatra még ő sem számított.

– Krüger úr, kérem... írja le részletesen, mit érez pontosan a lánya iránt és... indokolja az eddigi cselekvéseit, beleértve az ajtó elé helyezett csomagok esetét is.

Apa felállt, lesétált a pulpitusról, majd szembefordult a bírósági tagokkal.

– Nincs mit részletezni ezen. Lotte pont olyan, mint amilyen az édesanyja volt. Nagyon szerettem Emmát, bár... megcsaltam őt... Rosanette-tel – tette hozzá és a csinos kis feleségére pillantott – de sosem akartam ártani a gyerekeim anyjának. Emma halála után egy teljes hónapra Hamburgba költöztettem Lottét. Megtudtam, hogy... hogy az én édes kicsikém talált magának valakit... akkor házasodtunk össze Rosanette-tel... De, mikor megtudtam... olyan harag gyúlt bennem aziránt a valaki iránt, aki elvette a kislányomat, hogy... nem tudtam fékezni magam... Sejtettem, mit érzek a lányom... a saját lányom iránt, és undorodtam ettől. Igyekeztem minél több időt tölteni Rosie-val, hogy elfelejtsem... hogy elfelejtsem Lottét... Úgy hittem, Emma halála okozta bennem ezt a törést, hogy Lottében őt látom… istenem, borzalmas ember vagyok... Nem bírtam sokáig. Elmentünk Lottéért, és végre láthattam, kit választott magának... Korábban volt szerencsém hallani Billről, aki mindig nagyon rendes volt a lányomhoz. Lotte azelőtt is sokat mesélt az énekesről, mikor még nem ismerte… A lelkes rajongással teli áradozás csak fokozódott, miután eljutott egy koncertre, ahol találkozott vele… Tudtam, hogy azzal nem szedhetem szét őket, ha azt mondom, hogy Bill rossz ember... Így erkölcstelenséggel vádoltam meg őket, majd hazavittem Lottét. Mikor a lányom bejelentette, hogy Hamburgba akar költözni, hirtelen jó ötletnek találtam... nem akartam, hogy közel legyen hozzám... ezért tettem ki a csomagjait... mégsem bírtam... Emiatt zsaroltam Marcellóékat és ezért tettem mindazt, amit az imént Lotte a fejemre olvasott. Ezért jöttem el újra... Remélem, kielégítő volt a magyarázat.

– Csak még egy kérdés – kérdezett Rosemberg ügyvéd – A felesége mióta tudott erről?

– Rosanette-nek akkor mondtam el, mikor Lotte Hamburgba költözött. Ő megértett engem. Nem hagyott el, nem undorodott tőlem.

Na persze, mert a pénzed kellett neki – gondoltam és már alig vártam, hogy végre elhagyhassam a bíróság épületét.

– Köszönjük. Ítélethirdetés két óra múlva – hangzott a bíró elhaló hangja. – A tárgyalást berekesztem.

Billel az elsők között voltunk, akik kisiettek a teremből. A folyosón a többi tanú fogadott minket. Rájuk nem volt szükség. Falfehér arcomat látva azonnal kérdezgetni kezdtek, de Bill hamar eltávolított a közelükből.

Florenz azonban egy olyan nőszemély, akit akarattal sem lehet lerázni. Pincsiként követett minket az egyik félreeső sarokhoz.

– Mi történt, Lotte? Olyan sápadt vagy! Mit mondtak? Mikor lesz ítélethirdetés? Mondjatok már valamit, az istenért!

Nem feleltem. Hátat fordítottam Florenznek és megöleltem Billt. A srác elvonszolt a kanapéig, leült, az ölébe ültetett, majd elmesélte a nővéremnek, mitől akadtam ki ennyire.

– Összevonták a tárgyalásokat. Valószínűleg nem lesz szükség a tanúkra. Két óra múlva hirdetnek ítéletet... mindkét ügyben…

– Hogyhogy nincs szükség a tanúkra? – kérdezte Florenz és lehuppant Bill mellé. Gyengéd ujjai a hajamat simogatták: teljesen gépies és nem megtervezett mozdulatok voltak, mégis jólestek.

– Apád egyik kijelentése teljesen megváltoztatta a tárgyalás végkimenetelét – sóhajtott Bill és magához szorított, majd elsuttogta Florenznek a hallottakat.

– Apád... nem egészen úgy tekint Lottére, mint a lányára… vagyis… már nem úgy… Vetélytársnak tart engem… szóval érted, mire gondolok, Florenz? Még rágondolni is rossz, nemhogy kimondani... Felfordul a gyomrom, ha eszembe jut… a saját apja… Még szerencse, hogy nem tanácsoltam neki, hogy menjen el Budapestre, aztán majd kitaláljuk, mi legyen… Ki tudja, mit tett volna vele Herr Krüger… Szegény kicsi Lottém! Az apja egy lehetséges társnak, igazi nőnek tekinti, nem pedig a lányának…

– Micsoda? – Florenz felpattant a helyéről. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy félrelökje az időközben hozzánk settenkedő Johannest. – Bill ,mondd mégegyszer! Mit mondtál? Az nem lehet. Mondd, hogy csak viccelsz! Hülyéskedsz... ugye???

– Viccelnék ilyesmivel? – kérdezte Bill szomorúan.

– Nem... azt hiszem, nem... Tényleg nem hülyéskedsz… – Florenz járkálni kezdett, majd mérgesen toppantott a lábával és észveszelytő ordításban tört ki – Megölöm! Esküszöm, megölöm azt a...

– Florenz – nyugtatta Johannes és megragadta a lány kezét – ne kiabálj! Azzal nem segítesz!

A többiek is felfigyeltek Florenz dühkitörésére, mert egy csapásra mindenki körülöttünk termett. Úgy éreztem, apa kijelentésének súlya teljesen összeprésel. Olyan volt, mintha egy vékony pallón állnék, s bármelyik percben lezuhanhatnék. Bill az ölében tartott, de az ölelése most nem a biztonságot nyújtó menedék volt. Ki akartam tépni magam a karjai közül, el akartam futni. Menekülni szerettem volna, hátrahagyni minden gondot. Mégsem tettem. Hagytam, hadd öleljen és én is átfontam a karjaimat a dereka körül, hogy minél közelebb lehessek hozzá.

Ha eddig nem voltam összezavarodva apámat illetően, hát, most megkaptam a hideg zuhanyt. Mindennek ez lett volna az oka? Az agyam kérdéseket gyártott: Mióta? Miért? Hogy kapcsolódik ehhez Rosanette? A kérdésektől azonban csak méginkább feszültté váltam. A közelben lévő emberek suttogtak, valaki már orvost akart hívni – mindegyik hang olyan volt, mintha kígyók sziszegnének a fülembe.

– Engedj elmenni – súgtam Billnek.

– Nem lesz semmi baj – nyugtatott és megsimogatta az arcomat.

Az ítélethirdetésig hátralévő idő lassacskán eltelt. Szinte meg sem mozdultam egészen addig, amíg Blumewitz ügyvéd ki nem dugta az orrát a fényes faajtón és el nem hadarta, hogy most már be lehet fáradni. Bill és Florenz két oldalról támogattak, miközben átküzdöttük magunkat a többieken. Gordon és Tom nagy szemeket meresztett, Simone tekintetében aggódás tükröződött, a rokonaim megértően pislogtak, Linda és Anni pedig értetlenkedve nézett össze.

A terem leghátsó sarkában foglaltunk helyet. Mikor mindenki beért, Blumewitz ügyvéd becsukta az ajtókat, majd visszasietett a hosszú asztalhoz, ruganyos léptekkel felsétált az emelvényre és helyet foglalt Brechtold bíró mellett. A két ügyész és a másik ügyvéd már az asztalnál ült és mindannyian az előttük heverő papírhalmokat tanulmányozták.

– Ítélethirdetés a Krüger kontra Kaulitz és a Krüger kontra Marcello ügyben! – emelkedett szóra a bíró, majd felállt a székéből, felemelt néhány papírt és olvasni kezdett.

– Ítélet a Krüger kontra Kaulitz ügyben, melynek tárgyalására 2011. augusztus 2-án került sor. Felek: Martin és Rosanette de Rénal-Krüger, valamint Bill Kaulitz-Trümper. Ügyész: Dr. Alfred Löffelholtz. Ügyvéd: Dr. Cristoph Blumewitz. Összevont kihallgatások folyamán sor került a koronatanúk vallomástételére. Az ügy részleteinek pontos ismeretében én, mint a tárgyalást felügyelő bíró, Dr. Marcus Brechtold úgy döntöttem, hogy „Könnyebb sérülést okozó testi sértés” vádjában az itt megjelent Bill Kaulitz-Trümper...

A bíró szünetet tartott, s ezzel szinte táncolni kezdett az idegeimen. Mondja már ki azt a nyomorult ítéletet!

-.... nem bűnös!

Megkönnyebbülten felsóhajtottam és átöleltem Billt, de nem volt időnk, hogy örüljünk.

Hátra volt még a rokonaim ügye.

– Ítélet a Krüger kontra Marcello ügyben, melynek tárgyalására 2011 augusztus 2-án került sor – folytatta a bíró. – Felek: Martin és Rosanette de Rénal-Krüger, valamint Rodolpho és Sofie Marcello. Ügyész: Dr. Strauß. Ügyvéd: Dr. Rosemberg. Összevont kihallgatás folyamán sor került a koronatanúk vallomástételére. Én, mint a tárgyalást vezető bíró, Dr. Marcus Brechtold a körülmények pontos és tisztázott részleteinek ismeretében úgy döntöttem, hogy a Marcello-házaspár „Erőszakos fogvatartás” vádjában nem bűnös. Indítványozom, hogy Martin és Rosanette Krüger „Egy rendbeli zsarolás” és „Hamis tanúzás” vádjában bíróság elé állíttasson. Kijelentem, hogy a birtokomba került információk alapján Martin Krüger mindennemű kötelezettségéből a mai naptól fogva felmentetik, mentelmijogaitól megfosztatik. Az ítélet nem jogerős, fellebbezni a főügyésznél lehet.

Vége volt. Mindennek vége volt! Megragadtam Billt, nevetni és sírni kezdtem. Nem akartam többé elengedni őt.