27. Fejezet: Öt évvel később (Narrátor: Bill)

Hazafelé tartottam. Szokatlanul hideg, tavaszi nap volt, a naptár március 13-át írt. A zene halkan szólt a kocsiban, néha-néha magamról megfeledkezve dúdoltam a dalt az aktuális énekessel. Ha az egész napot összegezni kellene, azt mondanám, jó volt, igaz, sokat rohangáltam a bátyám fia után – mivel Tom nem tudta, mit csináljon vele, úgy döntött, elhozza a próbaterembe, gondolván: biztos elfoglalja majd magát. Mekkorát tévedett! Yannick Thomas Kaulitz képtelen volt egy helyben maradni, s mivel egyedül az én kezemben nem volt hangszer, könnyedén ki tudtam lépni a mikrofon mögül, hogy előkerítsem, ha eltűnt a szemünk elől. Ami azt illeti, imádtam Yannicket. Nemcsak azért, mert ő volt a keresztfiam, s mert Tom fia volt, hanem azért is, mert egész egyszerűen elbűvölőnek találtam. Korát meghazudtolóan értelmesnek bizonyult, pedig épphogy elmúlt három éves. Szinte mindent megértett, soha nem kellett magyarázni neki, mi miért van úgy, ahogy van. Tom sokszor emlegette: pont olyan, mint az anyja. Ebben lehetett valami, hiszen Linda is komoly, értelmes nő volt. A mai napon azért bízta Tomra Yannicket – amit általában nem sűrűn tesz a bátyám képességeit ismerve – mert orvosi vizsgálatra kellett mennie. Tommal második közös gyermeküket várták. Linda már a harmincvalahanyadik hétben járhatott. Nem volt titok, hogy az újabb Kaulitz kislány lesz és már a család is megbarátkozott a házaspár furcsa névötletével: Tomék ugyanis azt találták ki, hogy születendő lányukat Dorotheának nevezik el.
A fejemben cikázó gondolatok saját életem felé kezdtek terelődni. Jólesett arra gondolni, hogy az otthon melege csábítóan hívogat. Biztonságban éreztem magam, mert tudtam, hogy a jól ismert édes mosoly fogad majd, ha belépek az ajtón. Kicsit mégis fájt rájönni, hogy az a mosoly évek óta nem őszinte.
Öt év telt el azóta, hogy Lotte Kerstina Kaulitz-Trümper – akkori nevén Schönemann Krüger – súlyos autóbalesetet szenvedett. Ő maga ugyan túlélte a katasztrófát, tizenkéthetes magzata életét azonban nem sikerült megmenteni. Emlékszem, milyen volt, mikor az ágya mellett ültem és azért könyörögtem, hogy magához térjen. Ha rá gondolok, még most is keserűség gyülemlik fel bennem, mert az agyam egyik hátsó zugából sokszor előmászik az a gondolat, hogy az egész az én hibám volt. Tudtam, hogy minden másképp alakult volna, ha 2011 októberének harmadik hetében nem engedem el Los Angelesből, hanem magam mellett tartom és elfogadom várandósságának tényét. Én azonban fafejű barom voltam.
A baleset után Lotte hónapokig harcolt magával, a világgal, mindennel. Rémisztő, mennyi hülyeséget képes volt a fejébe venni, én azonban megértő voltam és soha nem hagytam magára – igaz, ez azzal is járt, hogy egy fellépésre sem mehettem nélküle. A menedzserünk és a TH-staff teljes mértékben együttműködött velem, így senki nem kifogásolta, hogy Lotte az összes koncerten ott van. Abban az időben óriási szüksége volt arra, hogy mellette legyek és nagyon jól tudtam, hogy nem hagyhatom egyedül, mert ha így teszek, örökre megváltozott volna az élete. Talán soha nem talált volna önmagára.
Lotte azonban túllépett a múlt fájó emlékein, bár arcára ülő mosolya nem volt őszinte többé. Elvesztett kisbabájának emléke kísérte napjait. Sokszor rajtakaptam, hogy azokat a fotókat nézegeti, melyek az első és egyben utolsó ultrahangvizsgálaton készültek. Ha észrevette, hogy nézem, mit csinál, villámgyorsan elrakta a képeket és sürgős dolgaira hivatkozva elsietett. Sosem mentem utána, hogy megkérdezzem, mi baja. Megadtam neki a magányt, még akkor is, ha csak szavak nélkül kérte.
Egy idő után felhagyott a képek nézegetésével és úgy tűnt, minden visszatér a normális kerékvágásba, amikor is Lotte nővére, Florenz és ikerbátyám felesége, Linda szinte egyszerre jelentette be, hogy mindketten kisbabát várnak. Lotte tartotta magát, nevetett, gratulált.
Azonban esténként, mikor azt hitte, már alszom, gyakran elsírta magát. Nehéz szívvel hallgattam, ahogy sokszor még álmában is az elvesztett babánkat emlegeti. Ilyenkor mindig azt kívántam, bárcsak visszaforgathatnám az időt és mindent elölről kezdhetnék. Viszont nincs hatalmam efféle dolgok véghezviteléhez, ezért lehetőségeimhez képest segítenem kellett őt. Újra beíratkozott az egyetemre, szabadidejében pedig rég elhunyt barátja unokatestvérének életével foglalkozott. Szerette volna megtudni a teljes igazságot Arti Romansky életéről. Egy ideig hagytam, hadd kutasson, a módszerei azonban egyre veszélyesebbekké váltak. A fejébe vette, hogy megkeresi azt a lányt, aki annyi kínszenvedést okozott nekünk, s aki már Artira is szemet vetett. Mérgekkel tartotta fogva a srácot, Lotte pedig elhatározta, hogy beszélni fog vele és megkéri, hogy engedje el szegény fiút. Tudtam, hogy nem ép ésszel gondolkodik. Egyszerűen tenni akart valamit. Nyomasztotta, hogy annyi számára kedves embert kellett már elvesztenie. Nem bírta elviselni, hogy Arti is kínlódik, hiszen fontos volt neki. Végül belátta, hogy nem jó ötlet felkeresni Gittyt, így letett az ötletről és teljes erejéből igyekezett megszabadulni régi fájdalmaitól. Az egyetem lekötötte, emellett a család bővülésével neki is ki kellett vennie részét a bébiszitterkedésből. Florenz és Linda gyakran bízta rá a kisbabákat, Lotte pedig nagyon szeretett foglalkozni velük. Ha a karjaiban tarthatta Yannicket vagy Gabriellét, vidámabbnak tűnt, mint egyébként, arcán talán ekkor látszott igazi mosoly.
Yannick Thomas Kaulitz és Gabrielle Courtney Hofmann születése után alig egy évvel Gustavékhoz kopogtatott a gólya. Igaz, nem sokkal azelőtt, hogy Anni teherbe esett, nagyon sokat veszekedtek – a lány például egész egyszerűen összepakolt és visszaköltözött a szüleihez. Gustavnak hónapokig tartott meggyőzni, hogy bocsásson meg neki, s Anni csak úgy volt hajlandó megtenni ezt, ha a dobosunk szavát adja, hogy feleségül veszi. Gustav mindent megígért, csakhogy visszaszerezze Annit. A lány végül beadta a derekát és Gustav is betartotta a szavát, így jogos volt az öröm, mikor kilenc hónap múlva megszületett Steffy. Lotte szinte rajongott a Schäfer-kislányért, aki angyalszőke, göndör hajával teljesen úgy nézett ki, mint egy kicsi Anni. Gondolom, mondanom se kell, hogy Georg végül elvette Helgát, bár kezdetben nem alakultak jól a dolgaik. Miután Lotte balesetét követően mindannyian visszaköltöztünk Németországba, Helga egy bárban kezdett pincérnősködni, melynek okát előszeretettel boncolgatták az újságírók és a rajongók, holott csak arról volt szó, hogy Helga képtelen volt otthon ülni, s nem tudta feladni egykor megszokott, kissé bohém életstílusát. Az újságok hetente cikkeztek róla, ő pedig nem viselte túl jól a kritizáló sorokat, mégsem finomított a szokásain, sőt, kijelentette, hogy a világ minden kincséért sem hajlandó változtatni életén. Egy idő után a firkászok is megunták az idióta cikkek gyártását, Helga pedig visszasüllyedhetett nyugodt kis életébe. Mindig eszembe jut, mennyit hangoztatta, hogy sosem fog megváltozni, azonban alig egy éve kénytelen volt rászánni magát, mert életet adott Nicholasnak. A kisbaba sok törődést igényelt, mert – főleg a kezdeti időkben – nagyon beteges volt, Helga szinte hetente kórházba rohangált vele.
Babaprojekt téren Lotte és én kimaradtunk a jóból. A baleset után az orvosok azt mondták, hogy egy évig semmiképp ne számítson újabb gyermekáldásra. Szórakozottan figyeltem néha, ahogy számolja a napokat és azt várja, mikor telik el mind a 365. Minél előbb le akarta tudni az egyetemet, így abban az évben – az első évben – szinte csak a könyvei fölé görnyedve láttam, na meg persze akkor, ha meg kellett akadályoznom, hogy butaságot csináljon, például, hogy felkeresse Gittyt.
A következő év sem hozott szerencsét számára, a túlzott idegesség és a rettentő nyomás következtében egyszerűen képtelen volt teherbe esni, ami nemcsak őt bántotta, hanem engem is. Igaz, huszonnégy voltam, de akkor valahogy sokszor megfordult a fejemben, hogy mindenképp kell az a gyerek – pláne, hogy tudtam, ha összejönne, Lottéval madarat lehetne fogatni.
Lotte végül beletörődött. A harmadik évben – mikor Yannick és Gabrielle született – már nem gyötörte úgy a gyerek utáni vágy, hiszen a Florenzé és a Lindáé gyakran adott elfoglaltságot neki.
Előbújt karrierista énje is, mely abban nyilvánult meg, hogy rengeteg cikket és házidolgozatot, különböző témájú kisregényeket írt. A Hamburgi Egyetem dékánja elismeréssel adózott, valahányszor a kezébe került Lotte egy-egy műve. Ennek az évnek a végén a Krüger-lány diplomát szerzett, ráadásként pedig megkértem a kezét. A jelenlegi munkahelyére – ahova nem sokkal a diplomaosztója után jelentkezett – már Frau Kaulitz-Trümper néven vették fel.
Tisztán emlékszem arra a napra, mikor hozzám jött. Szinte még most is érzem szívem szapora dobogását, ahogy a nyári napsütésben, a fák hűs árnyéka alatt vártam rá. Riadt tekintetemet a vendégsereg felé fordítottam, kezeim görcsösen kulcsolódtak össze. Lotte keresztfia halványan rám mosolygott. Kis kezeiben hófehér csipkével leterített tálcát tartott, melyen két karikagyűrű csillogott. Anya és apa engem figyelt, Gordon pedig megállás nélkül kattogtatta a fényképezőjét. Idegesen számoltam a másodperceket. A fehér zongora mellett magas, hátrafésült hajú, öltönyös férfi ült. Hosszú, vékony ujjai finoman jártak a billentyűkön. A nyárvégi szellő halk melódiát sodort felém, s a fecsegő násznép nyomban elhallgatott. Tekintetem megtalálta Florenzt, Lindát, Annit és Helgát, akik egymást követve vonultak végig a virágokkal feldíszített széksorok között. Mind a négyen ugyanolyan halvány aranysárga ruhát viseltek. Büszkén mosolyogtak, majd félreálltak, hogy utat engedjenek a menyasszonynak.
Vörös szőnyegen jött felém. Arca sugárzott, szemei csillogtak. Bőre sápadt volt, mint mindig, nyakában pedig ott lógott Florenz egykori ajándéka: az az arany-nyaklánc, melynek szív alakú medáljában egy közös kép volt elrejtve rólunk. Mióta megkapta a láncot, egyszer sem vette le. Úgy gondoltam, most is azért viseli, hogy legyen valami, ami erőt ad neki. Tudtam, hogy ideges és talán fél is egy kicsit. Egyszerű szabású fehér ruha fedte el megnyerő, csinos alakját. Uszálya nem volt olyan hosszú, mint annak idején Sabinének, de arra tökéletesen megfelelt, hogy a körülötte lebzselő lánycsapat fontosnak érezze magát, hiszen volt mit vinni a menyasszony után. Elegáns kontyba csavart haján fehér virágokat mintázó vékony fejdíszt viselt, mely talán a könnyű, libbenő fátyol megtartására is szolgált.
Láttam, hogy kissé beharapja az ajkait, majd idegesen megszorítja a kezében lévő virágcsokrot. Jobbján a nagybátyja, balján a nagynénje lépkedett. Észrevettem, hogy Frau Marcello a könnyeivel küzd, de tartotta magát. Nem sírt, bár igen sokszor szeméhez emelte ruhájához illő királykék zsebkendőjét.
Nem tudtam, mit kellene éreznem. Fogalmam se volt, mi fog megváltozni, ha aláírjuk azt a papírt, ami egy tőlem néhány lépésnyire lévő asztalon hevert. Gyomrom apróra zsugorodott, ahogy Lotte közelebb ért hozzám. Nagyon lassan vonult, néha-néha félre is pillantott, hogy megcsodálja a vendégeket, vagy hogy rájuk mosolyogjon. Önkéntelenül nevetnem kellett, mikor a szépen felöltöztetett kisgyerekek álmélkodva felálltak és nagyot kiáltva integettek neki:
- Nézd, mama! De szép!
Meglepődve vettem észre, hogy a menyasszony egyik hófehér kesztyűbe bújtatott keze apró, szöszke gyereket vezet maga előtt. A fiúcska csinos, vajszínű öltönyt viselt. Kezében egy szál fehér liliomot tartott, s mikor a kis csapat végre befejezte a felvonulást, megfordult és Lotténak adta a virágot. Sehogysem értettem, mi ez az egész, de a rejtély hamar megoldódott, ugyanis Frau Marcello kézen fogta a gyereket, közben pedig így duruzsolt neki.
- Gyere velem, Frédéric. Lotténak most dolga van.
Kicsit megrökönyödtem, mikor felfogtam, hogy Lotte a féltestvérét vezetgette maga előtt. Tekintetemmel azonnal a Krüger-házaspárt kezdtem kutatni, de Lotte finoman megrázta a fejét jelezve, hogy csak Frédéric volt hivatalos az esküvőre.
Ugyanebben a pillanatban Herr Marcello elvette tőle a virágcsokrot, majd hatalmasnak tűnő kezeibe fogta a lány sovány csuklóját, hogy aztán remegő kezeim felé nyújtsa azt.
- Vigyázz rá – dörmögte kedvesen, majd az első széksor felé sietett és helyet foglalt.
Ketten álltunk a vörös szőnyegen. Felettünk a nap és a fák, körülöttünk a díszbe öltözött násznép. Úgy éreztem, még soha nem figyeltek rám ennyien, holott több száz koncerten túl voltam már.
- Még elfuthatsz – suttogta Lotte pajkosan, miközben figyeltük, ahogy a pöttöm anyakönyvvezető felénk fordul, majd meggyújtja az asztalon lévő gyertyákat.
- Eszemben sincs – vigyorodtam el és Ralphra néztem, aki komoly tekintettel figyelte a kezében tartott gyűrűket. Szemlátomást érezte, hogy hatalmas feladatot bíztak rá.
Nem tudnám megfogalmazni, milyen érzés volt elismételni az esküszöveget, majd figyelni, ahogy Lotte ugyanezt teszi. Arcán komoly elhatározás tükröződött, de szemeiben vidám fény tündöklött. Azon a napon egész lényében volt valami furcsa. Fehér ruhája vonzotta a tekinteteket, libbenő, vékony fátylával kedvtelve játszott a szél.
- Fogadom.
Hangja merő dac volt. Kicsit úgy éreztem, mintha azért mondta volna annyira határozottan a szót, hogy magabiztosabbnak tűnjön, mint én. Ralph odalépett hozzánk, mi pedig elvettük tőle a gyűrűket. Lotte kedvesen rámosolygott, majd figyelte, ahogy a kisfiú gyorsan az apja felé indul.
- Ezzel a gyűrűvel örök hűséget fogadtok egymásnak – mondta az anyakönyvvezető. Nagyon féltem, hogy elbénázok valamit, a gyűrű pedig a földön fog kikötni, de szerencsére helyén volt az eszem, így nem történt baj. A gyűrűk a helyükre kerültek.
- Bill Kaulitz-Trümper és Lotte Kerstina Kaulitz-Trümper…
Szívem vidáman dobbant egyet. Tényleg megnősültem! Lotte szemeiből két könnycsepp gördült ki. Hirtelen belém vágott a felismerés: fájt neki, hogy édesanyja nem lehetett jelen az esküvőn. Közelebb léptem hozzá, s miközben megcsókoltam, letöröltem arcáról a könnyeket.
- Ne sírj, angyal. Minden rendben lesz – mondtam halkan.
- Tudom, tudom – nevette el magát. – Tényleg minden rendben lesz.
A vendégsereg magából kikelve tapsolt és kiáltozott. Lotte erősen átölelt, majd rendezte arcvonásait és büszke mosollyal nézett a násznép felé.
A negyedik év egész nyugodtan, szinte békében telt, leszámítva azt az apróságot, hogy mindennap attól féltünk, mi lesz, ha Gitty megtalál minket. Már nem tűnt fel különösebben, mert túlságosan hozzá voltunk szokva a rettegéshez. Javasoltam, hogy hagyjuk el a Kaulitz-lakot, de ha felvetettem a dolgot, Lotte mindig úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Emlékszem, mennyire utáltam a birtokot, de sosem hangoztattam Lotte előtt, bár azt hiszem, tudta. Azért választottam a geißleinwegi erdő szélén lévő eldugott helyet, mert úgy hittem, ott nem találhatnak ránk. Ráadásul tisztában voltam azzal is, hogy Lotte bolondul az efféle meseszerű helyekért. Nem is tévedtem. Egyből beleszeretett a környékbe.
Szóval, a negyedik év csendes volt, Gitty nem mutatkozott, bár ez nem jelentette azt, hogy elfelejthettük a félelmeinket, sőt…
Most pedig az ötödik évnél tartunk. Eddig ez is pont olyan, mint a negyedik: a napok egymás után telnek, a gyerekek nőnek, a gondok sokasodnak – ettől eltekintve mégis azt mondhatom, lehetőségeinkhez képest normális életet biztosítottunk magunknak. Egykori, sikoltozó rajongótáborunk tagjai felnőttekké váltak, talán családot is alapítottak, így kevés olyan kirívó esettel találkoztunk, mikor utánunk futottak az utcán, vagy leszólítottak minket – bár azért a testőrsereg pár lépéssel távolabb és civilben ugyan, de mindig a nyomunkban volt.
Lassan befordultam a Kaulitz-lak kapubejáróján, majd felhajtottam az udvarra. Rápillantottam a házra, mely sötét volt és csendes. Hova tűnhetett Lotte? Általában négyig dolgozik, de már egy órája itthon kellene lennie… Csak nem történt baj valamelyik TH-babával, vagy a Hofmann-kislánnyal?
Besiettem a házba, de Lotténak nyoma sem volt.
– Lotte, Lotte! – szólongattam, remélve, hogy talán odafent van. Kezdtem valami nagyon rossztól tartani.
– Lotte, itthon vagy? – próbálkoztam ismét, mire mozgás támadt az emeleten.
– Bill, te vagy az? – kérdezte Lotte és hallottam közeledő lépteit, melyek hidegen kopogtak a csiszolt, fekete gránitlapokon.
– Én. Miért?
– Gyere fel. Mutatni akarok valamit – sürgetett, én pedig habozás nélkül felfutottam a lépcsőkön. Az emeleti folyosó világos volt, s a belőle nyíló szobák többségéből is fény szűrődött ki.
– Ide – Lotte kidugta a fejét a hozzám közelebb eső egyik fehér ajtón. Megkönnyebbülve elmosolyodtam.
– A frászt hozod az emberre! – rivalltam rá kedvesen, ő azonban ajkai elé tartotta egyik mutatóujját.
– Csss. Csak gyere be.
Vállat vontam és beléptem a helyiségbe.
Lotte az ágyon ült és részvéttel nézett egy alak felé, aki az ablak mellett lévő fotelben kuporgott.
– Itt van Bill – mondta Lotte, s az alak felemelkedett a fotelből. Magas volt. Ijesztően sovány testét hosszú, fekete kabát takarta. Arca, mely egykor elbűvölő lehetett, beesett volt, csokoládébarna szemei olyan mélyen ültek, hogy ha az ember ránézett, nyugodt szívvel gondolhatta azt is, hogy egy rémisztő Halloween-jelmezt bámul. Lotte nem idegenkedett a jövevénytől. Bátran elé lépett és átölelte, biztatóan simogatta a hátát.
– Semmi baj, Britney. Most már elmondhatod, mi történt.
Britney? Britney Smith? A lány levette sapkáját. Valóban ő volt! Barna haja, mely öt évvel ezelőtt fiúsan rövid volt, most kócosan hullott a vállára, sápadt, krémszínű bőre kissé zöldes árnyalatúnak látszott a félhomályban.
– Mi-mi történt? – dadogtam és tétován bámultam Britneyre, aki kezet fogott velem, majd visszaült a fotelbe és kezébe vette az asztalra helyezett csészét. Lotte türelmesen figyelte, ahogy belekortyol a teájába, majd lassan, remegve belekezd a mondanivalójába. Nem éreztem helyénvalónak, hogy az ajtóban álljak, így leültem Lotte mellé.
– Artiról és Gittyről van szó – magyarázta Britney elhaló hangon.
– Mi történt velük? – kérdezett közbe Lotte, aki mindig mindent egyből tudni akart. Nem szerette, ha túlságosan körbekerítik a lényeget – noha ő maga is gyakran csinálta ezt.
– Gittyt nem láttam egy ideje… ő anyámmal, apámmal és Ashleyvel élt a nagyanyja házában, én pedig a Monsun-Theater környékén lakom. Annak idején maga Gitty döntött így, mert szükségesnek tartotta, hogy figyeljek Artira… rájött, hogy túllőtt a célon és mivel már semmit nem tudott kezdeni a sráccal, azt mondta, vigyázzak rá, nehogy őrültséget csináljon.
– Várj, Britney – szakította félbe Lotte – mi az, hogy a nagyanyja házában élt… Már nem ott lakik?
– Ami azt illeti, már sehol nem lakik – folytatta Britney halkan. – Ma reggel elmentem anyámékhoz, mert Gitty felhívott és utasított, hogy vigyem el hozzá Artit. Azt mondta, megtalálta a méreg ellenszerét és beadja neki, aztán… megígérte, hogy nem fogja bántani többé és hogy… hogy Arti velem maradhat, ha akarom… Arti egészen megszokta, hogy velem van, s ha kértem tőle valamit, egyáltalán nem ellenkezett, így mikor ma reggel arra kértem, hogy öltözzön fel, mert fontos dolgunk van, készséggel megtette. Nagyon őrültnek tűnik, de a közelemben nyugodt tud maradni… Nos, elvittem Gittyhez, de… mikor kopogtam az ajtón, csak a csend fogadott. Senkit nem találtam otthon, a ház mintha üres lett volna. Leültettem Artit a konyhában, majd körbejártam a szobákat és… Volt egy szoba, aminek az ajtaja kulcsra volt zárva, de a kulcs a zárban lógott, mégcsak rá sem volt fordítva. Egyszerűen csak bementem … és ott találtam mindenkit… Anyámat, apámat, Ashleyt, Gittyt meg a nagyanyját… Mindannyian halottak voltak…
Lotte rémületében felsikoltott és a kezem után kapott.
– Úristen, mindenki meghalt? – kérdezte ijedten.
– Igen. Halottak voltak – suttogta Britney. – Talán nem sokkal azután haltak meg, hogy beszéltem Gittyvel. Elhiheted, hogy nem nagyon akartam körülnézni a szobában, de kénytelen voltam, hiszen jelentést kellett tennem a rendőrségen. A szoba… nos, a szoba nagyon érdekes volt. Mindenhol lombikok, fura színű folyadékokkal teli kémcsövek voltak… Már amennyire lehetett, megvizsgáltam a halottakat ügyelve arra, nehogy elmozdítsam őket, vagy kárt okozzak bennük… Mindannyian poharat tartottak a kezükben, és az Ashleyében még lehetett valami folyadék is, mert nedves volt a pulóvere meg az arca… Biztosan leöntötte magát, mikor elesett…
– És mi van Artival? – kérdeztem érdeklődve.
– A lakásomban van. Alszik. Megmondtam neki, hogy ide jövök.
– Képes… kommunikálni? – érdeklődött óvatosan Lotte.
– Nem mindig – rázta a fejét a Smith-lány. – Néha igen, néha nem. Mikor elmondtam neki, mit láttam a szobában, úgy tűnt, érti, mert… mintha valami fény csillant volna a tekintetében… mintha olyasmit láttam volna a szemében, hogy örül, amiért nem kell többé félnie… Beszélt hozzám… miután közöltem vele, hogy meglátogatlak titeket, azt kérte, mondjam meg, hogy nem kell már félnetek. Minden rendben lesz. És tudom, hogy így lesz…
– Értesíted a családját? – érdeklődtem bizonytalanul.
– Már megtettem – bólintott Britney. – Tudod, Bill, az utóbbi időben sok energiát fektettem az orosz nyelv elsajátításába, mert úgy gondoltam, talán segíthet Artinak, ha az anyanyelvén szólok hozzá. Rengeteg könyvet vettem, melyeket naphosszat olvastam, állandóan szótáraztam. Jobb elfoglaltságot is el tudtam volna képzelni magamnak, de biztos voltam benne, hogy nem mindennapi ügyért teszem, ezért nem adtam fel. Arti családját Gitty halála után értesítettem. Az édesanyjával beszéltem… Elég hosszú telefonbeszélgetés volt, hiszen mindent el kellett mondanom neki attól kezdve, hogy kicsoda Gitty és mit akart Artitól, hogy miért tartotta fogva, hogy honnan tudom mindezt és hogy miért nem adhattam hírt korábban. Mrs. Romansky nagyon hálás volt és arra kért, vigyem haza Artit, amilyen hamar csak lehet. Eleget fogok tenni a kérésnek, bár Arti egész biztos pszichiátriai kezelésre szorul majd. Azt hiszem, vele maradok. Utánanéztem az orosz fővárosban fellelhető elmegyógyintézeteknek és felvettem a kapcsolatot néhány klinika vezetőjével. Talán furcsán hangzik, hogy mindezt pár óra alatt sikerült elintéznem, de ha az embernek kész terve van, a megvalósítás csak pillanatok és némi szerencse kérdése… Az én tervem pedig öt hosszú éve készen volt már…
– Nem hoznak összefüggésbe a halálesetekkel, ugye? – aggodalmaskodott Lotte és nagy, zöld szemeit Britneyre függesztette.
– Nem kell aggódnod emiatt. Bizonyítékom van arra, hogy a halál beállta után értem a helyszínre. Egyébként a rendőrök is megkönnyebbülhetnek, hiszen megszüntethetik Gitty országos körözését. Anyát és apát rég halottnak hiszik, úgyhogy szinte kizárt, hogy bárki is felismerné a most megtalált hullákat.
– És Ashley? – kérdeztük Lottéval szinte egyszerre.
– Nem fedtem fel magam a helyszínre érkező újságírók előtt. Azt hiszem, senki sem fog rájönni, hogy az egyik Smith-iker vagyok és hogy a testvérem holtan fekszik a hamburgi hullaházban. Őszintén szólva, nem sajnálom már. Ashnek sosem volt szíve.
– Ez… nagyon… elővigyázatos lépés volt – biccentett elismerően Lotte.
– Köszönöm – bólintott hivatalos jelleggel Britney. – A mai napom többi részét azzal töltöttem, hogy Gitty feljegyzései között kutattam. Találtam valamit, ami talán titeket is érdekelhet.
Elővett egy összehajtogatott papírt és a kezembe nyomta. Érdeklődve figyelt, miközben széthajtottam a lapot és végigfutottam a szöveget. Az írás nem búcsúlevél volt, mint ahogy azt gondoltam, hanem valami egészen más. Valami egészen meglepő.
…
2011. június.
Végre kész a nagy terv. A mérgekkel kudarcot vallottam ugyan, de rájöttem, hogy fel kell hagynom Bill meghódításával. A következő lépés: olyan mély fájdalmat okozni neki, melyet már nem tud kiheverni. Szerencsére Andreas vakon hisz bennem… Nem lesz nehéz dolgom. Könnyű. Túlságosan könnyű.
Június 30.
Hamburg
Friedensalle 20.
Monsun-Theater.
Este hét óra
…
– Bill, mi baj? Olyan sápadt lettél – nézett rám Lotte és kikapta a kezemből az írást. Ő is végigolvasta, majd hasonló arcszínt öltött, mint én.
– Gitty ölte meg Andreast? – hüledezett nagyokat pislogva. – De hiszen mindenki azt hangoztatta, hogy drogtúladagolás végzett vele!
– Nem tudok többet – rázta a fejét Britney. Arcán a szégyen pírja égett. – Én csak elhoztam… azt sem tudom, ki volt az az Andreas… soha nem találkoztam vele… de láttam, hogy Bill neve szerepel a papíron, gondoltam…
– Jól tetted, hogy elhoztad – mondtam és a lányhoz léptem, hogy átöleljem remegő vállait.
– Sokat segítettél – bólogatott buzgón Lotte.
– Én köszönöm… mindent köszönök – hadarta Britney és letette a teáscsészét. – Mennem kell… Egyedül hagytam Artit…
– Mikor utazol Oroszországba? – kérdeztem kíváncsian.
– Talán holnap, vagy holnapután. Mrs. Romansky megígérte, hogy ideutazik és együtt megyünk…
– Jó ember vagy, Britney. Sajnálom, hogy annak idején kételkedtem ebben – mosolygott Lotte és megint átölelte a lányt.
Britney szégyellősen elmosolyodott, majd kisietett a szobából. Lekísértük a földszintre és megígértük neki, hogy másnap okvetlenül fel fogjuk keresni Arti meglátogatásának céljából. A lány örömmel fogadta, majd elment.
Lotte csak nézett. Nem tudtam, mi baja, így én is csak néztem őt. Néhány másodperccel később halkan suttogta:
– Vége… Gittynek örökre vége…
Fel se fogtam, mit mond. Arcán sosem látott kifejezés jelent meg. Erősen átölelt, én pedig nem tudtam, miért tette. A gesztus azonban végre tudatosította bennem a tényeket. Gitty meghalt! Tényleg meghalt! Tudom, szörnyű örülni egy másik emberi lény halálának, de nem tudtam parancsolni az érzésnek. Olyasfajta megkönnyebbülés öntött el, melyet soha nem tapasztaltam azelőtt. Vége lett az évek óta tartó rettegésnek, a félelemnek és a kétségnek!
– Vége, vége, vége! – nevette Lotte és megcsókolt. – Holnap első dolgom lesz betenni az újságba a hírt… Lecseréltetem a vezércikket és ezt rakatom a helyére! „Lotte Krüger életéről – VÉGE a szenvedésnek” Na, mit szólsz hozzá, Kaulitzom?
Nem tudtam szólni, így csak bambán bólogattam.
Bármennyire is tervezte, hogy vezércikként hozza le Brigitte Hasselberg halálhírét, nem tehette meg, pedig még akkor is azt írta, mikor éjfél körül úgy döntöttem, lefekszem, mert nem bírom nyitva tartani a szemem.
Néhány órával később ő ébresztett.
– Bill, Bill, Bill, Bill! Ébredj, ébredj!
Rázogatni kezdett, de én még mindig félálomban voltam.
– Mi van? Hagyj még öt percet… még nincs nyolc.
-Még csak hajnali öt! – sikoltotta a fülembe. – Ébredj! Linda mindjárt szülni fog! Most vitték be a kórházba!
– Ahh… jókor – morogtam és feltápászkodtam.
– Siess már!
Álmosan figyeltem, ahogy felém dobál néhány ruhadarabot, majd kiszalad a konyhába, hogy felvegye a kabátját. Ez nem létezik – gondoltam. Legalább hajnali kettőig írta a cikket. Hogy lehet ennyire energikus? Hiszen alig aludt néhány órát!
– Kész vagy már? – kukucskált be a szobába.
– Aha – mondtam és felálltam. Csigalassan felvettem a dzsekimet, majd kisétáltam az udvarra. Lotte már az autóból integetett.
– Gyere, gyere!
Egész úton nem hagyott békén. A Dorotheának szánt ajándékok a kocsi hátsó ülésén pihentek, ő pedig minduntalan azt magyarázta, hogy mi lesz, ha a babaruhák túl kicsik, vagy túl nagyok.
– Angyal – kezdtem fáradtan és befordultam a kórház utcájába. – Nem ez az első adag babacucc, amit megvettél már. Eddig minden gyereknél passzolt a méret. Ne aggódj. Jó szemed van az ilyesmihez.
Óvatosan pillantottam az arcára. Nem szerette, ha a gyerekekhez való hozzáállását dicsérem. Ettől mindig nagyon elkomorodott és lehunyta a szemét, de most nem…
A mosolya ha lehet, még szélesebb lett és ami a legjobban meglepett: láttam rajta, hogy teljesen őszinte. Őszintén nevetett!
Mikor beálltam a kórház egyik parkolójába, jószerével még le sem állítottam a motort, Lotte már kipattant és nagy igyekezettel halászta elő az ajándékokat a kocsiból.
– Most pont olyan vagy, mint Florenz – gúnyolódtam, de nem törődött vele. A kezembe lökött egy dobozt és a lelkemre kötötte, hogy el ne merjem ejteni.
Sokszor jártunk az egyik hamburgi magánklinika szülészeti osztályán, így már szinte visszajáró vendégekként fogadtak minket. Mikor az ismerős folyosóra értünk, a rokonok vigyorgó arccal siettek elénk.
– Azt mondják, minden oké lesz – sóhajtozott Tom, aki nem volt hajlandó végignézni a szülést, mert úgy gondolta, az csak Lindára meg az orvosokra tartozik. Karjában tartotta Yannicket, aki még nagyon álmos volt, de élénken csillogó szemmel figyelt: bizonyára érezte, hogy készül valami.
– A következőnél bent leszel? – vigyorgott Georg és Tom vállára csapott.
– Talán – vont vállat Tom, a tekintetében viszont ez volt olvasható: „Ha ez a feltétele annak, hogy legyen következő, azt mondom: elég a gyerekekből”.
– Helló, Yannick – gügyögött Lotte és elvette a kisfiút Tom karjából. – Hamarosan megszületik a húgod. Mit szólsz hozzá?
Yannick nevetett, de nem mondott semmit.
Körülbelül félórával később felhangzott a gyereksírás. Anyám olvadozott, mikor meghallotta. Tom majdnem elájult, mikor besétált a szülőszobába, hogy szemügyre vehesse újszülött lányát.
– Dorothea – suttogta halkan, miközben kihozta elénk a kicsit, hiszen mi nem mehettünk be Lindához.
– Annyira gyönyörű – mosolygott Helga és megsimogatta a kisbaba fejét.
– Tom… csak egy kicsit… – lépett oda Lotte és a karját nyújtotta. A testvérem óvatosan átadta neki Dorotheát.
– Szia, pici – duruzsolta Lotte és ringatni kezdte a babát. – Nézz rám, baba. Nézz rám… óh, mosolyogsz… milyen édes vagy!
Azt hittem, megnyílik a föld alattam. Annyira illett a kezébe az a kisbaba!
– Bill, add át Tomnak az ajándékot – utasított, tekintetét le sem véve a karjában tartott apróságról. Egy pillanatig meglepve pislogtam, aztán felfogtam, hogy még mindig a kezemben tartom az ajándékokat, melyeket gyorsan a bátyám kezébe löktem.
– Köszi – vigyorgott hálásan Tom.
Aznap délután már Lindát is meglátogathattuk. Fáradtnak és kimerültnek látszott, de boldogan, büszkén mosolyogva fogadta a gratulációkat.
– Minden simán ment? – kérdeztem óvatosan. Linda bólintott. Tudta, hogy Lotte számára igencsak érzékeny témához közeledünk, most azonban meglepve tapasztalta, hogy a feleségem maga kérte a részletezést. Nem figyeltem a szavakra, inkább Lotte arcát néztem, melyen kíváncsiság és várakozás tükröződött. Nem tudtam mire vélni a jótékony változást, mindenesetre örültem, hogy nem kell megint szomorúnak látnom. Végül arra jutottam, hogy az előtörő jókedv minden bizonnyal Gitty halálhírével hozható összefüggésbe, így nem agyaltam tovább, inkább beszélgetésbe kezdtem a többiekkel.
– Nagyon remélem, hogy a következő már a tiétek lesz, Bill – mondta Anni és megfogta Steffy kezét, hogy a kislány ne sodródjon el a kórházi folyosón kialakult tömegben.
Lotte nem volt a közelben, így lehetőségem nyílt saját véleményem kinyilvánítására, a nyelvem azonban össze-össze akadt beszéd közben:
– Én is remélem, de tudod, hogy… Őszintén szólva nem hiszem, hogy…
– Ugyan, Bill – suttogta Helga, aki mögöttem állt és minden szót hallott. – Ne keseredj el!
– Én nem, csak… – kezdtem, de félbehagytam a mondatot és inkább a nő mellett sétálgató Nicholasra pillantottam.
– A fenébe, most tuti elkéstünk! – hallottam egy ismerős hangot. A folyosó végéből Florenz futott felénk. Ő volt az egyetlen, aki talán semmit sem változott az évek során. Ugyanolyan volt, mint akkor, mikor megismertem. Magas, karcsú, ezüstszőke, sietős és hangos. Kezében ajándéktáskát lóbált, melyet gyorsan elhelyezett a többi csomag mellett. A férje, Johannes lemaradva követte, karjában cipelve a három éves lányukat, Gabriellét, aki nevetve szórakoztatta magát:
– Nem fogtuk el anyát, nem fogtuk el anyát!
– Volt valaha olyan, hogy sikerült? – morogta Johannes és puszit nyomott a kislány arcára.
– Nem – rázta a fejét Gabrielle, amitől bájosan meglibbentek rózsaszín masnival átkötött, szőke copfjai.
Úgy terveztük, hogy amint hazaengedik Lindát és Dorotheát, partit csapunk, hogy megünnepeljük a kisbaba születését. Lotte és én azt találtuk ki, hogy a partin jelentjük be Gitty halálának megnyugtató hírét.
Aznap este fáradtan estünk haza, Lotte azonban olyan volt, mint egy felhúzós játék. Annyit áradozott Dorotheáról, hogy már-már nekem esett rosszul, hogy végig kell hallgatnom.
Megtudtuk, hogy Lindát három nap múlva engedik majd haza, így elkezdődhettek a parti előkészületei. A bulit egy hamburgi kaszinóban kívántuk lebonyolítani. Linda kérése volt, hogy a hely közel essen a házukhoz, hiszen Dorothea még nagyon kicsi és szinte biztos, hogy nem fogja lehozni a partira.
A következő nap reggelén ellátogattunk Britneyhez. Mikor Lotte becsöngetett, a lány szinte azonnal ajtót nyitott.
– Sajnálom, hogy nem tudtunk előbb jönni – magyarázkodott Lotte és besétált a lakásba.
– Semmi baj – mosolygott a Smith-lány. – Tegnap érkeztek meg Arti rokonai.
– Óh!
Lotte szemei kikerekedtek, ahogy az egyik benyíló felé pillantott. Követtem a tekintetét. Az ajtóban egy alacsony, hosszú fekete hajú lány ácsorgott. Kezeit hanyagul zsebeibe rejtette, zöld szemeivel fürkészően figyelte Lottét. Tekintetében láttam a halvány felismerést.
– Lotte – suttogta és lehajtotta a fejét, hogy leomló haja ne engedje láttatni az arcát.
– Ismered? – kíváncsiskodott Britney, Lotte azonban nem figyelt rá, így bólintottam helyette.
– Sajnálok én nagyon nagyon – folytatta a lány. Kellett pár másodperc, hogy felfogjam a dolgot: Lena Vasilyeva Müller állt előttünk!
– Nem kell, Lena – motyogta Lotte és tétován megindult a lány felé. Tudtam, hogy rizikós lesz a találkozásuk, hiszen öt évvel ezelőtt Lena Lottét hibáztatta Mike haláláért.
– Én tudok, hogy jössz, Britney mond el nekem tegnap este és én… csak akarok kérni bocsánatot … – dadogta zavartan Lena. Bátortalanul nyújtotta ölelésre a karjait, Lotte pedig nem is gondolkodott azon, hogy eltaszítsa magától.
– Azt hittem, sosem hallok többé rólad – suttogta és újra meg újra megölelte Lenát.
– Tudok, hogy esett mindaz rossz neked, amit mondok – mentegetőzött Lena és kisöpörte arcába lógó hajtincseit. – Jövök rá azután, hogy temettük el Mike-ot… És Britney mond el mindent nekem és én nem mondok el neki semmit arról, hogy vagyok testvére Mike-nak és én okol téged haláláért sokáig… És most értem már meg Mike-ot és téged és halálát… Mike volt fontos neked és voltál neki te is fontos… Papa és mama hibáztat nem téged és mond nekem, mielőtt jöttem el, hogy találkozom veled, akkor küldik üdvözletüket… Hát, tudok majd mondani meg nekik, hogy átadtam. Tudok mindazt, amit kellett élned át, mert írsz te kétszer Vadiknak, aki választ ad nem soha…
– Tényleg nem válaszolt egyszer sem – nevette el magát Lotte.
– Mikor írsz te kisbabádról… aztán meg azt, hogy kisbaba már nincsen, én engedek meg neki nem, hogy válaszoljon… Bár tehette volna, ha akar, de ő akart nem vitázni velem… Sajnálok ezt is, mert tudok, hogy kellett akkor volna valaki, aki segít neked, mert én olvasok azt a levelet és tudok akkor, hogy Bill volt nem veled… és én veszem el akkor tőled még azt a gyenge kis támaszt, aki volt neked akkor csak Vadik… Ő jött nem velem, mert intéz dolgokat Artinak Szentpéterváron papácskámmal és mamácskámmal. Tudod te, hogy Artinak nincsen papácskája és enyém segít neki… Én sajnálok nagyon szegény Artit, tudod te, hogy én végig szeretek őt nagyon… Mike ellenére is… mikor ő hagyott nekem nem ezt… mert ő szeret nem mindig Artit… Óh, jönnek!
Lena félreállt az ajtóból, hogy utat engedjen az érkezőknek: Artinak és az anyjának.
Lizaveta Romanovna Romansky Aprócska termetű, durva vonású, erősen őszülő hajú nő volt. Gyengéden vezetgette maga előtt tehetetlennek tűnő fiát. Arcát ráncok szabdalták, de a régi ütéseknek nyoma sem volt rajta.
- Örülök, hogy találkozunk most, Lotte – mosolygott Frau Romansky.
– Bárcsak kellemesebb körülménynek köszönhetnénk a találkozásunkat – biccentett Lotte és kezet fogott a nővel, majd Arti felé fordult. Szemében apró könnycsepp táncolt, ahogy végigmérte a fiút. Arti is ránézett és ekkor, mintha kicsit megváltozott volna. Már értettem, miről beszélt Britney, mikor azt mondta, hogy néha örömfényt lát megcsillanni Arti acélszürke szemeiben.
– Hát, búcsúznom kell – mondta Britney és átölelte Lottét. – Köszönök mindent. Vigyázzatok magatokra és… sok sikert… Remélem, lesz még kisbaba…
– Mi is reméljük – mosolygott Lotte és átfonta karjait Arti sovány dereka körül, majd a fülébe súgott, amitől a srác mintha nevetett volna egy kicsit .
– Viszlát, Lena – fogtam kezet a Müller-lánnyal. – Add át üdvözletemet Vadiknak.
– Át fogom – biztosított Lena és megölelt. – Remélek, látogattok el nemsokára hozzánk. Jó lenne, ha lennétek akkor legalább már hárman.
– Biztosra veszem, hogy hamarosan újra találkozunk – biccentettem. – Addig is, vigyázzatok Artira.
– Ti meg egymásra – szólt közbe Frau Romansky, aki egyáltalán nem ismert engem, de barátságosan megszorította a kezem, mielőtt kivezette volna Artit a lakásból.
Lotte másnap nem ment dolgozni. Nagyon furcsálltam, hiszen soha nem hagyott ki egyetlen napot sem, s mikor felkeltem, még elég mélyen aludt. Nem volt szívem felébreszteni, de mivel nem tudtam, hogy szabadságot vett-e ki, kénytelen voltam felrázni.
– Angyal, ébredj. Késésben vagy!
– Mi? – nézett fel álmosan, majd az órára pillantott. – A francba!
Felugrott és elsietett. Válvonogatva bámultam utána. Néhány perc múlva visszatért, de még nem volt teljesen kész, gyors kezei épp a megszokott, csinos hajfonatot kanyarították, s mikor végzett, egyszerűen hátradobta a copfot. Ahogy néztem, nagyon különösnek találtam valamit. Mintha azokat a ruhákat, melyeket viselt, soha nem láttam volna rajta. A felső bővebb és hosszabb volt az átlagosnál, így tökéletesen elrejtette viselője alakját. Lábain lezser farmer lógott, mely szintén újdonságnak számított – ő sosem akart felvenni ilyesmit, mert azt hangoztatta: nem fog úgy kinézni, mint Tom. Enyhén furán nézhettem rá, mert értetlenkedő kifejezés ült az arcán.
– Mi van? – kérdeztem bizonytalanul. – Mondtál valamit?
– Ha figyelnél rám, talán hallanád, hogy azt mondtam, ma nem megyek dolgozni. Ha minden jól alakul, kettőre itthon leszek. Vigyek kaját a próbaterembe?
– Nem, nem szükséges – ráztam a fejem. - Hogyhogy nem mész dolgozni?
– Van egy kis dolgom… – hadarta és elfordult, majd kisietett az udvarra és hamarosan elhajtott az egyik autóval.
– Nők – legyintettem hanyagul. – Talán senki sem érti a hülyeségeiket.
A próbateremben nem folyt túl nagy munka, ugyanis egy japán utazást szerveztünk. Nagyon örültünk, mikor levelet kaptunk, melyben közölték, hogy ismét Tokióba várnak minket.
Sokszor előfordult, hogy turnézni mentünk, még akkor is, mikor valamelyik csaj éppen terhes volt. A munka nem állhatott meg, a lányokat pedig nem sűrűn vihettük magunkkal, így megesett, hogy egyedül kellett maradniuk. Ők azonban ügyesen átvészelték ezeket az időszakokat. Mivel a Kaulitz-lak volt a legvédettebb helyen négyünk háza közül, Lotte általában felajánlotta a csajoknak, hogy a turné idejére költözzenek oda. Ez az ötlet főleg egy éve jött nagyon jól, hiszen Helga épp babát várt. Még most is mosolyogva gondolok vissza, hogy Georg majdnem lemaradt a szülésről, a London felől érkező járat ugyanis ötven percet késett. Nicholas azonban nem akart megszületni az apja nélkül, így szegény basszerosunk futva ugyan, de éppen beesett a szülőszobába, mire szükség volt rá.
Mikor késő este hazaértem, Lottét nagy jókedvében találtam. Sehogyse fért a fejemben, mitől lehet ilyen kicsattanó életöröme, de eszem ágában se volt összetörni a boldogságát, így nem kérdeztem rá, mi ez a hirtelen támadt változás. Még mindig próbáltam azzal magyarázni, hogy talán csak Gitty halála az oka...
Mikor beléptem a nappaliba, a könyvespolc előtt térdelt és figyelmesen tanulmányozott valamit. Kezében kávéscsészét tartott. Mikor közelebb értem hozzá, láttam, hogy kávét szürcsölget. Ez meghökkentett: Lotte ugyanis utálta a kávét. Figyelmesen néztem, hátha elfintorodik, mikor a szájához emeli a csészét, de nem. Az arca teljesen nyugodt maradt, egyetlen izma sem rándult. Átfutott az agyamon, hogy talán egy magazinban olvashatott valami hülye rovatot a táplálkozásról és esetleg annak a tanácsait követve kortyolgat most enyhén cukrozott kávét, de rájöttem, hogy az képtelenség. Lotte sosem hitt az effélékben. A baráti társaságunkból egyedül Anni Schäfer volt az, aki naphosszat böngészte a magazinokat és az internetet hasznos tippekért.
– Szia – nézett fel Lotte, mikor észrevette, hogy mögötte állok. – Jó napod volt? Csináltam neked kávét. Talán még nem hűlt ki nagyon.
– Kö-köszönöm – motyogtam és elballagtam a konyha irányába. Nem volt nagy szokásom a dolgok értelmén töprengeni, azonban most olyan talányt kaptam, amit meg kellett fejtenem. Kérdezni viszont nem mertem, pedig biztosra vettem, hogy Lotte készséggel elmondana mindent, ha a tudomására hoznám, hogy valami nagyon nem stimmel vele.
Tizenöt perccel később az egyik emeleti szobában találtam rá. Az ágyon ült és ultrahangos fotókat nézegetett. Elszorult a szívem: talán a naponta fel-felbukkanó jókedv csak színjáték? Talán esténként, mikor még nem vagyok itthon, feljön és az elvesztett kisbabánk 4D-s ultrahangképeit bámulja, s közben hagyja, hogy testének minden egyes sejtjében felelevenedjen a végzetes nap emléke?
– Lotte – szólítottam meg halkan, mire félretette a képet és kérdően tekintett rám.
– Baj van? – érdeklődött, majd csodálkozva fürkészett.
– Nem, nincs, csak… – elharaptam a mondatot, mert nem tudtam, mit akarok mondani. Újra felvette a fotópapírt és rápillantott, majd felállt és a kezembe nyomta. Értetlenkedve pislogtam a képre, majd Lottére, aki széles mosollyal várta, mit mondok.
– Lotte, ez… ez… nem, ez… tudod, hogy… nem jó ötlet…
– Cssss – pisszegett és a képre bökött. – Csak nézd!
Sóhajtva néztem a képre. Nem értettem, miért mutatja a meg nem született kisbabám ultrahangos fotóját. Azonban, ahogy jobban szemügyre vettem a fotót, észrevettem valamit.
– Ez… nem… az a kép – nyögtem akadozva és végigfuttattam az ujjaimat a kivehető, aprócska test körül. A baba összegömbölyödve aludt. Elbűvölve bámultam, de megláttam egy másik babát is, aki a testvérétől kicsit távolabb helyezkedett el, de pont ugyanolyan testhelyzetben volt látható. Határozatlanul Lotte felé néztem, akinek a kezében még több ilyen képet láttam. Arcán óriási vigyor ült. És akkor végre felfogtam!
– Lotte – kezdtem, bár nem tudtam, képes vagyok-e befejezni a mondatot. – Ezek a képek… azok a babák… Óh, ez komoly?
Finoman bólintott és az asztalra tette a képeket.
– Az ikreid, Bill – mondta nagyon halkan és felém lépett. Forogni kezdett velem a világ. Az érzés hasonló volt ahhoz, mint mikor az első terhességének hírét közölte, most azonban nem a meglepetéstől éreztem így, hanem valami egészen mástól. Annyira boldog voltam!
– Én… ezt… köszönöm… – fuldokoltam meghatottan és átöleltem, majdhogynem a levegőbe is emeltem. – Miért nem mondtad hamarabb, angyal? Hetekig izgultam, hogy mi lesz, ha Linda megszül…
– Sajnálom, hogy nem mondtam – rázta a fejét – de nem tudtam elmondani… Mentségemre szolgáljon, hogy senki sem tud róla. Meg akartam várni, amíg elérik a tizenkéthetes magzati kort… az pedig éppen most van…
– Semmi baj, semmi baj – biztosítottam nevetve. – Egy idő után amúgy is észrevettem volna, nem gondolod?
– Nos, ezúttal nem hánytam. Egyébként is, amilyen sokat találkozunk, biztosan elkerülte volna a figyelmed.
– Ezért nem mentél ma dolgozni… orvosi vizsgálaton voltál…
– Csodás logika – paskolta meg az arcomat. – Egyébként Dr. Schmilig üdvözletét küldi. Azt üzeni, hogy igazán szeretne már megismerkedni veled …
– A legközelebbin ott leszek, megígérem – fogadkoztam buzgón.
Nyugodt, hálával teli pillantással nézett rám. Talán sosem láttam még ilyen gyönyörűnek. Egész arca ragyogott, széles mosolya nyíltságot és őszinteséget hirdetett.
– Már mozognak, de még nem érzem, viszont láttam – közölte suttogva. – Add a kezed! Érintsd meg őket!
Elengedtem a derekát és a kezeibe csúsztattam az enyémeket, majd hagytam, hogy a hasa két oldalára helyezze őket. Egyből megértettem a lezser farmer és a bő felső viselésének okát.
Szinte remegtem, miközben arra vártam, hogy történjen valami, habár tudtam, hogy semmi sem fog történni, hiszen Lotte közölte, hogy a mozgás csak az ultrahangfelvételeken látható. Mikor az első babánk elérte a tizenkéthetes kort, a világ másik felén tartózkodtam és tudomást sem akartam venni arról, hogy Lotte várandós. Nem voltam ott az ultrahangvizsgálaton, nem tudhattam, milyen érzés, mikor valóban tudatosul az emberben, hogy gyermeke születik. Most eljött a pillanat, hogy én is részese legyek ennek.
– Mikor megtudtam, hogy ikrek – magyarázta Lotte, miközben még mindig várakozással teli tekintettel nézett rám – azonnal meg akartam mutatni a képeket… Még az se érdekelt, ha elárulom a titkot, de meggyőztem magam, hogy pár hét múlva te is tudni fogod. Mindenképp ragaszkodtam ahhoz, hogy csak akkor fedem fel őket, ha betöltik a tizenkettedik hetet.
Nem mondtam semmit, de tudta, hogy nem azért maradok csendben, mert egyáltalán nem érdekel, miről beszél. Egyszerűen csak olyan leírhatatlan volt az egész…
Annyira másnak éreztem, mint az elsőt…
– Megkérdeztem a nemüket – folytatta tovább, én pedig kíváncsian figyeltem. Minden szava édes volt. – Tudni akarod?
– Hihetetlen, hogy ikrek – csóváltam a fejem. – Egyszerre kettő! Tom meg fog pukkadni mérgében! Mikor kiderült, hogy Linda terhes, titokban abban reménykedett, hogy ikrek lesznek. Óh, bocsáss meg, kezdem elterelni a szót… Szóval, lányok, vagy fiúk?
– Még túl kicsik ahhoz, hogy az orvosok meg tudják állapítani, de nem lenne rossz, ha vegyes párost kapnánk – válaszolt készséggel, örömtől csillogó szemekkel. – . Bár tudom, hogy az a legfontosabb, hogy egészségesek legyenek. Egyelőre úgy tűnik, minden rendben van velük. Körülbelül hat és fél centisek és mindketten elég mozgékonyak. Jól fejlődnek.
A nap fénypontja – fantasztikus! Sosem éreztem még magamban ennyi lellkierőt, ennyi örömöt, ennyi várakozással teli pillanatot.
Ő pedig csak nézett rám, zöld szemei szinte szikráztak.
– Azt hiszem, maradt még egy elintéznivalónk – mondtam csibészes mosollyal.
– Na, mi az? – érdeklődött, de szeméből nem tűnt el a vidáman táncoló fény.
– Közölnünk kell a családdal, hogy duplázunk…

26. Fejezet: Halálködben

Másodpercekig csak meredten álltam, nem tudtam, melyik ajtót válasszam. Hátranéztem, de a fehér folyosón nem volt senki. Teljesen egyedül maradtam.

– Siess, siess – sürgettem magam. Élet, vagy halál… tök mindegy… Bill nélkül lényegtelen…

A jobb oldali ajtóra mutattam, mire az kitárult, én pedig átléptem a küszöbön. Sötét volt. Semmit nem láttam, nem hallottam, nem éreztem. A viszonylagos, eddig érezhető testem is eltűnt, nem voltam már semmi többé.

Meghaltam – nyugtáztam magamban.

– Nem haltál meg – szólt valaki. A hang ismerős volt, túlzottan is ismerős. Meresztettem a szemem, de nem láttam semmit. Nem tudom, mennyi idő telt el, míg a hang ismét hallatta magát. Nem beszélt, csak nevetett. Kedvesen nevetett, úgy, ahogy azt kiskoromban tette…

– Anya!

Halvány fények gyúltak, de éppen csak annyira, hogy lássam az utat magam előtt. Bár mivel nem volt testem, nem tudtam, hogyan mozogjak.

– Csak gondold azt, hogy sétálsz – szólalt meg anya hangja. – Csak menj előre, kicsikém!

Úgy tettem, és valóban suhanni kezdtem. Észveszelytő tempóban haladtam, de nem bántam. Hamarosan találkozom anyával. Át akartam ölelni, el akartam mondani neki mindazt, ami azóta történt, hogy meghalt. Panaszkodni akartam apáról, a gyötrődésekről, a mérgekről, halálsikolyokról, és mindarról, amit át kellett élnem. Könyörögni akartam, hogy soha többé ne engedjen el. Örökké vele akartam maradni!

– Nem teheted – hangzott egy másik, szívfacsaróan ismerős hang. Ez már több volt a soknál, de mivel még mindig a semmi állapotában voltam, nem tudtam érzelmeket kifejezni, pedig egész biztos könnyekre fakadtam volna. A hang újra megismételte a mondatot:

– Nem teheted.

Mike volt az. Ösztönösen arra gondoltam, hogy lassabban sétálok, így a lebegésem is lassult. Meg tudtam számolni, hány fényfolt mellett haladtam el.

A hangok nem hagytak, tovább kínoztak.

– Gyere, gyere, kicsikém…

– Fordulj vissza, Lotte!

– Itt vagyok… veled vagyok…

– Sírnak miattad, menj vissza!

– Együtt boldogok leszünk… mindig nevetünk…

– Ne tedd hiábavalóvá az áldozatomat!

– Maradj velem, gyermekem…

– Nem hagyhatod cserben a barátaidat!

– Hiányzol… senkim sincsen…

– Van még időd, ne okozz fájdalmat!

– Egyedül vagyok ott fenn…

– El kell érned az álmaidat!

– Lotte, Lotte, kicsikém…

– Kérlek, Lotte, a kedvemért!

– Mindketten vesztettünk…

– Lotte, fordulj meg, a fenébe is!

– Ne menj el, angyalom… fájni fog…

– Gondolj a családodra!

– Az anyád vagyok, édesem… nem hagyhatsz el engem…

– Bill veled van… most is melletted van… nem hagyhatod egyedül!

– Sírnak az égben… meghalt a babád, kincsem… ha velem maradsz, még láthatod őt…

– Ne ragadj a múltban! Nézz előre! Ezt is túléled, mert harcra teremtettek!

Elég – gondoltam magamban: Elég, elég, elég! Nem bírom, ez már túl sok!

A hangok elhallgattak. Jajszók, sírások, sikolyok, nevetések, kiáltások hangja cserélt helyet velük. Pokol és mennybolt, könyörgöm, hagyjatok, hagyjatok!

Ezek a hangok nem hallgattak el, mégis távolibbnak hallottam őket. Hiába vágytam azonban a megnyugtató csendre, az sem adatott meg. Fojtott suttogás, latin nyelven elhadart szavak, rémült kiáltás, keserves zokogás, felszakadt sóhajok hangjai jutottak el hozzám. Éreztem a fájdalmat, a keserűséget, a mérhetetlen bánatot, és a túláradó szeretetet.

– Mi lesz vele? – kérdezte valaki. Tudtam, hogy ismerős a hang, de nem voltam képes nevet társítani hozzá.

– A mi hibánk… nem kellett volna hagynunk, hogy egyedül menjen, hiszen láttuk, mennyire dühös…

– Én csak… én csak… a babát sajnálom – nyögte valaki más. Biztos voltam benne, hogy a külvilág zajait hallom. Tehát igaz, a kisbabám valóban halott. Szörnyű kétségbeesés lett úrrá rajtam. A fájdalom teljes erejéből belém kapaszkodott és tovább sodort a hosszú, sötét alagútban.

– Gyere, gyere, kicsikém – hangzott fel ismét anyám hívogatása.

– Ne hátrálj meg, Lotte! – ellenkezett Mike.

– Láthatod a babádat.

– Elhagynád a világodat?

– Boldogok leszünk…

– Fentről nézheted, kiket teszel tönkre a haláloddal!

– Ne törődj mással. Nevetni fogsz…

– Nem ilyennek ismerlek! Harcolj!

– Fényes trónról nézheted a világot… semmit sem kell tenned többé…

– Ott boldog lennél? Boldog lennél Bill nélkül?

– Bármit megtehetnél… repülhetnél… kiskorodban mindig repülni akartál… Emlékszel?

– Kinőttél a gyermekábrándokból. Felépítettél valamit. Ne hagyd, hogy romba dőljön!

– Kicsikém, gyere hozzám… annyira hiányzol…

– Lotte, nem teheted! Miattad áldoztam fel magam!

Tétován megálltam. Sokáig csak hallgattam anya és Mike vitáját, mely néha elkeveredett a külvilág hangjaival. Nem tudtam, kire hallgassak. Fogyott az időm. Éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok, és hogy egyre inkább anya hangja felé sodródom.

Ekkor azonban Lucien állt meg előttem. Most mindkét szeme kék volt, mindkettő ugyanúgy kavarta a hideg örvényt.

– Merre? – kérdeztem inkább gondolatban, sem mint hangosan , hiszen nem voltak ajkaim, melyekkel szavakat formálhattam volna.

– Hogyhogy merre? – kérdezte megütközve Lucien. A hangja ugyanolyan mély volt, mint amilyenre emlékeztem, azonban a jeges ürességben áttetszőnek, visszhangosnak tűnt.

– Menny, vagy pokol? – kérdeztem elgondolkodva. – Megöltem a babámat… nem lehetek jó ember… égető lángcsóvák között fogok elkárhozni.

Anyám hangja élesen felvisított.

– Nem, gyermekem, nem!

Lucien dühösen oldalra pillantott egyik kéklő szemével, mire a hang rémült sikoltozása abbamaradt.

– Gondolhatod magad akármilyennek, de a sorsod meg van írva… azon nemigen változtathatsz. Azért kerültél a Félelmek Otthonába, hogy saját magad is meggyőződj arról, mi lett volna, ha másképp cselekszel, ha másképp alakulnak a dolgok. Mindennek értelme van, Kaulitz-lány. A te időd is véges…

– Ismét egyedül kell döntenem? – kérdeztem rémülten.

– Életről és halálról? Igen, neked kell döntened, legalábbis egyelőre, de ha kicsúszol az időből…

Anya és Mike hangja egyszerre sikoltott. Az egyik örömittasan hívogatott, a másik kínjában, fájdalmában, bánatában könyörgött:

– Gyere, gyere, gyere, gyere… várlak…

– Fordulj vissza, fordulj vissza, könyörgöm!

– Csendet! – dörrent rájuk Lucien. Hálás voltam neki, hogy elhallgattatta a szívet tépő hangokat.

– Hogyan döntsek? – kérdeztem bizonytalanul. – Jól fogok dönteni?

– Siess, Kaulitz-lány. Fogytán az időd. Ha túl késő lesz, nem változtathatok a sorsodon.

– Ezzel azt mondod, hogy most meg kéne halnom… milyen lehet meghalni?

– Ne ezen töprengj. Dönts!

Anya és Mike hangja még mindig folytatta a vitát, de éppen hogy csak suttogásként érzékeltem őket. A külvilág zajai ismét felerősödtek és már meg tudtam különböztetni a hangokat. Tudtam, ki beszél hozzám.

– …édes istenem, húgocskám…

-… hogy össze van törve… nézd csak meg…

-… én nem ezt akartam… Tudnom kellett volna… szörnyen kiabáltam vele…

-… az már hetekkel ezelőtt volt, Sofie… Lotte erős kislány…

-… szenvedni fog, ha megtudja, hogy a kisbaba…

– … ne aggódj, húgocskám… veled leszünk…

A hangok összemosódtak, majd ismét kitisztultak. Nem volt nagy a nyüzsgés, mintha mindenki elment volna. A puha csendben csak egyetlenegy hang szólongatott, ezt a hangot pedig százezer közül is felismertem volna. Gyengéd volt és kétségbeesett, keserűség, szomorúság, fájdalom és bánat hallatszott rajta.

– Angyal… kérlek…

– Képes lennél elhagyni? – szólt közbe Mike távoli hangja.

A kérdés célba talált. Képes lennék elhagyni Billt? Képes lennék örökre nyomot hagyni benne? Meg tudnám tenni? Kényem-kedvem szerint feladnám az életem, tudva, hogy a mélységbe taszítom ezzel? Ha dönthetek életről és halálról, miért ne választanám az életet? A Billel közös életet?

Anya hangja ismét rákezdte az édesgető hívogatást, de igyekeztem nem figyelni rá. Mike hangja nem hallatta magát, így anyának egy ideig nem volt ellenfele, aztán azon kaptam magam, hogy a külvilág hangjai után hallgatózom.

– Gyere, gyere, kicsim…. ne félj… jól fogsz dönteni…

-… ne hagyj el, angyal…

– Fogy az idő, Kaulitz-lány – szólt közbe Lucien.

-… ne hagyj magamra, kislányom! Könyörgöm! Maradj velem!

– Dönts, Lotte! – kiáltott Mike hangja.

-… szeretlek, angyal…

– Bill! – kiáltottam gondolatban. – Őt akarom! Nem tudom elhagyni, nem akarom elhagyni!

– Édesem, Lotte… – anyám hangja halványodott, majd egészen elhalkult. Elszorult a szívem, úgy éreztem, csalódást okoztam neki. Mike hangja ezzel szemben vidámnak hangzott.

– Siess, siess, Lotte! – biztatott. – Menj, fuss, rohanj!

– Jól meggondoltad? – kérdezte hűvösen Lucien. – Tudod, mi vár rád… fájdalom és kín… Azzal a tudattal kell élned, hogy elvesztetted a kisbabádat.

– Tudom – feleltem gondolattal. – Ha viszont a halált választom, nem leszek boldog… még akkor sem, ha anya mellett lehetek… az életemet akarom… Billt akarom!

– Látom, döntöttél – biccentett Lucien. – Eredj hát, Kaulitz-lány!

És már indultam is visszafelé. Mike kacagása kísérte utamat.

Azt vártam, hogy ismét a fehér folyosón találom magam, de tévedtem. Úgy éreztem, valami beszippantja pihekönnyű, légszerű lényemet, majd úgy tűnt, mintha mázsás súlyok nehezedtek volna rám. Kavargó fények, színek, összemosódó hangok, és végül néma csend fogadott…

Talán mégsem sikerült – gondoltam – talán tényleg meghaltam… biztosan kifutottam az időből…

Nem, nem halhattam meg.

A halál előtti pillanatban az agy kikapcsol, az én agyam ezzel szemben tökéletesen működött. A halál könnyű, a jelenlegi állapotom korántsem volt az. Éreztem testem minden egyes sejtjét. Fájtak a tagjaim, sajgott minden porcikám. Szívem azonban kitartóan vert.

Éltem.

A Félelmek Otthonáról szóló álmot, meg a halál ködös valóságtükrét azonban nem tudtam feledni. Féltem, mi vár majd, ha felébredek. Bill valóban mellettem lesz? Igaz volt-e mindaz, amit a külvilág zajaiból hallottam, vagy talán ez is csak a Félelmek Otthonának újabb trükkje? Talán most is a kastélyban vagyok és még mindig a kivezető utat keresem? Létezik a kastély? Léteznek a démonharcosok? Létezik Bill?

Lassan minden a helyére került. Tudatosítottam magamban, hogy kórházban fekszem. Az egyik kezem gipszkötésbe csavarva a mellkasomon pihent, a másikból infúzióscsövek lógtak.

Hallottam az EKG pittyegő hangját. A szívverésem gyors volt, de legalább vert.

A kórteremben szinte teljes volt a csend, a folytonos pittyegő hangot és valami furcsán fuldoklásszerű, ziháló lélegzést leszámítva. Könnyes arc nyomódott az enyémnek,, hideg kezek tartották fogva ép csuklómat. Érezhető volt a kétségbeesés. Nem akartam, hogy a látogatóm féljen, s azt sem akartam, hogy szomorú legyen. Rá kellett vennem magam, hogy megszólaljak.

– Hát… tényleg… létezel… – nyögtem halkan. A rázkódó test gazdája felkapta a fejét.

Mélyről felszakadt, reszketeg sóhajának hangja elárulta, hogy Bill az. Látszólag nem igazán figyelt a szavak értelmére. Kizárólag az kötötte le, hogy megszólaltam.

– Angyal… angyalom… – suttogta erőtlenül és rám nézett. Kinyitottam a szemem. Bill arca fáradt, kétségbeesett, szomorú és gyötrődő volt. Ajkain finom mosoly táncolt, mikor meglátta, hogy őt nézem.

– Tényleg… létezel… – ismételtem meg a mondatot. Szemei furcsán kikerekedtek, úgy tűnt, nagyon meglepődött, sőt, talán meg is ijedt.

– Cssss – pisszegett. – Semmi baj, semmi baj… csak… nyugodj meg… Az a legfontosabb, hogy életben vagy… Óh, angyal, életben vagy!

– Furcsa álmom volt… nagyon furcsa – magyaráztam, mert most rögtön el akartam mondani mindent. – Álmomban egy kastélyban jártam… minden szobában más emlék fogadott… volt olyan, amelyikben nem ismertelek… egy másikban meghaltál… aztán a koporsód fölé hajoltam… A kastélyban… a kastélyban az egykor élt görög harcosok… a DimOuniak démonjai vezettek végig… Láttam a Halált… A szeme… örvénylő kék volt… nekem kellett döntenem. Anyám hangját hallottam… hívott, hogy menjek hozzá… aztán Mike hangját is hallottam… ő azt mondta, jöjjek vissza… Nem tudtam dönteni. Hallottam a külvilág zaját… hallottam, hogy sokan jártak itt… és hallottam a te hangodat… ahogy szólongatsz, ahogy könyörögsz…

- Milyen harcosokról beszélsz, angyal?

- Egy könyv… Nemrég olvastam… nem érdekes…

- Az Alvilág urai? – kérdezett ismét, ajka pedig gyanús mosolyra görbült.

- Beleolvastál? – hitetlenkedtem nagy szemeket meresztve.

– Igen. Az asztalon hagytad. Érdekes álom lehetett – jegyezte meg halkan. – És mindez az én hibám…

– Nem, nem a tiéd – ellenkeztem. Szándékosan akartam elterelni a témát, még nem álltam készen, hogy halljam a babám elvesztésének hírét.

– Lotte, én… sajnálom… tudom, ez nem változtat semmin, és nem hozza vissza… nem hozza vissza a kisbabánkat.…

Kisbabánk? Bill közölte a hírt, de abban a pillanatban nem szörnyűségként éltem meg a helyzetet. Bill azt mondta „kisbabánk”. Most először hivatkozott a babára úgy, mint a „miénk”…

– Te nem utáltad – állapítottam meg és át akartam ölelni, de egyik kezem sem volt mozdítható állapotban.

– Dehogy utáltam – mondta és szúrós puszit nyomott a homlokomra. – Eleinte nem akartam, de akkor sem utáltam nagyon… és miután elmentél… nem tudtam, mit gondoljak. Nem tudtam megbarátkozni az apaság gondolatával… és őszintén szólva csodáltalak, hogy te olyan nyugodtan viselted az egészet… És… féltettelek… tudtam, hogy gyötrődés lesz világra hozni… Aztán meg… úgy hittem, ha megszületik, én már csak másodlagos leszek… nekem pedig szükségem volt rád és lásd, az önzőségem miatt majdnem elvesztettelek!

– A hangod hozott vissza – jegyeztem meg félig lehunyt szemmel. – Akkor döntöttem el, hogy visszajövök, mikor azt mondtad, szeretsz… Mióta vagyok itt?

– Négy napja – felelt készséggel Bill. – Mikor láttam, hogy elrohantál, éreztem, hogy baj lesz. Megmondtam anyának, hogy értesítsen, amint hazaérsz. Próbáltam hosszúra nyújtani a beszélgetést, hogy ne kelljen elmennem… hogy lássam, mikor besétálsz a nappaliba... De órák múlva se jöttél… Anya teljesen kész volt, magát okolta. Nem mentem el az aznapi sajtókonferenciára, inkább vártam, hátha megérkezel, közben repülőjegyet váltottam Németországba… el akartam mondani, hogy félreértetted a kialakult helyzetet… Tudtam, hogy azért lettél dühös, mert azt mondtam a fényképre, hogy aranyos. Azt azonban nem sejtetted, hogy azért mondtam ezt, mert nem tudtam mást mondani. Közönyös és hideg maradtam, belül azonban nagyon összetörtem. Úgy határoztam, érzéketlenséget mutatok, mert nem tudtam kimondani, nem tudtam kifejezni azt, amit talán ki kellett volna. Ha úgy vesszük, elég nagyot hibáztam…

– És én is nagyot hibáztam – sóhajtottam keserűen. – Tudnom kellett volna, hiszen ismerlek. Akkor mégsem tudtam bízni benned…

– Tettem is róla elégszer, hogy ne bízz – motyogta és az ajkába harapott. – Fogadkozzak, hogy minden másképp lesz ezután?

– Nem, nem kell. A fogadalmaid általában kudarcra vannak ítélve.

Kicsit elmosolyodott, nekem pedig az járt a fejemben, hogy mi lett az autómmal. Bocsánatot akartam kérni tőle.

– Bill, én… a kocsi… Mi lett vele?

– Ugyan már, Lotte – legyintett – az csak egy autó! Élsz, és ez a lényeg… Különben is, kutya baja sincs, csak az egyik tükör meg az első rendszámtábla ment tönkre, és egy kicsit lepattogott a festék az elejéről, de azt pillanatok alatt helyre fogják hozni.

Nagyon megszerettem azt az autót, így csak bólintottam és némileg boldogabbnak éreztem magam, hogy nem kell lemondanom róla.

– És… a baba… ő hogy halt meg? – tettem fel egy újabb kérdést. Tudtam, hogy fel fog zaklatni, amit hallani fogok, de úgy éreztem, jogom van hozzá, hogy tudjam. Bill tudta és én is tudni akartam. Láttam az arcán, hogy vonakodik elmondani, aztán mégis megtette.

– Mikor behoztak, mindkettőtök állapotát alaposan felmérték. Az orvosok úgy látták, nincs sok esély a baba megmentésére, és ha esetleg mégis próbálkoznak, nagyobb veszélybe sodornak téged, akkor pedig nemcsak a baba, de te is meghalsz, hiszen a tizenkettedik hétben lévő magzat nem életképes… A beleegyezésedet nem kérhették, én pedig még nem tudtam, mekkora a baj. Igazság szerint, senki sem tudta, hogy ez lesz. Az irataidban még a nénikédék lakcíme és telefonszáma szerepelt, így azonnal értesítették őket. A bácsikád felhívta anyámat, aki rögtön szólt nekem. Ekkor még csak azt tudtuk, hogy balesetet szenvedtél és hogy kórházban vagy. Nem sejtettük, mennyire súlyosak a sérüléseid. Miután anya elmondta, hogy baleseted volt, visszaváltottam a repülőjegyet és kértem egy másikat… de mikor ideértem, te már kómában feküdtél. Két napja érkeztem, azóta pedig majdhogynem végig itt voltam… vártam, hogy felébredj, vártam, hogy elmondjam, hogy nem ezt akartam… én nem így akartam…

– Tudom, Bill, hidd el, tudom – nyugtattam, mert kicsit belefeledkezett az önmarcangolásba. – Senki sem akarta, hogy így legyen…

A következő néhány napban sorra látogattak a rokonok. A barátok azért nem jöttek, mert a legtöbben még mindig Amerikában tartózkodtak. Természetesen David, Peter, Silke és Dunja nem egyszer benézett hozzám. Mint ahogy kiderült, ők a babáról sem tudtak, mert Bill úgy tervezte, hogy akkor mondja majd el nekik, ha békét kötöttünk.

Billnek köszönhetően megkaptam a Los Angelesben maradtak üzenetét is, akik mihamarabbi gyógyulást kívántak és megígérték, hogy hamarosan hazalátogatnak. Bill azt is elmondta, hogy az eddig oly hevesen tiltakozó Linda, miután megtudta, hogy elvesztettem a kisbabát, azonnal repülőre akart ülni, Tom viszont nem engedte. A gitáros szerint Linda nem fogta fel, hogy a Los Angelesben történtekre való tekintettel egész biztos felzaklatott volna a jelenléte.

– Annyira sajnálom, Lotte – bizonygatta Sofie néni könnyben úszó szemekkel. – Hibásnak érzem magam.

– Nem kell annak érezned magad – ellenkeztem. Szerencsére az infúzióscsövet már eltávolították a jobb karomból, így képes voltam mozgatni azt. Megragadtam Sofie néni kezét és őszintén az arcára mosolyogtam.

– Azt hittem, nagyon haragszol és hogy soha többé nem leszek tagja a családnak…

– Ejnye, kis buta – ingatta a fejét a nénikém. – Haragudtam is, de amint elmentél, egyből megbántam az egészet, Elvégre, örülnöm kellett volna, hogy hazajöttél és hogy jól vagy. A baba miatt nem kellett volna aggódnom, hiszen tudom, hogy jó anya vált volna belőled. Beláttam, hogy igazad van, hiszen a mai világban már könnyedén megoldható az egyetemi tanulmányok folytatása egy kisgyerek mellett, na meg Frau Trümper is felajánlotta a segítségét. Észérveket sorakoztattál fel, én pedig csak sápítoztam, mint egy elmebeteg vénasszony. Bocsáss meg, Lotte!

– Jól ránk hoztad a frászt – mondta Santiago és arcára ült a jólismert mosoly. – Ne csinálj mégegyszer ilyet, hallod?

– Jó, jó – fogadkoztam és elnevettem magam.

– Lassan meg kellene szoknom, hogy állandóan aggódom miattad – mondta sírós mosollyal Florenz. – Komolyan, már hiányozna, ha nem utánad kellene rohangálnom…

– Viccelsz, Florenz? – húztam fel játékosan az orrom. – Lételemem az életveszély!

Johannes szinte megkönnyebbülve nevetett fel.

– Általában optimista vagyok, de mikor megláttam, hogy gépek tartanak életben… hát, mit ne mondjak… – motyogta és megszorította a kezem.

– Mindannyian izgultunk – bizonygatta Gordon.

– Csodálkozol, hogy nem szeretjük, ha egyedül indulsz útnak – ölelt meg Simone. –

– Anya – szólt közbe Bill, akinek a felébredésem óta letörölhetetlen vigyor ült a képén.

– Tudom, tudom – csóválta a fejét Simone. – De akkor is nagyon megrémített!

– Elhiszem – biccentett Bill és anyja vállára tette a kezét. – Engem is. Úgy gondolom, tanulnunk kell az esetből. Nem hamarkodhatjuk el a döntéseinket, nem fordíthatunk egyszerűen hátat egymásnak, mint a három éves kiskölykök, ha összekapnak egy plüssmackón.

– Talán ez a baleset kellett ahhoz, hogy felnőjetek – vélte a bácsikám. – Megmondom őszintén, tényleg gyerekesen viselkedtetek, mikor hagytátok, hogy eddig fajuljanak a dolgok. Lotte, nem kellett volna Los Angelesben hagynod Billt. Te pedig, Bill, miért engedted, hogy megtegye?

– Most már könnyű okoskodni – jegyeztem meg epésen. Senki nem helytelenítette a megjegyzést, hiszen igazam volt.

A kórházban töltött napok nem voltak felhőtlenek ugyan, a családom és az ismerőseim azonban mindent elkövettek, hogy elviselhetőbbé tegyék. Alig tudtam mozogni, hiszen egy medencecsonttörést is el kellett szenvednem, én mégsem adtam fel a viszonylagos szabadságomat. Amint egy kicsivel is jobban éreztem magam – segítséggel bár -, de végigsétáltam a kórházi folyosón. Nehéz volt, pokolian fájt, de egy szóval sem panaszkodtam. A halálközeli élmény óta még a fájdalom is új értelmet nyert. A fájdalom az élethez tartozik, tehát, ha fáj valamim, az azt jelenti, élek. Én pedig nagyon is élni akartam.

A mindennapossá vált orvosi vizsgálatok után, a felébredésemet követő héten hazaengedtek, bár a „haza” elég tág fogalomnak bizonyult, ugyanis Trümperék és Marcellóék is igyekeztek megkaparintani maguknak.

– Elég, elég – nevetett Bill az értelmetlen vitán. A nagynéném és Simone egyszerre villantott rá dühös tekinteteket.

– Bill, Lotte még nagyon beteg… Célszerű lenne Magdeburgba vinni őt…

– Gondoskodásra szorul és Loitschében jó helyen lenne…

– A Kaulitz-lakba viszem – jelentette ki az énekes. – Ha segíteni akartok, gyertek el Geißleinwegbe.

A két nő elhallgatott. Szemlátomást eszükbe sem jutott, hogy a „haza” számomra már réges rég a Kaulitz-lakot jelenti.

Hideg, napfényes őszi reggelen hagytam el a kórházat. Ölben cipeltek az autóig, melyben olyan rekkenő hőség uralkodott, hogy azt hittem, menten elájulok. Bill azonban felvilágosított ennek okáról:

– Az orvos azt mondta, nem szabad megfáznod, mert szegecsek tartják össze a csontjaidat…

– Ez azért túlzás, nem? – kérdeztem nevetve, de édesnek találtam a gondoskodást és az igyekezetet.

Bill bepattant a volán mögé, de még nem hajtott el a kórház szürkén magasodó épülete elől. Sietős léptek hallatszottak, majd egy pillanattal később Florenz csusszant be az anyósülésre.

– Takard be magad – dobott hátra egy plédet.

– Florenz, semmi szükség rá – ellenkeztem. – Legalább harminc fok van ebben a kocsiban! Reggel pedig elég rendesen felöltöztettél…

Ez igaz volt, Florenz ugyanis előkereste néhány téli holmiját és behozta őket nekem, mivel azok a ruhák, melyeket a baleset napján viseltem, teljesen tönkrementek.

– Lotte, kérlek – nézett hátra könyörgően. – Nem akarom, hogy bajod legyen…

Mérgesen fújtattam és körbecsavartam magamon a hófehér plédet.

– Köszönöm – biccentett elégedetten. Érdeklődve fürkészett, látszott rajta, hogy kérdezni szeretne valamit. Harapdálta az ajkait, kereste a megfelelő szavakat, majd kinyögte a kérdést.

– Bill azt mondta, hogy miután felébredtél, arról beszéltél neki, hogy anya hangját hallottad… Mit mondott?

Elgondolkodtam. A furcsa álom emléke halványodni kezdett, de még tisztán felrémlett anya hívogató, édesgető hangja.

– Azt akarta, hogy maradjak vele – mondtam nyugodtan. – Magához hívott, azt ígérte, boldog leszek. Viszont… Mike hangját is hallottam… Florenz, pont olyan volt, mintha még mindig élne! Majdhogynem elnevettem magam, szinte szembeszálltam vele, mint ahogy azt akkor tettem, mikor kioktatott. Arra kért, jöjjek vissza… könyörgött, hogy nem tehetem hiábavalóvá az áldozatát és nem engedte, hogy magára hagyjam Billt.

– Igazán hátborzongató lehetett – gondolkodott el Florenz. – A halálközeli élmény során láthatunk és hallhatunk ilyesmit. Nemrég olvastam erről… a halálközeli élmény a pattanásig feszült idegrendszer furcsa képzelődéseinek vetülete, értem ezalatt a sötét alagutakat, a testenkívüliség élményét, halott szeretteink hangját vagy képét… Egyszerűbben fogalmazva, nem jártál semmiféle alagútban, nem hallottad anya és Mike hangját, csak… képzelted…

- Azt el is felejtettem említeni, hogy démonokkal álmodott – kotyogott közbe Bill.

- Hogy mikkel? – hitetlenkedett Florenz. – Démonokkal?

- Gondolom, azért álmodtam velük, mert túl sokat olvastam róluk – jegyeztem meg kicsit kedvetlenül. Egyébként tisztában vagyok vele, hogy anya és Mike hangját is csak álmodtam, éppúgy, mint a démonokat.

– Komolyan? – érdeklődött Florenz. – Az egyetemen azt tanítják, hogy azok az emberek, akik átélnek ilyesmit, teljes mértékben elhiszik, hogy létezik az a bizonyos alagút. Úgy vélik, valóban a lelkük hagyja el a testüket.

– Nem, nem – ráztam a fejem. – Ez teljes képtelenség. Azelőtt egy kastélyról álmodtam, és abból a kastélyból nyílt az alagútba vezető ajtó. Biztosra veszem, hogy az álom folytatása lehetett, mert az egyik démon is jelen volt.

– Igen, igen, ez elképzelhető – bólogatott Florenz. – Mindenesetre nagyon jó alany lennél az egyetemi előadásokon…

– Miféle előadásokon? – érdeklődtem kíváncsian.

– A baleseted előtti héten ezt a témát kezdtük boncolgatni – magyarázta. – Holnap nekem kell előadást tartanom a halálközeli élményekről… Esetleg felhasználhatnám a tapasztalataidat? Név nélkül fogok hivatkozni a forrásra…

– Florenz, a nővérem vagy – nevettem hitetlenkedve. - Természetes, hogy felhasználhatod. A névtelenséget pedig nem kérem. Ha gondolod, elmondhatod, hogy a testvéred a forrás. Szerintem még jól is jönne, hiszen nemcsak a halálközeli élmény megéléséről, hanem a halál közelében lévő személy kívülről történő tanulmányozásáról is beszélhetsz. Belefűzheted a saját élményeidet is, például, hogy mennyire féltél, aggódtál és hogy milyen érzés töltött el, mikor felébredtem…

– Ez fantasztikus, köszönöm! – lelkendezett és előkapott egy jegyzetfüzetet. – Ha jól sikerül az előadás, megúszom a következő vizsgát.

Biztosra vettem, hogy jól fog sikerülni az előadása és örültem, hogy segíthettem neki. Megérkeztünk a Kaulitz-lakhoz. Bill Florenz segítségével kiemelt a kocsiból, majd a házba vitt és a nappali kanapéjára fektetett. Szívem boldogan megdobbant: újra otthon voltam.

Meglepődve vettem észre, hogy Florenz egy nagyobb méretű utazótáskával a vállán libben át a bejárati ajtó küszöbén. Ezüstös haján táncoltak a sápadt napsugarak, miközben az emeletre futott és néhány másodperc múlva a táska nélkül tért vissza.

– Itt maradsz? – kérdeztem akadozva.

– Igen – felelte készséggel. – Johannes úgy döntött, vidékre utazik az anyjához. Nos, mivel nem akartam egyedül maradni, neked pedig amúgyis elkell a segítség, úgy döntöttem, itt maradok, ameddig csak szükséges. Bill elfogadta a felajánlást, hiszen képtelen lenne egyedül megbirkózni a háztartással, te pedig elég rendesen kivontad magad a forgalomból. – De… ugye nincs semmi baj köztetek? Mármint minden oké Johannesszel? – kérdeztem gyanakodva.

– Természetesen – nevetett Florenz. – Johannes engem is vinni akart, de jobbnak látta, ha nem erőlteti. Tudta, hogy aggódnék miattad…

Elmosolyodtam és hálásan pillantottam rá. Sokkal jobb volt, hogy Florenz marad velem, mint ha Sofie néni vagy Simone futkosna körülöttem. Természetesen őket is nagyon szerettem, de Florenz-cel mégiscsak jobban megértettük egymást.

– Nem is tudtam, hogy házvezetőnőt alkalmaztunk – vigyorogtam Billre, mikor kulcsait zörgetve belépett a nappaliba.

– Óh, igen – biccentett barátságosan Florenz felé. – Azt hiszem, meg kell barátkoznod a ténnyel, hogy nem hagylak többé egyedül.

A következő hetet kutatással töltöttem. Mindent meg akartam tudni arról a Szmolenszkben kitört bandaháborúról. Fontosnak éreztem, hogy őszinte részvéttel tudjak tekinteni Artira.

Nem kevés újságcikkre akadtam. Szörnyű volt végigolvasni a száraz tényekről tudósító cikkeket. Felkavarodott tőlük a gyomrom.

Bill és Florenz hiába kérdezte, miért vagyok folyton olyan sápadt, hiába futkostak körülöttem, egyáltalán nem tudtam figyelni rájuk, noha Billnek mégiscsak elárultam, mivel töltöm az időmet. Néha megfigyeltem, hogy az énekes könyvtári könyvekkel és régi újságokkal tér haza, s azokat bújja egész este.

Kutatómunkám hetedik napján találtam rá arra az internetes híradásra, mely a száraz tényeket kiegészítve különös előtérbe helyezett egy békés, nyugodt életet élő, három tagú családdal történt tragédiát.

…

Az 1994. júniusában elinduló erőszakos lázadás és bandaháború áldozataira emlékeznek 2011. június 13-án Moszkvában, a Vörös téren.

A statisztikák szerint 1994 júniusa és 1995 áprilisa között, a demokrata rendszerváltás ellen kitört lázadások következtében több, mint 650 ártatlan ember vesztette életét és legalább ugyanennyien szenvedtek súlyos, vagy könnyebb sérüléseket.

A számok rémisztőek és tudjuk, hogy azok, akik túlélték a borzalmakat, igyekeznek titkolni, mi történt velük. A Moszkovszkije Vedomosztyi 1995 júliusi számában azonban meglepő, s egyben elrettentő cikket olvashatunk egy Szmolenszk-beli család tragikus sorsáról.

A 35 éves, könyvkereskedőként dolgozó Alexandr P. R.-t 1995 február 13-án brutális kegyetlenséggel, fia és felesége szeme láttára végezték ki. A tettesek feltehetőleg a demokrata rendszer ellen tiltakozók egy radikális csoportja. Köztudott, hogy Alexandr P. R. erősen szimpatizált a demokratákkal. A szomszédok állítása szerint Alexandr P. R-t előbb megkínozták, aztán kötéllel megfojtották. Feleségét megkötözték és többször megverték, kisfiát súlyosan bántalmazták és megalázták. A tettesek ellen szemérem elleni vétség vádja is fennáll.

Az esetet követő héten Alexandr P. R mindössze 6 éves kisfia, Arti Alexandrovics R- megszökött otthonról. Édesanyja,Lizaveta Romanovna R 1995 február 28-án tett rendőrségi bejelentésében a következő volt olvasható:

„Reggel óta nem láttam a kisfiamat. A szobája sötét, az ágy vetetlen, pedig határozottan emlékszem, hogy tegnap este én magam vetettem meg, majd fektettem le Artit és kívántam neki jó éjszakát. Nagyon aggódom érte, hiszen bizonyos, hogy élénken él még benne mindaz, amit a lázadók követtek el a családunk ellen!”

A kisfiú két héttel később betegen, piszkosan, de látszólag sértetlenül előkerült. Felépülése után sor került a kihallgatására, de egy szót sem volt hajlandó mondani sem a rendőröknek, sem az édesanyjának, aki – szemtanúk szerint – sírva könyörgött neki, hogy beszéljen. A rendőrség végül lezárta az ügyet, mert úgy vélték, nem kell emberrablástól tartani.

Alexandr P. R gyilkosait és a R. család bántalmazóit mindezidáig nem sikerült kézre keríteni.

…

– Bill, gyere ide – suttogtam ijedten. Kitartóan meredtem a monitorra. Az énekes csendben mellém sétált és érdeklődve figyelt.

– Találtál valamit? – kérdezte izgatottan, miután a képernyőn feltűnő írásra is vetett néhány pillantást.

– Azt hiszem... bár ez csak feltételezés. Nézd csak! „A mindössze 6 éves kisfiú megszökött otthonról.” Ha a szökés után a lázadók megtalálták, ki tudja, mit csinálhattak még vele. Gondolkodtam egy kicsit és végre összeállt a kép. Emlékszel, hogyan viselkedett, mikor utoljára láttuk őt?

– Persze, hogy emlékszem – bólintott gyorsan. – Nehéz lenne elfelejteni azt az ábrázatot… Miért kérdezed?

– Csak azért, mert eszembe jutott, hogy annak idején… a mi esetünkben nem egészen úgy hatott Gitty mérge, mint ahogy Artinál. Te kiszámíthatatlanná váltál… persze a nyugtatók miatt, én öngyilkos akartam lenni. Kétlem, hogy a csaj más méreggel itatná Artit, hiszen a szemek színe, a viselkedésforma egy része megegyezik a miénkkel.

– Még mindig nem értem, mit akarsz kihozni ebből – Bill tanácstalanul nézett rám, én pedig fellelkesülve folytattam:

– Talán rájöttem, miért hat másképp a méreg. Emlékezz csak vissza. Mikor mi kaptunk a löttyből, egy teljesen kiegyensúlyozott érzelmi fázisból léptünk ki. Ha azt nézzük, hogy Arti hat évesen hosszú időre eltűnt és fogalmunk sincs, mi történt az eltűnése után, na meg figyelembe vesszük továbbá azt a tényt is, hogy… hogy… mit tettek vele azok a lázadók… és… hogy… szemtanúja volt az édesapja halálának, akár olyan mértékű törés is keletkezhetett benne, melynek következtében soha nem lett képes helyrehozni az érzelmi stabilitást. Úgy gondolom, Gitty mérge könnyen le tudta győzni az amúgyis védtelen testet, hiszen Arti lelkiegyensúlya meglehetősen ingatag volt.

– Bámulatos – csapta össze a kezeit Bill. – Sosem gondoltunk erre, pedig milyen egyszerű!

– Nem is gondolhattunk erre, hiszen nem tudtuk, hogy a háború után Arti hosszú időre eltűnt. Ha tudomásunk lett volna róla, talán nem vesztünk volna össze miatta… Emlékszel még arra a vitára? Mindenesetre kár, hogy nem fogjuk megtudni, igazam van -e. Arti sosem lesz a régi, azt pedig erősen kétlem, hogy Gitty valaha is felhagyna a mérgezéssel… Talán sosem kapják el… Mondd, Bill. Örökké rettegésben kell majd élnünk?

– Mindent elkövetünk, hogy ne találjon ránk – nyomatékosította Bill és leült mellém. Jó volt ismét a közelében lenni, ránevetni, átölelni, megcsókolni. Miközben az arcomat fürkészte kíváncsi nézésével, azt kívántam, bárcsak örökké tartana a pillanat, bárcsak ne kellene féltenem minden egyes vele töltött percet.

25. Fejezet: Mi lett volna, ha...?

Bill nem mondott semmit, arca azonban fájdalmas grimaszba torzult. Dühös lettem rá, legszívesebben orrba vágtam volna – mint ahogy azt a bácsikám tette apámmal.

– Elmész? – kérdezte, mikor elfordultam a kamerától, csakhogy ne kelljen a közönyös arcába bámulnom.

– Igen – válaszoltam és felálltam, hogy elsétáljak. – A szüleid még itt vannak, bizonyára beszélni szeretnének veled.

Bill megrökönyödött, de szótlanul nézte, ahogy elmegyek. Mérgesen futottam fel a lépcsőkön. Elmenni… gyorsan… valahova…

Összeszedtem az irataimat, felkaptam a kocsikulcsomat és már indultam is.

– Elmegyek! Ne aggódjatok, nem autózom el Loitschéből! – kiáltottam a Trümper-házaspárnak, mielőtt kiléptem volna a nyálkás ködbe.

– Vigyázz, drágám, csúszik az út! – kiáltott Simone. Biccentettem, bár nem gondoltam, hogy olyan távolságból látta is. Egyenesen a kocsimhoz rohantam. Feltéptem az ajtót és villámgyorsan elhajtottam az udvarról. Tudtam, hogy néhány másodperc múlva megfordul a Trümper-szülők fejében, hogy utánam kéne kocsikázni, hiszen Gitty még mindig szabadon mászkál – a gondolatra elfintorodtam. Nem vagyok ketrecbe zárva, jogom van autózni és lenyugodni.

Nem tudtam, hova tartok. Csak az járt a fejemben, hogy minél előbb távolabb kerüljek a Kaulitz-háztól, és hogy véletlenül se érjek a Kaulitz-lak közelébe. Mindent, ami Billel kapcsolatos, magam mögött akartam hagyni. A kisbabámra gondoltam. Annyira édes volt, olyan elbűvölő teremtés. Hihetetlen, hogy még csak tizenkét hetes és körülbelül hét centi, mégis mozog, és lényegében teljesen emberi formájú.

Könnyek szöktek a szemembe. Nem, nem, nem, nem és nem! Bill nem lehet ekkora idióta! Én nem ilyennek ismertem! Hol van a régi Bill? Az a Bill, aki előtt porban hever a világ, az a Bill, aki versben írta le mindazt, ami a megismerkedésünk előtt és után történt, az a Bill, aki a karjában ringatott, aki velem nevetett, aki azt ígérte „örökre”? Nem lehetett ámítás! Bill nem lehet rideg, érzéketlen ember, aki csak annyit képes mondani a gyereke fényképére, hogy „aranyos”. Nem tudom elhinni, hogy egy baba érkezésének sokkoló híre képes lenne ennyire megváltoztatni őt!

Márpedig képes volt.

A Magdeburg-Loitsche közötti kihalt bekötőúton haladtam, melyet máskor szerettem messzire kerülni, most mégis úgy gondoltam, talán lenyugszom, ha teszek néhány kört errefelé.

A köd szakadatlanul ereszkedett alá, ronda félhomályba borítva mindent. Nem törődtem vele, hogy gyorsabban hajtok a kelleténél, mikor kiértem a bekötőútról és ráfordultam Magdeburg főutcájának kanyargós aszfaltcsíkjára. Azt reméltem, a város nyüzsgő élete talán reményt önt belém, de tévedtem. Idegesítettek a zajok, a fények, az emberek, az épületek, egyszóval minden. Nem találtam a helyem. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy apró gesztus, egy jelentéktelen érzéketlenség így felkavarjon, de mégis ez történt… mégis így éreztem… Bill nem sejthette, mennyi mindent összetört bennem azzal az egy szóval!

„A terhes anyák hormonháztartása teljesen felborul” – hülye biológiaórák és tanáraim monoton magyarázatai jártak a fejemben, és emlékeztem rá, hogy Herr Ulmann tanított valami ilyesmit, de most cseppet sem érdekelt.

Elhagytam Magdeburg főutcáját és ráhajtottam egy kisebb útszakaszra, majd úgy döntöttem, elautózom a városból. Megfordult a fejemben, hogy talán visszamegyek Loitschébe, de nem tudtam megtenni… még nem éreztem késznek magam, bár reméltem, hogy mire hazaérek, Gordon és Simone befejezi a társalgást Billel. Nem akartam az énekesre gondolni, az eszem mégis azon járt, hogy mit csinál, mit mond, mit tesz, kivel van, hogy érzi magát, beszélt-e a babáról. Minden gondolat az őrület végső határáig sodort.

Hamburg felé hajtottam. Azt reméltem, összefutok Britneyvel és Artival, vagy látom Gittyt, vagy egyszerűen csak rájövök, hogy jobb lenne visszafordulni, esetleg elautózni a Kaulitz-lakhoz. Azt vártam, hogy jobb belátásra térek, de az autókat kerülgetve úgy tűnt, egyik reményem sem fog megvalósulni. Az ég már erősen besötétedett, mikor elértem Hamburg külvárosának első házait, de dühöm és kétségbeesésem szemernyit sem csökkent. Egy pillanatra elgondolkodtam, mi lenne, ha megállnék valahol, de az ötletet azonnal elvetettem: gondolván, ha megállok, méginkább dühös leszek.

Autózás közben szívverésem lassan felvette a normális ritmust, ziháló lélegzésem is elcsitult. Testem szinte elernyedt, azonban a kilométeróra még mindig jóval többet mutatott, mint amennyit kellett volna.

- Sajnálom, kisbabám – motyogtam kicsit bűnbánóan és megsimogattam a hasamat. Jeges gombócok költöztek a gyomromba, hiszen egy pillanatra felrémlett előttem, hogy veszélybe sodortam magam és a babámat is. Néhány másodperccel később azonban végleg megnyugodtam, mert úgy hittem, nem történhet semmi baj.

Elmosolyodtam. Kit érdekel, hogy kell-e Billnek ez a csodás lény, vagy sem? Nekem szükségem van rá és kész! Egyáltalán miért is akadtam ki ennyire? Tudhattam volna, hogy ez lesz, hiszen Bill már leírta! Ő nem képes változtatni a döntésén!

Felnevettem, de a nevetés inkább kínlódásnak tűnt. Szégyelltem magam. Bántott a tudat, hogy otthagytam a Trümper-házaspárt, hogy önfejűen útnak indultam és hogy szándékosan veszélybe sodortam magam és a babámat… Mégegyszer nem lehetek ilyen felelőtlen, ennyire ostoba!

A legközelebbi útelágazásnál igyekeztem bemérni, merre járok, aztán, mikor sikerült tájékozódnom, kerestem egy alkalmas helyet, hogy megfordulhassak és visszatérhessek Loitschébe. Telefon nem volt nálam, így Gordonéknak esélye se volt utolérni, s gyanítottam, hogy az órák óta tartó kocsikázásomról Billt is értesítették, sőt, talán már rég a keresésemre indultak. Gondolkodtam azon, hogy inkább megvárom, amíg megtalálnak, de hirtelen nyomasztó félelem lett úrrá rajtam, elvégre a városnak ezen a szakaszán kevés volt az épület, a lámpaoszlopok hiánya miatt pedig szinte teljes sötétség honolt. Gyorsan el kellett tűnnöm innen! Szívem ismét hevesen dobogni kezdett, kezeim remegtek, a szám pedig kiszáradt. Te jó ég, csak ezt éljem túl! Nem érdekelt, ha bevonják a jogsimat, úgy száguldottam át a városon, akár egy cikázó villám. Nem akartam semmi mást, csak ismét a Kaulitz-házban lenni és… a fenébe is, beszélni Billel! Nemsokára, nemsokára – nyugtattam magam és gondolataimban kutattam rövidebb utat keresve, de semmi nem jutott eszembe, így csak a jólismert helyeken autóztam – bár a Friedensallét a Monsun-Theater szórakozóhellyel együtt messzire kerültem. Hála a gyors kocsimnak és a nem túl nagy forgalomnak, körülbelül másfél – kétóra szenvedés árán kiértem Hamburgból. Innentől gyerekjáték lesz – mosolyodtam el és végighajtottam egy keskeny útszakaszon, mely kanyarba torkollt, úgy fordult rá az autópályára. A kanyar előtt azonban elfogott a rettegés. Egy másik autó közeledett, s láttam, hogy a megengedettnél jóval gyorsabban hajt. Próbáltam félrehúzódni, de nem volt elég hely. Az út keskeny volt és finom jégréteg borította az aszfaltot, útszegély gyanánt pedig dombok, fák és egy teljesen felesleges vaskorlát szolgált mindkét oldalon. A szembejövő kocsi egyre gyorsabban jött – a benne ülő sofőr talán azt remélte, elég gyorsan el tud húzni mellettem. Nem tudtam, mit tegyek. Ezen az útszakaszon ritkán jártam, akkor is csak nagyon félve. Tudtam, hogy két autó elfér ugyan egymás mellett, de igencsak szűkösen, a felém tartó kocsi pedig mindenbizonnyal nagyobb az átlagnál, hiszen a fényszórói majdhogynem kétszer akkorák voltak, mint a saját kocsimé. Az autós észrevette, hogy közeledek, s hallottam az eszeveszett fékcsikorgást, ez pedig eszembe juttatta, mit kéne tennem. Gyorsan a fékbe tapostam remélve, hogy elkerülöm az elkerülhetetlent…

Nem így történt

Az autó súrolta a kocsim oldalát, levitte a visszapillantótükröt, s olyannyira megrémültem, hogy félrekaptam a kormányt, a kocsi pedig megcsúszott, pörögni kezdett, majd nekicsapódott valaminek. Nem tudtam, mi történt, valami mintha meglökött volna, majd összepréselt. A fejem hátracsuklott, úgy éreztem, levegőt sem kapok. Háttérzaj gyanánt hallottam a fékcsikorgást és egy észveszelytő sikolyt: a saját sikolyomat. Nem tudtam megmozdulni, valami nem engedte, hogy felemeljem a kezem. A hasam borzasztóan fájt és lüktetett. Az érzés szinte teljesen elviselhetetlen volt. Istenem, csak nehogy baja essen a kisbabámnak! Mondani akartam valamit, de nem volt erőm, hogy mozgatni tudjam az ajkaimat. Nem láttam semmit, a szemeim félig csukva voltak, de képtelenségnek tartottam, hogy kinyissam őket. Kénytelen voltam a hangokra figyelni. Gyors lépések közeledtek, majd valaki megkopogtatta az ablaküveget. Kérdezett valamit, amit nem értettem, épp ezért nem tudtam felelni neki. Az idegen csendben volt egy darabig, aztán ismét kopogott. Rájöttem, mit akar, így lenyomtam a zár gombját és meglöktem az ajtót, hogy az kinyíljon. A gyenge lendület is elég volt ahhoz, hogy félig-meddig kiessek az autóból, de a segítségemre siető alak ügyesen elkapott és megtartott.

- Elnézést hölgyem! Nem láttam, hogy jön…

A férfi idegesnek hangzott, hallottam, hogy gyorsan ver a szíve. Éreztem, hogy egyik kezével elengedi ernyedt testemet és ingének felső zsebében kutat a mobil után. Mentőt hívott, szinte kiabálva hadarta, mi történt, s újra meg újra nyugtalan pillantásokat lövelt felém.

- Mentsék meg a kisbabámat – motyogtam, s magam is meglepődtem a szavakon. Már értettem, mi az az anyai ösztön.

- Tessék? – kérdezte rémülten a férfi és felém nézett.

- A kisbabám – ismételtem és egy másodpercre kinyitottam a szemem, hogy körbenézzek. Az út szélén, a fekete-fehér korlát mellett állt az autóm, látszólag teljesen sértetlenül. Gondolatban fejet hajtottam a gyártók előtt, akik olyan kocsit terveztek, mely még egy ilyen balesetet is túlél, s látszólag jóval erősebb, mint egy törékeny, női test, mert hogy én már nem tűntem annyira sértetlennek.

- Kisbaba – a karjaiban tartó férfi hangja visszatérített saját helyzetem valóságába és nem hagyta, hogy a Mercedes Angyallal foglalkozzak. – Hölgyem, maga kisbabát vár?

- I-igen – feleltem és pillantásomat az idegenre emeltem. Sötét volt és nehezen tudtam kivenni az alakját, de látszott rajta, hogy magas és eléggé tagbaszakadt. Régi bomberdzsekit és kopott farmert viselt, arcán borosta sötétlett.

- O-oké… én… én majd… megmondom a mentősöknek, ha ideérnek… Kivettem önt az autóból… remélem, hogy ezzel is tudtam segíteni…

- Köszönöm…

Nem tudom, hogy percek, vagy órák teltek el így, ijesztő csöndben, vagy csak nekem volt ennyire nagy a némaság. Nem hallottam, ha kérdeztek, nem tudtam beszélni sem. Annyit még éreztem, hogy kiemelnek az idegen férfi karjaiból, aztán mintha langyos vízű tóba dobták volna a testem. Körülöttem színek és fények táncoltak, hangok mosódtak össze. Ez azonban nem tartott sokáig, mert a fénytánc pillanatok alatt elhalványodott, helyette kietlen sötétség és fülsértő némaság ölelt magához. Szólni akartam, de azt sem tudtam, hogyan kell képezni a hangokat, s nem voltam tisztában a szavak jelentésével sem. Nem emlékeztem, hogy valaha beszéltem volna, nem emlékeztem semmire.

Nyirkos helyen ébredtem… várjunk csak, ébredtem? Dehogyis ébredtem! Tudatom legeslegmélyebb zugában ott motoszkált a gondolat, hogy épp most mentettek ki egy autóroncsból, így nem lehetek ezen a mocskos helyen, azonban a környezet olyan valósághű volt, hogy majdnem elhittem az egészet… talán csak álmodtam a balesetet… de akkor mit keresek itt? Hol vagyok? Lehet, hogy megálltam valahol az autóval és nem is tudva, merre megyek, egyszerűen betértem ide? A választ nem tudtam. Feltápászkodtam a földről, a testem meglepően könnyedén mozgott. Nem tudtam megkülönböztetni a végtagjaimat, csak halványan sejtettem, hol kezdődnek a kezeim és a lábaim. A járás szinte lebegésnek hatott. A hasamra akartam tenni a kezeimet, de semmit sem éreztem, mintha nem lett volna testem. Ez nagyon bizarr – gondoltam és körbepillantottam a helyiségben. A szoba kicsi volt és sötét. Mindenhol papírhalmok és régi könyvek, elhasznált dolgok hevertek. Úgy gondoltam, valami padlás lehet… és ha ez egy padlás, biztosan van lefelé vezető lépcső. Nagyjából éreztem a poros padlót a talpam alatt, így képes voltam járni. A helyiség egyik sarkából fénycsík kúszott a földön. Arrafelé indultam és megláttam egy repedezett faajtót. Nem tudtam, képes vagyok-e kinyitni, de ami a legfurcsább volt, hogy hozzá sem kellett érnem az ajtóhoz, az magától kitárult, ahogy végiggondoltam a kilincs lenyomásának bonyolultnak tűnő lépéseit. A lefelé vezető út fényesre súrolt, patináns falépcsősorban kezdődött. A lépcső aljában torz arcú férfi vigyorgott rám. Felsikoltottam, de nem jött ki hang a torkomon. A férfi még szélesebbre húzta mosolyát. Arca ijesztően festett: csúnya sebek borították, melyek valószínűleg a váll és a törzs többi részén is folytatódtak. Az alak fekete pólót és sötét farmert viselt, de így is láttam, hogy meglepően edzett, izmos. Nagyon megrémültem. A férfi nem vette le rólam a szemeit, melyek igen furcsák voltak. Az egyik kicsi volt és barna – átlagos emberi szem. A másik azonban hatalmas volt és gyönyörűséges kékben játszott, de folyton-folyvást forgott, kéklő örvényt kavart. Nem tudtam levenni róla a pillantásomat. A férfi látta, hogy a szemét bámulom, és elfordult, így tekintetem egy másodpercre a semmibe révedt. Újra látni akartam a kékes ragyogást, de nem tudtam megszólítani a férfit, hogy megkérjem, nézzen rám ismét.

– Kaulitz – mondta a férfi hihetetlenül mély hangon, mely visszhangot vert az üres folyosón. Az egyetlen, régimódi fáklya, mely a férfi háta mögött pislákolt, már majdnem kialudt, ettől pedig méginkább ijedtség fogott el. Nem tudtam mire vélni a „Kaulitz” megszólítást, de lassan bólintottam. A férfi hívogatóan intett, én pedig lesétáltam néhány lépcsőfokot, hogy közelebb érjek hozzá. Láttam, hogy az arcát csúfító sebek mindenbizonnyal égésnyomok, erről pedig eszembe jutott egy nemrég olvasott könyv, mely többek közt a Halál démonáról szólt, aki egy szerelmi csalódás következtében csúnyán megégette magát, hogy többé egyetlen nő se nézzen rá. Most pedig ráismertem… ráismertem a démonra...

Teljesen összezavarodtam. Tudtam, hogy démonok nem léteznek, hiszen csak Gena Showalter könyveiben olvastam róluk, a férfi mégis olyan valóságosnak tűnt. Vajon a többi démonharcos is itt van? Tudtam, hogy legalább hatan vannak… hat rémisztően erős, természetfeletti erővel bíró férfi…

– Lucien – suttogtam, de nem hallottam a hangomat. A férfi azonban bólintott. Ő volt az! Rápislogtam, ő pedig ismét felém fordította kék szemét. Most már nem akartam látni a kavargó örvényt, csak el akartam futni tőle, így lesiettem a maradék lépcsőfokokon és kitértem az útjából pont, mielőtt utánam nyújthatta volna a kezét. Gyorsabb voltam, mint ő, így sikerült besurrannom egy nyitott ajtón. A szoba nem volt sokkal nagyobb, mint a padláshelyiség, de világosabb volt és kevésbé nyirkos. Mindenfelé fáklyák égtek, megvilágítva a helyiség kopott berendezését. Nem volt időm, hogy figyelmesen körbenézzek, mert úgy éreztem, valami húz, nyom, présel lefelé. Épphogy sikerült mélyet lélegeznem, már egészen máshol találtam magam. Te jó ég! A hely ismerős volt, bár mindössze egyszer jártam ott. A kölni stadion büféje előtt álltam és fürkésző pillantással néztem a lépcső irányába. Közeledő léptek zaja hallatszott, majd megláttam magam. Az egykori Lotte sietősen futott, s nem vette észre a lépcsőket, így hatalmasat esett. Majdnem felvihogtam, hiszen az esés kívülről nézve nagyon vicces volt. Hallottam az akkor kiejtett szavakat. Mindjárt jön Bill – gondoltam, és vártam, mikor érkezik az énekes. Azonban senki sem jött. A lépcsőn üldögélő Lotte óvatosan körbenézett, hogy meggyőződjön afelől, senki sem látta a piruettet, majd gyorsan felállt, a büféhez sietett, megvette a Coca Coláját, és óvatos léptekkel elsétált. Furcsállva nyugtáztam, hogy észre sem vette, hogy végignéztem az esést. Mi történhetett? Megráztam a fejem, mire a kép is megváltozott. Újra csak magamat láttam és épp Florenznek mutattam a frissen beszerzett autogramomat.

– Flor, annyira szuper volt ez a koncert! – lelkendezett Lotte kipirult arccal. – Ahogy Bill aláírta a papírt… nézd meg, még egy mosolygós arcot is rajzolt rá!

Az eltorzított emlékkép újra átváltozott. A nagynénémék hamburgi házának emeleti szobájában voltam, akkori énem pedig az ágyban feküdt és mélyen aludt. Épp ekkor lépett át az ablakon Gitty. Láttam, ahogy Lotte nyöszörögve felébred, hogy becsukja a nyitva felejtett ablakot, azonban, miután megtette, Gitty karja megállította. Nem kellett hallanom a szavakat, hogy tudjam, mit mondanak, de a jelenet furcsán groteszknek tűnt. Figyelni kezdtem, így kissé visszhangosan ugyan, de értelmet tudtam adni az össze-vissza verődő szavaknak.

– Ne kérdezz – suttogta Gitty. – Egyet akarok. Hagyd békén Billt.

Lotte értetlenül nézett rá. Én is értetlenkedni kezdtem… most mi van? Az előbb nem is találkoztam Billel, pedig minden a kölni stadion büféjénél kezdődött… miféle őrült játék ez?

– Miért tenném? – kérdezte Lotte kicsit erőtlenül. Emlékeztem rá, hogy pokolian gyötört a láz és a betegség.

– Ő az enyém – jelentette ki Gitty nyomatékosan és felhúzta az egyik szemöldökét.

– Ezt ő is tudja? – értetlenkedett egykori énem. Majdnem dicsérettel adóztam neki: ezaz, kiscsaj! Csak így tovább!

– Persze. Ezt tudnia kell. Nem a tiéd, nem a sminkesé, senki másé. Csak az enyém.

Gitty szavai ismerősek voltak, majdhogynem szóról szóra azt mondta, amit az eredeti emlékben… vagy melyik is az eredeti emlék? Egy pillanatig töprengtem, aztán az események további alakulására koncentráltam, de gondolkodásom közepedte sikerült elszalasztanom a beszélgetés egy részét.

– Nem lesz jó vége, ha vele maradsz – nézett szigorúan Gitty, Lotte pedig szemmel láthatóan meghökkent.

– Mi lesz, ha azt teszem? – kérdezte a másik lány és félelem ült ki az arcára. Na ne – gondoltam – ez biztos, hogy hamis emlék. Én nem vagyok ijedős nyuszi!

Gitty kivillantotta hegyes fogait, majd előhúzott egy kést.

– Ez lesz, angyalom – mondta és a levegőbe hasított. – Azt hiszem, megértettük egymást, ugye?

A helyszín megváltozott, s hirtelen a Kaulitz-ház udvarán álltam, távolról figyelve Bill és az akkori Lotte párbeszédét. Szinte biztos voltam benne, hogy ez a beszélgetés soha nem folyt le köztünk, de kételyeim támadtak… mi van, ha csak álmodtam a késelést? Mi van, ha másnap azonnal megmondtam Billnek, hogy legyen vége? Egyáltalán, számomra is létezik Bill? Ismertem őt valaha? Istenem, mi történhetett valójában?

– Bill, az egyik pszichopata rajongód rám támadt az éjjel! Szerinted, most hogy érzem magam?

– És ez az én hibám? – védekezett az énekes, majd erőtlenül felemelte a kezeit. Olyan esetlennek tűnt. A szívem szakadt meg érte. Az előtte álló énem azonban nem tért jobb belátásra. Csípőre tette a kezét és folytatta az ordibálást.

– Nekem ez így nem megy. Normális életet akarok, normális emberekkel, normális barátokkal. Látod , mi lett Lindából! Csak nézd meg, mit tett vele Tom!

Mit tett vele Tom? – a fejemben visszhangot vert a kérdés. Nem kellett várnom a válaszra, mert egy túlzottan is vékony, szőke plasztikbaba ekkor bukdácsolt le a lépcsőn. A földbe gyökerezett a lábam, ahogy a másik Lotte az érkezőre mutatott. Az a lány nem lehetett Linda!

– Mit tett velem Tom? – kérdezte a lány és elhúzta többszörösen feltöltetett ajkait. Tizenkétcentis tűsarkakban végződő, gusztustalanul csicsás csizmájában csak úgy imbolygott, s egyik kezével észrevétlenül megfogta a korlátot, nehogy elessen.

Vajon ez csak egy rossz álom? Vagy ez a valóság? Nem tudtam eldönteni. Bill emlékének képe halványodni kezdett.

A kép eltűnt, a fejem kitisztult és újra a fáklyákkal körberakott szobában találtam magam. A testem megrázkódott a furcsa képektől, az eszem pedig értelmes magyarázat után kutatott. Az ajtó felé néztem, ahol egy másik férfialak állt. Zöld szemeivel merőn figyelt, de nem lépett közelebb hozzám. Földig érő, fekete köpenyt és ugyanolyan színű kesztyűket viselt, mely erős kontrasztot képezett angyalszőke, hosszú hajával. Mikor látta, hogy őt nézem, halvány mosoly ült ki a szája szélére. Őt is felismertem, hiszen minden démonharcosról olvastam már. Torin volt az, a Kórság démona.

– Elbizonytalanodtál, igaz? – kérdezte halkan. A hangja hasonló színezetű volt, mint korábban Luciené, az ő kérdését azonban inkább kedveskedőnek találtam. Közelebb léptem hozzá, de felemelte kesztyűs kezeit jelezve, hogy maradjak távol tőle. Tudtam, hogy nem érhet hozzá senkihez és semmihez, mivel egyetlen érintésével is képes járványokat okozni.

– A Félelmek Otthona már csak ilyen – folytatta rendületlenül. – Nem leszel képes eldönteni, melyik emléked a valós, s melyik a hamis. Jöjj csak tovább, kedvesem. Végig kell járnod a kastélyt, hogy kivezető utat találj. Ha jól választasz, élni fogsz, ha rosszul döntesz, meghalsz. Egyszerű, nemde?

Ez álom, ez álom – nyugtattam magam. Torin bizonyára hallotta a gondolataimat, mert gúnyosan vigyorgott, majd hagyta, hogy kislisszoljak a helyiségből. Ismét egy fényesre súrolt falépcsőnél találtam magam, de a lépcsők aljában ezúttal nem várt senki. Torin árnyékként követett, én pedig igyekeztem magam mögött hagyni őt. A következő folyosón régimódi lámpások égtek, melyek csípős füstöt eregettek magukból. Benyitottam egy elég közel lévő szobába, Torin pedig elsuhant az ajtó mellett, látszólag észre sem vette, hogy menedékre leltem. Újra elfogott a préselő érzés, majd egy régi emlékemben találtam magam. Az ikrek partián ültem, és ismét csak kívülről néztem az eseményeket. A piros arcú Lotte mosolyogva koccintott Billel. Halványan ismerős jelenet játszódott le: Bill elejtette a poharat, Lotte pedig aggódva nézett rá. Megjelent a dühös pincérnő – aki Gitty volt, majd Lotte is ivott a poharából, a tekintete furcsán ködös lett, de egy pillanattal később látszólag már minden rendben volt, bár Gordon és Johannes igyekezett felkapni a lányt a székről. Bill meredten nézett utánuk, majd felállt, hogy jobban lássa Lottét, aztán visszaült és nem mutatott érdeklődést az események további alakulása iránt. A jólismert örvény újabb képsorozatot kavart. Kissé bolondos énem Artival sétált az utcán, kéz a kézben. Arti szemében vágyakozással teli tűz lobogott, Lotte pedig élénken magyarázott neki, s a kezét is szorosabban tartotta, mint ahogy illett volna. Arti nevetett, Lotte pedig tovább harciaskodott – felkavarodott a gyomrom. Ugyanígy szoktam magyarázni Billnek, ha az igazamat próbálom bebizonyítani! Nem, nem, nem, nem! A képsor megváltozott. A nagynénémék magdeburgi házában, egy földszinti szobában találtam magam. Sápadt, beesett arcú énem az ágyon feküdt. A napfény halvány csíkokat rajzolt a falakra és az ablaknál ülő alak álmosságtól gyűrött arcára. A sírás fojtogatott, mikor Mike-ra ismertem.

– El kell mondanunk nekik, Lotte – mondta Mike halkan. Szívfájdító volt hallani a hangját! Istenem, miért, miért! Miért kell megint szenvednem?

– Mike – motyogta a másik énem és lassan felült az ágyban. Szemeiben zaklatottság tükröződött.

– Ne félj – biztatta Mike és leült mellé. – A földszinten vagyunk. Ha baj történne, egy perc alatt itt tudunk lenni. Különben is, már hajnalodik. Gitty nem fog megtámadni.

Lotte bólintott, Mike pedig elindult kifelé, azonban a lány tétova megszólítása visszafordulásra késztette.

– Mondtál valamit, Lotte? – kérdezte és a lányhoz lépett. – Baj van?

Régi énem a srác arcára nézett és bizonytalanul nyújtotta a kezét a kezei felé. Mike arca leírhatatlan, soha nem látott kifejezést öltött.

– Félek – suttogta Lotte és kihúzta kezeit Mike ujjai közül, csakhogy mindkét karját átvethesse a srác nyakán, aki ettől kibillent az egyensúlyából, de még időben sikerült a lány elé guggolnia.

– Nem kell – suttogta tagoltan. – Gittynek már nincs oka, hogy bántson téged. Emlékezz csak, mi történt Billel.

Mi történt Billel, mi történt Billel? Istenem, mindenki tudta, csak én nem! Lotte arca ha lehet, mégjobban elsápadt, szeméből könnyek hulltak. Csak mondd már meg, mondd már meg! – biztattam saját magam, a lány azonban hosszú másodpercekig nem bírt megszólalni. Szaggatott sóhajok törtek fel belőle, majd zokogva borult Mike vállára, aki mindkét karjával átfogta a derekát.

– Nem kellett volna hagynom, hogy magával vigye! Nem kellett volna engednem, hogy élőhalottat csináljon belőle!

– Nem a te hibád – mondta Mike és eltartotta magától a lányt. – Nem a te hibád, Lotte.

– Nem akarlak téged is elveszíteni – rázta a fejét a másik Lotte és félresöpörte szemébe lógó tincseit. Mike arcára ismét kiült az a furcsa kifejezés, melyet az imént is láttam. Lotte még nem engedte el, a srác pedig még mindig a lány derekát fogta. Jaj, istenem, csak nehogy az történjen, amire gondolok – suttogtam magamnak, de persze, hogy megint csak feleslegesen. Lotte lehajtotta a fejét, s egy utolsó könnycsepp gördült ki a szeméből. Mike felnézett, s mint a legromantikusabb filmekben, elérkezett a pillanat. Lotte hagyta, hogy a srác gyengéden megcsókolja. Érzelemkitörésük nyilvánvaló volt, én pedig nagyon rosszat sejtettem. Szinte gondoltam, hogy nem fognak ennyinél megállni. Könyörgöm – fohászkodtam halkan – hadd ne kelljen végignéznem!

Ismét a menedékhelyemen találtam magam. Nagyon reméltem, hogy Torin eltűnt a közelből, s így van esélyem kijutni erről az átkozott helyről. Akárhogy néztem, ablakot sehol sem láttam, tehát az a lehetőség, hogy kiugrok valamelyiken, ki volt lőve. Lélegzetvételeim ritmusa felgyorsult, már-már kapkodva szedtem a levegőt. Csodálkozva vettem észre, hogy a földön ülök. Gyorsan felálltam és az ajtóhoz léptem. Füleltem, de nem hallottam hangokat.

Visszasétáltam a petróleumlámpás folyosóra. Lépteim nem vertek visszhangot, sőt, még porfelhőt sem kavartak, pedig az erősen megkopott, egykor talán dzsungelmintás szőnyeg igen-igen piszkos volt. Kerestem a lefelé vezető lépcsőt, de sehol sem találtam. Szűk folyosók követték egymást, de semmi jele nem volt lépcsőnek, ráadásul mindenhol ugyanolyan olajlámpák világítottak, s mindenhol érezhető volt az égő petróleum jellegzetes füstjének szaga. Megnyugodva vettem észre, hogy Torin és Lucien nem követ. A folyosókról sok-sok szoba nyílt, de nem mertem megkockáztatni, hogy bemenjek valamelyikbe, mert úgy véltem, a szobák a kifordított emlékeimet rejtik. Kicsit sem gondoltam bizarrabbnak ezt az egészet, mint mikor felébredtem a padláshelyiségben. A folyosókon nem támadtak rám az emlékek, így a legbiztosabbnak az tűnt, ha nem lépek be a szobákba, hanem céltalanul kóválygok az ajtók előtt.

– Válassz! – suttogta valaki. Rémülten kaptam fel a fejem, s tekintetem egy ibolyaszín szempárral találkozott. Nem kiáltottam, hisz erőm se volt, hogy hangot préseljek ki magamból. A szempár gazdája egy pillanat múlva már előttem állt. Magas, izmos férfi volt. Úgy láttam, hogy a hátán két hatalmas fekete szárny feszül. Mikor észrevette, hogy eme furcsaságokat nézem, összehúzta és eltüntette őket.

– Ezt meg hogy csinálta? – hüledeztem és tétován a férfi felé mutattam, aki megfordult, hogy széles hátát is megmutassa. Nem láttam mást, csak a csupasz, olajbarna bőrt, semmi heget, semmi szárnyra emlékeztető vágást.

– Torint és Lucient felismerted – ingatta a fejét. – Engem talán nem ismersz fel, Krüger-lány?

Jeges borzongás futott végig rajtam. Szárnyak… ibolyaszínű szempár… Gondolataim úgy cikáztak, mint a villám, mégsem jutott eszembe, ki áll előttem. Megráztam a fejem.

– Nem, sajnálom… fáradt vagyok és kikészítenek az emlékek…

– Aeron. Aeron vagyok – mondta a férfi és elvigyorodott. – Így már rémlik? Vagy talán rólam nem olvastál, Krüger lány?

– A Harag – motyogtam és tágra nyíltak a szemeim. – Aeron… a Harag őrzője.

Aeron nem felelt, csak körbemutatott a folyosóról nyíló temérdek ajtón.

– Válassz – ismételte. A kérdés már a nyelvem hegyén volt, de mire kimondtam volna, a démonharcos megválaszolta azt.

– Választanod kell. Vagy talán itt szeretnéd tölteni életed hátralévő napjait? Hmm… én a helyedben biztos nem egy kopár, dohos folyosóról álmodnék…

– Jól van, jól van! – kiáltottam, bár a hangom nem volt erősebb egy félős suttogásnál. Aeron vihogásától kísérve léptem át az egyik közeli ajtó küszöbét. A szoba elég tágas volt, hatalmas pamlagok, régi ládák és lócák alkották a berendezést. Tuti, hogy az 1700-as évek – gondoltam magamban. Körbejárattam a tekintetem, s láttam, hogy az egyik sarokból újabb ajtó nyílik, mely csak félig lógott a zsanérokon, így láttatni engedte a lefelé vezető lépcsőt. Hálistennek! Nagyon megörültem és a lépcsők felé futottam. Már majdnem elértem, mikor egy újabb pokoli rémkép a földre taszított.

Koporsó mellett álltam. Anya és apa egymás kezét fogva, csendesen figyelt, Florenz a kezeit tördelte, én pedig a koporsóba bámultam. A fehér, puha párnák közt Bill megtört alakja hevert. Szívem a gyomromig csúszott, s ismét feltettem a kérdést, melyet már oly sokszor kérdeztem meg magamtól, mióta ezen a képtelenségekkel teli helyen vagyok: Vajon mi történhetett? Florenzre néztem, aki könnytől csillogó, kék szemével, keserűen bámult rám, illetve a látható Lottére. Florenz számára a mostani, a valós énem láthatatlan volt.

– Nem érdemelte meg – suttogta a nővérem és lepillantott a halott Billre. – Lotte, sosem ismertem nála különb embert…

– Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy a saját rajongója… – kezdte anya, de elhallgatott. Nem tudta befejezni a mondatot. Apa vigasztalóan átölelte, a mellettük álló énem pedig reményt keresve pillantott rájuk. Csak én, a láthatatlan senki voltam teljesen összezavarodva.

– Hányszor mondtam, hogy ez lesz a vége – sóhajtozott apa, miközben anya erőtlen testét ringatta, de a szavakat Lotténak címezte. – Kedveltem Billt, sőt, mi több, nagyon kedveltem. Viszont tudtam, mivel jár a hírneve.

– Megvédhettem volna – suttogta Lotte és sajnálkozva csóválta a fejét.

– Gitty ellen? Lotte, emlékezz! Téged is megtámadott!

Össze kellene raknom a képet – gondoltam, de nem nagyon tudtam mit kezdeni az információkkal. Nem tudtam, milyen relatív időbe csöppentem. Végül felhagytam a tér-idő egyensúlyának kutatásával, s inkább magatehetetlenül vártam, hogy rám zúduljon a következő képáradat. Azonban a temetési jelenet után nem következett másik.

– Bravó, túléltem – mondtam halkan és feltápászkodtam a földről, majd lebotorkáltam a nemrég megtalált lépcsősoron. A rám váró folyosó a plafontól a padlóig teljesen fehér volt, és meglepő módon tökéletesen tiszta. Sehol nem láttam ajtókat, sem ablakokat. A plafonon hatalmas kristálycsillár lógott, az szolgált fényforrásként. Kopogó léptek zaja hallatszott, majd előttem állt a negyedik démonharcos, név szerint Reyes, a Fájdalom démona. Testalkatra teljesen olyan volt, mint a többiek, de az ő szemei mézszínben csillogtak, erős és nehéz páncélfegyvereket viselt, kezében pedig pengét tartott, mellyel szórakozottan vagdosta az ujjait. Kényszeredetten elmosolyodott, mikor rám nézett.

– Mi lett volna, ha…? Mi lett volna, ha…? Mi lett volna, ha…? – kérdezte gúnyosan. Megdöbbenve néztem rá, nem tudtam, mit kéne mondani. Reyes csak bámult, még a pengéjéről is teljesen megfeledkezett. Szemében némi kíváncsiság és meglepetés csillant, talán nem gondolta, hogy sikerül átküzdenem magam Lucienen, Torinon és Aeronon.

– Majdnem minden emléket legyőztél – mondta elismeréssel teli hangon. – Bevallom, nem gondoltam volna. Most rajtad áll, hogy tovább mész, vagy meghalsz. A kastély és a harcosok nem irányíthatnak többé.

– Ezt nem értem – szóltam közbe. Nem türelmetlenkedett a megjegyzésem miatt, inkább csak vállat vont, mintha nagyon unná, hogy el kell magyaráznia.

– Torin nem említette? – kérdezte nyugodtan. – Az ő feladata volt, hogy elmondja.

– Torin valami olyasmit mondott, hogy… el kell döntenem, melyik emlék hamis, és melyik nem – motyogtam elbizonytalanodva. Biztos, hogy ezt mondta? Vagy mást mondott? Ez a hely teljesen kikészített – már abban sem voltam biztos, hogy Lotténak hívnak.

– Igen, ezt mondta – biztosított Reyes. – Most pedig dönts…

– Egyetlen valódi emlékképpel találkoztam – kezdtem halkan és óvatosan, minden szót külön-külön mérlegelve. Reyes érdeklődve figyelt, de nem árulta el, hogy helyes volt a tippem, vagy sem. Nem folytattam, vártam, hogy mondjon valamit.

– Folytasd – utasított és kíváncsian pislogott rám. – Ne akard, hogy Maddox-szal találd szemben magad. Nincs épp jó kedvében.

– Erőszak – motyogtam idegesen, amivel Reyest inkább elszórakoztattam, sem mint feldühítettem. Maddox volt az ötödik harcos, az Erőszak harcosa.

– Igen, Erőszak – bólintott, majd ismét megkért, hogy folytassam a találgatást. Magamban imádkoztam, hogy jól tippeljek.

– A valódi emlékkép – folytattam erőtlenül, majd nagyot nyeltem. – A valódi emlékkép a Kaulitz-ikrek születésnapi partiján, Gitty mérgezése előtti, közbenső és utáni pillanatában játszódott le...

Bizonytalanul néztem a démonra, mert nem tudtam, el kell-e magyaráznom, ki az a Gitty, ő azonban láthatólag nem is volt kíváncsi erre.

– Mire alapozod ezt? – kérdezte érdeklődve.

– Bill nem halhatott meg… az nem lehet… kisbabát várok tőle…

Testem ugyan még mindig nem volt, s a hangom sem volt valami nagyon meggyőző, mégsem tudtam jobb érvet felhozni. Ez az egyetlen biztos pont maradt, csak ennek köszönhetően nem vesztettem el az eszem… Tudtam, hogy babát várok…

– Óh, a kisbaba – vigyorodott el Reyes. – Igen, igen, a kisbaba… hogy erre én nem is gondoltam! Na nem ám, persze, hogy gondoltam… Figyelj csak rám, kislány. Láttad magad Arti Romanskyval sétálgatni, igaz? Nem lehet, hogy az a baba tőle van?

– Nem – ráztam a fejem határozottan. – Kizárt. Artival… Artival összevesztünk… azt hiszem…

– Rendben, Arti Romansky ejtve… de… Vajon mit szólsz a következő tippemhez… Mit mondasz, ha azt mondom, Mike Müller? Esetleg hívjam úgy, hogy „az őrangyal”? Láttad, mit műveltetek…

Tiltakozni akartam, a fejemben azonban ismét körvonalazódni kezdett annak a félbe maradt képnek az emléke…

– Nem! – sikoltottam, még mielőtt tisztán felrémlett volna a kép. – Mike halott… Halott!!!!!

Reyes elcsodálkozott, s látszott rajta, hogy nincs több ütőkártyája. Győztem!

– Rendben – mondta és két tökéletesen egyforma ajtó felé mutatott, melyek az előbb még nem voltak ott. – Válassz ezek közül. Ha jól döntesz, felébredsz, ha rosszul választasz, nem ébredsz fel… soha többé… Siess, ne húzd az időt, már ígyis késésben vagy!