18. Fejezet: Végső búcsú

Másnap reggel a Kaulitz-lak elbúcsúzott ideiglenes vendégeitől, mert a dühös Lena úgy döntött, hogy a nagyszüleinél várják meg, amíg véget ér Mike holttestének alapos vizsgálata. Szomorú voltam, amiért a lány köszönés nélkül távozott, habár Vadik biztatóan kacsintott, mikor kilépett a ház hátsó ajtaján. Nem tudtam, kinek higgyek, féltem, hogy Lena egy életre meggyűlölt. Sokat rágódtam a megjegyzésein, bár Vadik folyton azt mondta, hogy ne vegyem magamra őket. Gondolataim mindig a lány szájából elhangzott kiáltások felé tévedtek és rá kellett jönnöm, hogy minden egyes elhangzott szó megerősített abban a hitben, hogy Mike halála csakis az én felelősségem.

A ház körül is beállt némi változás: miután megtaláltam Gitty fenyegető üzenetét, Bill nem állhatta meg, hogy ne intézkedjen, így ha a Kaulitz-lakban voltunk, minden ajtó előtt mogorva, egyenruhás rendőrök álltak őrt. Frusztrált egy kicsit, de tudtam, hogy csak így lehetünk biztonságban.

Augusztus utolsó napjának délelőttjén a Tokio Hotel másik három tagja váratlan látogatással lepett meg minket. A látogatás tulajdonképpen nem volt furcsa, de az már szemet szúrt, mikor hatalmas dobozokat cipeltek fel az emeletre, de választ sem adtak azon kérdésemre, hogy mi a fenének használják raktárnak a felső szintet.

– Óh, nyugi már, kiscsaj – ingatta a fejét Tom, mikor végzett az utolsó doboz elhelyezésével. – Nem raktárnak kell a hely. Mivel rendőri védelem nélkül nem biztonságos kószálnotok, lőttek a stúdiópróbáknak, hiszen nincs énekesünk. Bill hiányzik a csapatból.

– Óh, köszönöm, tesó – szólt közbe Bill és Mike halála óta most először igazi mosolyt láttam az arcán.

– Fogd be – legyintett az idősebbik Kaulitz, majd újra hozzám fordult. – Na szóval, mivel a bandába énekes is kell és egyelőre semmi esély arra, hogy Bill egyben eljusson a próbateremhez, úgy döntöttünk, hogy a próbatermet költöztetjük ide. Hát nem frankó?

Figyeltem Tomot, közben arra gondoltam, hogy ha a ház zengeni fog a Hurricanes and Suns pokoli akkordjaitól, meg kell fontolnom azt a lehetőséget, hogy átmenetileg elköltözöm.

– Nagyszerű – fintorogtam kedvetlenül.

– Mi a baj? – kérdezte Tom felvont szemöldökkel. – Tudod, hogy muszáj dolgoznunk. Néhány hét múlva Amerikába költözünk, havercsaj. A helyzetet figyelembe véve, nincs más megoldás.

– Tudom – bólintottam – de kérlek, ne verjétek szét a házat.

– Nem fogjuk – vigyorogtak az ikrek, majd Gustavval és Georggal a nyomukban felfutottak az emeletre. Néhány perccel később felhangzott egy olyan dal, melyet egyáltalán nem vártam...

Az én dalom.

Mosoly kúszott az arcomra, miközben leültem a kanapéra és teljes megkönnyebbüléssel hallgattam a dal akusztikus változatát.

Pontosan erre volt szükségem. A dal, mely mindig erőt adott, ha szomorú voltam, vagy ha elcsüggedtem. Erőt meríthettem belőle, ha elhagytam magam és ha kétségbeestem. Bill nem is választhatott volna jobbat kezdésnek. Talán érezte, hogy ezt kell énekelnie ahhoz, hogy meg tudjak barátkozni Mike Müller halálának gondolatával. A srác arca még mindig előttem lebegett: néha homályba veszett, máskor kiélesedett. Volt, hogy eltépett fényképnek láttam, és volt, hogy úgy tűnt, előttem áll és rám vigyorog. A Mike-kal töltött pillanatok emlékei újra és újra lejátszódtak, mintha egy ócska mozi lett volna a fejemben.

Az asztalon Bill egyik kedvenc könyve hevert. Beleolvastam néhány fejezetbe, de gondolataim egész máshol jártak. Az emeletről szakadatlanul ömlöttek le a lágy csengésű dalok – a srácok megtartották a kérésemet és csak akusztikus gitárokat használtak, a dobok ritmusát pedig minimálisra csökkentették.

Emlékeztem még arra, mikor tavaly karácsonykor, az ajándékok között kuporogva ígértem Mike-nak a legszebb versemet.

- Óh, Mike. Miért akartad, hogy verset írjak neked? Nézd meg, mit tettél! Miért kell éppen a siratóversedet megírnom?

A könyv utolsó lapjához hajtottam és húztam néhány vonalat a kezemben tartott tollal, hogy megbizonyosodjak róla, megfelelően fog.

- Te kapod a legszebb verset, drága Mike-om…

Tudtam, hogy Bill nem fog örülni, hogy belefirkálok a könyvbe. Mégsem érdekelt.

...

Eltépett kép

...

Eltépett kép a földön,

Úgy tart fogva, mint egy börtön.

Talán még el sem hiszem,

Hogy nem hoz vissza senki sem.

...

Tudom, hibáztam, megérdemlem,

Hogy miattad kelljen szenvednem.

Biztos a pokolban fogok elégni,

Ahol többé már nem tudsz elérni

...

Emlékszem szíved legvadabb táncára,

Lélegzésed gyorsuló, őrült ritmusára.

A halálból hoztál el, a karodba emeltél,

Helyettem döntöttél, soha nem engedtél

...

Te megvédtél, ha az kellett,

Szerettél is mindemellett.

Kiálltál értem, szenvedtél velem,

Ha éppen gyötrődtem, te megfogtad a kezem

...

Kitartottál mellettem a jóban meg a bajban,

Rossz időben, veszélyben, a csöndben és a zajban

Mikor féltem, gyengéden átöleltek karjaid,

Az őrangyalom voltál, bár nem voltak szárnyaid

...

Azt mondtad, az életedet cserélnéd el,

Ha tudnád, hogy ettől szívem békességre lel

Féltem, hogy egyszer a rossz újra csak rám talál,

De azt nem sejtettem, hogy mégis téged visz el a halál

...

Annyi szó és kérdés, mi kimondatlan maradt,

Annyi perc és érzés, mi a lelkemben ragadt.

Többé neked semmit el nem mondhatok,

Mert elraboltak tőlem borzasztó gyilkosok!

...

Fájnak a percek, míg testedet kémlelem,

Miért történt ez így, folyton elképzelem.

Egy pillanat, s rájövök az okára, hogy mért,

Az életedet áldoztad fel az enyémért.

...

Ellenség érkezik, te vesztemet érzed,

Nincs más esély, hagyod, hogy lelőjenek téged.

Ígéretet tettél, de mégis, a fenébe!

Az életedet adod az enyémért cserébe?

...

Mint kiderült, áldozatod hiábavaló,

Mert ellenségem gonosz és roppant alávaló.

Halálod csak terv volt, hogy figyelmeztessen,

Legyen aki féljen, legyen, ki reszkessen.

...

Ígéreted teljesült, ahogy sokszor álmodtad,

Igaz, nem önszántadból, de magadat áldoztad.

Megmentettél engem, örök hála legyen érte,

Azóta minden este felnézek az égre.

...

Mert tudom, ott fent vagy, ki sosem hibázol,

Lesed minden lépésemet, csak is rám vigyázol.

De érzem hiányodat, soha nem tudnám tagadni,

Hogy újra itt legyél, képes lennék bármit megadni.

...

Te egy barát voltál nekem, az egyetlen barát,

Ki nem sajnálta a fárasztó utazások porát.

Miattam átrepülted volna a világot,

Ha tudomásodra jut, hogy valaki megbántott.

...

Még látom az arcodat, még őrzöm a hangodat,

Még fel tudom idézni az utolsó szavadat.

Még eszembe jut, mikor dühös voltál,

Még el tudom mondani, miket mondtál

...

Tudtam, hogy fontos vagy, bár mondtam volna neked!

Mást szerettem ugyan, de szívemben mindig megvolt helyed.

A sebek tán maradnak, s én soha nem felejtelek,

Mike Müller, emlékezz, mert téged is szerettelek!

...

Tényleg a legszebb verset kapta.

Letettem a könyvet és előkerestem a Mike-tól kapott verseskönyvecskét, hogy abban is nyoma legyen az orosz srác emlékének. Furcsa volt ízlelgetni, elgondolni ezt a szót: emlék. Az nem lehet, hogy Mike csupán emlék maradjon!

Mikor kinyitottam a bársonyborítású könyvecskét, egy összehajtogatott lap hullott a padlóra. Felvettem és széthajtottam a papírt, amiről Bill betűinek ferdének tűnő, görbe vonalai tudatták velem, hogy a nekem szánt versét tartom a kezemben. Nem volt kedvem elolvasni, így a zsebembe rejtettem a lapot és nekiláttam, hogy szavakká formált tintavonalakkal szennyezzem be a verseskönyvem egyik üresen hagyott oldalát.

Úgy tűnt, a fiúk hamarbefejezték a próbát, mert a hangszerek elnémultak, az emeleten mozgás támadt. A hideg kőlépcsők lapjai finoman kopogtak, ahogy a Tokio Hotel tagjai a földszintre tartottak. Halkan beszélgettek, de szavaik érthetetlenek voltak, többnyire csak egyszerű mormogásnak hallatszottak.

– Mit csinálsz? – kérdezte Gustav, aki elsőként ért a nappaliba. Mögém szökdécselt és a vállam fölött rálesett a letisztázott Mike-versre.

– Ejha, nem semmi – csodálkozott Georg is. Lassan végigfuttatta egyik ujját a sorok között.

– Mit néztek? – kérdezte Tom és félretolta a basszerost, hogy belepillanthasson a verseskönyvembe. – Hé, kiscsaj, te ilyet is tudsz? Írtál már máskor is?

– Írtam párszor – vontam vállat és két ujjammal összecsippentettem a könyvecske teleírt lapjait, nehogy bármely más írásom is napvilágra kerüljön.

– Bill, te tudtál erről? – kiabált Tom és hátrafordult, hogy tekintetével megkeresse az ikeröccsét.

– Miről? – érdeklődött Bill és közelebb sétált a társaságunkhoz.

– Lotte verseiről – mutatott Tom a könyvecském felé. – Ezt olvasd el!

A gitáros kikapta a kezemből a verseimmel telefirkált könyvet és Bill kezébe nyomta. Az énekes szemei gyorsan siklottak a sorok között. Sápadt, nyúzott arca furcsa kifejezést öltött. Nem tudtam eldönteni, hogy együttérzés, sajnálat, szomorúság vagy féltékenység uralkodik rajta.

– Ez a végső búcsú – mondtam, még mielőtt Bill végzett volna az olvasással. – Tőle kaptam a könyvet... ezzel kell, hogy elbúcsúzzak tőle...

Mindannyian rám függesztették tekintetüket: a szemekben mérhetetlen sajnálat lakozott. Kicsit valótlannak tűnt az egész – a Tokio Hotel tagjai egy magába roskadt lányra bámulnak és nem tudják, mit kellene mondani.

– De hagyjuk is – mondtam végül és a könyvecske felé nyúltam, amit Bill készségesen a kezembe ejtett.

Tom a vállamra tette a kezét és gyengéden megszorította – mint egyfajta együttérzését fejezve ki ezzel. Eltettem a könyvet a lépcső melletti fiókos szekrénybe, majd a konyha felé intettem, a srácok pedig egyenesen arra vették az irányt. Mire én is a helyiségbe értem, Bill már jószerével kipakolta a fél hűtőt. Mindannyian ettek valamit, én pedig apró, de boldog mosollyal figyeltem őket.

Kaja után a társaság feloszlott , csak Bill és Tom maradt velem. Bill azonban nyughatatlannak tűnt és nem tetszett neki a semmittevés. Meg tudtam érteni. Ő mindigis az a fajta ember volt, aki öt percre sem bír leülni, nála soha nincs megállás. Most azonban arra volt kárhoztatva, hogy bezárkózzon egy házba mondván: csak itt vagyok biztonságban.

– A rohadt életbe, nem bírom! – fakadt ki keserűen és bűnbánóan rám emelte ziláltnak tűnő tekintetét. – Hadd menjek el!

– Öcsi, nem jó ötlet, de tudod, hogy nem akadályozlak meg – vigyorgott Tom.

Bill is mosolyra húzta ajkait, majd összeszedett néhány cuccot és kislisszolt a hátsó bejáraton. Az ajtók előtt álló őrök csak a házhoz érkezőket ellenőrizték, a házból való távozást nem akadályozták. Egyikük az énekes nyomába szegődött. Tudtam, hogy követni fogja. Megvárta, míg Bill beszáll a kocsijába, aztán beült egy fekete autóba és csendesen figyelte az énekest.

– Szar lehet neki – mondta Tom, miután a BMW és a fekete autó egyaránt eltűnt a fák között. – Menni, menni, menni, menni. Ebből áll az élete. Fogalmam sincs, honnan van ennyi energiája. Ha nekem csak fele annyi lenne, boldognak mondanám magam.

Felnevettem. Láttam már Billt fáradtnak, nyúzottnak és kimerültnek, de abban igazat adtam Tomnak, hogy az énekes még olyan helyzetekben is próbál formában maradni, melyekben mások már rég kidőltek volna.

– Hé, havercsaj. Tudod, miért maradtam itt? – kérdezte Tom és lehuppant a kanapéra. Megráztam a fejem: honnan is tudhattam volna, hogy mit akar?

– Érzelgősködni fogok – folytatta könnyeden és megrándult a szája széle. – Igen, SzexIsten ismét nyálas ömlengésbe kezd.

Elmosolyodtam. Volt már részem ilyesmiben. Hallottam Tomot kiabálni, ömlengeni, s láttam már őt majdnem sírni.

– Miről van szó? – kérdeztem óvatosan.

– Tavaly segítettél nekem – válaszolt ugyanazzal a könnyed hangstílussal. – Most az jön, hogy én segítsek neked.

– Ezt nem értem – értetlenkedtem és valószínűleg elég bamba képpel bámultam.

– Tavaly velem voltál, mikor Lindával rosszul alakultak a dolgok. Te biztattál, mikor úgy hittem, Bill örökre meghalt számomra. Sokszor kihúztál a bajból, havercsaj... és én ezt soha nem köszöntem meg... Ne érts félre, most sem fogom – tette hozzá, nehogy véletlenül is megforduljon a fejemben, hogy ki fog nyögni egy köszönömöt.

– De miért kellene a segítséged? – kérdeztem kíváncsian.

– Mike miatt – felelte Tom. – Billt összezavarja ez az egész. Nem bírja az ilyesmit, tehát nem tud megfelelő támaszt nyújtani neked. Ez a bezártság sem tesz jót neki. Tűri, tűri, aztán bumm, egyszer csak kattan valami....

– Akkor hagyjam, hogy Gitty őt is megölje? – préseltem ki a szavakat a fogaim között, mert a gondolat már önmagában is rémisztő volt.

– Gitty? – Tom szemei hatalmasra nyíltak, tekintetében megjelent a rettegés. – Mi az, hogy Gitty?

Ekkor jöttem rá, hogy az idősebbik Kaulitz-iker nem tudja, hogy tudom, ki ölte meg Mike-ot. Tom csak annyit tudott, hogy a golyót talán nekem szánták, de úgy gondoltam, ezt is csak félig-meddig hitte el, talán abban a pillanatban, mikor elmondtam, nem is fogta fel igazán.

– Gitty ölte meg Mike-ot.

– Honnan veszed? – kíváncsiskodott a gitáros és gyorsan pislogott.

Nem feleltem, csupán elővettem a fenyegető üzenetet, ami a nappaliban lévő kisasztalon hevert. Nem akartam eltenni, mert a jegyzet emlékeztetőnek kellett, nehogy egy pillanatra is megfeledkezzek az állandó életveszélyről.

Tom végigolvasta a sorokat és rémülten kapott a telefonja után.

- Mi ez már megint? Fenyegető üzenet? Bassza meg, már mindent értek! Bill azért engedte, hogy őrizet alá vonják a Kaulitz-lakot, mert Gitty megfenyegetett titeket! Istenem, istenem! Rájöhettem volna! Tudtam, hogy Gitty megszökött, de azt nem is sejtettem, hogy fenyegető levelet írt! Miért engedtem, hogy elmenjen? Tutira le fogja rázni a testőrt! Mi van, ha Gitty megtalálja és…

– Tom, ne mondj már ilyet! – rémüldöztem. – Haza fog jönni!

Bill azonban nem jött haza. Tom és én estig vártuk, de még csak hírt sem adott magáról. Tom öt percenként próbálta hívni, de mindannyiszor a hangposta felelt. A harmincvalahanyadik próbálkozásnál Tom begurult és nem foglalkozva azzal, mit tesz, a hangpostának kezdett üvölteni.

– Na ide figyelj, te nyughatatlan kis rohadék! Ha belátható időn belül nem vonszolod haza magad, garantálom, hogy nagyon meg fogod bánni! Mi a francnak mentél el? Örülnél inkább, hogy még a seggedet is kinyalják ebben a nagy biztonságban! Óh, de nem, te Bill Kaulitz vagy! Nincs szükséged védelemre, a házad biztonságára meg a csajodra, aki halálra aggódja magát miattad! Mégis mit képzelsz? Meg tudod védeni magad Gittyvel szemben? Tavaly is milyen frankón sikerült! Húzd haza a csíkot, de rögtön!

Miután kellően kitombolta magát, sokkal halkabban és nyugodtabban hozzátette:

– Hé, öcsi... ugye... ugye nincs semmi baj?

Meg tudtam volna őrülni ettől a hangtól. A szavakban annyi meg annyi ki nem mondott, feltörni készülő érzelem tükröződött. Mindössze egyetlen egyszer hallottam Tomot így beszélni – közvetlenül azután, hogy Bill felébredt Gitty mérgének bűvöletéből.

Félóra múlva már Hamburg utcáit jártuk és Bill BMW-jének körvonalait kutattuk. Semmit sem találtunk. Tom káromkodott, mint egy kocsis, én meg Billt próbáltam hívni.

A velünk utazó testőr a fejét fogta tehetetlenségében.

Tom elhajtott a kórház előtt és végre megtaláltuk, amit kerestünk.

– Kórház? – a gitáros hangja hihetetlen magasságba csúszott. – Mi a francot keres itt?

– Ne aggódj – nyugtattam, meglepő módon valóban nyugodt hangsúllyal. – Az autója itt áll, tehát vagy nem sérült meg, vagy... nem tudom... mindenesetre el tudott jönni idáig. Ne gondolj mindig a legrosszabbra!

Idegesen felkacagott, miközben bevágta a kocsiajtót, majd a hatalmas, szürke épület üvegezett főbejárata felé trappolt.

– Hogyan akarod megkeresni? – kérdeztem kíváncsian, de Tom dühös arcát látva úgy gondoltam jobb, ha inkább nem is várok választ a kérdésre.

Senki nem kérdezte, mi járatban vagyunk, miközben átfutottunk néhány emeleten. Tom szidkozódott és még mindig azon volt, hogy elérje Billt, aki viszont még mindig nem volt hajlandó felvenni a telefont.

– Valahol itt kell lennie, a rohadt életbe! – kiáltott Tom, miközben körülnézett a földszinten, és tekintete megakadt az alagsorba vezető lépcsősoron. Tétován pislogott, majd elindult lefelé. Nagyon jól tudtam, mi van a kórházak alagsorában, de nem akartam arra gondolni, hogy néhány másodperc múlva a halottak ideiglenes, hideg otthonába tévedek.

A lépcső aljában két alak állt. Az egyik fehér köpenyes, orvosnak tűnő férfi volt, a másik pedig...

– Bill!

Tom zihálva futott le a lépcsőn és majdhogynem a testvére nyakába ugrott. Az orvos elnézően mosolygott, de nem intette csendre a gitárost.

– Hagytam üzenetet. Hívtalak! – sápítozott Tom. A stílusa már-már olyan volt, mintha Simone torkolta volna le Billt.

– Lenémítottam a telefonomat. Fontos dolgom volt – ingatta a fejét Bill. Közben én is leértem hozzájuk és nem valami kedvesen pillantottam az énekes felé.

– Te... meg... a... hülye... hóbortjaid... – suttogtam és minden szónál megböktem a mellkasát, amitől hátrálni kényszerült. – Hozd... ránk… a frászt... neked... ugyan... mit... számít... Igaz?

– Hé, emberek. Hallgassatok meg! – emelte fel a kezét, majd megragadta a csuklómat, hogy ne mérhessek újabb bökést rá. – Itt voltam...

– Mit kerestél itt? – kérdezte Tom kissé vádlóan.

– Mit kerestem volna? – húzta fel a szemöldökét Bill. – Mike-ot. Látni akartam, mielőtt szétszedik...

A hangja megtört volt. Nem tudtam haragudni rá többé.

– Mikor megérkeztetek, éppen azt kérdeztem Dr. Fischertől, hogy mikorra várható a boncolás – a szó nehezen tört elő belőle, mintha ő maga sem akarná kimondani azt, hogy boncolás.

– Holnap kezdjük – szólt közbe a fehér köpenyes férfi. – Ha akarják, megnézhetik a holttestet. A fiatalember hozzátartozói már látogatást tettek nálunk.

– Ugye még nincs... – kezdtem, de nem tudtam befejezni a kérdést. El sem akartam gondolni, mi lesz, ha Mike gyönge testén megejtik az Y-vágást.

– Ne féljen, kisasszony – mosolygott a doki, de a gesztus nagyon groteszknek hatott. – A fiú teste pontosan olyan állapotban van, mint mikor behozták, bár megtisztítottuk a vértől.

– Nem akarom megnézni – ráztam a fejem és elfogott a szédülés. – Bill, Tom, menjünk innen...

A folyosók fehér, tiszta valósága homályba veszett. Alig vártam, hogy kiérjünk az épületből és újra levegőhöz jussak. Hányinger kavargott bennem, de azon voltam, nehogy véletlenül is kimutassam, hogy valami nincs rendben.

Aznap éjjel mégha az álom rövid időre meg is talált, jórészt ébren feküdtem. Akaratlanul is képek villantak elém, melyekben egy csapat orvos állt Mike megtört teste körül.

– Sajnálom – suttogta Bill az éjszakai csöndben. Barna szemei meg-megcsillantak a holdfényben. Ő sem aludt.

– Mit sajnálsz? – kérdeztem. A hangom nem hallatszott álmosnak. Már elmúlt a rosszullét, csupán enyhe émelygés maradt utána.

– Sajnálom, hogy aggódtál miattam és hogy újra eszedbe juttattam Mike-ot. Tudom, hogy a verseddel akartál végső búcsút venni tőle… Meg kell értened, miért kerestem meg a testét… A boncolás után Szentpétervárra viszik a holttestet… és... és eltemetik... Értsd meg! Tudnom kellett, mikorra várható a temetés, hogy intézkedhessünk a költözéssel kapcsolatban. Ez így rohadtul érzéketlennek hangzott – tette hozzá – de... nincs más megoldás. Nem akarom, hogy Gitty újabb balhéba keverjen minket.

– Tehát, ha jól értem, elhúzunk a fenébe, Gittyt meg itt hagyjuk, hadd gyilkolja meg a keresztfiamat vagy a nővéremet?

Láttam rajta, hogy a kérdés érzékenyen érinti, de próbálta leplezni a tanácstalanságot.

– Akkor... hírt adunk magunkról, mielőtt elmegyünk – sóhajtott. – Az újságírók úgyis kiszúrnak minket.

– Mi értelme lesz így elmenni? – kíváncsiskodtam tovább. – Ha úgy megyünk el, hogy hírt adunk magunkról, Gitty bizonyára ráharap a témára és utánunk jön. Akkor meg nem mindegy, ha Németországban talál ránk?

– Amerika elég nagy, angyal – nevetett Bill. – Oké, lehet, hogy képes lesz követni valameddig, de tutira el fogja veszteni a nyomunkat.

– És ha visszajön, hogy bosszúból megölje a családomat?

– Nem fog visszajönni – tagolta Bill. – Gitty kiismerhető. Tombol benne a revans utáni vágy. Akárhogy nézzük, angyal: tönkretetted az életét, ő pedig képtelen szembenézni azzal, hogy vesztett ellened. Soha nem leszek az övé. Lotte, ha úgy vesszük, én okoztam a bajt. Azért támadt rád, mert rajongott valakiért, aki a tiéd volt. Kényszerű megszállottság vezette, mikor eltaszított minket egymástól. Azt remélte, örökre meggyűlöllek és őt választom helyetted. . Akkor azonban olyat tettél, amire nem számított. Ellenszegültél. Megtörted a méreg hatását, hogy felébressz engem. Gitty akkor nagyot bukott. Bújdosó megszállottból letartóztatott elmezakkanttá vált. Bármikor képes lett volna ölni... megölt volna azon az átkozott decemberi éjszakán, de elszúrta... Két nyomorult év kellett neki, hogy végül megtegye, legalábbis megpróbálja. Fegyvert lopott... hiszen az jóval hatásosabb, mint egy kés... Csak tudnám, hogy Mike látta-e a fegyvercsövet...

– Nem tudom... talán sejtette? – kérdeztem bizonytalanul.

– Nem. Azt mondtad, félrelökött – spekulált Bill – tehát tudnia kellett. Szörnyű kimondani, de Mike valószínűleg tudta, mi fog történni.

– Képtelenség – ráztam a fejem. – Bill, nem gondolhatod, hogy Mike is benne volt!

– Dehogy gondolom – védekezett gyorsan. – Csak... felfigyeltem néhány furcsaságra. Mike nem a rokonoktól jött a Jost-birtokra, pedig azt mondta, emlékszel? Bocsáss meg a szóért, Lotte, de... Mike hazudott neked. Mikor bementem a hullaházba, láttam a személyes tárgyait, beleértve a repülőjegyét is, amin a születésnapod dátuma szerepelt. Mike hajnalban indult, hogy ne késse le a partit, de ez azt jelenti, hogy előző nap biztosan nem volt még itt.

A fenébe is, az állítás logikus volt... igaz volt... A gyötrő kérdés egyre csak mardosott: Miért hazudott?

– Ugyel esz nyomozás vagy valami? Mármint... kiderítik, hogy hol járt? – kérdeztem csendesen, mert bele kellett kapaszkodnom valamibe, ami azonnal visszaadhatja a srác méltóságát. Mike-nak jó oka volt a hazugságra, máskülönben nem tette volna meg... Egész biztos nem tette volna meg!

– Mike holléte nem feltétlenül tartozik a nyomozás legfontosabb pontjai közé – ingatta a fejét Bill. – Ha nem szükséges, nem fogják vizsgálni.

– De kell, hogy vizsgálják! – sikoltottam hisztérikusan – Hidd el, Bill, érzem, hogy valami nincs rendben! Ha Mike tudta, hogy meg akarnak ölni, az is lehet, hogy... hogy azért hazudott… Miért nem lehet kihallgatni Vadikékat? Ők biztos tudják, merre járt!

– Kétlem – jegyezte meg Bill. – Vadiknak feltűnt Mike ferdítése, de nem akart közbeszólni, nehogy összezavarja a dolgokat. Nem tudta, hol volt Mike és úgy tervezte, hogy a parti után kérdezi meg tőle... akkor mesélte el, mikor elhoztam őket a kórházból…

– És Lena?

– Lenának az sem tűnt fel, hogy megérkezett-e, vagy sem. Úgy tudta, hogy Mike nem utazik a nagyszülőkhöz.

– És Vadik honnan tudta, hogy Mike nem mondott igazat? – érdeklődtem, mert mindenáron találni akartam valami nyomot, egy kis ösvényt, amin elindulhatok, hogy összerakjam a képet.

– Vadik felhívta Mike-ot, hogy megkérdezze, mikor érkezik. A srác azt mondta, hogy pár órán belül. Vadik azonban ismerős hangokat és orosz szavakat hallott a háttérben...

– Tehát Mike még Oroszországban volt? – suttogtam és úgy éreztem, sehogysem akar összeállni a történet.

– Valószínűleg – vont vállat Bill. – Nem tudom, angyal. Nem a mi dolgunk, hogy kiderítsük. Mike-nak is volt magánélete. Oda ment, ahova akart. Talán felszedett valami csajt, csak nem merte elmondani neked. Ki tudja?

– Az lehetetlen! – ellenkeztem hevesen. – Mike elmondta volna! Megírta volna! Ismertem őt...

Bill nem felelt. A párnákra hanyatlott és gondterhelten behunyta a szemét. Nem akartam tovább hisztizni előtte, így némaságba burkolóztam és vártam, hogy eljöjjön a reggel.

– Huszonkettő lettél...

Ezzel a mondattal köszöntöttem, mikor felébredt és álmosan kicsoszogott a konyhába. Én addigra kitakarítottam a vendégszobákat és átnéztem Sofie néni egyik szakácskönyvét, hogy könnyen elkészíthető ételek receptjeit kutassam fel benne.

- Jó reggelt… - ásította Bill.

Szándékosan nem mondtam, hogy „Boldog szülinapot” elvégre is, miért lett volna boldog ez a szülinap?

Nem mondott semmit, hisz nem tudott volna mit mondani. Megköszönni nem lett volna értelme a hideg, tényszerű állítást, megerősíteni pedig nem akarta a kijelentés hitelességét, hiszen az igaz volt. Biccentett és a hűtő felé vette az irányt, hogy reggelit csináljon magának.

Néztem, ahogy sajtot és paradicsomot szeletel, majd egymás után pakolja azokat két kenyérszelet közé. Olyan hétköznapinak tűnt. Nem emlékeztem, mikor figyeltem hasonló ténykedés közben. Mike halála óta már egy hét is eltelt, de nekem még mindig nehezemre esett elhinni, hogy nincs többé. Ez kötötte le minden gondolatomat és rájöttem, hogy az utóbbi napokban semmi másra nem összpontosítottam, csak erre a kimondottan őrjítő tényre...

Mike nincs többé.

Elég ebből!

Találtam egy jó receptet. Behajtottam a lap szélét, hogy könnyebb legyen visszakeresni, ha szükségem lesz rá. Becsuktam a könyvet és ismét Billre néztem, aki már befejezte a szendvicskészítést. Csendesen ült és engem figyelt.

– Nem fogok sírni miatta... többé már nem – mondtam és határozottan az énekes szemeibe néztem. – Rájöttem valamire. Nem érdemeltük meg Mike-ot. Talán jobb neki, hogy elköszönt. Akármilyen titkok is voltak, melyeket sosem mondott el, akármi is vezette arra, hogy hazudjon nekem, akármit is kellett elviselnie, ő az én Mike-om marad. Azt hiszem... azt hiszem, most már végleg elengedtem őt.

Szeptember ötödike hajnalán Oroszországba utaztunk. Előző nap Vadik felhívta Billt, hogy tájékoztassa: végeztek a boncolással és Mike teste már úton van Szentpétervár felé. Mivel a TH-staff tagjai többségében jelen voltak Mike haldoklásánál, a csapat menedzsmentje egyértelműnek tartotta, hogy az utolsó kegyeletet mindenképp le kell róni. Az utazásra David Jost és a srácok tolmácsa, Dunja vállalkozott. .

David felajánlotta Vadiknak és Lenának, hogy tartsanak velünk. Vadik azonnal beleegyezett, de ahhoz már nem kis rábeszélésre volt szükség, hogy Lena Müller is ezen a véleményen legyen. A lány még mindig dühös volt rám. Frusztráló volt, hogy egész úton felém sem néz, fájt a gondolat, hogy átkozódva ejti ki a nevem. Hova lett az az édes kis Lena, akit olyan jól ismertem és akit annyira szerettem?

Vadik végig a lány mellett volt, bár néha-néha felém pillantott, s tekintetében mindannyiszor sajnálat ült. Nem szeretett választani vagy döntéshelyzetbe kerülni, most mégis arra kényszerült, hogy Lena mellé álljon. Nem vádoltam érte, hiszen ott voltam, mikor Mike arra kérte őt, hogy vigyázzon a húgára.

A szentpétervári repülőtér monumentális épülete fagyos napfényben fürdött. Oroszországban hideg volt már. Csendben ballagtunk át a transzferen és a terminálon. Az emberek jöttek-mentek, csomagokat cipeltek és beszélgettek, csak mi voltunk olyanok, mint akik citromba haraptak. Lena hangtalanul sírt. Vadik vigasztalóan átölelte, de ez nem tudta megnyugtatni a lányt. Ahogy néztem őket, arra gondoltam, hogy életemben nem láttam még Vadik gesztusaiban ennyi törődést és figyelmet.

Dunja taxikat rendelt. Mikor kiértünk az üvegajtókon, három fekete autó várt ránk. Ki-ki elfoglalta helyét valamelyikben: Lena, Vadik, Dunja és David az első kocsit választották, Georg, Gustav, Helga és Anni a másodikat, Tom, Bill, Linda és én kizárásos alapon a harmadikat.

A taxi-lánc szinte hangok nélkül tette meg a hosszú utat a városközponton át Sosnovka felé. A temetés éjfélkor kezdődött. A telefonom meg-megcsörrent a zsebemben, jelezve, hogy Florenz – nem számolva a távolsági hívás költségeivel – próbál kapcsolatba lépni velem.

A temető vaskerítésénél már jókora tömeg gyűlt össze. A fekete ruhás alakok kezében gyertyák lobogtak. Lena és Vadik kivált a körünkből. Sietve lépkedtek két integető, gyertyás valaki felé. A sötétben nem láttam jól, de mintha Müller urat és a szőke Ankatrint véltem volna felismerni. Mike apjának látványától elszorult a torkom. A kedves arcú Müller úr, aki mindig olyan jóságosan pillantott rám, vajon mit gondolhat rólam, főleg most, hogy már tudja: miattam halt meg a fia?

A fáklyás alakok mögött fenyegető, sötét fellegként tűnt elő Mike barátainak serege. Az egykor megismert arcok most fájdalomtól, kíntól voltak eltorzulva. Daria Mayer még égővörös haját is feketére festette, Dominique Zoeker pedig csinos frizurára cserélte zilált, tépett hajkoronáját.

A tömeg lassan elindult. Mély csend borult a temetőre. A fáklyák kísérteties fényköröket alkottak, a virágok nehéz, édes illata szállt a levegőben. Nálunk nem voltak fáklyák, sem virágok. Sötétbe és némaságba burkolóztunk. Nem sírtam, mikor egy fél pillanatra látni véltem Mike halott testét. Koporsóban nyugodott, párnák és virágok közt. Csak aludt...

Nem mentünk közelebb, hagytuk, hogy a család búcsúzzon el tőle. Ahogy átsétáltunk a temető nyirkos füvén, valaki zihálva elsietett mellettünk. Az alak ismerősnek tűnt, de csak néhány másodperc múlva jöttem rá, hogy Arti volt az. Egyenesen a koporsóhoz rohan. Nem láttam az arcát. Pár pillanat múlva gyengéden megvilágította egy lobogó fáklya fénye. Sápadt volt és ijedt. Kíváncsi lettem, miért. Oda akartam futni a fiúhoz, de Bill gyűlölködő pillantását látva inkább fel se vetettem neki az ötletet.

Mikor a búcsúztatásra került sor – Mike-ot egy német tisztviselő búcsúztatta – néhányan összerezzentünk, ahogy a felsorolt nevek közt meghallottuk sajátjainkat:

– Tisztelt egybegyűltek! Már annyi meg annyi dicséretet zengtem Mike Müllerről, szeretett fiúnkról, de tudom, hogy a dicséretek halmaza e néhány, rövid szóval ki nem fejezhető. Időnk azonban véges. Engedjék meg, hogy először szüleitől búcsúztassam, akik féltő gonddal óvták és védték. Biztosra veszem, hogy Mike nagy-nagy szeretettel és tisztelettel gondol rájuk, s százszor köszöni mindazt, amit érte tettek. Búcsúztatom továbbá drága testvérétől, Lenától, aki talán mindennél jobban szerette őt. Mike Müller ezennel elköszön Hamburgban élő idős nagyszüleitől, akik megromlott egészségi állapotuk miatt nem lehetnek köztünk. Szentpéterváron élő nagymamájára is szeretettel és nagy-nagy tisztelettel emlékezik. Azt hiszem, ő lesz ékes példája mindazon szenvedés elviselésének, melyet Mike örökül hagyott. Kedves nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek! Tudom, hogy volt köztetek nem egy harc, nem egy vita, de higgyétek el, jobb megbocsátani és elfeledni a múltat. Végül, de nem utolsó sorban, drága barátok! Mike jó ember volt és csak szeretni tudott. Mindenben kitartó fiúk és lányok! Mike önként távozott. Saját akaratából hagyott el titeket, de bízzatok abban, hogy egy napon viszontlátjátok majd! Barátságotok fonalát talán nem győzi le a halál. Mindannyian jelentettetek valamit Mike-nak. Ki többet, ki kevesebbet. Száz meg száz emlék kötött össze titeket. Nem szabad hagynotok, hogy valaha is elszakadjanak ezek a kötelékek! Mike szavaival búcsúzom tőletek.

A tisztviselő gyűrött papírt vett elő díszes dossziéjából. Elég közel álltam hozzá, így könnyen felismertem Mike írását. A gyűrött papír mellett egy összehajtott lap hevert, mely mint később kiderült, a levél német nyelvű fordítása volt. Furcsa érzés fogott el… Mike levelet írt, mielőtt meghalt… De vajon miért? A férfi felemelte a lapokat és olvasni kezdett.

…

Tudom, hogy felteszitek magatoknak a kérdést: Mi történt?

Ez azonban maradjon az én titkom. Nem akarok mégnagyobb fájdalmat okozni nektek, drága barátaim. A búcsú nehéz és kínzó, mégis át kell esnünk rajta, hogy tovább tudjunk lépni. Sokáig gondolkodtam, kivel kezdjem a sort, de végül Vadik mellett döntöttem.

Szeretett barátom! Testvérem voltál jóban és rosszban. Elviselted minden butaságomat és támogattál, mikor magamra hagytak. Számtalan jópofa pillanatot köszönhetek neked. Rettentően fáj, hogy el kell hagynom téged, mert tudom, hogy te nem tennéd meg a helyemben. Arra kérlek, hogy nagyon vigyázz a húgomra.

És most te következel, Tony Mayer! Olyan voltál nekem, mint egy szófogadatlan, lázadó kisöcsi. Mindig panaszkodtál, soha nem voltál elégedett. Folyton azért nyavalyogtál, mert Dominique szóba sem áll veled. Megígértem, hogy közbenjárok az érdekedben, de sajnos kifutottam az időből. Bocsáss meg érte!

Volt idő, hogy azon gondolkodtam, miért kaptam ilyen hűséges barátokat. Efféle gondolkodásaim közepedte tudott leginkább zavarni könnyes búcsúm újabb szereplője, Kurtis Jackson. Mondd csak, Kurt! Hiányzom majd neked? Mert nekem őrülten fogsz hiányozni. Nem lesz már senki, aki rosszkor csöngessen be hozzám… Remélem, jól alakulnak majd a dolgaid Dariával, akit ezúton is százszor csókoltatok.

Lassan rövidke listám végéhez érek. Tudom, hogy jópár nevet meg sem említettem, de éreznetek kell, hogy csak azokról lehet igazán megemlékezni, akik mélyen bennünk élnek…

Szót kell ejtenem két olyan lányról, akik a puszta akaratukkal is képesek lennének felborítani a világegyetem megszokott ritmusát. Sok közös pillanatot éltem át velük. Meg tudtak nevettetni, ha elcsüggedtem, pedig ők is pont olyan lehangoltak voltak, mint én. Akarat, lányok! Akarat. Linda, neked azt üzenem, hogy tartsd féken Tomot. Anni, te pedig táncolj annyit, amennyit csak tudsz.

Listámon még két név szerepel. Azt hiszem, regényeket lehetne írni róluk. Életem legnagyobb csodájaként tekintek arra, hogy barátaimnak nevezhettem őket. Nem ismerek hozzájuk hasonlót. Kedvességük és nyíltságuk bárkit rabul ejtene. Önzetlenek és szeretetreméltóak. Mindent feladnának egymásért. Mikor velük voltam, úgy éreztem, ők tartják vállukon az egész világot. Szerelmük köteléke talán elég erőt ad majd ahhoz is, hogy el tudják viselni az elvesztés fájdalmát.

Először hozzád intéznék néhány szót, Bill. Tudnod kell, hogy te voltál a példaképem. Fiatalabb éveimben csak külső tulajdonságaidat tekintve szerettem volna hasonlítani rád, de mikor megismertelek, rájöttem, hogy olyan emberré akarok válni, mint amilyen te vagy. Megtűrtél magad mellett, pedig tudtad, hogy rajongok a barátnődért. Nem voltál féltékeny, mikor engedted, hogy velem legyen. Csak azt kérhetem, hogy értsd meg őt, mert fájni fog neki, ha én már nem leszek…

És hát neked mit mondjak, Lotte? Talán már mindent tudsz. Úgy érzem, nehéz szavakba önteni mindazt a tengernyi gondolatot, amit meg akarok osztani veled. Láttalak szenvedni, láttalak örülni. Nem kívánhatok többet. Tudom, hogy fontos voltam neked, s most csak egyet mondok, tarts ki. Egyszer majd megérted, miért hagytalak magadra

…

A nevem olyan idegennek tűnt számomra. Agyam minduntalan Mike levelén járt. Úgy éreztem, tudta, hogy meg fog halni. Gondolataim a piros halál hajnalán időztek. Mike látta a fegyvercsövet... Vagy nem látta a fegyvercsövet… Tudta, hogy megpróbálnak végezni velem… Tudta… Tudta… De kitől tudhatta meg?

Ajkaim szélét rágcsáltam, miközben némán figyeltem a feketébe öltözött embereket.

– Látnom kell – suttogtam és a koporsó felé intettem. Bill megfogta a kezem és lassan átvezetett a tömegen. Láttam Mike anyját, aki térdre borulva zokogott a tölgyfakoporsó közelében. Vékonyka teste méginkább összetörtnek látszott, ahogy rázta a sírás. Nem nézett fel, így nem tudta, hogy pár lépésnyire vagyok tőle. Talán jobb is volt ez így…

Mike teste fehér fátyollal volt takarva. Pont olyan volt, mint amilyenre emlékeztem: hátrafésült, melírozott haj, színtelen arc, üres tekintet. Mennyire fájt ezt látnom!

Arti meggyötört alakja ismét felbukkant. Ijedten hátráltam és majdnem ráléptem Bill lábára, de az énekes még időben félreugrott és dühös szemmel pislogott Mike unokatestvérére. Arti felemelte a koporsót takaró fátylat és megsimogatta Mike arcát. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy én is megtegyem, de meg sem mozdultam, a kezeim Bill kezeiben nyugodtak. Arti gyengéden pillantott Mike-ra. Valami furcsa volt az arcán, de nem tudtam rájönni, mi az. A gesztusai, a tekintete, maga az egész lénye nem volt normális... nem volt megszokott. Arti Alient nem ilyennek ismertem! Az nem lehet, hogy a halál testközeli látványa ennyire megrázzon valakit, főleg nem őt !Arti erős…

– Sajnálom – motyogta németül Arti, s a hangja most semmihez sem volt hasonlítható. Rekedt volt és remegett. Mintha nem is az ő hangját hallottam volna.

– Sajnálom, Mike. Minden az én hibám. Csakis az enyém. A titkok... az ostoba titkok, s közülük a legnagyobb. A fenébe vele! Te mindig ezt akartad és már belátom, hogy jobb így. A nevem nem lesz titok többé. Most tehát igazából el kell búcsúznom tőled. Mindent jóvátennék, öcskös. De már késő. Túl késő. Fogadd el még utoljára Arti Romansky búcsúját.

Arti szavai majdhogynem érthetetlenek voltak, jelentésük teljesen összefüggéstelennek hatott. Mintha maga sem tudta volna pontosan, mit beszél. Visszahajtotta a fátylat és elsietett. Láttam, hogy sovány teste meg-megcsuklik járás közben. Ismertem őt és tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Csak árnyéka volt önmagának.

A neve visszhangzott a fejemben.

Lehunytam a szemem. Hát nem volt szükség a feltételnek pecsételt csókra, nem volt szükséges fényt deríteni a titokra. Mike halála kellett ahhoz, hogy megtudjam Arti valódi nevét.

És ez túl nagy ár volt érte.

17. Fejezet: Lena haragja

Az elkövetkezendő néhány perc olyan volt, mint egy akciófilmbe illő jelenet. Rendőrök és helyszínelők érkeztek, hogy feltérképezzék az eseményeket. Szirénázó, villogó autóik láttán sokan megijedtek. Több nyomozótiszt is kikérdezte a birtok tulajdonosait és a vendégsereg nagyrészét. Bill és én nem tudtunk volna értelmes választ adni, így egyelőre békén hagytak minket.

– Menjetek haza – mondta Gordon és felhúzta az énekest a földről.

Bill keze remegett. Tudtam, hogy képtelen lesz vezetni. Én sem voltam sokkal jobb állapotban, de legalább már nem remegtem és biztos voltam benne, hogy az úton tudom tartani a kocsit.

– Add ide a slusszkulcsot – mondtam és Billre néztem, aki gépiesen a kezembe csúsztatta az apró fémtárgyat, bele se gondolva, hogy az Audija épségét bízza rám. Ő tapasztaltabb sofőr volt, mint én, azonban most tartotta karjai közt haldokló barátját. Részvétet éreztem iránta. Nemrég vesztette el Andreast, most pedig végig kellett néznie Mike halálát.

– Mike nem ezt érdemelte volna – motyogta halkan, miközben becsusszant az Audi anyósülésére. Figyelmen kívül hagyta az autó tisztaságát, egyáltalán nem érdekelte, hogy Mike vérével festi vörösre a kárpitozást.

Nem gondolkodtam, csak tettem, amit kellett. A visszapillantóból láttam, hogy Tom követ minket. Valószínűleg attól félt, hogy mégiscsak elvesztem az uralmat a kocsi felett.

Ha ez a hajnal nem úgy indult volna, ahogy indult, talán örültem volna, hogy végre vezethetem az Audit, így viszont csak az járt a fejemben, hogy minél hamarabb otthon legyünk. Folyton felrémlett előttem Mike holttestének képe, s most nem volt szabad erre gondolnom.

Az ismerős út lassan rákanyarodott az erdőszéli szakaszra, ahonnan már nem volt messze a Kaulitz-lak. Mire a házhoz értem, már hullottak a könnyeim. A kapu nem volt nyitva, én pedig nem éreztem késztetést, hogy kiszálljak és kinyissam.

Bill azonban kipattant a kocsiból és szélesre tárta a kapuajtókat, majd visszasietett és rám parancsolt, hogy csússzak arrébb, hadd üljön a volán mögé. Nem volt ellenemre a dolog, úgyhogy átkúsztam az anyósülés szélére, Bill pedig elfoglalta szokásos helyét. Felhajtott az udvarra, majd beállt a garázsba és végül kinyitotta a bejárati ajtót. Épp, mikor mindezzel megvolt, Tom parkolt le a ház előtt. Megvillantotta az Audi R8 lámpáit, majd elhagyta a kocsit és kényelmes tempóban besétált a házba. Bill és én követtük.

– Jaj, tesó – mondta az idősebbik Kaulitz, mikor becsuktam az ajtót, ő pedig végignézett az öccsén. – Azt hittem, hogy mostanra már teljesen lerészegedve, idióta születésnapi dalokat fogunk kántálni… erre... basszus... azt se tudom, mit mondjak...

– Semmit sem kell mondanod – rázta a fejét Bill. Már nyugodtabbnak tűnt, én pedig egyre idegesebbnek és kétségbeesettebbnek éreztem magam. Mikor az ikrek beszélgetni kezdtek, a fürdőszobába vonultam, hogy javítsak valamit a külsőmön. Az egyedüllét viszont csak arra volt jó, hogy áradó folyamként öntsön el az emlékek sorozata. A szörnyű képek újra és újra leperegtek előttem. Mike testének összecsuklása, a srác szenvedése, Florenz kitartó próbálkozása, hogy életben tartsa őt, végül pedig az üres tekintet és az utolsó mosoly.

És ez mind-mind miattam történt. Pocsékul éreztem magam, mert egy pillanat alatt rájöttem, hogy Gitty áll a dolgok mögött. Ő akart megölni. Ugyan ki más törhetett volna az életemre? Volt fegyvere, hiszen néhány nappal ezelőtt Holstiéc nyomozó közölte, hogy újra szabadon jár és fegyvert tart magánál. A felismerés csak még rosszabbá tette az amúgysem rózsás helyzetet. Leültem a földre és összekuporodtam pont úgy, ahogy anyám halálának napján tettem. A különbség csak az volt, hogy most egyedül voltam, nemúgy, mint aznap, hiszen akkor Linda velem volt.

Olyan sok dolog kavargott a fejemben. A halál, az elvesztés fájdalma mellett rágódtam azon is, hogy vajon mi lesz Gitty következő próbálkozása. Hány barátomat kell még elveszítenem, amíg végül eléri a célját? Vajon tudja-e már, hogy a terve nem sikerült és Mike halt meg helyettem? És ha tudja, vajon mit tervez, hogy a következő akció halálbiztos legyen? Talán dühösen kevergeti az újabb adag elmebontó mérget? Esetleg örül?

Tudhatta, hogy Mike nagyon fontos volt nekem, s talán nem is bánja, hogy a srác feláldozta magát értem... talán Gitty még nem a halálomat, csak a szenvedésemet akarja látni...

A gondolat azonban nem tudott megnyugtatni. Ha Gitty azt akarja, hogy szenvedjek, könnyen meg tudja határozni a következő célpontot. Rajong Billért, de az énekes minden bizonnyal rég nem ér már annyit neki, hogy megkímélje az életét, ha arról van szó, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre taszítson engem. A tudat, hogy Bill lesz a következő, borzasztóan felkavart. Elképzeltem a srác vérbe fagyott testét és ennyi pont elég volt ahhoz, hogy kellőképpen meggyűlöljem magam. Mike miattam halt meg, Bill miattam van veszélyben.

Hallottam, hogy valaki felrohan az emeleti lépcsőkön, és jónéhány perccel később visszasiet a földszintre. Figyeltem a hangokra, de a szavak érthetetlenné mosódtak össze. Hamarosan kinyílt a bejárati ajtó és azt gyanítottam, hogy Tom búcsúzott el. Azon gondolkodtam, miért jött és végül arra jutottam, minden bizonnyal azért, hogy segítsen az öccsének. Bill ugyan nem állt olyan közel Mike-hoz, mint én, de az orosz srác mégiscsak az ő karjaiban lépett át a másvilágra és tudtam, hogy a történtek lassú megemésztése pokolian nehéz lesz számára.

Kopogtattak az ajtón.

– Lotte, gyere ki! – utasított Bill, de a hangjában több volt a kérlelés, mint a határozott parancs. Én azonban továbbra sem mozdultam meg. Úgy éreztem, egy részem haldoklik. Mi lesz velem Mike nélkül? Ki fogja megakadályozni, hogy hülyeségeket csináljak? Ki lökdös majd vissza a helyes útra, ha eltévednék?

– Angyal, kérlek – mondta megint Bill.

A hangja megmozgatott bennem valamit. Könnycseppek gördültek le az arcomon, miközben felálltam és kinyitottam az ajtót. Az énekes a küszöbön állt. Öltözéke tiszta volt, a tragédia nyomai eltűntek az arcáról és a kezéről.

– Mondd, hogy nem te leszel a következő! – zokogtam és a karjaiba vetettem magam. Tudtam, hogy értelmetlennek hangzik, amit mondok, hiszen Bill nem sejthette, min gondolkodtam.

– Nyugodj meg – mondta és esetlenül végigsimított a gerincemen.

– Gitty volt – folytattam rendületlenül. – Ő tette!

– Ne beszélj butaságot – torkolt le gyengéden. – Véletlen volt... Nem tudjuk, mi történt. Tom említette, hogy David villájának közelében van egy lőtér.

Némán ráztam a fejem. Nem hittem neki. Kizárt, hogy az a golyó a lőtérről származott. A lövés pontos volt.

– Te is meghalhattál volna – suttogtam rekedten, mert a dolgok újraértelmezésének kétségbeejtő valósága nem engedte, hogy beszélni tudjak. – Ott sétáltál Mike előtt... az a golyó téged is eltalálhatott volna! Ha Mike nem lök félre… ha nem áll elém…

Nem mondott semmit. Tudta, hogy igazam van, de nem akarta, hogy mégjobban megrémüljek.

– Pihenned kéne – javasolta végül és fáradt szemei egy pillanatra lecsukódtak. – Ha majd felébredsz, mindent megbeszélünk... oké?

– Mi lesz Vadikkal meg Lenával? – kérdeztem hirtelen és hevesen megragadtam Bill hideg kezét. – Nem éjszakázhatnak a kórházban!

Bill az ajkába harapott. Teljesen nyugodtnak látszott, bár a tekintete tele volt zaklatottsággal.

– Elmegyek értük, csak... csak nyugodj meg, rendben? És... zárd be az ajtót...

Bólintottam és néztem, ahogy Bill ruganyos léptekkel kisiet a bejárati ajtón, majd bemegy a garázsba, kiáll a BMW-vel és lassan elhajt.

Egyedül maradtam. A némaság beburkolta a Kaulitz-lakot. Őrjöngeni, zajongani akartam, hogy megtörjem a csendet, de csak álltam; némán, mozdulatlanul és arra a helyre meredtem, ahol felvillanni láttam Bill autójának reflektorait.

Vonakodva bár, de bezártam az ajtót. Nem akartam megtenni. Biztos voltam benne, hogy Gitty lőtte le Mike-ot és kétségbeesetten vártam, mikor talál rám. Úgy éreztem, hogy a fiú élete igazságtalanul ért véget és buta módon azt gondoltam, ha Gitty befejezi a nagy tervét, megválthatom az értelmetlen szenvedést. Nem jutott eszembe, hogy az esetleges halálom mekkora kínt okozna másoknak... Milyen fájdalmat okozna Billnek... Az énekes talán soha többé nem lenne önmaga...

Az orromban éreztem Mike vérének szagát. Meg kellett szabadulnom tőle. Visszamentem a fürdőszobába, de a vörös csempék csak a gyötrelmes jelenetet juttatták eszembe. Rémülten rohantam fel az emeletre, de ott sem volt jobb a helyzet. Miközben figyeltem, ahogy a kád lassan megtelik vízzel, magam előtt láttam Mike sápadt arcát, vérző testét, fénytelen szemeit. Kétségbeesetten lestem ki a nyitott ablakon, hogy eltereljem a gondolataimat. A nap már felkelőben volt: piros sugarakkal vonta be a reggeli horizontot.

A mozdulataim szervezettsége a mindennapi rutinon alapult. Ruhák a földön, a forró víz fehér habja a testem körül, a gomolygó, édes illatú gőzfelhő homályába vesző reszketeg alakom. A lágyan hullámzó habok némileg megnyugtatták zaklatott lelkemet. Jó volt, de a hangtalan ringatózás nem enyhítette a fájó sebek lüktetését. A megszokott, hétköznapi élet hangjai összekeveredtek a furcsa súlytalansággal. A távolból autók zúgtak, buszok morajlottak, biciklicsengők csilingeltek... minden hang rideg volt... Vádoltam a munkába igyekvőket: Miért nem gondolnak arra, hogy ma hajnalban összedőlt a világ?

Bill megérkezett, a kulcs már a zárban csörgött. Nem mentem le, hogy szembenézzek Lenával és Vadikkal. Bill bizonyára nem mondta el nekik, hogy feltételezésem szerint ki okozta Mike halálát, de úgy éreztem, ha rám néznek, kiderül a titok. Nem akartam, hogy rájöjjenek... még nem...

A lépcsőfokok hideg, fekete gránitlapjai halkan kopogtak, ahogy Vadik és Lena csendesen beszélgetve lépkedett rajtuk. Egyikük sem sírt. Vártak. Biztosan nyomozás indul. A bizonytalanság és a fejleményekre való várakozás relatív nyugalmat kölcsönzött nekik, mely nem volt normális, de legalább nyugalom volt.

Megvártam, amíg a vendégek befejezik a ház emeleti részének mustrálását, s amikor már biztos voltam benne, hogy visszatértek a földszintre, elhagytam a fürdőszobát. Lesétáltam a nappaliba, ahol Bill a kanapén ülve olvasott.

– Már választottak szobát – jegyezte meg, fel sem nézve a könyvéből. – Gyanítom, hogy Lena azonnal el is aludt. Őszintén szólva, elég ramatyul festett...

– Be kéne mennem hozzá – sóhajtottam, de nem vitt rá a lélek, hogy felébresszem, ha már sikerült elaludnia.

Vadik lépett ki a konyhából. Kezében két hatalmas bögrét tartott, melyeket hamarosan a kanapé mellett álló asztalkára helyezett.

– Óh, szia, Lotte. Hiszek azt, hogy alszol már – mondta és kicsit bűntudatosan mutatott a bögrékre jelezve, hogy három helyett csak kettő van az asztalon.

– Semmi baj – legyintettem fásultan. – Nem tudok aludni... Hogy van Lena? És te hogy vagy?

Vadik a szája szélét rágcsálta és nagyokat kortyolt az italából.

Rosszabbul lehetek már azt hiszek, nem. Látok, hogy hal meg legjobb barát. Olyan, mintha szakítottak volna ki belőlem darabokat. Érted ezt? És én hiszek néha nem el, hogy történt ez meg. Én gondolok, hogy Mike elment valahova és mindjárt jön vissza és akkor lesz olyan, mint volt. De aztán látok Lenocska arcán mindent és akkor nagyon rossz.

– Mit mondtak a kórházban? – kérdezte Bill. Vadik tekintetén látszott, hogy ezekre a részletekre a legkevésbé sem akar emlékezni, mégis belefogott, hogy mindent elmeséljen.

– Felboncolni kell – nyögte ki a szavakat és egy fél pillanatra eltakarta a szemeit. – Azt mondják, kell venni ki golyót, hogy nézzék meg, milyen fegyverből van. Majd könnyen tudnak nyomozni, ha azt tudják...

Bill elfintorodott, nekem pedig nem sok hiányzott, hogy elbőgjem magam. Azt a gyönge, megsebzett testet akarják felvágni? Ez nem lehet! Miért nem hagyják már végre békében nyugodni?

– Rossz rágondolni, hogy mit tesznek vele – sóhajtott Bill, akinek látszólag ugyanazok a gondolatok jártak a fejében, mint nekem.

– Nagyon nehéz most... – motyogta vadik – nagyon nehéz... elfogadni, hogy ennyi volt... Nincs többé.

Bill felemelte a bögréjét és lassan kiitta annak tartalmát. Nem szólt semmit, én pedig nem tudtam, mit kéne mondani, mi lenne a leghelyesebb. Mike halála tőrt döfött belém. Másfél évig volt mellettem, mégis elmondhatatlanul fájt a most még oly felfoghatatlan üresség, amit maga után hagyott. El sem tudtam képzelni, mit érezhet Vadik, aki gyermekkorától fogva a legjobb barátjának tartotta őt.

– Fogják küldeni haza testet, ha kell már nem tovább boncolni – jegyezte meg Vadik, mintha be akarná tölteni a csöndet.

Nehezen lélegeztem. Nem titkolózhattam tovább. El kellett mondanom a szörnyű sejtést, mely órák óta kínzott.

– Vadik – kezdtem félénken. – Azt hiszem, hogy... Mike gyilkosság áldozata lett... Tudom, ki tette. Ne tarts paranoiásnak a kijelentésem miatt... Tudom, hogy Gitty volt... aznap, mikor Bill és én a Kaulitz-lakba költöztünk, egy rendőrtiszt csöngetett be hozzánk, hogy közölje: Gitty megszökött a börtönből... és... fegyvert is lopott... A golyó, ami eltalálta Mike-ot, eredetileg felém tartott, de... Mike félrelökött és... és pajzsként fogta fel a lövedéket... Istenem, a szemem láttára lőtték le! Nekem kellene most holtan feküdnöm, nem neki! Ő nem érdemelte ezt...

– Miért, te? – kérdezte Vadik szomorúan és az asztalra tette a bögréjét. – Lotte, senki ezt sem érdemli. Ha van szó gonosz lányról, Gittyről, akkor tényleg. Ne magad okold! Neked hibád van benne annyi, mint nekem, vagy Lenocskának... Nem vagy felelős. Mike áldoz életét érted, mert mond el nekem, mit fogad meg neked akkor, mikor jöttél el Szentpétervárról. És én hiszek neki azt akkor nem és nevetek rajta, de most látok, hogy ő volt az, aki komolyan gondol, amit mond. Ő ígérte azt neked és tartja meg az ígéretét. Ne félj! Boldog volt, mikor halt meg, mert nem szegi meg azt a fogadalmat. Nem tudok, hogyan tudta a fegyvert, ha tudta, de akkor ott érzi, hogy valamit tehet. És tesz… érted…

A szavak mélyen belém vésődtek. Emlékeztem arra az oroszországban töltött, fagyos januári reggelre, mikor Mike azt mondta, hogy az életét is feláldozná az enyémért. Vadiknak igaza volt. Mike nem feledkezett meg a félig-meddig ellenkezésbe fulladt ígérettételéről... az életét adta... értem... Óh, bárcsak ne szeretett volna ennyire! Bárcsak képes lett volna meggyűlölni, valahányszor kiabáltam vele! Bárcsak elfelejtett volna...

– Annyi mindent ígért... – már-már zokogva ejtettem ki a szavakat. – Azt mondta, mindig itt lesz nekem! És hol van most? Miért hagyott magamra? Kit kell még elveszítenem ahhoz, hogy végre összeroskadjak és azt mondjam, elég volt?

– Ne mondj ilyet – utasítottak a fiúk szinte egyszerre és másodperceken belül mindketten mellém ültek.

Mike halálhírének kínzó, nyomorúságos fájdalma újabb hullámban tört rám. Reméltem, hogy összenyom, hogy örökre elhallgattat, de nem. A fájdalomba nem lehet belehalni... az csak megerősít. Most azonban úgy éreztem, gyenge vagyok. Addig, amíg Mike élt, nem tudtam, mennyire fontos, nem fogtam fel, mennyire kell, hogy létezzen... Így viszont, hogy néhány órája halottnak mondható, őrjítően üresnek éreztem magam. Láttam az arcát, a szemeit, mosolygó ajkait. Emlékek kavarogtak bennem – emlékek a halott, összetört Mike Müllerről és a vidáman integető, piros arcú Mike Müllerről. Eszembe jutott, milyen volt, mikor tavaly karácsonykor ajándékot vett nekem. Lepergett előttem , mikor töredelmesen bevallottam neki, hogy csókolóztam Artival, ő pedig csalódottnak és bosszúsnak érezte magát emiatt. Újra meg újra átéltem, ahogy lassan lecsúszok az ablakpárkányról és a karjaiban találom magam. Szinte éreztem a szívdobbanásait, hallani véltem szapora lélegzését. Rettegett attól, hogy a mélybe vetem magam és megszűnök létezni. Bevillant egy kép arról a decemberi napról, mikor két héttel Gitty első támadása után hazaengedtek a kórházból. Mike a kezemet fogta és azt bizonygatta, hogy soha nem hagy el. Betartotta az ígéretét, hiszen velem volt, amíg csak tehette. A szemem előtt játszódott le az első találkozásunk: szinte éreztem a félelmet, ami akkor gyűlt fel bennem, mikor megláttam, hogyan néz rám. Most majdnem nevetnem kellett ezen. Hogy voltam képes félni Mike Müllertől?

– Hiányzik – mondtam nagy sokára – nagyon hiányzik.

– Nekem is – bólogatott Bill. – Igazságtalannak érzem, hogy őt is el kellett vesztenem… csakúgy, mint Andreast...

Vadik nem mondott semmit. Tudtam, hogy többet érez, mint amennyit mondani tudna, s a szavak sablonosnak tűnnének számára. Csendben fogta a kezem és néha-néha nagyokat pislogott. Sejtettem, hogy arra vár, hogy saját magányában búcsúztathassa el halott barátját.

– Hiszek azt, kell aludnom kicsit – motyogta végül és felpattant a kanapéról, hogy a nappaliból nyíló utolsó ajtó felé vegye az irányt.

Én gondolni sem tudtam az alvásra. A nap már előbukkant a felhők mögül és határozott fénybe vonta a nappalit. A kanapén ültem és a semmibe meredtem. A távoli autóút zavartalanul bonyolította napi forgalmát, az erdő madarai úgy csicseregtek, mint máskor. Egyedül ez a ház volt síri csöndben. Bill mellettem maradt, néma szemlélőjeként mindannak, amit át kellett élnem. Figyelte a jajveszékelést, a sírást, a dühös kiáltozást, a kétségbeesett őrjöngést és a teljes letargiát.

. Nem próbált vigasztalni. Nem kérte, hogy nyugodjak meg. Csak szótlanul ült és várta, hogy csituljon a kitörés.

Mike arcképének folyamatos felvillanása vérző sebeket ejtett a lelkemben, de ha a mellettem kuporgó Billre néztem, úgy éreztem, a hegek egyszerűen beforrnak. Akárhányszor elkaptam a tekintetét, kedvem lett volna magamhoz szorítani és soha többé el nem engedni. Karjaim mégis szorosan fonódtak a térdeim köré, igyekezve minél távolabb tartani mindent és mindenkit.

Gondolataimban arra sarkalltam magam, hogy túl kell lennem ezen, hiszen Billnek is keserű az elvesztés fájdalma, mégsem hisztizik úgy, ahogy én teszem. Fokozatosan ugyan, de sikerült rábírnom magam, hogy abbahagyjam a görcsös rángatózást, s egy idő után a szemeim is megunták a könnyek szakadatlan hullatását. Bill fáradt, szürkés arcán halvány mosolyféle játszott, mikor látta, hogy lassacskán megnyugszom.

– Aludnod kéne – javasolta kicsit határozatlanul. Nem ellenkeztem, bár nem éreztem álmosnak magam. A vállára hajtottam a fejem, s nem kellett várnom a könnyű álomra, mely nem is álom volt, sokkal inkább valami üres, semmitmondó nyugalom. Jó volt nem álmodni. Féltem, hogy álmomban újra Mike-ot látnám. A végtelenül hullámzó nyugodt némaságban végiggondolhattam, milyen nagyszerű lenne, ha minden gondot el lehetne fedni egy ilyen álomszerű könnyedtséggel.

Az ébredés fájdalmas volt – visszatértek az érzelmek. Karjaim, melyek elalvásomkor az ölemben pihentek, most Bill teste köré csavarodtak – tehát álmomban megtettem, amire ébren csak gondoltam: megöleltem Billt és nem engedtem el. A srác fejét oldalra billentve aludt, bár úgy tűnt, tudattalansága nem mély, így egy apró mozdulattal fel lehetne ébreszteni. Csendesen feküdtem a karjaiban. A házban nem hallatszott semmiféle zaj, biztosra vettem, hogy Vadik és Lena is alszik még.

Lassan átsiklattam a tekintetem a nappali hiányos berendezésén és agyam olyan hihetetlen dolgot művelt, amit nem éppen egy haláleset után kéne művelnie. Azon gondolkodtam, melyik üzletben kellene bútorokat, szőnyegeket és dísztárgyakat vásárolni. Cseppet sem tartottam normálisnak, hogy ilyesmin agyalok, de akárhogy próbáltam ellenállni, a gondolataim valahogy mindig visszapörögtek ehhez a témához – bár ez messzemenően jobb volt, mint Mike halálán rágódni.

Nagy nehezen mégiscsak rászántam magam, hogy megmozduljak, mert reggelit kellett csinálnom. Még a konyhaajtóig sem jutottam, mikor kivágódott Lena szobájának ajtaja. A lány csípőre tett kézzel csörtetett a nappaliba, mögötte a kicsit bűntudatos arcot vágó Vadik lépkedett. Össze kellett raknom a jelenetet: először is, mit keres Vadik és Lena egy zárt ajtó mögött? Másodszor, hogyan került Vadik Lena szobájába? Hamar rájöttem, hogy amíg Bill és én aludtunk, Vadik bizonyára felébredt és átsétált Lenához, hogy a lány ne legyen egyedül. Azt viszont még mindig nem értettem, hogy Lena miért ilyen dühös és hogy Vadik miért olyan bűnbánó.

– Miattad! – kiáltotta Lena és rám mutatott. Szeme villámokat szórt, arca lángolt.

– Micsoda? – kérdeztem meglepetten és közelebb sétáltam a Müller-lányhoz. – Miről beszélsz, Lena?

A hangra Bill is mocorogni kezdett és érdeklődve emelte a tekintetét Lenára.

– Miattad meghalt – suttogta a lány és hátravetette fekete haját. – Miattad lövik le őt! A testvéremet! Te vagy oka ennek, érted? Te egyedül!!

– Lenocska – szólt rá Vadik és megpróbálta elhúzni a közelemből, de a lány nem hagyta magát.

– Nem, nem, nem és nem! Van miatta ez! Gitty volt és Gitty őt akar! Vade, ne... engedj... hagyj! Te is mondod! A golyó lett Lotténak, Mike pedig volt pajzs!

– Lenocska, fejezed be most! – erélyeskedett a fonatos srác és kicsit erősebben ragadta meg a lány derekát, mint ahogy kellett volna. – Rossz ez nélkül is, hogy fesztivált itt csinálod!

– NEM! – sikoltotta Lena. Sosem hallottam még ilyen hangot tőle. Ezek után sem akartam. Hátborzongató és fájdalommalteli volt.

Mike volt testvérem. Egyetlen testvérem és te tudod azt jól, Lotte! Hiszen kérsz te őt meg arra, hogy velem maradjon Oroszországban. És most veszed el, mert életedet menti meg ő! Elvetted. Volt tiéd mindaz, amit akar valaha egy lány és neked az kevés volt. Te akarsz többet és többet. Mike élete is kellett és tiéd volt az is. És nem tudtál rá vigyázni. És venni fogod el még valaki mást is? Anyámat? Apámat? Vade-t? Vennéd tőlem el őt is? –

– Lenocska! Elég volt most már aztán!

Vadik hangja visszhangot vert a csöndbe, mely még talán Lenát is visszasodorta a józan ész határára. A lány nagyot pislogott, majd zokogni kezdett. Vadik átkarolta a vállát és óvatosan visszavezette a szobájába. Értetlenül álltam, Bill pedig már mellettem volt és a kezemet szorította. Ismét vesztettem önmagamból, újra átjárt a fájdalom, mert tudtam, hogy Lenának igaza volt. Miattam halt meg Mike.

– Sajnálok – mondta Vadik, mikor megint előjött Lena szobájából. – Nem kellett még mondani el neki, hogy Gitty teszi azt a borzalmat. Nem tudok, hogy ilyen lesz. Hiszek azt... hiszek, olyan lesz, mint Mike lenne... mert te tudod, Lotte, Mike értett volna? Ő csinál nem volna ezt... És ezzel akarok nem vádolni Lenocskát, amiért hiszi, hogy te oka vagy bárminek, ami történik itt, mert Lenocska most szenved nagyon és tud nem féket tenni nyelvére és mond mindent amit fájdalomban mondani lehet. És én mondok el neki, amit te mond nekem, mert Mike-ot látok benne néha… a szemeiben…

– Igaza volt – sóhajtottam kicsit remegő hangon. – Mike miattam halt meg. Látod, Vadik? Pár órája megkérdezted, miért gondolom úgy, hogy megérdemeltem volna a halált... Lena megadta a választ... Azért, mert mindent meg akartam szerezni...

– Ki gondol ezt? – mérgeskedett Vadik. – Lenocska most beszél hülyeségeket, mert tud nem látni tisztán szomorúságtól! Tud ő is, hogy Gitty rossz és érti majd meg az egészet egyszer.

– És Mike? – érveltem kérdéssel. – Őt talán nem akartam megszerezni? Óh, dehogynem... Mindig azt akartam, hogy velem legyen...

– Ez teljesen érthető, angyal – szólt közbe Bill, még mielőtt Vadik megjegyzést tehetett volna. Furcsa volt, hogy éppen ő kel a védelmemre, miközben arról beszélgetünk, hogy akartam-e Mike-ot, vagy sem.

– Mike neked volt itt, ha ért rossz – csapott le a témára Vadik. – Van Billnek igaza. Volt szükség neked Mike-ra. Láncot köztetek szakítani semmi tudta nem el. Mike Szeretett és szeretted te. Volt biztos, mikor Bill volt nem neked. Te bíz Mike-ban, mert ő védte meg életed sajátja árán... Mike téged tart nagyon fontosnak és Lenocska tud azt, hogy te voltál fontosabb, mint ő. És most tudni kell neki, hogy Mike választott téged, mikor halt meg. Mike volt hibás ebben talán, te nem, mert Mike követ el nagy hibát akkor, mikor szeret beléd olyan nagyon, hogy tud nem mást gondolni, csak védeni meg téged és néz, ahogy te vagy másé. Lenocskának kell tudni ezt.

– Ne hibáztasd magad – kontrázott Bill. – Vadik már megmondta, igaz? Pont annyira vagy felelős Mike haláláért, mint mi.

– Ettől most sokkal jobban érzem magam – gúnyolódtam, kicsit sem vicceskedve.

– Nos, én talán jobban érezném magam, ha az a golyó tégedtalált volna el? – érdeklődött az énekes. A hangjában nem voltak érzelmek, vagy csak nagyon leplezte őket.

A kérdés egy ideig a levegőben függött, mielőtt meg tudtam volna emészteni a szavak összefüggő jelentését.

– Azt hiszem, nem – motyogtam végül csendesen és kezdtem belátni, hogy a srácoknak talán igaza lehet. Nem szabad felvennem Lena bántó megjegyzéseit, mert azzal csak a lelkemet tenném tönkre, azt pedig nem tehetem, hiszen túl fiatal vagyok még.

– Hát nem nagyon – mondta Bill és az ajkába harapott. – Biztosan csinálnék volna valami baromságot... Talán örökre száműzném magam a médiából… vagy az életből…

– Ne mondj ilyet! – sikoltottam rémülten. – Mégegyszer ne!

Megvonta a vállát, de nem felelt. Kiszabadítottam magam a szorításából és a konyha felé rohantam, csakhogy távolabb legyek tőle meg Vadiktól. Egyikük társasága sem hiányzott: Bill megrémített a kijelentésével, Vadik meg az agyamra ment azzal, hogy arról próbált meggyőzni, hogy nem vagyok felelős Mike haláláért.

Reggelit csináltam, majd kisétáltam az udvarra. A hátsó terasz előtt egy üresnek tűnő papírlapra lettem figyelmes, mely a hosszú lépcsősor előtt hevert. Úgy tűnt, mintha valaki szánt szándékkal dobta volna az udvarra. Lehajoltam, felvettem és lefújtam róla a port, majd megfordítottam, hogy megnézzem, van-e írás a hátoldalán. Volt.

...

Következőt!

A legjobb barátnő? A táncoskedvű leányka?

Az egyetlen nővérke? Az odaadó rokonok? A bájos keresztgyerek?

Ne feledd!

Gitty nem adja fel!

...

– Biiiiill!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

A kiáltásra Bill lélekszakadva rohant felém, hogy megtudakolja, miért hangzott olyan rémültnek a hangom. A kezébe ejtettem a papírt és vártam.

– Ez... ezt nem hiszem el – motyogta, mikor végigolvasta az írást. – Ez... ez egy őrült. Rosszabb, mint gondoltam... nem, nem lehet rosszabb, hiszen megölt egy embert... egy ártatlan embert... Lotte, szerintem... szerintem le kéne lépnünk Amerikába Muszáj. Olyan gyorsan kell elhúznunk innen, amilyen gyorsan csak lehet. Nem várhatjuk meg, amíg másnak is baja esik!

– Mi lesz a családommal? Az egyetemmel? Bill, te is tudod, hogy csak megkezdett évet lehet halasztani és... és Sofie néniék? Nem hagyhatom veszélyben őket!

– David gondoskodni fog a tanulmányaidról, a nővéred férje pedig a család védelméről, elvégre is, rendőrökkel haverkodik. Elmegyünk Mike temetésére, utána irány Amerika. Rendben?

Bólintottam. Rendben volt. Vadik érdeklődve kérdezte, mi történt, Bill pedig hadarva elmagyarázta neki, miféle fenyegetést kaptam. Vadik szemei rémülten forogtak, miközben hallgatta az énekes szavait. Látszott rajta, hogy egyre dühösebb. Tudtam, hogy puszta kézzel képes lenne megfojtani Gittyt.

Néhány óra múlva az alkonyi sötétség, a piros Mercedesem, Bill és egy testőr társaságában indultam vásárolni. Mindenáron el kellett terelnem a figyelmemet Mike-ról, Lenáról és a Gittytől kapott fenyegető levélről, és Bill jó ötletnek tartotta, hogy a shopping-terápia első részfeladataként fejezzükbe a Kaulitz-lak otthonosabb berendezését.

Vásárlás közben figyeltem, ahogy Bill tágra nyílt szemmel vizsgálja az embereket – talán attól félt, hogy Gitty kihasználja az áruház nyújtotta előnyöket és ránk ront valamelyik polc mögül. Szerencsére nem került sor erre, bár ezt jobbára a kocsim csomagtartója bánta, hiszen szőnyegek, könyvek és szétszedett állólámpák tárhelyévé kellett válnia.

- Tudsz te vásárolni, ha akarsz – jegyezte meg Bill, miután lehajtotta a csomagtartó tetejét. Kedvesen mosolygott… úgy szerettem azt a mosolyt, bár tudtam, hogy ezúttal megjátszott a gesztus… Barna szemeiben még szomorúság csillogott, így a mosoly sem lehetett őszinte.

- Köszönöm, Bill – hálálkodtam és bepattantam a kocsiba, majd megvártam, hogy ő is csatlakozzon hozzám. – Tényleg jó ötlet volt ez a shopping-terápia…

- Nekem általában csak jó ötleteim vannak. Ezt már igazán megszokhattad volna - kuncogott és kievickélt a parkolóból. – Most hova parancsolja, hölgyem? Haza?

- Igen… haza…

Otthon azonnal nekiláttam, hogy minden frissen beszerzett cuccot a helyére pakoljak. A nappaliba vörös szőnyegeket vettem, hogy legyen valami, ami átütően passzol a lépcsők fekete színéhez. Egy-egy narancssárga állólámpa is helyet kapott a kanapé két oldalán, a maradék kettő pedig a szintén narancssárga hálószoba bútordarabjává vált. Mikor mindezzel végeztem, benyitottam a hatalmas gardróbba és körülbelül két óra alatt minden holmit belepakoltam, rendszerbe szedtem és szelektáltam, így bőven jutott hely nekem és Billnek is.

Próbáltam úgy tenni, mintha még nagyon sok dolgom lenne, de nem volt mit csinálnom. Bill elfoglalta magát a laptopjával, nekem pedig nem volt kedvem elővenni a sajátomat. Lena járt a fejemben és az, ahogy reggel viselkedett. Mióta hazajöttünk a vásárlásból, nem láttam, valószínűleg a szobájába zárkózott. Aggódtam, hiszen enni sem volt hajlandó, bár Vadik biztosított arról, hogy megpróbált leerőltetni néhány falatot a torkán.

– Ne csüggedsz el. Nyugszik majd meg – mondta Vadik és gyengéden megsimogatta a vállamat. – Haragszik most rám is. Dühös világra.

– Rád is haragszik? – húztam fel a szemöldököm. – Ugyan miért?

– Állok szóba veled... veled, ő saját bátyjának gyilkosával szerinte – nyögte ki kelletlenül a srác. – Érdekel engem nem, hogy mond ezt. Okol mást és látja nem, hogy Mike volt nem tökéletes. Mondok már neked, hogy Mike dönt úgy, hogy áldoz magát fel érted. Te Mike-nak voltál fontosabb Lenocskánál és Lenocska ezt volt képtelen elfogadni. Mike tette gondolok úgy, teljesen ösztönös, csak rajongás és szeretet miatt, bár volt az nagyon meggondolatlan és felelőtlen, mert te vagy még továbbra is veszélyben és én hiszek így, hogy Mike halt meg értelmetlenül. Te nyersz kis időt ezzel.

– Bánt, hogy Lena így viselkedik – mondtam lehajtott fejjel. – Nagyon kedvelem. Olyan rossz nézni, ahogy dühösen villogtatja a szemét.

– Tud majd nyugodni me g– sóhajtott Vadik.

– Soha – sziszegte a hátunk mögött egy hang, mely természetesen Lenához tartozott. A lány most is dühös tekintettel mért végig, majd elmasírozott a hátsó bejárat felé és bevágta maga után az üvegajtót.

– Ne figyelj oda! – próbált támogatni Vadik. – Érezzük most mi nem, de tudok én, hogy lesz rendben újra minden. Van neked gondod nagyobb annál, hogy halld tizenéves lány gyászban mondott gonosz szavait. Neked kell vigyáznod életedre!

16. Fejezet: Partiból lett piros halál

Miért nem tarthat a hétvége egy egész héten át?

Ez a kérdés szinte mindennap megfordult a fejemben. Kicsit sajnáltam, hogy a mi hétvégénknek is végeszakad és újra vissza kell térnünk a hétköznapokkal teli világba, mely most olyan szürkének tűnt.

Az ablakon lágyan kúszott be a hajnali fény. Bill mellettem aludt, a takaró félig lecsúszott felsőtestéről, így a napsugár kellemesen cirógathatta sápadt bőrét. Néztem egy darabig az alvó alakot, majd tekintetemmel körbepásztáztam a szobát, melyet most valahogy nagyon nem ismertem fel. Nem emlékeztem, hogy kerültünk ide, azt sem tudtam, ez a szoba volt-e, ahol előző este voltunk. Minden olyan kusza volt, beleértve ezt az egész őrült hétvégét is.

Bill szuszogása egyenletes volt, akár egy bölcsőt ringató, lágy altatódal. Arcomon széles vigyorral heverésztem mellette. Egyik karomat a derekán tartottam és közben arra gondoltam, hogy soha nem akarok felébredni ebből az álomból. A környék csendes volt, a közeli folyóparti strandot még nem lepték el a hűsölni vágyó családok. Nem nagyon merészkedtünk ki a partra, mert Bill félt, hogy felismerik, most azonban egyedül voltam és nem bírtam magammal. Lassan felkeltem az ágyról, magam köré csavartam a takarómat és elindultam megkeresni a bőröndömet, hogy előszedjem a szerencsére magammal hozott fürdőruhámat.

Miután felvettem a halványkék bikinit és úgy döntöttem, ennél szalonképesebb már nem leszek, fogtam egy müzliszeletet, majd kisétáltam a házikó elé. Miközben elfogyasztottam a ragacsos gabonaörleményt, leértem a folyóhoz. Szinte már a bőrömön éreztem a víz hűsítő habjait. Felnevettem és a hullámok közé rohantam. Senki nem látott, a part teljesen néptelen volt. Borzalmas egyensúlyérzékem ellenére néhány éve megtanultam úszni, így tempóztam párat a lapályon, majd sodrással szemben futottam vissza a nyaraló közelébe. Sötétvörös hajam vizes lett és a testemhez tapadt. Ajkaim hamar kiszáradtak és néhány nagyobb kavics felsértette a lábaimat, de nem érdekelt. Szabad voltam. Láttam, hogy kinyílik a nyaraló ajtaja és Bill alakjának mozdulatlanságából arra következtettem, hogy a srác a tájat kémleli, szüntelenül aggódó tekintetével engem keresve. Pár másodperc múlva az alak mozgásba lendült és elindult felém. Nevetésem visszhangzott, miközben Bill elérte a folyópartot. Mikor elég közel jött, megfogtam az egyik felém nyújtott kezét. Kicsit megingott a lábán, mert teljes súlyommal húztam őt a víz közelébe, hogy felemelkedhessek annak felszínére. Mikor sikerült elvégeznem eme bonyolult manővert, rávigyorogtam és egyik vizes hajtincsemmel megcsapkodtam az arcát. Egy lépést hátrált, én pedig kiléptem a forró homokra és – csak úgy, egészen szép gesztusból – átöleltem őt, amitől csurom víz lett a pólója.

– Az egyik kedvenc pólóm! – méltatlankodott és elhúzta a száját, melytől groteszk kifejezésbe torzult az arca.

– Óh, sajnálom – vihorásztam és ujjam hegyével végigsimítottam a póló elejét díszítő fura mintán. – Tönkretettem?

– Nem – sóhajtott fáradtan és végighordozta tekintetét a csillogó folyó vizén.

– Nincs kedved úszni? – kérdeztem ravasz mosollyal és hátráltam néhány lépést.

– Van, de – kezdte és tudtam, hogy azzal fejezné be, hogy „át kéne öltöznöm”.

– Hagyd csak! – legyintettem és ráfröcsköltem egy jó adag vizet. – Most már elég vizes vagy!

– Bolond lány – mondta könnyeden és ledobta a pólóját, majd hatalmas fröccsenés kíséretében beleugrott a vízbe.

– Tudod, mit felejtettünk el, angyal? – kérdezte, miközben kézenfogva forogtunk a víz felszínén.

– Nem, mit? – pislogtam érdeklődve.

– Néztél ma naptárat? – puhatolózott tovább, kedves mosollyal az ajkain.

– Nem – feleltem kissé bárgyú képpel. – Kellett volna?

Megölelt, megcsókolt, majd a fülembe súgott valami érthetetlen mondatot és hangosan azt mondta:

– Boldog szülinapot, angyal.

Ránevettem. Édes istenem, elfelejtettem a szülinapomat!

– Hát, torta az nincs – vontam vállat és hátracsaptam arcomba hullott vizes hajtincseimet.

Bill ingatta a fejét és kezdtem gyanítani, hogy titkol előlem valamit. Talán mégiscsak lesz torta?

Kiúszott a partra, én pedig követtem. Futnunk kellett, mert a vízből kilépve jeges szélként ható szellő csapott meg minket. Gyorsan átöltöztünk és amíg én a hajam megszárításával szenvedtem, Bill a konyhába vonult. Már biztos voltam benne, hogy nem maradok torta nélkül.

Mikor végeztem, a srác után indultam. A konyhaasztalon egy édes kis torta várt. Fehér tejszínhab és apró, kék marcipánvirágok díszítették a széleit, a tetején pedig vérvörös felirat hirdette:

...

BOLDOG 19. SZÜLETÉSNAPOT, ANGYALOM

...

A betűk mellett gyertyák sorakoztak, fényes keretbe fogva a szöveget. Mindegyik gyertya vidáman lobogott, én pedig azt se tudtam, mit mondjak, annyira meghatódtam.

– Kívánj valamit – mondta Bill és rám nézett. Arca halványan ragyogott a gyertyák fényében.

Mit kívánhattam volna? Mindenem megvolt. Végül azt kívántam, hogy mindaz, amit már megszereztem, örökre az enyém maradjon.

Bill felvágta a tortát és óvatosan tányérra emelt egy szeletet, hogy átnyújthassa nekem, de végül az asztalra kellett tennie a tányért, mert a kezem olyannyira remegett, hogy félő volt, a finom torta a padlón végzi. Nagyon le voltam nyűgözve és nem igazán tudtam értelmes szavakba önteni az érzéseimet. Billt nem annyira zavarta, beszélt helyettem is.

– Otthon is lesz ám torta – vigyorgott és villájával szórakozottan karcolgatta a tányért, félrelökdösve a felületre ragadt marcipándarabokat. – Viszont azt szerettem volna, hogy külön is ünnepeljünk.

– Szuper ötlet volt – végre sikerült kinyögnöm egy értelmes mondatot, ami ráadásul nem is hangzott olyan pocsékul.

– Örülök

Látszott rajta, hogy tényleg boldog, amiért sikerült vidámságot csalnia az arcomra.

A délelőtt lassan múlt el. A környék csendje megtelt az időközben megérkező fürdőzők zsivajával, mi pedig a házban maradtunk és nekiláttunk, hogy összepakoljunk. Tudtam, hogy a mai nap lesz az utolsó, mert Billnek holnaptól ismét dolgoznia kell, hiszen az amerikai út olyan közel van már.

Kivonszoltuk a csomagokat a kocsihoz, majd Bill beemelte őket a csomagtartóba. Visszamentem az épülethez és lassan kulcsra zártam az ajtót. Szenvedtem a gondolattól, hogy itt kell hagynunk ezt a csodálatos helyet.

– Legalább már Kayla nincs nálunk – nevetett Bill és orrára biggyesztette a napszemüvegét. – Ez egy jó dolog, nem?

– De – értettem egyet és mosoly kúszott az ajkaimra.

Az aszfalt szinte olvadt a forróságban. Az autógumik csikorogva próbáltak irányt tartani, bár a sofőrök fegyelmezett önuralmán múlt, hogy nem történt komolyabb baleset. Alig vártam, hogy hazaérjünk. A geißleinwegi erdő fáinak hűvös árnyéka csábítóan hívogatott. A nap hétágra tűzött, az út során többször is úgy éreztem, hogy meg kell állnunk, mert nem bírom tovább szédülés nélkül. Bill jópárszor idegesen pillantott rám, nehogy tényleg baj legyen, de szerencsésen megúsztuk ájulás és hányás nélkül.

Végre-valahára megérkeztünk. A Kaulitz-lak barátságosan tűnt elő a sűrű lombok közül. Az otthon megnyugtató látványa valami furcsa érzéssel töltött el. Ez a hely volt az egyetlen, amit igazán a magaménak mondhattam.

Az este váratlan meglepetést tartogatott. A nővérem és Johannes rövid látogatást tett nálunk. Ez csak azért érdekes, mert eme testvérszemle alkalmával megfigyelhettem, hogy Florenz jobb kezén egyszerű karikagyűrű díszeleg.

– Flor? – mutattam kihívóan az ékszerre. – Mi ez?

– Mi? – nézett a kezére és próbált meglepetést színlelni. Ez csak olyan...

– Te férjhez mentél! – csapta össze a kezeit Bill és átölelte Florenzt. – Mikor? A hétvégén?

Florenz az ajkába harapott.

- Nem. Ma reggel. Sofie néniék sem tudják. Nem akartam nagy hűhót… nem is lett volna rá időnk. Még menyasszonyi ruhám sem volt!

Hitetlenkedve meredtem rá. Szinte kizártnak tartottam, hogy Florenz csendben, titokban intézzen valamit, pláne a saját esküvőjét. Jól tudtam, hogy mindig is lélegzetelállítóan gyönyörű, fehér ruháról, tengerpartról, násznépről, menyasszonyi tortáról, virágokról és mindenféle giccses dologról álmodott.

- Tegnap este tudtuk meg, hogy az egyetemen magasabb összegű ösztöndíjat lehet megpályázni, ha az ember házas – magyarázta Johannes.

- Johannesnek pedig nagy szüksége van az ösztöndíjra, mert…. Elmondhatom nekik? – nézett bátortalanul újdonsült férjére Florenz.

- Természetesen – intett mosolyogva Johannes

- Szóval, Johannes apja elvesztette az állását. De ez csak a kisebbik gond… Senki sem tudta, hogy mikor Johannes szülei még együtt voltak, óriási kölcsönt vettek fel, hogy megvehessenek egy petershageni kis birtokot.

- Azon a birtokon él most anyám és a bátyám – szólt közbe Johannes.

- Szóval, miután Johannes szülei elváltak – vette vissza a szót Florenz – közösen fizették a törlesztőrészleteket.

- De most, hogy apámnak nincs állása – szakította félbe Johannes – jelzálog került a birtokra. Anyám fizetése nem elég ahhoz, hogy egyedül finanszírozza a törlesztőrészleteket, s még Jan ösztöndíjával együtt is kevésnek bizonyul…

- Ezért úgy döntöttünk – vágott közbe a nővérem – hogy nekünk is segítenünk kell.

- Megállapodtunk anyámmal – folytatta Johannes – hogy Jan és én a teljes ösztöndíjunkat a törlesztőrészletekre fordítjuk. Így kisebb lesz az anyagi megterhelés, na meg… valamiből nekik is élni kell… Szóval, anyám tartja majd el Jant, cserébe Jan fizeti a hitelek egy részét. Azt hiszem, most, hogy megnősültem, jogosulttá válok a magasabb összegű ösztöndíjra… persze… alapból terveztük már az esküvőt… csak nem így képzeltük…

- Apa magas beosztása miatt nem kapok ösztöndíjat - mondta Florenz - de munkát vállalok az egyetem mellett, hogy biztosítani tudjam a megélhetésünket. Elvégre, apa támogatására nem számíthatok.

- Tudod, hogy ha kell, bármiben segítünk – szólt közbe Bill.

– Nem kell – legyintett Flor. – Minden rendben. Jut eszembe... Boldog szülinapot, húgocskám!

– Óh, igen! – kapott észbe Bill. – Indulnunk kell. Azért jöttetek, nemde?

– Eléggé átlátszóak a szándékaink – vont vállat Johannes. – Ez persze csak Lotténak nem esik le. Nézd, most is milyen meglepett képet vág!

– Mondtam, hogy itthon is lesz torta, angyal – nevetett Bill. – Na, gyerünk, srácok. Indulás partizni!

– Csak partit ne – motyogtam, és sértődötten ránéztem Johannesre. Én ugyan nem vágtam meglepett képet!

– A Jost-birtokra megyünk – biztosított Bill. – Nemcsak a szülinapodat ünnepeljük, hanem az Anniét és a Gustavét is, a házavatókat, óh, na meg persze a Kaulitzok szülinapját. Szeptemberben már Amerikában leszünk, vagy legalábbis tutira készülődni fogunk, úgyhogy addig bulizzunk, amíg lehet!

A Jost-birtok említése meggyőzött. A legnagyobb hálószoba felé indultam, hogy egy alkalmi ruhadarabot keressek elő a félig berendezett gardróbból, de Bill megfogta a csuklómat.

– Hagyd a giccset – mondta és jelentőségteljesen végigmutatott saját szerelésén, mely valahogy egyáltalán nem volt Bill Kaulitzos, ugyanis egy fehér pólóból meg egy farmerből állt. Sehol egy nyaklánc, vagy karlánc.

Kicsit fintorogva ugyan, de hagytam az öltözködést. Az Audi és a Fiat egymás után haladva távolodott el a Kaulitz-lak környékéről. Fárasztott, hogy ismét utazunk, de örültem, hogy gondoltak rám és partit szerveztek – bár az igaz, hogy nemcsak az én tiszteletemre. Ajándék-téren viszont eléggé el voltam havazva. Emlékeztem rá, hogy tavaly ilyenkor már lázasan gondolkodtam, mit adjak Bill születésnapjára. Most nemcsakhogy nem töprengtem ezen, de talán eszembe se jutott. Semmi ötletem nem volt.

A Jost-birtok fényárban úszott. Már javában folyt a parti, mikor odaértünk. Láttam, hogy a villa hátsó teraszát is megnyitották a vendégek számára. Mikor kiszálltunk az autókból és átsétáltunk az udvar néptelen részén, hogy néhány pillanat múlva elérjük a tágas tánctérnek használt betonplaccot, egyszerre többen is felkiáltottak.

– Végre megérkeztek!

– Boldog szülinapot, Lotte!

– Ez a te partid, kiscsaj!

– Kaulitz-ikrek örökké!

Az én partim volt, vagy sem – végülis nem számított. A hely mindenesetre elég jól festett. Egy farsangi összejövetelen jártam itt utoljára, s akkor az udvar lampionokkal meg színes lámpákkal volt tele. Most hatalmas szpotlámpák fénysugarai nyaldosták a tökéletesre nyírt pázsitot, a villa hátsó teraszán pedig sok kis asztalból összerakott hatalmas, asztalnak már nem is nevezhető építmény várta az éhes vendégsereget. Elhaló füttyentéssel adtam hangot csodálatomnak, s láttam, hogy még Bill szája is tátva maradt egy pillanatra.

– Meglepetéééés! – ugrott hozzánk a vidámnak tűnő David Jost, mikor észrevette, hogy megérkeztünk. – Boldog szülinapot meg minden! Gyertek utánam!

– David, mi ez a siettség? – kérdezett Bill kicsit meglepetten.

– Tudjuk le a kaját – vont vállat a menedzser. – Amíg te az Elba partján múlattad az időt, mi azon voltunk, hogy megszervezzük a partit. Egész nap munkások járkáltak a birtokon, hogy felszereljék a szpotlámpákat és kihordják az asztalokat. Lehet, hogy te nem vagy éhes, de hidd el, mi azok vagyunk.

– Jó, jó – emelte fel a kezét az énekes – nem vitatkozom.

David sóhajtott egyet, majd elindult a hátsó terasz felé. Az asztalépítménynél már sokan ültek. Megfigyeltem, hogy mindenkinek fenntartott helye van – akár a tavaly szeptemberben tartott bulin. Sajnos az emlékek egy év alatt sem fakultak és nagyon féltem, hogy ezen a partin is hasonló tragédia történik. Bill látta az arcomon a feszengés jeleit és azt is tudta, mire gondolok.

– Ne félj. Nem juthatott be. Az összes vendég ellenőrizve van. Az első kapuknál testőrök álltak és meghívó alapján engedték be az embereket. Tuti terv, ugye?

– Meghívó? – csodálkoztam. – Mikor volt időtök meghívókat gyártani?

– Óh, nem mi csináltuk – rázta a fejét Bill – hanem Linda. Imád rajzolni, úgyhogy megkértük, hogy tervezzen mintát, ő pedig eleget tett a kérésnek. Mivel mindannyian úgy gondoltuk, hogy a sablon megfelelő, elkezdtük a sorozatgyártást. Persze nekünk nem volt szükségünk meghívóra – tette hozzá kuncogva.

– Jaja, mi viszont kaptunk – fecsegett a hátam mögött lépkedő Florenz, majd felém nyújtott egy könyvecskét. A meghívó alap háttérszíne királykék volt. Mikor megláttam a lapra rajzolt mintát, kis híján felnevettem. A rajz egy házikót ábrázolt, amelynek tetején néhány gyertya díszelgett. Ez aztán az ötletes ábra! Házavató és szülinap.

Az asztalokhoz közelebb érve szemügyre vehettem a vendégeket. Sokat közülük ismertem tavalyról, jónéhányan voltak, akik barátságosan mosolyogva intettek, mikor elhaladtam mellettük. Az asztal végéhez közeledve három ismerős arcot pillantottam meg.

– Vadik, Lena és... Óh, Mike!

A fiú észrevett. Felpattant az asztaltól és eszeveszetten igyekezett felém. Láttam, hogy Lena és Vadik összemosolyog a háta mögött. Bill elengedte a kezem, hogy Mike-hoz futhassak. Arca beletörődőnek tűnt. Lelkiismeretfurdalásom volt miatta.

Mike kitárt karjaiba ugrottam. Az ölelés jólesett és olyan megszokott volt. Ismertem minden mozdulatát, szívének dobbanását, ajkának hűvös érintését az arcomon.

- Annyira… annyira hiányoztál! – dadogtam meghatottan.

- Rég volt az különös karácsony – mondta Mike vállvonogatva.

- Mikor érkeztél? – kérdeztem érdeklődve. – Lena nem értesített!

- Jövök tegnap Németországba, de voltam rokonok és itteni barátok házában – felelte és szelíden kiszabadította magát ölelő karjaimból. Figyelmesen néztem őt.

A Bill-külső teljesen eltűnt. Mike haja tépettre volt nyírva. A fekete tincsek szőke csíkokkal voltak feldobva. Sápadt arca egy az egyben láthatóvá vált, mert furcsa hajkoronája egészen hátra volt fésülve. Szemét napszemüveg takarta, s így cseppet sem hasonlított önmagára. Egyedül mosolya árulta el, kicsoda.

Bill is üdvözölte őt. Mike úgy ölelte magához, mintha tulajdon testvére volna. Az énekes lelkesen viszonozta a gesztust.

- Örülök, hogy eljöttél, Mike – köszöntötte Bill.

Mike összepréselte ajkait. Zöld szemében szomorú fény csillant.

- Bocsáss meg nekem – mondta Billnek.

- Ugyan, haver! Nem vagyok féltékeny rád – legyintett Bill. – Az egyik legjobb barátja vagy! Természetes, hogy örömmel fut feléd, valahányszor találkoztok. Hónapok óta nem látott!

A srác rólam beszélt. Mike vállat vont és szórakozottan bólogatott.

- Igen… persze… - motyogta és visszaült az asztalhoz.

Rossz érzésem támadt. Nem tudtam nem gondolni arra a szomorú fényre, mely Mike zöld szemeiben villant fel egy pillanatra.

A vacsorát fehér ruhás pincérek szolgálták fel. Görcsbe rándult a gyomrom, mikor megláttam az egyiket, aki tálcára pakolt üdítőket vitt a hosszú asztal túlvégére. Nyugtatnom kellett magam, hogy a tavalyi eset nem ismétlődhet meg. Tudtam, hogy csak meghívóval lehetett belépni, mégis ideges szorongás lett úrrá rajtam.

Az asztalnál általános csevegés vette kezdetét. Balról Bill, jobbról Mike ült mellettem, velem szemben Vadik foglalt helyet, jobbján Lenával, balján Florenz-cel. Az evőeszközök hangos csörömpölése és a többi vendég folyamatos fecsegése miatt úgy éreztem, mindenki össze-vissza beszél.

- … igen… és Johannesszel azt akartuk…

- … áh, az nem jó… Tom utálja…

-- … nem… Mike volt nem ott… add ide a sót, Lenocska!

- - Honnan tudtad, hol lesz a buli? – kérdeztem Mike-tól.

- Lenocskától – felelt Mike. – Neki mond meg Linda. Te akkor voltál nem itt.

- Ja… igen… nyaraltam…

Egymás után érkeztek a vacsora fogásai, majd a desszertek. Mikor hat pincér tűnt elő egy hatalmas zsúrkocsiszerű valamivel, melynek tetején egy háromemeletes torta próbált egyben maradni. A vendégek nagy része elismerően sóhajtott.

- Éljen, éljen! – kiáltották többen is.

Pincérek lepték el a torta környékét és hozzáláttak, hogy szétdarabolják a hatalmas műalkotást. A jelenet vicces volt, mert minden egyes tortaszelettel külön kellett az asztalokhoz futkosni.

- Hmm… Megmondtam Davidnak, hogy nem lesz jó így – csengett fel egy ismerős, szelíd hang. Az asztal túlsó végéről csinos, szőke nő állt fel. Egyenesen a pincérekhez sietett, hogy segítsen nekik. Halványrózsaszín ruhája csillogott a szpotlámpák fényében.

- Katie… Katie Jost – magyaráztam Mike-nak, aki érdeklődve pislogott a számára teljesen idegen nő felé. – A Tokio Hotel menedzserének felesége.

- Óh… szép – biccentett Vadik és szórakozottan piszkálgatta a tányérjára ragadt cukormázat.

David feleségének arcát figyeltem. Emlékeztem rá, hogy tavaly, mikor utoljára itt voltam, Katie Jost félrevonultan üldögélt egy faházikó előtt, elmenekülve a parti sáskahadától. Most úgy tűnt, teljességgel beragyogja az estét. Mosolygott, táncolt, sőt, még welcome-drinket is ivott Tommal.

– Még mindig félsz? – kérdezte Bill, miközben elfogyasztotta a tortája maradékát.

- Nem igazán.

- Nem is volt rá okod. A történelem ritkán ismétli önmagát.

Igaza volt. Jókedvűen ettem, ittam és eddig semmi bajom nem lett... Talán sikerül mérgek nélkül megúszni a partit?

A hatalmas betonplacc megtelt táncolókkal. Láttam, hogy Mike, Lena és Vadik is a tömegbe veti magát, így mi sem maradhattunk ki. Georg, Helga és az újdonsült Hofmann-házaspár körtáncba fogta Simonét, Gordont és a nénikéméket, a keresztfiam pedig magán műsorszámmal szórakoztatta a szüleit. Nagyon örültem, hogy a rokonaim és Santiagóék is eljöttek.

Én voltam az ünnepelt.

– Boldog szülinapot, kicsim – mosolygott a nénikém. Az arca sugárzott. Rég láttam már ilyen vidámnak, bár mostanság nem volt oka nevetni.

– Köszönöm – biccentettem és körbepillantottam a Jost-birtokon.

– Hát nem nagyszerű? – kérdezte a bácsikám mély elragadtatással. – Itt minden megvan, ami csak kell! Hihetetlen partit dobtak össze a srácok...

– Remélem nem lesznek ajándékok – motyogtam. A rokonaim tudták, hogy most már nem tudnék elviselni egy ajándékot sem, hiszen mindenem megvolt, amit csak akartam.

A lüktető zene lassan elhalkult, a táncolók pedig céltudatosan lemasíroztak a parkettről. Úgy tűnt, megszervezett mozzanat az egész. Az udvar sötétségbe öltözött. Sikerült visszabotorkálnom a helyemre, még mielőtt az utolsó szpotlámpa is kialudt volna. Leültem az asztalhoz és az előttem lévő mécsesből kiáradó halvány gyertyafénybe bámulva vártam, mi fog történni. Kicsit rémisztő volt. Eszembe jutott a júliusi Tokio Hotel rajongói találkozó, ahol ugyanígy kezdődött a borzalom, melynek során kamionok hajtottak a tömegbe és csak a szerencsén múlt, hogy senki nem sérült meg.

Néhány másodperc múlva azonban kiderült, hogy rövid ideig tartó ijedtségem felesleges volt. A táncparkett hamarosan fényárba borult, s felcsendült LaFee Ring Frei című száma. A betonplaccon abroncsos, vörös ruhákba öltöztetett alakok jelentek meg, élükön a távolról is nagyon jól felismerhető Annival. Már tudtam, mi következik.

Anni Lichtkopf legalább fél éve határozta el, hogy sok-sok év kihagyás után újra táncolni kezd. Eme szenvedélyét annak idején egy térdsérülés miatt kellett feladnia, de a legutóbbi vizsgálat eredményét figyelembe véve újra a parkettre állhatott. Soha nem beszélt arról, hogy egykor táncversenyeket nyert. Én az anyjától tudtam meg, Gustav pedig nem is sejtette. Anni úgy döntött, a dobos szülinapján fedi fel ezt a titkot, s mivel a srác szülinapját most együtt tartottuk a többiekével, a lány erre az alkalomra állította össze a produkciót.

A tömeg tapsolt és ujjongott. Tekintetemmel igyekeztem megtalálni Gustavot, de sajnos nem jártam sikerrel. Bill ügyesebb volt nálam, így végignézhette a dobos meglepődését, majd az arcára kiülő lassú felismerést. Az énekes a hasát fogva nevetett és hüvelykujját felfelé mutatva intett Gustavnak.

Anni táncát követően a vendégsereg számos tagja gratulált a lánynak. Én is odamentem hozzá, Bill, Mike, Vadik és Lena társaságában. Eszembe jutott, hogy mennyi időt és energiát fektetett a műsorszámba. Anni sugárzott a boldogságtól – ő a saját, szívből jövő ajándékát adta ma este.

A parti hajnalig tartott. Az ég már világosodott, mikor a vendégek egy része elszállingózott. Hajnal négy körül mi is úgy döntöttünk, hogy legyen vége a mókának.

– Bill – szólaltam meg, miközben arra vártunk, hogy az előttünk lévő sor haladjon és mi is elbúcsúzhassunk Katie-től meg Davidtól.

– Tessék? – kérdezett az énekes.

– Nem lenne fair, ha Mike-ék azonnal indulnának. Hadd jöjjenek hozzánk...

Bill felnevetett.

– Hé, Lotte. Azt hitted, engedni fogom, hogy most rögtön elmenjenek?

Elvigyorodtam. Nem gondoltam semmit, csak előre kértem az engedélyt, még mielőtt Billt az a meglepetés éri, hogy a Kaulitz-lakban találja az orosz barátaimat.

– Mike, Lena, Vadik, gyertek! – kiáltott Bill, mikor meglátta a kis csapatot, akik lassan elszakadtak a tömegtől.

Megöleltem Katie-t, majd Billel együtt átverekedtem magam az emberek sokaságán.

– Maradjatok nálunk egy ideig – mondta az énekes, talán szándékosan Mike-ra pillantgatva.

– Komolyan? – kérdezte Mike és szemei hatalmasra nyíltak. – Nálatok? Csak nem...

– Összeköltöztetek ti? – kérdezte Lena és arcán csibészes mosoly jelent meg.

– Igen – mondtam büszkén.

– Hát, ha már ez helyzet – gondolkodott el Mike – talán házat nézzük meg.

Bill tapsolt és a kapu felé futott. Mike ugyanolyan tempóban követte, mi pedig kicsit lemaradva baktattunk utánuk. Az autók csillogó sokaságában nehéz feladatnak tűnt rálelni Bill Audijára.

Az utcán nyüzsögtek az emberek. Néhányan ismét boldog szülinapot kívántak, mások a parti színvonalát dicsérték. Rengeteg fényképező kattogott, de hangjuk elveszett az általános alapzajban. Motorok bőgtek fel, lámpák villantak és dudaszók harsogtak. Nevetve gondoltam a szomszédok helyzetére, akik valószínűleg képtelenek elaludni ekkora hangzavarban. A tömeggel sodródtam, miközben integettem a mosolygó arcok felé és farkasszemet néztem a méregdrága fényképezők vakuinak villanásával.

- Menj innen, Lotte!

Nem tudtam, ki szólt, mert a kiáltás elveszett az alapzajban.

Hirtelen oda nem illő hang szakította át az emberáradat békésnek mondható, hétköznapi zaját. Először meg sem tudtam mondani, mi lehetett. Hangos volt, de némacsendet hagyott maga után, csak a fülekben visszhangzott tovább.

Ezzel szinte pontosan egy időben remegő kéz ragadott meg és lökött a földre, mielőtt bármit tehettem volna.

- Mi a f…? – szitkozódtam dühösen, mikor sikerült feltápászkodnom. A mondatot azonban nem tudtam befejezni. A szemem elé táruló látvány több volt, mint amit valaha is el tudtam volna képzelni.

Meredten néztem, ahogy a néhány méterrel előttem lévő Mike görcsös mozdulattal a dzsekijéhez kap, majd lassan a földre zuhan. Bill azonnal hátrafordult, hogy megnézze, mi történt, majd mikor tudatosodott benne, mit lát, a srác mellé térdelt és az ölébe emelte annak testét. Nem segítettem neki. Nem fogtam fel, mi a helyzet. Sokan beszéltek, kiabáltak, sikoltottak, sírtak, de nem értettem, miért. Mike a hasára szorított kezekkel, mozdulatlanul feküdt. És akkor rájöttem. Pisztolylövés.

A fiú kezei között patakokban folyt a vér. Képtelenségnek tartottam az egészet. Miért nem vettem észre azt a rengeteg vért? Az agyam hülyeségeken járt, nem fókuszálva arra, hogy a Bill ruhájára meg a betonra csorgó vörös folyadék valóban Mike vére.

Csak néhány lépést kellett volna megtennem, hogy odaérjek hozzá, de nem tudtam mozogni. Lena és Vadik egy pillanat alatt Mike mellett termett, de a tömeg nagy része azt se tudta, mit tegyen... segítsen vagy elfusson? Sokan így, sokan úgy tettek. Voltak, akik még az autójukat is otthagyták és gyalog indultak útnak, mások bambán bámultak, megint mások igyekeztek Mike közelébe férkőzni, de egy idő után feladták és inkább biztonságos távolságba húzódtak. Florenz tisztán kivehető hangja némileg feltörte a dermedtséget...

– Félre, félre! Engedjétek levegőhöz jutni!

A nővérem a mozdulatlanul fekvő sráchoz lépett és elszörnyedve fogadta a látványt. Bill továbbra is az ölében tartotta Mike-ot, közben rémülten pislogott a srác arcára. Láttam, hogy mozog a szája, de nem hallottam, mit mond. Florenz túllépte a révületét és elővette szokásos, gyakorlatias tempóját. Mentőt hívott, majd megfogta Mike csuklóját, hogy ellenőrizze a fiú pulzusát. Az arcát figyelve úgy tűnt, nem érzi az erek lüktetését.

Lena sírt. A könnyek látványa és a lelket tépő zokogás hangja megtörte a sokk bénító bűvöletét. Mike-hoz futottam és a földre térdeltem. Az arca fehér volt, de mosolygott...

Még élt...

– A mentők mindjárt itt lesznek – motyogta Bill és levette a srác napszemüvegét, majd átadta Vadiknak. – Nem lesz semmi baj... nem hagyhatsz itt minket, tesó...

Mike nevetős kis hangot hallatott. Megnyugodtam. Eszméleténél volt. Tudta, mi történik vele.

– Tesó vagyok – mondta mosolyra görbült szájjal.

– Az ám – Bill hangja remegett, miközben megsimogatta Mike arcát. – A legjobb tesó!

– Lena – nyögte Mike és borzasztóan hörögni kezdett. Lena megfogta a fiú kezét és könnyes szemmel bámult a sápadt arcra. Mondani készült valamit, de látva a bátyja szenvedését, inkább csendben maradt.

– Mike – szólalt meg Vadik, de ő sem tudott többet mondani. Az ajkába harapott és lesütötte a szemét. – Csak... csak marad te , oké? Minden lesz rendben. Emlékszel? A hajókirándulás... azt nem hagyod ki, haver...

A pisztolylövés óta csupán másodpercek teltek el, én mégis úgy éreztem, órák óta nézem Mike kínlódását. A körülöttünk álló tömeg gyűrűje némileg felengedett, az emberek távolról figyelték a fiú haláltusáját. Rosszallóan pillantottam rájuk. Miért tátják úgy a szájukat, mintha csodát látnának? Miért nézik úgy ezt a szörnyűséget, mintha csupán a moziban ülnének? Miért nem segítenek?

– Hol van már az a rohadt mentő?! – kiáltott Bill elkeseredetten – Meg fog halni, ha nem érnek ide!

Florenz kétségbeesetten térdelt Mike mellé. Kezei gyors ritmusban jártak a fiú mellkasán, próbálva tempót diktálni a haldokló szívnek. Csodáltam érte.

Úgy tűnt, egyszerű gyakorlatnak fogja fel az egészet. Olyan volt, mintha az egyetemi vizsgáját teljesítené. Talán nem lett volna képes másképp gondolni. Talán ha azon járt volna az esze, hogy Mike haldoklik, elvesztette volna a koncentrációt. Látszott rajta, hogy tudja, a szívmasszázs nem fog segíteni, ha a srác túl sok vért veszít, mégis megtette, ami tőle tellett.

– Emeld feljebb a fejét, Bill – utasította az énekest, miközben szüntelenül pumpálta Mike szívét. – Hozzatok valamit, amivel el lehet szorítani a vérzést!

– Ezt semmivel nem lehet, Florenz – nézett Mike-ra Johannes. – Akármit is csinálunk, pillanatok alatt...

– Csak csináld! – rivallt rá Florenz. Még soha nem láttam ennyire frusztráltnak. – Mike, a francba, gyerünk!

– Csináljátok ezzel – mondta Bill és egy kis időre elengedte Mike-ot, hogy lerángassa magáról fekete bőrdzsekijét. – Jó lesz?

– Tökéletes – hadarta Florenz, de nem nyúlt a dzseki felé, amit végül Johannes vett el Bill kezéből

– Nem férek hozzá a sebeidhez, Mike – mondta halkan Johannes és arrébb tette a srác kezeit, hogy a sebre szoríthassa Bill dzsekijét. Mike felnyögött, de nem adta más jelét, hogy fájdalmai lennének. Nem kiabált – talán nem is lett volna képes rá. Borzasztó volt látni, hogy mindent tud és mindent érez.

– Vadik – szólt halkan és a fonatos srác felé emelte egyik vértől vöröslő kezét. – Lena... vigyázz rá... Lenocskára...

– Cssss, Mike – suttogta Florenz, miközben Johannes is a földre térdelt és segített a szívmasszázsban. – Lélegezz... Csak lélegezz!

– Óh, Mike. Kell neked vigyáznod húgodra... Lenocskára… én nem tudok... nem halsz meg. Még nem! – rázta a fejét Vadik és megragadta a felé nyújtott kezet. – Élni fogsz!

A hátrébb húzódott tömeg laza gyűrűjéből Sofie néni, Rodolpho bácsi, Tom, David, Linda, Simone és Anni vált ki. Mindannyian rémülten nézték, mi történik.

– Elvérzik – suttogta Bill és könnycseppek csillantak meg a szemében. – Hagyd, Florenz. Túl késő...

– Nem! – kiáltott Florenz, habár maga is tudta, hogy Billnek igaza van. – Sosem késő! A fenébe is! Nem, nem, nem, nem!

Bill bőrdzsekije vöröslött a vértől. Johannes megfogta a használhatatlanná vált ruhadarabot és szorosabbra csavarta Mike vékony dereka körül, bár sejtette, hogy már nincs esély.

Nem tudtuk, milyen szervet talált el a golyó, ha egyáltalán eltalált valamit. Kimondatlanul ugyan, de mindannyian egyetértettünk abban, hogy ha az elvérzéstől sikerül is megmenteni Mike-ot, a lehetséges belső sérüléseibe valószínűleg úgyis belehal.

– Vigyázz rá, Bill... megérdemli – motyogott Mike és egyenesen rám nézett, majd ismét hörögni kezdett. Úgy tűnt, pillanatokon belül elvérzik, ha nem kap vérátömlesztést – de orvosok és megfelelő donorvér híján, a Jost-birtok kapujában, egy csapat hozzá nem értő fiatal keze között nemigen volt lehetőség efféle beavatkozás kivitelezésére. A srác teste mellett lévő piros tócsát nézve rájöttem, hogy a vérveszteség elérte a kritikus szintet. Tudtam, hogy csak másodpercei vannak hátra. Éreztem, hogy el kell engednem, de nem voltam felkészülve rá. Remegve nyomtam ajkaimat a sápadt archoz.

Hallottam a mentőautó szirénájának észveszelytő süvítését. Talán azért késtek, mert nem tudtak átevickélni a tömegen. Végül mindegy volt...

Már késő volt...

Mike ajkai mosolyra húzódtak, de a tekintete üresnek tűnt...

Elment...

– NEEEEEEEEM!!!!!!!!!!!!

A kiáltásom hátborzongató csengése mindenkivel tudatta, hogy Mike Müller befejezte földi életét. Sosem láttam a halál pillanatát és nem tudtam, hogyan dolgozzam fel a történteket... Reszketni kezdtem. Nem, ez nem igaz... Ez nem történt meg... Azt vártam, hogy Mike mindjárt felugrik és elneveti magát. Reméltem, hogy a srác körül lévő vértócsa csak kellék...

De tudtam, hogy nem az.

Vadik egyik kezével Lenát ölelte, a másikkal pedig továbbra is Mike kezét szorította. Ő is sírt. A mentősök megérkeztek végre, de már nem volt szükség rájuk. Az egyik ápoló megállapította a halál időpontját, majd felírta azt egy papírra, eközben két másik felemelte Mike testét Bill öléből és hordágyra tette. A hely, ahol néhány másodperce feküdt, vértől piroslott. Elfintorodtam. Tudtam, hogy soha többé nem tudok úgy gondolni augusztus huszonnegyedik napjának hajnalára, mint a születésnapomat követő hajnalra. Ezentúl ez a nap egyenlő lesz Mike halálának napjával... A piros halál napjával...

Lena és Vadik feltápászkodott a földről és beszállt a mentőautóba. Tudtam, hogy a körülmények tisztázásának procedúrája hosszas lesz számukra.

Az egyik ápoló becsapta a mentőautó ajtaját és a megkülönböztető jelzések szemkápráztató villogása hamarosan beleveszett az éjszaka fényeibe.

Súlyos csend telepedett ránk. Mindenki fagyottan állt, csak Florenz sírása vert némi zajt.

– Nem sikerült megmenteni – zokogta szívszaggatóan.

– Nem a te hibád volt – nyugtatta Johannes és átölelte a nővéremet. – Te mindent megtettél.

Bill még mindig a földön ült. Pillantása a semmit fürkészte. Tom leült mellé és vigasztalóan a vállára tette a kezét, bár tudta, hogy ezzel nem segít.

– Mi történt? – kérdezte Bill csendesen.

– Nem tudom – rázta a fejét Tom – de az egyik testőr esküszik rá, hogy pisztolylövés hangját hallotta... Én nem figyeltem... a francba... akkor már az autómban ültem…

– Pisztolylövés volt – morogta Johannes. – Ilyen sebet csak egy golyó okozhat.

– Te jó ég! Egyenesen Mike-nak szánták? – rémüldözött Helga, aki bátortalanul előrelépett és átkarolta Lindát. – Ki akart ártani neki?

Ha a helyzet nem lett volna halálosan komoly, Georg megvillantotta volna elméjének újabb szikráját, hogy valami hihetetlen magyarázattal álljon elő, így azonban csöndben maradt.

– Nem Mike-nak szánták – mondtam automatikusan. Egy másodperc alatt összeraktam az események egybefolyó képláncát. A kiáltás, a pisztolylövés erős hangja, a durva félrelökés, majd Mike testének földre roskadása. Olyan egyszerű volt. Miért nem jöttem rá hamarabb?

– Micsoda? – kapta fel a fejét Bill. Arcán és kezén Mike vére vöröslött. – Mit beszélsz, Lotte?

– A lövés előtt nemsokkal rám kiáltottak, hogy tűnjek el onnan… és én nem tettem… valaki a földre lökött… Istenem… Mike volt az… Mike lökött el, hogy őt találja el a golyó! Aztán láttam, ahogy összeesik... Mike... engem akart megvédeni... Nekem kellene most halottnak lennem!

Mindenki megrémült, de senki nem mondott semmit. Bill összekulcsolta a kezét és lehajtotta a fejét, Simone könnyes szemmel meredt rám, a nénikém levegőért kapkodott, Florenz csak egyre jobban sírt, a Tokio Hotel másik három tagja egységesen a távolabb álló Davidra meredt, Linda, Anni és Helga ösztönösen közelebb húzódott egymáshoz, Johannes pedig holtsápadt lett.

- Ugyan, Lotte! Ne beszélj őrültségeket…

- Talán csak baleset volt… a közelben van egy lőtér…

A nyugtatások feleslegesnek tűntek. Tudtam, hogy nem baleset volt! Nem volt rá bizonyíték, de éreztem… nem lehetett véletlen… És most Mike holtan fekszik… Óh, Mike, Mike! Miért tetted ezt velem? Miért hagytál el?

A földön ülve úgy éreztem, minden fölém tornyosul, az emberek óriásnak látszottak. Már nemcsak azt kellett elviselnem, hogy Mike nincs többé. Azzal a tudattal kell majd élnem, hogy Mike az életét áldozta értem. Istenem, hányszor mondta, hogy megtenné, én pedig mindannyiszor ellenkeztem vele! És mégis megtette...

Anyám halála, Mike halála...

A fájdalom újra meg újra összetört. Nem tudtam másra gondolni, csak Mike meggyötört, élettelen testére. Hát ezt érdemelte? Miért kellett szenvednie? Miért kellett elmennie?

Rodolpho bácsi felemelt a földről. Úgy éreztem, nem bírom elviselni a gyötrelmet. Mike halála fájdalmasabb volt, mint anyámé. Nem láttam anyám élet-halál küzdelmét, ő megkímélt ettől. Néztem a koporsóban, párnák és virágok közt, de olyan volt, mintha aludna. Nem láttam a testén lévő sérüléseket, csak a fehér, halott arcot.

És most részese voltam Mike Müller utolsó perceinek. Eszembe jutottak a szavak, melyek utoljára hangzottak el a szájából, ahogy arra kérte Billt, hogy vigyázzon rám. Emlékeztem Flor egyik megjegyzésére, melyet anyánk halálának estéjén közölt. A nővérem azt mondta, anya végső szavaival is a gyermekeit emlegette – tehát a halála előtt azok jártak az eszében, akiket mindennél jobban szeretett.

Szörnyű volt rájönni, hogy Mike Müller Lotte Krügerre gondolt, mielőtt átadta lelkét a túlvilágnak.