7. Fejezet: Vallomás

Bill beszámolója nagyon sokkoló volt. A fiú még mindig a szőnyegen ült, ködös tekintetét újra és újra körbejáratta a VIP-terem kifogástalan berendezésén. Mellette térdeltem, s csak fogtam a kezeit, de nem tudtam, mit kéne mondani.

– Nem akartam hazudni neked – motyogta és a vállamra hajtotta a fejét – nem akartam titkolni előtted.

– Semmi baj, semmi baj.

– Nem... már nem… nem nézek rád úgy, mint Friedára. Már tudom. Akkor még szinte gyerek voltam. Frieda volt, de elmúlt. Nincs többé. Az érzés sincs többé. Tudnod kell... Meg kell, hogy értsd, Lotte. Kérlek. Értsd meg! Ne haragudj…

Fájt a hazugsága. Mégsem voltam tehát olyan különleges, de már legalább választ kaptam a kérdésre. Azért jött oda hozzám, mert az egykori ideált látta bennem. Rosszul esett, hogy nem mondta el, de mégsem tudtam haragudni rá. Miközben szánnivalóan elgyötört alakját néztem, nem éreztem dühöt, nem éreztem haragot, csak a mérhetetlen sajnálatot, a részvétet és a szeretetet.

– Megértem – suttogtam és végigsimítottam a gerincén. – Tudom. Elhiszem. Te sem haragszol rám, amiért turkáltam a cuccaid között?

– Nem – mondta nevetve. – Sejthettem volna, hogy ez lesz. Túl kíváncsi vagy. Megelőzhettem volna, ha beszélek Friedáról, de nem tudtam… emlékszel… azokra a bonyolult dolgokra… ezt titkoltam… és te rögtön rákérdeztél, pedig azt reméltem, nem kerül elő a téma… azt gondoltam, el leszel bűvölve, hogy beszélhetsz velem… vagy el sem hiszed, hogy tényleg én vagyok… Hogyan kellett volna elmondanom? És mikor? Először nem akartam... hiszen idegen voltál… de … aztán megkedveltelek… és már azért titkoltam, nehogy elveszítselek…

Tom felnevetett. Hátranéztem. Akkor tűnt fel, hogy ő is a szobában tartózkodik még. A kezében egy kiürült pezsgősüveget szorongatott, és az asztalon is sorakozott előtte néhány másik, szintén üres üveg. Valószínűleg, míg Bill mesélt, ő azzal múlatta az időt, hogy elfogyasztotta azok tartalmát. Tom tekintete is homályos volt már. Óh, ne – gondoltam – ugye, Tom, nem ittad le annyira magad?

– Tom? – szólítottam meg bátortalanul, mire ismét felvihogott. Határozottan pont olyan részeg volt, mint Bill.

– Tom, ugye képes vagy járni? – kérdeztem bizonytalanul, mert tudtam, az egyikőjüket kis segítséggel még talán elcipelem a kocsihoz, de ha mindketten részegek, egyikük sem tud segíteni magán, vagy egymáson.

– Aha. Menjünk innen – mondta és felállt, hogy segítsen talpra állítani Billt. A járása nem volt ugyan egyenes, de képes volt megállni a lábán. Ez volt a szerencsém. Tom odatámolygott hozzánk és megragadta Billt. Bill – máramennyire ez tőle tellett – próbált segíteni magán, de ígyis nehéz volt tartani őt. A jelenet egy emléket lökött elmém felszínére. Bill megtalálásának emlékét. Azon a napon Simonével jártuk a várost, hogy az akkor másfél hete eltűnt billt keressük. Egy kisbolt előtt találtunk rá, kétségbeesetten kuporogva. Akkor ugyanígy cipeltük őt az autóig. Nem mutattam ki, hogy az emlék sok kínt okoz nekem, csak mentem előre, Bill pedig félig-meddig rámnehezedve próbált haladni. Viccesen nézhettünk ki, de nem zavart. A már korántsem józan Kaulitzokkal az oldalamon vánszorogtam ki az autóig, s Tom segített betenni hulla részeg öccsét a hátsó ülésre.

– Bill, ha össze mered hányni a kárpitozást, te fogsz takarítani – fenyegettem meg szegénykémet és rácsaptam az ajtót.

Tom égtelenül vihogni kezdett, miközben felé siettem, hogy besegítsem az anyósülésre. Te jó isten, mit fogok kapni Simonétől, ha hazaállítok ezekkel? Reméltem, hogy nem lesz még otthon, mikor megérkezünk.

Tom tovább röhögött, mire őt is megfenyegettem.

– A hányásos dolog rád is érvényes, SzexIsten uraság – mondtam és beültem a volán mögé.

Tom befogta, így nyugodtan vezethettem egy ideig, de pár perc múlva – Billel egyetemben – olyan jól kezdte érezni magát, hogy rövidesen dalra is fakadt.

– Pain of Loveeee Pain of Loveee Pain of Loveee – skandálták Billel kórusban, ahogy csak a torkukon kifért, nekem pedig felment az agyvizem tőlük.

– Kuss már! – kiáltottam rájuk dühösen, mire mind a ketten, mint két kis angyal, elhallgattak és nem szóltak többet.

– Nekem is hiányzik ám Frieda – motyogta néhány perccel később Tom, üveges tekintettel meredve maga elé. – Csak néha ment az agyamra.

Bill nem válaszolt és végül Tom is abbahagyta a próbálkozást, hogy kommunikációt kezdeményezzen.

Csak vezettem, kizárólag az útra figyeltem, mert borzasztóan dühös voltam erre a két jómadárra. Miért kellett ezt csinálniuk?

– Lotte – szólalt meg Bill – ugye tudod, hogy szeretlek, angyal?

Most sután hangzott a mondat, épp ezért dühösen reagáltam.

– Fogd be! – sziszegtem mérgesen. – Ezzel most nem tudsz meghatni.

– De nem is rám vagy mérges – állapította meg vihogva – te Tomra vagy dühös.

– Nem érdekel – mondtam türelmetlenül.

Hiába a kemény álarc, az a két szerencsétlen olyan édes volt még részegen is, hogy lehetetlen volt kibírni kacagás nélkül.

– Nem haragszol – csillant fel Bill homályos tekintete. – Angyal, te nem haragszol.

– Jól van, nem haragszom – nevettem el magam – de majd később megbeszéljük, oké? Ha már kialudtad magad. Ez rád is vonatkozik, Tom – néztem a gitárosra – és el ne hidd, hogy nem szólok Lindának a jól sikerült kétszemélyes bulidról.

– De nem is én szerveztem – mérgelődött Tom. – Nem én akartam. Bill mondta!

– És az öcsire persze mindig hallgatni kell – gúnyolódtam.

Tom sértődötten felvonta a szemöldökét és nem felelt, inkább alsó ajkába ékelt piercingjét piszkálgatta.

Megérkeztünk Loitschébe. Leparkoltam a Kaulitz-ház kapubejáróján, majd kiszálltam a kocsiból és a feljáróhoz léptem. A kapunyitó elektronika – melyet Gordon pár hete szerelt fel – berregve tárta szét a barna fakerítés két oldalát. Visszaültem az autómba és felhajtottam az udvarra. Simone Opelje már a hatalmas garázsépületben állt Bill régi BMW-je mellett. Tom és Bill Audijai valószínűleg a stúdió előtt parkolnak, a Cadillacket pedig bizonyára Linda vitte el.

Felfedezésem eredményeként rájöttem, hogy Simone minden bizonnyal itthon van.

Sóhajtottam, majd kinyitottam az utasülés felőli ajtót, kisegítettem Tomot és együtt emeltük ki Billt a hátsó ülésről.

– Ne szólj anyának, oké? – mondta Bill és megtántorodott.

– Késő, mert itthon van – feleltem és a karja alá nyúltam, hogy átvessem azt a vállaimon.

– Engedj! – nyögte Bill és teste erős görcsbe feszült. Tom és én majdhogynem egyszerre ugrottunk félre, nehogy a rókavadászatból mi is kivegyük a részünket.

– Bill, baszdmeg, a cipőm! – kiáltotta Tom és undorodva lenézett fekete edzőcipőjére. Elvihogtam magam: ezek szerint a srácnak nem sikerült olyan jól félreugrania, mint nekem.

– Sa-sa-sajnálom – dadogta Bill erőtlenül és remegő kézzel megtörölte a száját.

A gitáros morgott valamit, de nem felelt. Megfogta Bill másik karját és vonszolni kezdte az öccsét a bejárat felé. Akkor gondolkodtam el azon, hogy Tom hogyan fog feljutni a lépcsőkön – elvégre ő se tiszta már – a járás neki is gondot okozhat.

– Bocs, fiúk – mondtam bocsánatkérően, majd elkiáltottam magam – Simone!

Léptek zaja hangzott, majd megjelent az ajtóban az ikrek anyja, aki látszólag azt se tudta, elhiggye-e, amit lát. Szó, ami szó, a fiai nem festettek valami fényesen. Billt két oldalról támogattuk, s Tom folyton folyvást szentségelt a lehányt cipője miatt.

– Mi történt? – kérdezte Simone és lesietett a lépcsőn. – Fiúk, ti meg hogy néztek ki?

– Berúgtak – adtam meg a választ. – Bill pedig összeokádta magát.

– Legalább nem a kocsidat – nyögte Bill és ismét görcsösen megrándult.

– Az istenért, Bill, legalább ne arra a kicseszett cipőre! – kiáltott Tom és elengedte Billt. Simone gyorsan észbe kapott: megragadta a fiát, levéve ezzel Bill súlyának terhét a vállamról. Eltartotta magától, majd miután Bill kiadta a felesleget, a nő olyat tett, amit még sosem láttam tőle. Egész egyszerűen hátba vágta Billt, aki ettől újra öklendezni, majd hányni kezdett.

– Ezt meg miért csinálod? – kérdeztem és fintorogva elfordultam.

– Azért, hogy kijöjjön belőle az alkohol egy része – mondta Simone és átkarolta Billt, hogy felvonszolja őt a lépcsőkön. – Lotte, kérlek, hozd fel Tomot!

– Fel tudok menni egyedül is – morogta az idősebbik Kaulitz-iker és bizonytalanul indult el a lépcsők irányába. Azonban, alighogy fellépett az első lépcsőfokra, megingott és meg kellett kapaszkodnia a korlátban.

– Biztos, hogy ne segítsek? – vigyorogtam és felléptem mellé.

– Nem – makacskodott és továbbindult. Követtem és a biztonság kedvéért mögötte tartottam a kezeimet, bár nem hittem, hogy ha elesik, képes leszek megtartani őt.

Tom végül nagy nehezen átesett a küszöbön, majd lerogyott a földre és ott helyben el is aludt. A srác mellett állva figyeltem, ahogy Simone a kanapéra fekteti Billt, betakarja és otthagyja. A nő tekintete találkozott az enyémmel, majd észrevette a földön alvó Tomot és mérgesen fújtatott egyet, miközben megpróbálta talpra küzdeni idősebbik gyermekét.

– Szerintem hagyjuk itt – mondtam, Tom felé bökve.

– Oké – hagyta rám Simone. – Elvégre is, magának kereste. Mi történt, Lotte? Az ikrek szinte sosem isznak ennyit!

– Tudom, mi történt – adtam meg a feleletet. Bill lerészegedése miattam következett be, Tom pedig csak szolidaritást vállalt a testvérével.

Simone nem értette, miről beszélek, így belefogtam, hogy részletesebben előadjam neki a történetet. A nő elengedte Tomot, majd nekitámasztotta a srác fejét az ajtónak és finoman megpaskolta az arcát, de Tom nem ébredt fel. Simone feladta és besétált a nappaliba, ahol mindent elmondtam neki.

– Láttam egy fényképet Bill asztalán... Friedáról. Akkor még nem tudtam, ki ő és fogalmam se volt, hogy... hogy meghalt... és hogy sokat jelentett Billnek. Kutatni kezdtem a cuccai között, akkor akadtam rá egy füzetre, melybe mindketten leírták az egymás iránti érzéseiket. Aranyos kis versekben fogalmazták meg a gondolataikat. Nagyon megható volt. Bill pedig rajtakapott, hogy épp azt olvasom, aztán elment és jópár órával később hívott fel Tom, hogy elmondja, totál kiütötte magát. Tom akkor még nagyjából rendben volt. Mikor a helyszínre értem, Tom bekísért, bill pedig mesélt nekem Friedáról, ezalatt a bátyus magába erőszakolt néhány üveg pezsgőt és most már tudod, mitől ilyen.

Simone arcvonásai megenyhültek, miközben rápillantott az alvó Billre, majd a lépcső felé intett és felment az emeletre. Követtem őt. Bill szobájában akadtam rá. Az énekes íróasztalán szétszóródott holmikat rendezgette és a szekrény polcain lévő fényképeket nézegette.

– Te jól ismerted Friedát, igaz? – kérdeztem, mikor beléptem a szobába és leültem Bill ágyára.

– Igen – felelte Simone és rám nézett, majd abbahagyta az íróasztal rendbeszedését és leült mellém. – Frieda édes kislány volt. Az ikrek nagyon kedvelték őt.

– És Bill szerette – sóhajtottam elkedvetlenedve. Simone tudta, mit akarok mondani. Gondolhatta, mi járhat a fejemben, mert megölelt és így felelt:

– Igen. Bill szerette. Viszont téged is szeret.

– De – kezdtem, majd egy pillanatra megálltam, hogy nagy levegőt vegyek, aztán folytattam – azt mondta, hogy... hogy először azért jött oda hozzám, mert úgy hitte, ha velem van, visszakaphatja Friedát. Simone, ez nagyon rosszul esett! Én mindent feladtam érte, ő pedig hónapokig hazudott nekem!

Simone még mindig körülöttem tartotta a karjait, s úgy ringatott, akár egy rémálomból felriadt kisgyereket.

– Lotte, meg kell értened, hogy ez nagyon nehéz helyzet volt – mondta végül. – Bill a siker kapujában állt, mikor elvesztette Friedát. Nem volt ideje búslakodni, mert fellépés fellépést követett, interjúk, fotózások, lemezdedikálás és számtalan médiás megjelenés vette kezdetét. Bill nem tudta, hogyan adja ki magából mindazt a keserűséget, ami belülről feszítette őt. Elzárkózott, próbált egyedül megbirkózni a történtekkel. Te felkavartad az érzéseit. Nem tehetett róla. Kényszer vezérelte, hogy odamenjen hozzád, hogy kapcsolatot kezdjen veled. Tudnod kell, hogy nem akart bántani téged. Sosem akarta, hogy pótléknak érezd magad. Ezért nem beszélt neked erről. Várj, mutatok valamit. Bill az imént kért meg, hogy adjam ezt oda.

Felállt és az asztalhoz lépett, majd felvett egy összehajtogatott papírt és átadta nekem.

– Bill úgy tervezte, mesél majd Friedáról, de sosem érezte magát felkészültnek. Miután rajtakapott, hogy kutatsz nála, visszament a stúdióba és mindent leírt arra a lapra, melyet a kezedben tartasz. Olvasd el, aztán alkoss véleményt, rendben?

– Rendben – mondtam és széthajtottam a lapot. Az írás ugyanolyan görbe volt, mint abban a négyzetrácsos füzetben. A szöveg nehezen volt olvasható, mert tintafoltok szennyezték a papírt.

...

Nem ez az első vers, mit leírtam egy lapra,

De ez az első, mi ráébreszt egy rémes gondolatra.

Reggel fel se fogtam még, mikor úgy elküldtelek,

Hogy egy pillanat műve csupán – s elveszítelek

Dühös voltam rád, de hogy miért, azt jól tudtad,

Kínzó emlékek közt a régmúltat kutattad

Szívembe vésődött egy mélységes mély titok,

Miről eddig nem szóltam – jobb volt, ha hallgatok

Egyvalamire azonban ma reggel rájöttem,

Nem lehet több titkom, mert neked sincs előttem

A hibákért ne fizessünk – ne hulljon szirma virágnak,

Átadom a titkot neked – s így az egész világnak

A sorokban ott rejlik a mi kis történetünk,

Hogy miként fordult másra megszokott életünk.

Lásd hát meg titkomat - „most már olvashatom”,

„Tudnom kell múltadat” – most már elmondhatom

Fülledt nyári este volt, mikor először láttalak,

Nem tudtam miért, de máris csodáltalak.

Volt akkor valami az őszinte szemedben,

Mely mindent felkavart zavaros fejemben

Csinos, szőke lány álldogállt melletted,

Te pedig a hömpölygő tömeget fürkészted.

Nem láthattál engem, de én figyeltelek,

S talán azonnal meg is szerettelek.

De ez csupán egyetlen pillanatig tartott,

Mert az autó, melyben ültünk, csendesen elhajtott

Már a hatalmas stadion magasodott előttem,

Elrejtve bájos alakodat előlem.

Teltek az órák, hallottam a kinti zajt,

Tudtam, hogy a rajongókkal énekelsz pár TH-dalt.

Most azonban a hangok hozzám nem értek el,

Úgy éreztem, valahogy már semmi sem érdekel.

Lüktetett a vér mindegyik eremben,

Egy lány régi emléke kelt életre fejemben.

Ma megláttalak téged – Óh, magasló kék ég!

Mintha Frieda állna előttem pont úgy, ahogy rég!

Zavart voltam és motyogva sétálgattam lassan,

A folyosókat róttam, hogy magam elfoglalhassam.

Az egyik lépcsőnél feltűnt egy lányalak,

Figyelni kezdtem őt, és téged láttalak.

Néhány másodpercig csak távolról néztelek,

Nem voltam tudatában, miket is képzelek.

Hallottam a hangodat, láttam az arcodat,

Mintha magammal hordoztam volna a sorsodat.

A lépcsőkön ültél, én nyújtottam a kezem,

Megfogtad azt, és megköszönted nekem.

Rám néztél azzal az ismerős szemeddel,

Megremegett kezem, reszkető kezeddel.

Egy álom tért vissza, egy édes, régi álom,

Mintha úgy érezném, hogy újra megtalálom

Azt, akit szerettem, bár elvesztettem oly rég,

Hibámtól nem voltam képes szabadulni még

Te nem lehetsz Frieda, ő egyszer elment már,

Kezem a kezére rég mindhiába vár

A képe még bennem élt, de kezdtem őt feledni,

Más lányt viszont nem voltam képes szeretni.

A koncert elkezdődött, én tettem, amit kellett,

Aztán megláttalak néhány sikoltó lány mellett.

Nevettél, énekeltél pont úgy, ahogy mások,

Én mégis úgy éreztem, talán csodát látok.

Az egész koncert alatt csak téged néztelek,

Szinte fájt, mikor az utolsó dalnak is vége lett.

Autogramosztássnál akárki szembe jött,

Minden arcvonás csak téged tükrözött.

Aztán megjelentél, remegve adtad át a lapot,

Most volt már csak késő – semmi sem tilthatott

Ráfirkáltam a lapra az MSN-címemet,

Mert túl erős volt a kényszer, hogy megismerjelek

Eltelt egy hónap és én megkedveltelek,

De nem éreztem semmit, csak hitegettelek

Tudtam már ki vagy, mégis azt hittem oly bután,

Hogy Friedát kaptam vissza annyi év szenvedés után.

Egy szép napon azonban mindent átgondoltam,

Egy őrjítő hír miatt teljesen átváltoztam

Megtudtam, hogy néhányan bántani akartak,

S ettől a düh karmai mélyen belém martak.

Akkor már régen tudtam a nevedet,

De nekem még Frieda voltál, ki mindig rám nevetett

Frieda azonban egy fél pillanat alatt,

A szívemben is meghalt, de helyén űr nem maradt.

A világ is fényesebb ruhába öltözött,

Mert a régi lány helyére új lakó költözött.

Az érzés erősebb volt talán minden másnál,

Mert jobban szerettelek téged Friedánál.

Mikor a lányt meg ismertem, gyermeki volt lelkem,

Mikor téged megláttalak, talán akkor felnőtt lettem.

A lány iránti érzelem nem volt semmi más,

Mint múló láng, mi elég, s nem marad, csak parázs.

Ha életben marad, tán akkor is elvesztem,

Furcsa – így leírva, milyen hihetetlen,

Mert azt hiszem, ő sosem ért volna annyit nekem,

Mint amennyit te értél, ha megfogtad két kezem

Elismerem, hibáztam, mert soha el nem mondtam,

Kérlek, hidd el, veled őt pótolni nem tudtam!

Bár igaz, mikor először megláttam zöld szemed,

Úgy hittem, Friedaként lesz szívemben helyed.

Nem is tudom, régen hogy hihettem ebben,

Hogy te lehetsz nekem Lotte és Frieda is egyben?

Történetem tárgyától ám szépen eltértem,

De folytatom is gyorsan, olvasd, hát eképpen:

A hét kezdetén indultam, hogy találkozzak veled,

Akkor már tudtam, el nem engedem a kezed.

Azt hittem, minden rendben, majd boldogok leszünk,

De nem tudtuk biztosan, mi az, mit teszünk

Szomorú voltál, mert nem írogattam neked,

Édesanyád pedig már nem volt ott veled

Támasz nélkül maradtál, de újra jöttem én,

S nemsokára láttalak az udvarunk közepén.

Könnyfátyol fedte az ismerős szemeket,

Remegve fogtam az óhajtott kezeket

Karjaimban tartva , újra jött az álom,

Az égi boldogságot veled megtalálom.

Meg sem fordult bennem, hogy az oly kegyetlen élet,

Csak egy hónap múlva közli velünk, mi is lesz a végzet.

Szíveink szép virágát tépve és szakítva ,

Csúsztam le a sötétbe, a kétségbe taszítva.

Egymás után teltek el a kínzó napok,

Lassan fogtam csak fel, hogy múlnak a hónapok.

Hiába volt minden, a kérés, a szidalom,

Nem törődtem mással, eltakart a fájdalom

„Nem kellesz nekem” – mondtad, amit hittél,

Nem tudhattam, hogy zsarolás áldozata lettél

A bizalom ára hát mégiscsak ennyit ért,

Csókodat adtad, cserébe enyémért.

Örültem és hittem, hogy minden rendben lesz,

Sok évnek hajnalán majd mellettem ébredhetsz

Mégsem így történt, mert újabb merénylet

Vetett véget köztünk majdhogynem mindennek.

Ellenséges voltál, úgy, ahogy én veled,

Nem akartam többé megfogni a kezed.

Minden emlékem lassanként elhagyott,

Belül a lelkem és szívem is megfagyott.

Szinte nem is éltem, mintha nem lett volna kiért,

S csak később tudhattuk meg, valójában miért.

Egy őrült rajongó, ki csapás a világra,

Mérget cseppentett az édes kis virágra.

Mindennek vége volt, ott tényleg mindennek,

Nem parancsoltam többé megfagyott szívemnek.

Heteken át bolyongva jártam a világot,

Keresve az ismét eltépett virágot.

Sötétségbe borult a föld és az ég,

Méreg tombolt bennem, de kitartottam még.

Nem tudom, mi történt, majdnem elvesztem,

Éles sikolyodra talán még emlékszem

Sok-sok hónap után újra egymásra találtunk,

És azt hittük, ez volt az, mit annyiszor álmodtunk.

Figyelj rám, angyal, fordítsd felém szemed,

Nem akarok mást, csak egy jobb életet veled

...

A vers elolvasása után milyen véleményem lehetett volna Billről? Felnéztem és láttam, hogy Simone finoman elmosolyodik. Könnyek gyűltek a szemembe. Hogy is haragudhattam Billre akár egyetlen percig is? Igen, rossz volt, hogy velem akart pótolni valakit, akit nem lehet, de ő maga is rájött, hogy képtelen erre. Nem nekem kellett rávezetnem, épp ezért nincs is miért haragudnom rá. Elvégre is, mikor úgy hitte, visszakaphatja Friedát, még nem is voltunk együtt.

– Na, mit gondolsz? – kérdezte Simone.

– Te olvastad?

– Nem – rázta a fejét – csak a végébe pillantottam bele.

– Erre nem tudok mit mondani – nyögtem és letettem a papírt. – Sosem láttam még verset írni.

– Most sem láthattad – nevetett fel könnyeden.

– Az igaz – hagytam rá szórakozottan, majd kisétáltam a szobából és lerohantam a földszintre. Bill még aludt. A kanapéhoz húztam egy széket és leültem mellé.

Simone hamarosan lejött utánam. Mosolygott, mikor rám nézett, majd a hátsó ajtón át kiment a kertbe – az első bejárat a Tom-torlasznak köszönhetően továbbra is használhatatlan volt.

– Mennyit dolgoztál azzal a verssel, hm? – kérdeztem Billt, habár tudtam, hogy nem hallja a kérdésemet. Megfogtam a kezét és csak figyeltem, ahogy alszik. Vártam, hogy felébredjen. Beszélni szerettem volna vele, újra elnézést akartam kérni tőle, át akartam ölelni, csakhogy tudja, teljesen megértem, és nem kell magyarázkodnia.

Könnyű volt talán átlépnem azon, hogy Frieda-pótléknak kellettem?

A válasz: egyáltalán nem.

És Bill eleget szenvedett már anélkül, hogy még én is dühös legyek rá. Nem hiányzik neki, hogy miattam eméssze magát. Nem egyszer bizonyította, hogy szeret, hiszen hányszor sikerült újrakezdenünk még olyan reménytelen helyzetekből is, melyekből mások már rég feladták volna?

Órák teltek el. A ház csendes volt, csak Simone léptei törték meg a némaságot.

A ház előtt halkan berregett egy motor. Hallottam Simone félig elmosódott, gyors közlését, melyet a hazatérő Gordonhoz intézett.

– Ahh, bassza meg, a fejem – nyögött fel Tom.

– Így jár, aki leissza magát a sárga földig – mondtam és még vigyorogtam is hozzá.

Nem felelt. Feltápászkodott a padlóról, elvonszolta magát a konyhaszekrényig, kutatott benne egy kicsit, majd kivett egy gyógyszeres üveget, a tenyerébe lökött néhány tablettát és víz nélkül lenyelte őket.

– A Tylenol csodákat művel – mondta és elindult az emeleti lépcsők irányába.

Felnevettem.

– Mi van? – nézett hátra mérgesen. Ruhája össze-vissza lógott rajta, afrofonatos tincsei helyenként kibomlottak, arca nyúzott volt, szemei alatt karikák sötétlettek.

– Megmondom őszintén, Tom, pocsékul festesz – kuncogtam, majd lenéztem a hasonló állapotban fekvő Billre.

– Kösz – morogta és feltrappolt a lépcsőkön.

– Hé, a cipődet tanácsosabb lenne lent hagyni! – kiáltottam utána, mikor már a lépcsőfordulóban járt.

Lenézett a cipőjére és felhördült.

– A rohadt életbe! A kedvenc cipőm! Ugye nem én hánytam le?

Végignézett magán, de nem látta jelét, hogy ő lett volna a tettes.

– Megfojtalak, Bill – sziszegte és lehajította a cipőket. – Pontosan ugyanilyet fogsz venni nekem.

Nem sokkal azután, hogy Tom szobájának ajtaja bevágódott a gitáros mögött, Bill is ébredezni kezdett.

– Mi a franc történt? – motyogta, majd felült és végignézett nem éppen tiszta pólóján. – Ó, te... te láttál hányni? – kérdezte és rémülten pislogott rám.

– Aha – mondtam vállvonogatva. – Szépen leokádtad Tom cipőjét. Most nagyon pipa rád.

– Jaj – nyögte és remegő kezeibe temette arcát. – Mi történt? Hogy kerültünk haza?

– Én hoztalak haza titeket – feleltem, mire Bill szemei hatalmasra nyíltak.

– Te? És Tom?

– Tom ott aludt az ajtóban. Órákon keresztül. Szóval gondolhatod, milyen állapotban volt. Felhívott, hogy kiütötted magad, de amíg meséltél nekem... Friedáról.... ő szépen benyakalt néhány üveg pezsgőt.

Bill bólintott, majd felállt és ő is a lépcsők felé indult. Útközben félrerúgta Tom cipőit és felvánszorgott az emeletre. Alig bírt mozogni – nem lehetett valami kényelmes órákon keresztül a kanapén kuporogni.

– Vigyek fel neked Tylenolt? – kérdeztem nevetve, mikor már a lépcsősor tetején állt.

– Az jó lenne, köszönöm – mondta és eltűnt az emeleti folyosón.

Tom nem tette vissza a gyógyszert a helyére, így fogtam egy szalvétát, kivettem két pirulát az üvegből, majd felvittem Bill után.

Bill szobájának ajtaja nyitva volt, de a fiút nem láttam sehol. Mint kiderült, ő és Tom a fürdőszoba előtt álltak és azon vitáztak, melyikük kerülhet előbb sorra.

– Emberek, lent is van egy fürdő, ha ez megnyugtat valakit – léptem be a helyiségbe.

– Jól van – húzta fel az orrát Tom és kislattyogott, majd lebotladozott a földszintre és néhány pillanattal később bevágta maga mögött a lenti fürdőszoba kissé nyikorgó ajtaját.

– Én is ezt mondtam neki – vont vállat Bill.

– Így már értem, miért volt olyan dühös – vigyorogtam és az énekes kezébe ejtettem a fájdalomcsillapító tablettákat.

– Köszönöm – hálálkodott és lecsúsztatta torkán a bogyókat.

– Jobban vagy? – kérdeztem kicsit aggódva. Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Csak azt kapta, amit érdemelt.

– Megvagyok – mondta köhögve. – Ugye nem kiabáltam, mikor odaértél a Monsun-Theaterhez?

– Nem. Ha úgy vesszük, félig-meddig aludtál.

Felnyögött és ellépett tőlem.

– Ne aggódj, láttalak már sokkal rosszabb helyzetben is – adtam meg a kegyelemdöfést.

– Nee – emelte fel védekezően a kezeit. – Azt inkább ne is juttasd eszembe.

Nevettem. Azon a napon, mikor Simonével megtaláltuk Billt, fel kellett cipelni őt a hamburgi stúdiólakásba. Ez nem volt egyszerű feladat, ráadásul Simone zavartalanul öltöztette Billt a jelenlétemben.

Miután Bill teljesen meggyógyult, vigyorogva meséltem el neki a dolgot, és azóta is rendszeresen elpirul, ha szóba kerül ez a számára igencsak kellemetlen téma.

Leült a fürdőkád szélére, melyben már gőzölgött a forró víz – bizonyára anyuci volt olyan kedves és mindent előkészített, míg Tomnak egyedül kell megtennie mindezt a földszinten.

- Lotte?

- Igen?

- Én… tényleg nagyon sajnálom… Nemcsak Friedát, hanem a reggeli incidenstis… Ha szántam volna néhány percet az ügyre, nem kellett volna ilyen helyzetbe kerülnöm előtted.

- Ne sajnáld, Bill – nyugtattam és odaléptem hozzá, majd átöleltem. – A múlt az csak múlt… nincs jelentősége, igaz?

- Igaz.

– Jól van. Inkább békén hagylak. Készülődj – mondtam végül és kihátráltam az ajtón, miközben figyeltem, ahogy Bill egy összehajtogatott ruhakupacot tanulmányoz, majd megállapítja, hogy a ruhák nagyvalószínűséggel az övéi.

Visszamentem Bill szobájába és leültem az ágyra. Ez a mai nap kész tortúra volt. Fáradt voltam – még nem sikerült egészen kiheverni a parti éjszakáját – és teljesen kimerített a két részeg srác hazahozatala.

Azt hiszem, elaludhattam, mert a következő emlékem az, hogy kávé, csípős mentol és férfitusfürdő erős illata csapja meg az orromat. Valaki párnát tett a fejem alá és takarót dobott a vállamra, de a szobában egyedül voltam. A narancssárga sötétítőfüggönyök be voltak húzva, így a helyiségben félhomály uralkodott. Felültem és körbenéztem. A Friedát és a mosolygós ikreket ábrázoló kép eltűnt az íróasztalról, helyette egy sokkal ismerősebb képet pillantottam meg. A fotón négy alak állt, középen két lány, a kép bal és jobb oldalán pedig két fiú. Mind a négyen nevettek. A fotó bal szélén álló katonatisztnek öltözött alak – aki nem volt más, mint Bill, arcán széles vigyorral tisztelgett a kamerának, míg a másik srác – Tom, próbált rettenetes képet vágni, mely tökéletesen passzolt volna bérgyilkos öltözékéhez, azaz a szakadt, ketchupfoltos kockás inghez meg a rojtos farmerhoz. A két lány közül az egyik hosszú, fekete ruhát viselt, fején óriási vörös ördögszarvak díszelegtek, szép arcát vámpírszerű festés csúfította. Ő volt Linda. Az én öltözékem valahogy cseppet sem illett ebbe a társaságba. Hosszú, aranyszínű selyemruhát viseltem, szépen feltűzött hajamon csillámpor ragyogott, mely visszaverte a bál fényeit. Nem illettem a képbe, mégis ott voltam...

és én voltam.

Elmosolyodtam, majd lassan elhagytam a szobát.

A ház csendes volt, csak a konyhában mutatkozott némi élet. Tom az asztalnál ült. Békésen eszegetett egy szendvicset, miközben figyelte Bill ügyködését a kávéfőzővel.

– Heeey – pillantott fel a gitáros, mikor beléptem az ajtón – jó reggelt. Kérsz valamit enni?

– Aha – dobtam le magam egy székre. – Mennyi az idő?

– Reggel kilenc – felelt készséggel Tom. – Úgy látom, nemcsak mi ütöttük ki magunkat tegnap este.

Felvihogott, majd nagyot harapott a szendvicséből.

– Kérsz kávét? – kérdezte Bill , majd választ se várva teletöltött egy csészét és letette elém. Nem nézett a szemembe. Gyanítottam, hogy szörnyen érzi magát, amiért olyan helyzetben kellett látnom, amilyenbe sosem akart kerülni előttem. Tom ezzel szemben nem zavartatta magát – bizonyára azért volt olyan, mint máskor, mert megnyugtatta a tudat, hogy őt legalább nem láttam hányni.

– Sajnálom, Bill, de nem szeretem a kávét – mondtam határozatlanul mosolyogva és félretoltam a csészét. – Különben is, neked nagyobb szükséged van rá.

Bill még mindig rosszul nézett ki, habár lényegesen jobban festett, mint este. A kijelentésemre zavartan pislogott párat, majd felemelte a kávéscsészét és lassan kortyolgatni kezdte annak tartalmát.

– De bunkó vagy – mondta Tom és felállt. – Legalább töltenél neki valami mást, mondjuk narancslevet.

– Tom, hagyd már – nevettem el magam. – Nem látod, hogy teljesen szét van esve?

– Nem lehet szétesve – ellenkezett Tom. – David küldött egy üzenetet, hogy TV-s interjúra várnak minket… Gondolom, a rendezvény miatt. Szóval, öcsi, kapd össze magad!

– Fogd már be, Tom – motyogta az énekes. – Fáradt vagyok, oké? Nem sokat aludtam, múlt éjjel.

– Nem aludtál? – kérdezte Tom színlelt meghökkenéssel – Hát akkor mit csináltál?

Bill felmordult, de nem felelt és gyorsan felsietett a lépcsőn. Tom kuncogott, miközben narancslevet töltött nekem, majd a pirítóba dobott néhány szelet kenyeret.

– Lindával is ezt csinálod reggelente? – kérdeztem vigyorogva. El se tudtam képzelni, hogy a keménynek látszó srác ilyen udvarias is tud lenni.

– Mit csinálok? – kérdezett vissza értetlenül.

– Hát, mondjuk narancslevet töltesz neki és megcsinálod a reggeliét – vontam vállat.

– Ja – nevetett fel gúnyosan, de azért könnyeden – dehogyis! Úgy ismersz engem? Ez sem a te reggelid – bökött a kenyérpirító felé. – A pirítós az enyém!

– Hogyan is gondolhattam olyan ocsmányságot, hogy Tom Kaulitz reggelit csinál egy lánynak? – játszottam meg a nagyon is meglepődöttet. – Bocsáss meg, Tom! Többé nem teszek ilyet!

– Ne hülyülj már! – lökte meg a vállamat – Persze, hogy a te reggelid készül.

– Tudtam én, hogy nem vagy olyan érzéketlen tuskó, mint amilyennek mutatod magad.

Tom felnevetett és az emeletre sietett, hogy el tudjon készülni az interjúra.

Csendben fogyasztottam el a reggelimet, majd felmentem a vendégszobába, hogy összepakoljam a cuccaimat.

– Hé, Kaulitz? – hajoltam ki a nyitott ablakon. Tudtam, hogy hallja, mit mondok.

Bill feje megjelent a szomszéd ablakban.

Haja tökéletesen belőve, szemei sötétre sminkelve. Most az a Bill volt, akit mindenki ismert. Nem látszott rajta a másnaposság, vagy a fáradtság.

Olyan volt, mint mindig. Szokásos bőrdzsekijét és súlyos kiegészítőit viselte, szemlátomást csak Tomra és az indulásra várt.

Néhány pillanatig csak néztem őt. A napfény lágyan táncolt barna szemeiben, határozott vonásain, meg-megpihenve sápadt - s ezúttal borostamentes - arcának mélyebb gödreiben. Talán szebbnek, s többnek láttam, mint eddig bármikor. Ő is csendben volt: bizonyára ugyanúgy fürkészte az arcomat, ahogy én az övét. Integetett nekem, rám nevetett, majd lassan eltűnt a libbenő függöny mögött.

6. Fejezet: Mégsem volt véletlen

A parti még nagyon sokáig tartott. Bill és én egy távolabbi sarokból figyeltük, ahogy éjfél körül Linda és Tom mindenki figyelmét magára vonva táncolni kezd. Most ők álltak a középpontban, és láttam Billen, hogy ezúttal nem zavarja a helyzet.

– Milyen szépek – mosolyogtam, miközben Linda gyors lépéseit figyeltem. – Teljesen összeillenek. Mi nem megyünk táncolni?

A kérdésemmel még saját magamat is megleptem, de Bill arckifejezését látva inkább nem könyörögtem a táncért. A srác zaklatott volt.

– Mi a baj, Bill? – kérdeztem aggódva.

– Semmi – legyintett – csak nem megy ki a fejemből az a kislány... Christina...

Christina távozása óta jónéhány óra telt el. Az ég már teljes sötétségbe borult, de a színes reflektoroknak köszönhetően a berlini főtér mégis fényárban úszott.

– Annyira elhagyatott volt – értettem vele egyet – nem tudtam nem odamenni hozzá.

– Olyan édes volt. Tényleg elhitte, hogy angyal vagy – kuncogott Bill, de a kuncogás nem volt rosszindulatú, sokkal inkább kedveskedőnek tűnt. – Valóban angyalként viselkedtél vele.

– Angyalként? Én? – húztam fel az egyik szemöldökömet. – Csak enni adtam neki. Ezt más is megtette volna, nem?

– Észrevette őt valaki rajtad kívül? – kérdezett Bill. – Rengeteg csaj állt körül, ő pedig ott volt a közelemben és senki nem figyelt rá. Te vetted észre. Csak te!

– Úgy szeretnék segíteni neki. Az anyja egy szörnyeteg lehet! – háborogtam.

– Tudom. Látszott rajta. Azonban nem tehetünk semmit, Lotte. Nincs hatalmunk megváltani a világot, bármennyire szeretnénk.

– Megváltás volt neki az is, hogy találkozott veled – fogtam meg a kezét és nagyon lassan a tér közepe felé húztam. Tudta, mit teszek és nem ellenkezett.

– Bárcsak többet tehettem volna érte. Amúgy miért húzol a reflektorok fényébe?

– Óh, egész egyszerűen csak azért, mert ez egy TH-parti. Az pedig hogy néz ki, hogy az egyik főszereplő egy sarokban gubbaszt és figyeli a többieket?

– Olyan vagy, mint Silke – morgolódott és közben finoman körbepislogott, hogy meggyőződjön arról, hogy az asszisztensnő nincs a környéken.

– Ezen ne is csodálkozz. Lassan több időt töltök vele , mint veled!

– Kezdek féltékenykedni – vigyorodott el és elegánsan megforgatott.

– Kezdhetsz is – vágtam vissza. – Silke jófej.

– Haha, te csak azt hiszed.

– Én nem hiszem. Én tudom.

Égtelenül felvihogott, de a zene olyan hangos volt, hogy elnyomta a hangját.

– Keressük meg a többieket. Velük is táncolni akarok! – hisztiztem.

– Miért? – kérdezősködött.

– Táncolj a rajongókkal. Azért vagy itt – elengedtem a kezét, de ő meg sem mozdult.

– Te is rajongó vagy – vont vállat és újra megragadta az egyik csuklómat.

Ismét kihúztam azt a szorításából és eltáncoltam a közeléből, belevegyülve a tömegbe. Már éjszaka volt, a téren mégis annyian gyülekeztek, hogy a reggel lezárt utakat még mindig nem lehetett megnyitni az autóforgalom számára.

Azt sem tudom, kik ragadtak meg egy vagy két forgás erejéig, minden olyan kavargó és színes volt. Sokak kezében villogó kacatok kápráztatták a szemeket, mások ördögszarvakat tettek a fejükre, vagy világító karikákat akasztottak a nyakukba. Igazi partihangulat volt.

– Tuti a buli! – kiáltotta Georg és elragadott egy alacsony, sötét hajú sráctól. – Hogy érzed magad?

– Szuperül! – lelkendeztem, túlordítva a lüktető zenét – Még több ilyet!

Elnevette magát.

– Nem láttad Helgát? – kérdezte, miközben a tömeget kémlelte. – Sehol nem találom azt a nőt!

– Helga is itt van?

– Naná, meg Anni is. Keresett téged, de eltűntél. Mivel Bill is lelépett, úgy sejtem, hogy együtt voltatok. Javíts ki, ha tévedek!

– Nem tévedsz – feleltem – együtt voltunk.

– Ohh – Georg szemei felcsillantak és már nem figyelgette a partizókat a barátnőjét keresve közöttük.

– Akarod hallani a részleteket? – vigyorogtam, mert tudtam, hogy elfogta a kíváncsiság. Tom esete óta megtanultam, hogy Georgot ilyen témákkal nagyon lázba lehet hozni. Azonban ez a téma korántsem lesz olyan izgalmas, mint ahogy azt várja!

– Ha elmondod – biccentett, próbálva leplezni kíváncsiságát.

– Oké – bólintottam. – A büfé egyik asztalánál ültünk, Bill pedig az ölében fogott egy nyolc éves kislányt, Christinát. A gyerek nagyon szeretett volna találkozni Billel, de az anyja nem engedte volna el, így elszökött otthonról. Ja, egyébként úgy gondolja, angyal vagyok.

Georgon láttam a csalódást, de valami más is átfutott az arcán. Tisztában voltam vele, hogy imádja a gyerekeket és nem tudja elviselni, ha egy is szenved közülük.

– Bill jófej volt vele, ugye? – kérdezte, emelkedő dühvel.

– Persze – biztosítottam gyorsan. – Christina nagyon boldog volt. Úgy hiszem, sosem volt még ennyire vidám, mint ma.

Georg kifújta a levegőt, majd átadott valakinek, elköszönt és elindult megkeresni Helgát.

Az idegen – akinek Georg átadott – nem maradt túl sokáig velem, de utána is akadt társaságom. Szinte egy pillanatra sem maradtam egyedül. Néhány rajongó lány is táncolt velem, sokan közülük ki is fejtették a véleményüket rólam.

– Szerintem nagyon édes lány vagy és örülök, hogy Bill téged választott – mondta az a pufók, fonatos lány, akit a délelőtt folyamán láttam, mikor interjút adtam Olivia Prinzstahlnek.

– Köszönöm – nevettem meglepetten. – Örülök, hogy ezt gondolod.

Többen is körbeálltak és egész gyűrűbe fogtak, miközben a táncpartnerem mindig cserélődött. A körtánc közben mindenki előadta a gondolatait, amik többsége pozitív volt, ennek pedig nagyon örültem.

– Billnek már tényleg kellett valaki – sipította egy lány magas hangon. – Sajnálom, hogy nem én lettem az, de boldog vagyok, hogy normálisat szedett össze. Úgy értem, nem valami ribancot.

– Azok csak bántanák! – mennydörögte egy rózsaszín hajú lány – Én mindet felakasztanám!

– Jaja – értett egyet egy újabb rajongó. – Ha Bill túlságosan beleesne egy olyan lányba, az simán otthagyná. Az ilyeneknek nem kell komoly kapcsolat! Megvolt és kész. Náluk így működik a dolog. Villogna vele két hétig, aztán pápá.

– Bocsi, Lotte, hogy mindenki fáraszt ezzel a témával – kért elnézést egy magas, hosszú barna hajú lány – de tudod, hogy nagyon érdekel minket. Bill olyan sokáig volt egyedül és... Többségünk néha azt remélte, hogy egyszer csak szembe jön az utcán és… . Mázlid volt, hogy neked legalább összejött.

– Nem utca volt, hanem stadion – vigyorogtam – és nem szembe jött, hanem felsegített, mert elestem a lépcsőn!

Néhányan nevettek, köztük én magam is.

A meginduló tömeg elsodort a lányoktól, akik még sokáig integettek felém. Az emberáradatot fürkészve sikerült észrevennem az ismerős arcokat. Mosolygásra késztetett, mikor megláttam Billt három csaj gyűrűjében. A lányok igyekeztek rávenni az énekest, hogy táncoljon, de Bill egyáltalán nem mutatott hajlandóságot erre. Az arckifejezése még mindig zaklatott volt, de a zaklatottság már kezdte átadni helyét a fáradtságnak. Őszintén szólva, nem is csodálkoztam ezen, biztosra vettem, hogy már nemsokára véget ér a mulatság.

– Segítsek? – táncoltam oda a három lányhoz, közben szélesen és kissé kárörvendően vigyorogtam Billre.

– Nem kell – húzta fel az orrát az egyik lány és kivált a gyűrűből. A barátnői követték és néhány másodperc múlva szemtanúi lehettünk, hogy az első lány megáll és zokogásban tör ki.

– Mi van vele? – kérdeztem értetlenkedve.

– Az, hogy idejöttél – mosolygott Bill hálásan. – Köszönöm. Már azt hittem, sosem szabadulok meg tőle.

– Miért nem mentél arrébb? – érdeklődtem. – Rengeteg ember van a közelben, akikkel táncolhatnál!

– Menjünk már hazaaaaaaa! – nyafogott és a vállamra hajtotta a fejét.

– Bill, ez a te partid. Szórakozz!

– Hagyd már – lökött meg valaki hátulról. A hangja alapján könnyű volt az azonosítás, s mikor hátrapillantottam, szembesültem vele, hogy a sejtésem helyes volt: Tom vigyorgott rám.

– Mi az, Tom? – nézett fel Bill – Nem bírod a hajtást?

– Kezdek kipurcanni – sóhajtott Tom – Lindával egész egyszerűen nem lehet bírni. Tánc, tánc, tánc és mégtöbb tánc. Komolyan, az a lány egy energiabomba. Most Annival járják a köröket, mert Gustav is feladta – tette hozzá kicsit vigyorogva.

A reflektorok ebben a pillanatban kialudtak, a tömeg sikoltott, a tér pedig sötétségbe borult. Bill és Tom két oldalról megragadta a kezeimet, nehogy valaki elsodorjon a közelükből.

– Futás a kocsihoz – suttogta Tom.

– Mi történik? – rémüldöztem.

Senki nem értett semmit, néhányan káromkodtak a buli hirtelen befejezése miatt, mások rémületükben könnyekre fakadtak, sokan pedig az egyetlen ésszerű megoldást, a minél hamarabbi távozást választották. Azonban ezt többnyire egyszerre akarták csinálni, épp ezért hatalmas sortorlaszok alakultak ki a lezárt téren, ami már nem is volt annyira lezárt... Láttam, hogy két hatalmas kamion közeledik.... te jó ég, egyenesen az emberek felé! A nagy vasszörnyek lassan haladtak, de a tömeget ígyis pánikba ejtették. Mögöttük bizonyára személyautók sorakozhattak, mert üvöltésszerűen hangzott fel a dudák fülsiketítő szinfóniáinak és az emberek kiabálásainak egyvelege.

– Ugye mind megvagytok? – hallottam egy ismerős hangot. Hátranéztem és láttam, hogy Silke lépked mögöttünk, közben mindenfelé néz, hátha meglátja a többieket.

– Mi igen – felelt Bill – de merre vannak a többiek?

– Hol van Linda? – kérdezte egyből Tom.

– Linda, Anni és Georg már az autóknál – felelt Silke, Gustavot és Helgát viszont nem találjuk, de keressük őket. Georg nagyon ideges.

– Azt nem csodálom – vetette közbe Tom.

– Hogyhogy feloldották az útzárlatot? – mérgelődött Bill.

– Fogalmam sincs – rázta szőke fejét Silke – de valahogy nem is érdekel! Tűnjünk el innen, ez most a legfontosabb!

– David és a többiek? – kérdeztem, a TH-staff hátramaradt tagjaira célozva.

– Mindenki egyben van, de siessetek már! A tömeg nemsokára megindul és akkor végetek van. Bill, itt már nemcsak rajongók és érdeklődő bulizni vágyók vannak, hanem az ellentábor kőkemény magja is. Tudod mit jelent ez, ugye?

– Ők engedték vissza a forgalmat az utakra – morogta Bill. – Azt akarták, hogy az összejövetelünk tragédiával végződjön. Ugye mindenki jól van? Megsérült valaki?

Silke nem felelt, csak meglökött minket. Futni kezdtünk, amíg el nem értük a fekete Lincolnt, eközben folyamatosan vakuk villogtak a közelünkben. Bepattantunk az autóba és zihálva fújtuk ki magunkat.

– Rohadékok – morogta Georg és az ajkaiba harapott – Ezek totál nem normálisak.

– Mi lett volna, ha kinyírtak volna valakit? – fújtatott Tom.

A gitáros kérdésére senki nem felelt, mert kinyílt a Lincoln ajtaja és megjelent Linda, Anni, Gustav és az időközben megtalált Helga, a nyomukban négy testőrrel. A sötétben nem láttam pontosan, kik azok, de Joachim szőke fejét még ígyis felismertem.

A kocsi hét személyes volt, de mi többen voltunk, a testőröket azonban ez nem nagyon zavarta. Miután Gustav beült előre Fred mellé, Joachim kinyitotta a hátsó ajtót és szó szerint beadogatta a lányokat a kocsiba.

– Nem férünk be mindannyian! – kiabált ki Georg, miközben az ölébe húzta Helgát, hogy helyet szorítson a rémülten pislogó Anninek.

– Márpedig most így fogtok utazni – morogta Joachim és ügyes kezének köszönhetően egy másodperc múlva már Linda is a kocsiban volt.

– Mi a fene történt? – kérdezte Linda, de ekkor Fred teljes gázzal kihajtott a parkolóból, így a lány csak Anni lélekjelenlétének köszönhette, hogy nem vágódott hanyatt.

– Jól vagytok? – nézett hátra a sofőr, mikor ráhajtott egy forgalmas útszakaszra. – Nem akartam rátok hozni a frászt, de muszáj volt elhúzni a tömeg elől.

– Mondd csak, mindenki egyben maradt? – aggodalmaskodott Bill.

– Igen. David, Peter, Patrick, a testőrök, Dave és én kivezényeltük a rajongókat . Néhányukat mi magunk vittük haza. Ne aggódj, senkinek nem esett baja.

– Akkor itt már mindenki az ellentáborhoz tartozik? – nézett hátra Tom, majd füttyentéssel adott hangot csodálatának. – Szép nagy tömeg.

– Dehogy. Sokan nem rajongók, de nem is ellenzők – felelt Fred. – Ők egyszerűen csak bulizni akartak. Kevesen jöttek az ellentáborból, a nagyobb tömegbe ők például nem is keveredtek bele. A feladatuk csak az volt, hogy feltépjék az útlezárás szalagjait, elvigyék a táblákat és a kordonokat, tehát, hogy megnyissák az utat a forgalom előtt. Nagyon alapos munka volt, biztosra veszem, hogy készültek ezzel az akcióval.

Senki nem mondott semmit, még Tom sem.

– Azért jó, hogy mindenki egyben van – szólalt meg végül Helga.

– Hol a fenében voltál? – torkolta le Georg – Már mindenütt kerestünk!

– A tömeg elsodort egy kislányt – felelt Helga – én pedig segítettem neki kijutni a térről, oké?

– Jó, jó – emelte a magasba a kezeit a basszeros. – Csak máskor szólj, ha ilyen terveid támadnak, mert halálra aggódtam magam!

– Hogy nézett ki a kislány? – kérdezte Bill, s arcára ismét kiült a zaklatottság. Helga érdeklődve felemelte a fejét, majd elgondolkodott és – megrökönyödésünkre – Christina pontos személyleírását adta meg.

– Olyan kis édes volt. Miközben a szomszédos utcába vittem, egy angyalról áradozott. Az az érzésem, hogy találkoztatok vele, Bill.

– Igen – feleltem az énekes helyett. – Hogyhogy még mindig itt volt? Mi már délután hazaküldtük!

– Azt nem tudhatom – rázta a fejét Helga – de én megtettem, amit lehetett. Elkísértem egy csendesebb sarokig. Biztosított arról, hogy onnan már haza tud menni.

– Nem tehettél volna többet – mondta Georg és barátnője vállára tette a kezét.

– Tudom – mondta Helga – de az a kislány olyan elhagyatott volt. Georg, te nem láttad!

– Mi láttuk – vetette közbe Bill. – Nagyon egyedül érezhette magát. Arra gyanakszom, hogy anyja sincs, csak... csak azt hiszi, hogy van... szerintem az anyja is rég meghalt már...

Te jó ég, Bill ezért volt ennyire zaklatott, ha Christinára gondolt? Ez a gondolat gyötörte, amióta látta a kislány alakját eltűnni a tömegben?

Mindenki csöndben volt. Bill megfogta a kezem, de nem mondott többet. Most az egyszer reméltem, hogy ne legyen igaza. Christina képtelen lenne egyedül élni, és még mindig jobb, ha egy pszichopata az anyja, mint az, ha halott, különösen, hogy Christina fel sem fogja a halál szó szerinti értelmét.

Az út további részében némaság burkolta be a Lincoln utasterét. A zene halkan szólt a rádióból, de ez csak Fredet nyugtatta meg. Szinte mindannyian feszültek voltunk. Azon gondolkodtam, ki lehet olyan gátlástalan, hogy vérfürdőt rendezzen egy ártatlan kis partiból. Csak egy ember jutott eszembe, de az az ember már hónapok óta rács mögött kuksolt, így ő biztos nem tehette.

– Bill? – kérdeztem végül óvatosan, mert valami mégiscsak piszkált belülről és nem hagyta, hogy megnyugodjanak a gondolataim.

– Tessék – felelt a megszólított.

– Ugye Gitty még mindig börtönben van?

Azt hittem, valaki elneveti majd magát a gyenge feltételezésen, miszerint a megszállott nincs már ott, azonban a kérdésem elhangozta után is csak a csönd vett körül.

– Gitty nem tehette – mondta Bill határozottan – de nem mondasz teljesen hülyeséget, angyal. Én is elgondolkodtam ezen. Biztosra veszem, hogy Gittyt néha meglátogatja valaki és az a valaki, talán épp a lány tanácsára, megszervezhetett egy ilyet.

– Az a rohadt kurva! – morogta Tom. – Nekem ez eszembe se jutott!

Fred nem tudhatta, ki az a Gitty, de udvariasságból nem kérdezett közbe. Az első ülésen terpeszkedő Gustav viszont azonnal hátrafordult. Hatalmasra nyílt szemeiben érdeklődés fénye csillogott.

– Szerintetek utána kéne járnunk, hogy mi van vele? – érdeklődött fejét ingatva.

– Nem hinném, hogy bevennék a legutóbbi mesénket. Gitty tuti elmondta nekik, hogy nem vagyunk a haverjai.

A legutóbbi találkozásunkkor Tom csúnyán megsértette a rabruhában sínylődő Gittyt, így jogos a feltételezés, hogy Gitty a rajta esett sérelmet minimum azzal bosszulja meg, hogy nem engedélyezi az újabb látogatásunkat – nem mintha túlságosan nagy kedvet éreztünk volna ahhoz, hogy leüljünk beszélgetni vele.

A Lincoln lassan a Kaulitz-ház kapubejárójához ért. Tom kipattant az autóból, majd kiemelte az összepréselődött Lindát és megvárta, amíg Bill és én is kikászálódunk. Apropó, mit keresek én a Kaulitz-ház előtt?

– Hé, Bill, nem kéne hazamennem? – néztem az énekesre tágra nyílt szemekkel.

Bill megrántotta a vállát , súlyos nyaklánca pedig csörögve himbálózni kezdett a nyakában. Arcán csibészes mosoly jelent meg, melyet halk kuncogás követett.

– Már majdnem reggel van – mondta és a ház felé indult. – A nagynénédék pedig valószínűleg mélyen alszanak. Te sem akarod felébreszteni őket, ugye?

Jó, persze, hogy nem akartam felébreszteni őket. Na de már megint Billéknél kell aludnom? Egy hónap alatt ez már a második alkalom lesz. Kezdek beköltözni a házba – eme felfedezésemen még mosolyogtam is egy kicsit.

Utolsóként léptem át a ház kapuját, aztán intettem egyet a Lincoln hátra maradt utasainak, majd elsétáltam a bejárati lépcsősorig és kettesével szedve a fokokat, felsiettem azokon. Bill megvárt az ajtóban, s együtt léptük át a küszöböt.

A ház előtere fényárban úszott. Nem tudom, Simone hogy képes hajnalok hajnalán is úgy pörögni, mintha belepumpáltak volna három liter kávét, mert a nő most is hozta szokásos, bár túlzottan szétszórt formáját.

– Óh, végre megérkeztetek! – sietett felénk, mikor becsukódott a tölgyfaajtó Bill mögött. A nő nagy igyekezetében leverte az asztalon álló virágvázát, de senki sem törődött ezzel az aprósággal. – Kértek valamit? Minden rendben? Lotte, nagyon örülök, hogy ismét nálunk töltöd az éjszakát!

Nem feleltem, mert már úgy éreztem, alig bírom nyitva tartani a szemem. A könnyű kis kánikularuha nem nyújtott védelmet az éjszakai hideg ellen, és megborzongtam, mikor egy lenge szellőfuvallat fellibbentette a függönyt az ablakról. Bill a vállaimra tette a kezeit. Az érintése nyomán végigkúszott bennem a melegség egy apró hulláma, de ettől függetlenül még mindig remegtem.

– Nem kérünk semmit – mondta bill és a lépcsők felé kezdett terelgetni – de azért köszönjük.

– Óh, ugyan! Igazán nincs mit – nevetett Simone és kifésülte szeméből rakoncátlan, fekete tincseit. – Tulajdonképpen már én is fáradt vagyok. Jó éjt!

– Neked is – feleltük kórusban Billel, majd felvánszorogtunk az emeletre.

A Bill szobája melletti vendégszobát választottam magamnak.

Bármennyire is fáradt voltam, az álom nem akart rám találni. A horizont odakint vörösben játszott már, de én még mindig nyitott szemekkel feküdtem. A ház csendes volt, csak Bill szobájából szűrődött ki némi zaj – egészen pontosan egy toll sercegése és papírok zizegése.

Óvatosan kisurrantam a szobából és átmentem Billhez. A srác nem vette észre, hogy mögötte állok. Teljesen belefeledkezett a munkájába. Láttam, hogy verses formájú írás készül a keze alatt – mely egyértelműen dalszöveggnek tűnt.

Megbűvölve néztem egy ideig. Sosem láttam még munka közben, s most az egész lényéből sugárzott valami megmagyarázhatatlan nyugodtsággal keveredett béke, ami nem volt azonos az otthon mámorító harmóniájának békéjével.

A tekintetem körbepásztázta a szobát. A hatalmas ágy vetetlen volt, a magas fenyőbútorok árnyakként meredtek a sötétben. Csupán az íróasztalon elhelyezett lámpa világított, halvány fényében a szoba sejtelmesen titokzatosnak látszott.

Bill tovább dolgozott, én pedig tovább nézelődtem. Az asztalon papírok tömkelege, könyvek sokasága és egy félrelökött laptop sziluettje rajzolódott ki. A lámpa fénykörének közepén egy megsárgult fotóra lettem figyelmes...

A fényképen három alak volt látható. Két oldalt Bill és Tom vigyorgott, közrefogva egy magas, szép arcú alakot. A lány vöröses tincsei csinos dereka köré omlottak, csillogó, zöld szemei teli voltak élettel, széles, tökéletes mosolya szívbéli boldogságról árulkodott. Habár a lány megdöbbentően hasonlított rám, egyáltalán nem én voltam. A balján álló Bill arcán piros foltok jelezték, hogy igencsak kellemetlen helyzetbe kerülhetett a fénykép készítése előtt. Ezzel szemben Tom önelégülten feszített. A kép mosolygásra késztetett volna, ha nem tudtam volna, hogy erről a lányról még sosem meséltek nekem. Távolabb léptem az asztaltól, beleveszve a félhomályba. Nem akartam, hogy Bill észrevegyen, noha eredeti tervem szerint ez lett volna a cél. Néztem, ahogy néha-néha rápillant a fotóra, kuncog egyet, majd ismét a papírja felé görnyed és lekörmöl pár szót. A falióra megállíthatatlanul ketyegett a hátam mögött. Végigsiklattam a tekintetem az üveges szekrények polcain. Még a derengő fényben is láttam, hogy az apró dísztárgyak közé fotók vannak rejtve. Sosem figyeltem meg túlságosan a szobát, mert valahogy mindig célok vezéreltek, mikor ebben a helyiségben jártam. Most azonban minden eddigi nézelődést bepótoltam. A polcokon sokasodó képek többsége rólam készült. Láttam párat Sabine és Santiago esküvőjéről, néhányat a szülinapi partiról, és az érettségi bálról is. Tehát majdnem minden kép engem ábrázolt, ez mégsem nyugtatott meg. Bill kizárólag az előtte lévő fotón mosolygó tündért bámulta.

Pár perc után kislisszoltam az ajtón és visszaballagtam a szomszéd szobába. Ha eddig nem tudtam aludni, ezután sem fog menni – gondoltam és leültem az ágy szélére. Azon gondolkodtam, vajon ki lehetett az a lány. Megfordult a fejemben, hogy felébresztem Tomot és megkérdezem tőle, de a gitáros egész biztos nem lenne jó passzban, ha ilyenkor zaklatnám a marhaságaimmal. Egyébként is, miért érdekel az a lány? Bill engem szeret, nem igaz? De mégis, a rejtélyes tündéralak kiléte egyre inkább aggasztani kezdett. Nemcsak az bántott, hogy nem tudtam, ki ő, hanem az is, hogy Bill titkolta előttem. Abszurd volt, de mintha egy szeretőt titkolt volna, habár tudtam, hogy az teljesen kizárt. A kép több éves volt már, az ikrek külsejéből ítélve 2005 nyarán készülhetett.

Eszembe ötlött néhány kósza mondat egy elvesztett barátról… egy nagyon fontos barátról és megannyi bonyolult dologról… Elfogott a sajnálat és a szégyenkezés. Mi van, ha éppen azt az elvesztett barátot láttam a képen? Bill nem egyszer említette, hogy nagyon hasonlítottam arra a barátra. Az elképzelés illett volna a fotón szereplő lányra.

Az órák teltek, a nap lassan felbukkant az égen. Hamarosan a ház is megtelt élettel.

Figyeltem a hangokra. Ajtó nyikorgott, hangosan csörrent egy kulcscsomó, melyet kellemes, női hangon motyogott szitokszavak követtek. Vigyorogv agondoltam bele, hogy Simone már kora reggel formában van. A halk káromkodáshoz nemsokára öblös nevetés is társult. A házban csak Gordonnak volt szabadalma kinevetni a nőt. Sejtettem, hogy az ő hangját hallom, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy biztosra vehessem. Valaki ásítozva, nehéz léptekkel csoszogott végig az emeleti folyosón. A fürdőszobából, mely majdnem szemben volt azzal a vendégszobával, ahol aludtam – vagyis csak próbáltam aludni - , hamisan előadott Samy Deluxe dalok foszlányai sodródtak felém. Ebből megtudhattam, hogy a csoszogó alak nem lehet más, mint Bill, a jókedvűen dudorászó pedig valószínűleg Tom.

Egy óra múlva a két Audi finoman elhagyta a Kaulitz-ház udvarát. Óh, csak ez kellett nekem! Felpattantam, majd átsétáltam Bill szobájába és újra végigtanulmányoztam a helyiség berendezését. Bill felelőtlen volt, a hőn szeretett fotót az asztalon hagyta. Felemeltem a képet és átfutottam a szereplők arcvonásait. Mindhárman boldogok voltak. Boldogok az ikrek a siker kezdetén, s boldog a lány, mert őt ölelték. A kép hátuljára ismeretlen, gyönyörű kézírással ez volt írva:

...

Csak gondolj néha egy zöld szemű lányra,

Ha valami emlékeztetni fog majd Friedára

...

Visszatettem a képet. A lány nevét könnyen megtudtam: Frieda. Már csak azt kell kiderítenem, kicsoda ő és mit akart az ikrektől annak idején.

Istenemre mondom, nem sűrűn tettem ilyet, és tudtam, hogy ezután sem fogok, de most mégis megállíthatatlannak bizonyultam. Remegő kezekkel kihúztam Bill íróasztalának fiókját és lassan kiemeltem a papírstócokat, eltört tollakat, kiürült hibajavítós flakonokat. Már majdnem mindent kiraktam a fiókból, csupán egy szakadozott füzet maradt benne. A füzet elejére ugyanazzal a gyöngybetűs írással ennyi volt firkantva:

...

Mindenem leírtam,

Amit annyiszor akartam

Olvasd el nyugodtan,

S adj választ titokban

...

Keserű szájízzel lapoztam bele az egyszerű, négyzetrácsos füzetbe. A tündéri írás csupán egyetlen lapot ékesített – a legutolsót. A többin a szokásos, kilencedik osztályos matekpéldák erősen kidekorált változatai díszelegtek.

...

Elmondtam neked, hogy kedvellek, még jobban,

Mint ahogy azt eddig csak sejtettem, gondoltam

Most már csak a válaszod nyom valamit a latba,

Nincs több játszma, Bill, nálad van a labda

...

Bill tehát ezt őrizgette annyira: Frieda rejtett, de teljesen érthető szerelmi vallomását. Tovább néztem a lapot, mígnem megláttam Bill ismerős, akkor még kisfiús írását a tündérsorok alatt. A betűk görbék és rendezetlenek voltak.

...

Mindent leírtál nekem,

Hogy ne felejtsem el azt sosem.

De nem tudom, hogy is mondjam,

Nehéz rejtvény, s meg kell oldjam,

Mert minden szó hamis, mit kimondtam,

S ezzel választ is adtam titokban.

Nem miattad van, te csak ne okold magad,

Mert a siker lesz az, ami talán majd elragad

Nézd csak meg Andreast, kikészít, ha látom,

Mert mindenki tudja már, hogy a legjobb barátom

Nem akarom, hogy a rajongók rólad is tudjanak,

Hogy fotózzanak és folyton csak utánad járjanak.

Lehet, hogy most bánt és hidd el, sajnállak is érte,

De egy napon majd azt mondhatod, köszönöm, megérte

...

A papír el volt tépve, a vallomás mégis szíven ütött. Olyan őszinte volt. Bill nagyon kedvelte Friedát, mégis visszautasította a lány közeledését, mert féltette őt a reflektorfénytől. Eggycsapásra minden világossá vált. Bill nem akarta megváltoztatni egy tizennégy éves kislány életét. Nem akarta, hogy Frieda veszélybe kerüljön. Ebben a percben már tudtam, miért ült órákat a rendőrségen, miután Gitty rám támadt. Kínozta a tudat, hogy nem sikerült megvédenie.

A szobaajtó döngve kicsapódott. Még hallottam Bill eszelős vihogását, mellyel Gordon egyik fél füllel hallott viccét jutalmazta. A vihogás lassan, nagyon nagyon lassan, de annál ijesztőbben csendesedett el. A füzet kiesett a kezemből. Rémülten néztem hátra, s szembetaláltam magam az énekes lángoló tekintetével. A fiú arca eltorzult a mérhetetlen haragtól – talán olyan düh tükröződött rajta, melyet csak apám tudott kiváltani belőle. Fel sem fogtam, hogy ezzel az arckifejezéssel épp engem bámul.

– Bill – kezdtem, de csendre intett és az ajtó felé mutatott, szavak nélkül kérve a távozásra. Láttam rajta, hogy magára erőlteti a csendet. Nem akart megbántani egyetlen durva szóval sem. De ez nem ér, hiszen hibáztam! Nem lehet még ilyenkor is úriember!

– Menj el – mondta, végül, miután további fél percig meredtem rá, de meg sem mozdultam. – Menj, most. Kérlek.

– Nem – ráztam a fejem. – Megérdemlem, hogy porig szidj. Ordíts, kiabálj!

Bill ingatta a fejét. Merev némasága rosszabb volt, mintha üvöltözött volna. Továbbra is az ajtó felé tartotta egyik mutatóujját. Felsóhajtottam és távoztam. Az ajtó bevágódott mögöttem, s gyanítottam, hogy a túlzottan is erős lökést Bill keze okozta. Fogalmam se volt, mi üthetett belém. Hogy voltam képes kutatni a dolgai között egy lány emlékeit keresve? Istenem, mekkora barom vagyok!

Bezárkóztam a vendégszobába és szinte egész nap ki sem merészkedtem onnan. Féltem, hogy valaki észreveszi rajtam a zaklatottságot és nem akartam megkockáztatni, hogy kérdezősködni kezdjenek. Bill Audija néhány perc múlva ismét elgurult a feljáróról, én pedig némiképp fellélegeztem. Talán kicsit féltem tőle. Olyan más volt a tekintete, mikor dühösen végigmért. Tudtam, hogy megérdemlem a haragot és eszemben se volt csillapítani a mérgét.

– Lotte! – kiabált Linda és dörömbölni kezdett a szobám ajtaján – Élsz még?

– Igen – feleltem gyorsan és összehúztam magam az ágyon.

Linda kérés nélkül bejött. Ledobta magát az egyik fotelbe és kérdően pillantott rám.

– Mi van? – kérdezte – Bill nagyon mérgesnek tűnt, mikor elhúzott az előbb.

– Én dühítettem fel – mondtam csendesen. – Kutattam a cuccai között. Láttam egy fényképet az asztalán… egy lányról. Megtaláltam azt a füzetet, amibe a lány és Bill is leírták az egymás iránti érzéseiket. Bill pedig rajtakapott, amint épp azt olvastam.

– Szarban vagy, kiscsaj– állapította meg Linda. – Bill cuccai között nem tanácsos turkálni.

– Már rájöttem – morogtam kedvetlenül. – Most, ha nem haragszol, szeretnék hazamenni. Elvinnél?

Nem erőltette, hogy tovább maradjak a Kaulitz-házban. Odalent már nem volt senki, Gordon bizonyára a zenesuliban múlatta az időt, Simone pedig valószínűleg a Stendaler utcai műteremben dolgozott.

Linda kifarolt a Cadillackel az óriási garázsépületből és kilökte az utasfelőli ajtót. Gyorsan bepattantam, bekapcsoltam az övemet és sóhajtottam egyet, majd lehunytam a szemeimet.

Az út eseménytelennek tűnt. Kavargó gondolatok keringtek bennem, s féltem, hogy Bill nagyon megharagudott rám. Nem tudtam, miként tehetném jóvá a hibámat, ezért elhatároztam, hogy Sofie nénitől fogok tanácsot kérni.

Linda hamarosan lefékezett a házunk előtt. Megragadtam a táskámat, megköszöntem a lánynak a fuvart, majd kiszálltam, és figyeltem, ahogy a hatalmas fekete Caddy lassan eldöcög az utc avége felé.

Felsétáltam az udvarunkra és hamarosan bevágtam a bejárati ajtót magam mögött. Hiába jártam végig az egész házat, még a hátsó kertben kialakított üvegházba is belestem, de sehol nem találtam senkit. Ne már, pont most kell egyedül lennem ebben a házban, amikor ekkora szarban vagyok?

Reményvesztetten szedtem elő a táskámból az iPhone-t és felhívtam Florenzt, aki persze nem örült, hogy épp őt zaklatom, de mikor megtudta, miről van szó, egyből előtérbe került a gondoskodó nővérke szerep és rögtön sápítozni kezdett.

– Ez nem semmi – mondta, mikor előadtam neki a ma reggel történteket. – Jaj, Lotte, hogy lehettél ilyen felelőtlen? Ismered Billt, tudod, hogy milyen!

– Florenz, nem tehettem róla! – védekeztem – Te mit tettél volna, ha meglátsz egy képet Johannesről és egy másik lányról?

– Valószínűleg megkérdeztem volna, ki az a lány – felelt Florenz, amivel nemhogy segített volna, de még sokkal inkább önmarcangolásba taszított. Hiszen én is megkérdezhettem volna, ahelyett, hogy kutatok a dolgai közt!

– Kösz – mondtam és ledobtam a telefont. Mérgesen fújtattam és feltrappoltam a szobámba. Nem tudtam, mit kezdjek magammal, így írtam egy e-mailt Mike-nak. Neki nyugodtan panaszkodhattam. Furcsa volt úgy ömlengeni, hogy most minden egyes kimondottnak gondolt szót egy ócska billentyűzeten kellett pötyögnöm.

…

Mike!

Ismét jelentkezem. Tudom, nem sűrűn teszem, s ezért elnézést kell kérnem tőled. Ma pocsék dolog történt. Összevesztem Billel. Ezt a szokásos értelemben vett vitának gondold, ebben semmi rejtélyes vagy misztikus dolog nincs. Egyszerűen csak az a helyzet, hogy láttam egy képet az asztalán. A képen egy lány volt és meg akartam tudni, kicsoda. Kutatni kezdtem Bill fiókjában, mígnem ráakadtam egy régi matekfüzetre, melynek utolsó oldalán mindketten megvallották egymás iránti érzelmeiket. Bill rajtakapott, amint azokat a verseket olvasom. Borzalmas volt, hogy nem is kiabált! Mondd meg, Mike, most mi a fenét csináljak?

Segíts, kérlek!

Lotte

...

Az e-mail megírása nem tartott sokáig. Hamarosan ismét beletemetkezhettem az önmarcangolás kínzó élményébe. Lesiettem a földszintre az iPhone-omért, majd visszarohantam a szobámba. Csak meredtem az apró készülék kijelzőjére és azon gondolkodtam, hogy írok egy SMS-t Billnek, vagy felhívom, hogy elnézést kérjek a történtekért. Mardosott a lelkiismeretfurdalás, amiért olyasmit tettem, amivel kínlódást okoztam. Látszott rajta, hogy fáj neki az emlékezés, én mégis kiélesített karmokkal hatoltam az elméje leghátsó zugába száműzött képek tömkelegébe.

A percek száguldottak, az órák mégis lomhán totyogtak. A nap további részében a hátsó kertbeli üvegházból figyeltem a természet játékait, mindeközben az In Your Shadow I Can Shine szólt az iPhone-ról. Bill, Bill, Bill. Minden csak Bill volt, aki most pokolian dühös lehetett rám.

A nénikémék nem jöttek haza, így saját magamnak kellett gondoskodnom az ebédről. Borúlátó kedéllyel forraltam vizet, s oldottam fel benne egy porleveses tasak tartalmát. Nem volt szükség arra, hogy Florenz, vagy a nénikém jól összeszidjon – megtette azt a lelkiismeret. Egy gúnyos kis hang folyton ezt vihogta a fejemben: Ej, Ej, Lotte… Mit csináltál?

Vártam, hogy történjen valami, mert a csend és az átkozott nyugalom, mely a napnak ebben az óráiban honolt a városban, gyötrelmes volt. Elmehettem volna Annihoz Hamburgba, vagy visszamehettem volna Lindához Loitschébe, esetleg felhívhattam volna őket, hogy jöjjenek el hozzám, de nem tettem. Egyedül kellett szembenéznem a gondjaimmal, de én túl gyáva voltam ahhoz, hogy megtegyem.

Délután öt körül visszasétáltam a házba és csodálkozással vettem észre, hogy a konyhaasztalon az aznapi újság hever. Bizonyára Sofie néni hagyta jól látható helyen. Felvettem az újságot, hogy beleolvashassak. Nem volt meglepetés, hogy a címoldalon a Tokio Hotel Testközelben rendezvény részletes beszámolója, Bill nagy bejelentése és a titokzatos merénylet szerepelt.

...

TOKIO HOTEL TESTKÖZELBEN!

Tegnap megrendezésre került a VIVA és az MTV által közösen szervezett Tokio Hotel fantalálkozó, melyen ezúttal maguk a bandatagok is résztvettek. A parti fergetegesre sikerült, s az énekes, Bill, ismét kellően borzolta a kedélyeket, mikor bejelentette másfél éve tartó kapcsolatát kedvesével, Lotte Krügerrel. Tehát, hölgyrajongók, figyelem, Billt már elhalászták!

A parti végeztével titokzatos módon, valaki, vagy valakik, felengedték a délelőtt kihirdetett útzárlatot, így a meginduló forgalom majdhogynem az embertömeg közepébe tört, de szerencsére – a TH-staffnak és a testőrségnek köszönhetően, akik saját bőrüket nem kímélve vezényelték ki az embereket – senki nem sérült meg komolyabban. David Jost, a Tokio Hotel menedzsere elmondta, hogy fogalmuk sincs, ki állhat a merénylet mögött. A rendőrség már megkezdte a nyomozást

....

Az újság elolvasása nem segített zaklatott idegállapotom lenyugtatásán, de az némiképp mégis megnyugtatott, hogy senki sem sérült meg a parti után.

A telefonom csörögni kezdett. Kihalásztam a zsebemből, majd ránéztem a kijelzőre, ami Tom számát és nevét írta ki. Meglepetten pislogtam egyet, majd felvettem.

– Szia, tom – vettem fel a telefont – mi történt? Baj van?

– Baj az van – felelt Tom. – Bill kibukott. Ami egészen pontosan annyit tesz, hogy most hulla részegen fekszik a Monsun-Theater VIP-részlegének padlóján. Ide kéne jönnöd.

– Tom, most ugye csak viccelsz? – kérdeztem hitetlenkedve. Sosem láttam még Billt egy pohár pezsgőnél többet inni, úgyhogy ezt a helyzetet képtelenségnek tartottam.

– Viccelnék ilyesmivel? – vádolt a gitáros.

– Miért nem viszed haza te? – szegeztem neki a következő kérdést ahelyett, hogy válaszoltam volna az övére.

– Mert a stúdióból jöttünk… taxival, úgyhogy én is ittam egy kicsit – felelt bűnbánóan.

– Jajj – mérgelődtem – és Linda?

– Kérlek! – könyörgött Tom. – Nem hagyhatsz szarban minket! Linda délben Frankfurtba utazott, mert néhány budapesti iskolából tábort szerveztek a környéken. Délután érkeznek a diákok és Linda kiment eléjük a frankfurti reptérre. Amíg a tábor tart, nem jön vissza Magdeburgba. Lotte, csak te segíthetsz!

– jó, oké – sóhajtottam – hamarosan ott leszek.

Mérgesen vágtam zsebre a telefont, majd felkaptam a kocsikulcsot és már futottam is a Mercedesemhez. Ha lehetett volna, biztos gyorsabban hajtok a kelleténél, de nem akartam megkockáztatni, hogy bevonják a jogsimat.

Meglepően fáradt voltam, mikor megérkeztem Hamburgba, s odaértem a Friedensallére, ahol a Monsun-Theater szórakozóhely található. Leparkoltam az épület mögött és becsörtettem a bejáraton, majd lerobogtam az alagsorba. A megszokott, színes fények még nem villództak. A ruhatár környékén lévő kis bokszokban csak néhányan ültek, a többség a halvány fehér fényű lámpák fölött kilesve iszogatott. Egy mogorva pultosnő fogadott, de a fogadtatás nem volt éppenséggel vendégszerető.

– A VIP-részleget keresem – vetettem oda, most cseppet sem törődve az udvariaskodással.

– VIP-jegyet – felelt a nő, hasonló durvasággal.

– Az nincs – mondtam és megvontam a vállam.

– Akkor belépés sincs – biccentett a nő.

– Engedje be – jött ki Tom egy fényes tölgyfa ajtó mögül. Arcán mosolyféle játszott. Megkönnyebbülhetett, hogy végre ideértem.

– Ismeri? – kérdezte a pultos banya, Tom felé fordulva.

– Igen. A tesóm nője – mondta Tom és megfogta a kezem. A nő bólintott, majd újra meg újra a pult mögött lévő mini TV felé tekintgetett, s láttam, hogy az egyik csatornán valami nyálas szappanoperátk özvetítettek.

A VIP-terem nem volt túl nagy. Elegáns kanapék és fotelek foglaltak helyet minden sarokban. Csinos kis asztalok sorakoztak fel a kanapék előtt, édes, színes kis lámpákkal kiegészítve. Szép helynek tűnt, de valami elcsúfította a látványt. Bill a fényesre súrolt fapadlóra terített csíkmintás, fehér-bordó szőnyegen feküdt és motyogott magában. A szemei össze-vissza forogtak, nem nagyon találták a fókuszt. Óh, anyám – gondoltam és letérdeltem mellé.

– Bill – löktem meg a testét – Bill, kelj fel.

– Hagyjál – morogta Bill és arrébb csúszott. – Nem akartam emlékezni rá. Nem akartam tudni róla. El akartam felejteni. Te nem hagytad. Eszembe juttattad. Nem akartam gondolni rá soha, de soha többé. Neked pedig kutatnod kellett, hogy feltépd a sebeimet. A francba, Lotte, miért kellett ezt csinálnod?

– Sajnálom, Bill – suttogtam és megfogtam az egyik meglepően hideg kezét, hogy felsegítsem. – Sajnálom. Nem tudtam, ki az a lány, nem tudhattam, mennyit jelentett számodra. Tudom, hogy meg kellett volna kérdeznem, de nem tettem. Hülye voltam.

Bill ködös tekintete egy pillanatra tisztán fénylett fel. Rám támaszkodva felült a szőnyegen és sóhajtott egyet, majd összeszedte a gondolatait és beszélni kezdett. A beszéde meglepően értelmes és tiszta volt ahhoz képest, hogy úgy be volt rúgva, mint a szamár.

– Sosem beszéltem Friedáról, bár sokszor Akartam… például nálatok… mikor elmentem hozzád Budapestre… emlékszel?

Tom leült az egyik kanapéra, valószínűleg sejtette, hogy ez hosszú lesz.

– Nem kell beszélned róla – kezdtem, de Bill hajthatatlan volt.

– Beszélni fogok – erősködött. – Már régen beszélnem kellett volna. Nem volt véletlen. Semmi sem volt véletlen.

Mikor megtalálta mondandója elvesztett fonalát, folytatta:

– Kezdem az elején. Frieda egy régi barátunk volt. Három éves korunk óta ismertük egymást. Szinte családtagnak számított. Mindennap nálunk volt, anya imádta őt. Szépen lassan nőttünk fel Friedával együtt. Gyönyörű lány lett belőle! Istenem, de még milyen gyönyörű! Szerettem, vagy legalábbis, azt hiszem... nem tudom... Gyerek voltam még… Sokszor észrevettem, hogy percekig bámul és tetszett a dolog… Frieda egy napon leírta az érzéseit, én pedig válaszoltam neki. Aztán eljött hozzánk, hogy személyesen is megbeszéljük a történteket. Aznap készült a kép, melyet az asztalomon láttál. Az a válasz, melyet olvastál, őszinte volt, de a lány előtt mégis letagadtam… És Frieda boldog volt, én meg örültem ennek. De sejtettem, hogy hamar vége lesz. Frieda a barátom volt. Csak barátként tudtam gondolni rá. Azt hiszem, most már kezdem érteni, miért tagadtam le az őszinte választ. Aznap fel voltam spanolva, mert koncertünk volt. Tudod, a kezdeti sikerek lépcsőfokain álltunk. Azelőtt egy hónappal jelent meg a Durch Den Monsun kislemez. Szóval, úgy tűnt, minden jó úton halad. A koncertre Frieda is hivatalos volt, természetesen. A buli kezdete előtt kaptam a hírt, hogy... hogy meghalt. Kamion gázolta el... Azt mondták, kilépett az úttestre és már nem volt megállás. Vádoltam anyáékat, hogy miért nem hozták el, miért engedték, hogy egyedül jöjjön! Nagyon rossz volt, mert semmit sem mutathattam ki… az egyik legjobban sikerült koncertet tudhattuk magunk mögött… de én össze voltam törve… Kiszakadt belőlem valami... Úgy gondoltam, minden elveszett....A rajongók arcát egyszerű márványszobornak láttam, akárhogy mosolyogtak, akárhogy sikoltottak. Nem értek el hozzám. Nevettem velük, de a koncertek nem jelentettek számomra többet, mint munkát. Nem volt szórakozás. Belül üres voltam... aztán elérkezett 2009. augusztus 27-e. Véletlenül tévedtem arra a folyosóra, ahol elestél, de… nem véletlenül mentem oda hozzád… Már korábban is láttalak… mikor a nővéredtől búcsúzkodtál, majd belevesztél a rajongók tömegébe. Láttam. Tudtam. Mintha Frieda lépett volna elém. Gyötrelmes volt. Rögtön oda akartam futni hozzád, hogy... hogy megbizonyosodjak afelől, tényleg nem Frieda vagy. Édes istenem, mámorító volt! Nem láthattál, mert épp akkor érkeztünk meg a stadionhoz. Mikor berohantál a büfé folyosójára és elcsúsztál a lépcsőkön, nem bírtam tovább. Elszakadt a visszatartó kötél. Eljött az én időm! Megfogni a kezed, nézni a szemeidet, figyelni a rezdüléseidet olyan volt, mintha Friedát bámultam volna. Frieda, Frieda, csak ez dübörgött a fejemben. Sokat hazudtam neked, Lotte. Azt mondtam, nem akarok és nem is tudok választ adni, mikor rákérdeztél, miért mentem oda hozzád. Pedig nagyon is tudtam, mit kellene válaszolni. Azt hittem, hogy általad visszakaphatom Friedát. Megadtam az MSN-címemet, aztán elmondtam Tomnak, miért tettem. Tom nem helyeselte, azt mondta, össze foglak törni. Igen, akkor a bátyám volt az ésszerűbb, én pedig csak mentem a saját fejem után, semmivel és senkivel nem törődve. Nem foglalkoztatott, mi lesz, ha valami csoda folytán rájössz, mit akarok tőledd. Aztán... minden megváltozott. Azon a napon, mikor megtudtam, mi történt a suliban... Megtudtam, hogy bántani akartak!Mintha az agyam teljesen elborult volna. Minden elölről kezdődött... kísértett a múlt, a lány emléke... ahogy elvesztettem.... Fogadkoztam... Nem vehetik el tőlem! A másikat nem! Hirtelen már nem Friedaként szerettelek, akármennyire is hittem abban, hogy ő lehetsz számomra. Lotte voltál, az édes, ártatlan, angyali, naív, védtelen kis Lotte. Az én Lottém!

5. Fejezet: Az angyal

A tömeg ide-oda lökdösött minket. Már nem is láttam a többieket, csupán a hömpölygő emberáradatot. Bill keze kicsúszott az enyémből, így elsodródtunk egymástól. Figyeltem távolodó alakját, néztem, ahogy lassan őt is körbezárja egy vihogó lánycsapat. Páran észrevettek engem is. Sikongatni kezdtek, majd néhányan megragadták a kezeimet és gyűrűbe fogtak. Egymást túlharsogva kérdeztek, kiabáltak, nevettek.

– Hé, egyszerre csak egy kérdés – szólaltam meg, mikor kezdtem megelégelni, hogy huszonvalahányan ordítanak a fülembe.

– Oké, oké, bocsi – nevetgélt egy alacsony, kövérkés, szőke lány. – Amúgy ismerlek téged.

A kijelentés meglepett. Honnan ismerhetne?

A lány felnézett és már tudtam. Csak egyetlen emberrel találkoztam eddigi életem során, akinek ilyen apró, sötétkék szeme van.

– Juliette! – kiáltottam és átöleltem a lányt. – Uramisten, tényleg te vagy az?

– Emlékszel rám? – kacagott fel vidáman.

– Még szép! – lelkendeztem – Fantasztikus volt az a kölni koncert!

– Csak olyan hamar leléptél.

– Sajnálom. Haza kellett utaznom – védekeztem felemelt kezekkel.

– Semmi baj – legyintett és hátravetette szőke tincseit. – Tudtam én, hogy sokra viszed! Bill nőjének lenni klassz lehet!

– Miből gondoltad, hogy sokra viszem? – nevettem őszintén. – Egyébként igazad van. Bill nőjének lenni klassz dolog!

– Emlékszem, mikor előadtad, hogy leestél a lépcsőkön és Bil lsegített fel. Én sem vagyok ám hülye, kilogikáztam, mi következhet. És bingo, az elméletem telibe talált. Jártok!

– Akkor még nem is ismertem – ellenkeztem vállvonogatva.

– Óh, erre is gondoltam – Juliette elhúzott a többi lány közeléből, majd a tér egy csendesebb pontjára érve folytatta. – Sokáig álltál az autogramosztás után a sorban, pedig már megkaptad az aláírásaidat. Bill tovább tartotta magánál a papírodat. Akart valamit. És tudtam, hogy így lesz. Nem is tévedtem.

El kellett ismernem, hogy Juliette-nek igaza volt.

– Hogyhogy két év alatt sem felejtetted el? – érdeklődtem kíváncsian.

– Azt a koncertet? – tárta szét a karját – Hogy felejthettem volna el? A legjobb buli volt, amin valaha részt vettem! Lucía tánca, a sok kornyikálás, meg minden. Fantasztikus volt! Te nem így gondolod?

– De, persze – bólogattam gyorsan. Juliette nem tudhatta, milyen okok vezettek ahhoz, hogy a kölni koncert szinte semmissé vált számomra, s egyelőre nem kívántam megosztani vele a részleteket.

– Stellával és Lucíával tartod még a kapcsolatot? – kérdeztem, a lánycsapatunk másik két tagjára gondolva.

– Sajnos nem – komorodott el az arca – mert miután elmentél, mindenki elhúzott.

– Reméltem, hogy találkozom veletek – vallottam be – bár Bill azt mondta, kizárt, hogy összefuthatunk.

– Pesszimista – vihogta el magát Juliette. – Gyere, csajszi. Keressük meg Stellát és Lucíát, ha egyáltalán itt vannak!

Belevetettük magunkat a tömegbe és figyeltük, hátha meglátunk egy ismerős arcot. Körülbelül egy órán keresztül fürkésztük a rajongókat, majd feladtuk.

– Én kikészültem. Azért kár, hogy nem találtuk meg őket – rogyott le a büfé mellett lévő székek egyikére Juliette. – Szívesen találkoztam volna velük.

– Én annak is örülök, hogy összefutottunk – lelkendeztem. – Ez is azt bizonyítja, hogy Billnek soha nincs igaza.

Juliette sötétkék szemei felcsillantak, kövérkés arcán kíváncsiság suhant át.

– Mesélj nekem Billről! – kérte suttogva.

– Mit meséljek?

– Akármit – vonta meg a vállát. – Azt, hogy milyen, mikor normális ember. Hogyan viselkedik, mikor veled van? Milyen egy átlagos hétköznapja?

El kellett gondolkodnom a kérdéseken. Volt valaha egyáltalán egy átlagos közös napunk Billel? Életünk ugyanolyan hétköznapokból állt, mint másoké, de ezek a napok meglehetősen furcsa helyzeteket tudtak teremteni – leszámítva néhány alkalmat. Ezt a néhány rendkívüli pillanatot osztottam meg Juliette-tel.

– Igazság szerint nem akarok tudni minden egyes lépéséről. Előfordul, hogy napokig nem találkozunk. Turnék, fellépések, interjúk… Mikor kevesebb dolga van, velem tölti a napot. Nem nagyon mozdulhatunk ki a házból, mert elég veszélyes lenne… Úgy érzem, nem is kell, hogy randira hívjon, mint ahogy azt a normális pasik teszik. Azt hiszem, teljesen elég, hogy olyan, amilyen. Sokat vagyok a Kaulitz-házban… tudod, Loitschében… Ha Bill nincs velem, akkor általában a lányokkal vagyok…

– Miféle lányokkal? – nyíltak tágra Juliette apró szemei.

– Lindával, Tom barátnőjével – feleltem, majd megálltam egy pillanatra. Nem tudtam, hogy Gustav és Georg barátnőiről tud-e a nagyközönség.

– Ja, meg gondolom a többiekkel – vágott közbe szomorúan Juliette.

– Pontosan – bólintottam hálásan, amiért a lány kisegített a nehézkes helyzetből.

– Jóban vagy velük? – kérdezte érdeklődve. – A rajongók többsége csak Lindát ismeri, bár őt sem nagyon. Egy interjú nem elég ahhoz, hogy véleményt alkothassunk. Egyébként is, azt az interjút is csak egy újságnak adták és a cikk mellett mindössze egy képet közöltek a lányról. Nem mondom, szép az arca, meg minden, de számunkra még teljesen... hogy is fogalmazzak, hogy téged se bántsalak meg.... Linda teljesen elérhetetlen és olyan, mintha még mindig rejtve élne.

– Juliette, tudnod kell, hogy nagyon nehéz felvállalni egy barátnőt, főleg a Tokio Hotel tagjainak – ráztam a fejem. Úgy gondoltam, ideje tájékoztatni a lányt a veszélyes helyzetekről is. – Egyes rajongók olyannyira elvakultak, hogy képesek kárt okozni a másikban, akár a személyes kedvenceik barátnőiben is.

– Ezt hogy érted? – rémüldözött Juliette. – Támadtak már meg téged is?

– Igen – sóhajtottam keserűen. – Ezért tartottuk titokban a kapcsolatunkat. Nehezen tudtam rávenni Billt, hogy megmutasson a rajongóknak. Másfél évvel ezelőtt egy megszállott lány rendszeresen figyelte a Kaulitz-házat. Látta, mi zajlik a házban. Néha még a beszélgetéseket is ki tudta hallgatni. Rájött, hogy Billnek barátnője van. Egyik nap úgy döntött, követi Billt, aki a tudtán kívül ugyan, de elvezette hozzám. Rejtve maradt, amíg Bill haza nem ment, és gondolom, követte, nehogy lemaradjon valamiről. Pár órával később visszajött, immár egyedül és megfenyegetett, hogy ha nem hagyom el Billt, komoly következményekkel kell majd szembenéznem. Még aznap éjjel beteljesedett az ígérete.

Elég volt ránéznem Juliette ijedt, falfehér arcára, hogy tudjam, nem akarja hallani a részleteket.

– Sajnálom – emelte fel a kezeit. – Borzalmas még hallani is.

– Elhiszem – fogtam meg a vállát – de ne aggódj. Már minden rendben van.

– Örülök, hogy így alakult az életed – mosolygott őszintén. – Sokat gondoltam rád az utóbbi két évben. Igaz, alig ismertelek, de mindig eszembe jutottál. Olyan magányosnak látszottál, hogy nem lehetett nem sajnálni téged. Bátortalan voltál, mikor odajöttél hozzánk megkérdezni, hogy lóghatsz-e velünk. Azért látom, mára más lettél. Most gondolkodtam el rajta, hogy Bill megszólítása helyes volt az előbb, mikor úgy hívott, angyal. Tényleg egy kis angyal voltál akkor és még most is az vagy.

Nevettem. Ez a megjegyzés kedves volt Juliette-től.

– Sajnos, most nekem kell lelépnem – a lány kedvetlenül az órájára meredt. – Indul a gép haza. Azért sajnálom, hogy nem sikerült találkoznom Gustavval, pedig otthon már minden csajnak azzal dicsekedtem, hogy közös fotóm lesz vele...

Juliette kedvence Gustav volt, s már akkor is ezt hangoztatta, mikor a kölni akusztikus koncerten tomboltunk. Támadt egy ötletem. Fel akartam vidítani, ki akartam zökkenteni őt abból a megrázkódtatásból, amit az előbb elmesélt történetem okozott benne, örömet akartam szerezni neki.

– Még nincs minden veszve – vigyorogtam, miközben lefirkáltam neki az MSN – címemet egy asztalon felejtett szalvétára – Ne feledd, Bill barátnőjével beszélgetsz, neki pedig semmi sem lehetetlen!

– Fura ezt hallani. Odaviszel hozzá? – sikoltott fel – Komolyan? Mit fognak szólni az őt körülálló lányok?

– A csitrikkel ne törődj – mosolyogtam elégedetten, mert a hangom pont úgy csengett, mintha Silke mondta volna ki a szavakat. – Ha Gus meglát, biztos szentel némi figyelmet a kérésemnek!

Juliette lelkesen ugrott talpra.

– Menjünk, menjünk!

Elindultunk a tömeg felé. Átpréseltük magunkat az emberek között. A kiáltások még mindig zúgtak, valahogy nem értettem, hogy a fenébe van még ereje a legtöbb rajongónak úgy ordítozni, mint a sakál. Igaz, lehet, ha rajongó volnék, másképp viselkednék, talán én is ott visítanék a csitritársaság közt, de már nem rajongó voltam, mégha néhány pillanatra annak is éreztem magam.

Hamar megtaláltuk Gustavot, aki körül folyamatosan cserélődött a lángyűrű. Örömmel figyeltem, hogy a rajongók nem telhetetlenek. Miután kellően kiszórakozták magukat a kedvenceik körül, átadták a helyet másoknak.

Juliette keze egyre inkább remegni kezdett az enyémben.

– Ne izgulj már – szóltam a lányra keményen és megiramodtam Gustav felé. A dobos észrevett és érdeklődve tekintgetett felém.

– Hé, Gus! – kiáltottam, mikor már úgy sejtettem, hallja, amit mondok. Nem is tévedtem, Gustav kíváncsian jött közelebb hozzánk. Az őt körülvevő lángyűrű felengedett, mivel mindenki látta, hogy Bill barátnője kíván beszélni a dobossal. Magamban kuncogtam. Ha Bill Kaulitz barátnőjének ekkora hatalma van a rajongók felett, mekkora lehet magának Bill Kaulitznak?

– Tessék, Lotte – vigyorgott Gustav kipirulva. – Látom, sikerült új barátot találnod. Csak nehogy bemutasd Tomnak – röhögte el magát, amit Juliette nem tudott mire vélni.

– Linda és én barátok voltunk, mielőtt Tom beleszeretett a lányba – magyaráztam Juliette-nek vigyorogva. – Persze, még most is barátok vagyunk. Gustav arra értette, hogy ne mutassalak be Tomnak, mert akkor elszed téged is.

– Soha. Te vagy a kedvenc – bökte ki Juliette, Gustavnak címezve szavait, melyeket kacsintgatásokkal erősített meg.

– Gustav, Juliette. Juliette, Gustav – mutattam be őket egymásnak, majd megöleltem Juliette-t és távoztam. Egyedül akartam hagyni a francia lányt Gustavval, hiszen a dobos a kedvence, és talán ez a találkozó egy életre szóló élményt nyújthat neki. Gustav értette, mi jár a fejemben, mert kézen fogta a remegő Juliette-t és behúzta őt a laza lángyűrű közepébe.

Észre sem vettem, de időközben elkezdődött a parti. Ez is csak azért tűnt fel, mert néhány résztvevő kezében pezsgőspoharakat láttam. Miközben a tér közepe felé haladtam, rajongók tucatjai bombáztak kérdésekkel. Rendszerint ugyanazt kérdezték, így egy sablonválasszal sikerült megúsznom a dolgot.

– Milyen Bill a hétköznapokban?

– Romantikus, játékosan bolond és féltékeny.

Út közben meghallottam, hogy Tom épp interjút ad Olivia Prinzstahlnek. Megálltam, és figyelni kezdtem.

– Igen, Linda is eljön – mondta Tom. – Azt hiszem, félórán belül ideér. Még mindig együtt vagyunk, mint ahogy azt a délelőtt folyamán tett bejelentésemben is közöltem.

– Gratulálok, Tom – Olivia elismerő hangja elégedettséggel töltött el, az pedig külön öröm volt, hogy hamarosan Linda is osztozhat velem a partiőrületben.

– Linda sokat segített, mikor Andreas meghalt – folytatta Tom. Tehát a média tudott Andreas haláláról. Néha napján TV-t kéne nézni, és nem ártana néhány újságot is elolvasni – jegyeztem fel magamnak.

A háttérből erőteljes diszkózene ritmusa hangzott fel, s nem értettem Tom további mondanivalóját, így elsiettem a környékről, nehogy Olivia újra mikrofonvégre kapjon.

Láttam, hogy mindegyik srác riporterekkel beszélget, így nem mentem közelebb hozzájuk. A riporterek operatőrei azonban szemfülesek voltak, és sokan fényképezni kezdtek engem. Jobbnak láttam, ha eltűnök a tömegben, mielőtt bárki is azt feltételezné, hogy imádom a hírnevet és a csillogást. Ez a Bill világa volt, nem az enyém. Beláttam, hogy jobb árnyékban maradni: üldögélni a Kaulitz-házban Simonével, vagy otthon várni, hogy bill megérkezzen a partikról, koncertekről, interjúkról és egyéb médiás megjelenésekről. Elég volt egyszer szembenézni a fotósokkal és az újságírókkal. Nem volt terhelő számomra, de némileg úgy éreztem, ez így mégsem a saját életem.

Valaki meglökött.

– Hééééééé, Lotte! – sikoltotta a fülembe Linda örömtől ittasan. – Láttunk a TV-ben! Simone nagyon büszke rád! Olyan édes voltál! Mindenki teljesen bepörgött, még Jörg is telefonált a Kaulitz-házba, hogy megkérdezze, mi van! Florenz, meg aztán... róla inkább ne is beszéljünk! Átjött és együtt néztük az adást, mert felhívtam, hogy ma lesz ez a baromság, amire Bill elhoz, és hivatalosan is megteszitek a bejelentést. A nővéred azonnal kocsiba ült Johannesszel, megjegyezném, nem is szép az az autó, Johannes akármennyire is el van telve vele, és végignéztük a műsort! Azt hittem, Florenz elsírja magát! Nagyon büszke volt rád!

– Nem tettem semmit – mosolyogtam szégyenlősen.

– Ki mertél állni. Ez hatalmas dolog!

– Te is kiálltál – ellenkezdtem.

– Lotte, én csak egy mikrofonnal, egy fényképezővel és egy jegyzetfüzetes riporternővel néztem szembe, nem pedig ennyi rajongóval!

– Most mégis itt vagy – tártam szét a karjaimat. – Tessék, szembenézhetsz velük.

– Jó, hogy mondod, rohanok is – biccentett, majd Tom felé sietett. – Tomnak azt mondtam, fél óra, de gondolhatod, nem bírtam otthon ülni, miközben itt tombol az őrület!

Olivia még mindig a gitáros előtt állt, valószínűleg Lindáról kérdezgette a srácot. El tudtam képzelni a meglepett képét, mikor Linda csúszva lefékezett Tom mellett.

Továbbindultam, majd nemsokára elértem Bill hatókörébe. Tényleg, ez igazán hatókörnek volt nevezhető. Mivel a rajongók többsége Billt tartotta kedvencnek, így érthető módon igyekeztek a közelébe férkőzni. Csak távolról figyeltem őt, ahogy egy sokkal nagyobb csapat, mint az előzőekben, körülzárta alakját. A lányok vihorásztak, puszikat adtak neki és Bill hagyta ugyan, de – már amikor láttam az arcát – észrevettem, hogy nem élvezi annyira a helyzetet, mint kellene. A lányoknak ez nem tűnt fel, ők csak sikongattak és ölelgették őt.

Hallgattam, ahogy cseverésznek vele és szánalmat éreztem irántuk. Olyan kicsinyesek voltak, igazán városi libáknak tűntek. Miközben figyeltem az abszurd jelenetet, a tekintetem megakadt egy távolabb álldogáló alakon. A kislány hihetetlenül alacsony volt, keseszínű haja tépettre volt nyírva, szemei világosszürkén és tompán fénylettek, hófehér arca – még maszatosan is – beesettnek tűnt. Testalkata is arról árulkodott, hogy gyakran betegeskedik, a lány olyan soványnak látszott, akár egy anorexiás. Tudtam azonban, hogy nem önszántából vonja meg magától az ételt. Rongyok lógtak rajta, piszkos kis arca tanubizonysága volt szenvedéseinek. Alig lehetett több, mint nyolc éves. Megsajnáltam és odamentem hozzá. Mikor látta, hogy felé közeledek, hátrálni kezdett, de kinyújtottam a kezemet jelezve, hogy nem akarom bántani.

– Szia – köszöntem rá kedvesen, mikor odaértem mellé és megfogtam a kezét. – Mi a neved?

– Szia – köszönt vissza. A hangja remegett, bágyadt volt, úgy hangzott, mintha mindennapos rettegésben kellene élnie, s ahogy újra végignéztem rajta, ezt nem is tartottam teljesen elképzelhetetlennek.

– A nevem Christina – motyogta remegve.

– Helló, Christina. Az én nevem Lotte – folytattam a társalgást. – Egyedül jöttél?

– Igen – bólintott – de anyu nem tudja, hogy itt vagyok. Ki fogok kapni érte, ha kiderül. Haza kell mennem – tette hozzá és igyekezett kihúzni kicsiny kezét az enyémből, de a próbálkozása túl gyenge volt, pedig szinte nem is fogtam a csuklóját.

– Miért nem mész oda valamelyik sráchoz? – kérdeztem mosolyogva és körbepillantottam, tekintetemmel a Tokio Hotel tagjait keresve, azonban a partizó tömeg most még Billt is eltakarta a szemem elől.

– Nem engednek oda – a kislány szürkés szemeiből könnyek csorogtak le maszatos arcán. Majd’ megszakadt a szívem érte! Olyan ártatlan volt, annyira elhagyatott és elesett, legfőképpen pedig borzasztóan szomorú és sajnálatraméltó.

– Kihez mennél oda? – érdeklődtem, mire rám nézett. Furcsa volt belenézni a zavarodottsággal teli szürkés szempárba. A kislány tekintete úgy mért végig, mintha valóban angyal, vagy egy természetfeletti lény volnék, amit csak fokozott a fehér, térdig érő kánikularuhám látványa.

– Billhez – suttogta erőtlenül és azt hittem, összeesik, annyira remegett.

– Figyelj rám, Christina. Oda fogunk menni Billhez, rendben?

A kislány azonban még mindig sírt. Letérdeltem elé és átöleltem. Az eddigieknél erősebb remegés futott át a testén, miközben a karjaimban tartottam.

Nem számoltam a következményekkel. Az ismerős hang – egy méregdrága SONY fényképező kattogásának hangja – már azelőtt elért a tudatomig, mielőtt felfogtam volna, mit jelentett az. Dühös lettem, de nem engedhettem teret az érzelmeknek a síró kislány előtt. Felkaptam őt, majd átvágtam vele az emberáradaton. A súlya nem lehetett több, mint tizenöt kiló, amivel ugyan futni nem tudtam, de a minket körülvevő emberek lökéseinek köszönhetően gyorsan haladtam. A fotós nem követett – szerencsémre olyan kövér volt, hogy a lábán is alig bírt állni – így gond nélkül elértem a lezárt parkolóig. Ott letettem a kislányt és előszedtem az iPhone-omat a vállamon lógó kistáskából.

– Mit csinálsz? – szipogta a kislány rémülten. Gondolom, megijedt a fotóstól és attól, hogy olyan hirtelen a levegőbe kaptam és belesodródtam vele a tömegbe.

– Először is, adok neked egy zsebkendőt – mondtam és felé nyújtottam egy zsebkendőstasakot, amit időközben sikerült kihalásznom a táskámból. – Töröld meg az arcodat.

– Lotte, te mit csinálsz itt? – rohant felém valaki. A hangja alapján először nem tudtam azonosítani, akkora volt a háttérzaj, de mikor közelebb ért, láttam, hogy Dave Roth az. Mikor észrevette a kislányt, szemei hatalmasra nyíltak.

– Ő ki? – kérdezte kedvesen.

– A neve Christina – feleltem, majd jelentőségteljes pillantást vetettem a férfira.

– Szia, Christina – mosolygott Dave és megsimogatta a kislány keseszínű tincseit. – A nevem Dave Roth. A Tokio Hotel társproducere vagyok. Szereted a srácok zenéjét, igaz?

– Igen – felelt Christina és egyre inkább látszott rajta, hogy kezdi nem érteni a dolgokat. Először összefut egy lánnyal, aki azt ígéri neki, találkozhat a kedvencével, Billel, most pedig a Tokio Hotel társproducere mosolyog rá.

– Éhes vagyok. Láttam egy büfét a kijárat közelében – mondtam, mert beszélni akartam Dave-vel, addig pedig el kellett foglalni Christinát, hogy ne hallhassa a társalgást, az étel pedig – a kinézetéből ítélve – amúgyis szükséges volt számára.

Dave nem nagyon értette a hirtelen témaváltást, de nem mutatta ki ezt.

– Velünk jössz, Christina? – kérdezte és kézen fogta a kislányt.

– Én is nagyon nagyon éhes vagyok – derült fel Christina fehér arca, de gyorsan el is komorodott – viszont nincs pénzem, hogy kifizessem az ennivaló árát.

Láttam Dave-en, hogy kezdi felfogni, miért akarom a kislányt egy büféhez cipelni. Megértette, hogy én korántsem vagyok éhes, csupán Christinának van szüksége ennivalóra.

Bólintott, majd lehajolt Christinához és nagyon halkan azt mondta neki:

– Az ilyen kislányoknak, mint amilyen te vagy, ma a büfé is ingyenes.

Christina őszintén, szívből nevetni kezdett és átölelte Dave derekát. A férfin láttam, hogy egyszerre önti el a sajnálat, a részvét és az öröm.

A büfénél nem volt nagy sor, még szabad asztalt is találtunk, ahova leültettük a kislányt. Dave tanácsát követve két Hamburgert és egy kólát vettünk neki. Vehettünk volna többet is – én bevallom, ezen a véleményen voltam – de a producer álláspontja szerint Christina olyan rég nem evett rendes ételt, hogy kórházba kerülne a túlzott élelmiszermennyiségtől. Végül igazat adtam neki és igyekeztem eltakarni őt Christina szemei elől, miközben átnyújtotta a büfésnőnek a hamburgerekért és a kóláért járó összeget.

– Mit csináljunk vele? – böktem a kislány felé, miután Dave elfordult a büfésnőtől.

– Mit kéne csinálnunk? – értetlenkedett, majd gyanúsan rám pislogott. – Álljunk csak meg. Tudom, mire gondolsz. Lotte, nem keverhetsz minket egy bírósági perbe! Nem avatkozhatunk bele a családi életébe, nem vitethetjük el otthonról.

– Eszembe se jutott! – ellenkeztem, bár Dave-nek igaza volt, de ezt csak titokban ismertem el – de az anyjáék nem tudják, hogy itt van. És... azt hiszem, egy fotós lekapott minket, mikor megöleltem – tettem hozzá szomorkásan.

Dave arca eltorzult a dühtől, de csak egy pillanatig tartott az egész, mert gyorsan felöltötte komolyságát.

– Az más. Sajnálom, hogy megvádoltalak. Hogy nézett ki a fotós?

– Nagydarab. Borzasztóan kövér, ősz hajú. SONY fényképezője volt, azt hiszem. Sajnos nem tudtam megfigyelni, mert azzal voltam elfoglalva, hogy elvigyem a kislányt a közelből.

– Tudom, ki lehetett az – mondta gyorsan. – Megyek, megkeresem és elkérem tőle a képeket. Maradj itt, vigyázz a kislányra, amíg meg nem eszi az ebédjét, aztán küldd haza.

– Ne, Dave – ellenkeztem. – Találkozni akar Billel.

– Nem játszhatod a jótündért! – mérgeskedett Dave, de gyorsan változott a véleménye, mikor ismét rápillantott a békésen eszegető nyomorúságos kislányra. – Na jó. Egye fene. Megkeresem Billt és ideküldöm. Rendben? El ne menjetek!

– Oké – mosolyogtam és elszökelltem ahhoz az asztalhoz, ahol Christina jókedvűen majszolta a második Hamburgerét.

– Mindjárt megérkezik Bill – közöltem vidáman.

– Tényleg? – nevetett és belekortyolt a kólájába. – Az nagyon jó!

– Igen, az – sóhajtottam, mert akármennyire is hamburger volt előtte, a kislány még mindig borzasztóan nézett ki.

– Bill téged hívott, mikor azt mondta, angyal – állapította meg csendesen. – Láttam, ahogy felléptél a színpadra. Tényleg angyal vagy?

– Dehogy – nevettem el magam. – Soha nem voltam angyal, és azt hiszem, nem is leszek az.

Christina tekintetében azonban még sosem látott bizonyosságot pillantottam meg. A lány olyan kicsi, olyan törékeny, annyira befolyásolható volt, hogy gyanítottam, elhiszi még a tündérmeséket. Biztosra vettem, hogy hisz az angyalok, a Mikulás, vagy a manók létezésében.

– Megígérted, hogy találkozhatok Billel. Te angyal vagy, mert csak egy angyal ígérhet ilyesmit. Anyu mindig azt mondja, ne ábrándozzak, mert az angyalok fent élnek és sosem néznek le ránk. Most pedig itt vagy, velem szemben ülsz és épp engem nézel. Te vagy az egyetlen angyal, aki néha letekint a földre és meglátod az olyanokat, mint én? .

Az ajkamba haraptam. Nem tudtam, mit feleljek neki. Teljesen felkavart a gyermeki, de mégis tudatos gondolkodása, az életről való felfogása és a bizonyosság, hogy sok-sok ideje szenved és nyomorog.

Nem kellett azonban szóra nyitnom a számat, mert ekkor megérkezett Stefan, a nyomában Billel, akin látszott, hogy örül, hogy végre kiszabadulhatott néhány percre a sikoltozó libák közül.

– Bill – suttogta megsemmisülve Christina, miközben igyekezett tisztára törölni az arcát. A szalvétája már foltos volt a Hamburgerszósztól, így a próbálkozással csak azt érte el, hogy vörös foltokat kent az arcára.

– Várj! Segítek – mondtam és felálltam, megkerültem Stefant és Billt, majd a kislányhoz léptem. Elővettem egy újabb zsebkendőstasakot és kiszedtem belőle egy zsebkendőt, majd letörölgettem az ételmaradékot Christina arcáról.

– Készen vagy – mondtam és még egy puszit is nyomtam az arca egyik felére. A gesztustól elvörösödött.

– Szia – Bill elengedte Stefant és mellém lépett, eközben Christina felé nyújtotta a kezét.

– Szia – rebegte Christina.

– Bill vagyok – folytatta az énekes – A te neved pedig Christina, igaz?

– Aha. És te vagy a kedvencem a srácok közül – tette hozzá a kislány, kissé felbátorodva.

– Ennek örülök – mosolygott Bill. – Látom, már megismerkedtél a barátnőmmel, Lottével.

– Az angyal – jegyezte meg Christina és szélesen elvigyorodott.

– Az angyal – értett egyet Bill és megölelte őt.

Christina még mindig nevetett. Látszott rajta, hogy ezt a napot úgy éli meg, mintha ez lenne a legszebb az életében.

– Hogy találtál el ide egyedül, Christina? – kérdezte őt Bill, miután elengedte. Az énekes leült egy székre, és az ölébe vette a kislányt, aki büszkén tekintett körbe.

– Gyalog jöttem. Elszöktem otthonról – felelt Christina. – Anyu nem tudja, hogy itt vagyok. Szerinte nekünk nem való az ilyen hely, sem a rendezvények. Nincs TV-nk sem otthon, nem tudjuk kifizetni a számlát. Az utcán járkáltam, akkor hallottam, amikor két lány erről a partiról beszélt. Mindig is akartam találkozni veled, így eljöttem. A zenéteket is az utcáról ismerem. Néhány lány a szomszédból mindig a ti dalaitokat hallgatja a telefonokról, vagy a számítógépekről, nekem pedig nagyon megtetszett, van egy pár, ami rólam szól. Tudom, hogy lesz majd valaki, aki átsegít a nehéz helyzeteken, mert te énekelted. És amit te énekelsz, az mind igaz. Anyu nem hiszi el, őt idegesíti, ha otthon éneklek. Ő azt mondja, mi itt vagyunk lent – a kislány egyik fehér kezével a föld felé mutatott, majd dicsőségesen felemelte apró karjait – ti pedig ott vagytok fent. A lent és a fent sosem találkozik.

Bill zavartan nézett körbe, majd tekintete megállapodott rajtam.

– Ott állt a közeledben. Egy fotós lekapott minket, mikor megöleltem. Remélem, Dave-nek sikerül elkérnie a képeket – mondtam angolul, mivel sejtettem, hogy a kislány nem ért ezen a nyelven. – Hogy lehettem ilyen felelőtlen?

– Nem voltál az – felelt Bill, szintén az angolt használva – hisz csak azt tetted, amit helyesnek éreztél. Amúgy nyugi, Dave lefizette a pasast, aki nagy nehezen ugyan, de átadta neki a fényképező memóriakártyáját.

Megnyugodva sóhajtottam egyet. Christina az egészből semmit sem értett, de nem is zavarta a dolog. Szórakozottan játszott Bill nyakláncával. A fiú keze elindult a lánc felé, hogy azt a kislány nyakába akaszthassa, de aztán eszébe jutott, hogy Christina tilosban jár, és nem hagyhat árulkodó bizonyítékokat, egy nyaklánc pedig igencsak annak minősülne.

– Mennyi idős vagy? – kérdezte ismét Bill a kislányt.

– Hét éves vagyok, de anyu azt mondta, majd nyolc is leszek – büszkélkedett Christina.

– Még szép, hogy leszel – biztosította Bill. Úgy tűnt, nem nagyon beszélgetett még ilyen fiatal rajongóval, de nem állt tőle messze ez a fajta beszélgetési forma sem – Mégpedig milyen szép nyolc éves lesz belőled!

– Igazán? – csillantak fel Christina szürkés szemei. Most először láttam a szemekben tiszta csillogást, nem csupán tompa fényt.

– Persze, ha én mondom – erősködött Bill és megsimogatta Christina arcát.

– Miért hívtad az angyalt a színpadra? – kérdezte csevegve Christina. Bill meghökkent, de hamar rájött, hogy a kislány még túl hiszékeny ahhoz, hogy külön tudja választani a mesehősöket a valós világ embereitől. A lány kicsi volt még, nem érthette a szójátékokat. Bill angyalnak nevezett, s mikor felléptem a színpadra, Christina csak egy fehér ruhás lányt láthatott, aki az angyal megtestesítője volt számára.

– Azért hívtam fel , hogy megmutathassam, hogy igenis léteznek. Tudod, sokan nem hiszik el, amíg nem látják őket – mondta Bill kedélyesen. – Te hiszel az angyalokban, ugye?

– Igen – bólogatott nagy bölcsen a kislány. – Eddig is hittem, de most, hogy láttam, egész biztos, hogy mindig hinni fogok bennük.

– Na látod, ezzel én is így vagyok – nevetett Bill.

Furcsa volt, hogy mindketten rólam beszéltek, mégis úgy tűnt, valaki másról szól a csevegésük. Bill meglepetést okozott, hogy ilyen furfangosan oldotta meg a helyzetet, ahogy mosolyogva beszélgetett a kislánnyal az általa elképzelt angyalról. Nem tehettem megjegyzést, hogy márpedig én nem vagyok angyal, mert azzal összetörtem volna egy naív kis nyolc éves gyermek álmait. Christinát és billt együtt látni pedig felért akármilyen képzettel. Tudtam, borzalmas lenne, ha ezt a képet bármi is romba döntené – például Christina anyjának megjelenése, ahogy egyszerűen kitépi piszkos kislányát a srác karjai közül. Elég volt csak egy másodpercig belegondolni és éreztem, nem tehetem tönkre Christina elképzelt kis világát.

– Az egyik régi szomszédunk, Anthoan bácsi mindig azt mondta, hogy mindenkinek van egy angyala, és az az angyal magához szólítja az embert, mikor eljön az utolsó óra. Meg még olyat is mondott, hogy az utolsó óra azt jelenti, hogy meghalunk és akkor az angyalunk elviszi a mennybe a lelkünket, a testünket pedig eltemetik és a mennyben visszakapjuk, de nem úgy, ahogy ott van lent a föld alatt, hanem úgy, ahogy azelőtt volt. És kapunk fehér ruhát is. Mindenkire vigyáz a saját angyala. Bill, te megtaláltad az angyalodat, de nem haltál meg. Ez hogy lehet?

Bill félrenézett és nagyokat pislogott. Na, brilliáns szövegíró, most találj ki valami értelmes magyarázatot. Az énekes nem okozott csalódást, s a legegyszerűbb dolgot mondta, amit csak mondhatott.

– Mert az angyalom szeret engem.

Christinán látszott, hogy örömmel hallgatja Bill szavait, és kételkedés nélkül elhisz mindent, amit a fiú mond neki.

– Akkor Anthoan bácsit nem szerette az angyala – állapította meg. – Meg Anthoan bácsi azt is mondta, hogy az angyalok mindig figyelnek ránk, csak hagyni kell, hogy megtaláljanak. Mikor pedig megtaláltak, egy angyal kiválaszt minket és azt mondja, hogy ez az ember az enyém, és akkor már az embernek lesz angyala. Én ma hagytam, hogy Lotte megtaláljon, de ő már a te angyalod és nem akarom elvenni tőled. Szerinted nekem lesz saját angyalom? Anyu azt mondja, az angyalok nem néznek le ránk, de Anthoan bácsi mindig mást mondott. Kár, hogy Anthoan bácsit már magához hívta az angyala.

– Hűha… Nagyon okos ember lehetett Anthoan bácsi – mondtam, mielőtt Bill felelhetett volna. – Hidd el, jó helyen van az angyaloknál.

– Okos volt. Olyan rossz, hogy nincs itt – mondta Christina könnyeden – de az angyalok vigyáznak rá. Lotte, te igazán nagyon szeretheted Billt, ha képes voltál lejönni miatta. Anyu szerint az angyalok lusták, mert egyszerűen magukhoz szólítják az embereket és azért csak a lelküket viszik a mennybe, mert az könnyebb, mint a testük és ők meg nem akarnak olyan súlyos terheket cipelni. Meg anyu olyat is mondott néha, hogy csak a jó embereket szeretik és csak őket választják ki maguknak. De ez nem így van, mert Anthoan bácsi nem ezt mondta és én inkább Anthoan bácsinak hiszek, mert anyu mindig kiabál és azt nem szeretem. Anthoan bácsi sosem kiabált velem és megengedte, hogy TV-t nézzek, mikor nála voltam.

Megfogtam Christina egyik parányi kezét. A kislány elmosolyodott. Olyan együgyű volt az észjárása, még a gyermekibbnél is gyermekibb, ha lehet egyáltalán ilyet mondani. Bár néha úgy tűnt, többet tud az élet nehézségeiről, mint a felnőttek.

. A hozzá hasonló korú gyerekek már el tudják hinni, hogy angyalok nincsenek, de ő még képtelen volt erre. Gyanítottam, hogy azért találta ki az öreg szomszéd az angyalos meséket, hogy némi reményt nyújtson szegény kislánynak.

– Neked is lesz angyalod – mondta Bill vigasztalóan – csak figyelj és keresd. Ne felejtsd el, mit mondott Anthoan bácsi: az angyalod meg fog találni téged.

– Oké, nem fogom elfelejteni. Most már tényleg mennem kell, bocsánat – ugrott le Bill öléből. – Köszönöm. Örülök, hogy megismerhettelek téged, meg az angyalodat, Bill.

Bill elmosolyodott és ő is puszit nyomott a kislány fehér arcára.

– Nincs mit, angyalka – nevetett és összeborzolta Christina világos haját.

– Én leszek az angyalka – lelkendezett Christina. – Egyszer majd angyal is lehetek?

– Egész biztosan – feleltem és ismét megöleltem, majd elengedtem és néztem, ahogy kicsiny alakja lassan belevész a szürkületi félhomályba.