21. Fejezet: Ajaj, nagy a baj

David Jostnak sikerült elintéznie, hogy felvegyenek a California State University – Los Angeles Távközlési – és Médiainformatikai Tanszékére. Csupán annyi lesz a dolgom, hogy minden egyes vizsgaeredményt el kell juttatnom Hamburgba, hogy ott is elkönyvelhessék, így ha ismét hazaköltözünk, nem kell elölről kezdenem az egyetemet.

A menedzser bőkezűnek bizonyult, mert eme procedúrát többször is megismételte, hiszen mind Linda, mind pedig Anni ügyét elrendezte, így nekik sem származott hátrányuk a költözésből. David csak Helgával nem tudott mit kezdeni, hiszen a lány nem járt egyetemre, állást pedig lehetetlen lett volna szerezni neki.

– Lehet, hogy nekem is be kéne íratkoznom – vigyorgott a lány, mikor elújságoltuk neki, hogy hamarosan egyetemre fogunk járni. – Rég megbántam, hogy annak idején nem érdekelt a tanulás. Ha foglalkoztam volna magammal, , most nem itt tartanék!

– Még nem késő, Helga – biztatta Linda. – Mennyi is vagy? Huszonhárom? Az még nem a világ!

– Jó így, ahogy van – mondta Helga nevetve és teát töltött magának. – Majd én leszek a tyúkanyó, aki minden este kajával várja az éhes egyetemista csibéket.

– Nekem tetszik az ötlet – vihogott Anni. – Te úgyis piszok jól főzöl!

– Miről van szó? – kérdezte valaki, majd hamarosan a srácok léptek a helyiségbe. Mindannyian nyúzottnak tűntek. Gyanítottuk, hogy egész éjjel dolgoztak.

– Egyetemisták lettünk! – harsogtam Lindával és Annival kórusban. – Hát nem szuper?

– Büszkék vagyunk rátok – mosolyodott el Gustav és a tenyerembe csapott.

– Nem örülök neki – fancsalodott el Bill, amivel egyből sikerült lelomboznia.

– Miért? Ez jó dolog! Mindig arról álmodtam, hogy bekerülök egy egyetemre, az pedig külön szerencse, hogy a tanulást egy los angelesi intézményben kezdhetem el!

– Nem gondolsz bele, mit mondasz? – Bill hangja dühös lett – És Gitty? Nem emlékszel, mit latolgattunk heteken keresztül?

– Mit latolgattatok? – kotyogott bele Gustav. – Miről nem tudunk?

– Azért szivárogtattunk infókat a költözésről, hogy Gitty ráharapjon és utánunk jöjjön. Így nem bánthatja Lotte családját – mondta Bill és még mindig engem nézett. Még mindig dühös volt.

– Áh, így már értem a Kaulitzok költözését – vigyorgott Georg. – Mekkora álszent vagy, Bill! Idefelé jövet arról próbáltál meggyőzni, hogy milyen jó lesz, amiért a rajongók úgy tudják, hogy Gustavval együtt Németországban maradok. Minden kockázatot magadra vállaltál… Apropó, David tud erről?

– Miért kérdezi ezt mindenki? – mérgeskedett Bill. – Nem, nem tud. Na és?

– Felelőtlen vagy, de mi hallgatni fogunk – biztosította Gustav.

– Óh, köszönöm. Legalább ennyi örömöm legyen – jegyezte meg Bill gunyorosan.

– Mindjárt jövök – hadartam és gyorsan kirohantam a konyhából. Ismét pocsékul éreztem magam, de ez minden eddiginél erősebb volt. Egy pillanatra elveszítettem a látásomat és a hallásomat, nem tudtam, hol vagyok. Egyetlen másodpercig úgy éreztem, megszűnök létezni. És a hányinger, óh, az elviselhetetlen görcsök. Nem volt kedvem viszontlátni az ebédemet, de a testem máshogy gondolta a dolgot.

– Mi történt? – vágta ki Bill a fürdőszobaajtót. Nem tudtam ránézni: még el voltam foglalva az ebédem visszaadásával. Bill mögém lépett és hátrafogta a hajamat, próbálva valahogy segíteni. Kedves gesztusnak szánta, s mást amúgysem nagyon tehetett volna.

– Ne nézz ide – suttogtam erőtlenül. – Fordulj el!

– Ugyan, Lotte. Láttál már hányni. Engem sem zavar, ha előttem adod ki magadból a kaját.

Vége volt. És nem volt már semmi bajom. Pont úgy éreztem magam, mint a rosszullét előtt. Bill viszont aggódva nézett rám.

– Minden rendben? – kérdezte és megsimogatta az arcomat.

– Igen, minden rendben.

Tényleg rendben volt, nem hazudtam neki. Az persze nem volt normális, hogy majdnem mindennap rosszullettem és most először még hánytam is, de ettől eltekintve minden pont olyan volt, mint máskor.

– Most már tényleg elviszlek egy orvoshoz – fogadkozott Bill, miközben kitámogatott a fürdőszobából. – Nem vagyok nyugodt, amiért ilyenek történnek veled.

– Nem kell orvos. Semmi baj, Bill. Jól vagyok – a hangom még kicsit rekedt volt, de próbáltam határozottnak tűnni. – Nyugodj meg. Van elég bajod anélkül is, hogy miattam aggódj. Valószínűleg csak gyomorrontás. Pár nap múlva túlleszek rajta.

– Nem mész be az előadásokra holnap reggel – jelentette ki az énekes és szigorúan a tekintetembe fúrta az övét. – Értve vagyok, Miss Lázadás?

– Óh, már új nevem is van? Az angyal valahogy jobban tetszett. És igen, felfogtam, de tudod, hogy úgyis be fogok menni. Az lesz az első napom, Bill! Muszáj bemennem!

– Szép bemutatkozás lesz, ha összeokádod az előadótermet – vont vállat a srác és visszasietett a többiekhez. Hallottam, hogy mindannyian egyszerre kérdezik, mi történt, s Bill feleletének felét még értettem, mielőtt becsukódott volna mögöttem az énekes szobájának ajtaja.

Végigdőltem az ágyon és hallgattam a szívveréseimet, eközben próbáltam feledni a hányinger emlékét és azon gondolkodtam, Billnek talán igaza van és tényleg orvoshoz kéne mennem. Azonban úgy döntöttem, hogy egy egyszerű gyomorrontásra valószínűleg nem kapnék receptre felírt gyógyszereket, így a régi módszert kell alkalmaznom: vajas kenyér teával. Óh, Lotte Krüger, egy hétig koplalni fogsz – gondoltam és még el is mosolyodtam, hiszen ezzel biztos leadok majd néhány kilót.

Másnap reggel bármennyire is rosszul voltam, nem törődve Bill ellenvetésével, fogtam magam és taxit hívtam, hogy elmehessek az egyetemre. Bill morgolódva bocsátott utamra:

– Csinálj, amit akarsz. De ha rosszabbul leszel…

– Jól vagyok. Nem lesz semmi baj.

Ciccegett egy kicsit, de hagyta, hogy elmenjek. Zsörtölődve foglaltam helyet a taxiban, hiszen kicsoda Bill, hogy megakadályozzon a tervem véghezvitelében?

Az egyetem egy nyüzsgő méhkasnak tűnt. Mindenki rohangált, sokan jegyzetekkel, laptopokkal a kezükben futkostak ide-oda. Úgy látszott, csak én nem tudom, merre van az arra.

– Segíthetek? – lépett elém egy magas, szőke lány. Karjában könyvek hevertek, vállain súlyos táskák lógtak. Túlbuzgó arcára nézve megállapíthattam, hogy valószínűleg a jogi kar egyik hallgatója.

– Aha – feleltem bizonytalanul és kutattam a megfelelő angol kifejezés után. – A távközlési – és médiainformatikai tanszéket keresem …

– Gyere utánam – mosolygott a lány és megindult a folyosón. Az épület régi volt, a nagy múltú egyetemek sorában biztos előkelő helyet kapott volna. Hatalmas volt és gótikus, semmi modernitás. Kopár kőfalak, óriási mennyezetek, festett üvegablakok. A folyosókon végighaladva úgy éreztem, nem is Amerikában, hanem a középkorban vagyok. A campus udvara, s a gótikus főépületet körülölelő kisebb épületek is hasonló régiességről árulkodtak.

A távközlési és médiainformatikai kar épülete más volt. Mindenütt számítógépek, videókamerák, régi filmtekercsek, elhasznált kópiák, összegyűrt szövegkönyvek hevertek – egyszóval teljesen az én világom volt. Tetszett a hely.

Néhányan összesúgtak a hátam mögött, miközben mindannyian elfoglaltuk a helyünket egy-egy számítógép mellett. Most én voltam az új diák, nekem kellett felvennem a többiek ritmusát, s félő volt, hogy nem fog sikerülni, hiszen mindent angolul kell megtanulnom, nyelvvizsgát pedig nem szereztem még. Nem voltam biztos a tudásomban, de úgy gondoltam, vágjunk bele. Miközben az óraadó tanár besétált a terembe, azon gondolkodtam, elég lesz-e egy középfokú angol tudás ahhoz, hogy boldogulni tudjak az egyetemen. A tanár észrevett, biccentett, de nem szólt semmit. Öreg volt már, talán hatvan is elmúlt. Kicsit abszurd volt, hogy a modern médiáról és a mediatizált kommunikációról fog beszélni, hiszen ránézésre úgy tűnt, azt sem tudja, mi az a videókamera.

A látszat azonban csalt. Az öreg tanár először ismétlésként elhadarta a mediatizált kommunikáció definícióját – gyanítottam, hogy az én kedvemért:

– Mint tudják, a media szó latin eredetű, melynek jelentése köztes, közvetítő közeg

Média alakban gyűjtőfogalomként használjuk a tömegtájékoztató és tömegkommunikációs eszközök összességére. Ezek közös tulajdonsága, hogy közvetítő közegként szolgálnak az információk átadásában, melyeket tömegekhez juttatnak el. Ezt a kommunikációs formát mediatizált kommunikációnak nevezzük. Mindenkinek világos, ugye? Sikerült lejegyzetelnie, Miss Krüger? Ha gondolja, megkérek valakit, hogy segítsen pótolni az anyagot.

Az idős úr nagyon gyorsan beszélt, szinte gondolkodni is elfelejtettem, annyira figyelnem kellett a szavaira. Végül csak esetlenül bólintottam, mert nem tudtam, hogyan fejezzem ki magam, ha választ adok. Átkozott angol tudás!

A tanár a saját tempójában diktálta az anyagot. Alig győztem írni, úgy gondoltam, néha rosszul írtam le egy-egy ismeretlen szót, de nem érdekelt. Majd megmutatom Billnek, ő biztos kijavítja a hibáimat – gondoltam vigyorogva. Az óra lassan telt, a tanár pedig csak mondta és mondta és mondta, mintha sose fogyna ki a szóból. Olykor megakadtam néhány kifejezésnél, mintpéldául: mi az, hogy interdiszciplináris? Te jó ég, leírni se tudom, nemhogy megtanulni, mit jelent!

A következő előadást egy fiatal, pattogós nő tartotta. Ő még annyira se foglalkozott a jelenlétemmel, mint az előző tanár – lényegében fel se tűnt neki, hogy ott vagyok.

– Figyelem! A mai órán a film formanyelvével fogunk foglalkozni. Kérem, jegyzeteljenek!

Néhány diáktársam papírt és tollat vett elő, sokunk kezében viszont laptop hevert, hiszen azon jóval gyorsabban lehetett pötyögni, mint kézzel körmölni a szavakat.

– A film formanyelve az a formai eszköztár, ami magába foglalja a képi kifejezőeszközök összességét, amelyek elmélyítik a cselekmény mondanivalóját és mindenesetben viszonyjelentést hordoznak. Viszonyjelentés alatt azt értem, hogy valamihez viszonyítva értelmezhető. A formanyelv elemrendszere széleskörű, idetartozik a színhasználat, a képkivágások – azaz plánok, a kompozíciók, a kameraállás, a kameramozgások, bizonyos esetekben a dramaturgia, hangok és fények használata és egyéb nem filmi elemek, például díszletezés, szerepjáték, jelmezek, amennyiben ezek utalásokat hordoznak.

. – Sok van még, Miss Olliwanders? – nyögött fel egy srác a hátsó sorok valamelyikéből. Majdnem elnevettem magam. A srác olyan volt, mint egy középiskolás kamasz. Én sem igazán hittem el, hogy egyetemista lettem, de mikor tanulmányozni kezdtem csoporttársaim fáradt arcát, egy az egyben tudatosult bennem, hogy elértem a célom. Egyetemre járok!

– Sok van még – hadarta Miss Olliwanders és lapozott egyet a jegyzetfüzetében. – Ha nem tetszik, elmehet, Mr. Hobton!

Mr. Hobton inkább csendben maradt és nagyokat sóhajtozva körmölt tovább.

– A képeken a síkban és térben egyaránt komponálunk, azaz elrendezzük a jelentést hordozó és kiegészítő elemeket. Vegyük sorra a kompozíciókat! Kezdjük a szimmetrikus kompozícióval. A szimmetrikus kompozíció során a központi elemek egyenlő súlyelosztásban helyezkednek el a kép jobb és bal oldalán. Szimmetrikus akkor is a kompozíció, ha a központi alak középen helyezkedik el, és így a filmteret két egyenlő részre osztja. A szimmetrikus kompozíció nyugalmat, kiegyensúlyozottságot sugall, egyensúlyérzéket teremt. Van kérdés?

A hallgatóság megrázta a fejét. Nekem lett volna pár, de nem tettem fel őket. Abban bíztam, hogy a neten is találok majd néhány érthető jegyzetet a témáról, így nem is törtem magam, hogy mindent megértsek. Miss Olliwanders hihetetlenül monoton magyarázata egyáltalán nem kötött le, csupán háttérzajként szolgált. Az agyam kikapcsolt, nem foglalkoztam semmivel, bár felszínesen azért próbáltam odafigyelni a nő szavaira:

– Az asszimmetrikus kompozíció kimozdítja a középpontból a kép súlyarányát és valamilyen irányban elmozdítja. Az asszimmetrikus kompozíciók a filmteret térben is komponálják, nemcsak síkban, azaz alkalmasak a térbeli sík érzékeltetésére és arra is, hogy feszültséget teremtsenek, zavartságot sugalljanak, vagy érzékeltessék a szereplők kapcsolatát. Az asszimmetrikus kompozíciók közül az egyik legtöbbet használt az átlós kompozíció. Az átlós kompozíció térbeli kompozíciót teremt, általában feszültséget, vagy a szereplők közötti kiegyensúlyozatlan viszonyt jelöli.

Beszélhetünk még úgynevezett háromszög kompozícióról, ahol a talpára állított háromszög kiegyensúlyozottabb, de negatív többlettel bír. Drámai alaphelyzetet jelent, figyelemfelkeltő és kiemelő szerepe van. Pozitív töltésű is lehet ez a kiemelés, például egy dobogón álló sportoló képe. A csúcsára állított háromszög kompozíció sokszor fenyegetettséget, bizonytalanságot, kiszolgáltatottságot sugall.

Azt se tudtam, hogy keveredtünk el a szimmetrikus kompozíciótól a háromszög kompozícióig, de nem is érdekelt. Rálestem a jegyzetemre, melyen néhány odavésett szó jelezte, hogy megpróbáltam papírra vetni az óraadó pattogós magyarázatát, de a jelekből ítélve hamar feladtam.

Alig vártam, hogy vége legyen az előadásnak. Ismét rosszul lettem, de igyekeztem nem kimutatni. Milyen fényt vetett volna rám, ha már az első napon beadom a kulcsot?

– A holnapi nap folyamán a plánokkal fogunk foglalkozni! – harsogta Miss Olliwanders, majd szabadjára bocsátotta a társaságot. Imádkoztam, hogy egyben kiérjek az épületből, hogy gyorsan elhagyhassam a campus környékét, nehogy valaki észrevegyen, miközben visszaköszön a reggelim. Óriási szerencsémre a földszinti mosdó üres volt, így senki nem láthatta az újabb kínkeserves szenvedést. Gyengének és erőtlennek éreztem magam. Biztosra vettem, hogy falfehér az arcom. Remegtem és a sírás környékezett. Nem bírtam megállni a lábaimon, a fal mellé kellett térdelnem. A gyomrom kavargott, a hasam lüktetett. Kibírhatatlan volt.

De hamar vége lett és ismét olyan voltam, mint mindig. Feltápászkodtam a földről, fogat mostam, megfésülködtem és mikor úgy döntöttem, egészen úgy festek, mint máskor, elindultam a hosszú folyosón, hogy hamarosan a szabad ég alatt találjam magam. A kapunál azonban meglepetés fogadott: Tom állt előttem.

– Óh, Tom! – lelkendeztem – mit keresel itt?

– Ma én vagyok a soros, hogy összeszedjelek titeket – vigyorgott a gitáros és egy szürke taxi felé mutatott. – Linda és Anni már a kocsiban van.

– Óh, ezek szerint mindennap más fog értünk jönni – gúnyolódtam. – Bill ötlete volt?

– Részben – ingatta a fejét Tom. – Ne okold érte, Lotte! Csak aggódik. Én sem viselkednék másképp, ha a helyében lennék

– Tom, ugyan! Jó ideje itt vagyunk már… talán egy hete? Eddig nem történt semmi! Valószínűleg Gitty nem jött utánunk! Bill paranoiás.

– Az meglehet – vigyorgott Tom. – Ebben osztom a véleményed. Bár neki is igazat kell adnom. Jópárszor ki akartak nyírni, nemde? Na és persze … nem tetszik neki, hogy mostanság pocsékul vagy. Mióta megérkeztünk, mindennap hánysz, vagy arra panaszkodsz, hogy fáj a fejed meg a hasad. Valami nagyon nem oké veled, Lotte.

– Csak gyomorrontás – legyintettem könnyedén. – Pár nap múlva jobban leszek.

– Te tudod – vont vállat és elindult a kocsi felé.

– Miért, mire gyanakszik Bill? – kérdeztem nevetve, mikor beültünk a taxiba. Tom elhúzta a száját, csak aztán felelt.

– Gittyre.

– Gittyre? Ezt meg hogy érted?

Linda csettintett a nyelvével, mintha idegesítené az értetlenkedésem. Közelebb hajolt és a fülembe súgta.

– Méreg. Az elmebontótól is hánytál, nem emlékszel? Bill attól tart, hogy megint kezdődik… hogy elölről kezdődik…

– Ez baromság! – ellenkeztem. – Ha méreg lenne, azt tudnám… érezném… Az elmebontó méregtől megőrültem. Nem akartam Bill közelében lenni… De ez most nincs így!

– Ezt magyarázd el neki – vont vállat Anni. – Eléggé ki van bukva.

– Csak érjünk haza – morogtam és kibámultam az ablakon. A fejem zsongott a ma leírt információk tömkelegétől, ráadásul ügyelnem kellett arra, nehogy észrevegyék, hogy néhány perccel ezelőtt még nagyon beteg voltam.

Mikor megérkeztünk, egyenesen felrohantam a lakásba – még Helgának is elfelejtettem köszönni, aki boldog vigyorral állt a tűzhely mellett és nagy igyekezettel kevergetett valamit.

– Bill! – kiáltottam, mert most azonnal beszélni akartam vele – Bill, gyere ide!

– Ajaj, mérges az asszony – kuncogta Tom.

– Nem vagyok mérges, csak tisztázni szeretnék néhány dolgot – torkoltam le és benyitottam Bill szobájába. Az énekes az asztalnál ült. Papír és toll hevert előtte.

– Milyen volt az első egyetemi napod? – kérdezte Bill csípősen, s reflektálva megemelte a hangsúlyt az első egyetemi nap kifejezésnél.

– Szuper. Ha akarod, megnézheted a jegyzeteimet. Úgyis tele vannak hibákkal. Ki kellene javítani őket.

Bill gunyorosan vihogott, de elkérte a laptopomat és megígérte, hogy amint ideje engedi, átnézi a munkámat.

– Megint rosszul voltál? – kérdezte és fürkésző pillantással mért végig.

– Nem – hazudtam szinte azonnal. A válasz túl gyors volt. Billnek feltűnt a siettség.

– De igen – biccentett komoran. – Csak arra kértelek, mondd el, ha baj volt!

– Óh, Kaulitz, ugyan már! Ez csak egy kis gyomorrontás. Nincs köze Gitty mérgéhez! Tudom, hogy azt hiszed, ismét elkezdődik… de nem. Nem kaptam Gitty mérgéből. Azt érezném. De nem érzem. Világos?

– Jó. Oké – emelte fel a kezét és végre elmosolyodott. – De…

– De?

– De ha három napon belül nem leszel jobban, esküszöm, orvost hívok. Rendben?

– Rendben – csaptam a tenyerébe. Nem ellenkezhettem vele. Tudtam, hogy aggódik és nem akartam, hogy így érezzen. Inkább eltűröm, hogy megvizsgáljanak, minthogy állandóan a nyakamra járjon a hülye kérdéseivel.

A következő nap reggelén Linda, Anni és én együtt indultunk az egyetemre. Kénytelen voltam Miss Olliwandersszel kezdeni a napot és ez cseppet sem dobott fel. Fáradt voltam és mégis arra kényszerítettem magam, hogy felfogjam a nő hadarásnak minősíthető magyarázatait.

– Mint ahogy azt tegnap már említettem, ma a plánokkal fogunk foglalkozni. Ha adnék elég időt, bizonyára meg tudnák mondani, mik azok a plánok, hiszen a múlt órán erről is szót ejtettem. Ezek úgynevezett képkivágások, melyeket más szóval képsíknak mondunk. Képkivágásnak nevezzük a filmekben látható különböző képeket, amelyeket a kamera befog – vagyis ami a képernyőn látszik. A kamera és az általa bemutatott dolgok egymástól való távolságát használjuk a képkivágás meghatározásához. Többféle képkivágásról fogunk ma beszélni. Elsőként hadd említsem meg a premier plánt, másnéven az elsődleges képkivágást.

Premier plánról akkor beszélhetünk, ha a kamera és az általa bemutatott dolog közti távolság kicsi. Funkciója a szereplő érzelmeinek, indulatainak, gondolatainak kifejezés. A premierplán aprólékosabb válfaja a szuper premier. Ennél a képkivágásnál az emberi arcnál kisebb részleteket bemutatva következtetni tudunk az egészre. A képkivágások harmadik típusa a szekond plán, mely talán a leggyakoribb képkivágás mindközül. Az alakok derékban vannak elvágva és közvetlen környezetük is látszik. A hétköznapi interakciókban a valóságban is ennyit fog be a szemünk, ezért ezt tartjuk a legtermészetesebbnek. Tárgyilagosságot sugall.

Két válfaja a szűkszekond és a bőszekond. A szűkszekond egy mellkép, általában a médiában használatos, interjúk készítésénél kizárjuk vele a környezetet. A bőszekond esetében általában az ember térdnél van elvágva, s a kamera a környezetből is bemutat egy nagyobb részt. Ezt szívesen használják vágóképezésre, vagy például a médiában leadott időjárásjelentéseknél.

Megemlíthetjük továbbá a kis totált, melynél az ember alakja teljes egészében látszik és a környezetből is jelentős darabot be tud fogni a kamera. Látható a filmen a cselekmény folyamata, általában átvezető, értelmező funkciója van. Ezt például az akciójeleneteknél használják. Gondolom, rájöttek, ha van kistotál, lennie kell nagytotálnak is. A nagytotál összefoglaló és értelmező funkcióval bír, a kamera és az általa bemutatott dolog távolsága több száz méter is lehet. A szereplőket csak sziluettjük alapján tudjuk értelmezni, maga a környezet, vagy a szereplők száma nyer értelmet. Ezt a plánt például a tömegjeleneteknél használják.

Nem írtam le semmit, inkább a neten kerestem rá a dolgokra. Mások által írt jegyzeteket töltöttem le és némi átfogalmazás után késznek nyilvánítottam az egész előadás mondanivalóját, így az óra felét jelző szünetben úgy döntöttem, lelépek az egyetemről. Most nem éreztem rosszul magam, de nem kockáztathattam, mert tudtam: biztos nem lesz olyan mázlim, mint tegnap.

Az ég szürke volt, szinte várta, mikor adhatja ki magából súlyos esőcseppeit. Elővigyázatosságból kéznél tartottam hatalmas, piros esernyőmet, na nem mintha azt a hosszú, vajszínű bőrkabátot sajnáltam volna, amit viseltem. Lehajtott fejjel indultam el a betonozott járdán. Cipőim halkan kopogtak, s időközben az eső is rákezdett. Utáltam ilyen időben gyalogolni, de még nem akartam hazamenni. Húzni akartam az időt. Nem akartam szembetalálkozni Billel, hogy esélyt adhassak neki a kérdezésre. Nem akartam a szemébe nézni és azt mondani, hogy igaza van, nem akartam látni az aggódó arcát, nem akartam, hogy orvost hívjon. Hiszen nem volt semmi bajom!

Azonban egyre hidegebb lett, s egyre jobban fázni kezdtem. Elgémberedett ujjakkal tárcsáztam az egyik taxitársaság telefonszámát. A taxi hamarosan értem jött, én pedig hirtelen nagyon otthon akartam lenni. Mikor feltűnt az ismerős épület, meg sem vártam, hogy a sofőr kényelmesen a ház elé parkoljon, csak a kezébe nyomtam a pénzt és kipattantam az autóból.

A konyhába érve a piros arcú Helga fogadott. Kivételesen nem főzött, hanem Georg laptopján pötyögött valamit.

– Szia, te kis asszonyka – nevetett rám. – Hogyhogy már itthon vagy?

– Nem volt kedvem bent maradni – vontam vállat. – Mit csinálsz?

– Máris meguntad az egyetemi légkört? Úgy tudtam, szeretsz ott lenni. Mi történt? Baj van?

– Nincs baj – ráztam a fejem és próbáltam néma jelekkel a tudtára adni, hogy halkabban kérdezzen, nehogy Bill is meghallja, hogy hazaértem.

– De, baj van – bólintott Helga, mintha a saját kérdését válaszolná meg. – Nem vagy jól, Lotte. Látszik rajtad. Karikásak a szemeid, nyúzott az arcod. Valami nincs rendben.

– Jobban leszek – biztosítottam és elsiettem a közeléből.

De nem lettem jobban. Nem használt a vajas kenyér, a forró tea, és még a recept nélkül kapható hányinger elleni gyógyszerek sokasága. Bill elszörnyedve nézte, ahogy éjszakánként ébren virrasztok, s várta, mikor telik le a három nap, hogy orvost hívhasson. Nem akartam, hogy megtegye, így átlátszó kifogásokkal igyekeztem kitérni előle: nemsokára jobb lesz, tényleg nincs semmi baj, ez csak… olyan valami… most mennem kell, ma nem leszek itthon, nyugodj meg…

A negyedik nap fáradt reggelén azonban nem Bill sétált be a hálószoba félig nyitott ajtaján, pedig mindennap megtette. . Helga állt előttem, kezében egy bögre teával, pár megvajazott kiflikarikával és néhány fájdalomcsillapító tablettával. Szótlanul letette elém a tálcát, majd kékeszöld szemeivel fürkésző pillantásokat vetett rám, s csak aztán kérdezte:

– Nem gyomorrontás, igaz? Annak már el kellett volna múlnia.

– Nem tudom – ráztam a fejem tanácstalanul – de egész biztos, hogy nem gyomorrontás.

Helga összecsücsörítette ajkait.

– Lotte… kis asszonykám… – kezdte óvatosan. Látszott rajta, hogy kínos kérdés következik – nem… nem gondolod, hogy… öhm… vannak más problémáid is… Olyanok, amik esetleg… arra utalnak, hogy… terhes vagy?

Felnevettem, de a vihogás hamar abbamaradt. Jézusom! Az nem lehet! Helga lehunyta a szemét, úgy várta a választ. Nem feleltem, mire megfogta a kezem és lassan kivezetett a fürdőszobába. Leültetett a kád szélére, majd kinyitott egy szekrényt és elővett egy dobozt – egy ugyanolyan dobozt, mint amilyet a Kaulitz-lakban is elrejtett.

– Két napja gyanítom – magyarázta és a kezembe nyomott egy tesztcsíkot. – Fel kellett készülnöm erre az eshetőségre is. . Csináljuk meg a tesztet, asszonyka. Utána okosabbak leszünk.

Nem tudtam, mit reagáljak. Ha megrázom a fejem, azzal beismerem, hogy félek. Ha rábólintok, néhány percen belül kiderül az igazság.

Rengeteg variációra gondoltam, sőt, még Gitty mérge is megfordult a fejemben rögtön azután, hogy vitatkoztam Billel, de az, hogy – kimondani is szörnyű – , hogy terhes vagyok, eszembe sem jutott.

Helga gyengéd pillantással nézett rám, én pedig olyan elveszettnek éreztem magam.

– Óh, asszonykám, ne félj – suttogta, de látszott rajta, hogy nem teljesen nyugodt. – Lehet, hogy tévedtem. Lehet, hogy csak túl nagy a fantáziám.

Valahogy már nem kellett gondolkodnom a dolgon. Úgy éreztem, sejtem az igazságot.

Helga leült mellém és megfogta a kezeimet, melyek olyan hidegek voltak, akár egy-egy jégdarab.

– A ciklusaid rendszertelensége miatt nem gyaníthattál semmit, ugye? – kérdezte, de úgy tette fel a kérdést, mintha tudná a választ. – Ne félj. Én is ilyen vagyok. Ezért tartok magamnál terhességi teszteket. Így biztosan nem ér meglepetés.

– Ne húzzuk az időt – tértem ki a válaszadás elől. – Csak legyünk már túl rajta.

Anni és Linda már az egyetemen kuksolt, Billék pedig az albumon dolgoztak, így el tudtuk kerülni a kínosabb találkozásokat.

- Letelt az öt perc – szólt nagy sokára Helga és átkarolta a derekamat. – Nézzük meg az eredményt.

Én azonban erőteljesen ráztam a fejem. Nem voltam felkészülve az igazságra.

- Majd… néhány óra múlva, oké? – kértem, ő pedig békén hagyott.

A délelőtt feszült várakozásban telt. Helga mindvégig velem volt, próbált biztatni, fogta a kezem, mesélt nekem, de nem tudott megnyugtatni. Nem tudta elfeledtetni velem, hogy talán olyasmi veszi kezdetét, mely egész biztos áthúzza a számításaimat.

Néha kiment a szobából, hogy figyeljen az ebédre, vagy hogy meglesse, el vannak-e foglalva a srácok, nehogy véletlenül össze kelljen futnunk valamelyikükkel.

– Gyere, Lotte, most már tényleg nézzük meg – sóhajtott a lány, mikor délután egy körül újra visszatért hozzám. Megfogtam a kezét, hogy fel tudjak ülni. Annyira remegtem, hogy járni is alig voltam képes, úgy kellett tartania, nehogy elessek.

– Nem nézek oda – ellenkeztem, mikor betessékelt a fürdőszobába. – Komolyan mondom, Helga, én nem nézek oda.

– Lotte, ne csináld! – emelte fel a hangját. – Ha már most kikészülsz, mi lesz, ha kiderül, hogy…

– Nem – ráztam a fejem és a hasamra szorítottam a kezem. – Nem, az biztos, hogy nem…

De Helga már tudta a választ. Láttam az arcán. Nem kellett a tesztcsíkra néznem, hogy tudjam az eredményt.

– Terhes vagy – suttogta és nagyon ijedtnek tűnt. – A francba… tényleg terhes vagy…

Lehunytam a szemem. Nem tudtam ránézni, nem tudtam az arcába bámulni és azt mondani, hogy „Igen, terhes vagyok”. El tudtam volna süllyedni szégyenemben!

– Most mi a fenét csináljak? – suttogtam erőtlenül és leguggoltam, hogy minél kisebbnek tűnjek. – Mi lesz, ha kiderül? Mit fog szólni Bill?

– Mit fog szólni, istenem, Lotte!? Az ő gyereke, nem? Akkor meg ugyanúgy benne van, mint te! Mit szólna? Majd kitaláljátok, mi legyen…

– A nagynéném? Florenz?

– Ne parázz! Most az a lényeg, hogy nyugodt maradj. Nem tesz jót a babának, ha ideges vagy…

– El kéne mondani Billnek – motyogtam határozatlanul. – Együtt talán könnyebb lesz kiokoskodni valamit. Olvastam az abortuszról, meg hasonlókról, de a cikkek alapján nem igazán tetszik az ötlet…

– Csss – pisszegett Helga. – Ezen ráérsz még agyalni. Keressük meg Billt, rendben?

Lesétáltunk a földszinti stúdióba. A srácok próbája szünetelt. Bill a teraszon állt és cigizett. Helga nem engedte, hogy közel menjek hozzá, mondván „a cigarettafüst árt a babának”.

– Tedd el azt a cigit! – rivallt a srácra és elvette tőle az égő cigarettát. Bill nem értette, mi történik. Bambán pislogott Helgára, aki csak legyintett és megragadta a karját, hogy felém vonszolja.

– Lotte? – kérdezte Bill, mikor mellém ért – Hogyhogy itthon vagy? Megint rosszul voltál? Most már komolyan hívom az orvost! Nem viccelek!

– Nem kell orvos – mondtam határozottan. Helga elslisszolt a közelből. Arrébb ment, hogy jó nagyot csapjon Gustav széles hátára, majd hagyta, hogy a dobos körbekergesse az udvaron.

– Mindig ezt mondod – gúnyolódott Bill. – Letelt a három nap és megegyeztünk valamiben, emlékszel?

– Emlékszem, de már tudom, mi a baj. Ezen nem segíthet az orvos. Legalábbis még nem.

Bill rémülten pillantott rám.

– Mondd már, mi van! – kiáltotta ijedten. Idegesen pislogott és beletúrt szőke hajába.

– Mondanám, ha tudnám! Nem olyan könnyű az! – vágtam vissza és leküzdöttem egy kisebb szédülést.

– Mi nem olyan könnyű? Kibökni, hogy mi a baj? Haha, jó vicc! Három napja totál para vagyok, mert az jár a fejemben, mitől vagy beteg. Nem értem, miért vagy ennyire pocsékul. Akármit teszünk, te változatlanul rosszul vagy. . Kinyögnéd, hogy mi van?

Nagyot sóhajtottam, majd úgy gondoltam, jobb túlesni rajta:

– Oké. Terhes vagyok.

Bill hatalmas szemei ha lehet még nagyobbakká kerekedtek. Rémület futotta el egész arcát. Ajkai szétnyíltak, hogy választ lökjenek felém, de félúton a torkán akadt a szó. Csak nézett. Olyan volt, mint egy megfagyott márványszobor. Azt hittem, menten elájul.

Annyiszor láttam már ilyet a filmekben. Tudtam, mi lesz a következő kérdés: az, amit minden férfi feltesz ilyenkor. Nem is tévedtem.

– Ez biztos?

– Igen, eléggé biztos.

– Mióta tudod? – kérdezte színtelen hangon. – Ezért nem engedted, hogy orvost hívjak?

– Ma tudtam meg.

Nem volt kedvem ragozni a témát. Sürgősen ki kellett találnunk valamit.

– És most mi lesz? – folytatta a kérdezést. Gondterhelten járkált fel-alá. – Mihez kezdünk? Nem vállalhatunk gyereket! Mi lesz a bandával, a fellépésekkel, Gittyvel. Nem sodorhatunk veszélybe egy ártatlan kisbabát! Lotte, erre még nagyon nem állunk készen! A fenébe is, nem vagyok kész az apaságra!

– Mert szerinted én olyan nagyon fel vagyok készülve az anyaságra? Szerinted semmiség az egész? Úgy véled, baromi jó éjszakánként hányni, nappal pedig szédülni? Ja, emellett közölni veled, meg a családdal, hogy mi van? Hogy leszek képes szembenézni a nagynénémmel meg a nővéremmel és azt mondani nekik, hogy terhes vagyok? Ne sajnáltasd magad, Bill! Nekem sem könnyebb!

– A munkámmal játszom! David kiakad, ha megtudja!

– Az egyetem múlik rajta! Sosem kapok diplomát! Szerinted ezt akartam?

– Én sem ezt akartam! Azt hiszed, szándékomban állt apát csinálni magamból? Hé, még én is alig nőttem fel! Mi lesz a rajongókkal, a bandával, a lemezekkel?

– Te csak erre tudsz gondolni? Mi lesz velem, Bill? Mi lesz az életemmel?

– Nem tudom, nem tudom!

– Hát találjuk ki!

– De nem megy! Nem akarom ezt a gyereket, érted? Még nem!

A kijelentés fájdalmat okozott. Nem értettem, miért, elvégre én sem akartam igazán… de most, hogy Bill szájából hallottam, valahogy megváltozott a véleményem. Ez a kis lény az enyém… az én kisbabám!

– Én pedig akarom – sziszegtem és elléptem Bill közeléből. – Nem fogom elvetetni a babámat a hülye karriered miatt!

– Én sem azt mondtam! – kiáltott és két lépést közeledett.

– De arra gondoltál! Azt mondtad, nem akarod a gyereket. Mégis hogy képzelted ezt? A gyerek már hozzám tartozik!

– Egy nappal ezelőtt még nem is tudtál róla, most meg foggal-körömmel védenéd?

– Mekkora bunkó vagy! Miért ne védeném? Az én gyerekem! A mi gyerekünk!

– Nekem nem kell – rázta a fejét határozottan. – Tartsd meg, ha akarod, de én egyszer sem fogom megnézni.

– Márpedig akár tetszik, akár nem, a tiéd. Akár akartad, akár nem, akkor is a tiéd!

– Mi a tiéd, Bill? – kérdezte egy hang és Tom lépett ki a hátsó ajtón. Bill segélykérően nézett rá.

– Terhes vagyok – mondtam, Tom felé fordulva. – Bill pedig kijelentette, hogy ha akarom, megtarthatom a babát… de ő soha nem fogja megnézni…

– He? – Tomnak leesett az álla. – Várjunk… te azért okádsz három napja, mert… egy kis Kaulitzot vársz?

Arca átszellemült, szemei csillogtak. Látszott rajta, hogy gondolatban valahol egész máshol jár. Boldog voltam, hogy ilyennek láttam. Bárcsak Bill is ilyen lett volna!

– Valami olyasmi – vontam vállat és közelebb léptem Tomhoz remélve, hogy nem lök el magától. Tom átvetette karjait a derekam körül és a levegőbe emelt, de gyorsan visszatett a földre és riadtan pislogott:

– Oh, a gyerek… ugye nem lett baja?

– Nem hinném…

Valamiért megkönnyebbültem: az egyik Kaulitzot mégiscsak megnyertem, bár nem éppen azt, amelyiket kellett volna.

– Óh, családi idill – vetette közbe gúnyosan Bill, aki észrevétlenül figyelt minket. Tom elengedett és dühösen pillantott a testvérére.

– Neked kéne itt állnod, te szerencsétlen – mondta kicsit vádlóan. – Nem hittem volna, hogy megtagadod a gyerekedet. Vállalj felelősséget a tetteidért!

– Pont te beszélsz? – kapta fel a fejét Bill. – Te oktatsz ki, SzexIsten Kaulitz?

– Igen, én oktatlak ki – sziszegte Tom. – Úgy látszik, nekem mégiscsak van némi felelősségérzetem. Én ismerem az óvszert, öcsi.

Rálestem Billre, s úgy tűnt, a kijelentés elég rendesen odavágott neki. Megrogyott térdekkel állt, kezeivel védve nyúzott arcát.

– Ne vitázzatok – mondtam és hátrébb léptem, hogy egyenlő távolságra legyek mindkét Kaulitztól. – Megértem, hogy miért reagálsz így, Bill. Egy gyerek teljesen tönkretenné a karrieredet. Hagyok időt neked… gondold végig, mit akarsz… én már döntöttem…

– Mit akarsz tenni? – kérdezte Tom és rám nézett.

– Hazamegyek – mondtam határozottan.

– Nem teheted! – ellenkezett Tom. – Mi lesz az egyetemmel?

– Az ráér. Pár hónap múlva úgysem leszek képes bejárni az előadásokra. Jobban szeretném Hamburgban végigcsinálni ezt… a nagynénémmel, meg Florenz-cel… a családommal…

– Kizárt. Nem mehetsz el – jelentette ki Bill, s most először valódi aggodalom csendült a hangjában. – Veszélyes útnak indulnod… nem engedem, hogy visszamenj Németországba. Nem mehetsz Gitty közelébe!

Elharaptam a csípős feleletet, melyet neki szántam. Helyette azt mondtam:.

– Döntöttem, Bill. Csak rajtad áll, hogy velem, vagy ellenem leszel.

20. Fejezet: Helloó Amerika!

Az újabb találkozás Artival mély nyomot hagyott Billben. Próbálta tagadni, de látszott rajta.

– Én is ilyen lettem volna – nyögte ki végül, mikor pár nappal később rákérdeztem, miért vág olyan kétségbeesett arcot.

– Nem tudnék magamról. Gitty harapásai díszítenék a testemet. Teljesen ki lennék szolgáltatva. Bár Artinak van egy kis szerencséje… Vele van Britney, aki megpróbál segíteni rajta…

– Ez tényleg nagy szerencse – értettem egyet és szegény Smith-lányra gondoltam. Mit ki kell állnia!

Bill elmondta Tomnak, mit láttunk és hogy nem találkoztunk Gittyvel. Az idősebbik Kaulitz-iker arcán láttam, hogy örül a hírnek. Visszagondolva talán jobb is volt így. Nem lettem volna képes szembenézni Mike gyilkosával.

Szeptember utolsó napjaiban megkezdődött a komoly pakolás, mely már nem a hangszerek és a stúdiókellékek összehordásából állt, hanem minden másból. Végre megtudtuk, hogy közel egy évig kell kint maradnunk. Ez hatalmas arculcsapás volt, s nagy egyetértésben hangoztattuk, hogy senkinek sem tetszik az ötlet.

– Mit fognak gondolni a rajongók? – méltatlankodott Bill. – Emlékezz, David! Hány meg hány pletyka kering már rólunk ígyis?

– Feloszlunk, gyerekek, ezt lessétek! – cammogott elénk Tom és jelentőségteljesen a kezében tartott PDA-ra bökött, melynek kijelzőjén a „Feloszlik a Tokio Hotel: a Kaulitzok Amerikába költöznek” címet viselő blogbejegyzés volt olvasható.

– Hé, nemcsak ti mentek – húzta fel a szemöldökét Gustav. – Mi már le se vagyunk szarva?

A Tokio Hotel egy évre Los Angelesbe költözik… vége a világnak – morogta Georg, miközben átfutotta a felé nyújtott PDA kijelzőjén megjelenő rövid szöveget. – Tényleg rossz ötlet elköltözni…

– Egy teljes évig ott kell dekkolnom – háborgott Bill.

– Hé, öcsi. Los angeles jó hely – biztosította Tom. – Persze egy év az tényleg rohadt sok idő…

– Van egy pozitív érvem. Nem lesz Gitty-veszély – jegyezte meg Gustav.

Ez a megjegyzés végül mindenkit meggyőzött. Talán pont emiatt voltunk képesek elfogadni, hogy alig látjuk majd Németország megszokott közönyét.

Néhány perc múlva általános hangzavar támadt. Tom nevetett, Linda és Anni pedig azon vitatkozott, hogy mennyire fog megváltozni az életünk. Georg és Gustav Gittyről beszélgetett.

Bill és én nem beszélgettünk, nem nevettünk. Tudtuk, hogy nincs még vége. Az utolsó felvonás csak most kezdődik. Ha Gitty mégsem veszti el a nyomunkat, ahogy azt gondoltuk, ha egészen Los Angelesig követ minket… Ki tudja, mi lesz akkor?

Két nappal az utazás előtt ellátogattunk a nagynénémékhez és Florenzékhez, hogy elbúcsúzzunk tőlük. Mondanom se kell, mind a nagynéném, mind a nővérem kellően melodramatikusra vette a búcsúfigurát.

– Óh, édeském! – sóhajtozott a nénikém. – Mi lesz veled ott, a nagy ismeretlenben, egyedül?

– Nem leszek egyedül – nevettem – hiszen velem lesznek a srácok és a csajok is.

– De hogy fogsz egyetemre járni? Hogy fogsz lediplomázni?

– Nénikém, százszor hazajövök még addig, míg elérem, hogy diplomát vehessek a kezembe!

– És az órák? Nem lesz nehéz angolul követni a kurzusokat?

– Kapok majd segítséget. Nem lesz semmi gond.

– De ugye hazajössz, kincsem? Legalább havonta egyszer!

– Körülbelül egy évig leszünk kint – szólt közbe Bill. – Az ütemterv azt diktálja, hogy negyedévente csupán egy hetet tölthetünk itthon.

– Negyed évente? – vonta fel a szemöldökét Rodolpho bácsi. – Az kevés.

– Kevés, de nincs más megoldás – ingatta a fejét Bill. – Ha azt akarjuk, hogy mindenki biztonságban legyen, el kell fogadnunk.

A nővérem már kicsit nehezebb eset volt. A szegény, gyanútlan Florenz, aki nem tudott a Bill után folytatott egykori hajtóvadászatomról, sem a néhány napja végbement éjszakai túráról, melynek során felkerestük Gittyt, de végül csak egy összetört srácot és egy ellentétbe forduló ikerpárt találtunk. Az ártatlan Florenz most a karjaiba zárt és úgy tűnt, képtelen elengedni.

– Óh, húgocskám. Annyira hiányozni fogsz! Nem teheted ezt velem! Nem hagyhatsz itt!

– Florenz, tudod, hogy muszáj – vontam vállat. – Nem akarom, hogy bajod essen!

Kék szemeit rám emelte, s úgy kérdezte:

– Miért esne bajom?

Az ajkamba haraptam. Itt volt az igazság pillanata. Florenz Gitty fenyegető üzeneteiről sem tudott. Nem akartam elmondani neki, mert azt akartam, hogy felejtse el a gondokat, hogy örüljön, hogy végre Frau Hofmann lett. Nem állt szándékomban beárnyékolni a vidámságát és eszem ágában se volt előidézni, hogy a kelleténél jobban hajszolja magát – ő amúgyis hajlamos volt erre.

– Gitty megfenyegetett – sóhajtottam végül. – Azt írta, hogy készüljek, mert szenvedni fogok. Először Mike …. Te is szerepelsz a listán, Florenz. Azért utazom Amerikába, hogy magam után csaljam Gittyt, aki talán elveszti a nyomunkat, ha az Egyesült Államokba érünk.

– Várj – emelte fel a kezét Johannes. – Ezt úgy érted, hogy te leszel a csali?

– Túlélem – biztosítottam, de látszólag ez sem őt, sem a nővéremet nem derítette jobb kedvre.

– Nem teheted! – ellenkezett Florenz. – Ez komplett öngyilkosság!

– Az jobb, ha itt maradok? – vágtam vissza. – Egyedül lennék a Kaulitz-lakban. Már a rendőrök sem segíthetnek! Gitty manipulálhatja őket, ahogy azt a felügyeletére kijelölt őrrel… azzal a Grinderggel is tette! Florenz, higgy nekem! Néhány napja láttam, mit tett Artival!

Florenz meglepett arcot vágott.

– Arti? Arti Alien?

– Arti Romansky – vetettem közbe, fejbiccentéssel kísérve a szavakat. – Igen, ő. Gitty magánál tartja.

– Magánál tartja? – kérdezte Johannes. – Mit jelentsen ez?

– Értsd szó szerint – jegyezte meg keserű fintorral Bill és beletúrt szőke hajába. – Artinál használt a lötty.

– Az, amit ti kaptatok? – rémüldözött Florenz. – Te jó ég! Nem igazán kedvelem Artit, de ezt a sorsot még neki sem kívánom!

– Vele van Ashley és Britney Smith is – tettem hozzá apró megjegyzésként.

Florenz és Johannes összenézett.

– Hosszú történet – legyintettem fásultan. – Egyszer majd elmondom.

– Nem, húgocskám. Most fogod elmondani – sziszegte Florenz. – Először is, hol találkoztál Artival és a Smith-ikrekkel? Honnan tudod, hogy Arti Gitty mérgének hatása alattt áll?

– Bill és én úgy döntöttünk, felkeressük Gittyt. Erre azért volt szükség, mert úgy éreztem, muszáj tennem valamit. Nem tudok elutazni. Nem tudom veszélyben hagyni a családomat. Nem akarom azt hallani, hogy Sofie néni, Rodolpho bácsi, Ralph, vagy épp ti vagytok halottak… Érted már?

- Értem… tudom – bólogatott Florenz. Néhány pillanatig harapdálta rúzsos ajkait, s próbálta felfogni a hallottakat.

– Mit keresnek itt a Smith-ikrek? – érdeklődött Johannes és Florenzre nézett. – Nem Amerikában lenne a helyük?

– Az ikrek és Gitty féltesók – feleltem egyszerűen. – Jennifer Courler, mielőtt hatalmas karriert futott volna be, egy egyszerű földönfutó volt, aki teherbe esett, majd elhagyta az újszülött gyereket, aki később egy megszállott gyilkossá vált.

– Szóval… felkerestétek Gittyt? – puhatolózott tovább a srác, némi hitetlenkedéssel a hangjában.

– Igen, de nem találkoztunk vele – vette át a szót Bill. – Csak Britneyvel sikerült beszélnünk, ő pedig azt mondta, ne keressük többé…

– Jól mondta – förmedt ránk Florenz.

– Hé, Flor, ugyan már. Rég megszokhattad volna, hogy néhanapján veszélyes kalandokba keveredek.

– Kösz az emlékeztetőt – prüszkölte a lány és hátralebbentette szőke haját. – Ne csinálj ilyet többé! Megértetted?

– Ezt már hallottuk – vetette közbe Johannes. – „Lotte, ne csinálj ilyet, kérlek” A húgod sosem hallgat rád, Flor. Igazán megtanulhattad volna.

Florenz dühösen nézett Johannesre, de nem mondott semmit. A srác nem törődött vele. Újabb és újabb kérdéssel állt elő, nagyon érdeklődőnek tűnt:

– És Arti?

– Arti egy roncs – foglalta össze Bill. – Gitty harapásai vannak a testén… falfehér az arca… a srác már nem ember…

– Arti Billt pótolja – tettem hozzá, megmagyarázva az énekes szavait. - Gitty néha azt képzeli, hogy mégis elérte, amit akart. Arti már nem beszél, nem gondolkodik, csak a belső kényszer vezérli. Az a kényszer, melyet Gitty diktál neki.

– És ha titeket is elkap? Ha ti is élőhullák lesztek? – kérdezte Florenz. Hangja már nem volt dühös, inkább aggódóan csengett.

– Nem fog elkapni – ráztam a fejem. – El fogja veszteni a nyomunkat. Megígérem.

– Vigyázzatok – suttogta a nővérem és ismét megölelt, majd Billt is a karjaiba zárta.

Florenz és a nagynéném búcsúzkodása után újabb kemény dió következett, avagy „Hogyan búcsúzzunk el az aggódó Trümper-szülőktől – főleg Simonétől?”

– Nem tudlak elengedni titeket – mondta a nő, mikor megérkeztünk. Tom és Linda is velünk tartott, hogy az ikrek egyszerre vehessenek búcsút szüleiktől. Emellett átmenetileg Loitschébe kellett költöztetnünk a háziállatainkat, mivel nem vihettük őket Los Angelesbe. Scotty és Casimir boldognak tűnt, mikor felismerték régi otthonukat.

– Karácsonyra hazajövünk – biztosította Tom Simonét.

– Az még olyan messze van! Addig bármi történhet!

– Mindennap telefonálunk – szólalt meg Bill, akinél nem számított újdonságnak, hogy rögtön a telefonnal érvel, hiszen többségében egész nap képes volt hívásokat bonyolítani.

– Vigyázzatok magatokra – mondtam és átöleltem Gordont, majd Simonét. – Minden rendben lesz.

Simone nem tudott hinni nekem.

– Emlékszem, hogy Mike halála után azt mondtad, téged akartak megölni – jegyezte meg kicsit félősen. – Ráadásul Gitty is szabad. Ne érts félre, nem akarok vészmadár lenni, de a megérzéseim nem azt súgják, hogy rendben lesznek a dolgok. Gitty szökése, Mike halála… csak én látok összefüggést a két eset között?

Óh, az aggódó anya!

Simone sem tudott Gitty fenyegetéséről – a leveleket titkoltuk, mert így tartottuk helyesnek. David és a menedzsment többi tagja nem sejtette, Georg, Gustav, Anni és Helga pedig sejthette, de nem tudta, hogy nem is egy fenyegető üzenetet találtunk mostanság. Linda biztosan tudta: úgy véltem, Tom elmondta neki.

– Igazad van – hangzott a válasz. Hangom ijesztően csengett a fagyos csendben. – Gitty végzett Mike-kal. Tudtam, hogy engem akart megölni. Azért megyünk Amerikába, hogy magunk után csaljuk, így tartva biztonságban a családomat.

– Nem azért utazol, mert jobb, ha távol maradsz attól a lánytól? – kérdezett közbe Gordon. Tom arcán értetlenkedés suhant át, Linda pedig nem titkolta meglepetését.

– Mi ez az egész, Lotte? .

Kénytelen voltam belefogni a sztori elmesélésébe. Senkinek sem akartuk elmondani, a helyzet most mégis úgy hozta, hogy fel kellett fednünk az alattomos titkot.

– Úgy gondoltuk, azzal, hogy hírt adunk a költözésről, magunk után csalhatjuk Gittyt, aki így nem árthat a családomnak.

– Én szivárogtattam ki a pletykát… a Kaulitzok költözéséről – vette át a szót Bill. A kijelentésen még én is meglepődtem.

– Te? – nézett Tom az öccsére. – Te írtad azt a baromságot?

– Azt, hogy feloszlunk és Los Angelesbe költözünk? – vigyorgott Bill, s már tudtam a választ.

– Miért csináltad? – kérdezte Linda.

– Azért, hogy Gitty biztosan ráharapjon. Ha azt hiszi, hogy csak Tom és én utazunk, könnyebbnek tartja majd, hogy megtaláljon minket, mert úgy fogja gondolni, hogy nem lesz annyi testőr a környékünkön. Hatalmas pofonvágás lesz számára, ha meglátja, hogy az egész csapat utazik.

Gordon eltátotta a száját, Simone pedig büszkén pillantott Billre. Még Tom tekintetében is megvillant az elismerés halvány szikrája.

– Fogadjunk, hogy nem mondtad el Davidnak – kajánkodott Tom.

– Az kéne még! – heveskedett Bill. – Egyből lefújná az utat!

– Jobb is lenne – vetette közbe Simone. – Talán beválik a terv, de nem örülök, hogy saját magatokat használjátok csalinak. Azt hiszem, David Jost sem menne bele efféle kockázatvállalásba.

– Amiről nem tud, az nem fáj neki – vont vállat Bill. – Nem fogsz beköpni… ugye, anya?

– Nem – rázta a fejét a nő – de… vigyázzatok…

Október elseje, avagy az indulás napja feszült reggellel köszöntött ránk. A stúdiólakásban aludtunk, hogy mindenki időben elkészüljön és kezdetét vehesse az utazás. Mondanom se kell, a nagy elővigyázatosságból ígyis óriási kapkodás lett.

– Repülőjegyek? – kérdezte Tom, miközben átrohant a szűk folyosón, kezében lóbálva néhány inget.

– Nem tudom, talán Georgnál – felelt Gustav, aki azon volt, hogy magára rángasson egy pólót.

– Minden megvan? Kivittétek már a cuccokat? – aggodalmaskodott Bill. Úgy ugrált a lakás helyiségei közt, mint egy nikkelbolha.

– Mindent kivittünk – biztosította Gustav, majd elkiáltotta magát. – Csajok, készen vagytok már?

Természetesen mi még nagyon nem álltunk készen. Anni elhatározta, hogy az „új élet küszöbén” új külsővel fog megjelenni, így már órák óta vasalta szőke, göndör haját. Helga nagy igyekezettel sminkelte magát, Linda a kézitáskájában kutatott a mobilja után, én pedig próbáltam lófarokba fogni hosszú hajamat.

Az autóknál mogorva testőrök várakoztak. Gyorsan és szakszerűen bepakolták a csomagokat, majd nem túl gyengéd mozdulatokkal minket is belöktek a kocsiba. Georg, Helga, Bill és én ugyanabban az autóban utaztunk. Az énekes és a basszeros egész úton azt firtatta, hogy jót tesz-e a bandának a Kaulitzok költözéséről és a feloszlásról szóló álhír elterjedése.

Miután Tom Davidnak is megmutatta azt a (Bill által írt) blogbejegyzést, amit mi is olvastunk, a menedzser - Bill és Tom nem kis rábeszélésének engedve - úgy döntött, „hitelt ad a pletykának”.

Rövid sajtótájékoztatón jelentette be a terv megváltozását: azaz a Kaulitz-ikrek költözését. Emellett magabiztosan hangoztatta, hogy Georg Listing és Gustav Schäfer Németországban marad. David tehát mindent megtett, amit lehetett, bár semmit sem értett az egészből.

– Jó, hogy ezt hiszik – érvelt Bill. – Legalább nyugtod lesz.

– Neked pedig kétszeres teher nehezedik a válladra – fintorgott Georg. – Nem volt elég Gitty? Most még a rajongókkal is harcolhatsz.

– Minden rendben lesz – hangoztatta Bill és kibámult a kocsi sötétített ablakán.

Hogy én mennyiszer hallottam már ezt a mondatot! „Minden rendben lesz” – aztán mégsem volt rendben semmi. Georg szíve szerint folytatta volna a vitát, de Billen látszott, hogy nem kíván többet mondani – talán félt, hogy elárulja magát.

A hamburgi repülőtér zsúfolt volt. Ez nagyban megkönnyítette a dolgunkat, hiszen egyszerűbbnek tűnt elvegyülni a tömegben. Nem láttam fényképezőket, sem újságíróknak tűnő alakokat. Megszállottan figyeltem, hátha feltűnik Gitty, de őt sem pillantottam meg. Ettől némileg lenyugodtam, s ostoba ábrándokba kergettem magam: talán Gitty nem tud a költözésről?

Csendesen haladtam a többiek mögött. Néha-néha meglökött valaki, akit bizonyára a sodró tömeg billentett ki az egyensúlyából, de nem zavart különösebben. Az viszont bántott, hogy nem tudtam elbúcsúzni Santiagótól, Sabinétől és a keresztfiamtól, Ralphtól.

– Ne legyél szomorú, angyal – nézett hátra Bill, aki tudta, hogy Ralph miatt kesergek annyira. – Karácsonykor hazajövünk és mindennap együtt lehetsz a keresztfiaddal.

– Tudom – legyintettem és inkább nem foglalkoztam a témával. Billnek igaza volt. Santiagóék biztos megértik majd. Elhatároztam, hogy amint odaérünk, írok egy e-mailt Sabinének, hogy tájékoztassam a történtekről, hiszen az ifjabb Marcello-család jóformán teljesen kimaradt az utóbbi néhány hét eseményeiből.

A becsekkolás talán még soha nem volt ennyire komplikált. Ötmillió csomag, plusz mi magunk. A bőröndöket elcipelték ugyan a hordárok, de minket senki nem juttatott előrébb a sorban. Persze, mikor végre elértük a pultot, közölték, hogy „övet, nyakláncot és mindenféle fémtárgyat levenni” Meg is bántam, hogy inkább a külsőségekre hagyatkoztam, s nem öltöztem praktikusan aznap reggel. Nagy nehezen csak túljutottunk a procedúrán.

A várakozás hosszú idejét mindenki máshogy igyekezett eltölteni. Úgy tűnt, Bill az egyetlen, aki minden szabad percet kihasznál, hogy a munkával foglalkozzon. Természetesen telefonált.

A vonal másik végén idegen nő beszélt. Nem lehetett jó kedvében, mert szavai csak úgy pattogtak, főleg, miután Bill közölte vele, hogy nyolcan utazunk.

– Mi? Kiket hoztok? – kérdezte a nő elég hangosan ahhoz, hogy én is értsem.

– Természetesen a barátnőket – mondta Bill kicsit vigyorogva és lazán átvetette karját a vállamon.

Egy ideig csönd volt, majd néhány lélegzetvétel után a nő ismét megszólalt. Hallatszott a hangján, hogy nyugalmat kell erőltetnie magára.

– Nem tudtam, hogy neked is van – jegyezte meg gunyorosan.

– Nos, én pedig nem tudtam, hogy veled is közölnöm kellett volna, Natalie – felelt Bill hasonló hanglejtéssel.

– El fogja vonni a figyelmedet – erősködött Natalie. – Rengeteg dolgod lesz. Nem tudsz majd időt szakítani rá!

- Emiatt ne aggódj. Meg fogom oldani.

Hirtelen beugrott, kicsoda: Bill sminkese. Hivatalos interjúkon és videókban sokszor láttam az énekes mellett magas, sovány alakját, szőke hajjal keretezett arcát. Már akkor se volt szimpatikus, mikor először pillantottam meg az egyik Tokio Hotel TV epizódban.

Bill végzett a telefonálással. Tomból természetesen rögtön kitört a vihogás.

– Ismét kezdetét veszi Natalie akciója? – kérdezte és Billre pillantott. – Emlékszel? Néhány éve is elszórakoztatta a rajongókat azzal a híreszteléssel, hogy jártok. Mekkora buli volt belőle!

– De hát nem is jártunk – méltatlankodott Bill.

– Tudjuk – szögezte le Tom – de azért ismerd el, hogy kellően beparáztál, mikor megláttad a cikket.

Az emlékek felidézése és a sminkesről folytatott párbeszéd a repülőn is folytatódott. Enyhén szólva is rohadt hosszú útnak néztünk elébe. Persze a laptopok és az MP4-lejátszók hamar előkerültek, de ezek az elektrotechnikai eszközök csak részben voltak képesek elterelni a figyelmünket a majdnem húsz órás út hosszúsága miatt érzett kínlódásunkról.

A laptopom monitorát bámultam, mikor hirtelen nagyon rosszul kezdtem érezni magam. Erős hányinger gyötört, a szám kiszáradt, a szemeim előtt színes pöttyök táncoltak.

– Lotte, mi baj? – kérdezte Georg, aki előttem ült, de épp hátrafelé nézett, hogy diskurzust folytasson Billel. A kérdést hallva az énekes is felém nézett.

– Rosszul vagy? – érdeklődött és felmérte valószínűleg elég pocsék ábrázatomat.

– Ugyan, dehogy. Sosem szoktam rosszul lenni – érveltem, és ahogy jött, a hányinger el is múlt. – Már jobban is vagyok.

Bill még kérdezett volna, de Georg figyelmet követelve magyarázni kezdett neki, így nem volt lehetősége, hogy tovább zaklasson.

– Amint megérkeztünk, elviszlek egy orvoshoz – közölte tényként Bill, miután a gyötrelmes utazás véget ért és elhagytuk a repülőgép fedélzetét. – Napok óta furán nézel ki.

– Csodálkozol? – morogta Gustav és elindult egy fekete ruhás alakokból álló társaság felé, akik felénk igyekeztek – Majdnem megölték. Ettől szerintem én is furán néznék ki.

– Te mindig furán nézel ki – bökte meg Tom, majd hagyta, hogy egy testőr finoman kivezesse a bejárati üvegajtón.

– Helló, Amerika! – rikkantotta Georg, mikor ő is kiért a repülőtér csarnokából.

Ismeretlen autók vártak minket. A kocsikhoz tartozó sofőrök angolul kommunikáltak a testőrökkel, akik szintén idegennek tűntek – nem a kicsit is ismerős németországi testőrgárda tagjai voltak.

– A stúdióba megyünk? – kérdezte Tom az egyik testőrt, aki bólintott. A gitáros összecsapta a kezeit.

– Végre egy jónak ígérkező program – lelkendezett Bill is, majd ránézett Lindára, úgy folytatta – Lányok, tetszeni fog a hely.

– Ja, mert háromszor akkora, mint a hamburgi stúdió – mondta Tom – így, ha akartok, elmenekülhettek a pocsék próbáinkról.

– És a stúdióban lakunk – tette hozzá Bill. – Komolyan, nem viccelek. ugyanolyan stúdiólakás van kialakítva benne, mint a hamburgiban… csak ez nagyobb…

– Személy szerint alig várom, hogy aludhassak – jegyeztem meg és elnyomtam egy ásítást.

– Máris aludni akarsz? – hökkent meg Bill. – Még csak most értünk ide! Fel kell fedeznünk Los Angelest!

– Egy évig itt leszünk – emlékeztettem hűvösen. – Azt hiszem, máskor is ráérünk felfedezni.

– Ebben van valami – adott igazat Linda és kilesett a kocsi ablakán.

A város lélegzetelállító volt. Életemben nem láttam még akkora felhőkarcolókat, amilyenek ott tárultak a szemem elé. Mindenhol autók és emberek: a város leginkább egy hangyabolyra emlékeztetett. Mindenki tudta, mi a feladata, mit kell tennie – akárcsak a hierarchikus berendezkedésű bolyban.

Tom és Bill fennhangon énekelt, miközben a stúdió felé autóztunk. Arcukon boldog megkönnyebbülés tükröződött. Még Bill is önfeledtnek tűnt. Szinte el is felejtette, hogy a rosszullétem miatt aggódik. Hangosan nevetett, bár tudtam, hogy izgul, hiszen Gitty még a nyomunkban lehet….

Tom hirtelen ötlettől vezérelve előkapott egy videókamerát és bőszen videózni kezdte a várost meg Bill marhaságait, na és persze azt, hogy Linda és én miként dőlünk a röhögéstől.

Lassan a stúdióhoz értünk. Az épület kívülről nézve hatalmas és rideg volt. Nem nyerte el a tetszésemet. Emlékeztem még, milyen volt, mikor először látogattam meg a hamburgi stúdiót. A házat beborító borostyánfüggöny, a sok fa, a hatalmas parkoló képe egyből a szívembe lopta magát. Itt nem voltak fák, sem borostyán. A stúdió épületét nézve azt reméltem, a belső tér talán nem fog ekkora csalódást okozni.

A bejárat előtt Natalie fogadott minket. A nő fürkésző pillantással nézett végig rajtam, majd kedvesen mosolyogva üdvözölte a srácokat.

– Menjetek be, lányok – mondta Gustav és kinyitotta a bejárati ajtót, hogy betessékelhessen minket. – Valószínűleg néhány újságíró is a környéken ólálkodik. Jobb, ha nem látnak meg titeket.

Beljebb és beljebb haladva, újabb és újabb szobákon, helyiségeken sétáltunk át. Rengeteg profi, méregdrága hangkeverő cuccot láttam, de nem volt kedvem megállni és jobban szemügyre venni azokat. Ismét elfogott a rosszullét. Alig vártam, hogy egyedül legyek és újra átküzdjem magam a borzalmas hányingeren. Reméltem, hogy a lányok nem veszik észre a bajt, mert már kezdtem örülni, hogy Bill elfelejtette azon tervét, hogy orvoshoz cipel.

A lakás helyiségeinek berendezése arról árulkodott, hogy a srácok már sok időt töltöttek itt. Minden szobának megvolt a tulajdonosa – a szanaszét heverő dolgokból könnyen meg lehetett állapítani, melyik szoba kié.

– Ah, istenem, mekkora disznóól! – sopánkodott Helga és félredobta Georg egyik gitártokját.

– Külön külön is rendetlenek – kommentálta Anni. – Mi lesz így egy teljes évig?

– Négyszeres rendetlenség – vigyorgott Linda és nekilátott, hogy rendet rakjon Tom zsúfolt szobájában.

– Tuti, hogy ezért kellettünk – nevettem el magam. – Hogy legyen, aki elpakol utánuk.

Osztották a véleményemet. Mindannyian nekiláttunk, hogy nagyjából rendbeszedjük a lakást. Mikor végeztünk, úgy döntöttünk, összedobunk valami kaját, aztán szépen elmegyünk aludni. Mivel Helga sokáig dolgozott kávézókban, ő volt a legrutinosabb a konyhában.

– Tényleg, Helga – kapta fel a fejét Anni, miközben a lányt nézte, aki épp a tűzhelyre emelt egy fazekat. – Mi van az állásoddal?

– Mi lenne? – nevetett Helga. Öblös, göndörkacajhoz hasonló hang tört fel a torkából. Cseppet sem illett hozzá. – Fel kellett mondanom. Sigrid nem hagyta volna üresen a helyemet, hogy megvárja a visszatérésemet.

– Végülis, Los Angelesben is vannak kávézók – gondolkodott Linda.

– Viccelsz? – húztam el a számat – Georg ki sem fogja engedni a lakásból!

– Az meglehet – biccentett Helga. – De ha nem enged ki, én tuti, hogy nem engedem be.

– Óh, ez jó! – lelkesedtem. – Ez tetszik. Szerintem én is alkalmazni fogom.

Meg mertem volna esküdni rá, hogy Billnek van egy olyan terve, hogy semmiképp sem enged egyedül a városba. Hányszor meg hányszor próbáltam rávenni magam, hogy engedjek neki. Annyiszor akartam megérteni a viselkedését, a túlzott féltését. Mindig megpróbáltam úgy felfogni, hogy Bill jót akar és csak az életemet szeretné megvédeni… A lázadó természetem ellen azonban nem tehetek…

A telefonom csörögni kezdett. Kicsit megrettentem, mert nem tudtam, ki akar Skype-on beszélni velem. Berohantam abba a szobába, ahol a telefonomat hagytam és lélekszakadva nyúltam érte, hogy elfogadjam a híváskezdeményezést. A kijelzőn Arti neve volt olvasható.

– Arti? – kérdeztem halkan és körbepillantottam, hogy meggyőződjek afelől, teljesen egyedül vagyok-e. – Mi-mi történt?

– Nem Arti – hallottam egy magas, női hangot. Britney beszélt, s hitetlenkedve tudatosítottam magamban, hogy sír. Úgy hallatszott, nagyon meg van ijedve.

– Britney? Történt valami?

– Arti fura dolgokat beszél – magyarázta a lány. – Mike is szóba került!

– Mit mondott? – érdeklődtem és összeszorult gyomorral vártam a választ.

– Azt mondta, hogy Mike miatta halt meg. Ő mon dta el neki, hogy Gitty készül valamire. Arti már hónapok óta találkozgat vele. Úgy beszélt… a testvéremről… mint egy régi barátról, akitől nagyon fél, ugyanakkor rajong is érte. Eldadogta, hogy aznap, mikor Mike Németországba indult, felhívta őt, hogy figyelmeztesse. Tudta, hogy Gitty neked szánja a golyót, Lotte! Akkor már… mérgeket kapott… talán egy tisztább pillanatában mondhatta el Mike-nak, hogy megmentsen téged és ezáltal akarata ellenére megölje őt. Nem vádolom érte… Valami titokról is zagyvált, meg egy családi tragédiáról… Azt mondta, látta meghalni az apját és… hogy csúnya, undorító dolgokat műveltek vele… amikor még csak hat éves volt. És… hogy aztán gyerekeket bántott… mert nem tudta elfelejteni a történteket… Mit tegyek, Lotte? Félek! Olyan, mintha teljesen megőrült volna! .

– Ne félj – próbáltam nyugtatni, bár tudtam, hogy ez mit sem ér. Valószínűleg én ugyanúgy rettegnék a helyében.

– Azt mondta, nem akar bántani… – folytatta a lány. A háttérből hallani véltem Arti elfojtott nyöszörgését. Kicsit megkönnyebbültem: tehát Britney most is mellette van. A lány biztosan Arti füléhez tartotta a telefont, mert a srác következő, értelmetlennek tűnő mondatkezdeményeit egészen tisztán hallottam:

– Minden olyan összevisszaság… én csak nyugalmat akarok…. fázom és félek… mert eljön az este és megint fájni fog… mindig azt mondja, nem fog, de mindig hazudik… nem akarom látni többé… nem akarom hallani a hangját… itt akarok maradni…

– Kivel akarsz maradni, Arti? – kérdeztem és átkoztam a távolságot, mely köztem, Arti és a Smith-lány közt húzódott. Tehetetlennek éreztem magam és gyötört a sajnálat, melyet Arti iránt éreztem.

– Vele… Britneyvel… – felelte Arti. – Ő nem bánt… ő segít… ő sosem tenné…

– Hallottad ezt, Lotte? Velem akar maradni! – suttogta Britney remegő hangon. Úgy tűnt, már nem fél Artitól – Nekem még soha nem mondtak ilyet! Nem tudom, miért, de úgy érzem, ha… ha már Mike-ot el kellett vesztenem, talán az a sorsom, hogy segítsek Artinak… nem tudom, jót teszek-e… én… én csak szeretném helyrehozni Gitty hibáit… én csak szeretném megmenteni a családom becsületét…

– Foglalkozz a saját becsületeddel – tanácsoltam nagy bölcsen. – A családod rég nem érdemli meg, hogy küzdj érte. Hidd el, jót teszel. Nem hagyhatod elveszni Artit… ő Mike unokatestvére…

– Igen. Segítenem kell a családnak – jelentette ki a lány. – Azt hiszem, nem hagyhatom, hogy megint elveszítsenek valakit.

– Egyelőre azzal segíthetsz, ha azt teszed, amit eddig. Csak maradj vele.

– Vissza akarom vinni a családjához – jegyezte meg Britney. – Azt hiszem, nem tudják, merre jár… láttam, hogy több száz nem fogadott hívása van. Ha lesz rá alkalom, értesítem az anyját, hogy ne aggódjon. Kis szerencsével talán sikerül megszöknöm innen és magammal tudom vinni Artit… Oh, ne, mennem kell! Ashley bármikor megérkezhet és nem szabad, hogy rájöjjön, mit tettem. Köszönöm, Lotte!

– Kivel beszéltél? – kérdezte Bill, aki már egy jó ideje az ajtóban állhatott.

– Britneyvel – feleltem remegve.

Bill meghökkent.

– Britneyvel? Hogyan? Mégiscsak megszegi Gitty parancsait? Vagy kikerült az ellenőrzése alól?

– Valószínűleg Arti telefonját használta… bátor lány…

– Mi újság Artival? – érdeklődött Bill, s hangjában őszinte részvét csendült.

– Nincs jól. Össze-vissza motyog… Fél Gittytől…

– Szegény… Tényleg sajnálom… Kár, hogy nem segíthetünk rajta…

– Azért megtudtam valamit. Gitty és Arti már hónapok óta ismerik egymást… arra gyanakszom, hogy nem sokkal azután kereste fel Artit, hogy találkoztunk a klubban… Britney szerint hónapok óta mérgezi és… még egy dolog… Arti mondta el Mike-nak Gitty tervét. Mike azért hazudott, mert nem akarta elmondani, hogy Arti miatt késett. Augusztus 22-e estéjén Arti Romansky és Mike Müller a közelgő lövöldözésről beszélgetett. Azt hiszem, Mike akkor döntötte el, hogy… megakadályozza a halálomat…

– Annyi mindent köszönhetünk neki – kesergett Bill. – Sejthettem volna, hogy Gitty őt is eléri… gondoskodhattam volna róla meg a családjáról…

– Ne vádold magad, Kaulitz. Jobb, hogy így történt. Őrülten hiányzik, de hiszem, hogy jó helyen van. Nem érdemeltük meg őt.

Aznap este fáradtságunk ellenére is úgy döntöttünk, körbenézünk a városban. A kivilágított terek, a hatalmas épületek, mind-mind lenyűgözőek voltak. Most éreztem igazán, hogy nagyvárosban vagyok, pedig annak mindössze ha egy tizedrészét láttam. Hát, Helló, Amerika!

19. Fejezet: A harmadik Bill

Bill és én eltávolodtunk Mike koporsójától és visszaindultunk a többiekhez. Az út felénél járhattunk, mikor Arti hirtelen elénk lépett.

– Segítsetek – suttogta rekedten. A kezei remegtek, a szeme... a szeme ismerős szürke volt! Kőkemény pillantású, hideg acélszürke szempár.

– Nem segítünk – vetette oda Bill, de megböktem a könyökét és észrevétlenül Arti arcára mutattam. Bill tekintetében hamarosan megvillant a döbbent felismerés.

– Mi történik velem? – kérdezte Arti és görcsösen megvonaglott. – Kérlek, mondjátok el, mi ez az egész! Mike tudta! Tavaly tudta!

Bill és én két oldalról támogatva vonszoltuk Artit Tomék irányába. Az idősebbik Kaulitz észrevette, hogy közeledünk és készségesen elénk sietett.

– Mi az ördög folyik itt? – kérdezte és tekintete megakadt a tántorgó srácon. – Bill, Lotte, ez itt Arti, ugye?

– Nyugi, Tom. Arti azért mégsem Gitty – préseltem a fogaim között. – Mindjárt megtudod, mit keres itt, de előbb vigyük el innen, nehogy másnak is szemet szúrjon, hogy valami nagyon nem oké vele.

Arti hirtelen megmerevedett. Szemei észveszelytően forogtak, arca lángvörösre gyúlt.

– Engedjetek, engedjetek – követelte és kihúzta csuklóját a szorításomból. Tom gyengéden félrelökött és megragadta a srácot, hogy Billel együtt az egyik fekete taxi felé cipelje.

– Mi történik? – szaladt hozzám Linda és Anni. – Miért viselkedik furcsán Arti? Egyáltalán... hogyhogy itt van? Már megint jóban vagytok, vagy mi?

– A szemei ismerősen néznek ki – suttogtam rémülten. – Pont olyan acélszürkék, mint amilyenek az enyémek voltak egykor.

– A szemeid akkor voltak szürkék, mikor Gitty mérgezett – jegyezte meg Linda.

– Na ne mondd. Ezt én is tudom – gúnyolódtam és kisétáltam a temető vaskapuján. Visszanézve még láttam, ahogy hat fekete ruhás, nagydarab gorilla felemeli Mike koporsóját. A családtagok tömegével kísérve indultak a temető hátsó szegletébe. Tudtam, hogy most már örök nyugalomra helyezik a koporsóban fekvő halott srácot.

Bántott a tudat, hogy nem lehetek Mike mellett, nem nézhetem végig, ahogy eltemetik, de nem éreztem volna helyénvalónak, hogy odaálljak és könnyeket hullassak. Most Artival kellett foglalkoznom. Jeges remegés futott végig rajtam, ha a szemeire gondoltam. Valami nem stimmelt vele.

Linda, Anni, a kíváncsiskodó Helga és én beültünk egy taxiba és hamarosan elhagytuk a temető környékét. A sofőr az előtte haladó taxit követte. Nem tudtam, hova megyünk, de majdnem biztos voltam benne, hogy biztonságba – legalábbis nyugalomba kell helyezni Artit

Egy hatalmas háztömbhöz értünk. Kipattantunk a kocsiból és megvártuk, amíg a többiek is elővánszorognak. Bill és Tom egyszerre próbálta megfejteni Arti érthetetlen motyogását, Helga és Linda riadt pillantásokat váltott, Anni és én pedig tanácstalanul vonogattuk a vállunkat.

A két fekete taxi elhajtott, hogy felszedje a TH-staff tagjait, na meg Georgot és Gustavot.

– Mi... mondd mégegyszer? – kérdezte Bill és most már értetlenül pislogott Artira, aki egyre jobban remegett, az arca pedig hamuszürkévé vált.

– Ha-ha-hatodik emelet... ö-ö-ö-ötös a-a-ajtó – dadogta Arti és reszkető kezével a zsebébe nyúlt, hogy kivegye belőle a kulcsot. Mozdulatait azonban már nem tudta irányítani, így a kulcs és minden más a betonjárdán landolt. Linda és én felszedegettük az elhullatott holmikat, majd Billék előtt sietve belibbentünk a háztömb bejárati ajtaján.

– Hol a lift? – kérdezte Linda és villámgyorsan körbehordozta tekintetét a folyosón.

– Vö-vö-vörös ajtó... jo-jo-jobb-bb-bbra a fo-fo-folyosó vé-vé-végén...

Kérdezés nélkül az eldadogott irányba haladtunk. A lift azonban nem működött.

– Hogy az a... – motyogta Tom és rántott egyet Arti vállán, hogy a srác súlypontja feljebb kerüljön.

– A szentségét, most gyalogolhatunk... – morgott Helga és a lépcsőház felé indult.

Az ikrek nem feleltek. A lépcsők felé vitték Artit, majd felvánszorogtak az első emeletre. Követtük őket, eközben minduntalan arra figyeltünk, hátha ki tudunk hámozni valamit Arti motyogásából. Azon járt az agyam, hogy mi történhetett vele...

Lassacskán felértünk a hatodikra. Bill elengedte Artit, hogy az ajtóhoz léphessen és kinyithassa, majd mikor ezzel megvolt, hagyta, hogy Tom átlökje a srácot a küszöbön.

– Arti, nézz rám – kérte Bill, de Arti nem mutatott hajlandóságot arra, hogy teljesíteni fogja a kérést. A fiú pontosan olyan állapotban volt, mint amilyenben Billt kellett látnom egykor. A jelenet túl groteszk volt: fekete ruhás fiatalok vesznek körbe egy közéjük olvadó, festett szemű alakot. Nem tudtam nem sajnálni őt.

A harmadik Bill szenvedett.

Tom arcán türelmetlenség tükröződött, ezért meg sem próbált hatni a félig öntudatlan srácra. Linda, Anni és Helga nem ismerte Artit, így nem volt más lehetőség, minthogy én próbáljak beszélgetést kezdeményezni vele.

Bill a konyhába vonszolta a fiút , majd egy székre ültette – vagyis inkább lökte. Tudtam, hogy nagyon dühös Artira, amiért tavaly karácsonykor csókot kért tőlem, én pedig megadtam neki.

– Arti? – szólítottam meg bátortalanul. – Nézz rám!

Arti feje oldalra billent. Szemei lecsukódtak. Nem mozdult.

– Meghalt? – lépett hátra Helga. A lány nagyon riadtnak tűnt, amit nem csodáltam. Ő sosem látta az elmebontó méreg konkrét hatását.

– Nem. Nem halt meg – feleltem magabiztosan és tettem egy lépést Arti felé.

Őt figyelve nem voltam képes elhinni, hogy Gitty újra próbálkozott. Kérdések kavarogtak bennem: Mikor? Hol? Miért?

Egyik kezemmel elengedtem Bill kezét és megfogtam Arti hozzám közelebb eső csuklóját, hogy ellenőrizzem a pulzusát. Az erek lüktettek. Óh, hála az égnek – gondoltam – tényleg csak elmebontó méreg. Már rosszabbtól tartottam.

– Arti, Arti, nézz ide! – suttogtam és megpaskoltam az arcát. A körülöttem állók néma kíváncsisággal figyelték ténykedésemet.

– Mi történik velem? – hebegte Arti, ismételve azt a kérdést, amit nem is olyan rég tett fel.

– Nem tudom pontosan – kezdtem magyarázni, de már nem figyelt rám. Tekintete újra elhomályosodott. Teste rángatózni kezdett, majd néhány másodperc után ismét elernyedt. Szemei kitisztultak, bár nem nyerték vissza eredeti színüket. Ajkai szétnyíltak és újra összezárultak, hogy csak félve engedjék ki a következő szavakat:

– Elmebontó méreg... igaz?

– Talán – mondtam, próbálva nyugtatni. – Nem lesz semmi baj. Meg fogsz gyógyulni.

- É-éé-één… te-he-te-ek.. r-r-ró-óla – dadogta zavartan. Kezeivel céltalanul kalimpált a levegőben, minta keresne valamit.

- Cssss. Semmi baj… semmi baj – mondogattam és megsimogattam az arcát. A bőre meglepően hidegnek tűnt. Mintha egy márványszobrot érintettem volna.

Arti borzalmas, hörgő hangot adott ki, aztán ömleni kezdtek belőle a szavak. Érthetően, gyorsan, de folyékonyan beszélt, akár egy gép.

- Találkoztam vele. Ő azt mondta, segíteni akar nekem. Azt mondta, alkut akar kötni velem. Megígérte, hogy ha befejezi a küldetését, megengedi, hogy veled legyek, Lotte. Azt mondta, hogy… szüksége van rám… és én hagytam neki… mindent… és akkor…

Arti tekintete a semmibe révedt. Mikor újra megszólalt, hangja reszketeg volt. A szavak nehezen formálódtak elkékült ajkai közt.

- s-s-s-sö-ö-ötét… h-hideg… f-félelem… fájdalom… kín… é-é-és… ő-ő… tette… ő tette velem ezt… M-meg-megígérte… é-é-és… n-n-nem… t-tartott b-b-be… s-s-s-semmit… A-azt m-mondta… Mike… Mike… n-neki… n-n-nem… nem lesz… nem esik bántódása… É-é-és… m-most… mégis… az ő t-t-tem-e-e-eté-é-é-s-séről… k-k-kellett… j-jönnünk…

Arti sóhajtott, aztán érthetőbben folytatta:

- Láttam meghalni a szeretteimet. Láttam meghalni… apámat… Bandaháború zajlott Szmolenszkben… akkor ott laktunk… És tudod mit tettek velem azok a fiatal srácok, akik megölték az apámat?

Nem akartam tudni. Semmit sem akartam tudni. El akartam futni, mégsem tettem. Csak álltam a konyha közepén és erősen fogtam Arti remegő kezét. Próbáltam felkészülni arra, mit kell majd hallanom.

- Nem… nem tudom, Arti – suttogtam remegve. – De… nem kell elmondanod… nem fontos…

- Nem fontos? – Arti tekintete ijesztően megcsillant. Halkan suttogott. – Azt mondod, nem fontos? Hat éves voltam… és ők csak nevettek… sikoltottam, segítségért kiabáltam… senki sem jött… anyámat megkötözték… apám már halott volt… Azt hittem, velem is azt fogják csinálni, mint apámmal… ő küzdött ellenük… de én gyerek voltam… és nem is azt csinálták velem… én… én…

Elhallgatott. Reszketve vette a levegőt. Erőt kellett vennie magán, hogy folytatni tudja.

- Anyámat figyeltem. Nagyon sírt. Próbáltam nem gondolni apára és a mögöttem álló, erős kamaszokra… Röhögve mondtak valamit, de én túl kicsi voltam ahhoz, hogy megértsem… anyám eszeveszetten tiltakozott… azt mondta, inkább őt… de nem hallgattak rá…

Arti megint elhallgatott egy pillanatra. Láttam, hogy Linda testét rázza a feltörni készülő zokogás. Helga falfehér volt, Tom arca undort tükrözött, Bill pedig szemlátomást azon gondolkodott, merre fusson az iszonyat elől. Nem tudtam, mit kell majd végighallgatnom, de már előre rettegtem. Kavargott a gyomrom.

- Éreztem, ahogy rángatni kezdenek… véres volt a kezük… apám vére volt piros rajtuk… Aztán vitatkoztak, hogy ki legyen az első… és… azután… az egyikük, a legnagyobb megragadott… Iszonyú volt! Emlékszem minden egyes percére… Azt mondta, nem fog bántani, ha jó leszek. Anyám ekkor nagyot sikoltott… egy fekete ruhás srác pofon vágta… Elviselhetetlen volt… éreztem a vér szagát és… ahogy a fogvatartóm végighúzza a kezét a hátamon, a csípőmön. Remegett, de nem a félelemtől. És aztán… harapott, karmolt… és… még valami mást is csinált… És mikor vége lett, elment. Anyámat elengedték és elhurcolták apám testét. Anyám odafutott hozzám. Én akkor félig ájult voltam már. Mikor magamhoz tértem, anyám karjában feküdtem. Mindenem fájt. Kérdeztem, hogy mi történt, de nem mondott semmit. Véres volt az arca és lila foltok voltak a szeme alatt. A következő hét félig ébren, félig álomban telt… nem emlékszem mindenre… Aztán lassan túlléptem a dolgon, de soha nem mondtam el senkinek… csak Mike-nak... néhány nappal azelőtt, hogy meghalt… És a nevemet még akkor sem árultam el neki… Nem tudja a nevem… Nem fogja megtudni… Soha nem tudta a család. Hamis néven kaptam iratokat, mert anyám meg akart védeni azoktól, akik bántottak minket. Elina néném elárulhatta volna a nevem? Óh, igen. De nem tette. Megfogadta anyámnak, hogy nem fogja elárulni. De hiába titkoltam… most mások bántanak… Olyan dolgokra használnak…

Arti rémülten kapta el rólam a tekintetét. Köhögni kezdett, mi pedig ijedten és tehetetlenül néztük. Rázkódott és értelmetlenül motyogott, aztán felemelte egyik kezét és céltalanul, vakon kinyújtotta felénk.

- Menjetek el – suttogta megtörten. – Gitty hamarosan megérkezik… Nem találhat itt téged, Lotte! Bil… sajnálom… nagyon sajnálom…

Bill ingerülten megrázta a fejét, aztán kézen fogott és kivonszolt a lakásból. Sajnálkozva néztem Arti sápadt alakját még egy darabig.

A háztömb előtt az ismerős taxik vártak ránk. Georg, Gustav, David és Dunja nem minden rosszallás nélkül fogadott minket. Nem kérdezték, merre jártunk, de látszott rajtuk, hogy lenne pár kedves szavuk hozzánk.

Egész úton Artin gondolkodtam. Még akkor is ő járt a fejemben, mikor felültünk a Hamburg felé tartó járatra. Gondolataim azonban eltávolodtak a sráctól, mikor a repülőgép erőteljesen rázkódni kezdett és senki nem tudta, mi történik. Sokszor utaztam már a levegőben, de eddig soha nem éltem át hasonlót, így érthető módon én is falfehér arccal bámultam a légikisasszonyra, aki a pánikot észlelve gyorsan besietett az utastérbe és mindenkit a biztonsági öv bekapcsolására utasított.

– Nyugalom, nyugalom – szajkózta – csak egy kis légörvénybe kerültünk. Németországban hatalmas vihar tombol. A hamburgi repülőteret lezárták. A kellemetlenségért szíves türelmüket és elnézésüket kérjük! . Tovább kell repülnünk Frankfurtig.

– mi? Hogy Frankfurtig? – méltatlankodott Tom.

– Csss, Tom – pisszegte le Linda. – Örülj, hogy egyáltalán le tudunk szállni Németországban. Ha tényleg olyan nagy az a vihar, simán megeshetett volna, hogy Franciaországig utazunk.

– Lószart – morogta Tom és hátradőlt az ülésen.

Utáltam, ha valami nem úgy sült el, ahogy terveztük. És most valami nagyon nem úgy sült el.

A frankfurti reptér nyugodt volt. Túlságosan nyugodt. A hatalmas terminál szinte kihalt volt, mindössze egy-két idősebb fickó csoszogott az ellenőrzőkapuk irányába. Ez nagyon nem tetszett nekem. Mi az, hogy nincs forgalom a reptéren?

– Vihar van – mondta Bill, mikor észrevette, hogy újra meg újra körbepillantok az üres csarnokban. – Te sem hiszed, hogy ilyen időben bárkinek is kedve szottyan repülni?

– Persze, persze – legyintettem. – Ja... csak a vihar...

De nem az volt. Ez olyan ijesztő kihaltságnak tűnt. Vagy talán én képzelek túl sokat a dolgokba? Olyan veszélyt keresek, ami nem is létezik? Kezdek paranoiás lenni, bár ez nem is csoda.

A taxisoknak se volt túl nagy kedve dolgozni, de tették a dolgukat és a legközelebbi hotelhez szállítottak minket. Hatalmas esőcseppek kopogtak a kocsi tetején és ablakain, az ég háborgott és szüntelenül szórta a villódzó fényeket, akár egy vadul kattogó fényképező.

Átfázva értünk a szállodához. A hallban nagy volt a nyüzsgés: az emberek ki-becsekkoltak, reggeliztek, beszélgettek. Nem álltunk meg, hogy jobban megnézzük magunknak a patináns berendezést, egyenesen felballagtunk a szobáinkba. A szobafoglalást David a taxiból intézte, így nem kellett bajlódni ilyesmivel. Fantasztikus, ha van az embernek (vagy az ember kedvesének) egy menedzsere, aki mindent elintéz helyette.

– Szerinted mi lesz Artival? – kérdeztem Billt, miután becsukta a 712-es szoba ajtaját.

– Mi lenne? – érdeklődött félvállról és ledobta vizes dzsekijét.

– Ne legyél már ennyire közönyös! – pirítottam rá. – Tudod, mire értem... Gitty, meg a méreg...

– Én tökre megértem – emelte fel a kezét – de nem tehetek semmit. És ha tehetnék, akkor se tennék. Tudod, hogy utálom a srácot...

– Bill!

– Csak semmi Bill! Őszintén sajnálom, ami kiskorában történt vele, mert biztosan elviselhetetlen és borzalmas lehetett átélni azt a szörnyűséget… Ettől még nem fogom kedvelni. És tudod, miért nem? Koppintja a stílusomat. Ellopja a barátnőmet. Mégis mi okom lenne rá, hogy kedveljem? Emlékezz, angyal! Megmondtam már neked, hogy ne védd előttem! Néhány hónappal ezelőtt folytattunk le egy ehhez hasonló beszélgetést, ha nem tévedek. Talán fel kellene idézned, miről volt szó akkor.

– Én nem is azt mondtam, hogy...

– Ennyi – tagolta türelmetlenül és elfordult, hogy kibámuljon az ablakon. Én azonban nem voltam képes abbahagyni.

– Tudom, hogy meghatott, amit a bandaháborúról meg az apjáról mesélt. Láttam, hogy részvéttel néztél rá!

– Mondtam, hogy őszintén sajnálom, amiért olyan ronda dolgokat műveltek vele meg a családjával, de ez korántsem elég ahhoz, hogy kedvelni tudjam őt. Egyszerűen csak sajnálom és kész. Különben is, angyal! Kihasznált téged!

– Nem! Csak...

– Óh, nem? Hát már nem emlékszel, mi történt köztetek a panzióban? Nem emlékszel, hogyan szöktél meg tőle és rohantál a szakadó hóesésbe? Nem rémlik, milyen behízelgő modorban próbálta elérni, amit akart? Már elfelejtetted azt az odaadott csókot és a bűntudatot, amit akkor éreztél, mert féltél, hogy elhagylak, ha megtudom?

– Az nem ugyanaz! Segítenünk kell neki! Gitty...

– Inkább örülnöd kellene, mert Gitty végre leszáll rólunk!

– Örülnöm kellene egy másik ember élete árán? Arti semmiről sem tehet! Semmi köze Gittyhez! Nem hagyhatjuk szenvedni!

– Bassza meg, Lotte! Pattogsz, hogy csináljunk valamit, de hogy mit, arra persze nincs ötleted! Mit vársz, mit tegyek? Ha ennyire fontos neked Arti, keresd fel és csókold meg, attól talán újra önmaga lesz!

Ez a mondat betalált. Nem feleltem, csak levágtam a táskámat a földre és feltéptem a szoba ajtaját, hogy menedéket keressek valahol máshol. David épp a folyosón járkált, mikor észrevett. Odajött hozzám és nyugtalansággal teli pillantásokat lövelt felém, majd méltóztatott megkérdezni, mi bajom.

– Bill a baj! – fakadtam ki. – Nem képes megérteni!

– Bill? – értetlenkedett David. – Lotte, Bill az egyik legmegértőbb ember, akit ismerek.

– Arti helyzetét mégsem érti! – folytattam tovább.

– mit kell azon érteni? – kíváncsiskodott a menedzser, majd a szobája felé intett, nehogy a folyosón nyüzsgők túlságosan is sokat halljanak a párbeszédből.

– Arti Gitty mérgének hatása alatt áll – jelentettem be drámaian, miután David betessékelt a szobájába.

– Egész biztos? – kérdezte riadtan.

– Igen... láttam... A szemei pont olyanok... pont úgy viselkedik... Bill pedig magasból tesz rá!

– Mégis mi mást tehetne? – tárta szét a karját David. Szinte már nevetett. Rá is dühös lettem. Miért nem képes megérteni?

– Kitalálhatnánk valamit. Bill és én is túléltük!

– Mindkettőtök idegrendszere pattanásig feszült. Ne várd, hogy Bill minden szavadra ugrani fog! Rengeteg teher van a vállán, és az életveszély sem könnyíti meg a mindennapjait. Nem tudok tanácsot adni, mert nem nekem kell így élnem. Csak azt mondhatom, hogy legyél türelmes Billel és magaddal. Nem mindig segíthetsz azokon, akiken szeretnél. Tudom, hogy még Gittyn is segítenél, ha tehetnéd, de nem teheted. Meg kell értened Bill indulatait és érzéseit. Hamarosan Amerikába költözik, s bár vele mész, nem mindig lesztek együtt. Lesz olyan időszak, mikor hetekre elmegy majd, mert Argentínában lesz koncert, vagy Brazíliában dedikálás. Frusztrálja, hogy nem tarthatja rajtad a szemét és idegesíti, hogy testőrökben kell megbíznia. Ami pedig Artit illeti... Bill gyűlöli őt. Lehet, hogy Gitty mérgezi, de Billt ez korántsem fogja meghatni.

– Meghathatná – prüszköltem, de már értettem, miért akadt ki annyira.

– Ne balhézzatok, oké? – mosolygott David. – Menj vissza és beszéljétek meg a dolgot. Szétverhetitek a házatokat, ha annyira akarjátok, de a szállodát hagyjátok egyben, ha kérhetem.

Elnevettem magam. Óh, David!

Visszaballagtam a 712-es szobába. Bill már aludt, legalábbis úgy tett, mintha aludna. Nem szóltam hozzá. Megérkezett a lelkiismeretfurdalás: tudtam, hogy én okoztam a vitát, mégsem akartam megadni Billnek azt az örömöt, hogy beismerem. Büszke voltam, túlságosan büszke.

Ledőltem az ágyra és abban a pillanatban nagyon hülyének éreztem magam. Fogalmam se volt, miért akartam, hogy Bill Arti problémájával kezdjen foglalkozni. Nem kellett volna annyira kedvelnem a fiút, mégsem tehettem ellene semmit. Ha lehunytam a szemem, csak a félelemmel teli arcot láttam magam előtt, ami mindennél jobban felzaklatott.

Próbáltam valami nyugtatóra gondolni, azonban semmi nem jutott eszembe. Minden olyan rohadtul idegesítő volt! Néztem Billt, aki feltehetőleg alvást színlelt, néztem a digitális óra piros számlapját, mely az idő lassú folyását mutatta, néztem az ablakon át beeső holdfényt. Fel akartam kelteni Billt, hogy bocsánatot kérjek tőle, hogy beszélhessek vele, hogy megérthessem őt.

– Sajnálom – mondtam végül remélve, hogy sértődése ellenére is figyel rám. – Sajnálom, hogy összevesztünk. Tudom, hogy nem tehetsz semmit. Nem kellett volna elvárnom, hogy cselekedj. Nem a te dolgod… és nem is az enyém. Csak… hát… Arti fontos volt nekem. Átsegített néhány nehéz napon és most úgy éreztem, nekem is segítenem kell rajta. Tudom, hogy dühös vagy rá a csók miatt és meg kellene értenem, miért, de… Gitty mérgének hatása idején Mike mellett csak ő volt nekem… Ki nem mondott szövetséget kötött a családommal, hogy meg fog védeni… Elkísért az iskolába, elvitt vezetni… Néha aggódott értem… Vette a fáradtságot, hogy megkérdezze, hogy érzem magam… Bíztam benne… kedveltem… Értsd meg… Mellettem állt, mikor elfordultak tőlem…

– Ezzel soha nem volt bajom, angyal – mondta Bill és felült, hogy rám nézhessen. – Nem az zavar, hogy segíteni akarsz neki.

– Megérthettem volna, hogy utálod, és hogy nem tudsz segíteni – mondtam engesztelésképp.

– Bocsánatkérés elfogadva – mosolygott. – Tudod, mit? Megkérem Vadikot, hogy keresse meg Artit, aztán kezdünk vele valamit, rendben?

– Köszönöm – suttogtam kicsit meghatva. Nem tudtam, hogyan voltam képes haragudni Billre. Davidnak igaza van: ő az egyik, ha nem a legmegértőbb ember, akit csak ismerek.

A következő nap délutánja nem volt éppenséggel zökkenőmentes. Újabb fenyegető üzenetet találtam. Bill nemsokkal hazaérkezésünk után elment, így egyedül kellett elolvasnom a levelet:

…

Arti szenved. Nagyon szenved

...

Gondterhelten félredobtam az üzenetet. Úgy gondoltam, nem fogom szóba hozni Bill előtt.

Csendesen esett az eső. Vidáman csörgött a kulcs, a ház ura hazaért. A konyhába siettem, hogy tálaljam a vacsorát, de az énekes felém nyújtott karja félúton megállított.

Bill hatalmas napszemüveget és kapucnis dzsekit viselt. Borostás arcán félmosoly játszott.

- Mi van? – érdeklődtem felvont szemöldökkel. Nem volt megszokott ez a viselkedés.

Ajkának piercinges széle finoman rángatózni kezdett. Küzdött egy mosollyal.

- Meggyilkolsz, ha megtudod – mondta és hátrahajtotta fejébe húzott kapucniját.

A lélegzetem is elakadt. Bill jól ismert, fekete üstöke sehol sem volt már…

Egy ismeretlennek tűnő, szőke Bill állt előttem. Csak a ruhái emlékeztettek régi énjére.

- Sző-sző-szőke? – dadogtam és tétován felé nyúltam, ő pedig készségesen lehajolt, hogy könnyebben elérjem ecsetformájúra zselézett haját, mely óriási csalódottságomra nagyon is igazinak tűnt.

- Hogy tetszik?

Tágra nyíltak a szemeim, s kontrol nélkül ömleni kezdtek belőlem a szavak.

- Mit csináltál magaddal, te idióta? Hogy nézel ki? Nem vagy normális, Kaulitz! Komolyan szőke akarsz lenni? Mármint… tényleg olyan szőke szőke?

- Ezek szerint nem tetszik – vigyorgott és magához ölelt. Próbáltam szabadulni tőle, de nem ment.

- Először fülbevalók, majd ajakpiercingek, aztán borosta, most pedig ez – zsörtölődtem, mikor végre elengedett.

- Mindenki változik – mondta nagy bölcsen.

- Szóval bele kell törődnöm, hogy egy szőkével járok? – kérdeztem mérgesen, bár olyan furának tűntek a szavak.

Úristen, tényleg szőke lett!

Aznap este még jópárszor idegenkedve pillantottam Billre, de mikor másnap reggel is szőke hajának látványa fogadott, kezdtem úgy érezni, hogy teljesen mindegy, mit csinálok, mert Bill már ilyen marad egy ideig.

Tudtam, hogy időre lesz szükségem, míg hozzászoktatom magam a dologhoz.

A következő napokban viszont nyugodtan elvonatkoztathattam Bill szőkeségétől, mert az énekes nem sűrűn volt otthon. Tudtam, hogy gőzerővel készül a közelgő amerikai útra. Egyedül voltam, így volt lehetőségem Artin rágódni. Nem akartam, hogy a család újabb tagját veszítse, s úgy tűnt, , a tragédia meg fog ismétlődni, ha sürgősen nem teszek valamit. Nem akartam arra gondolni, hogy ezúttal Arti lesz az áldozat. Elég volt tudnom, mennyi mindent túl kellett már élnie. Mardosott a lelkiismeretfurdalás: Miért nem tudtam jobban becsülni őt? Miért nem tudtam megérteni őt?

Végül olyan döntést hoztam, melyről tudtam, hogy veszélyes vállalkozás. Találkozni akartam Gittyvel.

Napokig rágódtam, terveztem, gondolkodtam, aztán rá kellett jönnöm, hogy minden hiábavalónak látszik, a lehetőségeim sötétnek tűnnek. Nem futhattam össze a megszállottal. Nem okozhattam fájdalmat a családomnak és a szeretteimnek.

– Miért nem szóltál? – kérdezte egy későbbi szombat estén Bill, kiszakítva engem a Gittyvel való találkozás rémisztő gondolatláncaiból. A hangja vádló volt, de nehézkes kétségbeesés tarkította a szavakat.

– Miről nem szóltam? – érdeklődtem színlelve. Sejtettem, hogy megtalálta a második üzenetet, hiszen nem dobtam ki a levelet.

– Erről – emelt fel egy fehér papírt. Az arcára néztem. Sötét kifejezés ült rajta.

Elvettem a lapot és átfutottam a szöveget. Nem a második üzenet volt, hanem egy újabb:

…

Készülj, készülj, készülj!

Arti már az enyém!

…

– Ezt nem láttam – ráztam a fejem.

– Nem? – kérdezte Bill nagyokat pislogva.

– Nem. Tényleg nem láttam. Volt egy másik, melyben azt írta, hogy Arti nagyon szenved. Azt a levelet nem mutattam meg. Nem akartam, hogy idegeskedj.

– Óh, mert most sokkal jobb – gúnyolódott és örömtelenül felkacagott.

– Nem akartalak felidegesíteni – mondtam csendesen és elfordultam tőle. Nem tudtam, mit kellett volna tennem, s tényleg csak azért nem szóltam neki a levélről, hogy ne essen kétségbe.

– Tudom – enyhült meg az arca – , de hidd el, jobb, ha elmondod, mint ha én találom meg…

– Kitől tudja, hol lakunk? – kérdeztem kicsit riadtan. Már az első üzenetnél félnem kellett volna, de azt még nem vettem komolyan, , ahogy a másodikat sem.

– Fogalmam sincs – rázta a fejét Bill. – Feledtébb félelmetes…

– Egyszerűen ránk törhetne – rémüldöztem – mindkettőnkkel végezhetne!

– Nem fog. Gitty nem nyílt játékos. Csak tudnám, mire kell neki Arti…

– Arti csak eszköz – feleltem gépiesen. – Gitty valójában engem akar… Tudja, hogy nem tud a közeledbe férkőzni. Tisztában van azzal, hogy veled már nem fenyegethet. Inkább olyan személyeken tölti ki mérhetetlen bosszúszomját, akik fontosak nekem… Megölte Mike-ot… és most kínozza Artit… Azt reméli, hogy… Mike halálának fájdalma elég lesz ahhoz, hogy megpróbáljam megmenteni. És ha ez bekövetkezik, végez velem. Egy lövéssel elintézhetett volna, de Mike megmentett… rég csak emlék lennék, ha a mérge hatására öngyilkos leszek… Engem akar, Bill.

– Istenem! Nem tudom, mi tévő legyek! Hogyan védhetnélek meg?

Fel-alá járkált a szobában. Kezeit lüktető halántékára nyomta, mintha ettől használható ötlete támadna.

– Meg fog ölni, igaz? – kérdeztem és ahogy kimondtam a szavakat, éreztem azok súlyát. Tényleg meg fognak ölni, s én csak most fogtam fel igazán.

– Nem! Nem hagyom – lépett mellém Bill.

– Nem állhatsz a golyó elé. Azt már tényleg nem viselném el. Ne kockáztass miattam!

– Miattad? Hogy miattad? Én kevertelek bajba, angyal. Nekem kell helyrehoznom a dolgot.

– Mit kell helyrehoznod? És hogyan?

– Rendbe kell hoznunk Arti életét. Beszélek Gittyvel. Felkeresem és egész egyszerűen beszélek vele.

– Én is gondolkodtam ezen – vallottam be. – El akartam menni hozzá…

– Hogy ott helyben megöljön?

– Nem bántana.

– Dehogynem. Lecsukattad, Lotte. Ő már nem az az ember, aki egykor volt. Nem tudnál úgy beszélgetni vele, ahogy pár hónapja tetted.

– Ha így áll a dolog, semmiképp sem engedem, hogy találkozz vele – jelentettem ki szigorúan. – Együtt megyünk.

Arca kínos fintorba torzult, de nem ellenkezhetett. Jobb ötletnek tűnt, ha ketten megyünk, mint az, hogy egyedül keveredjen veszélyes kalandba.

– Hol találjuk meg? – kérdezte halkan és lerogyott egy fotelbe. Nem tetszett neki, hogy fel kell keresnünk Gittyt, de nem volt más választásunk, ha biztonságban akartuk tartani a családjainkat és magunkat.

– Monsun-Theater – mondtam azonnal. Nem tudtam, miért ez jutott eszembe, de a tavalyi parti óta a hely egyenlő volt egy kísértettanyával. Valamiért oda kötöttem Gittyt – talán, mert ott zajlottak le azok a sorsdöntő események, melyek gyökeresen megváltoztatták az életünket.

– Akkor odamegyünk – határozott Bill. – Holnap éjjel. Csak mi ketten. És nem szólunk senkinek. Oké?

– Oké – bólintottam. Jó volt, hogy Bill velem jön, ugyanakkor féltem is. Mi lesz, ha eldurvul a helyzet? Mi lesz, ha Gittyből ismét előtörnek a gyilkos ösztönök? Ki vérében fog fürdeni az ébredő hajnal?

Szeptember 15-én hivatalosan is megkezdődött az egyetemi félév. Nem mentem be az évnyitóra. Az órák és az előadások nem tűntek fontosnak. Most teljesen másnak éltem. Az este már közelgett. A gyomrom kicsire zsugorodott, az adrenalin megállíthatatlanul dolgozott bennem. Gitty elképzelt, megviselt alakja rémülettel töltött el, de megtanultam nem meghátrálni. Semmi nem tántoríthatott el a céltól. A ma éjszaka vagy halállal, vagy reménnyel végződik.

Láttam Billen, hogy bántja, amiért nem mondhatja el Tomnak a tervet, így felajánlottam neki, hogy ne titkolózzon a testvére előtt.

– Viccelsz? – vonta fel a szemöldökét. – A jobbik eset, hogy beköp anyáméknak. A rosszabbik, hogy utánunk jön.

– És ha nem mondod el, hogy mikor és hol, csak azt, hogy van egy ilyen terv?

– Talán működhet – gondolkodott el a dolgon. – Oké, ez jó lesz. Azt hiszem, úgyis át akar jönni…

Felhívta az ikerbátyját, hogy vidáman megkérje, jöjjön hamarabb. Tomnak nem volt ellenére a dolog, s alig félóra múlva már a Kaulitz-lak ajtaján kopogtatott, tehát már rég Hamburg külvárosaiban császkálhatott.

– Ennyire hiányoztam, szöszi? – vigyorgott Tom és megpaskolta Bill vállát.

– Óh, persze – biccentett Bill. – El akarok mondani valamit.

Tom szemei felcsillantak.

– Halljuk, halljuk – csapta össze a kezeit.

– Nem lesz vidám – lombozta le a testvére. – Lotte és én meg fogjuk keresni Gittyt. Beszélünk vele és megpróbálunk alkut kötni… Nem engedhetjük, hogy tovább kínozza Artit.

– Alkut kötni? – rémüldözött Tom és Billre meredt. – Miféle alkut, Bill? Életveszélyes kalandba vágtok! Mindkettőtöket ki fog nyírni!

– Akkor legalább vége lesz – jegyezte meg félhangosan Bill, de egyből meg is bánta, mert Tom gyilkos pillantást küldött felé.

– Meg ne halljam mégegyszer – suttogta a gitáros és szórakozottan végigsimított néhány napja növesztett borostáján. – Bill, nem szívesen emlékeztetnélek bizonyos dolgokra, beleértve a méreg-esetet meg a többit. Együtt születtünk…

– Együtt fogunk meghalni – fejezte be Bill. A fogadalomtétel szívszorító volt, mert arra gondoltam, ha Billel tényleg történik valami ma éjjel, Tom nem lesz képes tovább élni nélküle.

– Én ismerem a legjobban Gittyt. Hadd menjek egyedül – kértem halkan.

A kérés nem volt reális, s tudtam, hogy az ikrek egyetértésben fognak nemet inteni, mégis muszáj volt közbevetnem, mert vagy így, vagy úgy, de ma éjjel csak én utazom Gittyhez. Nem fogom veszélybe sodorni Billt!

– Eszedbe se jusson – morogta Bill, további megjegyzésre nem méltatva a közbeszólást. Már késő volt. Sok-sok órával ezelőtt eszembe jutott, s nem voltam hajlandó lemondani erről a tervről.

Az ikrek halk beszélgetésbe kezdtek arról, hogy Tom elmondja-e a Trümper-házaspárnak, mire készülünk.

A konyhába siettem. Tudtam, hogy nem lehet elterelni Bill figyelmét, hiszen az ő fejében is a sajátos kis magánakciónk terve lebegett, így más módszerhez kellett folyamodnom. Természetesen erre az eshetőségre is felkészültem, így még aznap délelőtt ellátogattam egy közeli gyógyszertárba és utolsó reménysugaramba kapaszkodva beszereztem egy igen hasznosnak bizonyuló készítményt:

Altató.

Elővettem a gyógyszeres dobozt és kipattintottam belőle egy pirulát. A vacsora már a tűzhelyen főtt. Kést ragadtam és apró darabokra vágtam a tablettát, majd elkevertem némi vízzel a porszerű anyagot, aztán Bill kólával teli poharába töltöttem a folyadékot…

És akkor rájöttem, mekkora hülyeségre készülök. Egy mozdulattal a lefolyóba öntöttem az üdítőt, s egy szóval se tiltakoztam többé azellen, hogy Bill velem tartson.

Úgy döntöttünk, éjfélkor indulunk. Volt még hátra néhány óra, mely feszült csendben telt. Mereven néztünk egymásra. Mindkettőnk gondolatai a veszélyes vállalkozás körül forogtak.

– Azt akartam, hogy ne gyere – jegyeztem meg halkan. – Altatót akartam keverni az üdítődbe…

Elmosolyodott.

– Mégsem tetted. Nem süllyedtél Gitty szintjére. Ez becsülendő, angyal.

– Úgy érzem, kezdek megőrülni – sóhajtottam gondterhelten.– Sosem jutott volna eszembe… Mégcsak gondolni se gondoltam volna ilyesmire!

– Féltesz. És én is féltelek – mondta és elém lépett, hogy megfogja a kezeimet. Sokkal magasabb volt tőlem, így le kellett pillantania rám. Őszinte, tiszta tekintetében mérhetetlen szeretet fénye csillogott.

- Találkoztam már Gittyvel, de ennyire még sosem rettegtem tőle…

– Én is találkoztam vele. Akkor nem féltem, de most félek.

– Gyilkolt. Újra megteheti…

– Ne félj, angyal. Megígértem: Együtt. Örökre.

Átölelt és megcsókolt. Mozdulatai lassúak voltak, mintha minden egyes pillanatot magában akarna tartani. Homlokát az enyémnek támasztotta, úgy nézett: barna szemeiben aggódás tükröződött. Sosem láttam még ennyire különlegesnek. Olyan volt, mint egy megfoghatatlan képzelt lény, bár a külső szemlélő nem vett volna észre változást. A vonások ugyanazok voltak, az arc, a szemek, az ajkak formája mind-mind a régi volt. Én azonban túlvilági ragyogást láttam az arcon, s furcsa csillogást a szemekben.

– Induljunk – suttogta és megragadta a kezem. – Most, vagy soha.

A néptelen hamburgi utcák sötéten suhantak el mellettünk, néhány fényfoltot hagyva csak emlékül. Egyik kezem Bill hozzám közelebb lévő kezén nyugodott, s így együtt mozgott azzal, mikor a srác fékezett. Azelőtt soha nem éreztem ennyire közel magamhoz. Nem éreztem ennyire elérhetőnek és sebezhetőnek. Minden rezdülését ismertem már, most mégsem tudtam, kicsoda igazán. Az járt a fejemben, hogy semmiképp sem veszthetem el. Túl keveset kaptam belőle!

Volt pár ügyünk – legfőképp apám miatt, de igazi, komoly veszélyhelyzetbe sosem kerültünk. Igaz, akadt néhány pillanat, mikor úgy tűnt, közösen kell túlélnünk valamit: például Bill bűvöletének utolsó napján, de akkor mellénk állt a szerencse, s Gitty nem figyelt ránk igazán. Most viszont csak mi leszünk… csak Gitty és mi…

A Monsun-Theaterben biztos nem tartottak bulit, mert a szórakozóhely környéke meglepően csendes volt. Bill arca egy pillanatra felmosolygott:

– Mi van, ha nem lesz itt? – kérdezte reménykedéssel teli hangon, miközben átsétáltunk a jólismert üvegajtón és lesiettünk az alagsorba, magunk mögött hagyva az impozáns asztalokat és kanapékat, meg az üres ruhatárat.

Nem mondtam semmit. Elindultam a tánctér ajtaja felé, hogy bizonyosságot szerezzek.

– Hozhattunk volna rendőröket – suttogott Bill és mellém szökdécselt, hogy egyszerre léphessük át a hatalmas terem küszöbét.

- Ha a rendőrök, akkor a szüleid is – szűrtem a fogaim közt. Értette, mire gondolok. Ha a rendőrségen tudomást szereznek arról, hogy mire készülünk, Bill szülei előtt sem maradt volna titok többé.

Lenyomtam az ajtógombot, s beléptünk a helyiségbe. Néhány asztalon fehér lámpaernyővel takart hideg fényű izzók világítottak, de egyik asztal mögött sem ült senki – kivéve egyet. Az alak sötétbe burkolózott, de messziről is látszott, hogy úgy remeg, mint a nyárfalevél. Nem emelte fel a fejét, így fogalmunk se volt, hogy meg merjük-e szólítani, de a nehézkes nyögések hamar elárulták kilétét…

– Arti? – suttogtam rémülten. – Mi történt veled?

A fiú válasza egy hosszú sóhaj volt. Talán már nem értette a szavakat. Felemelte a fejét, így láthatóvá vált megfehéredett, beesett arca, acélszürke szeme és beteges ábrázata. Közelebb sétáltunk hozzá.

– Arti – szólította meg Bill, majd kinyögött néhány orosz szót, remélve, hogy a srác képes lesz analizálni az anyanyelvét. Arti azonban nem felelt. Felém mutatott, majd megragadta a csuklómat. Bőrének érintése jéghideg volt, az ujjai lassan, mereven mozogtak, ahogy végighúzta őket a kezemen.

– Gitty? – kérdezte Bill, mire Arti megremegett és gyorsan megrázta a fejét. Tekintetében rémület villant. Úristen, mit tett vele az a nő!

Elengedett és felállt. A járása tagolt mozdulatokból épült fel: úgy látszott, fájdalmai vannak, de arca kifejezéstelen és üres maradt. Félrehajtott inggallérja alól vékony heg tűnt elő.

– Harapásnyom – mutattam a seb felé és megböktem Billt, hogy ő is láthassa a felfedezést.

– Hülyeség, ha azt mondom, hogy Gitty már olyannyira bekattant, hogy azt képzeli, hogy… Arti én vagyok? – kérdezte Bill és elborzadva meredt a srác nyakára.

– Nem. Én is erre gondoltam – mondtam és Arti felé léptem, aki hagyta, hogy megérintsem. Óvatosan lejjebb hajtottam az inggallért, így láthattam, hogy szinte az egész felsőtestét harapások csúfítják. Undorodva néztem a vöröses sebekre, melyeket csak és kizárólag Gitty hegyesre csiszolt fogai okozhattak.

– Bántottam lányokat – nyögte Arti és elhúzódott tőlem – és most engem bántanak. Már megbűnhődtem mindenért. Elég, elég!

A szórakozóhely VIP-részlegének ajtaja felől női cipők kopogása hallatszott, majd kinyílt az ajtó és két lány lépett ki rajta. Mindkettő magas volt, fiúsra nyírt barna hajuk ellenére világos, krémszínű bőrük, csokoládébarna szemük és piros ajkuk ismerős volt. Az egyik dühösen pillantott rám, a másik részvéttel nézte Arti szenvedését, majd odalépett a sráchoz és gyengéden átkarolta a vállait. Szemlátomást egyikük sem vett tudomást Billről, vagy rólam. Néztem egy ideig a közelebb lévő lány arcát és hirtelen rájöttem, honnan ismerem. Szemének csillogása, kifürkészhetetlen tekintete pontosan olyan volt, mint rég – bár akkor még hosszú, paradicsomvörös, majd aranyszőke hajkoronával büszkélkedhetett.

– Britney – nyögtem kicsit zavartan, de magabiztosan. Bill hitetlenkedve meredt rám, de a megszólított lány rémülten pislogott egyet. Tudtam, hogy igazam van.

– Csss – suttogta ijedten. – Nem szabad beszélnünk.

– Miért csinálod ezt? – kérdezősködtem tovább remélve, hogy válaszol. – Miért jöttél vissza?

– Nem én akartam – vont vállat Britney. – A szüleim döntöttek így.

– A szüleid meghaltak – csúszott ki a számon. A lány arca azonban nem árulkodott megbántottságról, sőt, a testvére még el is mosolyodott.

– A riporterek úgy tudják, hogy meghaltak – mondta Britney és hagyta, hogy Arti átölelje a derekát. – De valójában nem haltak meg. Anyám… anyám Brigitte anyja. Annyi év után egymásra találtak… nekünk pedig jönnünk kellett és az a feladatunk, hogy segítsünk a nővérünknek. Felvilágosítottak, hogy kiért megy a harc. Már értem, miért nem mondtad meg a kedvesed nevét, Lotte… tudod, mikor tavaly beszélgettünk… Gitty mindenáron meg akarja szerezni Billt, s nem riad vissza semmitől… még a gyilkolástól sem… Ashley szívesen csinálja, de én nem. Nem bírom látni a szenvedést. Nézd csak Artit – lökte meg kicsit a karjaiban nyugvó srácot. – Próbálom elérni, hogy ne szenvedjen, de Gitty az ellenőrzése alá vonta a családunkat. Nekem és Ash-nek nem adhat tudatmódosítókat, mert anya megtiltotta. Egyéb tiltás azonban nincs, így óvatosan kell cselekednem. Ashley mindig velem van, de nagyon zavar a jelenléte, mert Gitty pártját fogja.

– A szüleitek tudják, hogy Gitty mérgeket kever és… hogy gyilkol? – kérdezte érdeklődve Bill.

Britney meglepődve mérte végig a szőke énekest, csak aztán válaszolt.

– Tudják. Büszkék rá – fintorgott megvetően. – Ők már nem a szüleim, Bill. Idegenek. Alávaló férgek, akik a hibáikat kikerülve halottnak hitetik magukat. Az anyám … elhagyta a lányát, majd hozzáment apámhoz, gyönyörű karriert futott be, családot alapított, most pedig büszkén nézi, ahogy a rég elhagyott lánya, az egyetlen, elsőszülött, igazi lánya embereket kínoz és gyilkol. Milyen anya az ilyen?

Ashley felmordult.

– Ideje indulni, Bree – köpte a másik lány felé, majd visszavonult a VIP-részlegbe. – Ha öt percen belül nem jössz, büntetés elé nézel! És itt ne hagyd azt a koloncot! Gittynek szüksége van rá.

Britney arca fájdalmasan megvonaglott. Bree-nek csak és kizárólag Mike hívta.

– Mike-kal is Gitty végzett – motyogta szomorúan és egy fél pillanatra Arti pulóverébe temette arcát. – Ott voltam. Láttam. És nem tettem semmit.

– Nem is tehettél volna – szólt közbe Bill. – Megölt volna.

– Jobban jártam volna. Most Mike-kal lehetnék – harapta el a mondatot a lány, majd erőteljesen magához ölelte Artit. – Mindvégig szeretttem őt, mégha nem is mutattam ki. Még akkor is, mikor olyan fölényesen viselkedtem, vagy mikor téged akartalak felszedni, Bill. Mindenkiben Mike-ot kerestem… De nem gondolhatok többé rá. Most már élnem kell. Artiért…

– Hol van Gitty? – kérdeztem félénken.

– Nem tudom – felelte Britney. – Ne gyertek ide többször. Lotte, jó, hogy láttalak, de többet ne… ne kockáztassatok. És most menjetek!

– Britney! – hallatszott Ashley kiáltása – Még két perc!

– Megyek már! – kiáltott Britney és Artit maga után vonszolva elindult a VIP-terem ajtaja felé.

Bill és én távoztunk. A megkönnyebbülés erőteljesen söpört végig rajtam: Élünk! Élünk! Élünk!