David Jostnak sikerült elintéznie, hogy felvegyenek a California State University – Los Angeles Távközlési – és Médiainformatikai Tanszékére. Csupán annyi lesz a dolgom, hogy minden egyes vizsgaeredményt el kell juttatnom Hamburgba, hogy ott is elkönyvelhessék, így ha ismét hazaköltözünk, nem kell elölről kezdenem az egyetemet.
A menedzser bőkezűnek bizonyult, mert eme procedúrát többször is megismételte, hiszen mind Linda, mind pedig Anni ügyét elrendezte, így nekik sem származott hátrányuk a költözésből. David csak Helgával nem tudott mit kezdeni, hiszen a lány nem járt egyetemre, állást pedig lehetetlen lett volna szerezni neki.
– Lehet, hogy nekem is be kéne íratkoznom – vigyorgott a lány, mikor elújságoltuk neki, hogy hamarosan egyetemre fogunk járni. – Rég megbántam, hogy annak idején nem érdekelt a tanulás. Ha foglalkoztam volna magammal, , most nem itt tartanék!
– Még nem késő, Helga – biztatta Linda. – Mennyi is vagy? Huszonhárom? Az még nem a világ!
– Jó így, ahogy van – mondta Helga nevetve és teát töltött magának. – Majd én leszek a tyúkanyó, aki minden este kajával várja az éhes egyetemista csibéket.
– Nekem tetszik az ötlet – vihogott Anni. – Te úgyis piszok jól főzöl!
– Miről van szó? – kérdezte valaki, majd hamarosan a srácok léptek a helyiségbe. Mindannyian nyúzottnak tűntek. Gyanítottuk, hogy egész éjjel dolgoztak.
– Egyetemisták lettünk! – harsogtam Lindával és Annival kórusban. – Hát nem szuper?
– Büszkék vagyunk rátok – mosolyodott el Gustav és a tenyerembe csapott.
– Nem örülök neki – fancsalodott el Bill, amivel egyből sikerült lelomboznia.
– Miért? Ez jó dolog! Mindig arról álmodtam, hogy bekerülök egy egyetemre, az pedig külön szerencse, hogy a tanulást egy los angelesi intézményben kezdhetem el!
– Nem gondolsz bele, mit mondasz? – Bill hangja dühös lett – És Gitty? Nem emlékszel, mit latolgattunk heteken keresztül?
– Mit latolgattatok? – kotyogott bele Gustav. – Miről nem tudunk?
– Azért szivárogtattunk infókat a költözésről, hogy Gitty ráharapjon és utánunk jöjjön. Így nem bánthatja Lotte családját – mondta Bill és még mindig engem nézett. Még mindig dühös volt.
– Áh, így már értem a Kaulitzok költözését – vigyorgott Georg. – Mekkora álszent vagy, Bill! Idefelé jövet arról próbáltál meggyőzni, hogy milyen jó lesz, amiért a rajongók úgy tudják, hogy Gustavval együtt Németországban maradok. Minden kockázatot magadra vállaltál… Apropó, David tud erről?
– Miért kérdezi ezt mindenki? – mérgeskedett Bill. – Nem, nem tud. Na és?
– Felelőtlen vagy, de mi hallgatni fogunk – biztosította Gustav.
– Óh, köszönöm. Legalább ennyi örömöm legyen – jegyezte meg Bill gunyorosan.
– Mindjárt jövök – hadartam és gyorsan kirohantam a konyhából. Ismét pocsékul éreztem magam, de ez minden eddiginél erősebb volt. Egy pillanatra elveszítettem a látásomat és a hallásomat, nem tudtam, hol vagyok. Egyetlen másodpercig úgy éreztem, megszűnök létezni. És a hányinger, óh, az elviselhetetlen görcsök. Nem volt kedvem viszontlátni az ebédemet, de a testem máshogy gondolta a dolgot.
– Mi történt? – vágta ki Bill a fürdőszobaajtót. Nem tudtam ránézni: még el voltam foglalva az ebédem visszaadásával. Bill mögém lépett és hátrafogta a hajamat, próbálva valahogy segíteni. Kedves gesztusnak szánta, s mást amúgysem nagyon tehetett volna.
– Ne nézz ide – suttogtam erőtlenül. – Fordulj el!
– Ugyan, Lotte. Láttál már hányni. Engem sem zavar, ha előttem adod ki magadból a kaját.
Vége volt. És nem volt már semmi bajom. Pont úgy éreztem magam, mint a rosszullét előtt. Bill viszont aggódva nézett rám.
– Minden rendben? – kérdezte és megsimogatta az arcomat.
– Igen, minden rendben.
Tényleg rendben volt, nem hazudtam neki. Az persze nem volt normális, hogy majdnem mindennap rosszullettem és most először még hánytam is, de ettől eltekintve minden pont olyan volt, mint máskor.
– Most már tényleg elviszlek egy orvoshoz – fogadkozott Bill, miközben kitámogatott a fürdőszobából. – Nem vagyok nyugodt, amiért ilyenek történnek veled.
– Nem kell orvos. Semmi baj, Bill. Jól vagyok – a hangom még kicsit rekedt volt, de próbáltam határozottnak tűnni. – Nyugodj meg. Van elég bajod anélkül is, hogy miattam aggódj. Valószínűleg csak gyomorrontás. Pár nap múlva túlleszek rajta.
– Nem mész be az előadásokra holnap reggel – jelentette ki az énekes és szigorúan a tekintetembe fúrta az övét. – Értve vagyok, Miss Lázadás?
– Óh, már új nevem is van? Az angyal valahogy jobban tetszett. És igen, felfogtam, de tudod, hogy úgyis be fogok menni. Az lesz az első napom, Bill! Muszáj bemennem!
– Szép bemutatkozás lesz, ha összeokádod az előadótermet – vont vállat a srác és visszasietett a többiekhez. Hallottam, hogy mindannyian egyszerre kérdezik, mi történt, s Bill feleletének felét még értettem, mielőtt becsukódott volna mögöttem az énekes szobájának ajtaja.
Végigdőltem az ágyon és hallgattam a szívveréseimet, eközben próbáltam feledni a hányinger emlékét és azon gondolkodtam, Billnek talán igaza van és tényleg orvoshoz kéne mennem. Azonban úgy döntöttem, hogy egy egyszerű gyomorrontásra valószínűleg nem kapnék receptre felírt gyógyszereket, így a régi módszert kell alkalmaznom: vajas kenyér teával. Óh, Lotte Krüger, egy hétig koplalni fogsz – gondoltam és még el is mosolyodtam, hiszen ezzel biztos leadok majd néhány kilót.
Másnap reggel bármennyire is rosszul voltam, nem törődve Bill ellenvetésével, fogtam magam és taxit hívtam, hogy elmehessek az egyetemre. Bill morgolódva bocsátott utamra:
– Csinálj, amit akarsz. De ha rosszabbul leszel…
– Jól vagyok. Nem lesz semmi baj.
Ciccegett egy kicsit, de hagyta, hogy elmenjek. Zsörtölődve foglaltam helyet a taxiban, hiszen kicsoda Bill, hogy megakadályozzon a tervem véghezvitelében?
Az egyetem egy nyüzsgő méhkasnak tűnt. Mindenki rohangált, sokan jegyzetekkel, laptopokkal a kezükben futkostak ide-oda. Úgy látszott, csak én nem tudom, merre van az arra.
– Segíthetek? – lépett elém egy magas, szőke lány. Karjában könyvek hevertek, vállain súlyos táskák lógtak. Túlbuzgó arcára nézve megállapíthattam, hogy valószínűleg a jogi kar egyik hallgatója.
– Aha – feleltem bizonytalanul és kutattam a megfelelő angol kifejezés után. – A távközlési – és médiainformatikai tanszéket keresem …
– Gyere utánam – mosolygott a lány és megindult a folyosón. Az épület régi volt, a nagy múltú egyetemek sorában biztos előkelő helyet kapott volna. Hatalmas volt és gótikus, semmi modernitás. Kopár kőfalak, óriási mennyezetek, festett üvegablakok. A folyosókon végighaladva úgy éreztem, nem is Amerikában, hanem a középkorban vagyok. A campus udvara, s a gótikus főépületet körülölelő kisebb épületek is hasonló régiességről árulkodtak.
A távközlési és médiainformatikai kar épülete más volt. Mindenütt számítógépek, videókamerák, régi filmtekercsek, elhasznált kópiák, összegyűrt szövegkönyvek hevertek – egyszóval teljesen az én világom volt. Tetszett a hely.
Néhányan összesúgtak a hátam mögött, miközben mindannyian elfoglaltuk a helyünket egy-egy számítógép mellett. Most én voltam az új diák, nekem kellett felvennem a többiek ritmusát, s félő volt, hogy nem fog sikerülni, hiszen mindent angolul kell megtanulnom, nyelvvizsgát pedig nem szereztem még. Nem voltam biztos a tudásomban, de úgy gondoltam, vágjunk bele. Miközben az óraadó tanár besétált a terembe, azon gondolkodtam, elég lesz-e egy középfokú angol tudás ahhoz, hogy boldogulni tudjak az egyetemen. A tanár észrevett, biccentett, de nem szólt semmit. Öreg volt már, talán hatvan is elmúlt. Kicsit abszurd volt, hogy a modern médiáról és a mediatizált kommunikációról fog beszélni, hiszen ránézésre úgy tűnt, azt sem tudja, mi az a videókamera.
A látszat azonban csalt. Az öreg tanár először ismétlésként elhadarta a mediatizált kommunikáció definícióját – gyanítottam, hogy az én kedvemért:
– Mint tudják, a media szó latin eredetű, melynek jelentése köztes, közvetítő közeg
Média alakban gyűjtőfogalomként használjuk a tömegtájékoztató és tömegkommunikációs eszközök összességére. Ezek közös tulajdonsága, hogy közvetítő közegként szolgálnak az információk átadásában, melyeket tömegekhez juttatnak el. Ezt a kommunikációs formát mediatizált kommunikációnak nevezzük. Mindenkinek világos, ugye? Sikerült lejegyzetelnie, Miss Krüger? Ha gondolja, megkérek valakit, hogy segítsen pótolni az anyagot.
Az idős úr nagyon gyorsan beszélt, szinte gondolkodni is elfelejtettem, annyira figyelnem kellett a szavaira. Végül csak esetlenül bólintottam, mert nem tudtam, hogyan fejezzem ki magam, ha választ adok. Átkozott angol tudás!
A tanár a saját tempójában diktálta az anyagot. Alig győztem írni, úgy gondoltam, néha rosszul írtam le egy-egy ismeretlen szót, de nem érdekelt. Majd megmutatom Billnek, ő biztos kijavítja a hibáimat – gondoltam vigyorogva. Az óra lassan telt, a tanár pedig csak mondta és mondta és mondta, mintha sose fogyna ki a szóból. Olykor megakadtam néhány kifejezésnél, mintpéldául: mi az, hogy interdiszciplináris? Te jó ég, leírni se tudom, nemhogy megtanulni, mit jelent!
A következő előadást egy fiatal, pattogós nő tartotta. Ő még annyira se foglalkozott a jelenlétemmel, mint az előző tanár – lényegében fel se tűnt neki, hogy ott vagyok.
– Figyelem! A mai órán a film formanyelvével fogunk foglalkozni. Kérem, jegyzeteljenek!
Néhány diáktársam papírt és tollat vett elő, sokunk kezében viszont laptop hevert, hiszen azon jóval gyorsabban lehetett pötyögni, mint kézzel körmölni a szavakat.
– A film formanyelve az a formai eszköztár, ami magába foglalja a képi kifejezőeszközök összességét, amelyek elmélyítik a cselekmény mondanivalóját és mindenesetben viszonyjelentést hordoznak. Viszonyjelentés alatt azt értem, hogy valamihez viszonyítva értelmezhető. A formanyelv elemrendszere széleskörű, idetartozik a színhasználat, a képkivágások – azaz plánok, a kompozíciók, a kameraállás, a kameramozgások, bizonyos esetekben a dramaturgia, hangok és fények használata és egyéb nem filmi elemek, például díszletezés, szerepjáték, jelmezek, amennyiben ezek utalásokat hordoznak.
. – Sok van még, Miss Olliwanders? – nyögött fel egy srác a hátsó sorok valamelyikéből. Majdnem elnevettem magam. A srác olyan volt, mint egy középiskolás kamasz. Én sem igazán hittem el, hogy egyetemista lettem, de mikor tanulmányozni kezdtem csoporttársaim fáradt arcát, egy az egyben tudatosult bennem, hogy elértem a célom. Egyetemre járok!
– Sok van még – hadarta Miss Olliwanders és lapozott egyet a jegyzetfüzetében. – Ha nem tetszik, elmehet, Mr. Hobton!
Mr. Hobton inkább csendben maradt és nagyokat sóhajtozva körmölt tovább.
– A képeken a síkban és térben egyaránt komponálunk, azaz elrendezzük a jelentést hordozó és kiegészítő elemeket. Vegyük sorra a kompozíciókat! Kezdjük a szimmetrikus kompozícióval. A szimmetrikus kompozíció során a központi elemek egyenlő súlyelosztásban helyezkednek el a kép jobb és bal oldalán. Szimmetrikus akkor is a kompozíció, ha a központi alak középen helyezkedik el, és így a filmteret két egyenlő részre osztja. A szimmetrikus kompozíció nyugalmat, kiegyensúlyozottságot sugall, egyensúlyérzéket teremt. Van kérdés?
A hallgatóság megrázta a fejét. Nekem lett volna pár, de nem tettem fel őket. Abban bíztam, hogy a neten is találok majd néhány érthető jegyzetet a témáról, így nem is törtem magam, hogy mindent megértsek. Miss Olliwanders hihetetlenül monoton magyarázata egyáltalán nem kötött le, csupán háttérzajként szolgált. Az agyam kikapcsolt, nem foglalkoztam semmivel, bár felszínesen azért próbáltam odafigyelni a nő szavaira:
– Az asszimmetrikus kompozíció kimozdítja a középpontból a kép súlyarányát és valamilyen irányban elmozdítja. Az asszimmetrikus kompozíciók a filmteret térben is komponálják, nemcsak síkban, azaz alkalmasak a térbeli sík érzékeltetésére és arra is, hogy feszültséget teremtsenek, zavartságot sugalljanak, vagy érzékeltessék a szereplők kapcsolatát. Az asszimmetrikus kompozíciók közül az egyik legtöbbet használt az átlós kompozíció. Az átlós kompozíció térbeli kompozíciót teremt, általában feszültséget, vagy a szereplők közötti kiegyensúlyozatlan viszonyt jelöli.
Beszélhetünk még úgynevezett háromszög kompozícióról, ahol a talpára állított háromszög kiegyensúlyozottabb, de negatív többlettel bír. Drámai alaphelyzetet jelent, figyelemfelkeltő és kiemelő szerepe van. Pozitív töltésű is lehet ez a kiemelés, például egy dobogón álló sportoló képe. A csúcsára állított háromszög kompozíció sokszor fenyegetettséget, bizonytalanságot, kiszolgáltatottságot sugall.
Azt se tudtam, hogy keveredtünk el a szimmetrikus kompozíciótól a háromszög kompozícióig, de nem is érdekelt. Rálestem a jegyzetemre, melyen néhány odavésett szó jelezte, hogy megpróbáltam papírra vetni az óraadó pattogós magyarázatát, de a jelekből ítélve hamar feladtam.
Alig vártam, hogy vége legyen az előadásnak. Ismét rosszul lettem, de igyekeztem nem kimutatni. Milyen fényt vetett volna rám, ha már az első napon beadom a kulcsot?
– A holnapi nap folyamán a plánokkal fogunk foglalkozni! – harsogta Miss Olliwanders, majd szabadjára bocsátotta a társaságot. Imádkoztam, hogy egyben kiérjek az épületből, hogy gyorsan elhagyhassam a campus környékét, nehogy valaki észrevegyen, miközben visszaköszön a reggelim. Óriási szerencsémre a földszinti mosdó üres volt, így senki nem láthatta az újabb kínkeserves szenvedést. Gyengének és erőtlennek éreztem magam. Biztosra vettem, hogy falfehér az arcom. Remegtem és a sírás környékezett. Nem bírtam megállni a lábaimon, a fal mellé kellett térdelnem. A gyomrom kavargott, a hasam lüktetett. Kibírhatatlan volt.
De hamar vége lett és ismét olyan voltam, mint mindig. Feltápászkodtam a földről, fogat mostam, megfésülködtem és mikor úgy döntöttem, egészen úgy festek, mint máskor, elindultam a hosszú folyosón, hogy hamarosan a szabad ég alatt találjam magam. A kapunál azonban meglepetés fogadott: Tom állt előttem.
– Óh, Tom! – lelkendeztem – mit keresel itt?
– Ma én vagyok a soros, hogy összeszedjelek titeket – vigyorgott a gitáros és egy szürke taxi felé mutatott. – Linda és Anni már a kocsiban van.
– Óh, ezek szerint mindennap más fog értünk jönni – gúnyolódtam. – Bill ötlete volt?
– Részben – ingatta a fejét Tom. – Ne okold érte, Lotte! Csak aggódik. Én sem viselkednék másképp, ha a helyében lennék
– Tom, ugyan! Jó ideje itt vagyunk már… talán egy hete? Eddig nem történt semmi! Valószínűleg Gitty nem jött utánunk! Bill paranoiás.
– Az meglehet – vigyorgott Tom. – Ebben osztom a véleményed. Bár neki is igazat kell adnom. Jópárszor ki akartak nyírni, nemde? Na és persze … nem tetszik neki, hogy mostanság pocsékul vagy. Mióta megérkeztünk, mindennap hánysz, vagy arra panaszkodsz, hogy fáj a fejed meg a hasad. Valami nagyon nem oké veled, Lotte.
– Csak gyomorrontás – legyintettem könnyedén. – Pár nap múlva jobban leszek.
– Te tudod – vont vállat és elindult a kocsi felé.
– Miért, mire gyanakszik Bill? – kérdeztem nevetve, mikor beültünk a taxiba. Tom elhúzta a száját, csak aztán felelt.
– Gittyre.
– Gittyre? Ezt meg hogy érted?
Linda csettintett a nyelvével, mintha idegesítené az értetlenkedésem. Közelebb hajolt és a fülembe súgta.
– Méreg. Az elmebontótól is hánytál, nem emlékszel? Bill attól tart, hogy megint kezdődik… hogy elölről kezdődik…
– Ez baromság! – ellenkeztem. – Ha méreg lenne, azt tudnám… érezném… Az elmebontó méregtől megőrültem. Nem akartam Bill közelében lenni… De ez most nincs így!
– Ezt magyarázd el neki – vont vállat Anni. – Eléggé ki van bukva.
– Csak érjünk haza – morogtam és kibámultam az ablakon. A fejem zsongott a ma leírt információk tömkelegétől, ráadásul ügyelnem kellett arra, nehogy észrevegyék, hogy néhány perccel ezelőtt még nagyon beteg voltam.
Mikor megérkeztünk, egyenesen felrohantam a lakásba – még Helgának is elfelejtettem köszönni, aki boldog vigyorral állt a tűzhely mellett és nagy igyekezettel kevergetett valamit.
– Bill! – kiáltottam, mert most azonnal beszélni akartam vele – Bill, gyere ide!
– Ajaj, mérges az asszony – kuncogta Tom.
– Nem vagyok mérges, csak tisztázni szeretnék néhány dolgot – torkoltam le és benyitottam Bill szobájába. Az énekes az asztalnál ült. Papír és toll hevert előtte.
– Milyen volt az első egyetemi napod? – kérdezte Bill csípősen, s reflektálva megemelte a hangsúlyt az első egyetemi nap kifejezésnél.
– Szuper. Ha akarod, megnézheted a jegyzeteimet. Úgyis tele vannak hibákkal. Ki kellene javítani őket.
Bill gunyorosan vihogott, de elkérte a laptopomat és megígérte, hogy amint ideje engedi, átnézi a munkámat.
– Megint rosszul voltál? – kérdezte és fürkésző pillantással mért végig.
– Nem – hazudtam szinte azonnal. A válasz túl gyors volt. Billnek feltűnt a siettség.
– De igen – biccentett komoran. – Csak arra kértelek, mondd el, ha baj volt!
– Óh, Kaulitz, ugyan már! Ez csak egy kis gyomorrontás. Nincs köze Gitty mérgéhez! Tudom, hogy azt hiszed, ismét elkezdődik… de nem. Nem kaptam Gitty mérgéből. Azt érezném. De nem érzem. Világos?
– Jó. Oké – emelte fel a kezét és végre elmosolyodott. – De…
– De?
– De ha három napon belül nem leszel jobban, esküszöm, orvost hívok. Rendben?
– Rendben – csaptam a tenyerébe. Nem ellenkezhettem vele. Tudtam, hogy aggódik és nem akartam, hogy így érezzen. Inkább eltűröm, hogy megvizsgáljanak, minthogy állandóan a nyakamra járjon a hülye kérdéseivel.
A következő nap reggelén Linda, Anni és én együtt indultunk az egyetemre. Kénytelen voltam Miss Olliwandersszel kezdeni a napot és ez cseppet sem dobott fel. Fáradt voltam és mégis arra kényszerítettem magam, hogy felfogjam a nő hadarásnak minősíthető magyarázatait.
– Mint ahogy azt tegnap már említettem, ma a plánokkal fogunk foglalkozni. Ha adnék elég időt, bizonyára meg tudnák mondani, mik azok a plánok, hiszen a múlt órán erről is szót ejtettem. Ezek úgynevezett képkivágások, melyeket más szóval képsíknak mondunk. Képkivágásnak nevezzük a filmekben látható különböző képeket, amelyeket a kamera befog – vagyis ami a képernyőn látszik. A kamera és az általa bemutatott dolgok egymástól való távolságát használjuk a képkivágás meghatározásához. Többféle képkivágásról fogunk ma beszélni. Elsőként hadd említsem meg a premier plánt, másnéven az elsődleges képkivágást.
Premier plánról akkor beszélhetünk, ha a kamera és az általa bemutatott dolog közti távolság kicsi. Funkciója a szereplő érzelmeinek, indulatainak, gondolatainak kifejezés. A premierplán aprólékosabb válfaja a szuper premier. Ennél a képkivágásnál az emberi arcnál kisebb részleteket bemutatva következtetni tudunk az egészre. A képkivágások harmadik típusa a szekond plán, mely talán a leggyakoribb képkivágás mindközül. Az alakok derékban vannak elvágva és közvetlen környezetük is látszik. A hétköznapi interakciókban a valóságban is ennyit fog be a szemünk, ezért ezt tartjuk a legtermészetesebbnek. Tárgyilagosságot sugall.
Két válfaja a szűkszekond és a bőszekond. A szűkszekond egy mellkép, általában a médiában használatos, interjúk készítésénél kizárjuk vele a környezetet. A bőszekond esetében általában az ember térdnél van elvágva, s a kamera a környezetből is bemutat egy nagyobb részt. Ezt szívesen használják vágóképezésre, vagy például a médiában leadott időjárásjelentéseknél.
Megemlíthetjük továbbá a kis totált, melynél az ember alakja teljes egészében látszik és a környezetből is jelentős darabot be tud fogni a kamera. Látható a filmen a cselekmény folyamata, általában átvezető, értelmező funkciója van. Ezt például az akciójeleneteknél használják. Gondolom, rájöttek, ha van kistotál, lennie kell nagytotálnak is. A nagytotál összefoglaló és értelmező funkcióval bír, a kamera és az általa bemutatott dolog távolsága több száz méter is lehet. A szereplőket csak sziluettjük alapján tudjuk értelmezni, maga a környezet, vagy a szereplők száma nyer értelmet. Ezt a plánt például a tömegjeleneteknél használják.
Nem írtam le semmit, inkább a neten kerestem rá a dolgokra. Mások által írt jegyzeteket töltöttem le és némi átfogalmazás után késznek nyilvánítottam az egész előadás mondanivalóját, így az óra felét jelző szünetben úgy döntöttem, lelépek az egyetemről. Most nem éreztem rosszul magam, de nem kockáztathattam, mert tudtam: biztos nem lesz olyan mázlim, mint tegnap.
Az ég szürke volt, szinte várta, mikor adhatja ki magából súlyos esőcseppeit. Elővigyázatosságból kéznél tartottam hatalmas, piros esernyőmet, na nem mintha azt a hosszú, vajszínű bőrkabátot sajnáltam volna, amit viseltem. Lehajtott fejjel indultam el a betonozott járdán. Cipőim halkan kopogtak, s időközben az eső is rákezdett. Utáltam ilyen időben gyalogolni, de még nem akartam hazamenni. Húzni akartam az időt. Nem akartam szembetalálkozni Billel, hogy esélyt adhassak neki a kérdezésre. Nem akartam a szemébe nézni és azt mondani, hogy igaza van, nem akartam látni az aggódó arcát, nem akartam, hogy orvost hívjon. Hiszen nem volt semmi bajom!
Azonban egyre hidegebb lett, s egyre jobban fázni kezdtem. Elgémberedett ujjakkal tárcsáztam az egyik taxitársaság telefonszámát. A taxi hamarosan értem jött, én pedig hirtelen nagyon otthon akartam lenni. Mikor feltűnt az ismerős épület, meg sem vártam, hogy a sofőr kényelmesen a ház elé parkoljon, csak a kezébe nyomtam a pénzt és kipattantam az autóból.
A konyhába érve a piros arcú Helga fogadott. Kivételesen nem főzött, hanem Georg laptopján pötyögött valamit.
– Szia, te kis asszonyka – nevetett rám. – Hogyhogy már itthon vagy?
– Nem volt kedvem bent maradni – vontam vállat. – Mit csinálsz?
– Máris meguntad az egyetemi légkört? Úgy tudtam, szeretsz ott lenni. Mi történt? Baj van?
– Nincs baj – ráztam a fejem és próbáltam néma jelekkel a tudtára adni, hogy halkabban kérdezzen, nehogy Bill is meghallja, hogy hazaértem.
– De, baj van – bólintott Helga, mintha a saját kérdését válaszolná meg. – Nem vagy jól, Lotte. Látszik rajtad. Karikásak a szemeid, nyúzott az arcod. Valami nincs rendben.
– Jobban leszek – biztosítottam és elsiettem a közeléből.
De nem lettem jobban. Nem használt a vajas kenyér, a forró tea, és még a recept nélkül kapható hányinger elleni gyógyszerek sokasága. Bill elszörnyedve nézte, ahogy éjszakánként ébren virrasztok, s várta, mikor telik le a három nap, hogy orvost hívhasson. Nem akartam, hogy megtegye, így átlátszó kifogásokkal igyekeztem kitérni előle: nemsokára jobb lesz, tényleg nincs semmi baj, ez csak… olyan valami… most mennem kell, ma nem leszek itthon, nyugodj meg…
A negyedik nap fáradt reggelén azonban nem Bill sétált be a hálószoba félig nyitott ajtaján, pedig mindennap megtette. . Helga állt előttem, kezében egy bögre teával, pár megvajazott kiflikarikával és néhány fájdalomcsillapító tablettával. Szótlanul letette elém a tálcát, majd kékeszöld szemeivel fürkésző pillantásokat vetett rám, s csak aztán kérdezte:
– Nem gyomorrontás, igaz? Annak már el kellett volna múlnia.
– Nem tudom – ráztam a fejem tanácstalanul – de egész biztos, hogy nem gyomorrontás.
Helga összecsücsörítette ajkait.
– Lotte… kis asszonykám… – kezdte óvatosan. Látszott rajta, hogy kínos kérdés következik – nem… nem gondolod, hogy… öhm… vannak más problémáid is… Olyanok, amik esetleg… arra utalnak, hogy… terhes vagy?
Felnevettem, de a vihogás hamar abbamaradt. Jézusom! Az nem lehet! Helga lehunyta a szemét, úgy várta a választ. Nem feleltem, mire megfogta a kezem és lassan kivezetett a fürdőszobába. Leültetett a kád szélére, majd kinyitott egy szekrényt és elővett egy dobozt – egy ugyanolyan dobozt, mint amilyet a Kaulitz-lakban is elrejtett.
– Két napja gyanítom – magyarázta és a kezembe nyomott egy tesztcsíkot. – Fel kellett készülnöm erre az eshetőségre is. . Csináljuk meg a tesztet, asszonyka. Utána okosabbak leszünk.
Nem tudtam, mit reagáljak. Ha megrázom a fejem, azzal beismerem, hogy félek. Ha rábólintok, néhány percen belül kiderül az igazság.
Rengeteg variációra gondoltam, sőt, még Gitty mérge is megfordult a fejemben rögtön azután, hogy vitatkoztam Billel, de az, hogy – kimondani is szörnyű – , hogy terhes vagyok, eszembe sem jutott.
Helga gyengéd pillantással nézett rám, én pedig olyan elveszettnek éreztem magam.
– Óh, asszonykám, ne félj – suttogta, de látszott rajta, hogy nem teljesen nyugodt. – Lehet, hogy tévedtem. Lehet, hogy csak túl nagy a fantáziám.
Valahogy már nem kellett gondolkodnom a dolgon. Úgy éreztem, sejtem az igazságot.
Helga leült mellém és megfogta a kezeimet, melyek olyan hidegek voltak, akár egy-egy jégdarab.
– A ciklusaid rendszertelensége miatt nem gyaníthattál semmit, ugye? – kérdezte, de úgy tette fel a kérdést, mintha tudná a választ. – Ne félj. Én is ilyen vagyok. Ezért tartok magamnál terhességi teszteket. Így biztosan nem ér meglepetés.
– Ne húzzuk az időt – tértem ki a válaszadás elől. – Csak legyünk már túl rajta.
Anni és Linda már az egyetemen kuksolt, Billék pedig az albumon dolgoztak, így el tudtuk kerülni a kínosabb találkozásokat.
- Letelt az öt perc – szólt nagy sokára Helga és átkarolta a derekamat. – Nézzük meg az eredményt.
Én azonban erőteljesen ráztam a fejem. Nem voltam felkészülve az igazságra.
- Majd… néhány óra múlva, oké? – kértem, ő pedig békén hagyott.
A délelőtt feszült várakozásban telt. Helga mindvégig velem volt, próbált biztatni, fogta a kezem, mesélt nekem, de nem tudott megnyugtatni. Nem tudta elfeledtetni velem, hogy talán olyasmi veszi kezdetét, mely egész biztos áthúzza a számításaimat.
Néha kiment a szobából, hogy figyeljen az ebédre, vagy hogy meglesse, el vannak-e foglalva a srácok, nehogy véletlenül össze kelljen futnunk valamelyikükkel.
– Gyere, Lotte, most már tényleg nézzük meg – sóhajtott a lány, mikor délután egy körül újra visszatért hozzám. Megfogtam a kezét, hogy fel tudjak ülni. Annyira remegtem, hogy járni is alig voltam képes, úgy kellett tartania, nehogy elessek.
– Nem nézek oda – ellenkeztem, mikor betessékelt a fürdőszobába. – Komolyan mondom, Helga, én nem nézek oda.
– Lotte, ne csináld! – emelte fel a hangját. – Ha már most kikészülsz, mi lesz, ha kiderül, hogy…
– Nem – ráztam a fejem és a hasamra szorítottam a kezem. – Nem, az biztos, hogy nem…
De Helga már tudta a választ. Láttam az arcán. Nem kellett a tesztcsíkra néznem, hogy tudjam az eredményt.
– Terhes vagy – suttogta és nagyon ijedtnek tűnt. – A francba… tényleg terhes vagy…
Lehunytam a szemem. Nem tudtam ránézni, nem tudtam az arcába bámulni és azt mondani, hogy „Igen, terhes vagyok”. El tudtam volna süllyedni szégyenemben!
– Most mi a fenét csináljak? – suttogtam erőtlenül és leguggoltam, hogy minél kisebbnek tűnjek. – Mi lesz, ha kiderül? Mit fog szólni Bill?
– Mit fog szólni, istenem, Lotte!? Az ő gyereke, nem? Akkor meg ugyanúgy benne van, mint te! Mit szólna? Majd kitaláljátok, mi legyen…
– A nagynéném? Florenz?
– Ne parázz! Most az a lényeg, hogy nyugodt maradj. Nem tesz jót a babának, ha ideges vagy…
– El kéne mondani Billnek – motyogtam határozatlanul. – Együtt talán könnyebb lesz kiokoskodni valamit. Olvastam az abortuszról, meg hasonlókról, de a cikkek alapján nem igazán tetszik az ötlet…
– Csss – pisszegett Helga. – Ezen ráérsz még agyalni. Keressük meg Billt, rendben?
Lesétáltunk a földszinti stúdióba. A srácok próbája szünetelt. Bill a teraszon állt és cigizett. Helga nem engedte, hogy közel menjek hozzá, mondván „a cigarettafüst árt a babának”.
– Tedd el azt a cigit! – rivallt a srácra és elvette tőle az égő cigarettát. Bill nem értette, mi történik. Bambán pislogott Helgára, aki csak legyintett és megragadta a karját, hogy felém vonszolja.
– Lotte? – kérdezte Bill, mikor mellém ért – Hogyhogy itthon vagy? Megint rosszul voltál? Most már komolyan hívom az orvost! Nem viccelek!
– Nem kell orvos – mondtam határozottan. Helga elslisszolt a közelből. Arrébb ment, hogy jó nagyot csapjon Gustav széles hátára, majd hagyta, hogy a dobos körbekergesse az udvaron.
– Mindig ezt mondod – gúnyolódott Bill. – Letelt a három nap és megegyeztünk valamiben, emlékszel?
– Emlékszem, de már tudom, mi a baj. Ezen nem segíthet az orvos. Legalábbis még nem.
Bill rémülten pillantott rám.
– Mondd már, mi van! – kiáltotta ijedten. Idegesen pislogott és beletúrt szőke hajába.
– Mondanám, ha tudnám! Nem olyan könnyű az! – vágtam vissza és leküzdöttem egy kisebb szédülést.
– Mi nem olyan könnyű? Kibökni, hogy mi a baj? Haha, jó vicc! Három napja totál para vagyok, mert az jár a fejemben, mitől vagy beteg. Nem értem, miért vagy ennyire pocsékul. Akármit teszünk, te változatlanul rosszul vagy. . Kinyögnéd, hogy mi van?
Nagyot sóhajtottam, majd úgy gondoltam, jobb túlesni rajta:
– Oké. Terhes vagyok.
Bill hatalmas szemei ha lehet még nagyobbakká kerekedtek. Rémület futotta el egész arcát. Ajkai szétnyíltak, hogy választ lökjenek felém, de félúton a torkán akadt a szó. Csak nézett. Olyan volt, mint egy megfagyott márványszobor. Azt hittem, menten elájul.
Annyiszor láttam már ilyet a filmekben. Tudtam, mi lesz a következő kérdés: az, amit minden férfi feltesz ilyenkor. Nem is tévedtem.
– Ez biztos?
– Igen, eléggé biztos.
– Mióta tudod? – kérdezte színtelen hangon. – Ezért nem engedted, hogy orvost hívjak?
– Ma tudtam meg.
Nem volt kedvem ragozni a témát. Sürgősen ki kellett találnunk valamit.
– És most mi lesz? – folytatta a kérdezést. Gondterhelten járkált fel-alá. – Mihez kezdünk? Nem vállalhatunk gyereket! Mi lesz a bandával, a fellépésekkel, Gittyvel. Nem sodorhatunk veszélybe egy ártatlan kisbabát! Lotte, erre még nagyon nem állunk készen! A fenébe is, nem vagyok kész az apaságra!
– Mert szerinted én olyan nagyon fel vagyok készülve az anyaságra? Szerinted semmiség az egész? Úgy véled, baromi jó éjszakánként hányni, nappal pedig szédülni? Ja, emellett közölni veled, meg a családdal, hogy mi van? Hogy leszek képes szembenézni a nagynénémmel meg a nővéremmel és azt mondani nekik, hogy terhes vagyok? Ne sajnáltasd magad, Bill! Nekem sem könnyebb!
– A munkámmal játszom! David kiakad, ha megtudja!
– Az egyetem múlik rajta! Sosem kapok diplomát! Szerinted ezt akartam?
– Én sem ezt akartam! Azt hiszed, szándékomban állt apát csinálni magamból? Hé, még én is alig nőttem fel! Mi lesz a rajongókkal, a bandával, a lemezekkel?
– Te csak erre tudsz gondolni? Mi lesz velem, Bill? Mi lesz az életemmel?
– Nem tudom, nem tudom!
– Hát találjuk ki!
– De nem megy! Nem akarom ezt a gyereket, érted? Még nem!
A kijelentés fájdalmat okozott. Nem értettem, miért, elvégre én sem akartam igazán… de most, hogy Bill szájából hallottam, valahogy megváltozott a véleményem. Ez a kis lény az enyém… az én kisbabám!
– Én pedig akarom – sziszegtem és elléptem Bill közeléből. – Nem fogom elvetetni a babámat a hülye karriered miatt!
– Én sem azt mondtam! – kiáltott és két lépést közeledett.
– De arra gondoltál! Azt mondtad, nem akarod a gyereket. Mégis hogy képzelted ezt? A gyerek már hozzám tartozik!
– Egy nappal ezelőtt még nem is tudtál róla, most meg foggal-körömmel védenéd?
– Mekkora bunkó vagy! Miért ne védeném? Az én gyerekem! A mi gyerekünk!
– Nekem nem kell – rázta a fejét határozottan. – Tartsd meg, ha akarod, de én egyszer sem fogom megnézni.
– Márpedig akár tetszik, akár nem, a tiéd. Akár akartad, akár nem, akkor is a tiéd!
– Mi a tiéd, Bill? – kérdezte egy hang és Tom lépett ki a hátsó ajtón. Bill segélykérően nézett rá.
– Terhes vagyok – mondtam, Tom felé fordulva. – Bill pedig kijelentette, hogy ha akarom, megtarthatom a babát… de ő soha nem fogja megnézni…
– He? – Tomnak leesett az álla. – Várjunk… te azért okádsz három napja, mert… egy kis Kaulitzot vársz?
Arca átszellemült, szemei csillogtak. Látszott rajta, hogy gondolatban valahol egész máshol jár. Boldog voltam, hogy ilyennek láttam. Bárcsak Bill is ilyen lett volna!
– Valami olyasmi – vontam vállat és közelebb léptem Tomhoz remélve, hogy nem lök el magától. Tom átvetette karjait a derekam körül és a levegőbe emelt, de gyorsan visszatett a földre és riadtan pislogott:
– Oh, a gyerek… ugye nem lett baja?
– Nem hinném…
Valamiért megkönnyebbültem: az egyik Kaulitzot mégiscsak megnyertem, bár nem éppen azt, amelyiket kellett volna.
– Óh, családi idill – vetette közbe gúnyosan Bill, aki észrevétlenül figyelt minket. Tom elengedett és dühösen pillantott a testvérére.
– Neked kéne itt állnod, te szerencsétlen – mondta kicsit vádlóan. – Nem hittem volna, hogy megtagadod a gyerekedet. Vállalj felelősséget a tetteidért!
– Pont te beszélsz? – kapta fel a fejét Bill. – Te oktatsz ki, SzexIsten Kaulitz?
– Igen, én oktatlak ki – sziszegte Tom. – Úgy látszik, nekem mégiscsak van némi felelősségérzetem. Én ismerem az óvszert, öcsi.
Rálestem Billre, s úgy tűnt, a kijelentés elég rendesen odavágott neki. Megrogyott térdekkel állt, kezeivel védve nyúzott arcát.
– Ne vitázzatok – mondtam és hátrébb léptem, hogy egyenlő távolságra legyek mindkét Kaulitztól. – Megértem, hogy miért reagálsz így, Bill. Egy gyerek teljesen tönkretenné a karrieredet. Hagyok időt neked… gondold végig, mit akarsz… én már döntöttem…
– Mit akarsz tenni? – kérdezte Tom és rám nézett.
– Hazamegyek – mondtam határozottan.
– Nem teheted! – ellenkezett Tom. – Mi lesz az egyetemmel?
– Az ráér. Pár hónap múlva úgysem leszek képes bejárni az előadásokra. Jobban szeretném Hamburgban végigcsinálni ezt… a nagynénémmel, meg Florenz-cel… a családommal…
– Kizárt. Nem mehetsz el – jelentette ki Bill, s most először valódi aggodalom csendült a hangjában. – Veszélyes útnak indulnod… nem engedem, hogy visszamenj Németországba. Nem mehetsz Gitty közelébe!
Elharaptam a csípős feleletet, melyet neki szántam. Helyette azt mondtam:.
– Döntöttem, Bill. Csak rajtad áll, hogy velem, vagy ellenem leszel.