2. Fejezet: Váratlan fordulat

Néhány napon belül mindenkinek sikerült napirendre térnie Tom és Linda ügyén – még Georg is felhagyott a mocskos kérdéseivel, ami megváltás volt számunkra, mert őszintén szólva már nagyon untuk, hogy nem bír másra gondolni, csak arra, hogy minden apró részletet kiszedjen az érintettekből.

– Bénák voltunk, lebuktunk, ennyi – mondta Linda, mikor csodával határos módon csak ketten tartózkodtunk a hamburgi stúdió hangszerszobájában. A többiek próbáltak – vagy, legalábbis akartak – nem volt teljesen biztos, hogy Georg végleg megunta a témát, vagy csak szünetelteti a dolgot – várhatók voltak újabb kérdések. Ezúttal hallottuk, hogy a szomszéd helyiségben zökkenőmentesen zajlik a próba: a dobok, a basszus, a gitár és az ének gyönyörű harmóniában olvadt össze.

– Mindig is ezt szerettem volna, azt hiszem – ült le Linda egy dobfelszerelés mellé. Értetlenül néztem rá, így folytatta: – Tudod, hogy Tommal legyek... hogy itt legyek... Sosem hittem volna, hogy valaki mássá válhatok, pláne azt nem, hogy mindez… egy rajongóból. Nem gondoltam volna, hogy láthatom Tom Kaulitzot, amint álmosan támolyog ki a szobájából egy kinyúlt, fekete pólóban és egy rövidgatyában! Keveseknek adatik meg, hogy mindennap itt lehessen és hallgathassa ezt – Linda fejével az ajtó felé bökött. – Szerintem gyönyörű. Úgy érzem, minden maradhatna így… talán örökre.

– Egyetértek – bólintottam, miközben a zongorához sétáltam. Annak idején zeneiskolába jártam. Úgy gondoltam, talán még nem felejtettem el, hiszen régen annyira szerettem a zongora mellett lenni, újabb és újabb dalokat játszani, kicsit más dolgokra gondolni. Órákat is képes voltam ezzel foglalkozni, és már olyan rég nem adatott lehetőség arra, hogy igazán játszhassak.

Linda felkelt a dobok mellől és lassan kisétált a helyiségből, hogy átlopózzon a próbaterembe és élvezhesse a kiskoncertet. Én a zongora előtt maradtam. Tanácstalanul néztem a billentyűket, s közben dallamok sokasága kavargott a fejemben.

Az első mozdulatok tétovák, lassúak és borzasztóan ügyetlenek voltak, de csakhamar megtaláltam magamban egykori énem romjait. A fekete-fehér billentyűk engedelmesen mozogtak az ujjaim alatt.

Erre kettőt… arra hármat… most még kettőt…

Nem vettem észre, hogy a szomszéd helyiségben elhalgattak a hangszerek. Önfeledt voltam és boldog. A hangszerszoba ajtaja lassan, nyikorogva tárult ki. És én még mindig csak zongoráztam… Ugyanazt a dallamsort ismételgettem százszor, talán ezerszer. Mikor végre befejeztem, egy percig néma csend burkolt be mindent. Aztán a hívatlan közönségem halkan megjegyezte:

- Yruma … Riverflows in you…

Meglepetten fordultam hátra. Bill az ajtókeretnek támaszkodva állt. Arcán udvariasnak szánt mosoly ült.

- Nem tudtam, hogy műkedvelő vagy – vontam vállat könnyeden, mintha csak el akarnám terelni a figyelmet a csekélynek mondható zenei teljesítményemről.

- Zenész vagyok, angyal. Tájékozottnak kell lennem.

Kényelmesen mellém sétált és lehuppant a zongora tetejére. Olyan természetesnek tűnt ebben a helyzetben, hogy nem rivalltam rá, amiért teljes súlyával ránehezedik a zongorára.

Újra a billentyűkre néztem, de már nem volt kedvem játszani. Kérdés formálódott bennem… Egy olyan kérdés, amelyről tudtam, hogy ki fogja akasztani Billt, mert az utóbbi néhány napban minden egyes alkalommal feltettem, valahányszor kettesben voltunk.

- Mikor?

Nagyot sóhajtott. Arcáról eltűnt a mosoly.

- Angyal. Nem… - mondta végül és félrefordította a fejét, hogy tanulmányozhassa a különféle gitárok arzenálját.

- De miért nem? – harciaskodtam tovább.

Bill gondterhelt arckifejezést öltött. A szeme alatt húzódó sötét karikák elmélyültek, s torz, ijesztő maszkká csúfították a finom vonású, vékony arcot, melyen az utóbbi napok hanyagsága miatt még sötét borosta is nőtt.

- Bill, kérlek. Egy újságcikkbe még te se halsz bele! Tom és Linda is túlestek rajta!

- Nem érted, angyal! A mi esetünk egész más! Tom rajongói lazák… Az enyémek… hát ők nem azok… Belebetegednének… Nem akarom, hogy anyák százai hibáztassanak a lányuk esetleges öngyilkosságáért vagy annak kísérletéért! Ne nézz így rám, Lotte. Tudod, hogy igazam van. Évekig voltál egyszerű rajongó… Mit gondolsz… Mi lenne, ha nem ismernénk egymást és neked véletlenül a tudomásodra jutna, hogy barátnőm van? Mit éreznél, angyal?

Az ajkamba haraptam és elgondolkodtam, bár nehezemre esett, hiszen el sem tudtam képzelni, milyen lenne az életem, ha nem ismertem volna meg Billt.

Pedig volt ilyen…

Egykor…

Sóhajtva ennyit mondtam:

- Valószínűleg… dühös lennék és… és először tutira ki akarnám kaparni a csaj szemét.

Bill keserűen felnevetett.

- Na látod, angyal – mondta kárörvendően. – Itt a bökkenő…

- De – szakítottam félbe határozottan – aztán megérteném, hogy… hogy őt választottad… Úgy gondolnám, biztos volt rá okod… hogy méltónak tartottad arra, hogy szeresd…

Bill néhány másodpercig hallgatott, csak aztán felelt:

– Nem tehetlek ki ekkora veszélynek, angyal. Emlékezz, mit kellett már túlélned, pedig a média még csak nem is sejti, hogy vagy nekem.

– Ha a média tudna rólam, nehezebb lenne megtámadni – vélekedtem hirtelen felbátorodva. – Hiszen ki lenne olyan ostoba, hogy egy újságban látott lányra, jelen esetben Bill Kaulitz barátnőjére támad?

– Sok olyan ostoba él ezen a Földön, te is tudod – sóhajtott Bill keserűen. – Ne érts félre, imádom a rajongóimat, de néha túllőnek a célon. Nem akarom, hogy bántódásod essen. Nem foglak a közelükbe engedni. Ha beleegyeznék, hogy a kamerák elé doblak, az már majdnem olyan lenne, mintha éhes oroszlánok elé löknélek! Meg kell, hogy értsd, Lotte!

– Próbálom – hajtottam le a fejem – de olyan nehéz. Úgy érzem, néha csak a gondot okozom... hiszen rejtegetned kell... nem jöhetsz velem sehova és aggódnod kell miattam, nehogy újra megtámadjon valaki. Tomnak is vigyáznia kellett, mikor vele voltam.

– Inkább rejtve legyél, sem mint halott – mondta és gyengéd csókot nyomott az ajkaimra.

– Eltúlzod. Mindig felfújod a dolgokat.

– Valóban? – kérdezte sejtelmesen és végighúzta egyik kezét a hasamon, pont a rég begyógyult seb mellett – Már nem emlékszel?

Túl jól emlékeztem a késre, a vérre, a hasamban lüktető fájdalomra és mindarra, ami Gitty támadását követte.

– Na látod – mordult fel győzedelmesen Bill. – Egyezzünk meg valamiben. Bemutatlak a világnak, csak adj időt, rendben? Nem vagyok felkészülve ekkora megpróbáltatásra! Te vagy az egyetlen, akit még nem mocskolt be a média szennye. Anyám, apám, Gordon, s szinte az egész családom kamerák elé állt már. Hadd legyen legalább egy titkom, amit nem osztok meg másokkal. Legalábbis még nem.

Nem tudtam ellentmondani neki. Meg kellett értenem, mennyi erőfeszítésébe kerül, hogy rábírja magát arra, hogy előbb-utóbb kilépjen velem a reflektorfénybe.

– Annyira nem szeretném – suttogta megsemmisülve. – Olyan nagyon nem szeretném… Még a gondolatát is utálom…

– Tudod, hogy meg kell tenned – mondtam és fekete tincsei közé rejtettem néhány ujjamat.

– Sosem változtatnék az életemen, de ilyenkor szívesen cserélnék egy átlagemberrel – a hangja megtört volt és tele volt keserűséggel. – Csak egy napra... hogy újra azt tegyem, amit csak akarok. Anélkül nyaralni, hogy lesifotóktól kéne tartanom… JÓ lenne egyszerűen csak… végigsétálni veled Hamburg utcáin… Elutazni Berlinbe, Párizsba, Londonba, Stuttgartba, Zürichbe, Milánóba… Kölnbe… az első találkozásunk helyszínére… De… nem hírességként… csak úgy, mint mások….

– Tavaly is eljöttél Oroszországba – mondtam biztatásképp.

– Persze – legyintett lemondóan – mert úgy intéztem, hogy elmehessek. David és a csapat hatalmas szívességet tett nekem. Remekül elhíresztelték, hogy beteg vagyok, így senki sem gyanította, hogy nem félholtan nyomom az ágyat.

Nagyot néztem meglepetésemben. Erről nem tudtam, és nem is sejtettem, hogy a TH-staffnak ekkora áldozatot kellett hoznia azért, hogy Billel kicsit egyedül lehessünk és meglepetést szerezhessünk Mike-nak.

– Sajnálom – sóhajtottam elkenődve. – Fogalmam se volt, hogy ennyire nehéz.

– Ne magadat okold – szólt rám Bill keményen – hisz én választottam. Szeretem csinálni. Együtt kell élnem a nehézségekkel.

– Együtt kell élnünk a nehézségekkel – javítottam ki, s e szavaktól felderült az arca.

– Menjünk és együnk valamit – javasolta és féloldalas mosolyt villantott. – Ma még nem ettem rendes kaját.

Kiléptünk a stúdióból és Bill BMW-je felé indultunk.

– Merre megyünk? – kérdeztem, mikor bepattantam az anyósülésre. Hiába kértem, hogy legalább egyszer hadd vezessem a kocsit, eddig még nem sikerült elérnem, hogy a volán mögé engedjen.

– A belvárosba – mondta és kihajtott a fákkal szegélyezett csendes kis utcából.

Hamburg centrumába érve azonban mindketten beláttuk, hogy nem volt jó ötlet elhagyni a békés külvárost. Óriási dugó volt a Friedensallén. Már vagy félórája rostokoltunk az autósor közepén, mikor vihorászó lányok csapata sétált el mellettünk a járdán. Az Audi ablakai le voltak húzva, így nem volt nehéz felismerniük a kocsiban ülő alakot. Az egyikük kíváncsi mozdulattal az autó felé mutatott, majd körbepillantott. Gyanítottam, hogy testőröket keres a tekintetével, de mivel egy se volt körülöttünk, bátor léptekkel indult a kocsi irányába.

- Menj el, Lotte. Most – parancsolt rám Bill, s eltette a kezében lévő cigarettát.

- Nem megyek. Ne csináld! – ellenkeztem, de az énekessel nem lehetett vitatkozni. Gyors mozdulattal kikapcsolta a biztonsági övemet, majd kilökte a kocsiajtót.

- Pattanj! Gyorsan!

- Tök mindegy, már úgyis megláttak! – ellenkeztem, de azért elhagytam az autót.

Mit sem törődve az utánam leskelődő lányok csoportjával, felsétáltam a járdára és elvegyültem a tömegben. Bill mérgesen felbőgette a motort, majd megindult a kocsisorral. Sétálva követtem, s figyeltem, merre halad. Sejtettem, hogy a Monsun Theaternél akar félrehúzódni, mert a szórakozóhelynek elég nagy parkolója van, s fényes nappal egy autó se szokott ott állni.

Elhaladtam a Billt felismerő lányok mellett, de nem vettek észre, mert nagyban azt találgatták, hogy tényleg Billt látták-e. Megnyugodtam: tehát nem voltak biztosak a dolgukban.

Bill valóban a Monsun Theater előtt várt. Gyorsan helyet foglaltam a kocsiban, s már száguldottunk is keresztül a városon.

- Nem volt gond, ugye? – kérdezte az énekes idegesen, miközben figyelte a kilométerórát, mely jóval többet mutatott a kelleténél.

- Nem. Abban se voltak biztosak, hogy téged láttak. Nyugodj meg és lassíts. Nem szeretném, ha bevonnák a jogsidat.

- Hogy lehettem ilyen felelőtlen – sopánkodott tovább Bill és csak azért se lassított. – Tudnom kellett volna…

- Bill, ugyan már! Eddig nem volt gond!

- Persze, hogy nem volt! – kiáltotta dühösen. – Alig jártunk Hamburgban… főleg együtt… Számítanom kellett volna arra, hogy észrevesznek… Mikor a városban bolyongtam, felismerhetetlen voltam, de most… Jaj, a fenébe! Téged is megláttak! Biztosra veszem, hogy holnapra tele lesz e-mailekkel a postafiók. Silkének jó sok dolga lesz. …

- Nem láttak meg – jegyeztem meg halkan. – Elmentem mellettük, de nem figyeltek rám. Egyébként mégha nyilvánosságra is kerül a hír, úgyse hiszi el senki. Nincs bizonyíték.

- Jaj, angyal! Azt hiszem, igazad van… nem rejtegethetlek többé.

Elégedett mosoly suhant át az arcomon, miközben néztem, ahogy Bill befordult a Bahnhof utcába.

A Kaulitz-házban paprikás hangulat uralkodott. Tom és Linda az étkezőasztal két végéről fújt egymásra. Arcuk piros volt az indulattól, szemük vészjóslóan fénylett.

- Hát itt meg mi történt? – kérdezte csodálkozva Bill, miután felmérte a helyzetet.

- Egy ócska tervrajzon vitatkoznak – felelt neki Simone, aki nem palástolt derűvel figyelte idősebbik fiát és annak barátnőjét. A nő kezében vázlatfüzetet és rajzceruzát pillantottam meg. Halványan elmosolyodtam.

Simone újra dolgozott. Bill összeomlása óta egyetlen képet sem festett.

- Az nem egy közönséges tervrajz volt – szólalt meg nagy sokára Linda. – Elgondoltam, milyen átalakításokat lehetne végezni azon a családi házon, ha majd odaköltözünk… Tom pedig kettétépte a lapot!

- Ejnye, Tom, ez igazán nem volt szép – hangzott fel egy vidám férfihang, mely Gordonhoz tartozott. Az ikrek mostohaapja néhány másodperc múlva belépett a házba, s fáradt sóhajtások közepedte dobta le magáról a bőrdzsekit.

A telefon hirtelen megcsörrent, Simone pedig már szaladt is, hogy felvegye, eközben természetesen elejtette a füzetet meg a ceruzákat. Linda és Tom dühös sziszegései abbamaradtak. Bill nyugtalankodott, Gordon feszülten figyelt. A Kaulitz-házban ritkán csörgött a telefon, s ha mégis megtörtént, az általában nem vezetett semmi jóra.

Simone percek múlva sem tért vissza. Gordon felpattant az asztaltól és felesége után indult. Néhány kínos csöndben eltöltött perc után a házaspár alakja ismét feltűnt az ajtóban. Arcuk mérhetetlen szomorúságot tükrözött, még arra is meg mertem volna esküdni, hogy Simone szemeiben könnycseppek csillognak.

– A rendőrség telefonált – jelentette be Gordon, szokatlanul drámai hangon.

– Mi közünk nekünk a rendőrséghez? – kérdezte Tom megbotránkozva. – A Gitty-ügy már le van zárva, nem?

– Kivételesen nem Gittyről van szó – suttogta Simone, miközben a feltörő könnyekkel küzdött. – Andreas holttestét néhány órája találták meg... a Friedensallén, Hamburgban.

Andreas az ikrek legjobb barátja volt, bár nem ápoltam vele túl jó viszonyt. A srác nem szeretett engem, mert fájdalmat okoztam Billnek. Az énekes előtt tiszteletteljes és udvarias volt velem szemben, de amint Bill hátat fordított, nyers és durva lett.

- A Friedensallén? – kérdeztem hihetetlenül magas hangon. – De hiszen ma jártunk ott!

Simone szép arcára rémült kifejezés költözött. Lázasan gondolkodtam, s végre értelmet nyert az egész Friedensallén át kígyózó kocsisor. Biztos lezárták a környéket, míg helyszíneltek és elszállították a holttestet.

– Andreas? – pattant fel Bill – Anya, nem mondhatod komolyan! Mondd, hogy nem igaz!

Tom követte a testvérét és odatántorgott a szüleihez.

– Nem, nem, nem, nem! Mondjátok, hogy félreértés! Mondjátok, hogy csak vicceltetek!

– Tom, ugyan. Viccelnénk ilyesmivel? – komorodott el Gordon.

Tom ajkai megremegtek. Mindannyian tudtuk, hogy őt érinti a legmélyebben a hír, hiszen Andreasszal szinte elválaszthatatlanok voltak. Bill a bátyja vállára tette a kezét, s Tom nem lökte el.

Összenéztünk Lindával. Csakúgy, mint én, Tom barátnője sem ápolt túl jó viszonyt Andreasszal, de egyikünk sem kívánta volna, hogy ilyen fiatalon kelljen eltávoznia az élők sorából. Mindkettőnknek eszébe jutott az utolsó közös szóváltás a sráccal, mely körülbelül egy évvel ezelőtt zajlott le. Andreas felelőssé tett minket azért, amiért a Kaulitz-ikrek elhanyagolják őt, majd minden átmenet nélkül megpróbált flörtölni Lindával. Tudtam, hogy akkor nem sok hiányzott Tomnak ahhoz, hogy örökre véget vessen kettőjük barátságának.

– Szerintem hagyjuk őket egyedül – szólalt meg csendesen Linda és felállt a tányérja mellől. Követtem őt és elindultam a bejárati ajtó felé, hogy magára hagyjam az ikreket és a Trümper-házaspárt. Egy felém nyújtott kéz azonban visszatartott.

– Ne menj – kérte Bill. Észrevettem, hogy Linda is megváltoztatta a döntését és elindul Tom felé. Mikor az idősebbik Kaulitz meglátta közeledni őt, nem fékezte magát, egyszerűen a lány nyakába borult. Nem sírt. Összeszorította ajkait és gépiesen simogatta Linda hajfonatát, mintha a lányt próbálná vigasztalni, de mindenki tudta, hogy saját magát nyugtatja az apró gesztus megtételével.

– Andreas volt a legjobb barátunk, mégha te utáltad is ezért – mondta Bill, miközben állát a vállamnak támasztotta. Nem fordított szembe magával. Talán nem akarta, hogy lássam az arcára ülő bánatot.

– Nem utáltam, amiért a barátotok volt – kértem ki magamnak. – Tudod, hogy mi volt a bajom vele.

– Tudom – sóhajtott és átfűzte karjait a derekam körül – de... megértheted a helyzetét. Andreas csak annyit láthatott az egészből, hogy rossz kedvem van miattad. Mikor pedig... Gitty miatt mindennek vége volt, Andreas úgy hitte, beláttam, hogy tévedtem veled kapcsolatban és azt gondolta, neki adok igazat. Nem cáfoltam meg az állítását! Annyi mindent nem mondtam el neki! Pedig igazi barátként tekintettem rá... óh, szinte ő volt az egyetlen barátom ebben a zűrzavaros világban... Mindig kiállt mellettünk még akkor is, ha nagy pácban voltunk! Támogatott minket, mikor eldöntöttük, hogy márpedig mi igenis zenekart fogunk alapítani. Andreas hitt bennünk! Hidd el, Lotte, olyan barát volt ő nekünk, mint neked Linda.

– Bill, én hiszek neked – próbáltam szembefordulni vele, hogy a szemébe nézhessek, de a karjai erősen tartottak. – Meg akartam kedvelni Andreast, csak... kevés alkalom adódott arra, hogy találkozzak vele. Mikor nem voltam önmagam és te sem voltál az, nem jártam ide, de ha mégis itt voltam, ti bulizni mentetek. Azelőtt a dühöm és a büszkeségem nem engedte, hogy rendezzük a nézeteltéréseinket... én is hibáztam, ő is hibázott, de ezt már nem tudjuk helyrehozni... nem sokat érek el azzal, hogy most azt mondom, sajnálom...

– Nem kell sajnálnod – Bill most erőteljesen maga felé fordított. – Soha ne gondolj ilyesmire, érted? Te nem tehetsz semmiről. Andreas is tudta, miért mondott ronda dolgokat, te is tudtad, miért adtál néha igazat neki, és én is tudtam, miért ellenkeztem vele. Mindenkinek más a nézőpontja, angyal. Nem kell okolnod magad és nem kell aggódnod amiatt, hogy ellenséges voltál vele. Tudom, hogy sokmindent kellett volna megbeszélnetek, de hiszem, hogy... hogy Andreas most is itt van... és hallja, miről beszélünk.

Az ajkaimba haraptam. Nem tudtam, mit kéne mondani. Tom közben megnyugodott, elengedte Lindát és lehorgasztott fejjel indult el az emeletre vezető lépcsők irányába. A lány követte, s hamarosan mindketten eltűntek a folyosó sötétjében.

– Tommal kéne lennem – motyogta Bill és elhúzódott tőlem – Lotte, megbocsátasz, ha...?

– Menj csak – biztattam és megvártam, hogy felérjen a lépcsőkön, csak aztán fordultam a Trümper-házaspár felé, akik még mindig az ajtókeretnek támaszkodva álltak.

– Az ikrek előtt nem akartam előhozakodni ezzel – kezdtem – de említettétek, hogy a Friedensallén találták meg Andreas holttestét. Véletlenül nem a Monsun-Theater környékén?

Simone rémülten rám pislogott.

– Honnan tudtad? – kérdezte csodálkozva.

– Az a szórakozóhely elég sok gondot okozott nekünk – folytattam gyorsan és hátravetettem a hajamat. – Ha emlékeztek, ott szerveztük azt a majdnem végzetes partit tavaly szeptemberben. Most pedig megint történt valami... ráadásul egy olyan személlyel, aki kapcsolatban állt a Tokio Hotellel… a rendőrök nem mondták, hogyan halt meg Andreas?

– Drogtúladagolás – felelte borzongva Gordon. – Pedig Andreas jó gyerek volt! Sosem gondoltam volna, hogy drogozik!

Drogtúladagolás – gondoltam remegve – nem, ez csak furcsa véletlen. Biztos, hogy csak véletlen. A Monsun-Theaternél történhetnek furcsa halálesetek...

– Ez szörnyű – motyogtam – én... nem is tudom, mit mondjak...

– Tudom, hogy átérzed a helyzetet, Lotte – Simone közelebb lépett hozzám és átölelt, de nem értettem a gesztust, csak miután folytatta – hiszen a te édesanyád is meghalt. Tudom, hogy az is nehéz időszak volt számodra. Ha nem szeretnél, nem muszáj eljönnöd a temetésre. Nem akarom, hogy fájdalmas emlékeid...

– Természetesen ott leszek a temetésen – szakítottam félbe Simone mondatát. – Billnek szüksége van rám, nem igaz?

Simone mégegyszer megölelt, de nem mondott semmit. A házaspár visszavonult a nappaliba, én pedig egyedül maradtam az étkezőben.

Kezeimbe temettem az arcom, majd pár perc néma ücsörgés után a kisebbik nappali felé vánszorogtam. Senki sem volt a helyiségben, így leültem a zongora mellé és csak néztem a fekete-fehér billentyűket. Miután a billentyűk éles kontrasztú kavalkádja égetni kezdte a szememet, elcsoszogtam a kanapéig és csak meredtem magam elé. Milyen jó lett volna, ha épp nálam van a verses füzetem! A Mike-tól tavaly karácsonyra kapott bordó kis könyvecske azonban most otthon, az íróasztalom egyik fiókjában pihent.

A halál nyomasztó. Olyan csendet hagy maga után, amely szinte sérti az ember fülét. A Kaulitz-házra most pontosan ilyen csend telepedett. Nem bírtam elviselni. A némaság csak anyámat juttatta eszembe, az én kedves, megértő, rég halott anyámat. Az utóbbi időben próbáltam kevesebbet gondolni rá, próbáltam élni a „normális” életemet. Így azonban, hogy Andreas halálát is fel kellett dolgoznom, nem tudtam nem emlékezni anyára. Ugyanúgy, ahogy őt, Andreast sem tudtam elképzelni megtörten, élettelenül egy koporsóban. Bennem az a vontatott stílusú Andreas élt, aki hetykén félrelebbenti szőke, kissé emós jellegű frizuráját és büszkén felel bárkinek. Furcsamód így, az emlékképekben már nem is tűnt annyira ellenszenvesnek... Kezdtem érezni a hiányát, noha csak párszor hozott össze vele a sors.

Ismét felálltam és újra elfoglaltam a helyem a zongora előtt. Anyám – és most már Andreas – elvesztésének fájdalma arra késztetett, hogy csináljak valamit. Verset írni – versesfüzet hiányában – nem tudtam, így azt gondoltam, birtokba veszem a zongorát egy időre. Tudtam, mit akarok játszani, de féltem, nem vagyok felkészülve rá. A dalt azóta nem hallgattam, mióta anyám meghalt. Aznap éjjel forgott utoljára a CD-lejátszóban, mikor megkaptam a halálhírét. A dallam mélyen belevésődött az emlékezetembe. Éreztem, hogy akár csukott szemmel is el tudtam volna játszani, holott sosem próbáltam azelőtt.

A kezem céltudatosan mozgott a billentyűkön, a fejemben visszhangzott a dalszöveg.

Ahogy teltek a másodpercek, észrevettem, hogy könnyek csorognak végig az arcomon. Hangtalanul sírtam. Nem néztem az ajtó felé, nem tudtam, látja-e valaki a néma szenvedést, bár gondoltam, hogy a házban lévők felfigyeltek a zongorajátékra.

Most nem zavart, hogy szenvedni látnak.

Anya felfoghatatlanul hiányzott. Olyan nehéz volt elveszteni és olyan nehéz volt újra emlékezni rá. Féltem, hogy az emlékek idővel megfakulnak majd, s anya egykori lénye jelentéktelenné válik számomra. Ezt viszont nem hagyhattam. Anya mindennél fontosabb volt, nem engedhettem meg magamnak, hogy egyszerűen elfelejtsem őt.

Négyet balra… most vissza kettőt…

Nem bírtam tovább. A zokogás rázta a testemet. Néhány másodperc múlva halk léptek zaja ütötte meg a füleimet, majd egy kéz finoman felemelt a székről.

– Hiányzik anya – zokogtam, mielőtt megtudhattam volna, ki előtt bőgök.

– Tudom – motyogta Bill – semmi baj.

– Olyan rossz – folytattam, szinte magamból kikelve. – Először anya, most pedig Andreas. Ki lesz a következő?

Bill nem felelt. Arcát a hajamba temette és éreztem, ahogy hűvös lélegzete meglebbenti a kósza tincseket. Hagyta, hogy hulljanak a könnyeim.

Pár másodperc elteltével megnyugodtam. Kilestem Bill válla fölött és láttam, hogy az egész család a helyiségben tartózkodik. Most mindannyian láttak összetörni. Azelőtt sosem sírtam Simone vagy Gordon jelenlétében, s Linda is csak egyszer látta a kiborulást, közvetlenül azután, hogy értesítettek a halálhírről. Bár Tom láthatott sírni, de nem tudom biztosra, hogy feltűntek-e neki a kószáló könnycseppek, mikor először hozott a Kaulitz-házba.

– Sajnálom – hajtottam fejet, mikor ismét képes voltam megszólalni. – Nem akartam, hogy végig kelljen néznetek.

– Miért kérsz elnézést, drágám? – Simone kilépett az időközben tökéletes sorfallá szerveződő családtagok sorából. – Ezért nem kell bocsánatot kérned! Teljesen érthető, Lotte!

– Át kéne menni Andreas tesójához – motyogta Tom, miután Bill elengedett és hagyta, hogy Simone vigasztaljon. – Bill, velem jössz?

– Természetesen – bólintott Bill és Tomot követve kisietett a kisebbik nappaliból.

– Ülj le egy kicsit – motyogta Simone,s közben a kanapé felé kísért, de én már jól voltam. Nem zokogtam, a könnyeim sem potyogtak már. Üresnek éreztem magam, de legalább nem voltam összetörve.

– Már jól vagyok, köszönöm – mosolyogtam és kiszabadítottam magam Simone karjai közül.

– Szeretnél esetleg hazamenni? – kérdezte Gordon. – Bill és Tom távozni készül, de hazavihetlek, ha gondolod.

– Az jó lenne. Sajnálom, hogy nem tudom megvárni, amíg Bill visszaér, de azt hiszem, hogy ez…. kicsit sok volt… Eszembe jutott anya, meg ilyesmi és... azt hiszem, Bill számára sem én vagyok most a legideálisabb társaság.

– Bill rendben lesz – mosolygott biztatóan Simone. – Te csak magadra vigyázz.

– Oké – bólintottam és elindultam a bejárati ajtó felé. Gordon követett, közben néhányszor megcsörgette a zsebében lévő kulcsokat.

– Tudod, hogy nem fontos ott lenned a temetésen – szólalt meg a férfi, mikor már Magdeburg utcáit róttuk.

– Bill miatt fontos – motyogtam, de már egyre kevésbé hittem, hogy képes leszek végignézni egy temetést.

– Bill képes lesz elviselni, ne aggódj – Gordon hangja most keményebben csengett, mint az előbb. – Ne tedd ki magad ennek, Lotte. Bill tudja, hogy pocsékul vagy az anyád miatt és sosem akarná, hogy mégnagyobb szenvedést okozz magadnak. Nem kérné, hogy nézd végig, ahogy Andreast is a föld alá teszik. Nem, Lotte. Ha nem érzed úgy, hogy biztosan végig tudod csinálni, ne kezdj bele.

– Muszáj lenne végigcsinálnom – a hangom már alig vol terősebb, mint egy suttogás.

– Semmit nem muszáj – mondta tagoltan a férfi. – Azzal nem segítesz, ha magad alatt vágod a fát. A vigasztalásod idővel többet fog érni. Ehhez pedig nem kell ott lenned a temetésen!

– Oké, rendben – sóhajtottam végül, mert beláttam, hogy nem vagyok felkészülve egy újabb koporsó látványára.

1. Fejezet: Tom és a ciki helyzet

A telefon hangosan csörögni kezdett. Az erős, fülsértő hang megtörte a békés némaságot.

– Vegye már fel valaki azt a kibaszott telefont! – üvöltötte Tom, miközben lerobogott a lépcsőn.

– Nem tudnád most az egyszer te felvenni? – kérdezte csípősen Simone, miközben a telefon felé rohant, de mire odaért, az már elhallgatott.

– Mindegy, majd hív, ha fontos volt – morogta a nő és visszasétált a kanapéhoz.

Mint szinte mindig, most is a Kaulitz-ház nappaliában ültem és üres tekintettel meredtem magam elé. Azt is mondhatnám, hogy úgy festettem, mint egy éberalvó. Az érettségi bál aznap hajnalban ért véget, elbúcsúztatva ezzel a június utolsó napját. Az óra még csak délelőtt tízet mutatott, de odakint már olyan meleg volt, hogy nem lehetett öt percnél tovább maradni a szabad levegőn. Erre igazából mondjuk csak Gordon panaszkodott. Engem teljesen hidegen hagyott az egész. Én csak az ágyamra vágytam és arra, hogy aludhassak végre. Hajnalban, mikor véget ért a bál, Bill úgy döntött, nem visz haza, hanem – hogy a saját dolgát is megkönnyítse – Loitschébe hozott. Azonban a Kaulitz-házban már kora reggel akkora volt a nyüzsgés és a hangzavar, hogy nem tudtam aludni, így nagy nehezen összeszedtem magam és csatlakoztam a ház lakóihoz.

A telefoncsörgés és Tom hangjának keveréke azonban kiűzte az álmosságot az agyamból, és egy perc alatt magamra találtam.

– Na, mit mondott David? – hallottam ki Linda kérdését az általános hangzavarból, ugyanis a Kaulitz-házban most Georg és Helga, Gustav és Anni, valamint Peter Hoffmann és Dave Rotth – azaz a fél TH-staff is – jelen volt.

Mindenki az emeletre vezető széles, hófehér lépcsősor irányába nézett, a lépcsőfordulóban pedig ott állt Bill, kezében egy mobillal.

– Bill, mondj már valamit – morogta Tom és összehúzta magát a fotelben, melynek karfáján Linda foglalt helyet.

Bill szélesen elvigyorodott, de még húzta egy kicsit a társaság idegeit.

– David azt mondta, beszélt a ház értékesítőjével. Úgy néz ki, hogy hamarosan elhúzhatunk innen.

A Tokio Hotel tagjai egyszerre kiáltottak fel örömükben. A hangzás pont olyan volt, mintha négy sakál ordítana – még a fejem is belefájdult.

Az örömre az adhatott okot, hogy körülbelül két hónapja felvetődött a végleges elköltözés ötlete. A fiúk nem bírták az ingázást Hamburg és Magdeburg között, ezért úgy döntöttek, közelebb költöznek a stúdióhoz, azaz elhagyják Loitsche és magdeburg nyugodt kis környékét. A ráadás pedig, hogy talán mi – a barátnők – is velük tarthatunk. David Jost birtoka mellett éppen eladó egy hatalmas családi ház, melyben kényelmesen elférnénk mind a nyolcan. A mai nap reggelén a menedzser felhívta Billt, hogy közölje: a költözés már szinte biztos.

– Hát, azt hiszem, beszélnem kell a nagynénémékkel – mondtam és elnyújtóztam a kanapén, aminek az lett a következménye, hogy egy félresikerült mozdulatommal majdnem sikerült lesodornom szegény Simonét az ülőalkalmatosság széléről.

– Hazaviszlek – ajánlkozott Bill és lesétált a lépcsőkön.

– Nem vagy fáradt, Kaulitz? – néztem rá kételkedve, elvégre ő is hajnalig bulizott, nekem pedig eszem ágában sem volt pont most meghalni, mikor már minden rendbe jött.

– Dehogy – legyintett és igyekezett elnyomni egy hatalmas ásítást.

– Majd én elviszem – ajánlotta fel Georg. Ő már rég kinőtt a gimis korból, csakúgy, mint a barátnője, Helga, így ha minden igaz, a basszeros nem túl fáradt, úgyhogy azonnal igent mondtam, bár Bill egy cseppet sem örült ennek. Szokása szerint duzzogni kezdett.

– Jaj, Bill, ne hisztizz! – fakadtam ki nevetve. – Nem vagy már kisgyerek!

– Az utóbbi két hónapban alig voltál velem! – méltatlankodott. – Hamarosan kezdődik az ázsiai turné! Sajnos nem vihetlek magammal!

– Nem fogok belehalni – vontam vállat.

Bill gunyorosan felkacagott. Tudtam, miért, elvégre is, elég sokszor vagyok közvetlen életveszélyben, főleg, mióta megismertem őt.

Az érettségik miatt valóban nem tudtam időt szakítani rá, s ő szintén elfoglalt volt, hiszen újra bele kellett rázódnia egykori életritmusába. Két hónapja ért véget az a hét hónapnyi szenvedés, melyet egy őrült rajongólány, Gitty okozott nekünk. Azalatt a hét hónap alatt, amíg Bill és én elmebontó szerek hatása alatt álltunk, tehát olyan dolgoknak lehettem részese, melyekről azt sem tudtam, hogy léteznek. Sosem gondoltam volna, hogy megalkothatóak efféle anyagok, , de már képes vagyok hinni és elfogadni. Az egykor csodásan felépített realista világnézetem átalakult valami sokkal fogékonyabb állásponttá.

Bill nem mondott semmit, így Georg társaságában távoztam. A szürke Seat a ház kapubejárója előtt parkolt. Georg előhalászta a zsebéből a kulcsot, majd mindketten beültünk az autóba és már robogtunk is Magdeburg felé.

– Azért, remélem, sikerül meggyőzni a rokonaidat – mondta Georg, miközben végighajtott a Bahnhof utcán. – Tök buli lenne, ha te is velünk jönnél.

– Szerintem is – sóhajtottam reménykedve.

Mialatt az érettségikre tanultam, néha-néha elgondolkodtam a költözésen és egyre inkább kezdtem megkedvelni az ötletet. Mennyire jó lenne, ha a nagynénémék beleegyeznének a dologba!

Rá kellett jönnöm azonban, hogy nem Sofie néniéket lesz a legnehezebb rávenni arra, hogy engedjenek el végre. Tudtam, hogy apám lesz az igazi kihívás számomra. Igaz, az utóbbi időben próbált normálisan viselkedni – például fogadkozott, hogy tiszta lappal indulunk, meg ajándékot küldött, mikor megírtam neki, hogy sikeres érettségivizsgákat tettem. Jobbnak láttam, ha tényleg tiszta lappal kezdjük újra, de ez nem azt jelentette, hogy végleg el tudta feledtetni velem a régen elkövetett zsarnokságát. Megesküdtem, hogy amíg élek, sosem bocsátok meg neki. Mikor átölelem, mindig érezni fogom majd azt a tüskét.

Ökölbe szorítottam a kezeimet és vártam, hogy feltűnjön az ismerős utca. A kocsi halkan gördült a hibás aszfalton, s Georg néha morgott valamit, de nem lehetett megállapítani, hogy nekem beszél, vagy az útminőséget szidja.

A bál estéje járt a fejemben. Az emlékképek még annyira frissek voltak, úgy éreztem, újraélek minden egyes percet. Bill az Audijával jött értem, s ezúttal még rendesen ki is csípte magát. Álarcos bál révén katonatisztnek öltözött. Igazán helyes volt. Én ugyan nem tudtam, mit kezdjek magammal, de a nagynéném okosan oldotta meg a helyzetet, mert azt mondta, a bálra felvett ruhámban pont úgy nézek ki, mint egy holywoodi színésznő, aki az Oscar-gálára készül - így könnyedén beadható volt, hogy annak szándékoztam öltözni.

Az aranyszínű báliruha, melyet a tizennyolcadik születésnapomra kaptam Annitól és Gustól, most a hátsó ülésen pihent – Bill ugyanis ráparancsolt Lindára, hogy adjon kölcsön néhány cuccot, így nem kellett újra belepréselnem magam a fűzőkkel és halcsontokkal kiegészített szép göncbe.

Olyan álmos voltam, hogy alig bírtam nyitva tartani a szememet. Georg kuncogott kicsit, mikor a fejem oldalra billent – nekiütődve ezzel az ablaküvegnek – de azért egyáltalán nem aludtam el. Az út most hosszabbnak tűnt, mint átlagosan. Bár csak néhány kilométerről volt szó, úgy éreztem, egy örökkévalóságig autózunk.

Végre feltűnt az otthonos, fehér ház és hamarosan már ott is álltunk a kapubejáró előtt. Kipattantam a kocsiból, felnyaláboltam a báli ruhát és a kiegészítőket, megköszöntem Georgnak a fuvart, majd a ház felé vettem az irányt.

– Jó reggelt – köszönt Sofie néni, mikor átléptem a bejárati ajtó küszöbét.

– Neked is – dőltem fáradtan az ajtónak. – Nagyon kimerítő volt ez a bál.

– Jól érezted magad? – kérdezte a nénikém.

– Fantasztikus volt – lelkendeztem és nekiláttam, hogy mindent elmeséljek. – Sosem volt még ilyen eszméletlen bál az iskolában. Mindenki álarcban volt, még a tanárok is. Billen nagyon jól állt a katonatiszt öltözet! Meg is nyertük a jelmezversenyt! Tom és Linda lett a második. Linda ördögnek öltözött, Tom pedig bérgyilkosnak. Mondhatom, szuper jelmeze volt! El se hiszem, hogy nem akartam elmenni!

– Érthető lett volna – mosolygott Sofie néni. – Ha Bill nem lett volna jobban, valószínűleg nem mész el, ugye?

– Elhívott Lutz Richter is, de… nos, akkor valószínűleg nem mentem volna el.

– lutz Richter? – akadt fenn a nénikém szeme – Mármint az a Lutz Richter? Greg és Karla Richter fia?

– Igen, ő. De ez már két hónapja volt, nénikém – sóhajtottam, mert tudtam, miért csodálkozik ennyire. Lutz a környék legbefolyásosabb családjából származott, , így azt manipulálhatott, akit csak akart. Szegény srác nem tudhatta, hogy engem nem vehet meg!

– Minek mentem volna vele? – tettem csípőre a kezem, mert a nénikém nagyon furán nézett rám. – Ezerszer jobbat találtam nála!!

Sofie néni felnevetett, majd rám parancsolt, hogy vonuljak a szobámba, mert pocsékul nézek ki. Engedelmeskedtem, bár reméltem, hogy végre előállhatok a költözéses üggyel, de úgy döntöttem, inkább várok vele egy kicsit.

A szobám padlóján könyvek hevertek, mert még nem volt kedvem elpakolni őket. A könyvek eszembe juttatták az érettségit, ami nem töltött el túl nagy örömmel. Mindenből leérettségiztem ugyan, de korántsem kaptam olyan jegyeket, mint amilyeneket reméltem. Persze tudtam, hogy ez a saját hibámból alakult így, épp ezért nem is okoltam érte senkit. Bezzeg Linda! Ő a tanárokra fogta a német hármasát, hiába mondtuk neki, hogy örüljön, elvégre is, pár hét alatt nem lehetett mindent a fejébe verni még úgy sem, hogy Florenz volt a „magántanára.”

Linda az érettségik előtt költözött Németországba, és váltott iskolát. Nehéz lehetett neki, hiszen azt, amit eddig tanult – például a magyar tételek – teljesen figyelmen kívül kellett hagynia, mivel nem volt szüksége rá. Németországban mások voltak a szabályok! Lindának pedig alkalmazkodnia kellett, így Anni, Florenz és én megpróbáltunk a lehető legtöbbet segíteni neki. Meg is lett az eredménye, azt hiszem!

A saját eredményeimmel nem voltam megelégedve ugyan, de furcsamód nem éreztem fontosnak a jegyeket. Két éve még egész biztos nem így gondoltam volna, de mostanra valahogy nem tudott érdekelni. Biztos voltam abban, hogy felvesznek a Hamburgi Egyetem Távközlési – és Médiainformatikai Tanszékére. Egy kis fejszámolás segítségével megállapítottam, hogy a pontjaim elegendőek ahhoz, hogy jó helyet biztosítsak magamnak.

A felsőoktatási intézmény kiválasztása bonyolultnak tűnt számomra. Februárban az Otto von Guericke-re, Magdeburg egyetlen egyetemére adtam be a jelentkezési lapot. Az intézményt jelöltem meg elsődlegesnek, de miután megtudtam, hogy Billék Hamburgba akarnak költözni, módosítottam a tervet és inkább a Hamburgi Egyetemet választottam.

Felszedegettem a könyveket a padlóról és mindet bedobáltam egy szekrénybe. Ezekre se lesz szükségem többé – gondoltam és becsaptam a szekrényajtót, majd ledőltem az ágyamra. Az érettségik megterhelő napjai után végre jöhetett a megérdemelt pihenés! Forgolódtam még egy kicsit, mielőtt elnyomott volna az édes álom.

– Ébredj, ébredj...

A hang olyan távolinak tűnt. Szinte visszhangot vert a fejemben.

– Kelj fel, angyal.

Az idegen finoman rázogatni kezdte ernyedt testemet.

– Mi a fene van? – morogtam álmosan – Hagyjááál már. Csak még egy kicsit...

Bill azonban nem hagyott. Felemelt az ágyról, akár egy könnyű babát, majd megpörgetett a levegőben, hogy felébredjek.

– Szemtelen vagy – morogtam, mikor letett a földre és két kezével finoman megtámasztott, nehogy elessek – miért nem hagysz aludni?

– Hagytalak, angyal – meredt rám hitetlenkedve, majd az órájára nézett – de megígérted, hogy ma velünk jössz a stúdióba, hogy megnézzük a bálon készült képeket.

– Azt holnapra ígértem – ellenkeztem heves fejrázások közepedte.

– Lotte, az tegnap volt – ingatta a fejét, nevetve a butaságomon.

– Várj, mennyit aludhattam? – emeltem fel a kezeimet védekezően.

– Nem tudom, de hogy az egész éjszakát és a fél délelőttöt az álomvilágban töltötted, az biztos.

– Akkor most szörnyen festhetek – állapítottam meg. Bill ledobta magát a megvetett ágyra.

– Ugyan! Te sosem festesz rosszul – mondta biztatóan. – Bár voltál már jobb formában is, azt meg kell hagyni.

Felé dobtam egy díszpárnát, majd sértődött képpel elvonultam a fürdőszoba irányába.

Szó, ami szó, Billnek igaza volt. Tényleg voltam már jobb formában is. Amúgyis fehér arcom már-már beteges látványt nyújtott, olyan beesett volt. Zöld szemeim alatt karikák húzódtak, hosszú, sötétvörös hajam pedig inkább hasonlított szénakazalra, mint frizurára.

Sóhajtottam egyet és nekiláttam, hogy újra emberi formát kölcsönözzek magamnak. Megnyitottam a zuhanyt és engedtem, hogy a forró víz lassan végigjárja a testemet. Miután végeztem, jobban éreztem magam, bár még mindig kába voltam és félig még talán aludtam is. Lassan kiléptem a zuhany alól, majd villámgyorsan megfésülködtem, babráltam még kicsit az arclemosóval, aztán – mivel a ruháimat természetesen elfelejtettem magammal hozni – felvettem a köntösömet, és visszarohantam a szobámba.

Bill az ágyon ült és érdeklődve nézelődött. Mikor meglátott, kíváncsian mért végig.

- Így akarsz jönni? – kérdezte és mosoly kúszott az ajkaira.

- Mi? Dehogy! – háborodtam fel és a ruhásszekrényemhez léptem.

- Pedig nekem ígyis megfelel – nevetett és felállt, majd lassan felém sétált. Végighúzta ujját a nyakamon és a derekam felé csúsztatta a kezeit.

Mosolygott.

- Ugye tudod, hogy csak egy apró mozdulat lenne az egész? – duruzsolta, közben a köpeny zsinórjával játszott. – Tudod, hogy megtehetném? Elhiszed, hogy meg akarom tenni?

Persze, hogy tudtam. És nem bántam volna…

Nevettem. A hangom a kihívást rejtette magában:

- Rajta…

Nem mozdult, mégcsak a kezeit sem húzta arrébb.

Szemei felragyogtak, arca piroslott. Nem láttam még ilyet, de nagyon tetszett. Csókot adott, én visszaadtam. Megölelt, én viszonoztam. Könnyed, lágy érzés fogott el. …

És ő csak nevetett. Folyton-folyvást nevetett.

Aztán elfordult és magamra hagyott. Utána akartam menni, ismét át akartam ölelni, megint meg akartam csókolni. Akartam tőle valamit… Úgy éreztem, most semmi sem elég…

Ő azonban az ágyhoz lépett és leült, így kénytelen voltam mással foglalkozni. Kivettem egy farmerszoknyát és egy piros felsőt a szekrényből, majd újra besiettem a fürdőszobába, hogy magamra kapjam a ruhákat. Öltözködés után újabb gyors hajigazítás, és már készen is voltam. Elsétáltam a folyosó végéig, hogy előkeressem az egyik fehér topánkámat, majd ismét a szobám felé vettem az irányt.

– Indulhatunk? – kérdezte Bill, mikor visszatértem. Felpattant az ágyról, megigazította a takarókat, majd felém fordult és zsebre dugta a kezét.

– Persze. Indulhatunk – bólintottam és az ajtó felé indultam. Rosszallással töltött el, hogy ismét csak olyannak látom, mint mindig, nem pedig olyannak, mint abban a percben, mikor a köntösöm zsinórjaival babrált. De mégsem volt egészen olyan, mint máskor. A dalomat dúdolta. Azt a dalt, melyet a tizennyolcadik születésnapomra írt. Gyönyörűség volt megint hallani.

Az ajtó előtt meg kellett állnunk egy pillanatra, s ezúttal én fordultam szembe vele. Szemében kíváncsi fény csillogott, majd egy másodpercre mintha megint elfutotta volna arcát a pirosság. Újra és újra látni akartam azt a piruló arcot. Ajkaimra puha csókot nyomott, majd eltolt magától, csakhogy újra a karjába emeljen. A „Jössz-mész” ördögi köre nagyon szórakoztató volt. Gyermekded játéknak tűnt az egész, de éreztem, hogy valami újat hoz majd egyszer…. Akkor még nem tudtam, mit…

A sötétszürke Audi – Bill második kocsija – a kapubejáró előtt parkolt. Az erős napfénytől hunyorogva kerestem meg az utasfelőli ajtót, majd becsusszantam az anyósülésre. Bill pár másodperc múlva követett,s finoman elhajtott a házunk közeléből.

– David ma jelenti be a költözést – újságolta lelkesen. – Tényleg, mit szóltak a rokonaid?

– Még nem mondtam el nekik – vallottam be szégyenkezve.– Tegnap túlságosan fáradt voltam hozzá.

Bill csalódott képet vágott.

– Nem akarod? – kérdezte csendesen. Lehangoltnak tűnt.

– Hogy mondhatsz ekkora baromságot? – meredtem rá hitetlenkedve. – Bill, te is tudod, hogy mindennél jobban szeretném!

Az énekes felsóhajtott és bevett egy éles kanyart.

– Mikor David előállt az ötlettel – magyarázta és sejtettem, hogy ez most hosszú lesz – azt sem tudtam, hova legyek örömömben. Rájöttem, hogy képes leszek betartani az ígéretemet, Lotte. Nem engedem, hogy elvegyenek tőlem. Nem hagyom Gittynek, Artinak, és még az apádnak sem. Öt hosszú éven át kellett szenvednem az egyedüllét kínzó rabságában. És mikor azt hittem, végre megtaláltalak, újabb és újabb csapások következtek, hogy gátat vessenek a boldogságunk útjába. Én viszont nem engedem, hogy közénk álljanak!

– Valamiért mindig hiszek neked – mosolyodtam el. – Akkor is hittem, mikor először mondtad ugyanezt. És mi történt? Gitty mérgei miatt hét hónapot töltöttünk külön! Hiszek neked most is, de félek, hogy még nem ért véget a próbatételek sorozata.

– Ne mondj ilyet – rázta a fejét Bill. – Rosszabb már úgysem jöhet! Ne legyél ennyire negatív, angyal! Inkább örülj!

Nagyon jól tudta, hogy az angyal megszólítás mindig mosolyt tudott csalni az arcomra. Ez most sem volt másképp.

– Jól van, örülök – bólintottam megadóan. – Segítesz elmondani, hogy elköltözöm?

– Hogy összeköltözünk? – vigyorgott és csettintett a nyelvével.

– Óh, igen – feleltem határozottan, de a következő szavaim még saját magam számára is furcsának tűntek – hogy összeköltözünk.

Bill még szélesebbre húzta az ajkain játszó mosolyt.

– Ott leszek veled, mikor elmondod, rendben?

– Szavadon foglak – morogtam elkedvetlenedve. Nem akartam a rokonaim döntéséről társalogni vele

Lassan odaértünk a stúdióhoz. Láttam, hogy Bill régi BMW-je, Tom Audija, Georg Seatja és Linda Cadillackje – mely egykor a Tomé volt – már a betonfeljárón parkol.

– Tomék külön jöttek? – figyeltem fel a szokatlan jelenségre. Linda és Tom rendszerint egy autóval járnak. Csak akkor van használatban mindkét kocsi, ha a párocska úticéljai nem egyeznek.

– Tom tegnap este óta it van – felelte Bill, szokatlanul fura hangsúlyozással ajándékozva meg a szavakat. – Linda még az éjszaka folyamán utána jött, azt hiszem….

– És miért van itt a másik kocsid? – érdeklődtem tovább, közben rámutattam a világosszürke BMW-re.

– Azzal jöttem ide – magyarázta vállvonogatva. – Tom felhívott az éjjel, hogy kellenék, így kocsiba pattantam és már száguldottam is.

– Milyen jó testvér vagy – simogattam meg fekete tincseit, melyek most kissé össze-vissza kócolódtak.

– Óh, köszönöm – biccentett és egyszerre elfogta a nevetés.

– Min nevetsz? – kérdeztem, de nem tudott felelni. Beparkolt a BMW és a fehér Audi közé, majd fejét a kormányra hajtotta, úgy nevetett tovább.

– Bill, mi van? – türelmetlenkedtem. – Hey! Nyugodj már le, Kaulitz.

– Semmi… mindjárt… – újabb hangorkán tört fel belőle és be kellett fognia a száját, nehogy túl hangosra sikerüljön a kacaj. – Tényleg.... semmi... mindjárt... megnyugszom, csak...

A mondat végét újabb nevetőgörcs szaggatta szét. Bill szemei már könnyben úsztak, azt hiszem, csak nagyon ritkán láttam őt ennyire vihogni.

– Menjünk inkább – sóhajtottam fel, majd kiszálltam a kocsiból és próbáltam ugyanerre bírni Billt is.

Pár másodperc múlva az énekes már elég nyugodtnak érezte magát ahhoz, hogy elhagyhassa az autót.

Senkit sem találtunk a stúdióban. Bill a zsebébe nyúlt és elővette a stúdiólakás kulcsait, de meglepetésére az ajtó nyitva volt.

– Skacok! – kiáltotta vidáman, elnyomva hangjában a vihogógörcsöt. – Megérkeztünk! Hol vagytok?

– Tom szobájában! – hallatszott Georg mély hangja – Gyertek, mert lemaradtok a legjobb képekről!

Besiettünk az említett helyiségbe. Tom ágyán ült az egész TH-staff, na meg a banda tagjai, és azok barátnői. Helyet foglaltam Helga és Linda között. Tom okos ötletének köszönhetően a hatalmas TV képernyőjén a báli est fontosabb mozzanatai voltak láthatóak.

– Na, mindenki megnézte? – kérdezte Tom. Szemlátomást ő irányította a bemutatót, mivel a fényképező és a TV távirányítója is az ő kezében volt. – Jöhet a következő?

Mikor Bill tekintete találkozott a bátyjáéval, az énekesből újra feltört a nevetés. Felpattant Anni mellől, majd sarkon fordult és kirohant a szobából. Még akkor is hallottam a nevetését, mikor becsapta a saját szobája ajtaját – pedig az a folyosó másik végén volt.

– Ez meg mit szívott? – kérdezte Gustav és a nyitva felejtett ajtóra meredt.

Linda elpirult, Tom pedig látványosan elfordult. Olyan megtervezett volt a mozdulatuk, mintha... mintha titkolóznának...

Gyanítani kezdtem valamit, s nemcsak én voltam ennyire résen. A többiek arcán is látszott, hogy kezd világossá válni számukra a helyzet. Mikor a TH-staff tagjai összenéztek, már biztos voltam a gyanúmban.

A felnőttebbek – azaz David Jost, Dave Rotth, Peter Hoffmann, Patrick Benzner és az irodában dolgozó hölgyek: Silke, Dunja és Rebecca Rotth egyszerre álltak fel a helyükről és surrantak ki Tom szobájából. Hallhattuk, hogy Dave Rotth odakiált valamit Billnek, de, hogy mit, azt nem értettük.

– Én tudom. Tuti, hogy igazam van! – vihogott fel Georg, miután a TH-staff tagjainak léptei elhalkultak – Tommynk célba talált!

– Mi? – Gustav látszólag még nagyon le volt maradva a dolgokkal – Mit beszélsz?

Georg nem felelt semmit, csak Tomra, majd Lindára bökött.

– Azt mondod, hogy Tom újra hódol a kedvenc hobbijának? – világosodott meg a dobos.

– Nézd, hogy milyen vörös az arca! – vihogta Georg – Tommy, ne szégyelld!

Linda felállt, villámgyorsan megkerülte Tomot, majd távozott.

– Bill – hangzott fel a lány mérges kiáltása – megígérted, hogy nem szólsz senkinek!

– Nem is szóltam – vágott vissza Bill valahonnan. – Arról meg nem tehetek, hogy eszembe jutott és elröhögtem magam!

– Szóval igaz? – kapott a témán Anni.

– Ugyan már! Miért olyan nagy ügy ez? – Tom kezdte megelégelni, hogy mindenki a témán csámcsog – A barátnőm! Természetes, hogy... meg hát, nem is az első…

– És Billnek ehhez mi köze ? – faggatózott tovább Gustav barátnője – Csak nem ő tartotta a gyertyát?

Georg és barátnője, Helga egyszerre vihogott fel, de olyan hangosan, hogy beleremegtek a szekrények üveglapjai. Tom egy párnába fúrta arcát, úgy tűnt, sosem került még ilyen kínos helyzetbe.

– Fogjátok már be – suttogta megsemmisülten. – Csak most az egyszer hallgassatok el.

– Miért, Tom? – kérdezte Helga – Úgy tudom, régebben szerettél hencegni a kalandjaiddal.

– Azok kalandok voltak – legyintett a gitáros, de még mindig nem nézett fel. – Ez teljesen más. Felfogtátok?

– Még mindig nem válaszoltál a kérdésre – vonta fel a szemöldökét Anni – Hogy kerül a képbe Bill? Lotte, te tudod?

– Nem – válaszoltam őszintén. – Bill nem mondott semmit.

Tom nagyon halkan elmormogta a választ, de senki nem értette, mit mondott.

– Mondd már hangosabban – kérte Georg. – Tom, ugyan. Már úgyis tudjuk, mi volt. Igazán megmondhatod, mi köze az öcsédnek ehhez! Van néhány ötletem, de inkább nem tenném közzé őket!

– Húúúú, de ciki! – kiabált Bill, majd gyorsan kereket oldott, mert nem akarta megkockáztatni, hogy újra elkapja a röhögőgörcs.

– Bill benyitott – nyögte ki Tom és olyan szorosan ölelte magához a kezében tartott párnát, amennyire csak tudta.

– Hát ez tényleg ciki! – nevettem fel magamról is megfeledkezve. – Úristen, Tom!

– Ha nem mondod, akkor is tudom – sziszegte a srác. – Most már le lehetne szállni a témáról, oké?

– Dehogy, még csak most kezdünk belelendülni – méltatlankodott Georg. – Hol történt? Mikor? Milyen...

– Georg! – szólt rá szigorúan Helga.

– Jó, jó, befogom – védekezett a basszeros – de azt, hogy hol és mikor történt, igazán megmondhatná.

– Mit érdekel az téged? – kérdezte Gustav.

– Eddig mindig elmondta! – Georg úgy nézett Tomra, mintha az vérig sértette volna a hallgatásával.

– Barátnője van! – hangsúlyozta túlzottan Anni – Georg, tartsd már tiszteletben ezt!

– Én tudok egy jó megoldást! – pattantam fel lelkesen, mert hirtelen remeknek tűnő ötletem támadt – kérdezzük meg Billt!

A többiek arcán látszott, hogy erre nem is gondoltak. Tom eldobta a párnáját, de arcát még mindig rejtve tartotta előttünk.

– Szerinted mondani fog valamit? – kételkedett Gustav. – Gondolom, kiment a szobából, mikor meglátta, hogy mi zajlik odabent.

– De azt el tudja mondani, hol voltak – kajánkodott Georg.

– Perverz disznó – súgta neki Helga.

– Na ne mondd, hogy te nem vagy kíváncsi – vigyorgott rá Georg, majd lábujjhegyre állt, hogy csókot nyomjon a nála fél fejjel magasabb Helga arcára.

Helga elfordult, de ajkain mosoly bújkált.

A csapat kivonult a szobából, hátrahagyva a pironkodó Tomot. Billt könnyű volt megtalálni, a lakás konyhájában tartózkodott és melegszendvicset csinált magának.

– Hol van Linda? – kérdezte elővigyázatosságból Georg, mielőtt más témára terelődött volna a szó.

– Nem tudom – rázta a fejét az énekes. – Úgy láttam, mintha lement volna.

– Az jó – nyugtázta a basszeros. – Bill, lehet egy kérdésem?

Bill abbahagyta a szendvicskészítést – ennek köszönhetően kis híján megégette az ujját, mivel épp a sütőbe akarta tenni a kenyeret.

– Persze – komolyodott el az arca – miről van szó?

– Elmondod, hogy Linda és Tom hol...?

– Georg – pirított a srácra Helga.

– Miért akarod tudni? – kérdezte Bill. Még küzdött kicsit a vigyorgással, de látszott rajta, hogy nem fog újra röhögőgörcsöt kapni.

– Mert Tom nem mondott semmit! – méltatlankodott Georg. – Hogy lehet ilyen? Régebben mindig megosztotta velem ezeket az infókat!

– Mondtam, hogy Bill se mond semmit – győzedelmeskedett Gustav.

– Mert nincs mit mondanom – tárta szét a karját Bill. – Úgy gondolom, ez csak a tesómra meg a nőjére tartozik. Világos?

– Ne csináld már, Bill! – könyörgött Georg. – Csak azt mondd meg, hol voltak!

– Az ég áldjon meg, Hagen! – morogta Bill és újra a félkész szendvicse felé fordult. – Na jó. Itt voltak. Elég ennyi?

– Itt? – kérdezett vissza Georg és körbemutatott a helyiségben – Mármint itt, a konyhában?

– Dehogy! – legyintett Bill, miután betette a szendvicset a sütőbe – Georg, ennyire nem lehetsz sötét!

– Te mondtad, hogy itt voltak – nézett rá a basszeros. – Legközelebb adj konkrétabb választ, vagy tanulj meg fogalmazni!

– Én tudok fogalmazni – ellenkezett sértődötten Bill.

– Srácok – szóltunk egyszerre Helgával – fejezzétek be a marakodást!

A két megszólított tovább méregette egymást, de egyikük sem szólalt meg újból.

– Szerintem hagyjuk békén Tomot – tanácsolta a mindig higgadt Gustav. – Elég ciki lehetett ez neki a cseszegetésünk nélkül is.

Georg azonban még nem tudott lenyugodni, s most Billt vette célba.

– Tudom ám, miért nem mondasz semmit – vigyorgott kajánkodva.

– Na, miért? – kíváncsiskodott Bill és nekilátott, hogy újabb szendvicset készítsen.

– Félsz, hogy a következő áldozat éppen te leszel – adta meg a választ a másik srác és gonosz vigyor terült szét ajkain. – Milyen ciki lesz, mikor rajtad meg Lottén fogunk röhögni!

Bill arcszíne egycsapásra olyan szép pirossá vált, akár a rózsa. Persze, én sem panaszkodhattam, így gyorsan a mosogatóhoz mentem, hogy lehűtsem az arcomat.

– Haha, haha, haha – vihogott Georg – na, látod? Már most úgy pirulsz, mint egy kislány!

– Georg Moritz Hagen Listing! – morogta Helga és csípőre tette a kezét – Most már aztán elég legyen!

– Igen, ez az! – értett egyet Bill – Fogd be, Georg!

– Oké – emelte fel a kezét Georg. – Lenne egy javaslatom. Bill, elmondasz annyit, amennyit tudsz, cserébe nem foglak cseszegetni, ha hasonló helyzetbe kerülnél.

– Csak tudnám, miért akarod tudni – sóhajtott mérgesen Helga, majd elvonult a társaságtól és valószínűleg lement a földszinti stúdióba Lindához.

– Áh, ő ezt nem értheti – morogta Georg, Helga után bámulva.

– Nem mintha én érteném – ingatta a fejét Bill.

– Tom érti – biztosította Georg. – Régen, ha ilyesmiről volt szó, mindig mindent elmondott.! De mindegy…. Mit gondolsz, Bill, megfelel az alku?

– Georg, értsd már meg, hogy nem fogom kipletykálni a tesóm magánéletét – mondta Bill és kivette az első szendvicset a sütőből, majd berakta a másodikat. – Ez Tomra és Lindára tartozik. Ők pedig, mint hallhattad, nem kívánnak nyilatkozni. Elmondtam, amit tudni akartál. Többet nem mondhatok.

– Azt nem mondtad el, hogy mikor...

– Hagen! – kiáltotta mérgesen Gustav.

– Hagyd, Gus – legyintett Bill lemondóan. – Jó. Elmondom, de ha Tom a torkomnak ugrik, esküszöm, téged löklek elé, Georg. Tom itt töltötte az éjszakát, mert megérkeztek az új erősítők és tesztelnie kellett őket. Azt nem tudom, hogy Linda mikor került ide. Tom felhívott az éjszaka közepén, hogy vonszoljam ide a seggem, de mást nem mondott. Mondtam neki, hogy majd reggel jövök, de addig erősködött, amíg végül mégiscsak kocsiba ültem. Senki sem volt lent, így feljöttem a lakásba. Benyitottam Tom szobájába és bumm.... Ennyi a történet, Georg. Elhúztam onnan, mielőtt nagyobb káoszt okoztam volna. Visszaballagtam a földszintre. Félóra múlva a tesóm is levánszorgott és a lelkemre kötötte, hogy egy árva szót se merjek szólni a látottakról. Aztán hazavitt, majd visszajött, én pedig otthon maradtam és elmentem aludni. Elég részletes volt a beszámoló?

Georg nem felelt, de újabb kérdésekkel sem állt elő, így valószínűnek tartottam, hogy Bill beszámolója némileg csillapította kíváncsiságát.

– Még mindig rólam folyik a pletyka? – hangzott fel Tom morgása valahonnan a folyosóról.

– Óh, dehogyis, SzexIsten Kaulitz-uraság – vigyorogta Georg, majd, mielőtt Tom a konyhába érhetett volna, kisétált a helyiségből és elhagyta a stúdiólakást.

– Én nem mondtam semmit – tömött egy negyed szendvicset a szájába Bill, mikor a testvére odalépett hozzá.

– Itt vagyok már egy ideje, szóval hallottam, öcsi – mosolygott Tom. – Ne parázz. Semmi gáz. Megértem, hogy nem akarsz ilyen szar helyzetbe kerülni. Georgot pedig amúgy sem lehet lelőni, ha belelendül a témába, hisz ismered!

– Akkor nincs harag? – kérdezte Bill és Tom felé lökte a másik szendvicset.

– Szendviccsel akarsz megvesztegetni? – vihogta el magát a gitáros.

– Te úgyis olyat csinálsz, hogy azt nem lehet megenni – húzta mosolyra a száját Bill, miután lenyelte a szendvicse maradékát.

– Jó, a szendvicset elfogadom – bólintott Tom – és részemről természetesen nincs harag. Azt viszont nem garantálom, hogy a csajom is egyet fog érteni ezzel. Már alapból pipa volt rád amiatt, hogy ránk nyitottál, így azt hiszem, Lindában most talán a pokol forrong.

– Lindát majd lehűtöm – biztosítottam Tomot.

– Hajrá, kiscsaj – biccentett a srác. – Nehéz dolgod lesz.

– Nagyon dühös? – kérdezte Anni.

– Nem mondanám, hogy fel van dobva – ingatta a fejét Tom. – Bár valahogy meg tudom érteni.

– Nem volt szándékos – védekezett Bill. – Te hívtál fel, Tom, én pedig jöttem, ahogy tudtam. Mondd meg, miből kellett volna gondolnom, hogy nem leszel egyedül a szobádban? Ez a helyzet már-már nekem ciki, tesó!

– Hé, Bill, egy szóval se mondtam, hogy magyarázkodj – nyugtatta Tom. – Én megértelek, öcsi. Tudom, hogy elcsesztem, mert később kellett volna telefonálnom, vagy el kellett volna halasztanom a dolgot Lindával. Nem tudtam, hogy azonnal kocsiba ülsz és jössz! Mindegy, ez ilyen hülyén jött ki, sajnálom. Tudom, hogy nem csináltál volna nagy ügyet belőle és köszönöm, hogy próbáltad diszkréten kezelni a helyzetet, már amennyire ez lehetséges volt. Ismerem Georgot, tudom, hogy miért van most úgy felhúzva, mint azok a kis szarok, amikkel a kölykö kszoktak játszani. Majd lenyugtatom. Ja, és nem kell félni, Bill. Nem fogom hagyni, hogy téged is csesztessen majd, ha arra kerülne a sor. Oké?

– Sajnálom, hogy elnevettem magam – hajtotta le a fejét Bill és félig nyitott szemmel Tomra meredt. – Lehettem volna tapintatosabb is. Ha nem kezdek el nevetni, senki nem jön rá, hogy mi volt köztetek. Az én hibám, Tom. Sajnálom.

– Jaj, öcsi, hagyd már! – nevetett fel a másik Kaulitz – Szerinted én nem röhögtem volna el magam? Bill, ugyan már! Mindenkinek át kell esnie néhány ciki helyzeten!

Előszó

Benzin a vérben

Nekem bevált

Nincs már messze

Az utolsó lehajtósáv

A fém csikorog

Alattam

Hozzád indulok

A csillagok lehullanak

A kormányt elrántom